FÉREG-ÖNMAGUNK HULLAFOLTJAI

Gavallér János

Féreg-önmagunk hullafoltjai


Hullafoltokat fest testünkre a lélek,
elnyomott, zavart identitás térképe a megroggyant test,
pecsét kerül, viasz az életrealizmusunkat meghatározó törvényekre,
mikor a kor-elit döntései tajtékzanak toporzékoló penitenciát az éterbõl,
megsüketülünk a vinnyogó harmóniától
- Istenünk látni-e még onnan Hungáriánkat?-,
szó-passzióval pótolt szentenciák dáridója folyik,
s áradatként terül a mindennapokra vízfejek vírusburjánzása
és rózsafüzéreinken nincsenek szemek…

Lecsendesült belül, szívünk magperselyében, a sóhaj,
korunk látványmaradékát nyújtjuk feléd jövõ nemzedék,
talán csíracseppek DNS-tulajdonságai között, fenn marad az emberóhaj,
- Ó jaj! – s a vérszerzõdés szövetsége lángra kaphat még!

Viszonyaink iszonyt szegecseltek homlokunkra,
valamennyien hordjuk a megkülönböztetõ jeleket,
szirénázik a dogmákon hízott homokóra
és érzéssivatagok útjaink… a közöny mindent belep,
csak a most illanó kéj-varázs parkol agyunkban
se szomszédunk, se ismerõsünk
nem gyûjti csokorba tetteink aforizmáit,
mert harács-tizedes üvöltése ûz
a pillanat megsemmisítõ versenyt imába foglalni.

Gyõzni, gyõzni, gyõzni! Szirénsuttogás zengi be az eget.
Ábelt meg kell ölni… s az érzéssivatag tükrében sütkérezni.
Szellem szökik a palackból, szmog-köd ül tort,
fejünk fölött a félelem dönt. – Mikor fogunk újjászületni?

Minden legendát tûzre dobnak, inkvizíció elõtt térden csúszva
búvik lelkünk katakombáiba a testvéri érzés,
már égetik a percet a média ravatalozóiban…
új és új füst száll fel, hogy lássuk az akaratot, a döntést,
közben ármánypumpák táplálják szívük huzatjáratain át,
mint nyikorgó csapóajtókat az átjáró házakban,
egyik állásból a másikba a köpönyegforgatók trónszékeit.
Csúszómászó féreg-önmagunkból a nemes ember
harcba viszi-e még a becsület-kard gyalázat kaszaboló rendjét?

Nincs már egyenes gerincû ember? Árnyékokat gyárt a félelem.
Mûfénybe néz a tekintet, s az arc cafatait, pofátlanságunkat
elnyeli a tükör. Viháncmosolyt simogat a dolgos kéz.
Szaporodik bennünk nektár-rongy rabszolgaságunk kamata.

A számadás korába léptünk, felfal bennünket a fenevad,
sintéreink áldozati báránynak hajtottak dögtelep-városokba,
s jár-kel közöttünk a megsemmisítõ fekete lyuk,
egymást taszítjuk a semmi vákuumának torkába,
hogy a fuldoklók sikolykiáltásának mámorától kábultan,
ugorjunk magunk is, a Sátán birodalmába.
Jól látod Istenünk: Hullafoltokat fest testünkre a lélek,
elnyomott, zavart identitás térképe a megroggyant test...

2009.11.11.