ÚJ IDÕK

Gavallér János

Új idõk


Betelt a lélekpohár.
Löncs-zsinat baktat
lötyögõs szekéren,
mulat a pusztán,
henyél az abroszon
a morzsa, zabál,
hízik, dagad a gond.

Közben a méreg,
arcomra loccsant
a ciángondolat…

Jutott a torkomba gombóc,
galuska-katyusa,
s nyeltem, amit leltem,
kerestem testem-lelkem.
Átgázolt rajtam a kor
krémes vadhajtása.

Betelt a lélekpohár.
Szürcsöljük a zaftot,
ízes halálpirulánk.
Mindenkinek jutott,
akinek volt, s hiába
sodort a vágy az útra,
úthengerek tapostak
sorba, sárba, sorba
gázolt halálra a múlt.

Közben a méreg,
arcomra loccsant
a ciángondolat…

Táncot járt a gondolat:
Szabadvilágba!
Pénzakolba moslékvár
tárt karokkal várva várt!
- Tessék! Tessék!
Vágóhídra, tessék!-
Bérgyilkosok kezére
juttatott az ész-, a pénz-elit.
Disznók helyett tolongtunk,
s átvette a haszon, gondunk.

Járni járt,
de nem jutott!
Fájni fájt,
a korty, a bor,
s koccintott
a gyilkos,
és az áldozat.

Közben a méreg,
arcomra loccsant
a ciángondolat…

Megetettek, megitattak!
Ennyi járt, ennyi jutott.
Egy újkor hajnalán,
az ember nyakára taposott a vágy:
- Még szuszog!- kiált a kapzsi.
- Adj neki! Üsd a magyart!- hallani.
S a mennybemenetel torán
betelt a lélekpohár,
akadozva kortyoljuk,
torkunkban gombóc,
s röhög hörgésünkön
a bohóc.

Gágogott éhen a róna,
mesélt a sors, a gólya,
gazdátlan földön a kín
babusgat, altat,
a nincstelenség lassú mérge
ölelte át testünk, a féreg.

Közben a méreg,
arcomra loccsant
a ciángondolat…

Itt van eljött a Kánaán,
- innen számít-,
magánhadseregek õrzik
nekik a másét,
nyakunkon a kötél,
arcunkba köptek,
s hátunkon az élhetetlen
parazita-hüllõk serege.
S mi megyünk, megyünk a hegyre!

2009.04.10.