Napszámosoknak

Gavallér János

Napszámosoknak


Messiás váró torz ítéletek
markában vergõdik minden eszme,
hörög, vért köp, erõlködik – kinek
próbál bizonyítani?- hisz a lélek
örök, és az igazság szent,
s ahogy fent, úgy lent is hunyorognak a csillagok,
néha kacsintanak,
neked is lehet, jó, rossz napod,
néha-néha tévedsz, s igaznak vallod önmagad,
de sodor az átlagolt magány.

Markodat kikezdte a kõ,
egy simára vasalt világ –üvölt-,
vérzik a kéz,
amely érted él!
És már el se temeted apád, s anyád!
Nem is sírsz.

Határtalan a közöny.
Burjánzik sorvadó satnya gombaként a genny.
Minden tükörrõl lehullik a lepel,
az ember szembe néz a tetteivel,
s a vakok, a vakok visítanak fülsiketítõ kánon-rapszódiát!

Melletted hal meg az állat,
korhad a fa,
szárad ki a patak,
hervad a tavaszt hozó gólyahír,
s te a csereeszköz bûvöletében,
háttal a napnak,
semmit se érzel,
csak siratod a szívedbõl csurgó vért.

Ember!
Érted imádkozik a hajnal,
hisz leborul elõtted, a felkelõ nap:
Semmi más ne légy, csak önmagad!

2011. 06. 29.