CSILLAGFÉNYNÉL

CSILLAGFÉNYNÉL


A vízcsapból is tûzijáték folyt az utóbbi idõben. Nagyon szép dolog az összefogás, fõleg, ha nemes cél érdekében hirdetik meg, és viszik végbe. De hány és hány lehetõség adódik ennél sokkal nagyobb, mondhatni hatalmasabb összegeket megtakarítani.

Elõfordulhat, sokakat megbotránkoztatok ötletemmel, de legalábbis ellenérzést váltok ki véleményemmel.
Pedig a számok makacs dolgok, még akkor is, ha némelyek ezért demagógnak neveznek!


A középületek esti díszkivilágításról szeretnék szólni.
Egyszerû alapmûvelet az egész, általános iskolai végzettséggel is érthetõ a következtetés.
Arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy vagyonokat pazarolunk a középületek díszkivilágítására. Rendben van, ünnepek idején meg kell adni a módját a pompának, hiszen akkor annak ott a helye és ideje.
És hová folynak a kilowattok a hétköznapokon?

Éljük a mûválság következményeit, amit a naplopó bankok papírtologatói agyaltak ki - akiknek a tevékenysége annyit sem ér, mint az odébb rakott papírlap - s mi mind nyakig vagyunk miattuk az öngerjesztõ pácban.
Az égvilágon semmivel nem járultak hozzá az emberek terheinek csökkentéséhez, de azt elvárták, mi több sikítva kikövetelték, hogy nekik állítólag jár a segítség. A szájuk jár!

Hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, kezdjünk inkább számolni!
Egy átlagos középület homlokzata legalább négy pár, vagyis nyolc darab fényszóróval van megvilágítva, éves átlagban napi nyolc órán keresztül. Ezek a fényszórók darabonként nagyjából 500 Watt/óra teljesítményt igényelnek. Az egyetlen éjszaka 32 kW energia egyetlen épületre. Havonta ez 960 kW, évente pedig - rossz belegondolni is – 11.520 kW. Átlagosan 47 kemény adóforintjával számolva kW-ját mindössze csekély 541.440,- HUF.
Nagyobb középületekrõl nem is szólva. Sok évvel ezelõtt túristacsalogató látványosságnak szánták ezt az irdatlan lámpaözönt. Vajon megtérült-e valaha is az adófizetõk hasznára ebbõl egy fillér is, miközben 2010-ben Magyarországon nagyjából 72.000 háztartásban még nincs vezetékes áramszolgáltatás, valamint százszámra kapcsolják ki az árammérõket a hálózatból a szolgáltató buzgón sajnálkozó szerelõi.

Bátran állítható, hogy soha senki egy percre sem törõdött azzal, mennyi haszon származhat abból a fénytengerbõl, amit a magyar adófizetõk pénzecskéibõl szereltek fel, szép nagyokat kaszáló csókos jószágok. Tengernyi tender, látványos lenyúlások.

És forog az idegen?
Egy frászt! Otthon túrázik, nyaral, vagy használja ki a szezonon kívüli hazai kedvezményeket.
Akkor minek ide a díszkivilágítás?

Oda akartam kanyarodni, hogy legalább a fele idõre kellene csökkenteni ezt a fene nagy pompát. Éjfél után a legtöbb idegen régen alszik a szállásán.
Végül is nem mertem komolyabban átgondolni, milyen óriási summát emészt fel ez a képeslapi idill. Ezt a számítást a szakemberekre bízom. Mindössze meg kell számlálni, kinek-kinek a lakóhelyi környezetében található díszkivilágításra használt fényszórókat. Utána enyhe nyugtató kíséretében, a fenti elvet követve, heveny számolással gyorsan kiderülne a sokkolóan pazarló valóság.

S miközben rajtunk szorítanak a zsarnoki és hazug társaságok, a hazaáruló módon idegen karmok közé vetett kisembereken, hogy még normális fényt sem vihetünk otthonainkba a hagyományos izzókkal, addig állami szinten szórják a mi pénzünket. Függetlenül attól, ki van éppen hatalmon.

Forog hát az az idegen? Egy nagy frászt forog!
Minél kevesebbet forog az illendõnek elvárt nyelvcsapások nyomán az idegen, mi annál hatalmasabb sarcokat nyögünk a nap minden percében.

Itt volna az idõ megfontolni, ezt az operettli-féleséghet józan számításoknak alávetni. Arra kérek tehát mindenkit, nézzen körül figyelmesen a saját környezetében, vegye a fáradtságot és számolja össze a középületek fényszóróinak darabszámát! Utána kezdjen számolni! Majd vegye fel a kapcsolatot az általa támogatott önkormányzati képviselõjelölttel, és érje el, hogy vegyék fel a programjukba a gazdasági önmérséklet nemes erényét. Ha csupán fele ideig vannak kivilágítva a középületek, máris irdatlan összegek maradnak olyan célokra, mint a magyar egészségügy, esetleg talán még az oktatás anyagi megerõsítésére is jutna.

Azért azt mindenki tisztán látja, hogy ebben a két fõ ágazatban a jövõnk rejlik, amit unokáinktól kaptunk kölcsön.
Van-e bármilyen erkölcsi alapja a további pazarlásnak?
A válasz nagy valószínûséggel más nem is lehet, mint a takarékosságra való felhívás. És ne legyen kivétel! Kivétel csak mi lehetünk, akikhez havonta érkezik a sárga csekk az egyre riasztóbb összegekkel. Kit érdekel az idegen szolgáltató eget ostromló haszna, amit amúgy kisíbolnak az országból az államilag gondosan tisztított ülepük alatt?! Eddig errõl szólt ugyanis a történet. Az idegen forogjon, költse a pénzét. Na de kinek a hasznára?


Régi közgazdasági alaptétel, hogyha egy gazdaság fõ szerkezeti aránya erõsen eltolódik a szolgáltatás, esetünkben az idegenforgalom felé, az a pénzügyi szerkezet ingataggá válik, majd sebezhetõvé, végül kártyavárként roskad össze. (Ez történt Görögországban a közelmúltban.) Ha egy ország fizetõeszközének nincs megtermelt fedezete, az az ország egy csettintéssel kikezdhetõ.
Nem kell hozzá más, mint egy IMF-szervilis pénzügyi libériás havi nyolcmillió forintos fizetéssel.

A többit a fantáziára bízom.


Ferencváros, 2010. augusztus 23.

Lengyel Károly