Czike László

A betiltott esszé utóélete

(Rendszerváltó ügynökök és szabadkõmûvesek)

szubjektív, idealista hangvételben

1.

Ma dél körül egy igen kedves, szakrális vendégem – származása alapján akár õ is a Királyunk lehetne - volt, tehát épp nem volt lelki érkezésem áru­lások vegyelemzésére. Azóta elgondolkoztam, mi is történt. Felhívtál és közölted velem, hogy: az augusztus­ban leadott, és Te, illetve a Szerkesztõség által maradéktalanul jóváhagyott „Rendszerváltó szabadkõmûvesek”, kb.150 ezer karakter – 62 A/4-es oldal – terjedelmû önvallomás mûfajú, korszakos leleplezõ írásom II. része politikai okokból nem jelenik meg a decemberi számban, mi több, soha. Már akkor gyanakodnunk kellett volna – mi tagadás: gyanakodtunk is -, mi­kor a Szerkesztõ Bizottság több tagjának ellenjavallata ellenére is ragasz­­kodtál hozzá, hogy két részre oszd a komplex, szétválaszt­ha­tatlan egészet képezõ, sodró lendületû, vaslogikájú írást. Az í­rás ilyetén kettéválasztása egyértelmûen az olvasói megértés és a nagyobb nyilvánosság ellen hatott. Kettétörte a gondolat­menetet, és nagyjából a negyedére redukálhatta az olva­sott­ságot, pusztán azzal, hogy írásom „II. része”, a megrázó igaz történet, és annak vég­kifejlete, egy negyedév késéssel jut el mindazokhoz, akik nem olvasták az elsõ részt; azokhoz meg soha, akik az elsõt ol­­vas­­ták, ám a végkifejletet nem. Már megbocsáss: ennél jobban megrende­lésre sem lehetett volna szétrombolni és tönkretenni, amit írtam… Ez nem kifejezetten egy – ars poeticája szerint – „leleplezésre sza­ko­sodott” fõszerkesztõ és könyvújság mentalitása, inkább emlé­kez­­tet az átkosban megszokott beépített cenzori viselkedésre, per­sze rafináltabb kiadásban, tekintve, hogy a mai áldemokráciában fedésbe kényszerült mindaz, ami azelõtt a diktatúra lényege volt. Terjedelmi okokra hivatkoztál, de hát ez nyilván hamis indoklás, hisz’ minden lapszámban tizenkettõ egy tucat az olyan írásokból, amelyek jelentõsége a magyar történelem és a jövõ szempontjából jóval kisebb, viszont túl hosszúak, hosszabbak, mint az enyéim…

No de menjünk csak sorjában, mert ennek a történetnek mélyebb gyökerei vannak. A „II. rész”-ben van több olyan hivatkozás, ami ezek után soha nem lát napvilágot, és talán épp ez volt a szigorú páholydöntés. Hát akkor most kifejtem ezeket a gyökereket ebben az „utóéletrõl szóló” írásban. Úgy 6-8 évvel ezelõtt létezett még a „történelmi igazság­tételi bizottság” – remélem, jól citálom a nevét - melyet a következõk jegyeztek: Dr. Síklaky István, Éliás Ádám, Dr. Drábik János, Tõke Péter, Dr. Tímár György, stb. Érdekes, hogy pl. Dr. Szeszák Gyula és Dr. Tímár György emlékeznek e gré­mium létezésére – utóbbi szó szerint így mondta nekem: „felhasz­nál­ták a nevemet” -, Te viszont most már határozottan tagadod a puszta létezését is. Akkoriban már beszéltem neked az írásombeli szabadkõmûves történetekrõl, amelyeket Te hittél is, meg nem is, viszont egyszer váratlanul (a Pusztaszeri úton ácso­rog­va, mert a lakásodba sohasem hívtál fel) arra kértél, hogy te­gyek „vallomást” a velem történtekrõl – okkult „megvezetésemrõl” – a fent említett tisz­teletreméltó bizottság elõtt… Nyomatékosan felhívtam a figyel­medet, hogy „az önvallomást” még nem tartom – tartottam akkor – idõszerûnek. Aztán a dolog évekre elaludt…

A nyáron ti voltatok azok, akik az egész „ügyet” - módszeresen, és elég szerencsétlenül – felelevenítettétek. Kivételesen nem tudtam megjelenni a júniusi szerkesztõségi értekezleten, melyen elég fur­csa dolgok történtek. Dr. Drábik János, fõszerkesztõ-helyettes, a­ki évek óta nyilvánvalóan folyamatosan igen jó viszonyt ápol a temp­lo­mosokkal, a hetyke nagymester üzenetét – napiparancsát – hoz­ta, mely szerint nem kell hitelt adni Czike történeteinek, hiszen „õ” akart szabadkõmûves lenni, csak hát nem bizonyult méltónak a tag­felvételre, így aztán csak „sértettségbõl” beszél mindenfélét. Kö­zöl­te a Szerkesztõbizottság tagjaival az önjelölt szóvivõ azt is, hogy a Nagymesternek titkos papírja van arról, hogy szükség esetén pa­rancsot adhat a­kár a regnáló miniszterelnöknek is… Nos, aki nem sült hülye, az tisztán láthatja, hogy miután a Grál Lovagoknak sikerült kivásárolniuk alólam a KAPU folyóiratot – szpon­zori támogatás fejében kötelezték a fõszerkesztõt, hogy rúg­jon ki, ami ugyanaz -; megnõtt az étvágyuk, és úgy dön­töt­tek: egy füst alatt a Leleplezõbõl is kifüstölnek, kezdve az­zal, hogy lejáratnak a Szerkesztõség tagjai elõtt, egy alkal­mas pillanatban, amikor nem vagyok jelen. Isten áldja meg az okkult postást; - úgy is, mint „atyai tanító mesteremet”…

Uram, bocsáss meg néki, mert nem tudja, mit cselekszik!

Amikor értesültem a történtekrõl, megértettem, hogy – noha kény­szer formájában, de – eljött az alkalmas idõpont. Eljött a várt al­kalom, hogy megírjam a tõlem 6-8 éve kért önvallomást, mert a vakolók már a spájzban (értsd: a Szerkesztõségben) vannak. Meg is írtam, 7 nap, 7 éjjel, egyhuzamban, mintha egyetlen nagy kör­mondat – vö. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról – lenne az egész. Megírtam a kendõzetlen, vágatlan, kozmetikázatlan igazsá­got, ahogyan az velem tételesen megtörtént, persze diplomatikus formában, mert hát ma még mindig nem lehet ám csak úgy felleb­benteni a fátylat az ügynökök, a hazaáruló politikusok és a szabadkõmûvesek köztörvényes bûneirõl sem, hiszen élet és ha­­lál urai õk, 60 éve, háborítatlanul, mind a mai napig… Ezért csak humorizálgatva, szõrmentén szabad írogatni, maximális ön­u­­ralommal. Pedig a valós tetteik, rafinált machinációik, a történ­tek jelen idejében számomra fel­értek egy szörnyû lidércnyomásos láz­álommal. Mindazonáltal lelki értelemben a sunyi gazember­sé­geik, fondorlataik által folyamatosan okozott lelki gyötrelmeimnek „kö­szönhe­tem", hogy szerencsére végérvényesen megtaláltam Jé­zus Krisztust, mert a szenvedés megtisztított majd’ minden földi hív­ságtól; tes­ti vonatkozásban viszont egy életre megbetegedtem – pszicho­szo­ma­­tikus alapon szerzett köszvényem lett, ami a hosszú éveken át tartó kényszerû-lázas, feszített ütemû ismeretszerzés és titokfejtés, a többrétegû létbizonytalanság és az állandó magányos rettegés (az autodidakta módon megismert titkokat nem oszthat­tam meg senkivel) következménye -, és amely betegségem megpró­báltatásait türelemmel viselem, azóta is.

Nos, megírtam az önvallomást, melyhez gratuláltál, elfogadtad, és eldöntötted, hogy 2 részben fog megjelenni, szeptemberben és de­cemberben. A Szerkesztõbizottság minden tagja osztatlan elis­me­rését fejezte ki, de egyidejûleg sajnálkoztak, hogy miért késik egy negyedévet a II. rész, a végkifejlet megjelenése. Az önvallomás elsõ fele meg is jelent, csak egyes valós neveket hagytál ki belõle, így mondtad: a személyiségi perek elkerülése érdekében… Ma viszont közölted velem, hogy a II. rész végleg elmarad, mégpedig – politikai okokból. Mégpedig úgymond azért, mert most mindenkinek össze kell fognia a Fidesz kétharmadának eléréséért. Nem értem, mi kö­ze lenne, lehetne az én írásomnak a Fidesz kétharmadához? A le­tiltásnak sok­kal inkább ahhoz van köze, hogy – mint az orromra is kötötted – meglátogattad a Nagymestert, és bemutattad neki az esszémet, naná, hogy megtiltotta a megjelenését, hiszen amúgy is kiterjedt praxisú fedett cenzor a „jobb” oldalon. Azt is „közölted”, hogy az írásom kvázi közepén szereplõ – te mondtad – „gyönyörû ver­sem” viszont benne lesz a decemberi számban, ami az indok­lásod tükrében fõleg amiatt érthetetlen, mert a költeményem egy mélyenszántó-mélyrehatoló gúnyvers, Orbán Viktorról, aki törté­ne­tesen az inkriminált kétharmadért ácsingózó Fidesz elnöke.

Nézd, te leleplezõk kõsziklája, én azt gondolom, hogy ez az egész „tánci-tánci” nem egyéb ócska szemfényvesztésnél. Te, meg a haj­lott korú, de mélyen frusztrált, sikerittas éceszgéber haverod min­dig ott fontoskodtok minden jobb-és baloldali politikai szervezõ­dés­­nél – szerintetek nagy vonalakban minden politikai párt prog­ramja a ti kizárólagos szellemi alkotásotok -, hátha leesik valami pénz, hatalom, vagy más elismerés. Marha nagyokat tévedtek, de azonnal talpra szökkentek, és máris ott csápoltok a túloldalon. Mintha csak tegnap történt volna, hogy közölted: teljes mellszé­lességgel a Jobbik és a Nemzeti Szövetség mögött állunk, ne­hogy a Fidesz kétharmadot érjen el, vagy, hogy egyáltalán gyõzzön. Aztán kiderült – vö. a Fidesz holdudvarához tartozó po­litológusok, elemzõk hivatalos véleményével -, hogy ezek a moz­gal­mak komoly­talan, az MSZP által szervezett és pénzelt alkalmi pártszervezõdések, mondtam, nem kéne ezeknél ledekkolni. Majd, mint a jeges zuhany, jött a hír: „zu FÚSZ” kitüntettétek Széles Gábort, aki Antall kísérteteként fényezi a Viktort, hátha mi­­­niszter lesz. Most még majd kiderül, hogy a háttérben laza fedés­ben végig ott állt atyai tanítómesterem szolíd Orbán-imádata, és most, mint fõ-éceszgéber, nosza, õ is jó kétharmados gyõzelemre tör. Mondd, a hirtelen köpönyegfordulatoktól idõnként nincs egy kevéske hányingeretek? Csak egy kevés? Most újra átfested a vö­rös cégért és a bejáratott „független” lapból nagyhirtelen egy Fidesz-párt­(oló)lapot szerkesztesz? Igaz, annak idején a Fidesz is nagyjából így lett liberálisból keresztény nemzetivé… Nagyhir­te­len. No de, hogy a fenébe lehet egy komplett Szerkesztõ Bizottság, minden meglett férfitagjának kialakult világnézetét, tudós ismere­te­it spontán alárendelni mindenfajta politikai bélgázok szélkakast forgató, múló áramlatainak? Hát nincs ezen a világon más „hit”, meggyõzõdés és erkölcs, csak a politikai pragmatizmus, a pénz és a hatalom gátlástalan imádata? Ennél sokkal súlyosabb, „okkult” kötõdésekrõl most diplomatikusan nem is szólva. Egy régi/új iz­ga­tó benyalásért mindig érdemes feláldozni mások verítékkel szer­zett, igaz becsületét? Jézus Krisztus mondása illik erre a helyzet­re, de nagyon – hiszen kérdezni szoktátok, honnan az a fene nagy ju­dícium…

„Gyümölcsérõl ismeritek meg a fát.

A jó fa nem hoz rossz gyümölcsöt.”

És vice versa.

2.

Magaménak vallom Jézus Krisztus tanítását is, miszerint minden egyes emberi lélek megmenthetõ. Megkérdezték a Sátánt, tagadja-e az Istent. Azt mondta: õ ugyan nem. Aztán megjelent a Túlvilági Hírlap a Sátán „rész-igazságával”. Egy állítás – egy tagadás. Egy-egy? A kificamodott bolseviki logika szerint 51:49 – ami majdnem fifty-fifty - alapon a csillagokat is le lehet tagadni az égrõl, akár a magyar Országgyûlésben. Ha – elõzetes megállapodásunk szerint - megjelenik az írásom teljes terjedelmében, úgy a Nagymesternek mód­ja lett volna válaszolni rá. Ez a demokrácia. Állítás - tagadás. A kettõ egyenrangú nyilvánossága. De nem ez történt! Volt komcsi cenzor módjára kicenzúráztad a cikkemet, mert bemajréztál attól, hogy aki saját állítása szerint a miniszterelnöknek is parancsolhat, az esetleg neked is fog. Egy írásról csak úgy lehet eldönteni, igaz-e, ha megjelenik. És azután lehet válaszolni rá, szabadon. Hogy­ha engem éveken át, mindenféle alattomos háttér-eszközökkel, fo­lya­ma­tosan vegzál, megvezet, buzerál, és megpróbál beszervezni egy kettõs rendeltetésû (fedett), ál-karitatív titkos civil társaság, ame­lyik, mint lát­ha­tó, tör­vénytelen, illegitim, antidemokratikus mód­sze­rekkel jelentõsen befolyásolja hazám politikai eseményeit, ma­nipulálja a társadalmat, akkor nekem (is) törvény és Isten adta szuverén jogom, hogy ezt a nem mindennapi történetet megírjam.

A KAPU-ból az alapmûben leírt módon kiakolbólítottak, miközben semmi mást nem csináltam, minthogy a kiadó együttmûködésével nyilvánosságra hoztam az igazságot. Erre méltó válaszként nekem nem csupán személyes jogom világgá kürtölni ezt az elképesztõen aljas történetet, hanem ez erkölcsi kötelességem is. Mert az ilyen történeteket meg is kell írnia annak, akivel megtörtént. Nekem mind­ketten „leügynököztétek” egymást, egymás háta mögött. De azt egybehangzóan mondtátok nekem mind a ketten - vigyázzak, mert „egyszer majd elfogy körülöttem a levegõ”. Ez nyilván akkor következik be, amikor már egyetlen hasonszõrû ügynök sem lesz hajlandó kiadni bármilyen írásomat. Sebaj, akkor majd vásárolok egy hangosbeszélõt. S ha majd a valamikori jövõben ugyanezt csi­nálod velem, úgy magától értetõdik, azt is megírom, kö­nyörtelen hitelességgel. Majd legfeljebb kiadja néhányszáz internetes portál.

"Nincs titok, amit fel ne fednének." (Jézus Krisztus).

3.

Hogy ismerem-e a „tisztelet” szót? Hát nem sok minden rémlik… Halvány fogalmaim azért vannak. Legjobb talán, ha megpróbálok nevekre, szervezetekre asszociálni. Eszembe jut rögtön persze a Mál­­tai Lovagrend, amely nemrég kitüntette a Gyurcsány Ferit. Az­tán a Tisztelet Társasága, Schmuck Andorral, aki jó elvtárs, és Dá­vid Ibolyával, aki szintén. Aztán annyira tisztelem még a most ki­tüntetett Széles Gábort is (az EC­HO tévé teljes szerkesztõi stáb­já­val együtt, kivéve talán Pörzse Sán­dort), akivel Antall nem bánt el érdemei szerint. De jutnak e­szembe valamennyien, a rendszer­vál­tó ifjak, a hõsök, akik haza­sze­retetbõl képesek, kénytelenek vol­tak, mint csapot-papot, úgy ott­hagyni a jól lezsírozott ügynöki praxisukat, hogy azt egy-egy, akkor még alig ismert, rovott múltú és kétes jövõjû szabadkõmûves páholyra (pl. „a Hiúz Szemei”) cse­réljék fel. De a tiszteletrõl eszembe jut még természetesen a hõs Or­bán Viktor is, aki több, mint 20 éve õrködik már az álmaink biztonságán, halált megvetve, élete kockáztatásával. És hát per­sze te is, mint a magyar politikai pornóirodalom legnagyobb alakja…

Mondtad, hogy gyõzelem-centrikusak vagytok.

Hát az nagyon jó, végre egy jó kis örömhír, mert én általában – a fene tudja, miért - a vesztes oldalon kötök ki. Jó nektek... Nekem sokkal fontosabb a gyõzelemnél... De persze nem biztos, hogy sok örömetek lesz a "gyõzelemben", majd a Viksi elveszi a jókedveteket egykettõre. Nekem nem a gyõzelem fontos.

Õszinte részvétem!

Kellemes lapzártát!

Vác, 2009. november 24.

Czike László