A lánc végén

Gavallér János

A lánc végén


Mi marad nekünk, a kilencmilliónak:
Tûrés, csend és nyöszörgés? Éh, vagy fagy halál?
Bennünket ki, dobott ki, a szemétdombra?
Vagy tán gondolatainkon félelemrács
virít és már ez itten, a nagy Kánaán?

Ne higgye senki, hogy semmi sincs odaát!
Ott nem munka a tett, szeretõ akarat,
gondoskodás a sosem múló pillanat,
s az emberi élet egy örök vívódás,
test és lélek között lánc, kötés és oldás.

Mert itt ostort fogott az ostoba, önön
tükörképét zúzza apró darabokra,
nem lát, csak törtet, küzd, - a jutalom örök:
Bilincskalodában a végtelen óra,
mely lelkét hivatott összeroppantani.

Ne higgye senki, hogy nyomtalan tûnik el!
A talpa nyomát õrzi, sírva a hangya,
s ami fáj kilencmilliónak, sohasem
múlik el nyomtalan. A poklok kapuja
tátong, hív, átölel, magtalan gnóm atya.

Mi marad nekünk, utánatok, zsarnokok?
Isten kinyújtott keze. A világosság.
A simogató szellõ és a néma dob:
Feszül arcunkon a bõr, utálatosság
üti a ritmust, s táncol a kutyán a lánc.

2011. 07. 12.