Õs bú

Gavallér János

Õs bú


Feslik a bõrünk s távolból,
mintha rongyosodna a föld…
bokor tövében kuporog,
reszket, remeg szarvas és õz.

Szélcsend van. Nyugalom. Hideg.
Ordít a farkas, a munkás,
az éhezõ és vén kétség
kopogtat házam ajtaján:

Nem lehet, hogy vesztes legyen,
hogy az akarat és a szív,
az ember és a szeretet
reményt vesztve örökké hív!

Mert kell, létezzen, egy fészek,
egy hely, ahol pihen a szél,
ahol csend van, nyugalom, rend,
ahol az ember emberként él!

Ha csak egy bokor tövében,
éreznem kell, akár a vad,
hogy enyém az odúfészek,
holnap értem kel fel a nap!

De míg húsomban a féreg,
míg hátamon mások terhe,
az odúból hajtók ûznek,
és lõrésekbõl rám lõnek:

Addig a szekér a sárban,
s barom-moslékért ordítok,
bokrot írtok, amíg nyár van,
nyakig tõzsdesárban sírok:

Hiány hegyek nõnek bennem,
Bábel tornyok dõlnek össze,
csillag-testvéremtõl várom,
öleljen át és szeressen!

Kalodába zár a Nyugat,
s pénzkutyája engem ugat:
Ennyi fajtámnak õsbaja,
szívemnek mély bú-sóhaja.

Mert kell, létezzen, egy fészek,
egy hely, ahol a szív nem fél,
ahol csend van, nyugalom, rend,
ahol az ember emberként él!

2012. 02. 08.