ELMARADT A III. VILÁGHÁBORÚ

A HIDEGHÁBORÚ KEZDETE ÉS GYÖKEREI

Churchill (Sir Winston Leonard Spencer) ismerte fel elsõként a szovjetek terjeszkedési szándékát, és a híressé (vagy hírhedté) vált fultoni beszédében (1946 márciusában) rámutatott a Nyugat-Európát fenyegetõ „keleti” veszélyre.

A szabad világ demoralizálása céljából, Sztalin 1947-ben létrehozta a Kominformot (az 1943-ban megszüntetett Komintern utódját), és ideológiai össztûz alatt tartotta a nyugati demokráciákat. Hadipotenciáljának gyarapításával, az emberek megfélemlítésével, a GULAG „szigetvilág” bõvítésével, a koncepciós perek kiterjesztésével, valamint a személyi kultusz abnormális mértékû fokozásával növelte hatalmát. A frontharcosok többségét munkatáborokba vitette, a háborús sebesült katonák tömegeit orvosi ellátás nélkül hagyta, a hadifogságba esettek zömét pedig likvidáltatta, még azokat is, akik a fogságból megszöktek, és tovább harcoltak a „Hazáért, Sztalinért!” jelszó szellemében, hogy minél kevesebb tanú maradjon a nyugati világot megismert szovjet állampolgárok körében.

Az alapgondolat valójában Lenin (alias: Vlagyimir Iljics Uljanov) koponyájából „pattant ki” 1922 májusában, amikor szóban és írásban utasította Kurszkij (Dimitrij Ivanovics) igazságügyi népbiztost, az új Büntetõ Törvénykönyv kidolgozóját, hogy a külföldrõl engedély nélkül visszatérõk büntetésének felsõ határát golyó általi kivégzésre változtassa meg, mivel a „pipogya” cár-atyuska, csak néhány havi börtön kiszabásával sújtotta, ezt az égbekiáltó bûntettet!

Sztalin – tulajdonképpen - tovább fejlesztette Lenin „hagyatékát”: un. „vasfüggönyt” létesített a birodalom köré, belföldi útlevél bevezetésével korlátozta az állampolgárok mozgási szabadságát. A „muzsikok” még személyi igazolvánnyal sem rendelkezhettek, nem beszélve a „kulákokról”, akiket gyakorlatilag kiirtottak a hithû bolsevikok. A parasztok „blokád” alá kerültek, katonák, KGB-s legények és komszomolisták „vigyázták” minden lépésüket.

A lángeszû generalisszimusz, 1948 tavaszán elérkezettnek látta az idõt, hogy Berlin amerikai-brit-francia szektorait is blokád alá helyezze, megbénítsa Nyugat-Berlin iparát, kiéheztesse a lakosságot és a helyõrséget, ezzel távozásra kényszerítse egykori szövetségeseit. A szárazföldi erõk mennyiségi fölényében bízva, felkészült egy konfrontációra is, feltételezve, hogy ellenfelei katonai erõt alkalmaznak a blokád áttörésére. A „földhözragadt” gondolkodású „zseniális hadvezér” nem számolt a nyugatiak légi fölényével, akik a légifolyosójukon létesített „légihíddal” megoldották városrészük ellátását, így a blokád kudarcot vallott, és egy év elteltével visszaállt Berlinben a blokádot megelõzõ status quo.

A folyamatos szovjet kardcsörtetés (fenyegetés) ellensúlyozására 1949-ben, 12 állam részvételével (Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország, Portugália, USA), létrehozták a NATO-t (North Atlantic Treaty Organization), amely további négy fõvel gyarapodott (1952-ben Törökország és Görögország, 1955-ben NSZK, 1982-ben pedig Spanyolország csatlakozásával).

A berlini fiaskó, valamint a NATO megalakulása után, Sztalin átmenetileg „takarékra kapcsolt” Európában, és Koreában próbált szerencsét. Kim Ir Szen elvtársát biztatta Dél-Korea lerohanására 1950-ben. Katonai tanácsadókkal, harci tapasztalatokkal rendelkezõ pilótákkal és haditechnikai anyagokkal támogatta Észak-Korea támadó tevékenységét. A kezdeti látványos sikereket felmutató északi erõk katasztrofális vereséget szenvedtek, és csupán Mao Ce-tung „önkéntesei” hoztak létre egy olyan patthelyzetet, amely feloldása egyik félnek sem állt érdekében, az eszkaláció veszélye miatt. Sztalin terjeszkedési terve tehát a Távol-Keleten is meghiúsult.

A HIDEGHÁBORÚ FOLYTATÁSA

Az újabb kudarc után, a szovjetek ismét Európára koncentráltak. Az osztrák államszerzõdésben (1955. május 15-én) kinyilvánított örökös semlegességet követõen, Ausztria területérõl kivonták a Szövetséges Hatalmak négy megszállási övezetben lévõ katonai erõit. Ezzel a hazánkban lévõ „útvonal-biztosítási” csapatok feladata is véget ért! A szovjetek viszont résen voltak: a semlegesség kimondása elõtt egy nappal (május 14-én!), létrehozták a Varsói Szerzõdést (VSZ), így lehetõvé vált, hogy Magyarország területén - „ideiglenes” jelleggel - állomásozzanak csapatai.

Ez az „átlátszó” (a világ közvéleményét semmibe vevõ) katonapolitikai megoldás, a szovjetek nyugati irányba való terjeszkedési stratégiájának részeként, Magyarország megszállását jelentette.

A VSZ tagállainak (Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia és Szovjetunió) legfelsõbb katonai vezetési szerve (az Egyesített Fegyveres Erõk Fõparancsnoksága - EFEF) Moszkvában volt, Varsó csupán a nevét adta a szerzõdéshez.

A Szovjetunió, a NATO ellen tervezett katonai akciójának sikerét, a hadiipar minden ágazatának intenzív fejlesztésére, valamint a fegyveres erõk létszámának folyamatos növelésére alapozta. Ebbe a koncepcióba a nukleáris eszközök (és hordozóik) gyártása, korszerûsítése is beletartozott (az atombombát 1949-ben, a hidrogénbombát 1953-ban állították elõ).

A feladat megoldására már az ötvenes évek elején közel hatmilliós(!) fegyveres erõ (és mintegy 16-18 millió kiképzett tartalékos) állt készenlétben. Haditechnikai arzenáljukban pedig prioritást kaptak a kifejezetten támadó hadmûvelet céljait biztosító harckocsik, páncélozott szállító harcjármûvek, tüzérségi fegyverek (lövegek, tarackok, aknavetõk, sorozatvetõk) és csapatrepülõk tömegei.

A Szovjetunió, a VSZ többi tagállamai anyagi és személyi kapacitásának gátlástalan bevonásával, tovább fokozta hadi potenciáljának növelését.

A „tömeghadseregek” (koalíciós összetételû front és frontcsoportok) alkalmazási szintjén gondolkozó EFEF bízott a váratlansággal párosult, és elsöprõ nagyságrendûvé vált erõviszonyukkal kialakított, támadó tevékenységük sikerében.

Az un. koalíciós összetételû: BARÁTSÁG, PAJZS és SZÖVETSÉG „fantázianevû” gyakorlatok tömegein készültek a „nagy leszámolásra”, ahol (térképeken, terepasztalon, plakátokon, számvetésekkel, valamint elhatározások, illetve jelentések tömegével), néhány nap alatt „szétverték” az „agressziót elkövetõ” NATO erõket, és „felszabadították” Európát az imperialista elnyomás alól.

Ezzel együtt,- a józanabbul gondolkodó szovjet politikusok és katonai szakértõk óvatosságra intették a „héjákat”, akik egyébként is elbizonytalanodtak a Berlinben, Poznanban, Budapesten, Tbilisziben, Kijevben, a Balti-államokban és Prágában bekövetkezett forradalmi megmozdulások miatt. Megkülönböztetett figyelmet érdemel az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc, amely során a törvényes magyar kormány,- hivatalosan deklarálta a VSZ-bõl való kilépésünket, és milliók (ezen belül fegyverrel harcolók, nyugatra menekülõk vagy itthon sztrájkolók) mondtak nemet, az embertelen szovjet rendszerre.

HRUSCSOV, KÁDÁR ÉS A HIDEGHÁBORÚ

Sztalin népirtó tevékenységét, katonai-és politikai baklövéseit, példátlanul kegyetlen és abnormális (paranoiás) viselkedését leleplezõ Hruscsov, változtatott elõdje belpolitikáján, de a külpolitikája, valamint cezaromániás allûrjei alig különböztek egykori tanítómesterétõl és bálványától. Beriát (Lavrentyij Pavlovicsot) többek között azért végeztette ki, mert a két Németország (NDK, NSZK) egyesítését szorgalmazta. Berija kegyetlenkedésének emlegetése csupán „porhintés” volt, hiszen a törvénytelenségek sorozatát kalákában követték el!

Lenin és Sztalin Szovjetuniójában nem egy Berija volt, hanem Beriják tömegei! A KGB archívumából elõkerült halálraítéltek listáján: Molotov, Malenkov, Vorosilov, Bulganyin, Berija aláírásai láthatók. Ha – történetesen – Berija végezteti ki Hruscsovot, akkor az õ szignói helyett, Hruscsové „díszítené” ezeket a napfényre került okmányokat.

A bûnös rendszer „futószalagon gyártotta” szörnyetegeit szerte a világon! Dzerzsinszkij (Feliksz Edmundovics), Jagoda (Genrih Georgijevics), Jezsov (Nyikoláj Ivanovics), Visinszkij (Andrej Januarjevics), Szamuely Tibor, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Péter Gábor, Kádár János, Wladislaw Gomulka, Klement Gottwald, Todor Zsivkov, Erich Honecker, Pol Pot, Kim Ir Szen, Mao Ce-tung, Enver Hodzsa és társaik, egymást irtva is úgy szaporodtak, mint esõ után a csiperkegomba.

Hruscsov 1956-ban, forradalmunk és szabadságharcunk brutális eltiprásával (is) igazolta, hogy a Szovjetunió érdekeinek védelme szentebb számára, mint egy nép függetlenségi szándéka.

Kádár János (alias: Czermanik, Csermanek, Barna, Lipták), a Quislinget (árulásban) és Haynaut (megtorlásban) túlszárnyaló kollaboráns, nem csupán támogatta és ajnározta a Szovjetunió politikáját, hanem t i l t a k o z o t t, amikor Hruscsov szóba hozta a szovjet csapatok Magyarországról történõ kivonási tervét. A puritán kulákveretõ, virsli-és csapoltsör-osztogató, hazaáruló, nem bízott sem a hadseregben, sem munkásõreiben, csak a megszálló erõkben! Több mint huszonöt évig „állta” az állam, a 200 ezer fõs Déli Hadseregcsoport teljes fenntartási költségeit (illetmény, lakás, fûtés, villany, gáz, gyakorlat, távolsági pótdíj, utaztatás, üdültetés, stb.). Vajon tudnak-e errõl a nosztalgiázók?

Kádár népszavazás nélkül,- de még az MSZMP KB-t, valamint a parlamentet is levegõnek nézve, hozzájárult ahhoz, hogy a szovjetek nukleáris rakétákat tároljanak Magyarország területén! Szigetszentmiklós, Gyulaj, Baj, Dombóvár, Császár, Tótvázsony, Tab, Pápa és Tapolca körzetében voltak a szovjet rakétahordozók és/vagy nukleáris-töltetek bázisai, illetve harcálláspontjaik, ezen belül atom-biztos stratégiai vezetési pontjaik. Történelmünk legnagyobb árulója, a szovjet rulett egyes számú (piros színû) kockájára tette fel nemzetünk létét, mert egy NATO - VSZ fegyveres konfliktus esetében,- az ide telepített szovjet nukleáris eszközökkel együtt elpusztult volna mindenünk! Ezeket a gondolatokat tükrözi Faludy György , Kádár politikáját érintõ versének néhány kiválasztott versszaka, amelyeket még akkor vetett papírra, amikor még a „vörös vírus” nem támadta meg az agytekervényét.

EGY HELYTARTÓHOZ 25 ÉV UTÁN

(Torontó, 1981.)

A szabadság csodaszarvasát ûztük Tiéd a jelen. Agyoncenzúrázott

négyszáz éve. De ki fut most utána? múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben

Te érted el. Szívós vagy. Egy országot hallod-e újra, ahogy Rajk barátod

toltál át Ázsiába. nyakcsigolyája reccsen?

……………………………………….…………………………………………………………………….

És a jövõ? Aki még el nem gárgyult, Ha háború jön, rajtunk kezdik. A föld

az ismeri a kilövõpályákat, olajfestéke hámlik. Izzó szõre

miket a ruszkik szerte a Dunántúl leperzselõdik. A Balaton fölforr,

gyér erdeibe vágtak. gázfelhõ lesz belõle.

…………………………………………………………………………………………………………….

A városok rizsporrá kenõdnek szét,

halálsugarak csapnak fel az égre,

és nem marad se sír, se rom, sem emlék.

Más nem lehet a vége!

Nem véletlen, hogy Kádár kiérdemelte a „Szovjetunió hõse” kitüntetést a Kreml uraitól! Ekkora gaztettért teljesíteni kellene Moldova, Thürmer, Berecz, Fekete, Lakatos és más elvtársaknak azt a hõn áhított kívánságát, hogy állítsanak szobrot imádott vezérüknek, mert ha Sztalinnak „kijárt” egy otromba nagy szobor Budapesten, és ma is fõvárosunk díszpolgáraként van számon tartva (Demszky Gábor jóvoltából), akkor Kádárnak is kijárna egy köztéri figura! Nem hibáztatható azért, mert nem végeztetett ki annyi embert, mint Sztalin, és akceptálni kellene, hogy barátai, miniszterelnöke, valamint hazája elárulásával,- mégiscsak tett valami maradandót a bolsevikok kincsestárába!

Kádár további „érdemeként” kell elismerni, hogy (a langyos „jólétet” biztosító gulyáskommunizmussal) igyekezett a világ közvéleménye elõtt szalonképesnek beállítani a nevével fémjelzett diktatúrát (szögesdrótos és aknásított határzár, cenzúra, szólásszabadság hiánya, hamis propaganda, útlevél-megvonás vagy kiállítás megnehezítése, retorzió a disszidáltak hozzátartozói ellen, stb., stb.). Jó színészi képességével nem csupán az egyszerû embereket tévesztette meg, hanem számos külföldi (vezetõ) politikust is. Ezzel a mentalitásával közvetlenül és közvetve támogatta a szovjetek hidegháborús politikáját.

1962-ben Hruscsov igazolta, hogy nem csak Közép-Európát, hanem a világ más részét is betelepíttetné rakétáival, ha erre lehetõsége lenne. Nem számolt azzal, hogy az amerikai légifelderítés felfedi a (nagy titokban) Kubába szállított (SS-4, típusú) „röppentyûit”. A szovjet tagadás bizonyított cáfolata kínos helyzetbe hozta Hruscsovot, meghátrált Kennedy (John Fritzgerald) határozott fellépésétõl, és kivonta rakétáit Kubából. Ezzel a hidegháború egyik legkritikusabb epizódja ért véget.

A Kubába telepített rakéták története rámutatott a szovjet vezetés kalandor akciójára, és leleplezte Hruscsovnak a haditechnikai arzenáljuk fölényét szajkózó blöffjét, amely annyi igazságtartalommal bírt, mint az az állítása, hogy 1980-ra, a termelés minden (!) szférájában túlszárnyalják az USA mennyiségi és minõségi mutatóit!

BREZSNYEV ÉS A HIDEGHÁBORÚ

Tekintettel arra, hogy Hruscsov túlságosan kompromittálta magát a sztalini érában, mindennapi tevékenységében, valamint a külföldi hivatalos útjai során, ezért a legfelsõbb szovjet párt-és politikai vezetõk kerestek, és Brezsnyev személyében találtak, egy megfelelõ személyt, aki kevésbé foglalkozik Sztalin ügyeivel, ugyanakkor narkófüggõségébõl és vezetési tapasztalatlanságából kifolyólag engedelmes bábjuknak mutatkozott.

Brezsnyev folytatta a hidegháborús politikát, és visszafogta a sztalini törvénytelenségek feltárását. Látványosan romló egészségi állapotát kitüntetések és rendjelek tömegével, rendfokozatainak és háborús tevékenységének feltupírozásával, valamint díszmadár gyûjteményének bõvítésével próbálták (pszichés terápia részeként) kezelni, nem sok eredménnyel.

1968-ban Hruscsovhoz hasonló mentalitással, de már koalíciós közremûködõkkel,- fojtotta el a csehszlovákok, (Alexander Dubèek vezette) forradalmi megmozdulását.

Kádár politikai és katonai segítséget nyújtott Brezsnyevnek, holott elõzõleg Dubèeknek személyesen (kétszer is) megígérte, hogy támogatni fogja reformtörekvéseiben. Alighanem Brezsnyev szenvedélyes csókjai ingatták meg fogadkozásainak teljesítésében.

„Bölcs stratégáira” hallgatva, Brezsnyev belekeveredett Afganisztán belügyeibe is (1979-ben), amely a gimnasztyorkájuk megtépázását, valamint 45-50 ezer katonájuk pusztulását jelentette. A hadmûveleteiket az sem segítette, hogy Brezsnyev ekkor már a Szovjetunió marsallja volt, holott a II. világháborúban - mint komisszár-, csupán ezredesi rendfokozatot ért el. Azt viszont a róla megjelentetett biográfia is tanúsítja, hogy a „Kis földön”, Novorosszijszk elõvárosában, Miszhako körzetében, egy század erejû(!) deszanttal létesített hídfõért vívott harcokban, oroszlánrészt vállalt a hídfõ megszilárdításában (Sic! Második világháború, Zrínyi-Kossuth Kiadók, Bp., 1985.).

Brezsnyev (marsallként és a Szovjetunió ötszörös hõseként) a hadászati kezdeményezés megszerzését tûzte ki célul maga elé, mert tovább fokozta a Szovjetunió fegyverkezési versenyben való részvételét, bár „uralkodásának” és életének utolsó éveiben ( már mentálisan annyira leépült, hogy aligha értette, mi történik a nemzetközi politikában vagy környezetében. Lengyelországi látogatása során, pl., a vagonról lelépve, az egyenruhás forgalmistát ölelte át, és elhalmozta csókjaival, majd a megdöbbent kísérõitõl a kitüntetéseket reklamálta, hogy a tisztelgõ vasutas mellére tûzhesse.

ANDROPOV ÉS CSERNYENKO

Andropov 1982-tõl 1984-ig tartotta a kezében a Brezsnyev kezébõl kiesett „karmesteri pálcát”. A minden hájjal megkent egykori KGB-s fõguru folytatta elõdje politikáját, talán abban bízott, hogy a Nyugatot is képes lesz úgy félrevezetni, mint (1956-ban) a Szovjetunió magyarországi nagyköveteként Nagy Imrét, amikor idõhúzással és hazudozásaival „egyengette” a szovjet intervenciós erõk beözönlését hazánk területére. Közremûködött Kádár János és Münnich Ferenc szöktetésében, hogy a hazaárulók bábkormányt alakítsanak forradalmunk és szabadságharcunk idegen szuronyokkal való eltiprására, és a szovjet beavatkozás legalizálására.

Csernyenko 1984-tõl 85-ig üldögélt az SZKP KB és a Legfelsõbb Tanács Elnökség elnöki székeiben. Kinevezésekor,- felesége (Anna Csernyenkova) figyelmeztette férjét: „Tudod, hogy hullának választottak meg? Annyira sietõs neked a másvilágra?!”. Látnoki szavak voltak! Csernyenko tíz hónapig volt a hatalom csúcsán… A hidegháborús elsõ-és/vagy fõtitkárok, illetve elnökök korszaka lezárult!

ATOMAKNÁK, A SZOVJET AGRESSZIÓS TERV MEGHIÚSÍTÁSÁRA

Annak ellenére, hogy az egymást váltó szovjet politikai és/vagy katonai vezetõk eltökélt szándéka volt a Nyugat lerohanása, a döntés meghozatalát mindig megzavarta valamilyen akadályozó tényezõ. A teljességre való törekvés igénye nélkül, most csupán az egyik legjelentõsebb ismertetése következik, „dióhéjban” összefoglalva.

A múlt század hetvenes éveinek közepétõl, olyan hatalmas szárazföldi erõ állt ugrásra készen a Nyugat ellen, amely néhány nap (!) leforgása alatt teljesíthette volna az EFEF hadászati elképzelését. Ennek a több tízezres acél-és tûzlavinának (harckocsik, páncélozott szállítójármûvek, tüzérségi eszközök), és folyamatos utánpótlással rendelkezõ többmilliós élõerõnek a megállítását, csak nukleáris fegyverek bevetése biztosíthatta volna. Mivel azonban a szovjetek is felkészültek ilyen fegyverek alkalmazására, ez a nagy települési és lakósûrûségi nyugati államok hatalmas pusztításán kívül, nagy valószínûséggel, egy általános atomháborúba (vagyis a harmadik világháborúba) torkollott volna.

A tragédia elkerülésére, a fontosabb hadászati-hadmûveleti és harcászati irányok lezárása céljából, az amerikaiak,- un. atomaknákat telepítettek, az NSZK Csehszlovákiával és NDK-val határos területeinek kijelölt pontjaira.

Az adott felvonulási út vagy terepszakasz zárását biztosító atomaknák hatóereje 1-20 kt (kilo-tonna) értéket képviselt, a töltetek aktivizálását távirányításos megoldással biztosították. A talaj minõségétõl (szerkezetétõl), az aknakút mélységétõl és a hatóerõ nagyságától függõen, a robbantással 7-100 méter mélységû, és 40-370 méter átmérõjû „tölcsér” keletkezik, párosulva olyan fény, hõ-és lökéshullámmal, valamint radioaktív sugárzással, amelyek nem csupán az áthatolást akadályozzák, hanem hatókörzetükben megsemmisítenek minden élõlényt, technikai eszközt vagy tereptárgyat.

A legfelsõbb szovjet politikai és katonai vezetést hideg zuhanyként érte az atomaknák telepítési híre, mivel ezek a katonai „mûszaki zárként” funkcionáló eszközök, a legfontosabb hadászati irányokban gyakorlatilag (átmenetileg) lehetetlenné tették a szovjet erõfölény kiaknázását, a szárazföldi erõk tervezett támadási ütemének biztosítását, a manõverek végrehajtását, és a kulcsfontosságú területek birtokbavételét.

Problémát okozott még az a kérdés is, hogy a kifejezetten védelmi célokat szolgáló atomaknák telepítése miatt, nem lehetett agressziós szándékkal vádolni a NATO-t.

Egy támadó hadmûvelet sikeres végrehajtása tehát egy olyan plusz feladatokkal járt, mint az atomaknák koordinátáinak felderítése és semlegesítésük (rombolással, birtokbavétellel vagy megkerülésükkel) megoldása, valamint újabb technikai eszközök (anyagok) tesztelése és rendszeresítése, továbbá módszertani, együttmûködési, valamint alkalmazási rendszabályok bevezetése (begyakorlása), amelyek tetemes elõkészítési idõt igényeltek.

A MAGYAR NÉPHADSEREG /MN/ FELADATA A NATO ELLENI HADMÛVELETEKBEN

A VSZ tagjaként – természetesen -, az MN is megkapta a szovjetektõl azt a „forgatókönyvet”, amelyben körvonalazva volt a „statiszták” szerepe is, egy koalíciós összetételû

hadmûvelet végrehajtására.

A VSZ Egyesített Fegyveres Erõk Fõparancsnokának magyar helyettese (Sic!), az a Mórocz Lajos volt, aki (századosként) határtalan bátorságát és kommunista helytállását bizonyította az ’56-os forradalom és szabadságharc idején, amikor harckocsijából lõtte a Soroksári úton felállított barikádot, és az ott lévõ, jószerével fegyvertelen forradalmárokat.

A „ranglétrán” rekordsebességgel haladt elõre, a vezérezredesi fokozatig. Sokoldalú felkészültségét és munkabírását igazolta, hogy tagja volt az MSZMP KB-nek, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Tudományos Minõsítõ Bizottságának (TMB), az MTA Hadtudományi Bizottságának (Für Lajos és Domokos , tíz évig volt országgyûlési képviselõ, négy évig PEDIG az MTA Doktori Tanácsában a Hadtudományi Szakbizottság elnöke. Mérhetetlen nagy leterheltsége ellenére elõfordult, hogy egy évben kétszer is részt vett (!) az MTA TMB ülésén!

Különféle beosztásai közül érdemes megemlíteni, hogy volt hadseregparancsnok (1973-84) és államtitkár (1984—90), közvetlenül irányította a hadsereg, illetve a haderõ felkészítését egy Nyugat elleni kalandor akció elõkészítésére. Egy idõben,- a legnagyobb „sláger”, a hadsereg állományából létrehozott Hadmûveleti Manõver Csoport (HDMCS) volt, amelynek az lett volna a feladata, hogy nyugati vagy délnyugati irányban, az Alpokon „átrohanva”, minél mélyebben hatoljon be a feltételezett ellenség hátországába, és kulcsfontossági helységek (objektumok) birtokbavételét biztosítsa addig, amíg a hadsereg (front) fõerõi oda nem érkeznek.

A terepasztalon („homokozóban”) és a térképeken lejátszott (sikeres) hadmûveletek gyakorlati igazolására (szerencsére) nem került sor. A HDMCS „hatékonyságát” jól tükrözi Mórocz Lajos „váltótársának”, Török Mihály altábornagynak, a parlamenti vizsgálatok során (1989-ben) elhangzott nyilatkozata, miszerint: „hadseregének technikája zömében olyan állapotban van, hogy örülnek, ha ki tudnak menni a laktanyából. A páncélozott szállító jármûvek már akkor selejtesek voltak, amikor a Gyõri Vagongyárból kikerültek”!(Sic!)

Nem kizárt, hogy az EFE Fõparancsnokát tudatosan félrevezette magyar helyettese, vagyis a szovjetek ellen dolgozott, mint Medgyessy Péter! Mert lehetetlen, hogy ilyen „képzett stratéga” komolyan gondolta, hogy a HDMCS végigtúrázott volna a NATO által védett területen, amikor a légi-és ûrfelderítõ eszközeik képesek voltak a gépjármûvek rendszámainak a leolvasására is!

Mórocz vezérezredes vezetésével sokan csiszolgatták szakismeretüket, a szupertitkos „pincetervek” átdolgozásai során. Gyanítható a szakmai IQ-juk értéke, ha a szovjetek Mórocz Lajost tartották a legtehetségesebb hadfinak… Ami azt illeti, sikerült neki jól becsapni nagy testvéreit!

AMERIKAI KÉMBANDA SEGÍTSÉGE A SZOVJETEKNEK

Mint az „égbõl hullott manna”, úgy jött a szovjet hadászati felderítésnek, az USA Európában állomásozó, V. hadtest alárendeltségében lévõ,- 8. gépesített hadosztály állományában szolgáló,- Clyde Lee Conrad vezette csoport jelentkezése, akiktõl kb. 1975-tõl 1985-ig folyamatosan érkeztek a hadászati, hadmûveleti és harcászati értékû anyagok (közöttük: Cosmic Top Secret = Kozmikus Szigorúan Titkos minõsítésûek), a Vezérkar 2. Csoportfõnökség Hadászati Katonai Hírszerzõ Szolgálat (VK. 2. Csfség. HKHSZ) részére, onnan pedig, Nyikolaj Mihajlovics Krasznyikov ezredes (a szovjet nagykövetség légügyi attaséhelyettes) útján, az illetékes szovjet felderítõ szerv(ek)hez.

A HKHSZ „tranzakciója” nem egyedi eset, hiszen közvetlenül és közvetve mindig a szovjeteknek dolgozott, mind a személyi (ezen belül az ügynöki), mind pedig a rádiófelderítés vonalán. A Szovjet Katonai Felderítõ Fõcsoportfõnökség minden év januárjában megküldött a HM-be egy „Felderítési Doktrínát”, amelyben meghatározta igényeit és elvárásait a VK. 2. Csfség útján, a HKHSZ tevékenységére vonatkozóan. Az MN ebbõl a hadászati felderítésbõl semmit sem profitált, helyét és szerepét pontosan meghatározták, a szovjetek „sakktábláján”.

Szücs Ferenc altábornagy a VK. 2. csoportfõnöke (Kádár fõvadásza, fõszakácsa és talpnyalója), Kádár és a szovjetek bizalmát élvezve, bámulatos ügyeskedéssel és blöfföléssel, szinte annyi pénzt szerzett önmaga és szervezete számára, amennyit nem szégyellt kimarkolni a költségvetés tételébõl.

Szemérmetlenül és gátlástalanul átkonvertálták a nyugati „utcai forgalomban” lévõ információkat különféle titkosítási fokozatú anyagok tömegévé, azokat pedig külföldi utazásokká, forintokká, valutává, beosztásokká, kitüntetésekké vagy rendfokozatokká!

Az un. „Napi Felderítõ Tájékoztatót” hangyaszorgalommal küldözgették a legfelsõbb politikai és katonai vezetõknek, ezekkel (is) bizonygatva funkcionálásuk mérhetetlen szükségességét. A „Tájékoztatók” többsége olvasatlanul került a zúzdába, mert a „protokoll” listán szereplõket nem érdekelte, hogy pl.: a csendes-óceáni USA Flotta rövidhullámú rádióforgalmi rendszerében milyen változásokat észleltek a szorgos rádió-felderítõk! Az viszont az önérzetüket sértette volna, ha nem szerepel a nevük a jegyzéken.

Ezeket az információkat kizárólag a szovjetek hasznosíthatták. Meg is kapták rendszeresen és ingyen! Mint a Conrad-féle anyagokat, amelyekért (egy 1997-ben, az USA-ban megjelent újsághír szerint), Clyde Lee Conrad 5 millió dollárt kapott! A VK. 2. fõnöke nem garasoskodott az adófizetõk pénzével! Meg kell jegyezni, hogy 1975-85 között, ennek az összegnek az értékét, ma mintegy tízszeres szorzóval lehetne érzékeltetni.

Arról is tájékoztatták a közvéleményt, hogy a dollármilliók után, (1991-ben) Conrad árulását életfogytiglani börtönbüntetéssel „honorálták”.

A dollárok ellenértéként, a HKHSZ Tájékoztató Szolgálat páncélszekrényébe „landolt” az amerikaiak által telepített atomaknazár teljes dokumentációja, beleértve, a kb. 128 db atomakna koordinátáit is! Az anyagokat „HÓVIRÁG”, majd „HAVASI GYOPÁR” fedõnévvel „címkézett”, mintegy 35-40 dossziékban tárolták. Szigorúan meghatározták a betekintési joggal felruházott személyek névsorát, ezekhez tartozott: Szücs Ferenc altábornagy, Demeter György ezredes, Kovács József alezredes, Magyar László õrnagy, Fehér László százados, Belovai István õrnagy, és természetesen Krasznyikov ezredes.

A Conrad-féle anyagok a szovjeteknek olyan konkrét segítséghez nyújtottak, amely alapján tökéletesíthették hadászati-hadmûveleti terveiket, kidolgozhatták a harctevékenység minden egyes mozzanatát, kiszámíthatták a szükséges harctechnikai eszközök mennyiségét, csoportosítását, megállapíthatták a fõcsapás és másik (Sic!) csapások irányait, stb.

Igen nagy valószínûséggel „feltérképezhették” a NATO erõk alkalmazási terveit, manõverezési lehetõségeit, stb., stb.

Vagyis: az atomaknákra vonatkozó adatok birtokában, a váratlansági és a meglepési tényezõk kiaknázásával, olyan kezdeti, majd tartós siker max. valószínûségi értékével számolhattak, amelyet a NATO csak nukleáris fegyverek bevetésével kompenzálhatott volna.

A szovjetek nyugat-európai hadszíntérre tervezett, hagyományos eszközökkel indított harctevékenysége (VSZ-NATO fegyveres konfliktus) tehát magában hordozta az eszkaláció reális veszélyét,- különös tekintettel a nukleáris fegyverek különféle típusainak alkalmazása vonalán. Ennek bekövetkezte pedig világkatasztrófával, és hazánk pusztulásával járt volna.

BELOVAI ISTVÁN, AKINEK A VILÁG, EURÓPA ÉS HAZÁNK KÖSZÖNETTEL TARTOZIK

Miután Belovai István õrnagy, a Katonai Felderítõ Központ Tájékoztató Szolgálatánál az „USA arcvonalon”(Sic!) dolgozott, angol és olasz felsõfokú nyelvvizsgával rendelkezett, ezért 1978 tavaszán megbízták, hogy a HÓVIRÁG és a HAVASI GYOPÁR fedõnevû anyagok (kijelölt részeinek) fordítását végezze el. A munka sürgõs lehetett, mert Magyar õrnagyot és Fehér századost is bekapcsolták a fordítási munkába. 1979 õszétõl Belovai õrnagyot áthelyezték a Tájékoztató Szolgálat Katonapolitikai Osztály állományába, ahol megbízást kapott az összes HÓVIRÁG (majd rövid ideig, a HAVASI GYOPÁR) anyagok kezelésére. Munkakapcsolatba került Krasznyikov ezredessel, aki meghatározta számára, hogy melyik anyagokat kéri eredetiben, és melyekrõl kér másolatot, hogy továbbítsa moszkvai fõnökeihez.

Belovai õrnagy számára világossá vált, hogy milyen hadászati elõnyökhöz jutott a Szovjetunió a Conrad-féle anyagok révén, és azt is jól érzékelte, hogy mi lesz a magyar hadsereg, valamint Magyarország sorsa, ha a szovjetek háborút kezdenek a NATO ellen.

Elhatározta, hogy az elsõ adandó alkalommal figyelmeztetni fogja az USA kormányát a kémbanda tevékenységérõl, és arról a veszélyrõl, amely a nyugati államokat fenyegeti, az atomaknák és más katonai anyagok magyar, illetve szovjet felderítõ szervekhez történt „átadásával”.

Nyilvánvaló, hogy a feladat megoldása nem volt könnyen keresztülvihetõ, és várni kellett a (viszonylag) kedvezõnek ígérkezõ alkalomra.

„FÜSTBE MENT (SZOVJET) TERV”

Belovait 1980 õszén beiskolázták a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia (ZMKA) hadmûveleti tanfolyamára, majd annak sikeres elvégzése, és a külszolgálatra való felkészítése után, 1982 szeptemberében megkezdte munkáját Londonban, a Magyar Nagykövetség Attasé Hivatal, katonai és légügyi attasé-helyettesi beosztásában. Utazása elõtt – soron – elõléptették alezredessé.

1984 februárjában Belovai alezredesnek sikerült kapcsolatba lépnie a londoni USA Nagykövetség egyik katonai attaséhelyettesével, majd annak segítségével az USA kormánya és a CIA képviselõjével (májusban), ezzel kezdetét vette a kémbanda felkutatása, felgöngyölítése és semlegesítése.

A CIA egyik ügynöke (1985 májusában) értesítette a KGB-t arról, hogy Magyarországon valaki kapcsolatban van a CIA-val. A közben hazatért Belovait 1985 júliusában, egy rejtekhelyen elhelyezett küldemény felvételekor letartóztatták.

A szovjetek szinte „sokkos” állapotba kerültek, mert tisztában voltak azzal, hogy a kezükbe került Conrad-féle anyagok használati értéke, egyik pillanatról a másikra, a nullával lett egyenlõ! Az összes eddig kidolgozott terveiket dobhatják a papírkosárba! Valóságos „légihidat” létesítettek Budapest – Moszkva között, hogy alaposan megbeszéljék a váratlan eseményt és következményeit. Belovai miatt nem okolhatták a magyar katonai vezetõket, mert 1985 februárjában, a budapesti Szovjet Katonai Attasé Hivatal egyik tisztjérõl, Vlagyimir Vasziljevrõl derült ki, hogy a CIA-nak dolgozott (hazaszállították, majd 1986 nyarán halálraítélték és kivégezték)!

Genfben, 1985. november 9-én, a Gorbacsov-Reagen találkozón is téma volt a Conrad kémbanda, valamint Belovai István személye. Gorbacsov belátta, hogy elõdei módszerét nem folytathatja, és mindketten felismerték, hogy egy atomháborúban egyik fél sem lehet nyertes! Ezt követõen a szovjet-amerikai kapcsolatok látványosan javultak, a hidegháború véget ért!

Belovai Istvánt 1985 decemberében hadbíróság elé állították. Balatoni Elemér ezredes, a vádat képviselõ ügyész, halálos ítéletet kért a bíróságtól Belovai „fejére”! Az ülnökök egybecsengõen azt kántálták, hogy mennyire szeretik a Szovjetuniót, és elítélik Belovai tettét. Mály József védõügyvéd leghasznosabb tevékenysége az volt, hogy a tárgyalás egyik szünetében kávét hozott a bilincsbe vert, majd vasketrecbe zárt Belovainak.

A hadbíróság 1986 januárjában (elsõ-és másodfokon) meghozott ítéletében, életfogytig tartó fegyházzal sújtotta Belovai István alezredest!

A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN

Németh Miklós miniszterelnök 1990. január 23-án,- elhatárolta magát a Conrad ügytõl, amelyrõl az International Herald Tribune 1988 augusztusában, a Reform pedig 1988 szeptemberében tudósított. A nyugdíjba vonult Szücs Ferenc altábornagy helyére Kovács János vezérõrnagyot nevezték ki (Für Lajos jóvoltából), aki elõdjéhez hasonlóan gátlástalanul kiszolgálta a szovjeteket, és elítélte Belovai bátor hazafias tettét.

Kovács „veretes” nyilatkozatát közölte a Népszabadság 1990. 08. 11-i száma: „A hírszerzés és az árulás egymást kizáró fogalmaknak tekintem. Az árulás a rendszerváltástól függetlenül nem tolerálható. Amellett ennél a szolgálatnál békeidõkben is emberéletekrõl van szó, és az árulás merénylet a bajtársak ellen”. (Sic!)

Értelmetlen és csúsztatásokkal teli mondatcsokor! A legkisebb problémát az jelentené, hogy a fogalmak nem zárják ki egymást, és senki sem állította, hogy az árulás tolerálható. A harmadik mondat tömény demagógia és „finom” csúsztatás, hiszen más szolgálatoknál is szó lehet emberéletekrõl, de az nem derül ki a nyilatkozatból, hogy a Belovai ügyben Kovács kit tart árulónak? Conrad (pénzért) elárulta hazáját, tehát merényletet követett el a bajtársai ellen! Belovai figyelmeztette az amerikaiakat, de saját bajtársai ellen semmit sem vétett! Ha viszont Kovácsnak, a hazánkat megszálló szovjetek a bajtársai, akkor sincs igaza, mert Belovai õket sem árulta el, sõt jót tett nekik: nem kellett háborúzniuk, és hazamehettek a szovjet paradicsomba. Mellesleg senki sem akadályozta, hogy azok is velük menjenek, akik nem akartak elszakadni szeretett bajtársaiktól…

Az Antall-kormány megalakulását követõen (1990. 05. 23.), a tévében, a rádióban és az újságok hasábjain, számos ismert személyiség és szervezet sürgette Belovai azonnali szabadon bocsátását, de az illetékesek halogatták a végrehajtást.

1990. június 16-án a Parlament általános amnesztiát hirdetett, de a kémkedésért elítéltekre nem vonatkozott az amnesztia. Belovai cellájának ajtaja nem nyílt meg, tehát a törvényt végrehajtók kémnek (vagy árulónak) tartották Belovait. Ezeket a „címkéket” immáron több mint tizenkét éve sokan, és számos fórumon szajkózzák Belovaival kapcsolatosan, holott egy nagycsoportos óvodás is megértené öt perc alatt, hogy kit lehet kémnek vagy árulónak nevezni. Az egyszerûség kedvéért: a Conrad-banda horribilis összegekért kémkedett a szovjetek javára (magyar közremûködéssel és finanszírozással), elárulták alakulatukat, bajtársaikat, kiszolgáltatták a technikai eszközeikre vonatkozó adatokat, hadmûveleti terveiket, stb.

Belovai István (ellenszolgáltatás nélkül) informálta az USA kormány megbízottját, hogy a hazánkat megszálló szovjetek felé értékes adatok áramlanak amerikai katonai forrásokból, amelyek jelentõs mértékben megnövelik a NATO sebezhetõségét egy VSZ támadás esetében.

Belovai nem árult el hazájáról semmit, nem adta ki bajtársait, még a hadbíróság ítéletében is csak a hõn szeretett Szovjetunió elleni vétségéért követelte az ügyész (kétszer is) a halálos ítéletet! Hazánk megszállt ország volt, ezért Kovács vezérõrnagy logikai érvelését plagizálva: a megszállók elleni fellépés és az árulás,- egymást kizáró fogalmak. Más szavakkal: a megszállók elleni fellépés nem minõsíthetõ árulásnak!

Az Antall-kormány, de elsõsorban Für Lajos honvédelmi miniszter „jóvoltából” helyén maradt tábornoki kar (csillagoktól és kitüntetésektõl) roskadó „stratégái” közül egy sem akadt, aki szóvá tette volna, hogy mit köszönhetnek Belovai István alezredesnek, aki hazája és az emberiség érdekében, a magyar tisztek közül, elsõként vált a NATO katonájává!

A Belovai tettén „fanyalgó” tábornokok és fõtisztek, a rendszerváltás után, egy határozott „JOBBRA ÁT”-tal, azonnal átálltak a NATO oldalára, egy sem akadt köztük, aki önként lemondott volna beosztásáról. A nyugállományba távozottak kivételével mind a helyén maradt! Belovai is maradt: a cellájában!

Egyetlenegy generális sem látogatta meg a NATO „elsõ magyar katonáját” a börtönben, de ott szorongtak a taszári repülõtéren, amikor megérkeztek az amerikai katonák, akiket olyan visszataszító lelkesedéssel fogadtak, hogy még Mécs Imrének is felkavarodott a gyomra a látványtól, és a Honvédelmi Bizottság ülésén felháborodva tette szóvá ezt a „közjátékot”.

Miközben Belovairól elfelejtkeztek, annál nagyobb figyelmet szenteltek rám, a Kiskirályok mundérban c. könyvem kapcsán, mert bátorkodtam szóvá tenni, hogy milyen erkölcstelen, korrupt, harácsoló és törvénysértõ senkiházik voltak a legfelsõbb katonai vezetésben, élükön a honvédelmi miniszterrel! Egyeseknek azóta is szent meggyõzõdése, hogy a szennyest illetlenség kiteregetni, annak kell szégyenkezni, aki nevén nevezi a tolvajokat, a csalókat és a sereg lezüllesztõit. Ez a reflexszerû védekezése, a szirénhangú cinkosoknak, vagy a gyáván meglapulóknak!

Elfoglaltságuk miatt nem jutott idejük Belovai ügyében intézkedni, és csupán néhány tisztességes országgyûlési képviselõ, újságíró és ’56-os személyek sürgetésére bocsátották szabadon Belovai Istvánt, több mint 5 évi rabsága után, 1990 szeptemberében.

Göncz Árpád, Magyar Köztársaság elnöke (egyben az MH fõparancsnoka) Belovai István büntetését – kegyelembõl (!) – 15 évi szabadságvesztésre változtatta át, és a büntetés hátralévõ részének végrehajtását ötévi próbaidõre felfüggesztette!

Talán el sem jutott a tudatáig, hogy azért lehetett köztársasági elnök és a hadsereg fõparancsnoka, mert voltak olyan bátor emberek, akik fel mertek lépni a megszállók ellen, és mindenüket kockára tették hazájukért.

Az csupán a véletlen mûve, hogy ex-elnökünk, a HKHSZ-hez tartozó Rádiófelderítõ Csoportnál (a szovjet hadászati rádiófelderítés magyar fiókintézeténél) szolgált Pick Róbert alezredest választotta fõhadsegédjének, és „eredményes” munkája elismeréséért kinevezte vezérõrnaggyá. Meg kell jegyezni, hogy a tábornoki kar semmit sem nyert Pick Róberttel, katonai ismerete annyi volt, mint a fõparancsnoké. Talán most, a Méntelki Parasztgazdasági Rt. elnök-vezérigazgatójaként hoz valami hasznot az országnak. Ebben azért is bízhatunk, mert az egykori tsz. elnököknek álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy ilyen elõkelõen hangzó titulussal ruházzák fel magukat.

Azt viszont Pick Róbert javára kell írni, hogy Belovai kiszabadulásakor nagyvonalúan felajánlotta neki, hogy segíti az IBUSZ-nál elhelyezkedni. Az önzetlen ajánlat értékelésénél nem árt figyelembe venni, hogy ezrével visszamaradtak a seregben minden képesítés nélküli politikai tisztek és pártbizottsági tagok, tömegesen „ejtõernyõztették” át õket különféle bujtatott helyekre: tanfolyamokra, tanácsadóknak, külszolgálatra és un. rendelkezési állományba. Ezek a változatok eszébe sem jutottak a fõparancsnok fõhadsegédjének! No comment!

Belovai Istvánt nem rehabilitálták! Lengyelországban a Legfelsõbb Bíróság rehabilitálta Richard Kuklinszki ezredest, aki az USA javára kémkedett (1970-81 között), Romániában még Ion Mihai Pacepa,- egykori kémfõnököt is felmentették minden vád alól, mert elismerték, hogy az USA-ba történt szökésével, információi átadásával, valamint a Vörös horizontok c. könyve megjelentetésével Ceausescu és bandája diktatúrájának okozott maradandó sérülést.

EPILÓGUS

Belovai István a világ bármely államában nemzeti hõs lenne! Nálunk nem kapott semmilyen elismerést, nem jár neki nyugdíj, és fõként azok minõsítik pejoratív szövegkörnyezetben, akik gátlástalanul kiszolgálták a szovjeteket, kollaboráltak a különféle szervezeteikkel, és önként segítették õket nagyhatalmi törekvéseikben.

Az Igazságügyi Minisztérium gyakorlatilag alig tett valamit, hogy rehabilitálják a kádári diktatúra áldozatait, a megszállók ellen fellépõket, pl. Rimmer Gábort, akit azért ítéltek többéves börtönbüntetésre, mert a NATO-nak adott információkat, a hazánkat megszállás alatt tartó szovjet objektumokról! Megbocsáthatatlan bûnt követett el,- az urakká avanzsált elvtársak szemében!

Hende Csaba, az Orbán kormány igazságügyi minisztériumi államtitkára, még a segítségemet is visszautasította, hogy elemezzük (katonapolitikai szemszögbõl) Belovai István ügyét, mert sértette egy õt (is) érintõ írásom tartalma. Lelke rajta!

Mert az még érthetõ, hogy a rendszerváltás elõtt nem ölelték a keblükre a NATO-nak dolgozókat, de a rendszerváltás után legalább a priuszát el kellene törölni azoknak, akik vették a bátorságot, és felléptek a megszállók ellen!

Ha nem lettek volna olyanok, akik bátorkodtak tenni valamit a szabadságunkért vagy biztonságunkért, akkor ma is a VSZ-ben lennénk, és a fanyalgók nem Brüsszelben, Washingtonban, vagy Párizsban dolgoznának, hanem Moszkvában vagy Kujbisevben, de az sem kizárt, hogy a GULAG szigetvilág egyikén!

Belovai István, a legtöbbet (és legeredményesebben) tett hadseregünk, hazánk, Európa és a világ érdekében, a NATO elleni fegyveres konfliktus kirobbanását meghiúsító komplex tevékenység magyar szereplõjeként.

Óriási kockázatot vállalt, kitûzött célja teljesítése érdekében! Karrierje kettétört, házassága tönkrement, hazáját el kellet hagynia, mert az új rendszer illetékesei nem segítették, a (szép számban visszamaradt) egykori kollégái pedig a NATO-ba tülekedtek, és felejteni szeretnék azt, hogy mennyit tettek a NATO ellen, mind szóban, mind írásban, mind pedig gyakorlatban! Ezek között „kakukktojás” az olyan személy, aki már 1982-ben a NATO mellett volt!

A „kegyelembõl” kapott 15 év szabadságvesztés és a próbaidõ már letelt, Belovai priusza megmaradt, rehabilitálása elmaradt, nyugdíjat nem kap. A III. világháború kirobbanása ellen harcolt, a megszállók ellen lépett fel, a rendszerváltást segítette. A haszonélvezõk szürkeállományában még nem tudatosult, hogy mit köszönhetnek annak a kiközösített (magányos) hõsnek, aki hazáját és az emberiséget szolgálta. Akart és mert tenni,- olyan közegben, ahol (zömében) szolgalelkû szovjetbérencek uralták a terepet. Az utóbbiak brezsnyevi mennyiségû kitüntetésekkel vonultak nyugállományba, vagy/és „élvezik” az új pozíciók nyújtotta juttatásokat. Mindenük megvan, csak a tisztesség, a szégyenérzet, a gerincesség és a tisztánlátás területén vannak hiányaik.

A NATO-ban vagyunk, de egyes ILLETÉKESEK képtelenek a VSZ szellemétõl elszakadni! Ha majd a történelmi és hadtudományi IQ-juk értéke magasabb lesz, mint a karalábé ebbeli mutatója, vagy olyanok kerülnek a döntést hozó szervezet élére, akik a valós rendszerváltás szellemében gondolkodnak, akkor ennek a kérdésnek a vizsgálata is megtörténik.

Lehet halogatni vagy akadályozni, de a történelmi tényeket nem lehet – tartósan – „pincetervként” kezelni, csupán idõ kérdése, hogy Belovai István hazai és nemzetközi elismerése bekövetkezzen!

/prof. dr. Bokor Imre/

a hadtudomány akadémiai doktora,

egyetemi tanár