SZÖKTETÉS A POSZT-GULAGRÓL

RENDHAGYÓ ELBESZÉLÉS TÁVIRATI STÍLUSBAN.

MINDEN EGYES MONDAT TÜKRÖZI KÖZELMÚLTUNK TÖRTÉNELMÉNEK JELLEMZÕ VONÁSAIT,

MINDEN ADAT HITELES ÉS IGAZOLHATÓ.




BEVEZETÕ I.

Ez az eseménysorozat 1945-ben kezdõdött Tiszavasváriban, ahol a hazánkat "felszabadító" Vörös Hadsereg harcosai, valamint az NKVD (1943-után NKGB, 1946- után MGB, 1954-után MVD, végül KGB) "LOGÓT" viselõ brigantik,- egy kisebb kocsmai torzsalkodást követõen, öt magyar fiatalembert Debrecenbe hurcoltak. A szovjet ad hoc Katonai Bíróság egy személyt agyonlövetett, négyet pedig a GULAG szigetvilágra irányítottak ingyenes munkavégzésre. Köztük volt Nagy Károly, aki nyolc év elteltével szabadult GULAG-ról, de mivel nemzetiségét nem tudta igazolni, hontalannak minõsítették, és Fasztyiv (Fastiv, Fostiv) városkát jelölték ki új tartózkodási helyéül, ahol további három évig - a GULAG-hoz hasonlóan -, "szabadon" építgethette egy szovhozban a szocializmust. Itt már némi (szerény) munkabér is "ütötte a markát", amely szûkösen "futotta" élelemre és egyéb szükséges apróságokra, szálláshoz pedig úgy jutott, hogy egy ukrán nõ befogadta a lakásába. A várost nem hagyhatta el, egy olyan sajátos sárga színû igazolványt kapott, amellyel ismeretlen állampolgárságú személyeket látták el. Sztalin halála után bekövetkezett (átmeneti) közéleti enyhülés eredményeként 1954-ben levelet küldhetett hazánkba, és értesítette édesanyját, hogy életben van, valamint milyen okmányokra lenne szüksége és mi az ottani levélpostai címe. Talán kevesen tudják, hogy egy levél útja Magyarországra (és onnan vissza a Szovjetunióba) átlag két-három hónap átfutási idõt emésztett fel, bár (nagyritkán) elõfordult az egy vagy másfél hónapos idõtartam is. Ez a megállapítás azonban nem vonatkozott a "sárgacédulásokra", amelyeknél az illetékesek fokozott éberséget tanúsítottak és több idõt igénylõ, szigorúbb ellenõrzést hajtottak végre.



BEVEZETÕ II.

Édesanyám Bûd-Szent-Mihályon született (amely késõbb kapta a Tiszavasvári nevet), és férjhezmeneteléig ott élt, de továbbra is szoros kapcsolatban volt rokonaival és ismerõseivel. Édesapám tiszaszõlõsi lakos volt, a csendõrség tiszafüredi állományában szolgált, majd súlyos betegség miatt meg kellett válnia a testülettõl,-Budapestre költözött, és kisebb beosztásokban mintegy negyven évig a BSZKRT-nél - dolgozott.



BEVEZETÕ III.

Szüleim Kispesten béreltek egy komfort nélküli lakást, és szerény körülmények között két fiúgyermek felnevelését vállalták. Én a katonaság felé orientálódtam, másfél évvel fiatalabb testvérem (Sándor) viszont vízvezeték-szerelõként, majd vésnökként dolgozott a KISTEXT gyárban, a munka mellett pedig amatõr ökölvívóként kétszeres országos Bástya-bajnokságot, majd Budapest bajnokságot nyert (harmatsúlyban). Papp Lászlóval volt egy csapatban, jelölt volt a melbournei olimpiára is, de közbejött betegsége miatt nem vehetett részt ezen a rangos versenyen.



BEVEZETÕ IV.

Választott szakterületemet híradó leventeként kedveltem meg, híradó katona voltam, majd a Honvéd Kossuth Akadémia híradó tagozatát abszolváltam és alhadnagyi rendfokozat birtokában, egy híradó zászlóalj szakaszparancsnokként kezdtem a csapatszolgálatot. Eredményes munkám elismeréseként ún. speciális elõkészítõ tanfolyamra vezényeltek, amely sikeres elvégzését követõen beiskoláztak a leningrádi Katonai Híradó Mérnöki Akadémiára. Közvetlen a vonat indulása elõtti búcsúztatás óráiban konstatálták, hogy nem vagyok az MDP tagja, ezért (sebtében) felvettek tagjelöltnek (nehogy a szovjet elvtársak e miatt megsértõdjenek), amelyet késõbb azon a címen töröltek, hogy nem fizettem tagdíjat és nem végeztem pártmunkát, tehát a párt szabályai szerint nem lehettem sem párttag sem tagjelölt.



EGY AGGÓDÓ ÉDESANYA KÉRÉSE.

Tiszavasvári nagyközségi, majd kisvárosi jellegébõl fakadóan, az emberek többsége (közvetve vagy közvetlenül) jól ismerte egymást, mobil telefon vagy internet nélkül is megfelelõ gyorsasággal és pontossággal terjedtek a hírek vagy az információk. Az sem képezte titok tárgyát, hogy egy földijük katonatiszt fia a Szovjetunióban tanul és talán még Sztalinhoz vagy Hruscsovhoz is bejáratos... Nagy Károly édesanyja felvette a kapcsolatot édesanyámmal és könnyezve kérte tõle, hogy segítsem haza a fiát, megadva annak lakcímét, elbeszélve az elhurcolásának körülményeit. 1954 nyarán, a tanulmányi szabadságot itthon töltöttem, és Nagy Károly megsegítése ügyében is megkezdtem az elõkészületeket. Szemem elõtt lebegett, hogy ezt az ártatlanul meghurcolt honfitársamat hazasegítsem, és letöröljem hozzátartozóinak szemeirõl a könnyeket.



A MENTÉSI AKCIÓ KIDOLGOZÁSA ÉS MEGVALÓSÍTÁSA.

A térképet tanulmányozván, nagyon megörültem, hogy Fasztyivet érinti a Budapest-Lemberg-Kijev vasútvonal, és rövid idõre megáll ott a nemzetközi vonat. Azt is elõre tudtam, hogy az 5-ös számú hálókocsiban kapunk helyet, mert már elõzetes "híradó" tapasztalatunk szerint ennek a vagonnak a hálófülkéi voltak "bepoloskázva"... Ezt korábban úgy ellenõriztük le, hogy beszélgetés közben figyelmeztettük egymást az átcsempészett pisztoly elrejtésére, amelynek azt lett a következménye, hogy rövid idõ elteltével, a vonatvezetõ (ez nem a "masiniszta", hanem a szerelvény parancsnoka volt) és a kalauznõ alaposan átkutatta a fülke teljes "bel-terét" , valamint a csomagokat, azzal a magyarázattal, hogy az elõzõ utasok ottfelejtettek egy értékes ékszert. Nagy Károlyt értesítettem, hogy szeptember 29-én utazunk át Fasztyiven, legyen ott az állomáson és figyelje az 5-ös vagon ajtaját, ahol magyar katonai egyenruhás személy fog megjelenni és átad neki egy édesanyja által küldött csomagot. Az akcióba bekapcsolódott két kollégám is (Halász András és Balogh Béla), segítettek elterelni a kalauznõ figyelmét. A tervem várakozáson felül jól sikerült! Amikor a vonat megállt az állomáson és a vagon ajtaját kinyitotta a kalauznõ (ugyanis minden vagonon csupán egy oldalon és egy ajtón át lehetett be-és kiszállni), akkor az ajtónyitást követõen a lépcsõre álltam és megpillantottam egy szürke ruhás fiatalembert (Nagy Károly ekkor 25-éves volt), aki az egyenruhát felismervén odafutott a vagonhoz. Azonnal felsegítettem a lépcsõn és rövid bemutatkozással egy idõben átadtam neki a csomagot és az értesítésében nem említett levelet. Váltottunk néhány szót, mert a szerelvény kb. 6-7 percet állt az állomáson. Nagy Károly túl nagy feltûnést nem okozott, mert a vagon körül számos férfi és nõ tolongott, hogy az ablakon kinézõ utasoknak néhány kopejkáért kínálja kis zacskókban vagy papír-tálcácskán lévõ portékáját (apró kis almákat, szilvát, napraforgót, tökmagot) és megnyugtattam Nagy Károlyt, hogy napokon belül értesítem ittlétérõl a moszkvai magyar nagykövetséget, a Vörös Keresztet és a Vörös Félholdat. Leningrádba érkezésem után teljesítettem az ígéretemet, ezzel bebiztosítottam, hogy Nagy Károly már nem tûnhet el a nagy szovjet birodalomban. A lassan meginduló vonatszerelvény ablakából még láttam, hogy Nagy Károlyt rendõrök vették körül és elindultak a váróterem felé. Késõbb tudtam meg, hogy a csomagját felbontották, abban egy pár csizma, sütemények, kolbász és egy üveg cseresznyepálinka volt. A rendõrök a cseresznyepálinkát megitták, Nagy Károlyt pedig útjára engedték. Figyelmüket elkerülte az a boríték, amiben a magyar állampolgárságát igazoló iratok másolatai a zsebében lapultak.



NAGY KÁROLY HAZATÉRÉSE ÉS FOGADTATÁSA

A szovjet bürokrácia útvesztõjének köszönhetõen, Nagy Károly csak 1955 decemberében jutott magyar útlevélhez és 1956. január 6-án lépett újra magyar földre. Elõzõleg még egy írásos nyilatkozatot is megköveteltek tõle, miszerint anno dacumál önként ment a Szovjetunióba a szocializmus építését segíteni, és az ÉSZAK-SZIBÉRIAI FAKITERMELÕ VÁLLALATTAL állt szerzõdésben (aki ezt nem hiszi, járjon utána...). A magyar állam és Tiszavasvári illetékesei mélységes ellenszenvvel fogadták a 11 év után hazatért Nagy Károlyt, úgy kezelték, mint a szovjet bíróság által "büntetett elõéletût", munkát nehezen kapott, a gyanakvás és az elõítélet szele lengedezte körül, pontosan úgy, mint a hadifogságból hazaérkezett katonáinkat. Nagy Károly alig került jobb körülmények közé, mint Fasztyivben, és elkeseredésébe, valamint mérhetetlen csalódásában már-már sajnálta, hogy hazajött, nem számított arra, hogy ilyen ellenséges érzelmû illetékesek által irányított körülményekbe "cseppen".



EPILÓGUS

Nagy Károly - hazatérte után –, hosszú ideig nem adott hírt magáról, mert abban a tudatban élt, hogy kellemetlenséget okozna nekem, ha egy szovjetek által elítélt, fasisztának titulált személlyel lépnék kapcsolatba. 1992-ben (a rendszerváltozást követõen) értesített, hogy bírósági tárgyalása lesz a fõvárosban, kérte hogy legyek a tanúja annak, hogy kint volt a Szovjetunióban és 11 éves kint lét után tért haza, mert a debreceni bíróság elutasította a kárpótlás iránti kérelmét, tehát másod fokon - Budapesten -, döntik el kérelmének jogosságát. Kérését- természetesen - teljesítettem, a másodfokú bíróság 10 perc leforgása alatt semmisnek nyilvánította a debreceni kollégáik ítéletét!



Összegzésként: megismerkedhettünk az NKVD módszereivel, a GULAG és poszt-GULAG kapcsolatával, a sárgaszínû személyi "okmánnyal", a szovjet bürokráciával, a szovjet adminisztráció és rendõrség éberségével, a debreceni bíróság ítéletével, a hazai polgári és pártvezetõk szovjetek iránti mérhetetlen szeretetével, és nem utolsó sorban azoknak a bajtársaimnak a pozitív hozzáállásával, akik segítették az akciót és ezért az egzisztenciájukat is kockára tették. A sorok mögött megtudhattuk azt is, hogy öt személy elhurcolásával, egy kivégzésével és négy “gulágosításával” milyen arány volt a szovjet fogságból visszatértek mennyisége, ha három tiszavasvári fiatalról semmit sem tudunk. Ami engem illet: megtettem azt, amit megtehettem, amit egy magyar embernek meg kellett tenni(!) honfitársáért.



Készítette:

(Prof. Dr. Bokor Imre)