Verdikt

Gavallér János

Verdikt


Dekadens méhek keringnek körbe-körbe,
míg bele nem szédülünk, a sírgödörbe…
s eltûnnek lassan a méhek…, - meszesgödrök
õrzik a titkot, kik s kit lõttek!- Szemgödrök
mögött fájdalom kötözi a tudatot,
nem szabad sosem mondani a mondatot!
Adatok szálltak, hírek helyett bombáztak…
elektromágneses hullámok aláztak…
recsegett, locsogott… dekóder átkódolt…
izomgörcs… bódult múlt… rágalom-fájdalom,
beteges hadjárat… hipotetikus sokk,
avagy gardírozott tudathasadások
keringõje cikázik csillaglátásom
abroncsává: Illúzió bús könny csurog…

A születés testamentuma, itt nyomor.
Kõhalmok piramisába szorult egykor
talonba rakott ember… sok-sok kód… sikoly,
barlangok cúgjárataiból üvöltõ
tudat… szennyben gázol a tündöklõ eszme.
Emberisten veri a tam-tam rögeszmét.
Révület évül… gyorsul, majd lassul minden
és egy pillanat alatt, megkövesedünk.
Összesûrûsödik, majd újra kitágul…
s a libikókán billegõ adat zérus.
Jézus! Hozzáadott, elvett elvek… kezdet
és vég… ünnepelnek… és az átjárókra,
tüll-dobhártyákra ördöglakatot raknak…
s az ács, a szûz és a fiú, menetelnek…

Karám-ketrecbõl röfögõ hízott álmok,
simogatnak mélymámoros csacsi úton.
Végig vágtatunk az árkon: Térdig vérben
bámulunk a messzeségbe, lövészdíszben
bambán, ártatlan tudattal… gyilkos ostor
pattog az agyban… kín lüktet ereinkben…
mezsgyén szaladgál az akarat. Aratnak.
Belénk törölt sáros csizmák fénye altat.
Rögzültek az idõk, mûködtek a reflexek:
Színeket véstek az agyba, átfestettek…
kék lett az ég és szivárványhídon szökött
csendben a lelkiismeret Mindenkibõl.
Halál dukál, a felszisszenõ érzésnek
mindörökre s emlékezünk az életre.

Megmentett bölcsõ, jászol felemel-süllyeszt,
mint mért idõ, kiró... Játszik, Isten veled:
Ezt még lehet, - Eddig s ne tovább!- Végzeted
egy hajszál… s lóg az életed végzetláncon,
DNS-t kódolt Hetéra matérádon.
Megszûnt hierarchia… Élet és halál
van… - ne tovább!... és rongyot rázó vén inas,
szolga lett az öntudat. Mézesmadzagon
vezetett tudat alatt… -„magyar ugaron”-,
a kutyákban vonyító fájdalom. Lógott,
Isten vágyak alkonyán egy ember, lógott
egy hajszálon…s játszott, rajta-véle a gond,
érzéshullámon…teremtés misztérium,
kéjbe fúlt lélekhalál, emberáfium.

Zümmögjük totálálmainkat: Lakatlan
katlan emészt… - Merre mész, koldus –tudatlan
emberész?- SOS-t sír a lét! – Tengerész!
Atomokhoz kötött tudat ugat, az ész…
madzagon rángatott félsz… kép, festett tudat….
álarc, remény, víg kéj…hátamon futkosó
sziksó… esz, az eszeveszett álcahajsza…
- nem szabad sosem mondani a mondatot!-
adatok kalauzolnak… statisztikák…
kvazárok… indiánok, aztékok, inkák…
- sose feledd, a lajtorját!- utat, vágyat
az idõrabszolgák taposnak sárba:
Kárba veszõ gondolat, iszapfélelem,
illúzió könny csurog, hazug testemen.

2009.12.09.