Jelek

Gavallér János

Jelek


Isten, mi az élet, mi a cél?
Fájnak a percek, a sors, a lét…
Bûn és ártatlanság mérlegén
a lelkem, valóm mond mennyit ér?

Ítészek kezében elveszett
erény, senkik kezében a mersz,
ítél és ostoroz a gyáva,
odújában csodára várva.

Az alkotás örömétõl fél,
koldus-napszámot álmod és kér,
Uram, mágiaidõbe bújt
háborút vív a létezés-út:

S hagyod lelkünk megcsonkítani!?

Egymásra mutogatva,
bûnbakcélpontot keres
bér- és lakájmédia.
Fülünkbe súgva búgja:
Harcolj! Gyõzz! Ölj! S kapsz enni.
Neked, nincs mit keresni!
Ne tudd, ne érezd, ha fáj!
Zabálj, sose kiabálj!

Az utca másik oldalán,
látod, süt a nap, talán
az árnyék se reszket, s fut
a szekér, az eb ugat,
csörög a pénz, nem kutat
feneketlen zsákban a tudat.

Célozz, Isten pontosan!
Vérzik a szívem, sirat.
Ember mivoltunk hörög,
boldog Sátánarc csörög,
zsebre vágott szív és lét,
hõzöng, bírál, elítél.

Zörög a haraszt, fúj a szél.
Az áruló többet remél.
Harácsoló szajha lett az erény!
Testvért írt a rászedett, a szegény.

Szemekben könny, sûrû bánat.
Lopják szívembõl hazámat.
Eszméket zúgnak a sötét árnyak:
mindig s újra ölnek, bosszút állnak.

Kidõlt, száradt tuskón, kuszán,
indák szaladgálnak sután,
haldokló kiált a végtelenbe:
Isten tenyerén a jelek szentek!

2012. 03. 25.