A 6852 szigetbõl álló Japán a földrengések hazája. Lakóinak lába alatt itt mozdul meg legtöbbször a talaj, szeszélye szerint évente több ezerszer. Akire gyakorta ráköszöntött a hirtelen bizonytalanság, hogy az életébõl mindössze 20-40 másodperc maradt, más emberré válik. Mert a földrengést megszokni nem lehet.


A Japánban töltött 31 évem alatt számtalanszor találkoztam a természet gigászi erejével. A földmozgást az épület egyre erõsödõ jobbra-balra ingásából észleljük, amit aztán vérfagyasztó hangzavar kísér. Reccsenések, roppanások, lehulló tárgyak zaja, ablaktörés, sikolyok, összedõlt épületek robaja. A cseresznyevirágos szigetországban hat esetben kényszerültem gyors és végsõ számadásra. Ebbõl egyik alkalommal az épület rendhagyóan nem jobbra-balra, hanem körmozgással ingott, másik alkalommal pattogott, a harmadik eset pedig az idõtartamával volt rendkívüli, tudniillik, majdnem egy percig tartott. Ezeken azonban mind volumenében, mind idõtartamában messze túltett a mai idegpróba.


Japán idõ szerint délután 3 óra után megmozdult alattunk a föld, és ez az állapot kisebb-nagyobb megszakításokkal immár tizenegyedik órája tart. Az épület inogni kezdett, és amint a kilengése 10-15 másodperc elteltével nem hogy csökkent volna, de erõsödött, menekülõre fogtuk a dolgot. A japán házakat úgy építik, hogy földmozgásra inogjanak. Így még azokat az erõpróbákat is átvészelik, amelyekben a masszív szerkezetek összeroppannának. Bár a hozzáértõk szerint ilyenkor okosabb asztal alá bújni, többen a szomszédos parkolóban kerestünk menedéket, ahol az összedõlõ épületek és villanyoszlopok sem tehetnek bennünk kárt. "Ódzsisin, ódzsisin!" (Földrengés, földrengés!) hangzott fel innen-onnan. A máskor oly függõleges falak és oszlopok most táncot jártak körülöttünk, a szomszédok sikoltva futottak ki házaikból, akadt közöttük pizsamás is, macskáik pedig halálfélelemben rohangásztak körülöttük. A kisebb földmozgásokat az utcán járva észre sem vesszük, de most a parkoló aszfaltja úgy vonaglott, mintha szõnyegként rángatnák a lábunk alatt. "80 éves vagyok, de ilyet elõször éltem meg" - morogja szomszédom, Tamura bácsi, akivel summázva összegezzük az utóbbi évtizedek megpróbáltatásait. A rázkódás néhány perc múltán csitult, de nem múlott. Egy fiatalasszony széket és takarót hozott a parkolóba. Még órákkal késõbb is ott találtam, ölében sokkos kisfiával. A gyerek sikoltozott, ha zárt helyre próbálta vinni. Mi viszont visszaszállingóztunk házainkba, és mint ilyen esetben mindig, bekapcsoltuk a televízió állami csatornáját, az NHK-t. A japán kormány mindig azon keresztül ad hírt, és közli a további teendõket. A mai hírek a pusztításról szólnak. A Richter-skála szerinti 8,9-es rengés az utóbbi 140 év, más állítások szerint Japán eddigi legnagyobb földrengése volt. Meghaladja az 1995 évi, hatezer áldozatot követelõ kobeit, ami "csak" 7,3-as volt. A kár elõzetes becslések szerint 100 milliárd US dollár. A Fukusima atomerõmû két blokkjának a hûtése leállt. Nukleáris vészriadót rendeltek el. Több városban tûz ütött ki, a házakkal egyetemben leégett egy olajtározó is. A naritai nemzetközi repülõtér összes járatát törölték, leállították a metrókat, vonatokat, de még a felvonókat és a mozgólépcsõket is. A boltok többsége bezárt. A cunami 6-10 méteres hullámai egész városrészeket sodortak el. A kamera ráközelít az utcán keresztben fekvõ halászhajóra, amit egyszerûen csak odadobott az óceán. Az üzletek között autókat sodor az ár, tulajdonosa a habokban úszik utána. A halottak száma hivatalosan 110-nél jár, de a számadat egyre kúszik felfele. Rövidesen elérheti a több százat, ezret. A tv mellõl 5-10 percenként, amint erõsödik a rezgés, ugrunk az ajtóhoz, felkapjuk a túlélõ csomagot, és ha kell, futunk. "Fuss az életedért!" Nehéz éjszakánk lesz.



Persze, tudom, Japán mint mindig minden nehézségen, ezen is túlteszi magát. Nem csak azért, mert a földrengésekre legjobban felkészült ország, de azért is, mert a japán emberek szorgalma és munkaszeretete a természet minden csapásán úrrá lesz.


Doma-Mikó István


(Tokió)