Exkluzív riport egy öngyilkos repülõvel

„1945. augusztus 13.-án, két nappal a háború vége elõtt a Kisarazu Légitámaszpontról egy öngyilkos egység indult bevetésre. Elöljáróm, Nisimori Josiomi õrmester így szólt hozzám: "Kawano, most meghalok. A te egyenruhád tisztább. Cseréld el velem, hogy méltó módon érjen a halál." Fájó szívvel adtam át pilótaruhámat, amit három nappal késõbbi bevetésemre, saját halálomra tartogattam. Sorrakerülésem elõtti napon befejezõdött a háború. Egyenruhám az okinavai tenger fenekén nyugszik helyettem, én pedig élek."

1941-ben Japán lebombázta az amerikai Pearl Harbort, s ezzel reménytelen háborúba keveredett a nálánál huszonötször nagyobb Amerikával, Angliával és szövetségeseikkel. Az 1942-es midway-i csatavesztés után helyzete kilátástalanná vált, és a daihonei, a vezérkar kétségbeesett eszközökhöz folyamodott, hogy a háborúvesztést elkerülje.

Az öngyilkos támadások tervét Okamura Motoharu ezredes terjesztette Ónisi Takidzsiró altengernagy elé, aki késõbb a "Kamikaze atyja" lett. A vezérkar jóváhagyta, hogy önként jelentkezõk életüket áldozva, bombákkal megrakott repülõket, vitorlázókat, mini-tengeralattjárókat és motorcsónakokat irányítsanak az ellenséges hajóknak.

A világ elsõ élõ bombája Szeki Jukio hadnagy, oktatópilóta lett. Szeki, aki féléve házasodott, Ónisi altengernagy felkérésére rögtön igent mondott. Csoportja 1944. október 25-én a Fülöp Szigeteknél sikeres támadást hajtott végre egy amerikai hajóraj ellen. Az öt gépbõl négy sikeresen ütközött, és hat hajóban tett kárt. Egy repülõgép anyahajót és egy csatahajót elsüllyesztettek, egy másik anyahajón tûzvészt okoztak, és további három anyahajót megrongáltak.

A vezérkar az eredményen felbuzdulva létrehozta a "Tokkótai"-t, a Tokubecu Kógeki Tai (Különleges Támadóalakulat rövidítése). A köztudatban mégis az elsõ öngyilkos, Seki alakulatának neve, a Kamikaze maradt fenn. Jelentése, Isteni Vihar (célzás a tájfunra, amely a Japánt feldúló mongol hajóhadat elpusztította).

A folyamatossá vált kamikaze támadások az amerikai hajóflotta történelmének legnagyobb veszteséget okozták, amiért a japán haditengerészet 2.534 embert és 1.392 repülõt áldozott fel.

Kik voltak ezek a 18-23 év közötti, hamvazó arcú fiatalok, akik önként dobták el életüket, hogy rozsdás gyakorlógépeikben csak az oda-út benzinjével és 250-800 kg bombával az amerikai hajókra rárepülve szörnyethaljanak? Az ellenséget senki nem vádolhatja elfogultsággal a kamikazek javára. A téma elismert kutatója, Denis Warner, az amerikai UPI tokiói tudósítója szerint ép eszû, kétségtelenül bátor és elszánt férfiak voltak, akikben az életösztönt legyõzte hazaszeretet.

De hallgassuk meg a ritka túlélõk egyikét, Kawano Kiicsi navigátort, akit a maga alapította kamikaze-gyûjteményében kérdezek:

- Kawano úr, hogyan került Ön a Kamikaze Különleges támadóalakulathoz?

1942. május elsején a tucsiurai haditengerészet önkéntese lettem. A Jokaren Repülõs Szakiskolába jelentkeztem, ahol szigorú felvételi vizsgán kellett "átmennünk": a szédülési vizsgán a 10-15-ször megforgatott pilótaszékbõl kikelve egyenesen járni, a meredeken döntött padlón talpon maradni, de volt látószög-vizsga, sõt, írásbeli és szóbeli is. Az iskola eredetileg 3 éves volt, de a háborúra való tekintettel mi két év alatt végeztünk. 18 évesen a kocsi repülõtérre kerültem segédoktatónak, majd félév múlva Oitára a 148 fõs Mitate századhoz, mint navigátor. Kétszemélyes Rjúszei vadászgépeken szolgáltunk, ami akkor a legmodernebb volt: 1825 lóerõs, maximális sebessége 45O km/óra, és legnagyobb repülési távolsága tele tankkal 2000 km. Csak ennek a gépnek volt döntött, kényelmes ülése. Összesen 110 darab volt belõle, ebbõl 80 a mi egységünknél. (Késõbb megdöbbentett, hogy feláldozzuk õket.)

Doma-Mikó István és Kawano Kiichi kamikaze gyûjteményében

- Hogyan értesült a Tokkótairól?

Szeki hadnagy öngyilkos bevetésérõl a hadsereg propagandagépezete két nap késéssel valamennyiünket tájékoztatott. Követõi akadtak, elindult az önkéntesek áradata. Japánban az elsõszülött fiút a széltõl is óvják, így a második, vagy harmadik fiúk lettek kamikazek. Az önkéntes halálraítéltek elfogytával, 1945. július 25.-én a vezérkar valamennyi repülõt kamikazenak nyilvánította, és a parancs kihirdetése napjától nálunk is kezdõdtek az öngyilkos bevetések.

- Mi volt elsõ benyomása a hírre?

...Hogy vesztésre állunk! Másokban élhetett az életbennmaradás reménye, de minket vágóhídra küldtek.

- Mibõl állt a kamikaze kiképzés?

Naponta gyakoroltuk az ellenséges hajóra való rárepülést. 2000 méter magasságból felpörgetett motorral "becéloztuk" az irányítótornyot, de 200 méteren "kicsúsztunk" a zuhanásból és vízszintbe hoztuk a gépet. Ez a gyakorlat légiharcnál több társam életét megmentette, akiknek "sarkában jártak". Az amerikai vadászok késõn kaptak észbe, hogy a zuhanásból ki kéne siklani. Megesik, hogy két gép egy függõleges kört írva kergeti egymást. Ilyenkor az kerül lövõ helyzetbe, aki elõbb befejezi a kört. Itt is elõnybe kerültünk, mert mi fejjel lefele is tanuntunk repülni...

Kawano Kiichi kamikaze navigátor a háborúban

- Féltek-e a haláltól?

Közömbösek voltunk. Állandóan saját halálunkat gyakoroltuk, és minden nap elveszítettük néhány bevetésre küldött bajtársunkat. A 6-12 fõs rajokat az öngyilkos bevetések sorrendjében számozták. Én a 7. Mitate-rajba tartoztam. A mi bázisunkról napi 2-3 csoportot vetettek be. Egy csoport három gépbõl állott, s ez a mi kétszemélyes gépeinkkel napi 12-18 halottat jelentett. A háború végére a 145 fõs századunkból 30 fõ veszett oda, a Jokaren Repülõiskolai 1480 évfolyamtársamból pedig négyszázat áldoztak fel. Soha nem felejtem el, hogy Tanaka Kiváló Pilóta Õrmestert '45. augusztus 9-én küldték halálba. Elõzô este a körlet oszlopába verdeste a fejét: „Kawano, ez fáj, lehet, hogy a halál is fájni fog?” Másnap egy hadihajónak ütközve megtudta.

- Volt-e valami a kiképzésükben, amitõl elfeledkeztek a félelemrõl?

Nem volt agymosás, ha arra gondol. Kamikazenak nem önként jelentkeztünk, de attól kezdve, hogy azzá lettünk, csak a parancs jó végrehajtásáért éltünk. A japánok testét-lelkét õsidõk óta a "jamatodamashi" (japánságtudat), és a "bushido" (szamurájszellem) alakítja. Vesztéskor belenyugvással vesszük az öngyilkosságra szólító parancsot.

- A kamikazeknak "beszámíthatatlan fanatikus" híre van...

Mert két mérce létezik! Ha a gyõztes hatalmak oldalán álltunk volna, ma hõsök lennénk. Az öngyilkos pilótáknak két típusát láttam: az egyik hazaszeretetbõl és az ellenség iránti gyûlöletbõl mindenképpen el akart pusztulni. A másik élni akarása ellenére józan megfontolásból áldozta fel az életét.

- Józan megfontolásból??

Igen! Az amerikai bombák naponta többezer honfitársunk életét oltották ki. Egy repülõgép anyahajó megsemmisítése több tízezer japán életét mentette meg, amiért cserébe nekünk csak egy embert kellett feláldoznunk. Ha egy bombával telt vadászgép az anyahajónak ütközött, elsüllyesztette azt, vagy tûzvészt okozott, esetleg úgy összeszaggatta a kifutópályáját, hogy onnan többé gép fel nem szállhatott. Ha ugyanezt bombázással akarjuk elérni, bizonytalanabb eredményért több gépet és embert veszítünk. Nos, melyik a célszerûbb, és humánusabb? Igen, az élettõl nehéz önként megválni, de vannak különleges helyzetek, amikor erre kényszerülünk. Nálunk, japánoknál erõsebb a hazaszeretet, mint az élniakarás.

- Mit éreztek, akik megkapták a parancsot öngyilkos bevetésre?

Elsõsorban megkönnyebbülést, hogy VÉGRE! A parancsnokság reggelente kifüggesztette az 1-2 nap múlva bevetésre kerülõk nevét, de akadt, aki csak órákkal elõbb értesült a bevetésérõl. Így járt például egy ötfõs csoport. Július 25-én és augusztus 2.-án engem is ilyen hirtelen rendeltek be, de mire a rejtett hangárból a teherautóval odaszállítottuk a gépet - visszavonták. Sokan hónapokig várták, hogy nevüket olvashassák a listán. A várakozás, a bizonytalanság kikezdi az embert. Fohászkodik, hogy minél elõbb rá kerüljön a sor, és megváltásnak érzi, ha végre mehet.

- Elbúcsúztak-e a családtól?

Más alakulatoknál megesett, nálunk nem volt szokás. Kevesen tehették meg, hogy a családot felkeressék. Egyébként is kínos találkozások voltak ezek, hiszen a küldetésünkrõl tilos volt beszélnünk. Általában csak levelet írtak. A halálra szánt ember átlép egy másik világba, és szinte mindegy neki, ami halála után az evilágban történik.

- Hogyan zajlott le egy kamikaze bevetés?

Reggelente a repülõtér parancsnoka felsorakoztatta az állományt. Napiparancsban felolvasták a bevetésre kerülõk nevét. Azok kiléptek, ittak egy pohár szakét, elénekelték a kamikaze indulót, azután beszálltak gépeikbe. Közben mosolyogtak, viccelõdtek, mintha csak szórakozni mennének. A kamikazekkal felderítõ gépek és kísérõ vadászgépek szálltak együtt. Utóbbiak elvonták az amerikai gépek erejét a kamikazekról, és jelentést tettek a bevetések sikerérõl. A háború vége felé azonban már szükségtelenné vált a statisztika. A gépek nyolcezer méter magasságban, több órás úttal közelítették meg az ellenséges hajórajt. Aki elsõnek felfedezte, megbillegtette a gépe szárnyát. A kamikazek örömujjongásba törtek ki, és szabadba bocsátották zászlóikat meg a hacsimakit. Ez egy széles selyemszalagból készült homlokpánt, aminek két hosszú szárnyát hátul lobogtatja a szél. Elõl a japán napkorong díszíti, és egy jelmondat.

Hacsimaki, a halálraszánstágot jelképezõ homlokpánt (A szerzõ gyûjteménye)

A kamikazek a célponttól 80 kilométerre a gépet 20 fokos lejtéssel viszik az ellenséges hajóraj felé. Kétezer méter magasságban a dõlést hirtelen 45 fokosra növelik, és teljes sebességbe hajszolják a motort. Aki az ellenséges zárótûzön keresztül élve eléri az 5-600 m magasságot, ott 60 fokos zuhanással becélozza a repülõgép-anyahajót, a hajóba csapódik, és a gépben felhalmozott robbanóanyag megteszi a magáét! Az elsõ manõvertõl számítva mindez nem kerül 60 másodpercbe. A pilóta folyamatosan lenyomva tartja a Morse-kart, hosszú síphanggal jelezve a bázisnak a támadást. Az ügyelet a jel megszakadásából értesül a kamikaze haláláról. Lehet, hogy az ütközés csak tûzvészt vagy rongálódást okoz, de a kamikazek egyiket se éli túl, teste miszlingbe szakad!

A pilóta ezen a készüléken folyamatos sípolással jelezte a támadást... (A szerzõ gyûjteménye)

- Mi a legmeghatóbb emléke?

-1945. augusztus 13.-án, két nappal a háború vége elõtt a Kisarazu Légitámaszpontról egy öngyilkos egység indult bevetésre. Elöljáróm, Nisimori Josiomi õrmester így szólt hozzám: "Kawano, most meghalok. A te egyenruhád tisztább. Cseréld el velem, hogy méltó módon érjen a halál." Fájó szívvel adtam át pilótaruhámat, amit három nappal késõbbi bevetésemre, saját halálomra tartogattam. Sorrakerülésem elõtti napon befejezõdött a háború. Egyenruhám az okinavai tenger fenekén nyugszik helyettem, én pedig élek. Isten életben hagyott, hogy ápoljam halott bajtársaim emlékét, és beszéljek róluk az utókornak.

- Azt már tudjuk, ki volt az elsõ kamikaze, de kik voltak a legutolsók?

Ma is kísértenek az utolsó nap emlékei. A császár augusztus 15.-én délben hirdette ki a háború végét, ám délelõtt még voltak bevetések. A repülõgépgyárban akkor már az iskolásokat is befogták, és gyakran megesett, hogy motorhibával vissza kellett fordulni. Ezen a napon három kétszemélyes gép fordult vissza. Kettõ a legközelebbi légibázison kényszerleszállást hajtott végre, a harmadik a tengerbe zuhant. Személyzetének egyik tagját a halászok kimentették, a másik meghalt. És egy fájó emlék: barátom, Nakaucsi Szatoru elsõ osztályú pilóta õrmester 11 órakor indult bevetésre. Egy órával késõbb küldtük neki a visszatérésre felszólító rádiójelet, de nem hederített rá. Az õ halála már békeidõben történt. 21 éves volt.

A háború egyik utolsó áldozata, Nakaucsi Szatoru

Az Ötödik Légitámaszpont parancsnoka, Ugaki Matome altengernagy minden bevetésen így búcsúztatta a halálbamenõket: „Menjetek, majd ha kell, jövök én is!" A fõtisztekkel együtt õ is elõre értesült a háborúvesztésrõl, de nem akarta a szégyent megélni. Egyenruhájáról lefejtette a paszományt, hogy fogsága esetén ne okozzon örömet az amerikaiaknak, aztán beszállt Nakacuró Tacuó pilótahadnagy kétszemélyes kamikaze gépébe. A navigátor, Endó törzsõrmester megtudta, hogy ez az utolsó bevetés, és nem akarta átadni a helyét. Végül az altengernagy az õ térdére ült, úgy indultak el hármasban. Nem támadni, meghalni mentek. Indulásának hírére a többiek kérlelték a parancsnokot, hogy vele mehessenek. Így esett, hogy az utolsó délelõttön 23 fõ ment a halálba.

Ugaki Matome altengernagy: "Menjetek, ha kell, jövök én is!"

- Mikor döbbent rá, hogy Japán elveszíti a háborút?

1945. április elején elkezdõdött Tokió bombázása. Ekkor már üzemanyaghiány miatt csak kevés vadászgépünk szállt fel. Bunkerunkból láttuk, hogy egy kilõtt amerikai gép pilótája katapultálva ejtõernyõvel a tengerbe ereszkedik. Nekünk munícióhiány miatt szigorú parancs írta elõ lõszerhasználatot. Egyetlen lövés nélkül kellett végignéztük, hogy a többiek hidroplánnal kimentik az amerikait. Nálunk nem ért ennyit egy emberélet.

- Mit érzett, amikor a háború befejezésérõl értesült?

Hogy én vagyok a legszerencsétlenebb a világon! Hiába tanultam és igyekeztem becsülettel helytállni. Bennünket hõsként búcsúztattak az állomáson, ahol megjelent a falu apraja-nagyja. Zenéltek, sírva köszönték, hogy életünket adjuk érettük. Most pedig nézzek a szemükbe, hogy "a többiek hõsi halált haltak, én pedig visszajöttem, élek, egészséges vagyok, és elvesztettük a háborút". Kétségbeesésükben sokan öngyilkosok lettek. Ónisi altengernagy, a "kamikaze atyja" önvádtól mardosva harakirit követett el. Rövidkardjával felvágta a hasát, és tizenkét órahosszas haldoklása alatt megtiltotta, hogy az orvos enyhítsen fájdalmán.

Szen-nin bari. (Ezeröltés) Bevonulásra készített "letmentõ" hímzett derékmelegítõ. Minden nõ csak egy öltést ejthetett rajta. (A szerzõ gyûjteménye.)

- Lelke mélyére hatolt-e a háborúvesztés?

Hetekig úgy jártunk, mint a holdkórosok, de azért volt valami tartásunk. Aztán egy este a kihalt, agyonbombázott utcán láttam egy japán lányt egy jenki katonával összebújva sétálni. A lány az amerikai vállát ölelte. Mi ezeknek a lányoknak, asszonyok a becsülete védelmében hullattuk a vérünket a fronton. Legyõzve, megalázva, elárulva éreztem magamat.

- Mi történt Önnel a háború után?

A kapitulációt követõ másfél hónap alatt minden hadieszközünket átadtuk az amerikaiaknak, és hazatértünk. Én 19 évesen szüleim házába kerültem. Mi, a három fiútestvér sértetlenül tértünk vissza, de két nõvérem elveszítette a férjét. A városokban éhség fogadott, mindfélével keverték az életet adó rizst, csak vidéken volt elviselhetõbb az élet.

Elõször földmûveléssel foglalkoztam, majd a helyi rendõrség civil rádiósa lettem, azután bálnavadász-hajógyárba kerültem. 28 éves koromban megházasodtam. Két fiam és egy lányom született, és most már van hat unokám. Három éve mentem nyugdíjba saját ingatlanközvetítõ hivatalomból.

- Mi a véleménye a mostani repülõgépekrõl?

Ó, ezek már mesebeli csodaszerkentyûk tele automatikával! A mi idõnkben a repülés a pilóta és a navigátor ügyességén múlott. Én a pilótatetõ alól kitartott mûszerekkel navigálva mértem a szél sebességét meg a gép irányát. Ma már mindent computer irányit.

A navigátor kézi mûszere. (A szerzõ gyûjteménye.)

- Mikor ült utoljára repülõn, és milyen érzés volt?

Pár hónapja küldöttséggel Tokióba utaztam. Nosztalgikus érzés volt, csak hiányoltam, hogy a pilóta kétezer méterrõl nem mutat be néhány zuhanórepülést. El se tudja képzelni, milyen nagyszerû! Persze, csak ha kétszáz méter magasságban vízszintbe kihozza belõle a gépet.

- Más-e az élete annak, aki valaha is kamikaze volt?

Persze. Más a mentalitásunk. Jobbak az idegeink, és az élet-halál kérdéshez viszonyítva a mindennapi gondok jelentéktelennek tûnnek. Az emberi kapcsolatokban más az értékmérõnk. A lelkek mélyére látunk. Gyakran már az elsõ találkozásnál tudom, kivel állok szemben.

- Volt-e értelme a bajtársai halálának?

Nem szükséges, hogy a második világháború borzalmait ecseteljem. 3 millió 100 ezer japán - s ebbõl félmillió civil - pusztulását okozta.

A japánok elszántsága - s ennek csak egyike volt a kamikazek bevetése - rádöbbentette az amerikai hadvezetést, hogy - hacsak nem akar a népirtás bûnébe esni - országunkat máshogyan kell kezelnie, mint a többi vesztest. A japán önérzet és büszkeség figyelembevételével meghagyták a császárság intézményét, és a gyõztes-vesztes viszonyt is mindinkább szövetséges kapcsolatra változtatta.

Tönkrement országunk talpra állt, és megteremtette a világ legerõsebb gazdaságát. Mai jólétünk a fiatal kamikazek önfeláldozásának is érdeme.

- Végsõ tanulságként mit üzen a mai fiataloknak?

Önálló legyen, és ne a társadalom fogyasztója, vagy bábja. Használja az eszét, s a világról csak saját szeme után döntsön. A jót és rosszat határozottan válassza el. Becsülje az élet értékeit. Másokkal békében éljen. Fogjon össze más országok fiataljaival, hogy a XXI. század a béke évszázada legyen a világon!

- Van-e álma, célja?

74 éves vagyok. Ezt a 11 éve megnyitott gyûjteményt szeretném tovább bõvíteni, és a kamikazek valós történetét megismertetni. Minden különösebb cél nélkül.

Kawano Kiichi a maga alapította kamikaze-gyûjteményben

Epilógus:

A beszélgetést 2008 januárjában folytattuk Kawano Kiichivel.

- Õrzi a talizmánt? - kérdezte elsõként. Barátságunk elmélyültében ugyanis rám testálta legkedvesebb tárgyát, ami a háborúban megóvta az életét. A gyufásdoboznyi, elsárgult papírba csomagolt titkos ábrák és feliratok állítólag híres szamurájok életét mentették meg reménytelen helyzetben. És nem mellesleg, eddig az enyémet is.

A veterán kamikaze még ma, 82 évesen is fáradhatatlan energiával igazgatja kamikaze-múzeumát, és okítja a fiatal látogatókat:

"Nevezhetjük-e békésnek hazánkat, ha évente több mint 30 ezer erõszakos bûncselekmény történik? A fiatalok passzívak. Azt hiszik, az ország békéjét biztosítja az alkotmány, külsõ támadástól pedig megvédi az amerikai hadsereg. Alapvetõ követelménynek tartom, hogy egy független ország képes legyen az önvédelemre. Heiwa-boke! (Japán szójáték: béke-bambaság.)

Én fiatalon kész voltam életemet áldozni a hazáért. Hová tûntek mára ezek a nemes érzések? Halott bajtársaim felháborodnának a mai társadalmunk láttán. Több mint 60 évvel ezelõtt a háborúvesztéssel az amerikai fõhadiszállás ránk erõltetett egy ország-gyengítõ alkotmányt. Ezzel okozta a legnagyobb kárt Japánnak. Az embereket vissza kellene vezetni a normális yamatodamashi-ra (japánságtudatra) és visszaállítani egy független országhoz méltó alkotmányt. Nem halhatok meg nyugodtan, amíg ez meg nem történik."

Doma-Mikó István (Tokió)