Geréb Ágnes egy nyugtalanító felkiáltójel a mai társadalomban, egy olyan felkiáltójel, aki diszkomfortossá tesz sokakat és ezért õt meg kell alázni, el kell hallgattatni, el kell zárni a társadalom elõl, hogy amazok komfortérzete helyrebillenhessen. Nem mai keletû megoldás, ez már ezer esztendeje is így mûködött. Egy erkölcsében és emberségében velejéig rothasztott társadalom éppen eléggé buta is már ahhoz, hogy ne ismerje fel a Geréb Ágnesek nyújtotta új ösvényeket az emberré nemesedés lehetséges útján. Mert ma a profiton, a biztosnak vélt havi júdáspénzen és az azokon megszerezhetõ fölösleges tárgyi környezeten kívül nem túl messzire képes tekinteni az ember.

Korunkban divattá vált Istent játszani. Minél butább egy ember, annál gõgösebb, annál jobban tele van félelmekkel, s a félelmekkel teli, gõgös, buta döntéshozó úgy burjánzik a társadalom testén, mint a rákos daganat az emberi szervezetben. A Geréb Ágnesek ügye a mai magyar társadalom, a mai magyar igazságszolgáltatás és a mai magyar orvostársadalom szégyene. Kitûnõ mércéje annak, hogy hova aljasodtunk és elkeserítõ tisztasággal mutatja azt a szédületes mélypontot, ahonnan fel kell tudnunk állni. Mert, hogy innen fel kell tudnunk állni, az nem kérdéses. Egész egyszerûen nincs más lehetõségünk. Vagy elpusztulunk nemzeti, társadalmi szinten, vagy alaposan és õszintén szembenézünk a helyzetünkkel és minden erõnkkel megpróbálunk ebbõl kikeveredni.

Divattá vált Istent játszani, ítélkezni és mindenható szerepekben tetszelegni. Semmibe venni a teremtett világ rendjét, semmibe venni az Élet erkölcsi törvényeit. Ezért érezzük magunkat nyomorultnak, kiszolgáltatottnak, leigázottnak, kisemmizettnek. Mert Istennek hátat fordítva nevetségesen Istent játszunk.

Ezért szülünk szívesebben intézményesített keretekben futószalagon, ezért hazudjuk azt magunknak, hogy ott nagyobb a biztonság, holott a még közöttünk járó édesanyáink és nagyanyáink kórházak nélkül hoztak világra bennünket, de mára már õk is hallgatnak fásultan, megtörten.

Ezért rohanunk minden apróságért nagy bevásárlóközpontokba és eszünkbe sem jut karácsonyra magunk kötötte gyapjú pulóvert ajándékozni, inkább megvesszük aránytalanul drágán az újra hasznosított mûanyag palackokból húzott szálakból készült és a testet büdösítõ, betegítõ ruhadarabokat. S egészen elképesztõ módon, még örülünk is mindennek.

Ezért hagyjuk parlagon gazt teremni vidéki portáink földjeit és kuncsorgunk városokban másoknál némi éhbérért, amit aztán elkölthetünk gyorsan a mások tulajdonában lévõ lakások, házak bérlése során és észre sem vesszük, hogy otthon helyett lélektelen lakterekben hajtjuk pihenésre fejünket, ami nem sikerül, mert a napi kényszerû robot mókuskerekében csak altatóval, vagy alkohollal, vagy tévével tudunk felületes, nem pihentetõ álomba zuhanni. Még tiszta szerencse, hogy a kórházak, patikák szívesen állnak rendelkezésünkre tovább súlyosbítani helyzetünket.

Geréb Ágneseket pedig jól el kell dugni az emberek elõl, nehogy megzavarhassák szent ördögi köreinket. Mert akkor talán elkezdenénk gondolkozni, talán igényünk támadna egy emberibb életre és akkor talán megtanulnánk egymásért becsületesen kiállni újra az igazság kristálytiszta fényében személyes és kasztbeli érdekek nélkül, és akkor talán csõdbe mehetnének a belõlünk elegánsan élõsködõk.

Szeretném megkérdezni a tejfiamat, aki kilencedik esztendeje veszítette el az édesanyját kórházban történõ születése közben, hogy vajon mit gondol õ ezekrõl? De nem teszem, kegyeletbõl. Nem bolygatom egy félárva gyermek zsenge lelkét, egy gyermekét, aki sosem tudta átölelni édesanyját és én bármennyire jó voltam hozzá, mégsem tudtam elég lenni. Nem tudtam, mert nem az én szívem dobogását tanulta az anyaméhben s kicsi lelke azt a hangot kereste ösztönösen. Azt az egyetlen egyet. Én csak szeretni tudtam teljes szívemmel és táplálni a testembõl. Erõs kötelék nõtt közöttünk, de mindketten tudjuk, hogy valami végleg elveszett.

Pedig kórházban született, sõt éppen azért…