HORTHY ÉS A ZSIDÓKÉRDÉS

(BÕVÍTETT VÁLTOZAT, KÉSZÜLT: HITELES TÉNYEK, OKMÁNYOK ÉS ADATOK FELHASZNÁLÁSÁVAL)


A Rákosi és Kádár korszakok „botcsinálta” politikusai és történészei elszántan rivalizáltak egymással, hogy ki képes jobban „eláztatni” Horthy Miklós kormányzó személyét, valamint kormányának tagjait. Az adott korszak realitását, valamint a magyar kormány „mozgási” lehetõségeit teljes mértékben figyelmen kívül hagyva kreálták a hazugságokkal, csúsztatásokkal, pontatlanságokkal és kitalációkkal körített téziseiket.


Sajnálatos, hogy a rendszerváltozást követõen is mindig akadnak olyan hangadók (szemellenzõs, nehéz felfogású „szakértõk”), akik ezt a kérdést kiterjesztették a magyar népre, és képtelenek megérteni, hogy geostratégiai helyzetünk függvényében csupán azt tettük, amire képesek voltunk (vagy lehetõségeinkbõl tellett). Megcáfolhatatlan tény, hogy a Hitler által megszállt vagy „felügyelt” európai államokhoz viszonyítva, hazánkban voltak a leghosszabb ideig és a leghatékonyabb védelem alatt a magyar, valamint idegen állampolgárságú zsidók. A közelmúltban napvilágra került (évtizedekig bizalmasan kezelt) dokumentumok lehetõvé teszik, hogy Horthynak és kormányainak az ún. zsidókérdéssel kapcsolatos tevékenységérõl árnyaltabb képet kapjunk.


Ha Horthy valóban olyan “fasiszta” és népirtó lett volna, ahogyan egyes “kántálják”, akkor most nem létezne Horthy-kérdés hazánkban, nem lennének a Dániel Péter-féle félmûvelt, rágalmazók és/vagy botrányhõsök, akik provokálják a közvéleményt, fasisztának és népirtónak nevezik azt a gerinces, kiemelkedõ képességû államfõt, akit még Sztalin is megvédett attól, hogy a nürnbergi háborús bûnösök perében vádlottként szerepeljen.


ELÕZMÉNYEK I.

Az emberiség történelmének gyászkeretbe foglalható fejezeteit képezhetnék azok a leírások, amelyek a Kr. e. 4-3,5 ezer évtõl (a kisebb-nagyobb emberi csoportoktól és a városállamoktól kezdve, az egyes nemzetek, országok vagy birodalmak megalakulásáig) számított, permanens fegyveres küzdelmek tömegével foglalkoznak.


A területekért, a hatalomért, a zsákmányért, a dicsõsségért, az energiahordozókért vagy az etnikai, a vallási, az ideológiai hovatartozás felsõ/elsõ-rendûségének bizonyításáért folyó fegyveres konfliktusok száma meghaladja a 6 ezret, a háborúk során elpusztultak és megrokkantak száma pedig a 3 milliárdot!


Becsült adatok szerint, a bolygónkon lezajlott háborús évekhez viszonyítva, az ún. „békeévek” mennyisége a 2-2,5%-ot sem éri el, de nem számított ritkaságnak, ha egy adott háborús évben (egyidejûleg vagy egymást követõen) több fegyveres konfliktus is „növelte” az összetûzések statisztikáját.


Aligha található olyan állam, államcsoport (birodalom) vagy nemzet(iség), amely ne vett volna részt fegyveres konfliktusokban, mint támadó, vagy mint védekezõ fél.


ELÕZMÉNYEK II.

A háborúskodások „fõszereplõivé” váltak az összetûzésekben „kiemelkedõ” fegyvertényt, illetve eredményt produkáló államok (országok, népek, nemzetek) és hadvezéreik (polgári vagy katonai vezetõik), valamint a végrehajtó személyek vagy szervezetek. Kétes hírnévre tettek szert a hódítók (leigázók, rablók, fosztogatók), és – esetenként – erkölcsi elismerést kaptak a szabadságukat (szuverenitásukat) védõk, bár nagyon sok esetben érvényesült az a mondás, hogy: „A gyõztesnek mindig igaza van”.


Az emberiség történelmében megismerkedhetünk könyörtelen/kegyetlen hódítókkal (britek, franciák, hunok, kínaiak, mongolok, norvégok, oroszok, perzsák, spanyolok, tatárok, törökök, stb.,), hadvezérek sokaságával (Gusztáv Adolf, Hannibál, Hunyadi János, Július Cézár, Kutuzov, Nagy Sándor, Napóleon, stb.,) „tündöklõ”, majd összeomlott birodalmakkal (akkád, asszír, babiloni, bizánci, brit, egyiptomi, francia, inka, német, orosz, római, sumer, stb.,) és(etruszkok, föníciaiak, indiánok, kánaániak, punok, szidóiak, stb.,). kiirtott (megtizedelt, beolvasztott) népekkel


A történelmet felületesen ismerõk sem hihettek abban, hogy az ezeréves fennmaradásra taksált náci Németország, vagy az évszázadokra összekovácsolt „szabad” szovjet (bolsevik) köztársaságok képesek lesznek huzamosabb ideig „lubickolni” az erõszakkal, hazugsággal, hamis ideológiával, képmutatással, fizikai-és lelki terrorral, valamint ártatlanok vérével összetákolt birodalmukban.


ELÕZMÉNYEK III.

A történelem viharainak (hatalmas) forgatagában felbukkant egy zsidó törzs nevét felvett szemita eredetû nép, amely – a késõbbiekben – mindazokra általánosította ezt a nevet, akiknek a származása Izrael népére vezethetõ vissza. Azt vallották és terjesztették magukról, hogy õk a “kiválasztottak”, vagyis: más népek a “ranglista” alsóbb kategóriájába tartoznak. Ez a nép Kr. e. 2000 körül vándorolt Mezopotámiából Palesztinába, majd Egyiptomba, onnan (hosszadalmas vándorlás után) Kánaán földjére, ahol 12 törzs természetfeletti (isteni) szövetsége alapján (Kr. e. 1000-táján) Izrael királyság néven egyesítették a kánaáni városállamokat, kiemelt helyet biztosítva Jeruzsálemnek.


Ezt követõen, az egymás közti ellentétek, valamint a szomszédos népekkel kialakult sorozatos összetûzések miatt a királyság kettészakadt, idegenek uralmak alá kerültek, és deportálásokkal, áttelepítésekkel vagy menekülésekkel folytatódott történelmük. A perzsák uralma alatt (Kr. e. 540-ben) térhettek vissza Jeruzsálembe és környékére, de Kr. u. 63-tól római uralom alá kerültek, akikkel szemben számos fegyveres küzdelemben alul maradtak. A rómaiak Jeruzsálemet lerombolták, házaikat, telepeiket megsemmisítették, ezzel a zsidó állam megszûnt létezni, és megkezdõdött a zsidók tömeges szétszóródása Európába (Spanyolországba, Angliába, Németországba, Lengyelországba, Oroszországba és más államokba), valamint más földrészek felé.


Jelenleg mintegy 102 országban élnek zsidó nemzetiségûek: az USA-ban 5,8 millió, Izraelben 4,85 millió, Oroszországban 550 ezer, Angliában 300 ezer, Magyarországon 80 ezer, Hollandiában 30 ezer, Romániában 14 ezer, Ausztriában 10 ezer, Lengyelországban 8 ezer, Csehországban 6 ezer, Szlovákiában 6 ezer (megközelítõ adatok).


Számos,- tudományosan megalapozott vizsgálatot igénylõ okok miatt, a zsidók permanens nézeteltérésben voltak szomszédjaikkal vagy a befogadó ország polgáraival. Kr. u. 1000-tõl számolva datálható a zsidóellenes fellépések különbözõ formája, a keresztes hadjáratoktól (1096) kezdve, a sztalini (ún. fehérruhás) perek elõkészítéséig.


1290-ben kitoloncolták õket Angliából, 1394-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból. 1881-tõl 1914-ig Oroszország városaiban és falvaiban pogromok tömege zajlott le, és 1914-ben törvényt hoztak a zsidók letelepedési helyének, munkakörének, valamint egyetemi beiskolázásának korlátozására. A Szovjetunió távol-keleti részén (1928-ban) egy zsidó autonóm területet jelöltek ki számukra az Amur folyó mentén, Birobidzsan fõvárossal, amely még fafeldolgozó üzemmel, húskombináttal, ruhagyárral és vasútállomás is rendelkezett, hála a világ elsõ szocialista állama messzemenõ gondoskodásának.


Sztalin 1952-ben kerített sort a zsidók likvidálására a zsidó nemzetiségû orvosok tömeges letartóztatásával és koncepciós perek elõkészítésével, de halála (1953. március 5.) megakadályozta tervének végrehajtását.


Németországban Hitler uralomra jutásával (1933) kezdõdött el a zsidók drasztikus üldözése, majd haláltáborok létrehozása és zsidók, valamint más nemzetiségûek (oroszok, ukránok, cigányok, lengyelek, szerbek, szlovákok, csehek, horvátok, stb.) tömeges likvidálása.


Hitler keresztülvitte, hogy az általa megszállt országok zsidó lakosságát németországi táborokba szállítsák.


Magyarországon az elsõ zsidókra vonatkozó törvény 1092. május 20-án látott napvilágot Szent László király I. Törvénykönyvének 10. Határozatában, amely tiltja, hogy a zsidók keresztény feleséget vagy szolgát tartsanak.


Horthy kormányzása alatt is született néhány zsidótörvény, de azok kifejezetten a németek nyomására és megtévesztésére lettek kiadva. Kétségtelen, hogy a magyar parlament által elfogadott zsidótörvények nem csupán önérzetükben sértették a zsidóságot, hanem részben vagy teljes mértékben korlátozták õket emberi jogaik gyakorlásában.


Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a zsidótörvények meghozatalával késleltették Hitler belügyeinkbe való beavatkozását, idõt nyertek a Németországba történõ deportálások beindítására.


A Szálasi puccsig funkcionáló magyar kormányok (miniszterelnökök), szinte kivétel nélkül az orránál fogva vezették Hitlert a zsidókérés általa „végleges megoldásának” titulált tárgyában, vagyis abban a végleges megoldásban, amelyet Lengyelországtól kezdve Horvátországig bezárólag – zsidótörvények nélkül -, végrehajtottak a Gestapo emberei és a velük kollaborálók.



MAGYARORSZÁG HELYZETE 1941-BEN

Hazánk a két világuralomra törõ birodalom ütközõ zónájában volt. Nyugatról a villámháborúit sorban megnyerõ Németország fenyegette, keletrõl pedig a sztalini Szovjetunió Vörös Hadserege várta a parancsot, hogy elinduljon nyugat felé.


Németország 1941. június 22-én támadta meg a Szovjetuniót. Olaszország és Románia még az nap hadat üzent a szovjeteknek! Június 23-án Szlovákia és Horvátország is csatlakozott a németekhez. Június 25-én a dán kormány visszahívta követét Moszkvából, francia, belga, holland és spanyol önkéntesek jelentkeztek a szovjet frontra! A svéd kormány hozzájárult ahhoz, hogy területén keresztül Norvégiából Finnországba német csapatokat szállítsanak. Június 26-án Finnország is hadba lépett a Szovjetunió ellen.


A német csapatok úgy haladtak elõre a szovjet területeken, mint kés a vajban. A világon (az USA-t és Angliát is beleértve) senki sem kételkedett a németek gyõzelmében.


Horthy (és az ország) vis maior helyzetbe került, ha nem csatlakozunk a németekhez, akkor a románok és a szlovákok tarthatnak igényt az elsõ és második bécsi döntés Magyarországnak juttatott területeire, de az sem kizárt a németek gyõzelme esetén, hogy még más magyar területeket is megkapnak Hitlertõl.


Ez az állítás igazolható azzal a jegyzékkel, amelyet a szlovák kormány juttatott el Hitlerhez 1941. június 13-án (!) biztosítva a német kancellárt, hogy fegyveresen részt vesz, a Szovjetunió elleni háborúban. A kancellár –viszonzásul -, a magyarokkal szembeni területi követeléseik teljesítését ígérte!


Horthy és a magyar kormány várakozó állásponton volt, de a Kassát ért bombázás felgyorsította az eseményeket, és a szovjetek elleni – elkerülhetetlen – hadiállapot (nem hadüzenet!) deklarálása június 27-én megtörtént.


Mi voltunk az utolsók Európában, akik ezt a tragikus és kényszerû lépést megtettük! Hazánk csak egy apró kis figura volt a nagyhatalmak politikai-katonai sakktábláján.


Mindezen („dióhéjban” felvázolt) történelmi tények és adatok ismeretében nézzük meg a magyarországi zsidókérdés alakulását a második világháborúban.



HORTHY ÉS A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓKÉRDÉS

Nagyon sokan és nagyon sokszor antiszemita címként ragasztottak Horthyra és a magyarokra, figyelmen kívül hagyva a reális tényeket. A vádaskodók többsége azt hangoztatja, hogy a magyarság passzívan szemlélte a zsidók elhurcolását, nem lépett fel a németekkel és a nyilasokkal szemben.


Voltak és vannak, akik bocsánatkérést követelnek a magyarságtól, egy szót sem ejtve arról, hogy a konkrét bûnöket elkövetõk felelõsségre vonása már évtizedek elõtt megtörtént(!), és a mai napig folyik azoknak vétkeseknek a felkutatása, akik elkerülték az igazságszolgáltatást.


Megengedhetetlen lenne bevezetni a diktatúrákban alkalmazott kollektív felelõsségre vonáshoz hasonló kollektív bocsánatkérést és azokat is kapacitálni erre, akik csak a történelemkönyvbõl ismerik az egykori eseményeket.


Természetesen nem vitatható, hogy a múlt század negyvenes éveiben a német propaganda megtette a hatását az emberek tisztánlátásának megzavarásában, de az sem vitatható, hogy maguk a zsidók sem voltak tisztában azzal, hogy milyen jövõ vár rájuk Németországban, ezért semmilyen ellenállást nem fejtettek ki a deportálás során(!), sõt még menekülési kísérletükrõl sincs tudomásunk.


Kispesten, a középiskolai zsidó osztálytársaink például azzal dicsekedtek, hogy Németországba fognak utazni, ott az élelmiszer fejadag (kenyér, hús, margarin, cukor, stb.) a duplája, mint itthon, mi irigykedtünk rájuk, különösen akkor, amikor órákon át (esõben, szélben, hidegben) tartó sorbaállás után, az orrunk elõtt húzták le a pékség vagy húsbolt bejárati redõnyét azzal a bejelentéssel, hogy elfogyott a készlet, a kockacukorka nagyságú (dátumozott) kék színû jegyecskéinket pedig dobhattuk a szemétkosárba, mert másnapra már nem volt érvényes. MSZP-s elsõ titkár vagy elnök legyek azonnal, ha nem ez volt a valóság Kispesten vagy Budapesten.


Vagyis: egyesek most azt kérik számon a tájékozatlan magyar polgároktól, amit õk sem mertek megtenni (!), hiszen egyetlenegy esetet sem jegyez fel a krónika, hogy szembe szálltak volna a németekkel.


Ugyanakkor magyar antifasiszták több támadást intéztek nyilasok és németek ellen (Kispesten, a Horthy Miklós úton lévõ nyilas-ház (hûség-háza) elõtt lõttek le magyar katonák két nyilaskeresztes karszalagot viselõ fegyveres õrt. A golyók és a vérfoltok nyomait napokon, sõt heteken át láthatták az arra járók, többek között e sorok írója is! A kispest Hunyadi mozi elõtt két német katonát vertek meg a Kistext klub öklözõi, mert molesztálták a nõket. Nem kevés volt azoknak a száma, akik igen nagy kockázatot vállalva, bujtatták a zsidókat, vagy élelemmel, ruházattal, valamint gyógyszerekkel segítették a gettóba zárt személyeket.


Ez a közvetlen és közvetett segítség és ellenállás kétségtelenül jóval több volt, mint amit a 800 ezres lélekszámú magyar zsidóság felmutatott ebben az idõszakban (!), nem a szemükre vetve, de emlékeztetve õket arra, hogy mit tettek a lengyel zsidók Varsóban 1943 augusztusában.


Arról is elfelejtkeznek (vagy hallgatnak) az érintettek közül sokan, hogy Magyarország német megszállásáig (1944. március 19.) hazánkban voltak a legnagyobb biztonságban a magyar állampolgárságú és a külföldrõl idemenekült zsidók.


Horthy és kormánya minden szükségessel ellátta õket, a lakosság tömegei segítették az átmeneti szállásokban elhelyezett lengyel, osztrák, szlovák, cseh és román zsidókat.


Horthyt nem csupán „partner” volt ezekben a „manõverekben”, hanem közvetlenül irányította kormánya tevékenységét, de ha kellett, akkor,- mint legfelsõbb hadúr, a hadsereget is igénybe vette Hitler aljas szándékának meghiúsítására. 1944. augusztus 26-án például, Budapestre rendelte az esztergomi páncélos hadosztályt, és ezzel megakadályozta, hogy a Gestapó pribékjei elhurcolják a fõvárosban lévõ zsidókat.


Hasonló módon senki sem mert fellépni Hitlerrel szemben Európában! Sztalin még azt sem tette szóvá, amikor a Kijev melletti Babij Jarban mintegy 135-150 ezer (!) zsidót gyilkoltak le a németek 1941 szeptemberében 2 nap leforgása alatt (!), sõt a háború után kategorikusan megtiltotta, hogy emlékmûvet állítsanak fel a kivégzések helyszínén.


Horthy kormányzó tehát a magyar állampolgárokat (!) védelmezte a németekkel szemben, és nem azt nézte, hogy milyen nemzetiségûnek vallják magukat.


Horthy – geostratégiai helyzetünkbõl fakadó kényszerbõl – a németek szövetségese volt, de a lehetõségei keretén belül nem félt ellent mondani Hitlernek. Az európai államfõk közül egyedül Horthy volt az, aki nem egy esetben ellent mert mondani Hitlernek!


Sztalin a németek ellensége volt, de a számára oly drága szovjet emberek védelméért a szavát sem hallatta a világ közvéleménye elõtt! Sztalin, a Szovjetunióban elkövetett náci népirtások elhallgatásáért, a holocaustot kitervelõk és végrehajtók cinkosává vált, tetézve a lengyel tisztek katyni lemészárlásában játszott szerepébõl keletkezett bûnlajstromát!


Aligha vitatható, hogy Sztalin hallgatása segítette azt a konspirációt, amelyet Hitler és bandája ügyesen alkalmaztak a holocaust ködösítésében, ezért – feltehetõen - más lett volna több információ (ismeretanyag) birtokában mind a világ, mind pedig a zsidóság és a magyarság hozzáállása ehhez a kérdéshez.


Érdemes megjegyezni, hogy a zsidók (talán éppen az információk hiányából kifolyólag) nem tiltakoztak akkor, amikor Sztalint Budapest díszpolgárává választották, majd többméteres szoborral ismerték el „elévülhetetlen érdemeit”.


Horthy felül tudott emelkedni az 1919-es Tanácsköztársaság zsidó vezetõi által szervezett (vagy vezetett) példátlan atrocitások, gyilkosságok, kitelepítések és kisemmizések felett. Mégis(!): az az életfogytiglani fegyházra ítélt Rákosi Mátyás ragasztotta Horthyra a fasiszta jelzõt, akit Horthy - Vas Zoltánnal együtt –, 1940. október 30-án szabadon bocsátott és lehetõvé tette, hogy a Szovjetunióba távozzon, majd ugyancsak Rákosi nevezte azt a Sztalint a magyar nép atyjának, aki 1938-ban Kun Bélát is kivégeztette a szokásos “tisztogatás” keretében. No comment!


MI LETT VOLNA, HA…..?

Nagyon sokan kifogásolják azt is Horthy tevékenységében, hogy késedelmeskedett a „kiugrással”, mert megítélésük szerint célszerû lett volna a románokkal egyeztetni, és egyidejûleg végrehajtani ezt a manõvert.


A kérdés katonai elemzése meghaladja ennek a tanulmánynak a kereteit, de az felelõsséggel kijelenthetõ, hogy 1944. augusztus 23-án (tehát a román fegyverszünet bejelentésekor) semmilyen realitása nem volt a magyarok hasonló eljárására…… Hazánk 1944. március 19-tõl német megszállás alatt volt, és a románok szándékáról még a jól képzett német felderítés sem tudott semmit! A románokkal való egyeztetés lehetõségét tehát a szám-háborúsdit játszó kiscserkészek is megmosolyogták volna.


Ami a kiugrás kérdését, illetve annak veszélyét jelentette, az elfogultság látszatát is kerülve, nézzük meg azokat a dokumentumokat, amely 1943. október 12-én, valamint 14-én készült, és évtizedekig porosodott az Egyesült Királyság Külügyminisztériuma Domíniumi Irodájának levéltárában. A dokumentumokból kitûnik, hogy A.W.G.Randall külügyi tanácsosnak azt nyilatkozta Namier professzor, a Cionista Világszövetség Zsidó Ügynökség vezetõje, hogy munkatársai szerint Magyarországon viszonylag biztonságban van 800 ezer zsidó, és komolyan aggódnak egy elhamarkodott átállási kísérlettõl, amely azt eredményezné, hogy a németek az utolsó jelentõs megmaradt zsidó tömböt is kiirtanák Európában!


Egy másik, kissé részletesebb levélben A.W.G.Randall azt írta, hogy „…a zsidók szemszögébõl az egyetlen remény az volt, ha a magyarok azt választanák, hogy nem lépnek addig, amíg gyakorlatilag biztossá válna, hogy a németek nem képesek reagálni” (Sic!).


A zsidó származású, 1945-ben az USA-ba emigrált Randolph L. Braham professzor emeritus (Graudate Center, The City University of New York) 1988-ban, ebben a kérdésben a következõ nyilatkozatot tette: „Bármennyire is különös, de a mából visszatekintve mégis úgy tûnik, hogy ha Magyarország nem próbálkozott volna kiugrással,, ha megmarad katonailag tessék-lássék, ám politikailag gyanún felüli szövetségesnek, és ha nem vállalkozik olyan diplomáciai manõverekre, amelyek eleve kudarcra voltak ítélve…, nos akkor könnyen lehetséges, hogy a magyarországi zsidóság viszonylag sértetlenül élte volna túl ezeket a rettenetes idõket” (Sic!).


Sorolhatnánk még tovább a pro-és kontra vélemények sokaságát, semmit sem változtatna azon, hogy hazánk katonapolitikai helyzetének ismeretében senki sem kérdõjelezheti meg Horthy és kormánya, valamint a magyarság tisztességét, lehetõségeik kihasználását és az üldözöttekkel való együttérzésük sokrétû megnyilvánulását.


Ha egy (Horthyval aligha szimpatizáló) cionista vezetõ úgy értékelte abban az idõben, hogy Európában Magyarországon van az utolsó megmaradt jelentõs zsidó tömb, akkor nem kifejezetten korrekt fellépésnek számít meghazudtolni azoknak, akik jókora szemellenzõt viselnek és akarva vagy akaratlanul, az emberek közti ellentéteket szítják. Túlkiabálják azokat a zsidókat is, akik a háború után köszönetet mondtak Horthynak és azokat is megbélyegzik, akik segítették õket abban a tragikus idõben.


ÖSSZEGZÉS: A megcáfolhatatlan tények (és bizonyítékok) magukért beszélnek! Ez az összeállítás nem Horthy védelmére készült, hanem kifejezetten azok ellen, akik antiszemita, rasszista, fasiszta vagy nacionalista címkék ragasztgatásával akarják vélt igazukat bizonygatni, és másokat megfélemlíteni (fenyegetni). Ehhez az elemzéshez tartozik az is, hogy egyes Hitlerrel, Göringgel, Sztalinnal vagy Horthyval együttmûködõ zsidók semmit sem tettek a zsidóságért és most nagy hangerõvel magukról akarják elterelni a figyelmet, de azok száma még több, akik mások tragédiájából folyamatosan hasznot akarnak húzni.


Ezek az „agitátor” típusok már évezredek óta ezt teszik: gyûlöletet szítanak az emberek körében, és beláthatatlan kimenetelû incidensek katalizátorai, amelyek mérhetetlen károkat okoztak és okoznak ma is, mind a normálisan gondolkodó zsidóságnak, mind pedig más nációknak.


Jól meglennénk nélkülük!

Összeállította:


(Prof. Dr. Bokor Imre)