HAZÁNK

Gavallér János
HAZÁNK
A falevelek lehullnak,
a könnyek felszáradnak,
de mi, nem megyünk soha innen,
mi itt maradunk örökre,
itt maradunk a fûben, a fában,
itt maradunk a kövekben,
évszázadok sóhajában,
az újjászületõ lelkekben.
Mi nem megyünk innen el soha,
ha megölnek se! Ha a mostoha
lét, Romulusa és Rémusa,
Káinja és Ábelje ezerszer újra,
újra és újra járatja velünk
a létezés duál-paradoxonját,
mi akkor se megyünk innen el, soha,
mert itt, e földön van, a lelkünk otthona!
Õrizi itt, a földet simogató szél,
õrizi szeretteink álmait,
s itt sodor, a hadak útján
a lelkünket tépõ vihar,
itt ringatja a bölcsõt a kar,
mely ha kell, védõn takar,
s itt õrzik sírjaink, az idõsirató mát,
s itt vívtak õseink ezer lélekcsatát.
Hová és minek mennénk máshova?
Szívünkben csak itt van otthon,
s nincs sehol a világon
a szívnek esthajnalcsillaga,
csak itt, csak itt nyugszik meg a szem,
itt pihen testünkben a szellem,
itt ébred hajnalban a vágy,
s a világon bárhol, emészt a honvágy.
Mi nem megyünk innen el soha!
Itt, e földön a lelkünk otthona!
A teremtés lélek útján,
itt szánt bennünk az eke,
s itt viseljük a szellem magját,
itt a kezdet és itt a vég,
évszázadok sóhajában,
itt születik újjá, a remény!
2008.10.10.