ÜNNEP A BAKÓ ÁRNYÉKÁBAN, avagy út a tömeggyilkossághoz

ÜNNEP A BAKÓ ÁRNYÉKÁBAN,

avagy út a tömeggyilkossághoz



Okom van szólni, mert aggódni késõ. Patrubány Miklós elnök úr szavai váltották ki belõlem azt a mélyen szántó keserûséget, ami mint hamu alatt parázsló indulat tör most a felszínre.
A másik a 19-én látott, az EchoTV „Heti mérleg” címû adásában Cser Ágnessel készült riportban elhangzottak (http://www.utolag.com/HetiMerleg1219.htm).
A történet merõben magánjellegû is lehetne. Nem az.

Apósom nyolcvanegyedik évében, a harmadik agyvérzésen túl, a végelgyengülés küszöbén tengeti napjait egy kórházi ágyon. Nem érti már, mi történik körülötte. Régen elszakadt a falakon túli világ valóságától. Minden, ami ezzel az állapottal járhat megtalálta. S hogy a baj ne járjon egyedül, gyufaszál termetû anyósom a második agyvérzéséig szorgalmasan ápolva apósomat, sérvet szedett össze. Pénzük ápolásra nincs, átlagos magyar kisnyugdíjasok.
Amikor elfogyott az erõ, csak a kórház maradt. A nõvérek és az orvosok végtelen türelme, és a magyar egészségügyben napjainkban tapasztalható véghetetlen és védhetetlen anyagi szûkösség közepette az emberi maximumot adják minden egyes ápoltjuknak a nap huszonnégy órájában - amíg lehet. Amíg lehet.

Aztán jön egy gazdasági tömörülés és ámokot fut. Ágyszámok csökkentése - szégyen. Orvosok és ápolók becstelen alulfizetése - vérlázító.
Egy szép nyugodt napon pedig az igazgató fõorvosasszony közli a hozzátartozókkal, hogy ugyan elindultak a hivatalos papírok, mert tudják, hogy a bácsit idõsek otthonába szükséges elhelyezni, de a kórháznak nem adták meg a lehetõséget, hogy ilyen betegeket az osztályukon tartsanak. Vigyék isten hírével, ahová tudják.
Még nem szóltam anyósom sérvmûtétjének be nem látható várólistájáról, ami önmagában is egy kegyetlen intézkedés bárkivel szemben.
Utcára teszik a szálegyedül élõ, agyvérzéses ágyszomszédot, aki ráadásul meg is némult, meg a harmadikat, akinek az agyvérzés miatt elborult az elméje és szintén egyedül néz ki az ablakon. Otthon, ha még be nem költöztek lakásfoglalók, ki fogja cserélni a hatalmas pelenkákat? Mennyi idõbe fog telni tíz centis csosszantásokkal egyetlen pohár vízért a konyhába elvergõdni? Hányszor fogja összetörni magát az elõszobában, mert el akar menni egy kenyérért?
Végig lehet ezt gondolni emberséggel? Tudom, hogy nem.

Ez történik ma Magyarországon mindenhol.
Az idõsek otthonában pedig elképzelhetetlen az úgynevezett "várólista". Mintha csak egy urna felé vezetõ futószalagra kerülne az ember.
Ma ebben az országban gazdasági intézkedések sorával olyan életkörülményeket alakítottak ki, hogy a magyarokat ép ésszel felfoghatatlan helyzetbe kényszerítették.

Kimondom, és felvállalom azt a rettenetes kifejezést, amit sokan végiggondolni is alig mernek, ha kínjaik terhétõl még képesek egyáltalán ilyenrõl gondolkodni. Pedig ha jól belenéz e sötét kürtõbe bárki, õ is juthat öregjeink sorsára egyik pillanatról a másikra. Apósom példáját csak annak okán hoztam elõ, amit hónapok óta átélek családommal, bár tudom, hogy tömegekkel történik ma mindez.

És akkor most jöjjön a szó, ami alig fér ki a számon. Alig lehet elmondani.
Ez a politikai és gazdasági rendszer egy közönséges TÖMEGGYILKOS.

Eltûrték rezzenéstelen arccal, hogy a világbank jöttment pénzkupece vásári alku tárgyának tekintse a magyarság elvárható létszámát a saját hazájában. Behajoltak.
Ráfért az arcukra az olyan megszorító rendszer, amirõl teljes bizonyossággal tudták, emberek nagy tömegének halálát fogja okozni.
Csak a legegyszerûbbre utalok itt, a nyugdíj korhatárának indokolhatatlan emelését, aminek következtében egyetlen év alatt a többszörösére emelkedett az idõ elõtt eltávozó honfitársaink száma.
Szemrebbenés nélkül hazudták tele a világot a magyar gazdaság káprázatos vágtatásáról.

Mi ez, ha nem tömeggyilkosság?
Mi ez, ha nem a magyarok tudatos pusztítása?

Aljas indokból, nagy tömegek anyagi, egészségi sérelmére, anyagi érdekek mentén idegen eszméktõl vezetve, szervezett és terroreszközökkel alkotmányellenesen végrehajtott HUNGAROCÍDIUM. Bármit hazudjanak errõl a közbûntényes ballibsi fehérgallérosok!

A céljuk ezeknek a nemzetközi erõknek, hogy a magyarság létszáma elérje azt a szintet, ahonnan szinte alig lehet az élhetõ országot fenntartani. Akkor elkezd zuhanni a létszám az öregedés, az elvándorlás, és a kódoltan véglegesnek szánt rabszolgasors miatt.
Utána csak a türelmükön múlik, mikor jönnek elfoglalni õseink földjét. Már most is vásárolják az áruló vezetés hathatós segítségével. Az ülepüket nem merik megszagolni a betelepülõ charteréknak, akiknek otthon persze forró a talaj a talpuk alatt a bitorolt föld miatt.
Húznak maguk köré magas falakat, hozatnak izomkolosszusokat otthonról biztonsági õrnek.
Ha egy ilyen lakóparknak álcázott támaszpontot valaki megközelít, biztos lehet abban, hogy nemmagyarul kérik meg, és nem is udvariasan, hogy tûnjön el onnan. Itthon!

Várnak, mint az indulásra kész sáskajárás.
Közben hogy hatékonyabbak legyenek, egy-egy népcsoportot ráuszítanak a magyarokra. Akiknek egyébként semmi félnivalójuk a fennálló viszonyoktól, de elhiszik a ragadós rágalmakat. Kaszát, szamurájkardot ragadnak, mert nem engedjük a tyúkot, vagy éppen lábon elhajtani a marhát. Aki pedig ennek ellenáll, azt a tanyája istálójának ajtajára szegezik a saját vasvillájával, mint valaha a denevérrel tették.

Sötét idõnk vette kezdetét. Elõször a védtelen öregeket, a betegeket veszik célba a GDP nagyobb dicsõségére. Aztán az extraprofit bûvöletében a dolgozói létszámok hatványozott ütemû leépítése következik. Robbantatnak néhány gyárat, hogy nyomunk se maradjon. Oroznak vizeink partján földet. Baksisért a ballibsik az anyjukat eladnák.
S ha szól érte bárki, ha mer, üvöltõ hordával találja szemközt magát, meg holnap egy munkaviszonyt felmondó levéllel, ha éppen egy véletlen balesetnek álcázott akció áldozatává nem válik. Eladdig, hogy bélyegével homlokán vagy bevárja az éhhalált, mert titkos listákon a folyamatos megfigyelés alapján nem kap munkát, vagy elhagyja szülõföldjét. Elmegy innen fiatal és középkorú szakértelem. Elszívják az agyakat.

Aki marad, és még szólni tud, vagy mer, az bizton számíthat a megtorlás teljes tárházára. Meglátogatják éjnek évadján nagy fekete autókkal és bírói végzés nélkül teljesen felforgatják otthonát hatósági tanuk nélkül, miközben a lakás tulajdonosát az utcára toloncolják a hajnali fagyba a géppisztolyos kommandósok.
Megismétlem tehát az iménti mondatom, nehogy félreérthetõ legyen.
Ez a politikai és gazdasági rendszer egy közönséges TÖMEGGYILKOS.

Mert e levél írása közben is eddig már kétszer elõfordult, hogy ameddig átolvastam az elõzõ leírtakat, miközben sem a billentyûzethez, sem az egérhez nem értem hozzá, a kurzor határozott gyorsasággal megindulva kijelölte a szöveget, majd felvillant a mentés másként üzenet. Ezt a rendszert indította be egy közismert közel-keleti fõvárosban 2008 március 13-dikán, helyi idõ szerint tíz órakor, az akkor kormányfõi széket elfoglaló szénvegyület, miközben Dr. Völgyesi Miklós a budapesti Király utcában, az Articsóka étteremben, ugyanabban az órában kezdte sajtótájékoztatóját. Ez a két esemény párhuzamosan zajlott, mintegy történelmi allegória is egyben. Hiszen a táncoslábú milliárdos a Rózsadombi kobzott villából saját keze által külföldi ajánlkozásra kiépíttetett elektronikus paranoia lépett életbe, de ugyanakkor kézhez kapta a Legfõbb Ügyészség is a háborús bûncselekményrõl szóló feljelentés tizennyolc oldalas változatát.
A szó legszorosabb értelmében háborús bûnösök. Tömegmészárlással ér fel, amit itt mûvelnek. Elmondható, a tatárok, a törökök ezekhez képest kiscsoportos kezdõk voltak. Pedig azok aztán koruk profi módján intézték az ilyet, üzemszerûen tüntettek el egész népeket a föld színérõl.

Ezek közönséges pitiáner gazemberek. És itt nem érdekel, hogy a nagy népirtó vállalkozásban ki a honi, vagy ki az idegen résztvevõ, és ki a balos, a libsi, meg a nemzeti színûre festett narancsos.

Tudós emberek szakszerû számításai bizonyítják, ha az eu-csatlakozásunk az egyenlõ feltételek mentén történik, nem tolakodhatott volna ide a banki handlék sokasága ajvékolni önmaguk gerjesztette veszteségeikrõl. Támogatnánk tán világmegváltó pénzpiaci csiribi-csiribát. És ezek a semmirekellõk belementek a viselhetetlen terhek vállalásába. Nyakunkba akasztották a szenvedhetetlen igát. Terveik szerint örökre.
Értitek, magyarok? Megloptak, megsarcoltak minket. Hazudtak, trükköztek, viperáztak, lövettek.


Mondjátok magyarok, mi kell még ahhoz, hogy elég legyen ebbõl? Mi az az ingerküszöb, amikor minden külsõ uszítás, meg külföldre távozottak fotelbölcsességei ellenére közös gondolkodásra képesekké váltok, hogy egy idõben, azonos cselekvéssel, végleg pontot tegyünk ennek a korszaknak a végére? Úgy pontot tenni a korszak lezárása után, hogy ez a fehérgalléros közbûntényes háborús bûnös garnitúra soha többé Magyarországon még az utcaseprõk között se lehessen csoportvezetõ sem. Mind, aki az eltelt hatvanöt esztendõnket meglopta, megrabolta, sortüzet vezényelt és végrehajtott, örökre számkivetett létbe vettessen ivadékaival együtt. Nem kellenek a pokolnak sem!

Prágában a bársonyos forradalom idején milliók rázták napokon át kulcscsomóikat, és azt hajtogatták szüntelen, „Utolsó csengetés! Utolsó csengetés!”. Belgrádban heteken át minden nap százezrek gyûltek a parlament elé, amíg a háborús bûnös vezetõik el nem kotródtak. Kijevben a narancsos forradalom alkalmával az ukránok milliói heteken át mínusz 20 fokban éjjel-nappal légmentes gyûrûben tartották parlamentjüket, amíg az nem történt, amit õk akartak.
Mondjátok magyarok, mi kell még az életösztönötök felébredéséhez? Más nemzeteknek talán jobb a társadalmi védekezõképessége? Hatékonyabban lép fel zsarnokai ellen?


Furcsa dolog ilyeneket papírra vetni Karácsony elõtt. Furcsa dolog magatehetetlen, egyedülálló betegeket hazatoloncolni, mert kell a helyük. Esetleg egy-egy kórház vezetését megkeresik nyájas, hosszú fekete kabátú befektetõnek kinézõ betelepülõk, hogy bérelnének néhány emeletet, és ugye ebbõl a kórháznak is haszna lehet. Csak éppen azt felejtik el ezek a központilag gazdasági cinikusok, hogy akiket kirakattak a fagyba, magányba, azok építették alájuk és köréjük ezt az országot. S ha néha embertelen nehézségek árán is, de az õ zsírjukból-verejtékükbõl nõttek ki az öltönyös parlamenti ficsúrok, meg az ügynök zsúrfiúk.

Pedig egyszer elkövetkezik a számla összegzése. Márpedig állítom, nem Magyarország tartozik a banki handléknak, hanem ezek a gazemberek tartoznak nekünk hatvanöt esztendõnkkel. Legkevesebb három nemzedéket tettek tönkre a csillagos lobogók alatt. Az egyik vörös volt sarlóval és kalapáccsal, a másik kék most sárga csillagokkal. Mintha csak volnánk bosszúból gazdasági gettóba tereltek.
A profit mételye nem elégszik meg holmi kamatrabszolgasággal. A gondolatokat is formálni akarja.
Elõre jelzem, már nem fog sikerülni! Nem lesz annyi könnygáz és nem lesz annyi gergényi vezényelte vipera az utcán, ami a várható tömeggel azt tegye, mint az aljas pribékek és chartereztetett zsoldosaik 2006 októberében õrjöngve mûveltek az ártatlanokkal.

Sokszor idéztem egy mondatom. Most sem maradhat ki ezekrõl szólva.
„2006 október 24-étõl kezdve 2006 október 23-dika az a nap, amit soha, sehol, senki magyar meg nem bocsájthat egyetlen elkövetõjének sem!”.
Nincs az a keresztényi alázat, ami felmentést adhatna háborús bûnökre! Ezek pedig azt tették. Az is, aki vezényelte, vezényeltette a szemkilövetéseket, meg az is, aki gazdasági satuba fogatta az országot.

Pont! Itt a vége!
Ha egy nemzetnek nem kellõen irritáló a pénzügyi pártcinizmus, ha egy nemzet engedi véreit irtani, ha egy nemzet engedi dédunokáinak dédunokáit törvénytelenül idegen igába hajtani majd el is adósítani, ott leng a kaszás hosszú köpenye, és panaszuk az égben sem lel meghallgatást.


Hazugság, hogy nem lehet ellenük tenni! Hazugság, hogy a választások mindenhatóságára kell bízni az ország sorsát. Hazugság, hogy a következõk jobban mûvelik majd a válságnak kikiáltott banki szabadrablások miatt beállott gazdasági vészhelyzet megállítását és visszafordítását.
Csakis mi, vagyunk azok, együtt ki-ki a maga posztján, akik a saját hajunknál fogva kiemelkedhetünk ebbõl a feneketlen, bûzös mocsárból. Csak együtt, szoclibsik és kapcsolt részeik nélkül. Mert mi magunk vagyunk az élõ törvény. S ameddig egy is szól a magunkfajtákból, addig ez az ország a magyaroké marad.
Van tehát remény a változásra!


Hamis vádakkal környékezve, politikai foglyokkal tarkítva, megnyomorított gazdasági rendszerben várjuk az ünnepet – nem a fenyõ, hanem a bakó árnyékában. Csuklyája nemzetközileg kidolgozott egyenfelszerelés. Úgy hívják pénz. Úgy hívják hazugság. Úgy hívják tömeggyilkos.
Úgy hívják 2010-dik évi magyar költségvetés.



Ferencváros, 2009. december 20.

Lengyel Károly