KÖSZÖNÖM MESTER!

Köszönöm mester!


Nézem a képernyõt, hosszan és halványuló tekintettel. A Nemzeti Hírháló szerkesztõi ismét meglepetéssel szolgáltak. Csoda történt a monitoron.

Megjelent egy hihetetlenül csodálatos vers a nemrég átszületett Gyurkovics Tibortól, és alapjaiban felforgatta ünnepi készülõdésem. Belül valami pici varázsóra kezdett csilingelni, majd megindult visszafelé. Gyorsuló tempóban rótták köreiket a mutatók az emlékek számlapján, míg szívem egyre zaklatottabb ritmusra hangolódott. Igyekeztem követni, de a futó film gyorsulása egyetlen pillanatra nem engedett pihenõt.
Illatok és csillanások, titkosan váltott suttogások és papír zizegése lepte meg jelenem.

Egyedül száguldottam visszafelé az idõben. Nincs mit szépíteni, lihegtem. Az ellenszél olyan erõssé vált, hogy elakadt a lélegzetem. Szorító, kínzóan lélekroppantó nyomással vettek egyre szorosabb gyûrûbe az elszalasztott pillanatok.

Mint amikor az ember gyónásra készül, soroltam minden ünnepet, amikor valamit mulasztottam. Hiába nyelvemen az édes ízek, orromban a sültek illata, egy sem ér fel egyetlen pillanattal, ami végleg ott ég az ember lelkében. Egyre arra szólít, hogy ezt tovább kell adni, mert ez a tûz megéget. Ez a tûz elemészt, ha magadban tartod parázslani.
S mivé porlik bennem, hová fújja ez a kozmikus szél azt a pirinyó titkot, ami még ma is bennem lüktet-éltet?

Kinyúlt a karom a monitor felé, megfogni készültem minden elsuhanó képkockát. De kisiklott az ujjaim közül. Rá kellett döbbennem, ez a film csak nekem szól, az egyetlen alkalom ebben a földi életben, amikor minden kényszer nélkül, pusztán hívásra, önként bejárhatom ezt az utat.

Az egyetlen, és kimondhatatlan szó, amit értelme szerint minden földi testben élõ ember csak dadogva képes kifejezni, hiszen olyan hatalmas erõt képvisel.

Lassan megérkeztem egy sötét szoba ajtajába, ahol lángra kaptak a gyertyák. Egy totyogós apró fiút láttam, csillogó szemekkel. Eladdig nem értett, és nem hallott dallamokkal körbevéve. Zsong a lelke. Még nem tudja mi ez a jó, de nagyon jó. Pedig hát a szobában hideg van, majdnem jégvirágos az ablak. Nem érti, miként ültettek fát a szobában. És ekkorát!
A fa alatt csomagok vannak, de az nem érdekli a gyermeket. Az arcokat nézi, egyiket a másik után, ahogy körülötte halkan énekelnek. Egyiktõl a másikig lép, és átöleli õket. Nem tudja miért, de jó így.
Éltetõ valami árad felé. Pontosan tudatában van, soha többé nem lesz ilyen élménye. Csak egyszer. Ahogy azt arra érdemesebbeknek éterien tiszta szavakkal az Ég is megsúgta. Ott az a kisfiú még érti.

Elemi erõvel cibált a jelenbe a felismerés. Soha többé.
Az addig visszatartott levegõ egyetlen ordítással szakadt fel belõlem. Nem takartam könnyeim, zuhogjon, ameddig kell, ameddig az Ég úgy akarja, hogy tisztuló emlékeim kimossanak szenvedéseimbõl a lehetõ legtöbbet a szívem rejtekébõl.

Köszönöm Mester!
Most már tudom, most már élem újra! Ebben az évben ismét szállást vett házamban a Kisded.


Budapest, 2008. december 20.

Lengyel Károly