OKTÓBERRE VÁRVA

OKTÓBERRE VÁRVA

Rácsokon kívül, hol a Fény már megterem


Néha jó emlékezni, hogy ne felejtsünk,
nyomát leljük a szenvedésnek, s tárjuk szívünk.
Öklendeni kéne! Torkig ér a bánat,
mikor telehazudják kicsiny Hazánkat.

Indulat sava tör fel rekedt gégén,
hangtalan kiáltás sötét utca végén,
kéjröhögve recsegõsre rúgott bordák,
véres utca kövön ártatlant vonszolták.

Kerékbetört szabadság, bilincs a húsban,
sikítások patacsattogás nyomában.
Csak úgy suhogott fejek felett a kardlap,
hogy utána elszabaduljon gázvihar

Zászlón a járdán bakancstalp nyoma marad,
arctalan õrültek emberre vadásztak.
Hátakon nem nyugszik a gumibot tánca,
míg kitart a téboly és terror románca

Naponta átnéznek rajtunk. Mi páriák!
Kik lassan szúette küszöböt se rágják
Felmutatjuk nékik mindegyik szem elé,
hogy kihûlõ retináig égjen belé,

mikor pokol tornácát visszakívánná,
éjtõl nappalig azt is telehazudná.
Nem lesz menekvése, nem lesz hová bújni,
az emberek szemébe bele kell nézni.

Igazság tüzétõl elejti a fegyvert,
minden rút bûne egyszerre lesz kísértet.
Minden szava vádlói elõtt megremeg,
bujdokolni hívnák hatalmas tengerek.

Betonba leverte volna saját anyját,
csak ne hallja keserves kérõ sírását.
Csendkaréjban az egyszer szétvert sereglet.
Körötte az egyarcú lelkiismeret,

s már futni elõlük rég nem is akar,
hiába bánja meg a marcangolt múltat.
Kötözve föld alá behasalna önként,
nem kell senki fiának többé semmiért.


Budapest, 2008. szeptember 26.

Lengyel Károly