Ott bent

Gavallér János

Ott bent

Diszkrét szemét lecsukja a jelen
látni, hallani véli a végtelent,
zúg lelke rácsos ablakából
a belé vert tudathasadás,
zúg, a szerelmet ringató álom.
Ott bent, érzéskatlan lángol:
Jóság, szelídség, lelki magányod,
s minden szál fû bús-magányos,
ha az érdek lánctalpa tapossa,
s a tudomány buldózere fojtja sárba!

Görcs lappang agyunkban, mélyen a sutban,
elfojtott emberlét, mennyei tudat;
lehetne békében, boldogan egymást szeretni,
senki ellen, de mindig mindenkiért tenni!

Ki kell már nõni az állatvilágból!
Szépen rendben, mint a csillagok,
egymást követve, porszemeket szülve,
születést és halált tudomásul véve,
bejárni a test kényszerpályáját,
s tisztelni a másik ügy-magányát!
Ott bent, az érzéskatlanban,
idegen madárként fészkel a tudás,
s magyarázza a magyarázhatatlan
tudásra épült emberviszonyokat.

Görcs lappang agyunkban, mélyen a sutban,
elfojtott emberlét, mennyei tudat;
lehetne békében, boldogan egymást szeretni,
senki ellen, de mindig mindenkiért tenni!

Miért kell gyõzni? Hisz elmúlik minden.
Boldog úgy is csak akkor tudsz lenni,
ha idõben, rendben tovább adsz mindent
és senki, de senki szívében mérget nem hagy a léted!
Diszkrét szemét lecsukja a jelen,
s bûnnel terheli meg az életed,
ingovány-iszap lelki magányod,
s minden szál fû bús-magányos,
ha az érdek lánctalpa tapossa,
s a tudomány buldózere fojtja sárba!

2009.02.03.