Átázott lelkünk

Gavallér János

Átázott lelkünk


Fuvallatok döngetik
papírhajónk a tengeren
átázott lelkünkben nincs
vérpezsdítõ naptûz-reggel.
Mélakór melankóliája
ölel, altat óceán-bölcsõben,
szomjasak vagyunk és fázunk,
átázott lelkünk csendben
süllyed mélységes sötétségbe.
Sodródunk „almán” hízott disznók
tiltott gyümölcsének nektárján;
tudománycsecsszopói, mint nimfák
duruzsolják fülünkbe csábítón
- az életvízén eveztek a végtelenbe!-,
s nyaljuk szikkadt bõrünkrõl a sót.

Szerepcserét ajánlott anno az Isten,
- ötvenévenként fordít a sorsidõn!-
s a Sátán dinasztiáinak férge
Istenhitünket felfalja testünkbõl,
- mire megérkezne-, a megváltó szent idõ!

Átázott lelkünk didergõn tekint az égre:
- mikor hoz zöldágat a madár?-
Jön-e egy Isteni ájer?
Hogy szomjan ne haljunk a vízbe,
tátongunk, mint a partra vetett hal!
Cseberbõl vödörbe – ûz a vágy-,
s csattog a kényszerostora, fejünk fölött!
Lebegünk harminc ezüst tengerén,
mert hagytuk, hogy szitává lyuggassa,
lelkünk a pénz!

Most, mikor lelkünket szegezte
szemünkre az Isten,
most homály-papiruszokra hivatkozunk,
s mindent felteszünk a lelkiismeret
agyongyötört ringlispirjére
- gyomorforgató szédülés-,
forgunk, forgunk, forgunk,
s szitává lyuggassa, lelkünk a pénz!
Homályba veszett minden,
s egyre távolabb az Isten.

Átázott lelkünk, üres.

2009.03.27.