KI BESZÉL POZSONYBAN MAGYARUL?

Ki beszél Pozsonyban magyarul?


1983-ban járunk. Nászúton voltunk Sopronban feleségemmel szakszervezeti beutalóval a Vegyész Üdülõ harmadik emeletén.
Sok értékes és szép fakultatív programra befizettünk. Röviden szólva keresztül-kasul csavarogtunk a Balatontól északra esõ területet.

Egyik utunk alkalmával átvittek minket Pozsonyba is.
Már önmagában, hogy az idegenvezetõnk magyarul beszélt az utcán, szinte bûn volt a helybéli tótok szemében. Szorgalmasan kattogtak a fényképezõgépek és fogyott a film. Azután elfogyott.
Volt vagy két óránk szabad csavargásra, hiszen hosszú út állt mögöttünk és elõttünk.
Valahol a belvárosban kerestem egy boltot, ahol filmet reméltem venni. Nézegettük a kirakatot, hogy mire van még pénzünk. Mindaz a kevéske, ami éppen nálunk volt. Kinéztem a kirakatban egy, azaz egy szocialista tekercs jófajta szocialista NDK-ban gyártott, szocialista ORWO-filmet, mert szocialista Forte gyártmány ott nem volt.

Láttuk, hogy három eladókisasszony is áll a pultnál. Takaros kis üzletnek látszott. Még egy villanásra mosolyogtak is felénk, mintha csak befelé akartak volna tessékelni.
Összenéztünk feleségemmel. Isten neki, most akkor dorbézolunk. Legfeljebb nem telik az aznap esti táncra a hatszázágyas hatalmas csarnokában, az esténkénti egy pohár gyümölcslé mellett. Vagy esetleg iszunk a csapról a mosdóban.

A lényeg, hogy ráérõsen besétáltunk a kissé szûkre szabott portál üvegezett ajtaján. Nagyon modern volt az akkoriban, kérem, mert csupa natúr fémszínûre eloxált alumínium idomból készült. A szocialista ipar nagyobb dicsõségére, vagy inkább szégyenére, alkalmazták is a jó tót szomszédok ahol csak lehetett, de ott is, ahol nem kellett volna.
A totocska boltocskában rend, tisztaság fogadott minket. Kicsit bátortalanoknak látszottunk, mert az egyik kisasszony felénk fordult a beszélgetésük közben és kissé felhúzva szemöldökét félmosollyal mintegy kérdezné, mi járatban a kedves vevõ. Visszamosolyogtunk, de csak fél-pillantásokkal, szinte a szemünkkel beszéltünk feleségemmel. Végül megakadt a szemünk az áhított ORWO-film polcán. Diadal. Képesek voltunk megtalálni.

Itt következett a drámai rész, meg kellene szólalni. Törve, vagy inkább kerékbe törve csekélyke angol nyelvtudásom vetettem be. Mintha a falnak beszéltem volna. Még csak meg sem mozdultak.
Gondoltam, hátha jobban boldogulok, ha oroszra váltok. Elvégre szocialista országokban akkoriban ez még világnyelvként volt ismert.
Apró udvarias köhintés után oroszul szólaltam meg. Elfordultak mindhárman. Hátat fordítottak az orosz beszéd hallatán.
Leesett a tantusz. De hiszen csak tizenöt éve! Ó, én balga!

Közben hallom, magyarul sutyorognak valamit, de vissza nem fordultak.
Ekkor a frissfényû karikagyûrûmmel megkocogtattam az üvegpultot.
„- Hölgyeim! Kézcsókom, filmet szeretnénk vásárolni.”

Itt elszabadult a pokol.
Mindhárom eladónõ felénk fordult és szikrázó szemekkel tótul kezdték hadarni a magukét.
Bátorkodtam megjegyezni, hogy
„- Az imént hallottam, mindhárman magyarul sutyorogtak. Miért nem szolgálják ki a turistát?” - és már le is tettem a tekercs film árát a pénztári üvegtányérba.

Még vadabb hangzavar tört felénk a triótól. Természetesen egy szót sem értettünk belõle.
Utólag mesélte feleségem, amikor messze jártunk az akkori jó szocialista Ikarusz autóbuszon zötykölõdve a jó szocialista kátyúsztrádán, hogy abban a pillanatban lila színûre váltott a fejem. Se elõtte, se utána sokáig nem látott olyan dühösnek.

Elvettem a pénzt a pultról és beleköptem a tányérba. Állítólag ordítva mondtam nekik, hogy
„- Ez jár nektek magyar létetekre, ha Pozsonyban nem beszéltek magyarul!”.
1983!

Megindultunk a kijárat felé. Az egyik kisasszony, vagy tán fiatalasszony a lépteit szaporázva jött ki a pult mögül. Már piroslottak a szemhéjai, mire az ajtó közelébe ért.
„- Nem úgy gondoltam! Nem úgy gondoltuk! Csak tudja….”

A mondatát már nem fejezhette be, mert feltûnõen lassan, végig a szemébe nézve, ellentmondást nem tûrve becsuktam elõtte a bolt ajtaját kívülrõl. Megálltam vele szemben és még mindig néztem a szemébe, ahonnan csak úgy patakokban folytak a keserû könnyek.


Sok víz elfolyt azóta az Ezüst Pelikán híd alatt. Huszonhat éve ennek. Máig vissza-visszatér elõttem a jelenet.

Lehet, hogy helytelenül tettem. Lehet, hogy alpári voltam. De nem tudtam uralkodni magamon.
Uramisten! A koronázó városban három magyar eladó nem szolgál ki magyarul beszélve magyarokat, akik magyarul kérnek egy tekercs filmet!

Ma már, különösen ama bizonyos december ötödike óta még gyakrabban tolul fel bennem a jelenet. Fõleg június negyedike táján, vagy éppen augusztus huszonegyedike környékén.
Szétsodorta volna a francia kastély szelleme a magyar lelkeket a világban? Ennyire nagy a hatalma a félelemnek?

Mitõl félünk? Talán, hogy nem felejtik el nekünk a szégyenteljes katonai bevonulást.
És még mitõl féljünk? Hogy ismét dereglyék kelnek át a jeges Dunán pici motyóval? Hogy az élete legalább megmaradjon az ûzött magyaroknak? Hogy azután heteken, hónapokon át vasúti vagonokban tengesse éhezve keserves napjait?

Mitõl félünk? Mert a félelem az egyik legnagyobb úr, ami emberen erõt vehet.

És most fél az ország.
Fél a kenyere elvesztésétõl. A kilakoltatástól. Az emlékek poklától.
A magyarok önmaguktól félnek talán a legjobban.
De az Ég szerelmére miért?
Már nincs mit elveszíteni!
Ettõl féljünk?! Ettõl?! A félelemtõl magától?!

Aljas ez a világ, hogy ezt tette velünk!
Európa valahai gyöngyszeme pedig félelemben vergõdik. Késõbb mondták ugyan a legvidámabb barakknak is, de mégis csak barakk. Ahol ma is ugyanazok az elvakult-elvadult kápók verik és tizedelik sorainkat, vetik börtönbe a legkisebb vétségért véreiket.

A sebek begyógyulnak. A lelkek még nem. Félnek. A lelkek még félnek.
Ott vannak az igazi kordonok!

Állok egy üvegezett ajtó kinti oldalán, bent pedig sír egy másik magyar. Ma már kívül én is.


Ferencváros, 2009. szeptember 4.

Lengyel Károly