A KILENCEDIK UTAS

A KILENCEDIK UTAS


A minap munkában megfáradva hazafelé tartottam. El is bóbiskoltam. Azt álmodtam, hogy kevesen voltunk a villamoson, ami nagyon meglepett.

Bármerre néztem a városban, mindenhol óriásplakátokról komolykodott rám a gyõzelemre ácsingózó arc, sokszáz négyzetméteres kivitelben.

Az ígéreteket kívülrõl tudtuk. Mindössze az bosszantott, hogy a sugalmazásból kitûnt, az arc gazdája és az õt támogatók el is várják tõlem, no meg másoktól, hogy el is higgyük az ott írtakat.
Igyekezett befurakodni sokak életébe az arc gazdája, no meg az õt támogatók csoportja.

Bûnösen-gyarlón elbóbiskoltunk, ám hamarosan ébredni kellett. Összesen nyolcan zötyögtünk a retro jármûvön, amikor a kocsi másik végén sikítozás, ordítás kezdõdött. Az egyik tanáros külsejû férfi hasából egy szõke kisfiú feje vicsorgott elõ, amint kidugta a fejét a gatya korca felett támadt veres nyíláson, és a kezével véres pénzkötegeket, amin három madár volt, míg a másik kezével görcsösen markolt egy hatalmas kulcsot, mintha csak egy aprócska villa kapujához kellene neki, furcsa, értelmetlen hangokat hallatott.
Még álomittasan is az jutott eszembe, hogy ez élettani képtelenség. Nem is értettük tisztán a szõke kisfiú karatyolását, a bugyborékoló hangok között.

Valami olyasféle szavakat próbált a tapadós nyálával teli szájából kierõlködni, hogy bátorság, biztonság, igazságosság. De ez nem biztos.

A végsõ ébredés akkor következett be, amikor az egyik ülésrõl felállt a nyolcadik utas, fekete testérõl mindenfelé nyáladzó, savas váladékot csurgatva azt mondta:
"Bemutatom nektek! A kilencedik utas a Gyurcsány!"


Budapest, 2006. július 9.

Lengyel Károly