Vajúdás

Gavallér János

Vajúdás (gondolatok az alkotmányozás problémaköréhez)


Békesség uralkodik minden emberben mindaddig, míg környezete, a kor társadalmi elfogadottsága, e nyugalmi helyzetébõl ki nem billenti, míg az elvárások békétlenségre nem sarkalják. Gyermekekben, ártatlanokban még nincs elõítéletre épülõ viszonyrendszer, nem kívánnak társaik fölé nõni, nem kívánnak megkülönböztetett bánásmódban részesülni, ám ahogy tudatosítják bennük a lehetõséget, hogy létezik a világban alá-fölérendeltség, akkor már mindent elkövetnek a domináns szerep betöltésének lehetõségéért. Azaz megtanítják velük az együttélés farkastörvényeit, a helyett hogy megtanítanák az együttélés felelõsségére, mert az ember felelõs embertársáért, még akkor is, ha szindifikáns különbség mutatkozik normarendszerében, viselkedéskultúrájában, életvitelében. Tudni illik rabolt vagyonra épített társadalmi berendezkedés akkor is labilis, ha az erõsebb magabiztossága áll mögötte, ugyanígy bármilyen gazdasági monopólium, pénzszipoly elõbb-utóbb összeomlik, mivel nincs harmonikus rezgésmechanizmusa, empátiája a természethez, az élethez.

Tehát békesség uralkodik mindaddig az emberben, míg a tudástartománya lélekmechanikus reflexmûködésként viszonyul az élethez, de mihelyt kényszerismereteket szerez az életmûködési törvényekrõl, azonnal viszont reakciót gyárt, áthágja a lelkiismereti-világ örök szabályait és önreflexiókat, elvárásokat teljesít, a nélkül hogy képes volna vizsgálni annak következményeit. Vagyis oda jutott a világ a kényszerlabirintusán keresztül, - amibe önmagát hergelve jutott-, hogy elvesztette emberminõségét, struktúrák eszközeként pörgeti tovább azt a ringlispílt, aminek a mûködése légbõl kapott alapokon nyugszik. Azon dolgokra gyárt reakciókat, amelyeknek kialakulásáért önmaga felelõtlen reflexmechanizmusa tehet.

Úgy néz ki, hogy a társadalmi fejlõdés megfeledkezett a szakrálisvilág létezéspozíciójáról, így arról az egyszerû tényrõl is, hogy amirõl nem akar tudomást venni az ember, az még épp olyan valóság, mint az ideológiai zsákutca. Rohangál hát labirintusában az elme, az önmaga gyártotta zsákutcákba, csakazért, mert a mindenségisten törvényeit nem akarja elfogadni. Semmi sem mûködõképes egy olyan környezetben, ahol kétségbe vonják mûködésmechanizmusának alapjait és megvonják mûködõképességének feltételeitõl, azaz ha és amennyiben új alapokra helyezzük országunk alkotmányos viszonyrendszerét megfosztva azt alapjaitól (a Szentkorona szakrális mivoltától), akkor még csak egy reakcióhalmaz elindítóivá válunk úgy, hogy a következmények vizsgálatára egyáltalán lehetõségünk volna. Ha a betontenger közepébe van egy marék föld és abba egy mag kerül, az megfelelõ gondoskodással kihajt, nõ, virágzik, de életminõsége összemérhetetlenül rosszabb, mint a mezõn, természetes környezetében, ugyanígy az a gazdasági és társadalmi rendszer amelyik alkalmazkodik mesterséges környezetéhez – mivel empatikus reflexmechanizmusától megfosztott-, ideig-óráig életképes, de létezésfunkciója csak reakció, szeretet és békesség nélkül.

Meg lehet tanítani az embert háborúzni és gyûlölni, de a szeretet és a béke figyelmen kívül hagyásával, azaz adottságainak, embervalóságának a deformálása által. Lehet törvényeket hozni, lehet figyelembe venni a gazdasági és társadalmi körülményeket, el lehet fogadni spekulatív bankvilágot, az ideológiai menetelést, a kor relativizmusát is, ám megnyugodni, pihenni csak a lelkiismeret simogató párnái között tud a magyar ember. Csak az átélt fájdalom sajog, a magyarázott, tudatosított valóság csak ábránd, és mint minden ábránd elõbb-utóbb köddé válik, megsemmisül, így nem létezik olyan kényszer, ami életképessége által úgy tud megszületni, hogy az ember szívébe vési létezését. Kételkedünk minden mesterséges, (vagy inkább nevezzük) tudományos realizmustól, mert mindig kiderül, hogy alapok nélkül a meggyõzés hipnotikus reflexére épül, azaz empatikus-felelõsségérzet nélküli embert gyárt: Az embernek emberi érzésekre, emberi reflexiókra van szüksége, nem pediglen tudományos elméletekre arról, hogy valójában hogyan határozhatja meg önmagát és ebbõl kifolyólag, hogyan viszonyuljon embertársaihoz.

Az együttélés felelõssége nem jelenhet figyelmen kívül hagyást, mert sohasem fontosabb egy élet egy másik élettõl. Nincs és nem is fogadunk mi magyar emberek el alá-fölérendeltséget, épp ezért várjuk el a „szolgalelkûséget” (a nemzet iránt) mindazoktól, akik közfeladatot látnak el, és senkit nem tudunk elfogadni, aki hatalmi arroganciát gyakorol. Amennyiben a természetigazságot (a Kárpát-medence gazdasági egységét) felperzselné a világ-elit arroganciája, úgy megszûnik a létezésanalízis lélektana, így a mindenáron való megfelelési kényszer csak illúzió-magyarázat. Az élményorientált valóság gyenge misztifikáció, ugyanis szükségtelen a rezgésmechanizmust gyorsítókban, társadalmi kataklizmákban mérni, mert az emberélet-pillanat magában hordozza az örök idõket, amely az érzésvilágban nyilvánul meg: Egy ember élete az emberiség összesûrûsített és egyszerûsített tükörképe is, lehetne akár! A létezésanalízis gyakorlata, a miért is vagyunk, skatulyarendszere, közgazdasági hipotézisei már annulálták az „Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát”, hiszen a globálisliberalizmus demokrácia exportja korlátozza a szuverén döntéshozatalt. A szeretet szakrális lélektanának kell megfelelnünk, mert ha nem vállaljuk a lélekember minõségünket, akkor: Kinek és miért akarunk megfelelni? A pillanat elszáll: A ma boldogsága a holnap keserûsége és a ma keserûsége a holnap boldogsága, ezért fontos az alázatos viszonyulás a lélek békességéhez, a kiegyensúlyozott viszonyrendszer ember és ember között, így az arroganciára, a hatalmi erõfölényre épített politika csakis kudarcba fulladhat.

Új értékrendre van szüksége a világnak, vagyis az emberközpontú gondolkodást össze kell hangolni a lélektan törvényszerûségeivel, mert helyrehozhatatlan az ego társadalomi torzulása, ha jogértelmezési síkra terelõdik az empátia (lásd; spontán privatizáció). Az alkotmányozók felelõssége; a múlt és a jövõ összehangolása, az emberélet harmonikus viszonyrendszerének kiegyensúlyozása, a lelki béke helyreállítása. A feladat tehát adott, azon erõknek, akik képesnek érzik önmagukat arra, hogy megteremtsék az ember szívében hordozott szakrális rend mindenségharmóniáját, mert csakis lélekazonosult szakrális szeretetben képes élni az ember.

2010. 12. 29.