A MAGYAR JUSTITIA BIZOTTSÁG

LEVELESLÁDÁJA

(RÖVID, DE ÁTFOGÓ ÉS TARTALMAS TÖRTÉNELMI LECKETÖREDÉK '56-RÓL)

LENINTÕL HRUSCSOVIG ÉS KÁDÁRIG,

’56. OKT. 23.-tól NOV. 4.-IG.

A Magyarország elleni ’56-os szovjet katonai intervenció iskolapéldája volt annak, hogy a szovjetek megalakulásuk pillanatától kezdve – a cárizmus elkötelezett és elszánt jogutódja szerepkörében -, folytatták a cári Oroszország (vagy Orosz Birodalom) folyamatosan terjeszkedõ (hódító) tevékenységét, a környezõ államok bekebelezését, megcsonkítását és következetes eloroszosítását, valamint a „meleg” tengerekre való kijutásuk forszírozását.

Ezzel a politikával jutott el a Szovjetunió V. I. Lenintõl - J. V. Sztalinig abba a helyzetbe, hogy a japán Szahalin szigetektõl Európa szívéig „nyújtózkodván”, több százezer négyzetkilométerrel gyarapodott a területe.

Amikor Lenin vezetésével a világ elsõ szocialista államszövetségének titulált szovjet képzõdmény létrejött, a cári elnyomástól szabadult népek többsége „készpénznek” vette Leninnek, a népek önrendelkezési jogáról szóló nyilatkozatát.

1917. december 6-án a finn kormány kiadta a függetlenségi nyilatkozatát, amelyet a szovjetek is elismertek. A Finn Köztársaság elsõ elnöke Stahlberg Kaarlo Juho volt, aki Carl Gustav von Mannerheim, egykori cári tábornokot bízta meg a finn haderõ megszervezésével.

Lenin viszont nem gondolta komolyan Finnország leszakadásának elismerését, és már 1918-ban Petrográdban megszervezték a káderképzést a finn Vörös Hadsereg részére. A Finn Kommunista Párt vezére, Ottó Kuusinen Vilhelmovics (a finnek Kádárja) ugyanis mindent a finn kormány erõszakos megbuktatásáért. Aktív szervezõje volt a Finn Köztársaságban beindított vörös terror égisze alatt létrejött tömeges robbantásoknak, politikai gyilkosságoknak, a finn lumpenproletáriátus bolsevik eszmékkel való megfertõzésének.

Az 1918 január végén kirobbant polgárháborúban a Finnországban lévõ szovjet 42. hadtest (gondoljunk a Magyarországon lévõ szovjet különleges hadtest gyalázatos szerepére ’56 októberében) segítette a finn „Vörös Hadsereget”, de Mannerheim tábornok vezetésével a finn csapatok rendkívül súlyos harcok és véráldozatok árán, kisöpörték a szovjeteket Finnország területérõl. A 42. hadtest parancsnoka Svesnyikov tábornok volt, komisszárja pedig Kuusinen!

Az ezer tó országa, tehát kivívta a függetlenségét, más megfogalmazásban: mintegy 120 ezer katona és polgári személy életével „fizette” ki Lenint és bandáját, hogy érvényt szerezzen a lenini önrendelkezési nyilatkozat valóságtartalmának.

Kuusinen a szovjetekhez menekült, ahol feleségével, Aino Kuusinennel aktív pártmunkában és különféle titkos munkálatokban vettek részt.

Kuuisinen feleségét 1937-ben letartóztatták és a háború végéig az egyik legkegyetlenebb (Vorkutai) táborban elmélkedhetett arról, hogy nem lett volna-e jobb, Finnországban élni…

Kuusinen viszont az SZKP KB titkári pozíciójáig jutott el a fõguruk ranglétráján, háromszor tûntették ki Lenin renddel (Kádárt csak egyszer…), Sztalin, nagyon megbecsülte azokat a munkatársait, akik szó nélkül tudomásul vették, hogy ártatlanul elhurcolják feleségüket a GULAG-ra, és változatlan hûséggel szolgálták a bomlott agyú diktátort (emlékezzünk Kalinyinra, Molotovra, Bulganyinra, Poszkrebisevre, stb.,).

Moszkvában egy utca ma is hirdeti Kuusinen nevét, a kiemelkedõ képességû forradalmár-és államférfiét, aki mérhetetlenül sokat tett Finnországért és a Szovjetunióért.

A finnek példáját többen követték – volna -, de Lenin, Sztalin és Hruscsov néhány millió ember legyilkolásával hosszú ideig véget vetettek a további elszakadási kísérleteknek. Csecsenek, ingusok, ukránok, grúzok, örmények, azeriak, kazahok, tatárok, mongolok, üzbégek és sokan mások „megtapasztalták”, hogy a cár-atyuska alapszervi titkárságig sem vitte volna a bolsevik pártban.

A lenini birodalom alapításától számított, közel négy évtizednyi (témakörünk szempontjából érdektelen) idõszak „átugrásával”, 1956-al folytatjuk vizsgálatunkat, amikor Sztalin halálát követõen (1953. március 5.) Nyikita Szergejevics Hruscsov volt a Kreml fõelvtársi helyén, és elõdei nyomdokán haladva, magabiztosan vezette a szovjet embereket a megálmodott osztály nélküli társadalom felé. Tudatában volt annak, hogy olyan állam élén áll, amelyrõl millió és millió kisemmizett ember énekli önfeledten a slágerlista éléhez tartozó, fülbemászó dalocskát: „Nincs a Földön gazdagabb s szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad”...

Magabiztossága minden tekintetben indokolt volt, hiszen egykori bandatagjainak többségét már vagy likvidáltatta, vagy végkielégítés nélkül nyugdíjaztatta, sõt Sztalin elvtársát még a Lenin Mauzóleum légkondicionált helyiségébõl is kilakoltatta. De nem csak hazájában, hanem külföldön is megmutatta, hogy „KI AZ „ELVTÁRS” A HÁZBAN?!” New Yorkban, az ENSZ székházban például, páratlan és emlékezetes sikert ért el azzal az egyedi produkciójával, amikor cipellõjét könnyedén lekapva, annak sarkával verte az asztalt, így adva nyomatékot mondókája tartalmának, a részben megszeppent, részben csodálkozó ENSZ delegátusok elõtt. Még egyes rosszindulatú szemtanúk is csak azt kifogásolták, hogy nagyon gyûrött volt a kapcája.

Hruscsov nyilatkozataiból és intézkedéseinek sokaságából kitûnt, hogy közeli és távlati stratégiai tervei semmiben sem különböznek a Lenin és Sztalin gyakran emlegetett terveitõl: a világ proletárjainak egyesítésétõl, illetve/valamint az imperializmus likvidálásától.

Ennek megvalósítása érdekében fokozta a fegyverkezési versenyben való részvételét, valamint politikai, gazdasági és katonai érdekszférájának kiterjesztését, különös tekintettel a „harmadik világ” országaira, nem felejtkezve el az ún. népi demokratikus országokról sem.

Hruscsov határozottan ellene volt a német egység megteremtésének, és talán kevesen tudják, hogy a „szörnyeteg” Berija, Lavrentyij Pavlovics elleni legsúlyosabb vádpont az NDK és az NSZK egységesítési gondolatának felvetése volt. Ez már meghaladta Hruscsov tûrõképességét, mert egy dolog volt a koncepciós perekhez való asszisztálásuk, a GULAG-ok folyamatos feltöltése, a tömeges kivégzések szervezése és jóváhagyása, de más dolog vagy kérdés, a szocialista tábor szilárd összetartása! Aki pedig azt megkérdõjelezi, annak (evõ-és ivócimbora ide vagy oda) távozni kell Sztalin után, hogy ne legyen lehetõsége eretnek tanait hirdetni.

Hruscsov,- az általa keményen ostorozott személyi kultusz újjáélesztésével Lenin és Sztalin nyomdokaiba lépve, folytatta elõdjei külpolitikáját, míg a belpolitikában némi látszatengedményekkel lazított valamit a diktatúra szorításán. 1956 második félévében elérkezettnek látta az idõt, hogy terveinek egy részét realizálja. Kapóra jött számára a szuezi válság, amely elterelte a nyugatiak figyelmét Európáról, és jelentõsen csökkentette mozgásterüket. Hruscsovék elgondolása ugyanis az lehetett, hogy bõvítik és erõsítik a Varsói Szerzõdésben (VSZ) játszott katonai szerepét.

Hruscsov és harcedzett katonai stratégái, Zsukovval az élükön, úgy ítélték meg, hogy az adott helyzetben (óvatosan és sokrétûen álcázva) meg lehet kezdeni csapataik nyugati irányba történõ átcsoportosítását, és egy kedvezõ pillanatban (a váratlansági tényezõt kihasználva) érvényesíteni lehet a nyugati államok szárazföldi erõihez viszonyított - nyomasztó nagyságrendû - erõfölényüket (élõerõben, harckocsikban, páncélozott szállító-jármûvekben és tüzérségi eszközökben).

Ezzel a hruscsovi „megközelítési” taktikával, néhány évvel késõbb újra találkozik a világ, a Karib-tengeri krízis kirobbanása során (1962. október 22-én), amikor a Kubába („lopva”) átszállított „föld-föld” típusú rakétakomplexumok és szovjet katonák jelenlétére fény derült. Erre az - idõben és térben - ’56-hoz alig-alig kapcsolódó kis kitérõ ismertetésére azért volt szükség, hogy érzékeltesse Hruscsov Sztalin Akadémián csiszolt ukrán agyának gondolatmenetét, akinek rögeszméjévé vált a (vélt) ellenség titokban történõ megközelítése. Fel sem tételezte, hogy a tejkonzervnek álcázott hajórakomány tartalmáról már akkor tudomása volt a CIA-nak, amikor a szállítóhajók hosszúra nyúlt „libasorban” befutottak a kubai kikötõbe, majd a fáradságos út után, csak éjjel rakodtak ki, és nappal hozzá sem nyúltak a rakományhoz, nehogy a tej-sûrítmények a tûzõ napon felmelegedjenek…

1956 õszére, szeptemberre mintegy 110-120 szovjet hadosztály állt ugrásra készen, hogy Európában vagy (esetleg) a Közel-Keleten akcióba lendüljön. Az európai fõhadszíntérnek számító ún. Északi Hadsereg Csoportnál Lengyelország - NSZK - BENELUX államok irányában 80-90, a Déli Hadsereg Csoportnál, a második irányban Ausztria - Olaszország + Ausztria - Franciaország 30-40 hadosztály állt mentre és bevetésre készen, a seregtestek elsõ és (részben) a második lépcsõiben.

Egy Európában lezajló VSZ - NATO összecsapásnál ezek az erõk kiegészültek volna a lengyel, NDK, csehszlovák, magyar, bolgár és román haderõk kijelölt csapataival. Ebben az idõszakban a Magyar Néphadsereg létszáma 200 ezer fõ körül mozgott, és gyatra felszerelése ellenére, jelentõs erõvel, valamint több tízezer hõsi halottal járult volna hozzá a szovjetek kalandjához.

A szovjet haderõ békelétszáma megközelítette az 5 milliót, de e mellett – szükség esetén -, kb. 25 millió (!) kiképzett tartalékossal is számolhattak. Tekintettel arra, hogy hadászati bombázóerõik, légi szállító kapacitásuk és haditengerészeti erõik nem voltak egy „súlycsoportban” a NATO, valamint a nyugati blokkhoz tartozó államokhoz viszonyítva, ezért a Közel-Keleten kirobbant fegyveres összecsapásokba való beavatkozási szándékuk kiszivárogtatása csupán a fenyegetés, az ígérgetés és a blöffölés sajátos keverékét képezte, de figyelemelterelési funkciója teljesítésével a szovjet szárazföldi erõk csapatainak mozgását (csoportosítását) is álcázta.

A csapatmozgások álcázására „kapóra jött” a magyarországi forradalmi helyzet kialakulása, és ezzel kapcsolatosan Gerõ Ernõ segítségnyújtás iránti kérelme a Magyarországon állomásozó különleges hadtest parancsnokához Lascsenko, Pjotr Nyikolajevics vezérezredeshez, hogy küldjön csapatokat Budapestre az egyes fegyveres gócok felszámolására és a közrend helyreállítására.

A Kremlben örömmel fogadhatták ezt a felkérést, bár az sem kizárt, hogy õk kérték fel (vagy utasították) a felkérés megtételére a régi jó és megbízható elvtársukat, Gerõt, (aki már Spanyolországban és Mexikóban is bizonyította töretlen hûségét, valamint elszántságát irányukba), és készséggel engedélyezték Lascsenkónak az akció azonnali beindítását, hiszen ezzel legalizálhatták a már órákkal azelõtt hazánkba indult Batov-féle hadosztályok magyarországi jelenlétét is.

Ma már pontos (dokumentált) ismereteink vannak arról, hogy a szovjet kormány intézkedésére, már 1956. október 23-án, 19.45^h –kor (!), a Kárpáti Katonai Körzet parancsnoka (P. I. Batov hadseregtábornok) egy lövész és egy gárdahadosztály részére harci riadót rendelt el, és megparancsolta, hogy Csap-Beregszász-Nagyszõlõs térségében lépjék át a szovjet-magyar államhatárt, és vonuljanak a Hatvan-Jászberény, Szolnok-Abony körzetben kijelölt gyülekezési körletükbe! Ebben az idõben a Magyar Rádió stúdiójánál még egyetlenegy lövés sem dördült el!

Hruscsovék feltételezték, hogy a harckocsik „puszta” megjelenése Budapest útjain, elegendõ lesz a forradalmi tömegek lecsendesítésére, a rendcsinálás ürügyén beérkezõ szovjet hadosztályokat pedig virágesõvel fogadják az állampolgárok.

Optimizmustól sugárzó, derülátó nézeteiket arra alapozták, hogy 1953. június 17-én, a berlini felkelést (megmozdulást) Csujkov hadseregtábornok csapatai kevés veszteséggel és 2-3 nap elteltével, teljes mértékben felszámolták.

Lidérces álmukban sem láttak olyan ellenállást, amelyek bekövetkeztek október 24-én, hajnalban, Budapest számos pontján, majd napokon át,- hasonló intenzitással ismétlõdtek. A virágcsokrok helyett ugyanis benzines palackokat dobáltak a harckocsikra, és a PESTI SRÁCOK PÉLDÁTLAN ELSZÁNTSÁGGAL, HALÁLT MEGVETÕ BÁTORSÁGGAL, silány fegyverekkel szálltak szembe, az állig felfegyverzett elit alakulat harcosaival és meghátrálásra kényszeríttették a betolakodókat.

A szovjet kormány nem számolt a magyar párt, állami és katonai vezetés dilettantizmusával, a legfelsõbb vezetõk minden képzeletet felülmúló gyávaságával, valamint a néptömegek aktív, vagy passzív ellenállásával. Érdemes megemlíteni, hogy az elsõ puskalövésre úgy elszaladtak a nagy marxista hõsök (szinte kivétel nélkül minden egyes vezetõ), hogy meg sem álltak a Szovjetunióig, Csehszlovákiáig vagy Romániáig. Egyetlenegy sem állt ki hõn szeretett pártja (vagy a pártházak) védelmére, azok pedig, akik nem mentek külföldre, megbújtak otthon, rokonoknál vagy ismerõsöknél.

A szovjet kormány és a katonai vezetés azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a huzamosabb ideig Magyarországon tartózkodó különleges hadtest katonái, (megismervén népünket és a forradalmárok célkitûzéseit) nem kifejezett kirobbanó lelkesedéssel tejesítették elöljáróik parancsát, nem volt ritkaság a parancsmegtagadás sem, dezertálás is elõfordult soraikban, sõt voltak olyanok is, akik fegyverekkel és lõszerrel segítették a forradalmárokat.

Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a szovjet tervek végrehajtását mozgató fogaskerekek közé homokszemek sokasága került, és október vége felé már nyilvánvalóvá vált a szovjetek erkölcsi-politikai veresége, valamint a forradalmi erõk egyértelmû harcászati (helyi értékû, de a szovjeteken maradandó sebet ütõ) sikere.

Hruscsov terveinek megvalósítására további csapatokat irányítottak Magyarországra, összesen 17-18 új hadosztály lépett át határainkon. Ezzel lényegében készen álltak arra, hogy egy esetleges nyugati beavatkozást „fél kézzel” verjenek vissza, és ürügyként használják fel nyugati irányokba történõ terjeszkedésükre.

A forradalmárok kevés számú kézifegyverekkel és lõszerrel rendelkeztek, nehéz fegyverek, harckocsik, légierõ, páncélelhárító eszközök, kiképzett harcosok és katonai vezetõk nélkül, nagyobb és tartós sikerre nem számíthattak. Ugyanakkor, amit a spontán létrejött (sok esetben egymástól elszigetelt, együttmûködést nélkülözõ) fegyveres csoportok produkáltak, azzal kivívták a haladó világ elismerését, és hõsiességük, valamint véráldozatuk hozamaként,- a Szovjetunió erkölcsi-politikai-katonai értelemben vett agonizálásának beindítását.

Ez volt a LEGHATALMASABB FEGYVERTÉNY, AMIT A PESTI SRÁCOK ÉS TÁMOGATÓIK ELÉRTEK! Ezzel írták be nevüket és cselekedeteiket a világtörténelem lapjaiba, ezzel lettek méltó követõi az 1848-49-es szabadságharc hõseinek, ezzel járultak hozzá az emberiség legvéresebb diktatúrájának összeomlásához!

Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy egyes „haszonélvezõk”,- a hõsök, a hõsi halottak és a mártírok tetteibõl, kovácsoltak tõkét maguknak.

Kádár, a Quislinget is meghazudtoló,- "minden árulók és hazaárulók atyja", átállt a szovjetekhez és Haynaún is sokszorosan túltett a megtorlások borzalmas és tömeges változatainak végrehajtásában.

Király Béla,- egy erkölcstelen, hazug, többszörös dezertõr, önkéntes rágalmazó pedig, Budapest katonai parancsnokaként, elszökött a fõvárosból, de sikeresen elhitette a félvilággal, hogy õ volt a Nemzetõrség fõparancsnoka, bár ilyen poszt nem is létezett hazánkban.

Az adott nemzetközi helyzet, valamint az Európában kialakult katonai erõviszonyok értékelése alapján bizonyítható és leszögezhetõ, hogy politikai rendezés nélkül, katonai erõvel (beleértve egy esetleges, de minden realitást nélkülözõ külföldi segítséget is), a szovjetek ellen nem volt reális lehetõség szabadságunk kivívására. Ilyen iszonyatos túlerõvel szemben csak átmeneti (katonai) sikereket lehetett elérni.

Maléter Pál november 3-án, a Kilián laktanyában rendezett tiszti gyûlésen így nyilatkozott errõl a kérdésrõl: „A Szovjetunió máris olyan hatalmas katonai erõvel rendelkezik Magyarországon, hogy ennek a tizede is elég lenne minket legyûrni. A szovjet hadosztályok felvonulása minden bizonnyal a Nyugatnak szól, Szuez miatt tüntetnek”.

Maléter Pál honvédelmi miniszter, Erdei Ferenc miniszter, Kovács István vezérõrnagy és Szûcs László ezredes fogságba ejtését követõen (Tökölön, 1956. november 3-án), a szovjetek közel 100%-os biztonsággal megismerték a forradalmárok harci csoportjainak létszámát, fegyverzetét, elhelyezkedését, lõszer és élelmiszerrel való ellátásukat, (egyes) vezetõiket, kapcsolat rendszerüket, szándékaikat (céljaikat) és harcképességüket.

Ennek az állításnak az igazolására szolgáljon Szûcs László, „Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál” c. memoárjának 125. oldalán (Szabad Tér Kiadó, 1989) található néhány mondat: „Az õrmester Malinyin törzséhez kísért. Ott az a fiatal ezredes, Malinyin hadmûveleti tisztje, aki vele együtt érkezett Budapestre Moszkvából, és akivel az elõzõ napokban együtt dolgoztam a vezérkar épületében, közölte velem, hogy a szovjet csapatok hajnalban bevonulnak Budapestre.

Elém tette a város térképét, és arra kért, tájékoztassam, hol, melyik körzetben számíthatnak számottevõ fegyveres ellenállásra. A kérés hallatán elõször ágálni kezdett bennem a sértett önérzet, az ok nélkül letartóztatott „ellenség” ellenszenve, de aztán erõt vett rajtam a kötelességtudat, az ügy iránti felelõsségérzet, és RÉSZLETES TÁJÉKOZTATÁST ADTAM AZ EZREDESNEK”.

Ehhez az idézethez csupán az a megjegyzés kínálkozik, hogy Szûcs ezredes magatartása kimerítette a hazaárulás tényét! Egy fogságba esett katona (bármilyen rendfokozatú vagy rendfokozat nélküli katonaszemély) nem köteles (és nem kényszeríthetõ) semmilyen adatszolgáltatásra, sõt a vonatkozó genfi egyezmény értelmében a tiszteket még munkavégzésre sem kötelezhetik. Szûcs ezredes lepaktált a példátlan aljasul eljáró szovjetekkel, és ha tettének súlyát érezte volna (vagy érezné), akkor (legalább) utólag, bocsánatot kért volna a ’56 hõseitõl vagy hozzátartozóiktól.

Az esetleges kételkedõket szeretném tájékoztatni arról, hogy a Varsói Szerzõdés (VSZ) fennállását követõen, minden egyes (!) koalíciós összetételû összfegyvernemi gyakorlat vagy ún. törzsvezetési gyakorlat „preambuluma” (konzekvensen) ezt tartalmazta: „A szocialista tábor nyugati határai közelében összpontosított NATO erõk egy része, ÉV, HÓ, NAP, ÓRA PERC-kor Ausztria semlegességét megsértve, hadüzenet nélkül XY térségében, tüzérségi és légi elõkészítést követõen, átlépte államhatárunkat. A készenlétben lévõ VSZ alárendeltségébe tartozó magyar és szövetséges csapatok visszaverték a betört ellenséges erõket, majd nyugati és dél-nyugati irányokban támadva megütköztek a második lépcsõben beérkezõ NATO erõkkel…”.

Nem kizárt, hogy Hruscsov (Sztalinhoz hasonlóan) kész volt feláldozni néhány százezer vagy millió embert távlati céljaiért, és az sem véletlen, hogy a Sztalin – Mao megbeszélés szellemében a kínaiak is áldásukat adták ennek az akciónak a végrehajtására.

Hozzá nem értést vagy nagyfokú naivitást jelentene feltételezni, hogy a szovjetek nem tudták volna, hogy milyen erõkkel állnak szembe Európában és Magyarországon, de nem számoltak a párt, az állami és a katonai vezetés dilettantizmusával, a forradalmárok elszántságával és

A kemény és határozott ellenállás hírére zavarodottság lett úrrá a szovjet politikai és katonai vezetõk táborában. Voltak olyanok, akik Nagy Imrét pártolták, és csak késõbb értették meg Hruscsov taktikáját.

A szovjet állami és pártvezetés zavara egyértelmûvé vált a kormánynyilatkozat szövegébõl, ugyanakkor kísérteties módon tükrözte azt az álláspontot, amelyet anno dacumál Lenin képviselt a finnek szabadságharcával szemben: szavakban elismerni a jogos követelményeket, tettekben megsemmisíteni a forradalmárokat és a szabadságharcosokat.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc világtörténelmi jelentõségûvé vált azzal, hogy a zömében tizenéves fiatalok (korszerûtlen kézifegyverekkel, valamint benzines-palackokkal) olyan sebet ejtettek az akkori világ egyik legerõsebb (állig felfegyverzett) hadseregén, amely (közvetve) az emberiség legbûnösebb hatalmát (rendszerét) is érte, és összeomlását eredményezte.

Az ’56-os forradalomragyogó lapjait rettenthetetlen hõsök, mártírok és áldozatok írták, de a Kádári véres és „puha” megtorlás idõszakában eltiprók, kollaboránsok, árulók, dezertõrök és kapitális hazugok írták át erkölcsi és anyagi tõkét kovácsolva maguknak.

Az igazságra viszont lassan-lassan fény derül, és a történelem szemétdombjára kerülnek Lenintõl, Sztálintól, Hruscsovon és Kádáron át mindazok, akik szóban, tettekben vagy írásokban a vértõl csöpögõ kezû agresszorok, népirtók és hódítók pártján álltak vagy állnak mai is.

Az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc 53. évfordulóján emlékezzünk hõseinkre, gyújtsunk egy szál gyertyát november 4-én az elesettek emlékére, de ne feledkezzünk meg az agresszorokról és a kollaboránsokról sem, mert már bizonyították, hogy õk sem felejtenek!

Összeállította:

( Prof. Dr. Bokor Imre)

az MJB elnöke