Czike László könyvajánló kritikája

Dr. Szabadi Béla:

Kényszerpályák, tévutak

(Dr. Szabadi BT, Budapest, 2010.)

címû könyvérõl

Teljesen újszerû, hiánypótló könyv ez!

Dr. Szabadi Béla - aki 1998-2002. között az Orbán-kormány Föld­mûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumának politikai állam­titkára volt -, úgy döntött, hogy két megelõzõ könyve („A háló” és „Bilincs és póráz”) után átfogóbb, immáron nem kvázi naplószerû, hanem „kõ­keményen közgazdasági” könyvet ír. A könyv a magyar gazdaság valós állapotát mutatja be, végigvezet bennünket azon a nemzeti tragédiába hajló úton, amely történetileg elvezetett a mai Magyarországhoz, amelynek nemzeti vagyona nagyobb részben el­ve­szett, a maradék hányadát pedig hitelezõi jelzálog terheli. Amíg az állam adóssága 1990. óta a többszörösére nõtt, addig a profitot termelõ nemzeti tõke – az ipar, a kereskedelem, s a mezõgazdaság jó része, a szolgáltatások, a bankrendszer, stb. - szinte teljes egé­szében külföldi (jórészt multinacionális) kézbe került. Legnagyobb bajunk, hogy magyar kézben már alig maradt olyan profittermelõ portfolió, amelynek gazdálkodási nyereségébõl (összegzett adóbefi­zetéseibõl) törleszteni lehetne az államadósságot. Ráadásul az ál­lamadósság a GDP visszaesése és stagnálása mellett (is) rohamo­san nõ, ami az ikerdeficit „auto­ma­ti­kus” következménye. Magya­rország így nem tud eleget tenni az EU-s maastrichti követelmé­nyeknek, nem teheti nemzeti valutájává, belföldi fizetõeszközévé is az eurót, ami azt is jelenti, hogy az árfolyam-ingadozások minden hasznát spekulánsok fölözik le, akik az államkötvény-vásárláson és nyíltpiaci mûveleteken keresztül nagyrészt „forró kész­pénztõké­vel” is finanszírozzák a magyar állam aktuális de­vizaadós­ságát. Ez egyrészt nemzeti teljesítményeink, értékeink folyamatos leértéke­lé­sét, a gazdaság külön pénzügyi „megcsapolását” is jelenti – ami egyfajta „extra cserearányromlás” -, másrészt a forint észrevétlen, belsõ, tartalmi elértéktele­ní­tésével az államadósság növekedését közvetve is gerjeszti. Az állami költségvetésünk ma már 30-40 %-ban az adósságszolgálatot finanszírozza; - hol vagyunk már attól a kvázi ”idilli” állapottól, amikor néhány éve Orbán Viktor még azzal „fenyegetett”, hogy hovatovább az APEH által beszedett személyi jö­vedelemadónk egészében „elmegy” az államadósság ka­mat­szol­gá­latára. A pénzügyi helyzetünk ma már az akkor elõrebecsültnél lényegesen sanyarúbb. A hamis – Szabadi Béla szerint „a be nem fe­je­zett” – rendszerváltás következtében (óta) Magyarország mint nem­­zetállam a csõd legszélére jutott, a tényleges csõdtõl csak az EU és az IMF közös hitelcsomagja mentette meg, a lakosság na­gyobb része az állam­hoz hasonló mértékben eladósodott, felvett hi­telei jelentõs ré­szé­nek valamikori visszafizethetõsége is bizonyta­lanná vált, hazánk az ötmillió koldus országa lett, az életszínvonal az 1966-1969-es szintre esett vissza, miközben már a hivatalosan elismert munkanélküliség is meghaladja a 12 %-ot.

Szabadi Béla nem kevesebbre vállalkozott, minthogy – államtitkári ismereteinek messzemenõ felhasználásával, bizonyító és szemlél­te­tõ gazdasági adatok, gra­fikonok, tények bemutatásával – átfogó látleletet pró­bál adni a 20 éves mélyrepülésrõl, amit a magyar gaz­daság a „rendszerváltás” óta produkált, és amelynek „eredménye­ként" hazánk az EU újonnan felvett tagországainak eminensébõl azok sereghajtója lett. Az író azt is megmutatja, mik azok az okok, amelyek sajátos – kizárólagosan „magyar” - szintézisként a jelzett összképet, sõt, kórképet eredményezték.

Szabadi Béla, a kérlelhetetlen, aprólékos pontosságú elemzõ nem­csak a valós gaz­da­sági helyzetünket ábrázolja – térben és idõben egyaránt – ab­szo­lút hitelesen, de az ok-okozati összefüggéseket is feltárja, összhangban a sorsunkat, gazdasági „fejlõdésünket” meg­ha­tározó nemzetközi tényezõkkel, tendenciákkal. Megfellebbez­he­tetlenül mutatja be, hogy Magyarorszá­got nem a nép, a nemzet „lus­tasága”, élhetetlensége, vállalkozni nem képes tutyimutyisága; nem „gyengülõ” munkakészsége/képessége vitte 20 év alatt a lejtõ legaljára, de nem is a „pénzügyi háttér­hata­lom”, fekete kámzsák rejtekében bújkáló okkult figuráinak, sza­badkõmûveseinek (lásd és vesd össze: Dr. Bogár László és Dr. Drábik János tárgyi „sze­mélytelenül megfoghatatlan” rémlátomásaival, „pénzszivattyú”-és egyéb összeesküvés-elméleteivel!) mesterkedései, hanem egy „me­rõben új”, specifikus ténye­zõ – ki gondolta volna! -: az ún. „rend­szer­váltó”, reformkommunistából komprádor burzsoá­zi­­á­vá vedlett, zsákmányszerzõ magyar politikai és pénzü­gyi elit.

Itt és most álljunk meg egy pillanatra!

Bogár László az Orbán-kormány Miniszterelnöki Hivatalának poli­tikai államtitkára volt -, tehát éppúgy a Kormány politikai állam­titkára volt, mint az éppen elemzett könyv szerzõje, Szabadi Béla. Most megint csak egy Orbán-kormány van uralmon, és a személyi összetételét tekintve is nagyjából ugyanaz az establishment ural­ko­dik, mint 1998 és 2002 között, vagyis 8 évvel ezelõtt. Az szerin­tem mégis csak sok, hogy politikai-ideológiai értelemben az elõzõ Orbán-kormány két államtitkára is „dezertált”; vagyis egyértelmû­en megtagadták azt a „rendszerváltó szellemiséget”, amit pedig az Orbán-kormány – Antall József örököse – magáénak vallott, illetve szavakban ma is vall. Nem tudjuk igazán, mi is ez a „szellemiség”, de azt sejtjük, nem olyasmi, ami nekünk, magyaroknak a „közjó” ígérete, pláne garanciája. Nem! Bogár és Szabadi éppen arra jött rá, hogy az antallizmus szellemisége voltaképpen hazaárulás, az érdekszövetségben együttmûködõ (vö. „rózsadombi paktum” ) reformkommunista és „rendszerváltó” paktumos elit „egy gyéké­nyen fogant” hazaárulása, mert a magyar gazdaságot, a magyar po­litikát, a magyar népet szíre-szóra kiszolgáltatja a nemzetközi bankár-pénzvilág, a multinacionális vállalatok (vö. a D. C. Korten, „Tõkés társaságok világuralma” címû könyvében foglaltakkal), a nemzetek feletti politikai erõk, szövetségi rendszerek specifikus ér­­dekeinek. Hazaárulás, amiért az értelmiségi elit jutalékot kap új gazdáitól, amelyet a tál lencséért lenyúlt népvagyonból fizetnek ki.

Két volt politikai államtitkár sok, mert ennél valószínûleg még többen vannak, csak a többiek nem „grafománok”: élményeikrõl és a leszûrt konzekvenciákról nem írnak, nem írtak könyvet. Ha az „antalli örökségtõl” való elfordulás ennyire „tömeges”, akkor a „rendszerváltás” minden tekintetben, tényleg a rossz fa rothadó gyü­mölcse. Nagyon érdekes, hogy a két volt politikai államtitkár nem azonos módon ítéli meg a „rendszerváltás”-t és annak követ­kezményeit, noha mind a ketten közgazdász végzettségûek, bár véleményem szerint a Magyarok Szövetsége egyik szellemi vezére, Bogár László, a könyveiben foglalt megközelítései alapján inkább – persze kiváló – szociológus, mint közgazdász. A vérbeli közgazdász – Szabadi Béla, aki könyörtelen precizitással, hiteles kalkulációk kifejtésével méri fel, s mutatja ki, milyen veszteségeket szenvedett és szenved el Magyarország, és milyen generális/globális és/vagy egyedi kiváltó okok következményeként, immár 20 év óta.

Mondom, hiánypótló könyvet tartunk a kezünkben, hiszen ehhez hasonló könyvet eleddig még nem írt senki fia, pedig a széles nép­tömegek hiteles tájékoztatása – mi, és miért, kiknek a bûnébõl tör­tént az országgal; mi történt velünk, magyarokkal? – e nélkül nem valósulhat, nem is valósult meg. A magyar nép „a rendszerváltás gazdaságtörténetét” szinte kizárólag spontán rögtönzött napi/ope­ra­tív média­hazugságok mindent elöntõ szófolyamaként ismeri. Ez abból áll, hogy hazug politikusok nagyjából 20 éve magyarázzák a megmagyarázhatatlant, minden televízióban: Miként lehetséges, hogy Magyarország – miután 1990-ben „spontán” leváltotta a gazdasági és politikai értelemben egyaránt megbukott „át­kos" kommunista rendszert -, rövid úton elkótyavetyélte tel­jes nemzeti vagyonát, többszörösen eladósodott, GDP-je és az életszínvonal évtizedekkel zuhant vissza; a nemzetgazda­ság így a csõd szélére jutott, amitõl csak az (1996 utáni) újabb IMF-hitel menthette meg. Hogyan lehetséges, hogy a teljesítõ­képességünk a rekapitalizáció során nemhogy ugrásszerûen megjavult volna, hanem e helyett a korábbinál is mélyebbre süllyedt? Hogyan lehetséges, hogy szinte egyetlen értékünk a termõföld maradt, melyet szintén a privatizáció fenyeget?

Bogár és Szabadi eltérõ válaszokat adnak.

Szabadi Béla fõ érdeme, hogy Magyarország gazdasági, politikai, men­tális és morális tönkremenetelének okait, okozóit nem az or­szághatárokon kívüli, ismeretlen és személytelen „erõkben” véli meg­találni, mint például Bogár László vagy Drábik János. Szabadi bátran felvállalja és meggyõzõen bemutatja, sõt, bizonyítja, hogy a mai magyar helyzet az ún. „rendszerváltó elit”, az ÚJ NÓMEN­KLA­TÚRA egységessé szervezõdésének és összességében nemzet­ron­tó, kártékony-egoista, harácsoló-(ki)zsákmányoló természeté­nek, tevékenységének közvetlen következménye. Vagyis hogy mai ál­datlan állapotainkért nem „a külföld”, hanem egy immanens, nagyon is belföldi tényezõ, az „új értelmiségi elitünk” a felelõs.

Az új nómenklatúra összefonódásai, konspirációja és korrupciója felelõs mindazon bajainkért, amelyek miatt a magyar teljesítmény ma messze elmarad az európai úniós követelményektõl, illetve sa­ját lehetõségeinktõl. Szabadi Béla ezt a következõképpen fejti ki:

1. A legkárosabb gazdaságirányítási (gazdaságpolitikai) rögesz­me, hogy a megszorításoknak, a restrikciónak, a kon­cep­ciótlan kézivezérléses „húzd meg, ereszd meg” gya­kor­latnak 20 éve nincs alternatívája, mert a reformkom­munista emlõkön nevel­­ke­dett új nómenklatúra önnön pozíci­óinak zavartalan õrzése érde­kében kényszerpályának hir­deti a tévutakat (lásd: a könyv cí­mét!), vagyis kõbe vési, kvázi dogmaként írja elõ, hogy monolit, belterjes gaz­daság­po­litikájának nincs, és nem is lehet semmilyen alternatívája. Egyetlen „megoldást” ismernek és erõltetnek rá min­den (bár­milyen) problémára: az érvágást, a pénzszûkítést.

2. A kormányzásban öncélú hatalomkoncentráció valósul meg.

3. Összeférhetetlenségek – mindenütt.

4. Mindenütt hiányzik az átláthatóság.

5. Az állami beruházások (pl. autópályák, metró) mind kor­rupciós összefonódásokkal, pa­zar­ló­an, ala­csony hatékony­sággal valósulnak meg. A közbeszerzés agyon-bürokratizált.

6. Az EU-s fejlesztési pénzek kihasználatlan lehetõségek; a pá­lyázati pénzek eltûnnek, nem valósul meg szinte sem­milyen maradandó, profittermelõ új használati érték.

7. A Fõváros – Budapest – a gazdálkodás állatorvosi lova; vagy­is az ország gazdaságát illetõen „fejtõl bûzlik a hal”.

Összefoglalóan: Szabadi Béla a köznapi tömegtájékoztatásból nyerhetõ „ismeretekhez” képest merõben újszerû képet, diag­nó­z­ist mutat be a magyar nemzetgazdaság súlyosan beteg álla­po­tairól, és a jelenlegi helyzet abszolút hiteles kritikáját adja. Az egyes tényezõk bemutatása során megadja a terápia lehetõ­sé­geit is, amelyek jó részét már államtitkári funkciója ellátása so­rán is elõterjesztette, ám a javaslatait rendre figyelmen kívül hagyták, nem valósították meg, sõt, végül õt magát is ellehetet­lenítették, és hamis vádakkal perbe is fogták. Némi cinizmussal azt lehet mondani, hogy Magyarországon ma ez – mármint a ki­rekesztés, az elhallgattatás, a mellõzés, az elítélés – a más­ként gondolkodó közgazdász elkerülhetetlen, „szükségszerû” sor­­sa, függetlenül attól, hogy éppen milyen színû kormány van hatal­mon. Mindez morálisan elszomorító, a gazdaságunk jövõjét te­kintve pedig kétségbeejtõ.

Aki fel meri vállalni a gazdasági, politikai és erkölcsi tisztán­látás összes felelõsségét, feltétlenül olvassa el a könyvet!

Vác, 2010. június 14.

Czike László