42 éve halt meg Marschalkó Lajos



Marschalkó Lajos

Hajdúböszörmény, 1903. szept. 11. - München, 1968. máj. 20.



Édesapja Marschalkó Gusztáv, a böszörményi gimnázium matematika-fizika szakos tanára - az I. Világháború frontján kapott haslövés miatt bekövetkezett haláláig. Édesanyja Galánffy Ágnes zeneszerzõ, zongoramûvész. 1960. júniusában halt meg Budapesten, ahol 1936-tól élt.

Pályafutását nemzeti eszmeiségû lapoknál kezdte: a Fehér Újság, a Magyar Jövõ, majd a Hajdúföld munkatársa, 1934-tõl a Debreceni Újság felelõs szerkesztõje volt.

1936-ban Budapestre költözött, s ettõl kezdve regényíróként is szerepelt a fõvárosi lapok hasábjain. A Függetlenség fõszerkesztõje.

1945-ben Németországba emigrált. 1947-ben a magyar hatóságok mint háborús bûnöst kikérték a Szövetséges Ellenorzõ Bizottságtól, de a megalapozatlan kiadatási kérelmet elutasították, mert semmiféle pártban, szervezkedésben soha nem vállalt szerepet. A "Népbíróság" távollétében halálra ítélte.

Az emigráció éveit Münchenben töltötte. Fizikai munkásként kereste kenyerét egy gyárban, míg éjszaka írta cikkeit, könyveit. 1951 szeptembere és 1954 decembere között a Csûrös Zoltán és Ráttkay R. Kálmán szerkesztette "Új Magyarság", 1960 és 1962 között a montreali (Kanada) "Összetartás" fõmunkatársa, 1955-ben az "Új Magyar Jövõ" társszerkesztõje lett. 1954-tõl a Süli József alapította londoni "Hídfõ" címû címû lap vezércikk-írója, 1960-tól haláláig fõszerkesztõje.

1954-ben Nyírõ József-díjban részesült.

A részben Mátray Lajos írói néven írt cikkeit a nyugati magyar emigráció számos orgánuma közölte. Közöttük a Délamerikai Magyar Hírlap, Délamerikai Magyarság. Hungarian Week, Hungária, Képes Magyar Világhíradó, Krónika (New York), Magyar Egység, Magyar Nemzeti Ifjúság, Magyar Nõk, Magyarok Útja. Nyugati Magyarság, Szabad Magyar Világ, Szabad Magyarság. Szabad Nemzet, Szittyakürt.

1960-ban látott napvilágot szerkesztésében a "Hídfõ Trianoni Almanach", amely a Trianonról szóló könyvtárnyi irodalom mindmáig kiemelkedõ alkotása.

1968. május 20-án hunyt el Münchenben.

Sírkövére ezt vésték:
"Istenért, hazáért és szabadságért - mindhalálig".

* * *

A Kanadai Magyarság címû lapban Wass Albert így búcsúztatta Marschalkó Lajost: "A történelem szaggatta magyar hegylánc újra kopárabb lett. Marschalkó Lajos kidõlt az õrizok sorából. Megüresedett helyén foghíjassá karsztosodott a magyar gyepû... Hogy jobban remegett alatta a föld, mint mások alatt? Ez az óriások kiváltsága, avagy balsorsa, aszerint, hogy a megrendülõ föld s a felszakadó szikla milyen pillanatnyi változásokat okoz közvetlen környezetében... Az egyre szegényebbé karsztosodó magyar õsgerincen most már üresen marad a helye. Gyöngemarkú utódok között nem akad olyan, ki elejtett fegyverét fölragadni merné. De ha lesznek még valamikor, akik kõbe véssék a magyar írás e hõsi korszakát, fölróhatják majd arra a magányos sziklára: »Itt állt és küzdött a nemzeti eszme védelmében, szemközt a világgal, az utolsó óriások egyike!«"



Fõbb mûvei:

Kik árulták el 1818-ban Magyarországot? (Stádium Kiadó, 1944);
Egyedül Sztálin ellen (Cleveland, 1949);
Vörös vihar (visszaemlékezések, San Francisco, 1954);
Semleges Magyarországot! Javaslat az emigrációs politika új iránya
érdekében (London, 1955);
Világhódítók. Az igazi háborús bûnösök (2. jav. kiad. München, 1958);
Vádló bitófák. A magyar nemzet igazi sírásói
(Fiala Ferenccel, London, 1958);
HídfõTrianoni Almanach (München, 1960);
Mindhalálig (történelmi elbeszélések, München, 1962);
Országhódítók -- az emancipációtól Rákosi Mátyásig (München, 1965);


A selmeci bál;
Mi volt a tiszaeszlári per?;
A nagy árnyék útja;
Kõszeg ködbevész (Németország, 1941-es évek vége)





Dobszay Károly Marschalkó sírjánál



A müncheni Nord Friedhof (Északi temetõ) egyik csendes, gondozott parcellájában a kissé már megkopott, de még mindig méltóságteljes márványlap immár 42 éve hirdeti, hogy itt nyugszik „az utolsó magyar óriások egyike“. Idegen földben alussza örök álmát, mert a számûzetésébõl már nem térhetett haza. Pedig úgy szeretett volna hazamenni, ahogy azt Könyörgés akácvirágért c. költeményében megénekelte.

1968. május 20-án hullott ki kezébõl a toll. A síremléket egy évvel halála után, 1969-ben közadakozásból emeltették „a nemzet hû fiai“, amint ezt a kõbe vésett felirat is megörökítette. Egy kései tisztelõjének köszönhetõen mindig friss virág jelzi, hogy még van, ki önfeláldozó harcát nem felejti.

Hogy ki volt Marschalkó Lajos, amíg élt, és ki lesz továbbra is, hogy most már a Magyar Parnasszuson pihen? E kérdésre nem könnyû válaszolni. Fizikai élete után pontot tehetett a halál, de szelleme még évtizedek múlva is kísérteni fogja azokat, akiket e klasszikussá vált kifejezéssel bélyegzett meg: Világhódítók.

És persze kísérteni fogja a mi nemzeti oldalunk azon gyászvitézeit is, akik nevének hallatára még ma is összerezzennek, vagy lekicsinylõen legyintenek, hogy saját gyávaságukat és tehetségtelenségüket palástolják.

Sokan voltak, akik – míg élt – a kenyerétõl a becsületéig mindent el akartak venni, mert egyet nem tudtak soha: a talentumát.

Gyûlölték és irigyelték, mert õ volt az elsõ – megelõzve a COMMON SENSE és a THE CROSS AND THE FLAG cikkíróit – aki meg merte írni, hogy Dachauban senkit sem gázosítottak el, legfeljebb arzénes kenyérrel mérgeztek meg 1045 német katonát – a háború után...

Álljon itt örök figyelmeztetésül, harcostársának és barátjának, Fiala Ferencnek róla írt nekrológja, ami annak idején a Hídfõ 1968. június 10. számában jelent meg:



„Elment – nincs többé

Mécs László ebben foglalta össze költõi hivatását: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld“. Sík Sándor pedig ebbe: „A testvéreknek, akik az éjben járnak, az Isten küldött szentjánosbogárnak“. Amikor Prohászka Ottokár a ravatalán feküdt, akkor Bangha Béla ezt írta a Nemzeti Újságba:


„Lobogó láng, utolsót lobbantál!
Tûz – ki melegítettél,
Fény – ki világoskodtál,
Segítõ Kar – mely lehajoltál hozzánk,
Égbe nyúló Mutatóujj,
Világító tornya a tébolygó lelkeknek,
Isten nagy papja, aki prófétája voltál nemzetednek,
Mózese a sivatagba tévedt modern világnak!


Könnybe vész elõttünk a világ, amikor e szót leírjuk: Prohászka Ottokár nincs többé! Elment! A test elesett, a lélek kiszabadult! Kiszabadult s minket itt hagyott. Csak azt tudjuk a gyász bénító fájdalmában, hogy borzasztó, amit vesztettünk. Szegényebbek lettünk, végtelenül szegényebbek, mint aminõk tegnap voltunk.

Elment a nagy igehirdetõ!
Elment a nagy vigasztaló!
Elment a nagy életrekeltõ!

Elment s az ûrt, melyet visszahagyott, nem fogja pótolni tán száz évig senki. Tegnap még a miénk volt, s mint minden megszokottat, õt is úgy vettük, mint ami van, s nem is lehetne, hogy ne legyen. Ma érezzük csak, mennyivel szürkébb lett a magyar glóbusz nélküle. Tegnap ismét hatalmas darabbal lett kisebb Magyarország. Nem területet vesztettünk, hanem lelki nagyságot. Termete ma már a ravatalon fekszik, de a nagy halott lelke a halálban is zúgó szélvészként beszél.”

Szóról szóra elmondhatjuk, leírhatjuk mindezt Marschalkó Lajos ravatalánál is. Õ nemcsak rózsákat oltogatott vadócba, õ nemcsak csendes nyári esték virágillatos mézdús világának szentjánosbogárnyi fénye volt, hanem lobogó láng, egeket átszelõ üstökös, fergeteges fekete éjszakákat mennydörgéssel átvilágító villámlás. Sínai puszták kietlenségében bolyongók eligazító fényoszlopa.

Amikor az olajtengereket s gázóceánokat rejtõ föld mélye szétrepeszti a felette ívelõ, leszorító földkéreg millió és millió mázsás mennyezetét s õserõvel tör fel ez a belsõ feszültség, ez az energiagazdagság, akkor csap fel az egekig oly elementáris tûzoszlop, mely bevilágítja a kitörés környékét, tíz-húsz-száz kilométeres körzetben. Ez volt Marschalkó Lajos, az író, a zsurnaliszta, a költõ; a keresztény magyar nemzeti érzés energiaóceánját hordozta szívében, eszében, s e belsõ energia feszülése robbant ki egekig felcsapó lángokban - az írásaiban. S most ez a lobogó láng is ellobbant, kialudt.

S ahol a fáklya kialszik, ott mindig sötétség marad vissza. Ez a fény törvénye: utána csak árny marad. Reméljük, hogy lesznek Marschalkó Lajos után is világító fényeink, vezetõ csillagaink, de ilyen fényóriás nem támad egyhamar a nemzeti magyar táborban.

Nem tudom, hogy véletlenség-e az, vagy végzés, hogy éppen egy akácfa tövébe került sírja. Ez az akácfa pár nap múlva édes, bódító, fehér virágözönbe fog öltözködni. Én csak arra kérem ezt az akácfapompát, hogy vigye el, küldje el a szelek szárnyán a hajdúsági, a debreceni, a szatmári, a kunsági, a Duna-Tisza közi magyar akácoknak a síró üzenetet, hogy Marschalkó Lajost ne várják már élve haza, itt szakadt meg a szíve a bajor akácok alatt, itt szórják le rá a bajor akácok édes-mézes illatukat, itt fogják akácvirághullás idején fehér szirom leplükkel betakarni.

Marschalkó Lajos szíve testvéri kitárulással ölelte magához mindazt, aki és ami magyar volt. A nagy próféta-elõdje, a poeta laureatus, Ady Endre megírta keserû perceiben „Az undor óráiban“ címû vádló versét:


Gõgös undorral volna jó
Nézni, hogyan kerül zátonyra
Kalózok kezén martalékul
egy gyönge, bordás, rossz hajó.

Itt voltunk: voltak vészjelek!
Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,
Bûnös, gyáva hajó, tûrd most már,
Hogy mozi-képként nézzelek!!!


Marschalkó Lajos nem vádolt, csak világított, lobogott, gyújtott, ihletett, utat mutatott. Ady Endre megírta a „Rég halottak pusztája“ és a „Haláltó fölött“ címû verseit is:


Napverte pusztán, lila ég alatt
Lángol a vörhenyes homok.
Egy óriás, tüzes kemence
A puszta.

Ez a puszta a rég-halottaké,
S készek a hûs ravatalok.
Jaj annak, jaj, – aki megtudja,
Hogy halott! Hogy már rég halott,
Hogy már rég halott, rég halott...

A haláltó fölött kerengünk
Szép, bátor, büszke madarak.

Hiába minden, mind elveszünk,
Húz a haláltó: elveszünk.
Hiába lelkünk, … lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk,
Erõt mi rajta nem veszünk.


Marschalkó Lajos is látta a magyar lelkek kiégett pusztáját, látta az élve is már halott magyar szíveket, de õ e homokba lobogó lelke ki nem apadó gazdagságának magvait szórta, az élve is halott magyar szívekbe pedig a pátriárka reménytelenség ellenében is reménykedõ lelki erejével záporozta a halott-támasztás tûzesõjét. Õrzök egy postai levelezõlapot, amelyen egy magyar írástudó sok keserû csalódása után azt írta, hogy ezt az emigrációt szemen kell köpni. Marschalkó Lajos erõsebb volt: látta õ is az emberi hibákat, aljasságokat, harcolt is ellenük, vagdalkozott is, de azért nem köpködött.
Egy másik vátesz elborult dühében toporzékolva mondogatta, hogy hazamegyek, s a Kossuth Rádióban fogom leleplezni ezt az emigrációt. Marschalkó Lajos erre csendben csak azt mondotta: ezt nem lett volna szabad még kísértéseid óráiban sem az ajkadra venni. S amikor egy magyar vátesz felriasztotta a hipnotizáló kígyó elszendergõ áldozatait, ezt a szerencsétlen nyugati világot, hogy vigyázzatok, mert nálatok is bebádogoznak minden ablakot, akkor Marschalkó Lajos már tíz éve síró dühvel, prófétai lángolással, a tíz körmével rohant ablaktól ablakig, hogy letépje, leszaggassa e sátáni börtönrácsot a szabad világ lelkének ablakairól.

S most, lobogó láng, utolsót lobbantál. Száguldó magyar üstökös, elnyelt a világûr mérhetetlen mélysége. Mennydörgõ villámunk, kiapadt az Élet Urától feltöltött battériád. Sziporkázó, suhogó, dübörgõ õskutak fényoszlopai visszazuhantak a minden energia õsforrásába, az Istenbe.
Marschalkó Lajos, a Mindenható, aki téged a magyarságnak ajándékozott és küldött, örök végzéseként visszahívott 65-ik évedben magához, az anyagi lét õsformájához, az õs-energiába. Hajdúsági fehér akácok poétája, ledûltél az akácméz fehér lombja alá. A kiégett, napverte puszták homokjába, az élve is haláltavakká vált magyar szívekbe 25 évig fáradhatatlanul szórtad a magyar honszeretetet termõ magvait. Pihenj békében, míg mi is meg nem térünk melléd. Krisztus Urunk szent szívére.“

Azóta, hogy az utolsó óriások egyike végsõ pihenõre tért, sok víz lefolyt a Dunán. Már régen megtértek mellé a többiek is, míg végül oda jutottunk, hogy szinte csak törpék lakják a világot. Õk ripacskodnak a rádiókból és tévékbõl, az õ „mûveiktõl“ roskadoznak a könyvespolcok, õk mondják meg, hogy mi a jó és mi a rossz, és nincs senki, aki végre újra az asztalra csapjon: eddig, és ne tovább!

Marschalkó Lajos elõre látott sok mindent, de most, lenézve a messzeségbõl korunk Magyarországára, biztosan elcsodálkozna. Nemzetünk legkitûnõbb fiait gyávaságból még mindig, szinte naponta megtagadjuk, sõt gyalázzuk a hazánkat rágó hiénákkal vállvetve. Halottainkat még hatvanöt év után sem mertük eltemetni. Röhögve szemünkbe vágják, hogy „kihaló faj vagytok!“, és milyen igazuk van. Az óriásaink sorra kihaltak, és a törpék uralják a világot.

Marschalkó Lajosra is érvényesek egy másik elfelejtett vátesz, Sértõ Kálmán szintén felejtésre ítélt költeményének sorai:


„Ha feltámadna, ma már nyilván,
Szemügyre venné, sokat, õket,
Dörögne, zúgna, villámolna,
Túl zengne seregnyi költõket.

Százezer Istent megtagadna,
Amilyen lélek, vihardallal,
Egész világnak nekimenne
A magyarért a magyarral...“