28 év rejtõzködés egy szigeten

Exkluzív riport Jokoi Sóicsivel

Hazánkban ma is viták folynak a II. Magyar Hadsereg don-kanyari tragédiájának "átértékelésérõl". Hõsök voltak-e vagy elítélendõk, akik ott pusztultak?

Hasonló kérdés Japánban fel sem merülhetne, a végsõkig kitartó katona csak hõs lehet. Történelmük értékelésében a nemzeti egység, a testvériség érzése fölötte áll minden ideológiai, politikai és vallási meggondolásnak. Fogalmaik szerint a katonabecsületnek tett eleget az, aki háborúban, japán mundérban esett el, vagy teljesítette a küldetését.

Percig sem volt tehát kétséges, hogy nemzeti hõsként ünnepeljék azt a japán katonát, akire a háború befejezése után 28 évvel, eredeti állomáshelyén, Guam szigetén bukkantak rá. Jokoi Sóicsit kérdezzük:

- Ön 28 évig élt a világtól elzárva egy szigeten. Kérjük, mesélje el, hogyan került oda?

- 27 éves koromban soroztak be a gyalogságba, s a mandzsúriai fronton éltem meg az elsõ katonai bevetésemet. Kemény harcok után huszadmagammal a mikronéziai Guam szigetére vezényeltek. Akkor még nem sejtettem, hogy a pár hónapra tervezett küldetés így megnyúlik, és az életem nagy részét Tokiótól 2500 kilométerre ezen a szigeten a dzsungelban töltöm.

Jokoi kórházban a riport készítésekor (1992)

- Tehát: huszadmagával ellenséges területre került, hogy elõkészítse a terepet a megszálló japán csapatoknak. Hogyan kezdték a "berendezkedést"?

- Elõször is hét-nyolcfõs rajokra oszlottunk, hogy a mozgolódásunk ne legyen feltûnõ az ellenség földjén. Felderítettük a partraszálláshoz szükséges stratégiai pontokat, és mindent elõkészítettünk az invázióra. Ám amikor hosszú hónapok múlva se jelentkeztek a mieink, kezdtük gyanítani, hogy a háború forgatagában valami váratlan történt, ami miatt elfeledkeztek rólunk. Idõvel elfogyott az ellátmányunk, és létfontosságú döntés elõtt álltunk. A "hogyan tovább?"-ban annyira eltért a véleményünk, hogy még a rajokon belül is parázs viták robbantak ki.

A guami dzsungel

Én is vitába szálltam azokkal az álmodozókkal, akik naphosszat csak a felmentõ seregek után áhítoztak. Az mellett kardoskodtam, hogy vegyük kezünkbe a sorsunk irányítását még mielõtt éhen halunk. Komolyabb dzsungelbeli tapasztalatok híján azonban abban se tudtunk megegyezni, hogyan szerezzünk élelmet. Én azokkal tartottam, akik szerint fogyasszunk el minden szerves anyagot, amit az állatok megesznek. Az õsembernek is megsúgta a természet adta ösztöne, hogy mi ehetõ és mi nem, bízzuk mi is magunkat a megérzéseinkre.

- Megtudhatnánk mibõl állt a "Jokoi-konyha" egy-egy menüje?

- Csigát, békát, egeret ezrével ettem. Halat, rákot rejtett varsáimmal fogtam. A vadhús csemegének számított, és "ünnepnapom" volt, ha sikerült elkapnom egy patkányt vagy egy varjút. Rájöttem, hogy a kígyók mérgét lefejtve azok húsa is ehetõ. A dzsungelban nem lehet jóllakni, csak -jobb esetben- életben maradni. Létfontosságú volt, hogy naponta bármivel, -de megtömhessem a bendõmet. ågy is csak árnyéka lehettem egykori önmagamnak.

Jokoi bambusszal kirakott bunkerajtaja

- Pár éve a televízió nézõi láthatták Önt a japán nõi pankráció versenyzõivel. Elkalauzolta õket a guami dzsungelba egy próbára, hogy meg tudnának-e ott élni úgy, mint ön hajdanán.

- Bizony úgy volt! - mondja nevetve - Nagyon erõs lányok voltak (no meg szépek is), és sokat kibírtak a filmezés kedvéért. Ám amikor elkezdtem a denevért aprítani a bográcsba, bizony, szétfutottak! De azért ma is mindig kapok tõlük levelet.

- Visszatérve a történetünkhöz, mi történt a bajtársaival?

- Amióta szétszéledtünk, semmit nem tudunk egymásról. Az ellentétek miatt csak hárman-hárman maradtunk együtt. Képzelje, a másik kettõ tíz évvel fiatalabb volt nálam, és gyakran eltûntek csak úgy kettesben... Én aggódtam miattuk, de mindig visszajöttek, hogy aztán újra eltûnjenek. ågy ment ez húsz éven át, aztán egyszer csak nem jelentkeztek többé.

- Hogyan élte magányos mindennapjait?

- Minden idõmet lefoglalta a napi betevõ falat megkeresése és a rejtõzködés. Bárhová is mentem, ügyeltem, hogy eltüntessem lábnyomaimat. Ha tehettem, folyóban gázoltam, vagy legalábbis többször átkeltem ugyanazon a patakon. Igyekeztem eltüntetni a nyomát annak, hogy ott egyáltalán ember él.

- Tudta-e, hogy véget ért a háború?

- Tudni nem tudhattam, de sejtettem. Egyszerre csak elfogytak az égrõl a japán gépek és csak az amerikaiak jöttek. Japán kis ország, így hát számításba vettem, hogy elvesztettük a háborút. De nem hittem volna, hogy így, azaz totálisan. Inkább valami kiegyezés félére gondoltam. Az olyasmi jobban illik a mentalitásunkhoz. Aztán, amikor elkezdõdött a vietnámi háború, megfigyelhettem a modern B-52-es bombázókat, és egy újabb japán-amerikai háború viharát véltem közeledni. Csak azt nem értettem, miért töri magát Amerika évekig egy olyan kis szigetország megszerzéséért, mint a miénk.

- Huszonnyolc év a dzsungelban, s ebbõl nyolc teljesen egyedül. Nem lehet ebbe beleõrülni?

- Bizony, ez a veszély gyakran kerülgetett, de mindig megmentett a makacsságom. Megfogadtam, hogy szülõföldemre visszatérek, mégpedig épen és egészségesen.

Jokoi közlegény elfogatásakor

- Hogyan ért véget a remeteélete?

- Egy kis amerikai településrõl elkóborolt a dzsungelba egy idegbeteg lány. Az õt keresõk bukkantak véletlenül a rejtekhelyemre. Rettenetesen meglepõdtünk. Percekig csak bámultunk egymásra, teljesen leesett az állunk.

- Árulja el, mit érzett akkor?

- Ezt a kérdést már sokszor feltették nekem az újságírók, de aztán mindig az általuk kiagyalt válaszokat írták meg. Nem tudom, nem járok-e megint így? Õszinte vagyok, tehát meg kell mondanom: FÉLTEM! Féltem, mert nyolc éve nem találkoztam emberi lénnyel, és hirtelen ott álltam legyengülten, idegenekkel körbevéve, nekik kiszolgáltatva. Fogságba estem az ellenség földjén.

- Mi volt az elsõ szava hozzájuk?

- Amikor egy hivatalos személy elé vittek, õ megkérdezte, hogy "nihondzsin?" (japán?), mire én rábólintottam: "hai" (igen). Hát csak ennyit beszéltünk.

Jokoi a guami helyhatóságon

- A háború elvesztésének híre hogyan érintette?

- Nagyon fájdalmasan, hiszen én mégiscsak azért szenvedtem 28 évig, hogy ne, vagy legalábbis ne így veszítsünk. Japánba visszatérve a Haneda repülõtéren azt mondtam, hogy "Szégyenkezve bár, de visszatértem". Ezt aztán széthintette a média, és szállóigévé vált.

- Rebesgetik, hogy az elsõ találkozása honfitársaival nem is volt teljesen felhõtlen.

- Nem bizony! Amikor szétkürtölték a hírt, hogy Guamon rátaláltak egy ilyen csodabogárra, a nagyobb japán lapok elküldték a legközelebbi tudósítóikat. Azok ágyukból kiugorva Hawaii-ból jöttek, aloha mintás ingben, és nem akarták megérteni, hogy éjszaka aludni fogok, nem pedig nekik mesélni. Aztán meg nem gyõztek lihegni, pihegni és panaszkodni a melegre. Végül is rájuk mordultam "a fenébe is, hát japán férfiak vagytok ti, vagy amerikaiak?" Erre aztán elszégyellték magukat, és elcsendesültek.

- Japánba visszatérve meglepte-e a technikai fejlõdés?

- Besorozásomkor nálunk már elterjedt a telefon, és ismertük a televíziót. A "technikai csodái" egyáltalán nem ejtettek ámulatba, az igazat megvallva én sokkal többre számítottam.

- Hogyan sikerült a visszatérése a japán hétköznapi életbe?

- Jobban és gyorsabban, mint reméltem. A kormánytól kaptam egy szerény segélyt, 900.000 jent, azon vettem egy kis házat és rövidesen megházasodtam. Nagoja megye egy kis falujában élünk kettesben. Mihoko, a feleségem az én egyetlen kincsem! Magunk termesztjük a zöldségünket, húst pedig csak hetente egyszer eszünk (ketten tizenöt dekát), és fele annyi villanyt fogyasztunk, mint egy átlagember. Egy ideig kísérleteztem fazekassággal -korongoztam -, de most már inkább csak az önellátás foglalkoztat.

- Pár éve indult a képviselõválasztáson. Milyen eredménnyel?

- Mondták ugyan, hogy sok pénzbe fog kerülni, de én igazságtalannak tartottam, hogy nem indulhat, aki szegény. Azt hittem, a hazaszeretet és a programom elég lesz. Hát nem jártam sikerrel. Úgy látszik, Japán pénzközpontú ország lett.

Jokoi (jobbra) a választáson

- Híre jár, hogy találkozott Akihito császárral.

- Nem túl régen történt. Akkor azt kérdezte tõlem: "Mikor is volt, amikor a vonaton összetalálkoztunk?" Ezzel egy tizennyolc évvel ezelõtti véletlen találkozásunkra célzott. Annyira megdobogtatta a szívemet a boldogság, hogy így emlékszik rám, hogy még a fájós derekamról is megfeledkeztem. Tudja, a háború elõtti idõkben úgy tanították, hogy a Császár maga az Isten. Manapság ez már nem így van, de a császári palotát még ma is különös légkör lengi körül...

- Katonai parancs egy szigetre szólította, ahol 28 évig kitartott. Jó katonának tartja magát?

- Lehet, hogy kissé büszke vagyok, de az ellenség soha nem látta a hátamat. El se tudtam képzelni, hogy foglyul ejtsenek és megöljenek. Rejtõzködésemben a saját halálomat megint csak nem tudtam elképzelni. Mégis azt hiszem, hogy mi elsõsorban nem katonák, hanem japán férfiak voltunk és vagyunk. Ezt a szívósságot mindig belénk nevelték.

Yokoi feleségével, Mihokoval

- Végül: ha most ugyanabba a helyzetbe kerülne, újra azt tenné-e, amit akkor?

- Hála Istennek, ma az országunk gazdasága és a világban betöltött szerepe nem teremt ilyen helyzeteket. Ha mégis megesne... a mai eszemmel nem adnék oda 28 évet.

Életünk csak egy van!!!

Doma-Mikó István

Tokyo

Epilógus:

Fenti riport 1992-ben, kórházban készült a Parkinson-kórban szenvedõ Yokoi Shoichivel. Erõs jellemû, jó humorú férfi benyomását keltette, akit betegsége csöppet se tört le. Nevetve mesélte, hogy hazatérése után a tudósok elemzésre mintát kértek a guami hatóságoktól az általa fogyasztott kígyó - és békafajokból, Azok pedig visszaírták, hogy a bunkerja körüli pár kilométeres körzetben kígyó és béka még mintának se akad. (Ha-ha-ha!)

Az öreg katonát 1997-ben felesége elutazása miatt pár napra kórházban „szállásolták el". Útközben felesége balesetet szenvedett, így õt egy másik, közeli kórházba szállították. A hosszan tartó aggodalom, majd a viszontlátás sokkja megviselte Jokoi legyengült szervezetét. Szeptember 22-én, 82 éves korában, szívszélhûdésben elhunyt.

"Az elmúlt tizenöt évben mindent megtettem, amit tenni akartam, és kellett." - mondta.

Nem teljesen. Történeteit még sokáig hallgatnánk.

Yokoi Mihoko pár éve egy kyotoi öregotthonba költözött. Az óta is minden újévkor kis képeslapot kapok tõle jókívánságokkal. Büszke arra, hogy egy erõs akaratú hazaszeretõ férfi felesége lehetett.

Doma-Mikó István 2010