UTOLSÓKÉNT KIÁLTOK

Utolsóként kiáltok


Dögölj magyar, ha magyarnak születtél!
Bölcsõd, mi ringathat, mától lángot ad.
Jövõd hamvából felsír az elsõ emlék,
Mikor szerte szóratásod megfogant.

Nézd! Jó Szüléd egyre könnyeit nyeli,
tördeli kezét, hogy néki megbocsáss.
Nézd, Jó Apád! Õ is könnyeit törli.
Tudja, mától itthon nincs tovább.

Ha megsebezte minden magyar testét,
ki-ki keresztjén lógva végre megpihen –
Ha feldarálta minden ember lelkét,
Mohóság tébolya vérünkkel betelt,

akkor kiáltsd újra Uram, hét szavad!
Mert magyarnak szavad nyomán e földön,
A golgotán hanyatlón ahogy mondtad
– nekünk – bevégeztetett, ím örökkön.

De utolsóként kiáltok trónodig,
mondanom kell, Uram, nem ezt ígérted!
Nézz a kezemre! Érintsed sebeim!
Minden magyart fogadj örökbe bennem!

Engedd, hogy elõtted utolsó legyek!
Magyar véreimnek reményt adhassak,
majd míg szellõként lezárom szemüket,
vasjárta testemben õk ne lássanak.

S amíg Néked szól minden dicsõség,
halld hát Uram, nyüszítõ könyörgésem!
– a megkésett lator leborul Eléd –
emeld kezedbe kicsiny magyar néped!


Budapest, 2007. március 30.

Lengyel Károly