Gyermek voltam még, amikor egyszer édesapám nagyon csúnyán megvert, mert hazudtam. Akkor még nem is tudtam mélységeiben értelmezni a hazugság és az igazmondás közötti lényeges különbséget, egész egyszerûen nem éreztem. Jóval késõbb a legidõsebb lányom kapott tõlem egy életre szóló leckét, szintén a hazugság miatt. Ma is emlegeti, de neheztelés helyett hálával. Így megy ez nemzedékeken át, ha egészséges a család. Ha egészséges. Ha ép lelkû és ép elméjû. Ma azonban a magyar társadalom túlnyomó része nem egészséges. Lelkileg és szellemileg alultáplált, satnya, csökevényes, beteges. Így aztán a hazugság és igazság közötti különbséget sem tudja társadalmi szinten kezelni. Elveszítette a magyar társadalom a józan ítélõképességét, s míg a tudatosan pusztító érdekek egyre jobb hatásfokkal ölik nemzedékeken át a magyart, az emberek nagy többségének még csak fel sem tûnik.



A módszer alapját a hazugság képezi, eszköze pedig a média.



Az eljárás roppan egyszerû, nincs benne semmi titok. Hazudni kell, de úgy, hogy szépen szóljon, érthetetlen legyen, de egyszerre vonzó is, amit el akarnak fogadtatni velünk. A többit már megoldják egymás között az emberek. A szó szoros értelmében a szellemileg, lelkileg alultáplált emberek fogadtatják el egymással a legvadabb idiotizmust is, a média csak kezdi és felügyeli a folyamatot. Azok pedig, akik lelki-szellemi igényekkel is bírnak és az önálló gondolkodásról sem mondtak még le, kisebbségbe kerültek.



Így foszlik szép csendben a több ezer éves dicsõ múltunk az egyenruhába öltöztetett, idiotizmuson, hazugságon nevelkedõ Európa kellõs közepén.



Noha az utóbbi években a magyar társadalomban mutatkozik egyfajta önvédelmi éledés kibontakozása, még mindig óriási a zûrzavar, mert a legjobb szándékkal induló társadalmi kezdeményezések is zsákutcába fulladnak a már zsiger szintre beépült hazudozási reflex talaján. Odáig jutottunk, hogy a valamikor még egyértelmû közösségi, társadalmi normákat inkább elkezdik újraértelmezni, mint sem egész egyszerûen betartani.


A szó csûrése-csavarása, a mondjunk sokáig semmit magatartás súlya alatt pihegve küzd létéért az igazság. S míg valaki pusztán azért, mert a „mi kutyánk kölyke” mentesülhet minden féle számonkérés alól, addig óriási a baj.



A magyar társadalomnak több szintû küldetése van, a MAG népe vagyunk az ezzel járó felelõsséggel együtt. Mi nem tehetjük meg azt, hogy hazugságokra építkezzünk.


Hazugság mindaz, ami a teremtett világ természetes rendjével szemben áll, ami azt akarja velünk elhitetni, hogy az ember mindenható.



Hazugság a hitvesi csók, mely alatt másra gondolunk. Hazugság a gyermekek hitegetése, hazugság a barátunknak tett és be nem váltott ígéret, hazugság az el nem végzett munka, hazugság az önmagunk Isten fölé való helyezése. Hazugság minden, ami bennünket mások fölé helyez érdemtelenül és hazugság a másokon való élõsködés, a mások hiányos ismereteinek a kihasználására épülõ önérvényesítés.



Nekünk a Teremtõ olyan nyelvet adott, mely pontosan meg tudja különböztetni a hazugságot az igazságtól. A magyar nyelv a Teremtõ által az emberek számára érthetõvé tett teremtési elv. Ezt rombolja a média eszközével tudatosan az a világhatalomra törõ sátáni szûk kis érdekcsoport, mely pontosan tudja helyettünk is, nálunk sokszor jobban, hogy milyen talentumot õrzünk. A mi felelõsségünk visszatalálni õseink hagyatékához, a világ világosságba való kivezetéséhez. Addig egyetlen, még oly jó szándékú társadalmi kezdeményezés sem tud életben maradni, nem tud egészségesen fejlõdni, amíg az igazsághoz vissza nem tér. Amíg meg nem érti minden magyar, hogy véred a vérem, sorsod a sorsom, hazád a hazám Isten tenyerén.



Udvarhelyi Róza