A magyarság útján

Gavallér János

A magyarság útján
(Lélek Sándornénak)

Átölelem a létezést,
karjaimban lüktet szíved…
átölelem a bokrokat,
a madarakat, a fákat,
a hegyen futkosó patak,
csobogó, lágy suttogását,
az égen szárnyaló felhõk
hangulatát, feszes emlõk
szülés elõtt s után, nedvét
az örökkévalóságnak.

Átölelem a csillagot,
szemedben ragyogó napot…
átölelem összes percét
a szüléstõl a halálig,
átölelem összes percét
káosztól harmóniáig,
a gondolatot vetítõ
Sátán, gáncs-magyarázkodó
bûvölet-idõt varázsló,
szívembe döfött gyilkos tõrt.

Míg átölelhetem a fényt,
ragyogni fogsz szent mindenség…
boldog a nap, míg szíved
ölel, s míg átölelhetem,
a lét élõ szeretetét…
érzem felém nyújtott kezed,
érzem mögöttem sziszegõ
gizgazok bút nyögdécselõ
kétségét, de mit bánom én,
míg átölelhetem a fényt.

Míg átölelhetem a lét
kacskaringós lélegzetét…
mit bánom én, mit kiabál,
mit gáncsoskodik a Sátán!
Isten kinyújtott kezébõl
eszek, iszok… menny-menyegzõ
életem és hûségesküm,
DNS-láncom, hozzád köt…
Szeretlek, oly sokszor bántott,
földre szállt, teremtõ sorsom.

2011. 07. 21.