Nyílt levél Sárközy Tamásnak a privatizációról

Megjelent a Magyar Nemzet 2009. március 26-i számában.

Nyílt levél Sárközy Tamásnak a privatizációról

Kedves Tamás!

Az olvasóknak el kell árulnom, hogy évtizedek óta ismerjük egymást, így a tegezõdés köztünk természetes. Azt pedig be kell ismernem, hogy a szocialista-liberális kormányzat pénzügyminiszterének 2003-ban személyemet ért, jogerõs bírósági ítélettel megállapított jogellenes döntése kapcsán az életemet megkeserítõ következmények idõszakos kiküszöbölésében több segítséget és támogatást kaptam Tõled, mint összevetve mindazoktól, akiktõl esetleg számíthattam volna támaszra. S ezért ma is köszönet jár. Ugyanakkor tény, hogy korábbi szakmai együttmûködésünk során számtalan vitánk volt, amelyek azonban nyíltan és õszintén zajlottak. Így a személyes, jónak mondható kapcsolat ellenére, vagy talán pont azért úgy vélem, ismét nyíltan és õszintén vitába kell szállnom Veled a privatizációról vallott nézeteid és megállapításaid okán.

Mint te is jól tudod, az Alkotmány 10.§ (1) bekezdése szerint az állam tulajdona nemzeti vagyon. Errõl Te azt vallod, hogy elhamarkodott volt 1989-ben ezt a tételt az Alkotmányba beleilleszteni, mert”… az állam vállalkozói vagyonának tulajdoni része a szocialista kényszerállamosítások eredményeként került az állam tulajdonába. Vállalkozási jellegû tulajdona egy polgári államnak elvileg nem lehet, ez a szocialista össznépi tulajdonból örökölt vagyon tehát nem a nemzet valódi vagyona…” A jogi minõsítéssel egyetértek, de a következtetésekkel nem. Ez a „vállalkozási jellegû”, az egész nemzeti vagyon 20%-át kitevõ, 1988-ban 2900 db, majd a spontán privatizáció után 1990-ben már csak 1869 állami vállalatban megtestesülõ vagyontömeg az ÁSZ adatai, és az akkori jelenérték szerint - a kapcsolódó ingatlanokkal együtt - 2670 milliárd forintot képviselt. S bár ez a vagyon jogilag „hibás”, mert jórészt a kommunista rezsim által elrabolt magántulajdonból állt össze, de az abból befolyó bevételnek mégis az államkasszában kellett volna landolnia. Azaz ilyen értelemben az államnak a privatizációs tulajdona is a nemzet valódi vagyona. De a bevétel jelentõs része nem a nemzet javára folyt be. Sõt. Érdekes módon a privatizáció megindulásával párhuzamosan megnõtt a milliomosok száma. Azt állítod egy, a privatizációval kapcsolatos média-nyilatkozatodban, hogy „a magyar lakosság jelentõs része ma is úgy gondolja, hogy kapitalizmust akar gazdagok meg tõkések nélkül, meg nem akar vagyoni különbségeket”. Tévedsz. A magyar lakosság jelentõs része nem ostoba. Tudja, hogy a kapitalizmus vagyoni különbségekkel jár. Így a lakosság jelentõs része nem a privatizáció szükségszerûségét, és nem is a tagadhatatlanul tiszta körülmények mellett lezajlott értékesítéseket kérdõjelezi meg, hanem azt a tényt, ahogy a privatizáció döntõ része lebonyolódott. Azt a módot, ahogy súlyos milliárdok vándoroltak „trükkök százaival” magánzsebekbe. Az interjúban kimondod magad is, hogy a privatizáció véleményed szerint is „igazságtalan volt, biztos, hogy hatalmas veszteség volt”, így erõs „csúsztatásnak” tûnik azt kijelenteni, hogy azért történt hatalmas vagyonvesztés a privatizáció során, mert „egyszerûen tapasztalatlanok voltunk, nem volt gyakorlatunk, nem volt nyugati számvitelünk, nem volt nyugati auditorunk. Nem volt kereskedelmi jogászunk. Semmink nem volt. Amit a közvélemény visszaélésnek érez, annak jelentõs része nem volt visszaélés, hanem egyszerûen butaság volt.” Nekem viszont meggyõzõdésem, hogy mindannak a jelentõs része, ami a privatizáció során történt, nem butaságot, hanem joggal való visszaélések sorozatát, ügyeskedést, számos esetben szándékosan joghézagosra formált jogszabályok „gyártását” és elfogadását takarja. Ne dugjuk a fejünket a homokba. A normál politikai érdekeket meghaladó politikai jellegû megrendeléseknek, a jogszabályokban megjelenõ, hatalmi szóval elrendelt érdekérvényesítéseknek se szeri, se száma. S ezt pont Te ne tudnád? Valljuk be, ez mind visszaélés a hatalom, illetve annak képviselõi részérõl. Mint ahogy visszaélés az is, hogy a spontán privatizáció alatt elmaradtak az állami beavatkozást vagy kontrollfunkciót elrendelõ jogszabályok. Így engedte rá a hatalom a külföldi tõkét a magyar tulajdonra, de annak érdekében már nem tett lépéseket, hogy az állampolgárait, netán a magyar államot is védje. Ez a megoldás sem a butaság folyománya volt, hanem a politikai hatalom gazdasági hatalommá történõ átmentésének a része. Trockijnak két forgatókönyve is volt a szovjethatalom megszûnése esetére. Az egyik verzió szerint „nem következik be azonnal a teljes restauráció, hanem létrejön egy sajátos átmenet. Ekkor a bürokrácia az állam élén maradna, s maga kezdeményezné a tulajdonviszonyok átalakítását természetesen saját javára. A szocialista bürokrata és menedzser hamar fölismerné, hogy "már nem elég trösztigazgatónak lenni, részvényessé is kell válni." Ha ezt Trockij már tudta, pont a mi kommunista vezetõink ne tudták volna? A tételesen kigondolt forgatókönyv nálunk teljes mértékben megvalósulni látszik. Az elsõdleges haszonélvezõk pedig a régi nomenklatura holdudvarában keresendõk. Ezért a privatizáció bársonyos megítélése, és valós következményeinek elkendõzése kifejezetten félrevezetõ. Hacsak nem maga a félrevezetés a cél. Azt állítod, hogy „mértéktelen eltúlzás, hogy a spontán privatizáció alatt ment volna el az állami vagyon. Ez egyszerûen nem igaz.”Mások másképp látják. A Babits Kiadó gondozásában 2000-ben megjelent, Magyarország a XX. században címû kötet szerzõi például így: “A spontán privatizáció során egyéni érdekek alapján használták ki az erkölcsileg ugyan elítélhetõ, de nem feltétlenül törvénybe ütközõ lehetõségeket, a joghézagokat, a rosszul megfogalmazott törvényeket, a kialakulatlan jogértelmezést…az állami vagyon védelmérõl nem intézkedtek. Így lehetõvé tették az állami vagyon jórészt ellenérték kifizetése nélküli magánkézbe kerülését.” Vajon melyik állítás az igaz? És hogyan értékelendõ az ÁSz Fejlesztési és Módszertani Intézete 2004. évben készült összefoglaló tanulmányának megállapítása a már intézményes privatizáció 1990-2003 közötti periódusáról? „Az adatok szerint” - 2003-as jelenértéken – „12 285 Mrd forint nagyságú induló vagyonnal szemben 6 918, 4 Mrd forint nagyságú az a bevétel és vagyontömeg, aminek a sorsát…nyomon lehet követni. A vagyon eltûnésének egy részét (10-14%) bizonyos okokkal lehet magyarázni…Ezt is figyelembe véve az induló vagyon közel egyharmada (jelen értéken számolva 4000 milliárd forint) viszont minden jel szerint „eltûnt” az elmúlt 13 év alatt. Elemzõk szerint ez – az eredeti tõkefelhalmozáshoz hasonló módon – magánvagyonná vált. Meg kell jegyezni, hogy ez a kalkuláció nem tartalmazza a spontán privatizáció (1988-1990) idõszaka alatt bekövetkezett állami vagyonvesztéseket”. És – megjegyzem - nem tartalmazza a 2004-2009 közötti vagyonvesztéseket sem. Állításod szerint „az állami tulajdon értékvesztése, a közvagyon értékvesztése… alapvetõen nem a privatizációval csökkent. Alapvetõen árfolyam politika, infláció…, csõdtörvény következtében.” Ezt vallja többek között a liberális Mihályi Péter is. Szerinte a rendkívüli nagy vagyonvesztést a külsõ-belsõ piacvesztés, a rossz gazdálkodás, az érték alatti eladások, az árfolyamveszteségek okozták. De azért tegyük hozzá, ezek sem automatikus folyamatok, és végképp nem eredményezhetnek magánvagyonná válást. Szerintem arról van szó, hogy a liberális államfelfogás, amelyet a szocialisták is magukévá tettek, a rendszerváltozás szükségszerûnek kikiáltott égisze alatt eladatta és kiraboltatta saját nemzetét. És ezt a tényt egyszerûen tapasztalatlanságra, butaságra, kényszerre, pénzhiányra visszavezetni, és ezzel lezártnak tekinteni a dolgot: több mint hiba. Tudjuk, minden relatív. A befektetõk számára valóban sikeres volt a magyar privatizáció, hiszen nemzeti vagyont olcsón vagy ingyen szerezni, akár sikeresnek is minõsíthetõ eljárás. Tény, hogy a magántulajdon ismételt megjelenítése okán a siker valóban elkönyvelhetõ, de az állam tulajdonosi szerkezetének tartalmi átalakulása, s az állam gazdasági szuverenitásának biztosítása szempontjából katasztrofális a következmény. Ezért meggyõzõdésem, hogy a felelõsség alól nem lehet elnézõ mosollyal kibújnia egyetlen felelõs közszereplõnek sem. S végül, de nem utolsó sorban van egy állításod, amit sokunk nevében vissza kell utasítanom, mert cinizmusa határtalan. Azt állítod legutóbb megjelent, a privatizációról írt könyvedben, hogy a közvélemény – többek között a tömegkommunikációs manipulálás eredményeként is – a mértékében erõsen eltúlzott privatizációt tekinti rendszerváltozásunk Fekete Péterének. Ez ugyan igaz, de az már nem, amit közbevetsz, hogy a közvélemény egy sajátos faktor hatására minõsít ekként, amit egyszerûen „s.i.” faktornak nevezel. A rövidítés a „sárga irigység” jelzõs szerkezetet takarja. Nem, kedves Professzor úr, a faktor nem s.i., hanem „v.f.”. Azaz végtelen felháborodás a magyar privatizációs folyamat eredménye, a nemzet 20-%-nyi vagyonának elherdálása és az azt természetes folyamatként beállító, valamint az elfogadhatatlant elfogadtatni szándékozók nyilatkozatai, s a kormány hasonló indíttatású jelentése miatt.

Üdvözlettel

Bencze Izabella