Március 21.-én, a Hazatérés templomában ünneplõbe öltözött szívek boldogsággal, izgalommal teli dobbanása jelezte, hogy Molnár V. Jóska bácsi, Isten kegyelmébõl átléphetett a nyolcvanadik életévének küszöbén.

Két lábon járó, élõ történelem lépett közénk, szerényen.

Sokan, sokféle képpen méltatták munkásságát, életmûvét, szebbnél szebb imádságok, énekek tették igazán fennköltté a verõfényes, tavaszi délutáni ünnepséget.

Mégis, a legszebb pillanatokat Õ, az ünnepelt varázsolta elénk.

Rövid, lélekbõl fakadó köszönetnyilvánítása ajándékként töltötte be minden jelenlévõ szívét.

Jóska bácsi, tõle már megszokott módon, ismét csak adni tudott. Reményt és irányjelzõt. „Hasad az ég alja”,- mondotta s közben ragyogott az egész lénye attól a bizonyosságtól, amit csak Isten tenyerén tapasztalhat meg az ember. Igen, hasad az ég alja, születik a Fény. Születik a Fény, hogy kitölthesse a sötétség helyét. Hogy kitölthesse a lelki, szellemi sötétség helyét. Hogy egymásra találhassunk, hogy be tudjuk teljesíteni Isten adta küldetésünket. Fény születik, hogy lemossa rólunk az évszázadok alatt ránk tapadt szennyet. A ránk kent mérhetetlen szennyet. Segítsünk hát neki, rakjunk rendet magunkban és magunk körül,- szólított fel bennünket olyan szeretettel, ami elõl nem lehet kitérni. A Világ Világossága érkezik, fogadjuk Õt méltó képpen.

Nyolcvan év. Küzdelmekkel teli nyolcvan év, szolgálatban, hittel. Mégis, mintha csupán egyetlen derûs pillanat lenne az egész. Amint ott állt elõttünk, bölcsességtõl barázdálódott ragyogó arccal, kortalannak láttam. Kortalannak láttam sugárzó lelkét, mellyel körülölelt minket dédelgetve, biztatva, hogy ne féljetek: „hasad már az ég alja”. Érkezik a Fény.

Udvarhelyi Róza