ÁTKOZOTT PILLANAT!

Átkozott pillanat!


Mi mind, akik megismertük Furcsány Nyerenc (copyright Dr. B.G.) nevét, sajnos a valódit, és mindent, ami ezzel együtt járt, és járhat, álmaink és ébrenlétünk során valóban külön elátkozzunk minden egyes percet. Majd a történészek a méltó helyére teszik a téboly nyolc évét. De egyet soha nem engedhetnek meg maguknak. Még pedig azt a fényûzést, hogy bármilyen módon és eszközzel a legkisebb mentséget találjanak ennek a vészkorszaknak a tetteire.

Elátkozzuk a percet, amikor a szennyszöveg a Balaton mellõl elindult a Föld körül. Elátkozzuk a percet, amikor a szennyszöveg megjelent és nem voltunk elég bátrak betörni a parlamentbe, hogy akár vesszõseprûvel, de elkergessük õket. És elátkozzuk azt a percet, amikor a várt vezért páncélozott autón láttuk megfutamodni, mikor már a brutális bestiák a vérgõzös vezetõik parancsára a lerohanásunkra készültek. Az egyik parancsolta, a másik megfutamodott. Pedig csak egyetlen megígért szóra várt a sok százezer ártatlan, ünneplõ magyar. Ez a szó az UTÁNAM!
És ugyan mit is tehetett volna a szégyenfajzat? Lövet? Aznap ürített volna életében utoljára!

De a magyarok kegyesek voltak. Futottak. Még akkor is, még ott is úgy érezte a magyar, hogy a rendõrre nem emelhet kezet. Pedig akkor kellett volna puszta kézzel darabokra szedni az összes vezénylõt, ha már a beosztottaik a parancs kimondásakor nem tartóztatták le õket népellenes cselekedetért. Ugyan mit tehettek volna az ávh neveltjei? Fülüket hátrasunyva úgy futni, hogy porvihar járjon a nyomukban. Ám ezt soha az életben egyiknek sem fogjuk megbocsájtani! Az egyiknek mert parancsot elvárt és adott és teljesített, a másiknak meg a gyáva futást.
Majd az ég megbocsájt, mi nem.

Most egy nagy levegõvételnyi megállás után azért azt valljuk ám meg õszintén, hogy egy ilyen frakcióülésen elhangzott szennyszöveget különös bátorság kellett a saját seggnyalói elõtt is elmondani. A sok nagy arc pedig bólogatott, mint az autók hátsó ablakában az NDK-s fekvõ kutya feje. Éppen annyira volt gusztustalanul gyomorforgató az egész jelenség, mint amennyire haragra is gerjedt tõle a nemzet.

Végül is a kommunista milliárdos arcul csapta a magyarokat, csak úgy csattant. Méghozzá az ártatlanokat. Azokat az ártatlanokat, akiket õ is meglopott a társaival együtt, mert „jó idõben, jó helyen” voltak az osztogató fosztogatásnál. Mert a sok mosott agyú kádár-ivadék, akik megfelelõ idõben a megfelelõ alfelet illették nyelvükkel, és ezért kisz-panelt kaptak, azok bezzeg fülig érõ szájjal sztárolták a nemzetvesztõt és bûntársait. Micsoda tökös fickó!

Nem tökös, arcátlan!

Most pedig nem szakad le az arca mozdulatlan helyzetben, hogy õ, meg a társai akarnak a legádázabb ellenzéki szerepében tetszelegni. Micsoda nagyképûség! Bejuthatnak? Megengedhetetlen! Soha többé! Soha. A küszöb alatt sem.

Ezeknek befellegzett! Olyan bûnök halmazát hozták össze, hogy ha van igazság a Föld nevû bolygón - csak annyi, mint a légypiszok - akkor ezek a választások második fordulóját követõen úgy kerülnek börtönbe, hogy soha többé nem látják Isten szabad egét. Ki tudja mi minden szárad a lelkükön? Például a nyolc évünk, a húsz évünk, a hatvanöt évünk! Nemzedékek nõttek fel, és nem ismerik a szabadság legalapvetõbb vonásait! Értitek? Nem ismerik!
Ez soha többé nem történhet meg!

A magyarság története ilyen szégyenkort még nem élt át, mint az eltelt nyolc gyászos esztendõ. Nem lehet igaz, egy nép soha nem mondja ki, hogy elég!
Ki tudjuk még mondani? És nem csupán mondani, de ordítani, méghozzá nyolcmillió torokkal egyszerre, egy helyen, hogy ezek a senkiházi szutykos gallérú jöttmentek belesüketüljenek?!
Mondjátok, magyarok, ki tudjuk még mondani életünk ez idõ szerint legalapvetõbb szavát? ELÉG!
Csak ennyi. Nem több, de nem is kevesebb!

Történelmünk szükségszerû létkérdése, hogy minden magyar elgondolkozzon ezen az egyszerû szón!
Ha pedig az egyetlen lehetséges és helyes döntés alapján a JOBB helyre húzza azt a bizonyos X-et, akkor indulna meg tán a második forduló napján bárhonnan a budapesti Kossuth térre az eredményt bevárni! Ott van az egyetlen méltó hely arra, hogy kihirdessék a kommunista ámokfutás végét! Például kommunista-mentes utcabál keretében.

Nem elfelejteni! Mindenki ott legyen a Kossuth téren, ha engedik ezt, ha nem. Nincs az a rendõr, vagy Uniós kommandós, aki sok millió fegyvertelen magyarral merészel szembeszegülni. Miért, mennyi töltényük lehet? Mindenkit lelõni nem tudnak! Azután betonra leverni sem! És utána?

Nem elfelejteni! Nyolcmillió szavazat kell, hogy ezek soha többé az utcaseprõk csoportvezetõi se lehessenek ebben a Hazában!

Nem elfelejteni! ELÉG VOLT! És egy JOBB-X után irány a Kossuth tér! Ki törõdik a gyõzelem után, hogy mi lesz hétfõn reggel?! Hétfõn reggelre hatalmas fehér betûkkel hirdetve eljön a szabadság.
Kicsit olyan lesz, mint a zentai csata után, amikor a félhold elhagyta Magyarországot. Csak most ne engedjünk újabb osztrákot a nyakunkba!


Ferencváros, 2010. február 20.

Lengyel Károly