Rendszerváltó szabadkõmûvesek
- Részletek
- Czike László
- Találatok: 1170
Czike László
Rendszerváltó szabadkõmûvesek
Óh, azok a titokzatos, csodálatos szabadkõmûvesek!
Mindenki/bárki beszélhet róluk, de senki sem tudja, kik azok és mit csinálnak. Mert a legnagyobb titok – ugyebár -, hogy kik is azok, kik is õk, mit csinálnak, és miért teszik, amit tesznek, ha egyszer hivatalosan nem is léteznek…
Elõször a címrõl
A cím legalábbis egy „tripla” paradoxon. Legfõképpen a „hivatalos” mainstream álláspont szerint - még „az ellenkezõje sem” igaz…
Nos, nézzük, mi minden miatt nem lehet valós a választott cím!
1. Magyarországon nem történt rendszerváltás. Csak „papíron”.
2. A szabadkõmûvesek vagy nem is léteznek, vagy ha mégis – a politikával nem foglalkoznak. (Ezt õk deklarálják magukról.)
3. A meg sem történt rendszerváltást tehát nem csinálhatták a nem is létezõ, vagy a politikával „hivatalból nem foglalkozó” szabadkõmûvesek. Csak valaki más(ok), vagy senki…
De mégis, valami azt súgja – a témához ez lesz a legjobb cím.
Miért éppen én?
Kérdésként felmerülhet a nyájas olvasóban: miért épp én írom ezt a tanulmányt, meg aztán az is: miért épp most? Nos, azért én írom, mert összefogóan én rendelkezem a mindennek megírásához szükséges és elégséges ismeretekkel. Igen. Kiválasztottként arra az önként vállalt szenvedésre, amit a mindezen ismeretek megszerzése jelentett az elmúlt 20 év során. Nem állítom, hogy csak én volnék tisztában ezekkel a tényekkel, s azt sem állítom, hogy a megérzéseimmel nincsenek „megverve” rajtam kívül még legalább százan, magyarok. Csak annyit állítok, hogy aki mindezt sejti/tudja, annak egyrészt kötelessége, másrészt felelõssége is mindezt megírni. A többi tulajdonképpen jön, szinte önmagától… A legszebben ezt Drábik János, atyai jóbarátom fejezte ki: „Amit te, László, megírsz, azt sokan mások is tudják, látják. De nem írják meg, mert a leleplezésnek, a valóságfeltárásnak is vannak írott/íratlan (kötelezõ) szabályai, amelyeket a mainstream újságírók hallgatólagosan elfogadnak, és be is tartanak. Te azonban fittyet hánysz ezeknek a szabályoknak és megírod, amit igaznak gondolsz. Ennyivel több, amit írsz, a publicisztikánál.”
Miért épp most?
Mert most van itt az ideje.
Korábban még túl korai lett volna. Korábban még alig értették volna néhányan, ha mindezt megírom; az olvasók túlnyomó többsége talán szimpla agyrémnek minõsítette volna mondanivalóm lényegét. Nem jó érzés, ha az embert úton-útfélen „bolond”-nak nézik; - ha csak kevesen adnak hitelt a szavaimnak, a következtetéseimnek. A személyem persze nem több, csak egy hiteles tanú. Korábban egyrészt feleslegesen „áldoztam volna fel” magamat a semmi oltárán, nem értek még meg bizonyos feltételek. Az igazság kifejtésének – és a háztetõkrõl hirdetésének! – is súlyos elõfeltételei vannak. Mostanra – bár rettenetes árat fizetve, de - „felnõtt” a társadalom egésze is arra, hogy szembenézzen a szomorú valósággal. Ha túl korán tartod a tükröt valaki elé, szükségtelenül vad dolgok történhetnek. Esetleg megölnek, vagy a bírált személy lesz „öngyilkos”; - netántán, mint már annyiszor, az éretlen társadalom egésze sodródik egy öngyilkos forradalomba, ami az értelmetlen halál – az „EUtanázia” – egyfajta kollektív változata. Ma már lényegében nincsenek ilyen veszélyek; már a kardfogú tigrisek is papírtigrisként utálják saját magukat is, a nagy többség pedig olthatatlanul szomjazik az igazság megismerésére. Várnunk sincs már mire – a globális vagy nemzeti csodára, Csaba királyfira, a valódi rendszerváltásra, a sültgalambra, mire? A „király” immár meztelen. Nincs értelme tovább várni, sem titkolózni, mert maga a végcél savanyú.
A titkos zsenik magukra vakolták, ránkfalazták a nagyvilágot…
Kettõs idõrend
Senki nem születik „titkos tudással” a zsebében. Viszonylag korán eldõl, hogy te is beállsz-e kórusban üvölteni a farkasok közé, vagy megmaradsz „magányos farkasnak”, ami egy kegyetlenül perdöntõ lépés, visszavonhatatlan választás. Ha elfogadod a világ farkastörvényeit, úgy „a jég hátán” is megélhetsz; a REND mindig segíteni fog „az Özvegy Fián”. Hogyha a REND szabályos kis téglája, építõkockája, fogaskereke vagy, a dolgok mindig megoldódnak majd valahogy; a problémák elhárulnak, a mókuskerék pedig forog tovább. De ha „ellenszegülsz” – Isten irgalmazzon neked. Irgalmazni fog – de nem ezen a világon. Mert ez a világ a REND világa. Mindezek miatt is kétfajta valóságos idõrend létezik. Az egyik az objektív idõrend, amely a titkos, de valóságos történések – melyeknek semmi közük nincs semmilyen „hivatalos” narratívához – elvileg felismerhetõ, de a történelmi jelenben gyakorlatilag felismerhetetlen egymásutánja; a másik a szubjektív idõrended, amelyben te csak fokozatosan ismered fel, hogy mik is a valós történések, azok milyen valós múltban is gyökereznek, és végül, a valós trend kvázi meghosszabbításával elõre meglátod, felismered, hogy mi is fog a jövõben történni, mert hát a történelem kényszerpályán mozog, a történései elõre kódoltak. Nem volt ez mindig így! Engels õsmajmából akár még ember is lehetett volna, ha Hiram Abif nem hal mártírhalált a Salamon templománál… Ám amióta ez a szörnyû tragédia megtörtént, nincs mit tenni. A történelem elõre „meg van írva”. A legnagyobb ellentmondás, hogy akik a valós történelmet csinálják – a királycsinálók -, egyidejûleg írnak egy fiktív történelmet, afféle össztársadalmi igazságpótlék (vö. „kultúra”) gyanánt. És neked ki kell bogoznod, mit, miért csináltak „úgy” a múltban, hogy ma és holnap ugyanaz történjék, miközben félrevezetnek egy folyamatosan újraírt ál-történelemmel, aminek köze nincs az igazsághoz. A titkolózás legfõbb célja, hogy ne derülhessen ki, mi, miért fog megtörténni. Ezért titok, hogy kik azok, akik a titkok évezredes selyemfonalát gombolyítják. Nehogy valaki felgöngyölje Ariadné fonalát. Nos, tehát: vagy beállsz hamis történelemgyártónak, vagy nekiállsz és felgöngyölíted az egészet... „A világ a titok által létezik.” (Idézet: a Széfer ha-Zóhárból, ami a zsidó Kabbalában a Fény Könyve.)
Nem lesz egyszerû.
Sokat gondolkoztam, hogy az objektív, vagy a szubjektív idõrendet kövessem-e. Egyszerûbb lenne az objektív idõrendet követnem, de az efféle pöffeszkedõ „igazságfeltárás” legnagyobb kockázata, hogy az író olybá’ tûnik fel, mintha õ találta volna fel a melegvizet. Pedig „feltalálásról” szó sincs, maximum már-már „beteges” tisztességrõl. Úgy döntöttem: sokkal életszerûbb, hitelesebb, hogyha végigkövetem – velem hogyan történt. Menet közben a ráébredés.
A kiszolgálás tatarozás közben is zavartalan…
Coming out
Amint már nem függtem annyira a napi pénzkeresés borzalmaitól, egyre növekvõ „szabad idõmben” mind többet olvastam, csak fontos könyveket; aztán elkezdtem „körülnézni” a politikában, mert éreztem, hogy „valami nincs rendjén”. Korábbi munkahelyeimen már sok olyan munkatársat, ismeretséget szereztem, akik/amelyek késõbb az országos politikai életben is „visszaköszöntek”. Dr. Sztojanovics Iván barátom – akkor még közlekedési helyettes államtitkár – a leköszönõ miniszterhez (1994-1995.), majd független országgyûlési képviselõhöz, Dr. Schamschula Györgyhöz ajánlott. Sokat beszélgettünk budapesti V. kerületi irodájában, de Ivántól sem szakadtam el. Éreztem, hogy a „rendszerváltással” valami baj van; emellett a Horn-érával – akkor még csak informálisan – újra visszatérni látszott a kommunizmus. Mivel fokozatosan mindenrõl kialakult a saját kritikai állásfoglalásom, elkezdtem rendszeresen írni, hogy hangot adjak ellenérzéseimnek, „felfedezéseimnek”, véleményemnek – és hogy reményeim szerint megváltoztassam a világot. Akkor még hittem benne – lehetett hinni benne -, hogy csak múló kisiklásról van szó, ami helyrehozható. Elsõ átfogó politikai publicisztikáim Schamschula György barátom személyes ajánlására jelentek meg Bencsik András lapjában, a Demokratában. Bencsik helyettese, Seszták Ágnes gyakran fogadott virágos jókedvvel, amikor egyik-másik cikkemet vittem be a szerkesztõségbe, disken.
Egyszer ekként „adomázott”: „No, mit hoztál, Lacikám; hogyan lesz a zsidóból kereszténydemokrata?” Akkor persze – mint kezdõ publicista - még megrökönyödtem ezen a profán kiszóláson: miért is ne lehetne? Évekkel késõbb megértettem, hogy a szólás közvetlen tapasztaláson alapuló, mély népi bölcsességet takar.
Mivel 1995-ben „ki is léptem a szervezett társasági üzleti életbõl”; mint egyéni vállalkozó, menedzsment tanácsadó lettem. 1997-ben állásajánlatot kaptam Dr. Schamschula György közvetítésével; így Peták István, a részvénytársasággá alakult Magyar Televízió elsõ elnökének fõtanácsadójaként, hamarost „selfmade média-közszereplõvé” is avanzsáltam. A közvetítõ jóbarátja Dr. Skultéty Sándor, az MTV fõigazgatója, vezetõ jogtanácsosa volt. Ebben a politikai és média szempontból egyaránt „sûrû” idõszakban a Demokrata, az Új Magyarország és az Új Idõk lapokban publikáltam, újpesti képviselõjelöltje voltam a Független Kisgazdapártnak, valamint kiterjedt politikai levelezést folytattam Sándor András író-publicista barátommal, ami a jövõmet illetõen is alapvetõ szellemi épülésemre szolgált. Mindemellett állandó tanácsadója voltam Varga Mihálynak, a Fidesz gazdasági kabinetfõnökének, államadósság, privatizáció és állami költségvetési ügyekben, egészen az 1998. évi választásokig. Amikor Sándor András 1997-ben, 74 éves korában, szívinfarktusban meghalt – új globális ismereteimmel, megkezdett dolgaimmal teljesen magamra maradtam. Halála elõtt pár hónappal, egy bükki kirándulásunk alkalmával átadott nekem egy cédulát, amelyet olvasatlanul tettem el a farmernadrágom zsebébe. András már nem élt, amikor egy nagymosást követõen a cédula elõkerült. Ez állt rajta: „Ha többet akarsz tudni a való világról, keresd fel Vass Csabát, és kérd el, olvasd el a Világállamról szóló tanulmányát.” Késõbb ez meg is történt, de menjünk sorjában…
Nevek – baljós elõjelek
Aki valamelyest érti a politikai csíziót, és figyelmesen átrágta magát az iménti történéseken, sõt a különbözõ összefüggésekben felsorolt – engem segítõ, ajánló – neveket is megjegyezte, annak nyilván feltûnt, hogy az én történetemben egy csomó (képtelen) paradoxon rejlik, amelyeknek, mint korai hóvirágoknak, sajnos ki kell nyílniuk, meg kell fagyniuk, majd lekonyult fejjel meg kell várniuk, amíg egy-egy kevésbé óvatlan/szertelen társuk el nem találja majd a kedvezõ helyet és idõpontot, amikor virágozni már tényleg érdemes. Inkompatibilis személyek, szervezõdések és események feszülnek a mélyben – egymásnak -, amibõl az össze nem illõk hamar kirostálódnak. Hogy’ lehet valaki a Demokrata írója, ha a barátja Sándor András, aki – Csurkával - az MDF alapító tagja? Sõt, hogyan lehet valakibõl kisgazdapárti képviselõjelölt, miközben – Orbán Viktor révén – a Fidesz szakértõje? De fõként: hogyan lehet valaki a Nemzeti Szövetség tagja, Schamschula barátja, hogyha a minimum rózsaszínû Peták István elnöki fõtanácsadója? Az illetõ talán õrült, talán többszörös ügynök – hihetnénk -; de semmiképp nem hétköznapi figura, annyi szent. Aztán ki is tört az égzengés…
Az igazság balekbajnoka
Mint már mondottam volt: a szálak oldója, kötõje és legfõbb bogozója Dr. Skultéty Sándor volt; olyan ember, akinek személye élõ bizonyíték volt arra nézve, hogy teljesen értelmetlen és alaptalan az embereket jobb-és baloldaliakra szortírozni. Ezen a ponton kénytelen vagyok a szubjektív idõrendbõl átlépni az „objektív” idõrendbe, különben – önökkel, olvasóimmal együtt – én is elveszítem Ariadné fonalát. Nos, Sanyi – az én Sanyim! - rendkívüli személyiség volt, minden tekintetben. Olyasvalaki, aki ha nincs, ki kellene találni. Petákkal együtt – két fõnököm a Magyar Televízióban – gyakori vendégek voltak a kertünkben, ahol épp nyár volt, 1997. forró, tékozló nyara. Vidáman ettük a termésünkbõl feleségem sütötte meggyes süteményt, és az elhangzott beszélgetések súlyos következményekkel jártak, legfõképpen énrám nézve. Munkaköri feladatként kaptam, hogy Peták elnök takarékossági intézkedéseit alátámasztandó, vizsgáljam felül az MTV Rt. valamennyi vállalkozási és produkciós szerzõdését – nagyjából ezerszer 10-20 oldalnyi üzleti, jogi és pénzügyi trükköt -, hogy végre kiderülhessen: kik, milyen módszerekkel, milyen nagyságrendben „lopják ki” az állam (az elõfizetõk) pénzét a Magyar Televízióból, évek óta. Emellett új szabályzatokat, elnöki utasításokat is alkottunk, hogy folyamatosan betömjük „a hajó” szivárgó eresztékeit. Vizsgálati eredményeimet 50 db folytatólagos jelentés tartalmazta, melyek újszerûsége nagyjából mindenkit kiakasztott. Tekintve, hogy a megelõzõ évtizedekben a Szabadság téren dolgozó mûvész hölgyek és urak – tisztelet a kivételnek – olyan elszámolási rendszert vívtak ki maguknak, amelyben mindenfajta költség-felülvizsgálat tabu volt, illetve már a gondolat is szentségtörésnek számított volna; nem is dolgozott a produkciós területen soha egyetlen közgazdász sem. A legmagasabb rendû üzemgazdászi feladat a ráfordítások utólagos összevadászása volt – lett volna -, amit nagyképûen utókalkulációnak csúfoltak, de eredményeket nem tudtak felmutatni. Tulajdonképpen - a gengszterváltás után 6-7 évvel – zseniálisan „gonosz” ötlet volt személyemben egy vérbeli közgazdászt reászabadítani az MTV Rt. nevû gebines pénzmosó szentélyre; s hogy ilyen ötlet megfoganhatott Schamschulában, Skultétyben és Petákban egyszerre, abban elõbbi jobboldalisága, középsõ kétkulacsossága és utóbbi - megszorult helyzetében érthetõ – befolyásolhatósága, illetve a kétkulacsosság felé való jelentõs „elhajlása” egyaránt fontos szerepet játszott. Miután engem – viszonylag jó fizetéssel, de minden védõfelszerelés, vagy jótanács nélkül – beeresztettek, mint egyszeri õszinte közgazdászt a porcelánboltba, leültek „malmozni”, és várták a „kedvezõ” híreket. De egy plasztikus hasonlattal is megvilágítom a kialakult helyzetet. Mivel Skultéty és Schamschula is, a szó szoros értelmében is, „nagyvad-vadászok” voltak – szabad idejükben disznóra, szarvasra mentek -, kis túlzással állítható, hogy számukra én voltam az ideális hajtó, míg õk a gondosan megépített, kényelmes magaslesen ücsörögtek, kibiztosított sorozatlövõ ismétlõfegyverrel a kezükben. A közel-távol biztonságában pedig a mindig tanácstalan Peták elnök ácsorgott, mint bizonytalan hitehagyó, aki nagy naívul az MDF-FIDESZ tandem felé kacsingató kriptokommunista szociáldemokratát alakította, s kíváncsian leste a fejleményeket, nem is sejtve, hogy épp a saját fellegvárát dönti romba, pontosabban maga alatt vágja a fát. Az õsi törzsi ösztönök összefonódó ereje minden kötelezõ óvatosságot félresöpört.
Carmen megérezte
Némi szakmai elõzmények ismertetése után tehát kilépek a szubjektív idõrendbõl, és egy „kicsit rásegítek” – ki is volt az én Sanyim; mert nem az volt, akinek látszott. „Nem az vagyok, akinek látszom, de jó.” – mondta feleségemnek, akinek ezoterikus megérzéseit Carmen, a sûrû fekete skótjuhász szukánk is megerõsítette, mert mindig Sanyi széke mögött ólálkodott, tettre készen, mintha csak õszinte önvallomásra akarná késztetni az én kettõs rendeltetésû fõnök-barátomat, aki mondta is sûrûn: „Hamis a kutyád!” – De mégsem tartottak egymástól különösebben, csak úgy 2 méter távolságot. Nos, én teljesen gyanútlanul „rajongtam” a Sanyiért, akihez hasonlítható barátom azelõtt soha nem volt. Nagyvonalú óvatlanságomban még az sem zavart, mikor már bizonyos tényeket is hallottam felõle. Peták azt mondta róla: „A Sanyi nekem csak úgy van.” (Mint „földiek”, régrõl ismerték egymást.) Sanyi kétlaki volt, vagyis hivatalos beosztása mellett volt neki egy nem ugyanott hivatalos. Népnemzetinek mutatta magát – talán szíve mélyén az is volt -, ugyanakkor tõsgyökeres „szociáldemokrata” gyökerekkel rendelkezett és akkor még finom voltam. Ismereteim szerint õ volt a Nagy Imre újratemetés biztonsági fõmegbízottja –; lehet, hogy a konkrét elnevezés nem stimmel, de amit hallottam, tudok, azt én nem aktákból tudom. Édesapja TSZ-elnök volt Szolnokon, leánytestvére Király B. Izabella. Ami a nem jogászi karrierjét illeti: tudomásom szerint a „rendszerváltás” – amit õ nemes egyszerûséggel „ügynök-rendszerváltásnak” nevezett – után a Grand Orient Hóbagoly legfõbb biztonsági tisztje lett, ami késõbb jó ajánlólevél lehetett számára Orbán Viktor kormányába is. (Némi festmény-lövöldözést pár hónappal követõen ugyanis Sanyit a Környezetvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkári „székében” érte a hirtelen szívhalál. A kormányba amúgy – elmondása szerint két kisgazda (!) író segítette be, név szerint Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula; akik azóta már szintén elhunytak. Lassanként kihal az egész G. O. nemzedék.) Mindezen tények késõbb visszaköszönnek még…
Elolvasás elõtt elégetendõ
Peták elnök eleinte nem nagyon merte a jelentéseimet kiadni az érintett szerkesztõségeknek – késõbb aztán kiadta -, de a Kuratórium Elnökségéhez és az ORTT-hez is eljuttatta azokat. Az elõbbihez hivatalosan, az utóbbihoz nemhivatalosan. Ilyen volt az akkori munka-„leosztás”. Ha eléggé elõvigyázatosak lettek volna, ráütik az alcím szerinti minõsítést. Ám a választások elõtti évben – 1997. - a politikai helyzet már annyira várakozással teli, s feszült volt, hogy mindenki „eredményeket” akart produkálni; nem gondoltak arra, hogy a megrendelt vizsgálati jelentések tartalma majd mindenkinek a torkán fog akadni, illetve „kiégeti” a fiókokat. Az egyre szaporodó jelentéseimet kvázi szamizdatként titokban sokszorosították, és Tellér Gyula, a Kuratórium nagybefolyású fideszes tagja is szinte feljajdult minden egyes újabb olvasmány érkeztekor, hisz azok olyan tényeket tartalmaztak, melyek egyenként valószínûleg (köz)ismertek lehettek, ám egyenként számszerûsítve és tételesen összesítve már felértek egy kényszerû tükörbenézéssel: így mûködik az MTV Rt., hiába a menedzsment, a kuratórium, a felügyelõbizottság és az ORTT minden „újabb erõfeszítése”. – „Jesszusom, már megint egy újabb Czike-jelentés!” – szörnyûlködtek hivatalosan, miközben nemhivatalosan ezt gondolták: … amellyel betû szerint egyetértünk, ám hivatalosan mégsem tehetünk semmit.” Ezt az ellentmondást muszáj volt feloldani – valahogy.
Feloldották…
Mondj igent, jöjj közénk!
Az események a számomra teljesen váratlan fordulatot vettek.
Peták elnök egy nap hivatott, és közölte velem, hogy eddigi életében eddig csak egy hozzám foghatóan „okos embert” ismert, Timkó Iván a neve. Elmondta, hogy van neki egy társasági köre, melyben nagyon okos emberek cserélnek eszmét. Szeretne velük megismertetni. El is vitt magával valami óbudai mûvészeti találkozóra, ahol meglepetésemre több olyan ismerõst is felfedeztem, akik korábban közeli munkatársaim voltak valahol. Tévések, rádiósok, ORTT-sek is voltak közöttük. Kardos Lajossal 1970 és 1976 között a Posta Rádió-és Televíziómûszaki Igazgatóságnál dolgoztunk – én „a vége felé” tervosztályvezetõ, õ pedig a talán legbizalmasabb radarállomás vezetõje volt. Kiderült (1997), hogy az ORTT-ben Révész Tamás Mihály, ORTT-elnök helyettese. Elmesélte még, hogy a Petõfi sírját Barguzinban „megtaláló” Morvai-expedíció híradósa is volt. Amikor az ORTT-ben meglátogattam, furcsán, izgatottan viselkedett. Ki-be röpködött az ajtón – látszott, hogy még másokat is vár rajtam kívül. Átadtam neki egy disken a televíziós jelentéseimet, mert - mint mondta – Révész T. Mihály elnök vizsgálatot akar indítani, a jelentéseim tartalma alapján. Elõbb majd még meg akar ismerni, személyesen is. A „vendégek” között volt Vass Csaba szociológus is, akirõl „Lali” elmondta, hogy Horn Gyula ellenlábasa a miniszterelnök-jelöltségben. Mert, mint mondta: „az õ kedves kis pártjuk az MSZP, és reméli, hogy én is hasonlóképpen érzek.”. Vass Csaba (Duna Televízió) megígérte, hogy elküldi nekem tanulmányát a világállamról. Aztán „Lali” egy perdüléssel kihívott a folyosóra. „Van nekünk egy kis titkos társaságunk, kérlek, mondj igent, lépj be közénk!” – Visszamentünk. A többiek tudták, miért is hívott ki „Lali” a folyosóra, de odabenn nem beszéltünk errõl.
Felhívás a táncra
Gábor Józsefrõl azelõtt még sohasem hallottam. (Valamit késõbb megtudtam a Sándor Gyuritól, aki évekig a legjobb barátom volt; de az nem volt reá nézve túl hízelgõ.) Peták István tévéelnök hozzá küldött – legyen a pártfogó instruktorom, aki majd megismertet „a titkos társaság elnökével”, bizonyos Zelnik Józseffel. Gábor József az elõzõ két kormányban is államtitkár volt. A találkozó – a várbéli dolgozószobájában – hamarosan afféle „spontán találkozóvá” fejlõdött, hiszen egyre újabb, illusztris vendégek érkeztek, feltehetõleg elsõsorban azért, hogy engem, a „frissen kiszemelt pipihusit”, méregessenek, alkalmas jelölt vagyok-e? Baranyi Károly is jött, aki a reformtanterv „atyja” volt; majd megérkezett Vass Csaba szociológus is, aki elküldte nekem a „Valóság” folyóiratban évekkel korábban megjelent szociológiai tanulmányát a Világállamról. Vele Sándor Andrásról beszélgettünk. Gábor József hosszan méltatta Kardos Lajost is, a barguzini Petõfi-expedíció híradósát, legnagyobb nemzeti költõnk földi maradványainak „megtalálásában” végzett kitartó munkájáért, helytállásáért. Büszke voltam, hogy hazafiak közé kerültem, akik számítanak rám „a társaság” tagjai között.
Melegszik a helyzet
Amikor egy elõadáson – Peták István tartotta a piaristáknál a magyar televízió közszolgálatiságáról - már Timkó Ivánnal is megismerkedtem; a helyzet fokozódni kezdett. Timkó Iván – azóta már halott, Isten nyugosztalja – szintén kapacitált, „lépjek be”, hívott a Gellért-fürdõ gõzfürdõjébe is, mondván, hogy ha „kételyeim” lennének, ott „mindent” nyugodtan átbeszélhetünk, kettesben. Ezek a történések egyre inkább lázba hoztak, mert halvány fogalmam sem volt, mi ez a „kis titkos társaság”, melynek a kedvenc pártja az MSZP, és olyan okos embereket tömörít magába a közélet minden területérõl, hogy – szerintük – azonnal be kellene lépnem. Itt volt az ideje, hogy az egész kérdést átbeszéljem néhány értelmes emberrel, olyanokkal, akikrõl feltételeztem: egyrészt átéltek valami hasonlót, másrészt a legjobb tanácsot adhatják majd nekem. A két férfi, akit „kinéztem” magamnak, Dr. Skultéty Sándor fõnököm és az édesapám voltak, természetesen egymástól függetlenül.
Vegyük elõbb apámat, aki hamar átlátta a helyzet súlyosságát.
Láttam rajta, hogy vegyes érzelmekkel viseltetik „megkeresésem” iránt. Hangsúlyozta egyrészt, hogy imádkozik értem, mert akit titkos társaságok tagjai táncba hívnak, azt nem egyhamar hagyják békén. Másrészt afféle szolid „féltékenységfélét” is felfedeztem a viselkedésében, mintha csak furcsállná, hogy elõbb „nem õt” keresték meg, hanem engem. Nem mintha szörnyen vágyott volna közéjük, viszont saját magát nálam sokkal többre tartotta mindenfajta (fel)használhatóság terén. Óvott is – vigyázzak, mert „ezekkel nem lehet packázni”. Érdekes, hogy a határozott válaszadásomat illetõ bárminemû „idõhúzást” packázásnak nevezte, mintha csak a megfelelõ szakszót használná rémült vacillálásomra. „Márpedig én semmi olyanba nem lépek be, amirõl elõre nem tudom teljes biztonsággal, hogy micsoda.” – mondtam. Egész hasonlóképpen csóválta a fejét, mint amikor – még 1994-ben – közöltem vele, hogy kilépek a Co-Nexus Rt.-bõl. Akkor azzal ijesztgetett, hogy „aki tengelyt akaszt a vörös Lászlóval”, az késõbb elveszíti a munkáját és egész egzisztenciáját. Megkérdeztem apámtól: „A László titkos társaság tagja volt?” – „Nem, konkréten megkérdeztem errõl, és tagadta.”
No hiszen, még hogy tagadta!
Attól még bármi lehetett.
Sanyi lerakja az alapokat
Skultéty Sanyi semmit nem rejtett véka alá. Meg sem lepõdött azon, hogy Peták közvetítésével kerestek meg. „Öregem, ezek biz’ a szabadkõmûvesek, más néven vakolók!”. Egyrészt õ is a fejét csóválta, másrészt viszont gátlástalanul (ki)röhögött. Kérdõre vonta Petákot is – megtehette, hiszen erõsen véleményes volt kettejük viszonyában, melyikük is áll ténylegesen a másik felett -, mi ez az egész? Aztán amikor átlátta, komoly a dolog; savanyú, sõt, lesújtó humorával közölte: „Látod, Pista, Te szabadkõmûvesnek sem voltál jó! Inas maradsz életed végéig!” Pista „lenyelte” a súlyos sértést, és láthatólag nem tudta, vagy nem akarta eldönteni, hogy szimpla fejvadász-inas maradjon élete végéig, vagy szembenézzen a ténnyel, hogy õt a vakolók szponzorálták a Magyar Televízió élére, szemben a Koltay Gáborral, akit a mérleg örökös nyelve SZDSZ valamiért annyira utált, hogy elképzelni sem tudta tévéelnöknek (Petákot el tudta). Sanyi legott nekikezdett az okításomnak, tekintettel arra, hogy látta: halvány fogalmam sincs a szabadkõmûvességrõl. (Ekkor még nem tekintette feladatának, hogy õ is megpróbáljon rávenni a belépésre. Ekkor még jóbarát volt, érdek nélkül.)
Mindjárt a következõ – pontokba is szedtem - alapvetõ ismereteket kaptam tõle, néhány röpke óra leforgása alatt: (1) Sosem fogod teljesen megérteni, mi is a szabadkõmûvesség. (Ebben bizony alaposan tévedett; - bár mire nagyjából megértettem, addigra õ már nem élt). (2) Az elnök Boross Péter. (Késõbb, amikor már nyilvánvaló volt, hogy soha nem fogok belépni a titkos társaságba; verset kellett írnom Boross Péter 70. születésnapjára, hogy megbocsásson. Sanyi volt a „kézbesítõ”. Állítólag megbocsátott…) (3) A legmagasabb hatalmasság, az egész világra kiterjedõ hatáskörrrel: II. Erzsébet, angol királynõ. (Ma már tudom, hogy ez a világ-háttérhatalom – sematikusan - egy Lucifer-Erzsébet-Rothschild érdekszövetség; Sanyi ekkor és itt csak a szakrális fõnökre gondolt.)
Vizsgáztató felkészítés
Ma már jól tudom, hogy mindazok számára, akik így vagy úgy, de benne voltak/vannak a pixisben, azok számára nincs, és nem volt különösebb jelentõsége, hogy Peták elnök, vagy Sanyi fõigazgató – vagy akár az épp’ regnáló Kormány – marad-e a helyén, avagy „kinyírják”. Hisz’ a használható emberek mind(ig) folyamatosan továbbszolgáltak; legfeljebb a színlelt (fedõ-) szolgálati helyük változott idõrõl idõre, az egzisztenciájuk nem. Lényegében Petáknak is mindegy volt, hogy elnökként vigyorog-e a szemétdomb tetejérõl, avagy visszamegy egyszerû mûsorkészítõnek (értsd: Szent István túrát tenni az ország legkülönbözõbb tájain – vagy idegenvezetni a Vár kazamatáiba, a koponyák és lábszárcsontok közé.) Amint egyre közeledtünk az országgyûlési választások (1998 tavasza) felé, a korábban felsorolt politikai aktivitásaim lassan elfogytak, a következõk szerint: (1) Az FKgP elnöksége egyszer csak (1998 januárja) már nem hívott többet a képviselõjelöltek egyeztetõ megbeszélésére. Schamschula György barátomat kértem, nézzen utána, mi is történhetett. Ezt „nyomozta” ki: Várhelyi András (politikus?, író?) - aki ma a Vitézi Rend fõkapitánya - mondta Torgyánnak: „Aki egy akkora csirkefogó tanácsadója, mint a Peták István, az nem lehet az FKgP parlamenti képviselõjelöltje.” Kihúztak - nem is „védekezhettem”, nem is értesítettek. (2) Újdonsült „szpnzoraim” egy ideig arról faggattak, igaz-e, hogy Orbán Viktorék tanácsadója vagyok? Apránként rá is jöttem, hogy afféle „online” kapcsolatnak kellhettem a miniszterelnök-várományos fidesz-elnökhöz, amire nemhogy nem haraptam rá, de egyenesen nem voltam hajlandó. Visszagondolva, az a legnagyobb gond, hogy a velem kapcsolatos történésekrõl folyamatosan és maradéktalanul tájékoztattam Sanyit, akit egyetlen megbízható barátomnak hittem. Éppen õt – nem kellett volna. Jóval késõbb egyszer elmondta, hogy neki „hivatalból senki nem lehet a barátja ” – mindenki gondolja át és találja ki, vajon miért. Szóval – azelõtt bármilyen anyagot nyugodtan elküldhettem a Viktornak, mindent megkapott; tündérien kedves, intelligens és szolgálatkész, fiatalos hangú titkárnõje Marika, még azt is elmondta, hogy a Viktor elolvasta-e már, és ha nem, mikor fogja átnézni. Egyszer a mobilján hívom a Viktort, aki azt mondja: „Elnézést, nem jól hallom, jön az alagút.” Hívom a titkárnõjét, hát a Marika helyett egy undok szipirtyó hangja jelentkezett be, és mikor elhadartam, ki vagyok és mit szeretnék, ellentmondást nem tûrõen kioktatott: „Magának nem Viktor, hanem Elnök Úr. Az Elnök Úr most nem ér rá. Magának máskor sem. Az Elnök Úr egyébként csak hivatalos küldeményeket fogad. Marika helyett a továbbiakban mindig ÉN vagyok, leszek. Viszonthallásra.” Énszerintem királyok, nemzetek, csaták, háborúk sorsa múlhat egy titkárnõn. Érdekes, hogy ettõl kezdve Varga Mihályt is hiába kerestem, már nem tartott igényt a tanácsadói munkámra. Fidesz-kapcsolatom ezzel megszakadt. (3) Miután az Új Magyarországban megjelent egy cikkem – Az utolsó bolsevik (Horn Gyula) címmel -, a fõszerkesztõ, Varga Domokos György (Dombi) értesített, hogy egyrészt nem tud honoráriumot fizetni, másrészt bizalmasan elmondta, hogy a cikkem miatt „megszüntették” a napilapot… Skultéty épp vezetõi értekezletet hívott össze, mert néhány nap múlva volt esedékes Horn Gyula személyes látogatása a Magyar Televízióban, Petáknál, tekintettel a közelgõ választásokra... A Gazdasági Hivatal már a tisztítóba is küldte a lépcsõn a bejárati kapuig legurítandó vörös szõnyeget… Sanyi az íróasztalára könyökölve felolvasta a cikkemet alárendelt vezetõinek. „Ez az ember – és itt rám mutatott – egy utolsó bolseviknak nevezte Magyarország jelenlegi miniszterelnökét.” A szó megfagyott a levegõben.
Skultéty Sanyi barátom közben folyamatosan okított, óvott és vizsgáztatott. Mivel az Új Idõk-nek még a vezetõ publicistája voltam - Sándor András pedig meghalt -; állandóan azt ismételgette: „Laci, ne írj! Különösen a Sándor Andrással ne hozd magad közös nevezõre!” – A figyelmeztetéseibõl arra következtettem, hogy valakinek nagyon kellemetlen, ha Sándor András szellemi örökösének tekintem magam; sõt, talán neki, Petáknak, és talán még Schamschulának is „keresztbe teszek” Sándor András állandó emlegetésével. (Akkor még nem tudtam, hogy Sándor András dezertált szabadkõmûves volt – Isten nyugosztalja, nekem a valaha élt legjobb barátom volt.) Sanyi minden nap többször is „vizsgáztatott” a napi politikai fejlemények alapján, hogy várhatóan mi fog történni. Azt vettem észre, hogy egyre jobban felkeltettem a személyes érdeklõdését. Egyre mélyebb és bonyolultabb összefüggésekrõl vizsgáztatott, és egyre gyakrabban kaptam tõle a válaszaimra „csillagos ötös" minõsítést. Késõbb, amikor már gyanítottam, kicsoda Sanyi, elhatároztam, írásban is kiugratom a nyuszit a bokorból. Írtam egy cikket Peták védelmében, aki még mindig nem hitte el, hogy most ugyanazok a királycsinálók akarják kinyírni (1997 vége – 1998 eleje), akik 1996 végén megválasztatták õt tévéelnöknek. Õ is elolvasta, és közölte, ha ezt a cikket bárhol kiadatom, kénytelen lenne engem azonnal kirúgni. Egy hét múlva kaptam egy fénymásolt levelet a hivatali postával, ami az én cikkem volt, névtelen levélként. Sanyi is kapott egyet, Peták is, sõt az MTV egész vezetõsége. Este Sanyi nagy röhögve elmesélte, hogy a nõvére (Iza) ceglédi nyomdájában állítottak elõ többszáz példányt, és el is küldték a kormánynak, meg az országgyûlési képviselõknek is. Nem sokkal késõbb írtam egy kõkemény cikket „Pakoljunk, vagy mégse?”; az ORTT is vastagon szerepelt benne, mint Országos Révész Tamás Testület. Odaadtam Sanyinak. Fogadkozott, hogy megjelenteti a HVG-ben, de ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé hittem neki. Aztán a saját szakállamra odaadtam Bencsik Andrásnak, aki már a Demokrata következõ számában lehozta. Másnap ott volt a lap a Sanyi kezében: „Átvertél engem!” – mondta, furcsán, kényszeredetten mosolyogva. Mit tehettem? Visszamosolyogtam…
Elõre menekülés
Petákot leváltotta a Kuratórium elnöksége. Nagyjából ugyanazok, akik kinevezték. Ezt õ ugyan nem tudta feldolgozni, mert képtelen volt megérteni, hogy õ az elnökcsinálók kisinasa. Noha pontosan tudta, hogy a rendszer, melyben élünk, köszönõ viszonyban sincs „a demokráciával” – azt már nem értette, hogy egy ilyen gyarmati sorba süllyesztett országban nem jó tévéelnökre, vagy jó miniszterelnökre van szükség, hanem mindig olyanra, aki a nagyon labilis, állandóan változó – mindig fúj a passzát, vagy az antipasszát szél – viszonyok, követelmények között, a szintén változó célokra a leghasználhatóbb és személyében a legkezelhetõbb. Mivel az én kirúgásom is csak napok, hetek kérdése lehetett - egyetlen lehetõségem maradt, az elõre menekülés. (Balszerencsém volt: a köszvény csak hónapokkal késõbb tört ki rajtam elemi erõvel, így akkor betegállományba sem mehettem, legalábbis nem volt hozzá pofám.) Sokan meghúzták ezt (Sanyi is); - hónapokkal, évekkel hosszabbították meg a munkaviszonyukat. A Kuratórium által kiírt pályázat alapján megpályáztam a Magyar Televízió elnöki posztját. Az említett fogadatlan támogatóim erre ráharapva – újból „begyorsultak” irányomban. Olvasóim nyilván megértik: ez az írás nem a televízióról szól, és nem is egy önéletrajzi részlet, ezért csak olyan epizódok megemlítésére van lehetõségem, melyek a fõcsapás szerinti cselekményt lendítik tovább. A bemutatott televíziós események azért képezik a történetem szerves részét, mert az én életemben, az átélt okkult „szörnyûségek” a Magyar Televízióban kezdõdtek, így lett a számomra - magától értetõdõen – minden politikai, mûvészeti, irodalmi okkultizmus központja az MTV. Az elõre menekülést azért tartottam jó megoldásnak, mert azt reméltem, hogy "ez a fajta idõnyerés” majd felülírja a kirúgásomat, és a „szabadkõmûves beavatásom” kísérletét is. Az ígért epizódok zömmel spontán találkozókban realizálódtak. A spontán találkozó a szabadkõmûves tervszerûség csodálatos találmánya, s a vakoló gondolkodásmód iskolapéldája. A lényege az, hogy legkevésbé sem spontán; - ellenkezõleg: abszolút aprólékossággal elõre megtervezik minden mozzanatát. Az olyan emberek – látszólag véletlen – találkozója, akik egyébként a büdös életben nem ülnének egymással közös asztalhoz. A vakolók tehát együttmûködésre késztetik, kényszerítik az egyébként ellenségeket is, hogy elõmozdítsák terveik megvalósulását. A szokatlan rituálé meglepetésszerû „kényszere" megteszi hatását, így jönnek létre a nagykoalíciók.
Vesegörccsel a Viktor nyakában
A Fidesz 1998-ban gyõzött. A választási gyõzelmet kellõképp megünnepelendõ, kongresszust hívtak össze az Elektromos Mûvek újlipótvárosi telepén. Engem is meghívtak. Mondanom sem kell, sok tucatra tehetõ azon meghívottaknak a száma, akik korábban egyszerûen csak kinevették az 1996. augusztusban, a Demokratában megjelent „jóslatomat”, miszerint Orbán Viktor lesz a következõ miniszterelnök. A választás elõtt, ezek a részben közismert emberek, még vagy lekicsinylették, szóra sem méltatták, vagy kifejezetten gyûlölték a Fidesz elnökét. Most persze arcukon boldog mosollyal, ott csápoltak a kongresszusi ülésterem legelsõ soraiban – köztük például a leváltott Peták István is. Ott voltunk mi is; feleségem a reggel kezdõdött vesegörcsöm ellenére „rávett”, hogy tegyünk eleget a meghívásnak. Amikor a gratulációk ideje elkezdõdött, olyan fájdalom nyilallt a jobb oldalamba, hogy nem volt erõm odamenni sem a Viktorhoz. Ülve maradtam – az ünnepi pillanat, amiért az egész oda-vissza utat, Vácról Budapestre „bevállaltuk”, kihasználatlanul tovaillant, nem maradt más, csak a testi fájdalom és a lelki csalódás. Csak félgõzzel követtem a programot – nagyobbik részemmel a vesemûködésemre koncentráltam. Elõttünk, a sorok közötti feljáró lépcsõtõl balra, 10 méterrel lejjebb ült Otto von Lambsdorff, az európai liberális internacionálé elnöke, akiben akkoriban még a Viktor legfõbb európai támogatóját tisztelhettük (azóta megváltozott a Fidesz identitása, bebújt az MDF helyén a jobboldalon támadt ûrbe, s ma már a Néppárt a sláger, mi több a Viktor további úniós karrierjének legfõbb letéteményese is). A gyõzelmi beszédjét követõen a Viktor egyszer csak odaröppent a Lambsdorff mellé, hogy mint házigazda, felkonferálja neki a következõ hozzászólókat, a további programot. Nagy elánnal sugdosott valamiket a liberális nagyúr fülébe, egészen átadva magát feladata teljesítésének. Mivel közben „jobban” lettem, elhatároztam, hogy – amint feláll – „meglepem”. Soha kínálkozóbb pillanatot! Így is lett. Amint a Viktor – még mindig erõsen elgondolkodva – felállt, rögtön felugrottam, ott is termettem mögötte, majd az ocsúdó testõrökkel mit sem törõdve, elébe álltam, gratuláltam. Meglepetten – hisz ez már nem a protokolláris gratulációk ideje volt - kezet nyújtott, mire átöleltem, aztán úgy maradtunk. A kamerák vették az egészet, a testõrök tébláboltak, a Viktor is egyik lábáról a másikra állt. Õk nem tudhatták, hogy derekamban hasító, éles fájdalmat éreztem, ami olyan erõs volt, mint a boszorkánylövés (hexenschuss). Nem bírván felegyenesedni, a teljes súlyommal a Viktor nyakában lógtam, támaszként használva Magyarország leendõ miniszterelnökét. Úgy egy perc elteltével oldódott a varázs, a – Deus ex machina – vesegörcs. Életünk leghosszabb közös egy perce volt. És máig az egyetlen. A Leleplezõ egy korábbi számában, a fõszerkesztõ Tõke Péter is megírta ezt a történetet…
Elmaradt pezsgõzés
Sanyi egyre csak ezt emlegette: „Ha a vakolók téged támogatnak, te leszel a tévéelnök.” Ezzel minimum implicite a „belépésemet” egyengette, Kardosék kis titkos társaságába, amelyrõl még mindig csak annyit tudtam, hogy legalább tucatnyian vannak, Zelnik József úr az elnök, és Gábor József a jobbkeze, aki egyébként láthatólag az én instruálásommal is meg volt bízva. Instruktorom megkérdezte, tényleg tévéelnök akarok-e lenni. Becsületesen bevallottam, hogy nem; leginkább erõfelmérésnek szánom pályázatom benyújtását. „Közvetítette”, hogy ismeretlenül keressem fel Bereczky Lórándot, a kuratórium elnökségi tagját, a Nemzeti Galéria igazgatóját, hátha „mondana valamit” a jelölésemmel kapcsolatban. Jelszóként – a telefonszámmal együtt - meghagyta, köszöntsem fel a születésnapja alkalmából. Bereczky nevetve megköszönte, majd a tárgyra tért. Meghívott a Nemzeti Galériába, a Rippl-Rónai kiállítás megnyitó ünnepségére, feleségemmel együtt. „A hivatalos megnyitó után lesz egy kis zártkörû pezsgõzés, gyertek majd oda.” – mondta kedvesen. Ám a dolgok kicsit másképp alakultak. Szeles szombati nap volt; jó félórával korábban értünk fel a Várba. Felmentünk a karzatra, s onnan, a korlátra támaszkodva, szemügyre vettük az érkezõket. Akkor is volt már némi „rossz elõérzetem” – sosem hagyott még cserben -, de konkréten nem gyanakodtam semmire. (A Gábor „Józsi” fogadott bennünket, és meglepetésemre „rám bízta” a dolgok alakulását – a beígért pezsgõzésig.) Néztem az érkezõket, és figyeltem, milyen ismerõs arcokat fedezek fel. És akkor megláttam érkezni Gábor Alice-t, Farkas István, férje oldalán – elõbbi az MTV Rt. 3 tagú felügyelõbizottságának egyik tagja, utóbbi az MTV személyzeti igazgatója. Márciusban kirúgtak az MTV-bõl. Mivel az eltávolításomban mind a ketten "jelentõs szerepet” játszottak, kifejezetten rossz ómennek tekintettem a felbukkanásukat. A hirtelen feltámadt szimatom most sem csalt meg! Mert egyszer csak a bejáratban megjelent elõbb Kovács András, a kuratórium elnöke (a „Hideg napok” filmrendezõje), majd maga Ladvánszky György, a Felügyelõbizottság elnöke, akit – nomen est omen – Peták, Skultéty és jómagam is a legfõbb rosszakarónknak tekintettünk. Lám, a sorsom már különvált a Petákétól, és éppen elszakadóban volt Sanyiétól is; ám ellenfeleinket tekintve még egyként gondolkoztunk. Azonnal átláttam, mi lehet a közös pezsgõzés igazi értelme, jelentõsége. Ha együtt pezsgõzöm Ladvánszkyékkal, az a „békülékenységem” csalhatatlan jele. És ez szimbolikusan azt is jelenti, hogy a tévéelnökké választásom „templomos” támogatása érdekében kibékülök mindazokkal, akik kíméletlenül/gátlástalanul kinyírtak, amikor nem szólt felsõbb – vakoló – érdek ez ellen. Vagyis én sem vagyok különb, mint õk, hiszen engem is „csak” az egzisztenciális érdekeim vezetnek, nem az igazság. (Akkor meg miért nem lépek be?) A pillanat tört része alatt eldöntöttem, mit teszek. Sietve odaléptem Bereczky Lórándhoz, és szíves elnézését kértem, hogy hirtelen – pezsgõzés nélkül – távoznunk kell, de „rossz hírt kaptunk otthonról”… Ugyanezt elmondtam Gábor „Józsi”-nak is. Bereczky a bajusza alatt mosolyogva széttárta a kezét: „Még nincs döntés, bárki lehet még a tévé elnöke! Majd meglátjuk!” – mondta, aztán feleségemmel – dolgunk végezetlen - hazahajtottunk, Tahiba.
Pakoljunk, vagy mégse?
Már említettem az alcím szerinti címû írásomat, amivel „átvertem” Sanyit, mert már nem bíztam benne, hogy „kiadatja” a cikkemet. „Gábor Józsiék” épp ekkoriban szerveztek egy spontán találkozót, a Selyemgombolyítóba – ez a Magyar Kultúrális Szövetség fedõnevû karitatív társaság székhelye (Budapest, III., Miklós tér 1.), ami belül egy mindenfajta kerti partira felszerelt biliárdasztal-angolpázsitos, rigófüttyös „amfiteátrum”-, ahol egyszer már Mária Terézia korabeli borokat iszogattunk, Zelnik József gyûjteményébõl. Ekkor még a Horn-kormány regnált, okkult nyelven parafrazeálva ekkor még a „mi kis pártunk” uralkodott. A Gábor Józsi jó elõre „figyelmeztetett”: „Lesznek ott jócskán olyan, közismert személyiségek is, akikrõl nem is gondolnád…!” Én ekkor még igazán nem gondoltam semmit, csak kíváncsian vártam, mi is fog történni. Az ebédet az elnök, Zelnik József felesége fõzte, már igazán elég éhes voltam, hogy megízlelhessem. Balomon a Gábor Józsi, jobbomon a Skultéty Sanyi ült, bár elõre hangsúlyozta, hogy õ nem tartozik „a Zelnik-körbe”, de azért összejárnak, hisz, mint említettem, „közvetítõ szerepet” töltött be a létezõ titkos világ és „a nem létezõ” titkos világ között. Mindenfélérõl beszélgettünk. Mivel viszonylag korán megjöttünk, sorban érkeztek meg az újabb és újabb illusztris vendégek, vagy tagok – as you like it… Akik frissen érkeztek, elõbb körbementek köszönni a kertben megterített hosszú asztal mentén, és kezet fogtak mindenkivel. Az asztal túloldalán, velünk rézsút, szemben Gyurkovics Tibor ( • 2009.) adomázott, széles, vidám gesztusokkal, miközben hatalmas falatokban nyeldekelte az asszony készítette borjúláb-pörköltet, amit nagy kortyokban antinori vörösborral öblített sûrûn le. Egyrészt sohasem ettem még ilyesmit, másrészt 48 éves koromra alig voltam még túl a pubertáskori "zsíroskenyér korszakomon”, bár köszvényes csak néhány hónappal késõbb lettem - máig rejtély, hogy a teljesen egészségtelen étkezés, vagy a csak évek alatt megemésztett gnosztikus titkok tudatalattit romboló pszichoszomatikus hatása miatt. Nos, tehát én is jól belakhattam volna a szemre amúgy kívánatos borjúláb-pörkölttel, de végül is a sors másképp rendelte. Alig emeltem a számhoz, azonnal megundorodtam. Nemcsak „a számomra gyanús állaga" miatt, hanem mert nem is ízlett. Egyszerûen nem volt „jó” íze. Lopva körbenéztem, felmérve, mi a fenét tehetnék szorult helyzetemben, miközben a kenyeremmel sûrûn mártogattam a szaftot, remélve, hogy attól nem borul ki, az egyébként eleddig a vasszöget is megemésztõ, korhely gyomrom. Gábor Józsi meglátta, mi a gondom, és jó tanácsával kisegített. „A kellõ pillanatban tegyél rá az asztal közepérõl egy piszkos tányért, és azzal együtt tedd vissza, középre. De senki észre ne vegye, mert megsértõdik a szakácsnõ, ha meglátja!” Így tettem, ezzel megismerkedésem az (arany)borjú lábával lezárult. (Valamikor egyszer, valamilyen alkalomból újból szopogattak borjúlábat, ezúttal rántva, azonban engem többé már nem téveszthettek meg.) A „gyomor-epizód” után jobbról halk surranás hallatszott, és besiklott a pázsit közepére az ezüst-metál, fényesre suvickolt sportos Nissan, a volánnál Kardos Lajos, mellette „valaki”. A „valaki” kiszállt, körbe indult, majd mikor hozzám ért, megállt épp elõttem. Felálltam és bemutatkoztam: „Czike László.” – Révész T. Mihály! – válaszolta. (Kis Napóleon volt; az ORTT elnöke, Horn Gyula „média-minisztere”. Róla/róluk szólt a „Pakoljunk, vagy mégse!”.) Kezet fogtunk, nem eresztett, de nem szólt, csak nézett szúrós kis szemeivel. „Czike László!” – ismételtem meg, harsányabban, élve a gyanúperrel, hátha nem ismeri a nevemet. Aztán megszólalt: „Tudom, csak jól megnéztem magamnak!” – azzal Zelnik felé vette az irányt, és mellé ült. Gábor Józsi kedvesen elmagyarázta minden érkezõrõl, kicsoda, mit is kell tudni róla; és egyáltalán az egész szcenáriót igyekezett megértetni velem. De nem nagyon figyeltem, sem õrá, sem Sanyira. Elgondolkoztam. Tényleg, sokan vannak itt, akik közös helyen nemigen „férnek össze” egymással. Azután megértettem. A spontán találkozó olyan (okkult) intézményesített forma, amely arra való, hogy olyanok (is) találkozzanak, akiknek a személyisége egyéb tekintetben inkompatibilis. Amolyan politikai és ideológiai „vámszabad-terület”, ahol a jelenlévõk átmenetileg felfüggesztik minden személyes ellenszenvüket, vitájukat és konfliktusukat, hogy atrocitás kizárásával, maximális hatékonysággal együtt tudják szolgálni a közös „páholy”-ügyet, melyet az elnök napirendre tûzött. Az egyik aktuális feladat talán Czike László megfigyelése lehetett, hogy személyiségében vajon alkalmas-e arra, hogy „a magasabb cél” érdekében együttmûködjék olyanokkal, akiket egyébként „látni sem” bír. Azt hiszem, átmehettem a „vizsgán”, legalábbis egyszer sem jöttem ki a béketûrésbõl. Pedig a spontán találkozó vége felé még egyszer próbára tettek, pontosabban: tett, - Révész T. Mihály… Búcsúzólag megint elém állt, és kézfogás közben mondta: „Találkozunk még, kicsi ez az ország!” – önkéntelenül hozzágondoltam: „kettõnknek…”
Meggyes pite
Feleségem, Piroska közismerten finom meggyes pitét süt, abból a bio-meggybõl, ami a kertünkben terem. 1998. nyarán összességében legalábbis többtíz-kiló meggyes pitét megettünk a kerti asztalnál beszélgetve: Peták István, Skultéty Sándor és én. Szerettek nálunk lenni; voltak is, vagy 10-15-ször. Peták Pista már nem volt tévéelnök, csak túramûsor-készítõ; Sanyi elhúzódó, vissza-visszaesõ egyéves betegállományát töltötte, én pedig már munkanélküli voltam. Ráértünk. A beszélgetések mindig ugyanarról szóltak. Egy darabig „reménykedtünk”, hátha mégis én leszek a tévéelnök; - õk ketten ezzel szerves összefüggésben, de ettõl függetlenül is remélték, hogy egyszer majd csak „beadom a derekamat”. Peták feltette a következõ kérdéseket, amelyekre szerintem a Sanyitól (vagy Zelniktõl) hallhatta a jó választ. Nagyokat nevetett, nevettek – „Még, hogy demokrácia, ha-ha-ha! Az nem volt soha!” – „Mondd, Laci, ki a világ ura?” – és rögtön válaszolt is rá: „Az angol királynõ.” – „Mondd csak, Laci, kik is uralkodnak a világon?” – ezúttal hagyott válaszolni: „A szabadkõmûvesek!”- mondtam fel „a leckét”, szinte dühösen. „Na, látod!” – nyugtázta elégedetten – „Hát, ha õk a világ urai, akkor miért nem lépsz be közéjük? Menj el a Zelnik Jóskához, és mondj a felkérésükre igent. Úgy tudom, a Kardos Lali már egyértelmûen feltette neked a kérdést!” – „Mondd, Pista, ki ez a Zelnik Jóska? Ha akar tõlem valamit, hát jöjjön ide, szívesen látom õket is egy meggyes pitére!” – válaszoltam. Mikor hármasban voltunk, egyfolytában nyaggattak; nem álltam kötélnek. Mikor kijött Piroska, ásványvízzel, vagy egy újabb tál meggyes pitével, akkor elhallgattak, vagy sebtiben valami közömbös témáról kezdtek beszélni. Sanyi nevetve ugratta a földijét: „Pista, te évek múltával, még mindig csak kisinas vagy, te még szabadkõmûvesnek se’ voltál jó!” Aztán felálltak: „Hát ez nem nagyon megy! Ez az ember reménytelen eset! Rosszat akar magának!” – mondták csalódottan, majd eltávoztak. Mindig eltûnõdtem: mi érdekük fûzõdhet ahhoz, hogy belépjek egy titkos társaságba? Egyszer aztán összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem „a mindenes Gábor Józsit”, mi ez az egész? „Nincs itt semmiféle titkos társaság, abszolút legális minden.” – mondta, és meg is mutatta, mennyi éves tagsági díjat fizetnek a magánszemélyek és a gazdálkodó szervezetek. Igen, ezt már láttam is nemrég egy fõkönyvi kivonatban… Melyik cégnél is? De akkor mire föl ez a fene nagy titkolózás? S a meg nem szûnõ fejvadászat? És mire föl a politikai események nyilvánvalóan „társas”, tudatos, tervszerû manipulációja? És miért beszél Skultéty, Peták, Kardos „titkos társaság”-ról? Miért is küldött a már halott Sándor András a világállamról beszélgetni Vass Csabához? A választ, testvér (!), csak a szél fújja…
Barátnõbõl feleség
A Hold utcai sörözõben ücsörögtünk: Sanyi, egy kirúgott tévés fõszerkesztõ barátom – Sanyi nem is ismerte -, meg én. Ígértem: bemutatom Sanyinak. Jókedvûen beszélgettünk. Ez egy közismert sörözõ – megfáradt tévések gyakran öblítették le itt kiszáradt torkukban az út porát… Sanyi gyakran mutatott diszkréten erre, arra hogy figyelmünkbe ajánlja az új illusztris vendégeket. Egyszer csak a háta mögé mutatott, egy éppen érkezõ szálfatermetû vitézre. „Na, ez is…” – sóhajtott, majd legyintett. Várhelyi András volt, aki önhatalmúlag kihúzott az FKgP képviselõjelölti listájáról. (Dicsértem a szálfatermetét. Akkor még nem tudtam, hogy a brutálisan meggyilkolt Fenyõ János egykori média-holdingja részvénytársaságának igazgatótanácsi tagja, író, Kocsis Levente Mihály, az MTV kuratóriumi elnök helyettesének legjobb barátja – ma a Vitézy Rend fõkapitánya.) De Sanyi a szálfatermetét is lazán lefitymálta. Sanyi ugyanis mindenkirõl tudott mindent – foglalkozási ártalom; tudjuk, hivatalból nem köthetett barátságot senkivel -, viszont tudott hallgatni. Zoli barátom idõnként mintha „sugdosódott” Sanyival, amiért kicsit „féltékeny lettem” mindkettõjükre, hisz’ nem azért hoztam össze a találkozót, hogy rólam csak úgy „megfeledkezzenek”. Láthatóan összemelegedtek; Sanyi csak kesernyésen mutogatott rám, hogy én miért nem vagyok hajlandó tudomásul venni a való világ való folyását... Zoli nagyjából egy kukkot sem értett az egészbõl, és amikor Sanyi kiment a mosdóba, gyorsan megkért, hogy hazafelé – elvisz valameddig, ahol metróra szállhatok – szépen magyarázzam el neki: "mi folyik itt”. Nem egy szívderítõ történet, majd meglátják. Hazafelé megálltunk a ház elõtt, ahol lakott, kikapcsolta a motort és tovább beszélgettünk. Elmondta, hogy a Sanyi „egy jó ajánlatot” közvetített felé. Azt nem mondta el, kiét… Nagyon misztikus volt neki az egész. Megpróbáltam segíteni. Volt még egy feltétel, amit teljesítenie kellett – a német nyelvtudással rendelkezett -: azt üzenték, vadházasságban nem élhet, vegye el feleségül a barátnõjét, és akkor minden rendben lesz. Szívesen teljesíti a házasodási feltételt, mondta, de nem érti ezt az egészet, „mi a franc ez a szabadkõmûvesség, valami fejvadász hálózat?” – kérdezte, mert esze, az volt. Búcsúzóul elmagyaráztam neki, ne tartson semmitõl, „ez csak olcsójáték, felnõtteknek”…
Orbán Viktor miniszterelnök elsõ jelentõsebb külföldi útja – ha jól emlékszem – Helmut Kohlhoz vezetett, Németországba. A feleségemmel néztük a Híradót, s egyszer csak valami érdekeset láttam! Az Orbán látogatásáról szóló tudósítás képsorain feltûnt valaki! Zoli ott állt, a képen Orbán háta mögött, mint Magyarország kulturális attaséja. Én munkanélküli voltam, de már rég házas.
Fél pohár víz
Egyszer Sanyiéknál beszélgettünk, a Stefánia úti öröklakásában. Elnézést kért, ki kellett egy pillanatra mennie, valami társasház-gyûlés volt nála éppen, amit a felesége – én Gyöngyinek ismertem meg, de jóval késõbb kiderült, hogy Gizi - vezetett. Kezében egy fél (…?) pohár vízzel tért vissza, és odanyújtotta nekem – „Idd meg, biztosan megszomjaztál!” Így volt, megittam, majd el is búcsúztam – nem akartam egy kezdõdõ társasház-gyûlés kényszerszülte, csendes résztvevõje lenni -; autómba ültem és hazaindultam. Nem volt csúcsforgalom. Percek múltán valami furcsa tompultság vett erõt rajtam – nem szédültem el, csak egyszerre nem tudtam, merre járok. Nem fiziológiai bénaság volt, hanem mélytudati. Még csak az sem fordult meg a fejemben, hogy talán meg kellene állnom, és tisztáznom, mi történik velem, vagy legalább megvárnom, míg „a rontás” megenyhül. Csak hajtottam, lazán, tompán a semmibe, az ismeretlen semmibe. Egyszerûen nem találtam meg az utat hazafelé, pedig a százszor is megjárt út ott kanyargott, szélesen-tágasan, elõttem. Másfél órán át kóvályogtam, lényegében összevissza. Aztán - mintha semmi rendkívüli nem történt volna – egyszerre minden kitisztult, és nagy késéssel ugyan, de rendben hazaértem. Soha nem beszéltem errõl, soha, senkinek. Ezt nem is mertem végiggondolni. Nem is mertem végiggondolni, hogy a rejtett hatalom emberközelében esetleg tudatmódosító vagy „fixáló” szereket is alkalmazhatnak, esetleg még „a magánéletben” is, nem is feltétlenül „ártó” szándékkal. Éppúgy, ahogy Sándor András ezt már 1996-ban megírta, a „Kedves Barátom” nevû szamizdat-levélújságban. Vagy Drábik János a „Tudatmódosítás” címû könyvében... Sanyi egyszer elmesélte – nem tudom, ez hogy jön ide!? -, hogy amikor a 12 órás szívmûtétjét végezték mélyaltatásban, közben jegelték az agyát, nehogy oxigénhiány lépjen fel. Közvetlenül a mûtét után ismerkedtünk meg, és hamar „bensõséges baráti viszony” alakult ki közöttünk a kölcsönös szimpátia, a hasonló gondolkodásmód és a mély humorérzék alapján. Tudom, Sanyinak hivatalból nem lehetett barátja, ezzel szemben – Ezredes Elvtárs! -, szabad, nem szabad, én mégis a barátja voltam. Tudom, hogy így volt. (Egyszer pl. amikor „összevesztünk”, a szõke-dundi titkárnõjével íratott nekem sokoldalas bocsánatkérõ levelet, mert neki szörnyû, olvashatatlan kézírása volt, és komolyan akarta, hogy kiengesztelõdjem…) Sanyi elárult nekem egy személyes titkot. Azt mondta: a mûtéti mélyaltatás óta semmire nem emlékszik, emellett mindent azonnal elfelejt. Így lettem – egyéb bokros feladataim mellett – Sanyi barátom és fõnököm, egyik napról a másikra való, élõ emlékeztetõje. Bátran megbízhatott, és meg is bízott bennem; amire és ahogy én emlékeztem (hogy mi történt a királyi tévében egyik napról a másikra), arra bízvást mérget vehetett. Ettõl kezdve nem izgult, mindent nyugodtan elfelejthetett… Volt „egy másik” emlékezete…
Miután a fránya cikkem megjelentetésével, egyszer – hogy egy kicsit megleckéztessem – jól átvertem; lehet, revánsot akart venni?
Csak nem valami „búfelejtõszert” itatott velem?
A dánosi találkozó
Dános – ezen a néven Magyarországon – nem létezik. Van egy Dános a mai Romániában; de Magyarországon csak Dánszentmiklós van; úgy 30-35 kilóméterre Budapesttõl, délnek. De falból dánosi találkozónak nevezték el a nagy okkult-gnosztikus eseményt, ahol a magyar közszolgálati televízió jövõjéért aggódó televíziósok adtak itt egymásnak felejthetetlen randevút. Lényegében ez a dánosi a „nemzeti-értelmiségi” páholy - talán utolsó - csendes tüntetése volt, hogy megálljt parancsoljon a hatalom packázásainak, s hogy megõrizhesse az MTV-t, mint „kulturális” búvóhelyét. Egy kis okkult szómagyarázat, segítségül bizonyos szükségszerû felismerésekhez. Nem minden az, aminek látszik, vagy aminek hívatja magát. Az MTV = a kultúra „központi” temploma. Templomot építeni = páholyt építeni. Vö. Magyar Kulturális Szövetség = Templomos Lovagrend. (Úgy 1 évvel késõbb fejeztem be könyvemet a Magyar Televízióban tett „kirándulásomról”, „A pokol legalsóbb bugyra” címmel. Bármily’ furcsa – „a legalsóbb” jelzõ Gellért Kis Gábortól származik, aki egyébként „lektorálás közben” elmesélte, hogy az édesapja jelentõs, köztiszteletben álló szabadkõmûves volt. A villájában tartott megbeszélésre siheder fiát is odahívta, hadd tanuljon a gyerek, milyen is a való világ. Végül is nem az a könyv jelent meg 2006-ban, hanem egy lebutított változat, amelyben említés sem történik a szabadkõmûvesekrõl, de „A pokol legmélyebb bugyra” címû fejezetébõl megtudhatja a nyájas olvasó, ki mindenkik is „bújkáltak” a MTV-ban. A könyvrõl majd késõbb, még egyszer, más összefüggésben.) Itt, Dánszentmiklóson van Magyarország területének geometriai középpontja. Szerintem nyilvánvaló, hogy a jelzett térmértani (topológiai) okokból jelölték ki vakolóink színhelyül ezt a helységet, vélhetõleg körzõvel, vonalzóval, vízszintmérõvel, szögmérõvel, szextánssal és hát vakolókanállal. Vakolókanállal ették – ott is - a töltöttkáposztát…
Összességében voltunk vagy harmincan. Nem fogom tudni maradéktalanul, pontosan, hiánytalanul visszaidézni, ki mindenki volt ott, de ennek nincs is jelentõsége. Én voltam Sanyi „sofõrje”; még az elõzõ, gazdagabb életemben megkeresett, 10 évesen vett, akkor kb. 16 éves ezüstmetál amerikai modell MB 280-asommal szállítottam oda-vissza, hogy nyugodtan ihasson. Volt nagy „rácsodálkozás”, amikor a zárt kertbe besiklottunk! A helyi bennszülöttek fogadtak bennünket, akik láthatólag az alkalmi kiszolgáló személyzetet alkották. Hamar átláttam: az egészet Sanyi szervezte, a profi hozzáértésével, kvázi „házigazda”-ként. Egyértelmû volt, hogy ezt, itt már legalább századszor csinálja. Végigvezettek bennünket az egész telken, ami lényegét tekintve egy különbözõ „állomásokból” álló, nyíltszíni, zártláncú, kézi disznófeldolgozó technológiai rendszert képezett. Betáplálás egy disznó, a saját lábán; - végtermék a rengeteg disznóétel! A „disznóvágási folyamat” végeredményeként keletkezett sok ínycsiklandó finomságot mind meg kellett ennünk – a disznóból tulajdonképpen nem maradt semmi. A „páholyülés” olyan kerítésszaggató szilvapálinkával kezdõdött, amibõl haza is vittem 2 üveggel, mert tisztábbat, jobbat nem kóstoltam soha. Én – ott – nem ittam, de nem is nagyon ettem. Õszintén szólva akkor sem rajongtam túlzottan „ennyi disznóságért”, ami egyszeri túlzabálás esetén is egyszerre hordta magában a pár óra alatti teljes koszorúér-eldugulás és vastagbél-elzáródás akut veszélyét. A népnemzeti templomos grállovagok a nemzeti televízióért való féktelen aggodalmukat teljes egészében mintha ebbe az „egyalkalmú” és soha vissza nem térõ disznótoros orgiába fojtották volna. Nem voltál ott – nem tudhatod, mi folyt ott! Meglett férfiak – nõt, egyet sem engedtek be! – ették félhalottra magukat, 8-10 disznófogást téve percek alatt magukévá, ugyanis a manuális disznófeldolgozó üzem (disznó-manufaktúra) futószalagon ontotta eléjük, a hófehér abrosszal terített hosszú, L-alakú asztalra a frissen készült új és új pecsenyéket. Volt ott: orjaleves, disznópörkölt, flecken, sült, rántottszelet, körömpörkölt, lapocka, oldalas, rántott borda és mindenféle belsõség – vesepecsenye, szív, resztelt máj. De a tovább-feldolgozás termékeit: a többféle hurkát, a disznó-hasét, sült szalonnát, töltöttkáposztát, töpörtyût, töpörtyûs pogácsát, stb. is mind meg kellett - minimum - kóstolnunk. Kenyeret, savanyúságot senki nem evett az ételekhez. Disznó a disznónak körítése volt, s még kísérõ italnak sem ittak mást, csak a kerítésszaggató szilvapálinkát, meg ásványvizet, „higításként”. Én nagy naívul azt hittem, hogy ez valami titkos „konferencia”, nézet-egyeztetés, kötetlen beszélgetés, a tévéért aggódó, kultúrateremtõ nagymogulok sokáig emlékezetes és emlegetett „brain-storming”-ja, vita-fóruma, a kultúra mérföldköve lesz... De nem lett! Az asztalnál ülve hallottam hatalmas böffenéseket és egyéb intim zajokat, egyszóval az evés és az emésztés kísérõ dallamait, ámde jövõépítõ elképzeléseket, értelmes megjegyzéseket, felszólalásokat, kérdéseket vagy válaszokat - egyet sem. Azaz egyet mégis - igen… Aki mondta, az is tökig be volt már szívva, talán ezért jött ki belõle az igazság ilyen kendõzetlenül. Viszont mindez kurvára magyaros, népi és nemzeti volt egyszerre. Aztán megértettem! Ezek a félelmetes tudású, érzékû, nagyon magyar kultúra-lovagok betegre ették magukat; - mintegy tiltakozásul az ellen, hogy a szívük csücske kicsiny pártjuk épp most teszi trükkök százaival örökre magáévá a közszolgálati televíziót, és ha minden kötél szakad, hát átenged néhány „téglát” a Fidesznek és a kisgazdáknak a lerombolt házból, hadd szórakozzanak a produkciós büdzsé terhére egy kicsit õk is, hátha telizabálva késõbb nem jelentenek majd politikai veszélyt. Mint frissen kirúgottat, Pálfy G. István vígasztalt, ne szívjam mellre a dolgot. Pár székkel odébb Koltay Gábor rágott egy hatalmas csontot; csak a szemei jelezték, hogy hallja, érti, merre tart az egyébként snassz adomázgatás. Mihályfi Sándorra is emlékszem, az „Indul a bakterház” rendezõjére. (Sanyi mondta, õ is a Zelnik-kör tagja, „Nagyon nyomul!”; azóta már meghalt.) Horváth Lóránt – a késõbbi tévés könyvemben lásd: Jákob hangja és Ézsau keze -, „ideiglenesen” két évre megbízott tévéelnök, másként MSZP-komisszár a személyi titkárával, mobiltelefonján „ellenõriztette” a spontán találkozó menetét, mintha a semmitmondó magnófelvétel nem is lenne elég. Sanyi nagyon berúgott, ennek ellenére õt láttam egyedül okosnak, magánál lévõnek, szellemesnek és felszabadultnak. És fõleg õszintének, közlékenynek. Nem zavarta, kik ülnek mellette, mindig csak azt mondta, amit tényleg gondolt. Egyre lelassultabban, rosszul pörgõ nyelvével bárki viccelõdésébe beledadogta aktuális meglátásait. Csak rajta látszott erõsen a kerítésszaggató szilvórium közvetlen hatása, mert aki érezte, hogy „leleplezné magát”, az már inkább hallgatott. Zelnik Jóska – nem egy kiköpött szálfatermet – bridgesnadrágban múlatta az idõt; poharát kezébe markolva, bölcsen, csillogó szemekkel, de eltûnõdve hallgatott. Aztán, amikor úgy érezte, eljött az õ szakrális megnyilatkozásának ideje, legott bele is vágott. Viszonylag hosszú értekezést tartott, miként kell értelmezni a magyar televíziózás közszolgálatiságát (talán a Peták helyett, aki nem volt jelen), népi kultúráját, stb. Arra is kitért, milyen legyen a politika és a kultúra viszonya. Az én Sanyim ezt már meg nem állhatta! Erõsen az asztal sarkába kapaszkodva szólásra emelkedett, és nagyjából a következõket mondta: „Figyelj, Jóska, okosakat mondtál itten, de azért valamit mondok én tenéked… Nem a titkos társaságokban, titokban, elit káderek egymással, egymás között kell az ilyen dolgokat lerendezni, hanem a nép részvételével, a nagy nyilvánosság elõtt.” Aztán, hogy nyomatékot adjon népnemzeti kifakadásának, bika-keményen leült, ám ha nincs mögötte/alatta a szék, fix, hogy hanyatt esett volna. Így csak belehuppant, egyetlen nagy reccsenéssel (lehetett 120 kg). A hatás nem maradt el. Néma, szinte síri csend lett. Átérezve a helyzet képtelenségét, valahogy kicibáltam Sanyit az udvarra, nem törõdve törõdött állapotával. Muszáj volt! Mert amint kiértünk, úgy elkezdtem teli szájjal röhögni, amint csak a torkomon kifért. Mert a Sanyi spiccesen kioktatta a Nagymestert, amibõl csak lehetett. Magyarán: akasztott ember „házában” emlegette a kötelet…
Te is lázadó vagy?
Kérdezte Sanyi, náluk, amikor már kezdte megérteni, hogy sosem fogok belépni. „Nem!” – feleltem. – „Odáig még nem jutottam. Egyelõre csak azt látom, hogy ez a szabadkõmûves HÁLÓZAT szörnyû alacsony hatékonysággal mûködik, ami nem is csoda, ha egyszer a káderkiválasztás alapmotívuma a kontraszelekció. Ha belépnék, azt nem azért tenném, hogy belülrõl bomlasszam, mint tették egyesek az MSZP-ben, hanem azért, hogy megmutassam, mindezt „a tervszerû népmegvezetést” jó céllal, sokkal hatékonyabban is lehet csinálni.” – „Igazad van, mondta Sanyi, én is így látom. Akkor miért nem teszed azt?” – válaszolta. Nem szóltam egy szót sem. Az eltelt hónapokban minden okkult témájú könyvet elolvastam, ami a szabadkõmûvességgel csak kicsit is összefügg. Sok mindent tudtam, értettem már, amirõl – még – nem akartam Sanyival vitatkozni. Sanyit én hívõ embernek láttam – éreztem -, de ugyanakkor pragmatikus, egyszerû lélek volt, aki a mi képtelen barátságunkat a maga módján úgy akarta megélni, hogy segít nekem „földi” karriert csinálni. Õ ugyanis tudta, hogyan kell. De én akkor már nem erre a földi világra koncentráltam. Némileg kielégítette a napi operatív hiúságomat, hogy egy MTV 603 rendszámú kis VW Golffal róhattam az utakat, ingyen, de belülrõl megmaradtam az igazság balekbajnokának. Ebben a Krisztushoz közeledõ magányos lelkiségemben semmi keresnivalója nem volt a Fraternitasnak… Akkor szerencsémre új „vendég” érkezett, aki már nem is jelentett a számomra különösebb meglepetést - és így a téma „ugrott”. Sanyi valahogy’ vonzotta a másként gondolkodókat. A valaki – Kuczka Judit volt, az egyik kultúrális mûsor – valamilyen … 2000. – fõszerkesztõje. Már többször is találkoztunk; - kölcsönösen szimpatizáltunk egymással, késõbb több írását is felhasználtam, leközöltem a televíziós könyvben, olyan gondolatébresztõk voltak. De sokáig nem tudtam: ki õ? Még akkor sem. Kellemes, baráti beszélgetés volt. És akkor egyszer csak eljött az árulás, a beárulás pillanata. Akkor már túl voltunk azon, hogy engesztelõ verset kellett írnom Boross Péter 70. születésnapjára (1998. augusztus 20.), amely következzék most itt, teljes terjedelmében. Rögtön utána a másik, amelyet már – az õ szempontjukból – „fordított megvilágosodásom” után írtam (de azt már nem küldtem el senkinek, sehova):
BOROSS PÉTER 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA
(1998. augusztus 20.)
Mértéktartó a hatalom:
Nem szükséges forradalom.
Becsületes miniszterek
Kivívják a tiszteletet.
Dolgozik, épít a Kormány:
Ez maga az új Alkotmány.
Ifjúság és mély bölcsesség –
Nem engedik egymás kezét!
Rózsák nyílnak, szívben kereszt, -
Hû hívedet híven szeresd!
Megoldottad "minden dolgod":
Hetvenszer is legyél boldog!
BOROSS PÉTER 71. SZÜLETÉSNAPJÁRA
(1999. augusztus 20.)
Rossz hold van felkelõben... (Bad Moon's on the Rise/CCR)
Elmaradt a forradalom, 's
Feltámadt a karhatalom.
Botcsinálta miniszterek
Nem élveznek tiszteletet.
Légvárat épít a Kormány
Alkotmányunk üszkös romján.
Polgáraink csõdhelyzetén
Nem segíthet jótétemény.
A valódi rózsakereszt
Krisztustól vár szeretetet.
Sûrûsödõ bonyodalmak
Oszlatása múlik Rajtad.
Hetvenegyszer is légy boldog!, -
Hogy megoldhasd minden dolgod.
Czike László
Skultéty Sanyi – rögtön a kölcsönös jópofáskodások után, amikor mind a hárman leültünk a dohányzó asztalkához, rám mutatva - így szólt: „Ez az ember nemet mondott a szabadkõmûvesek invitálására!” Kuczka Judit csak nézett, a szeme sem rebbent. Õ pontosan tudta, mit is jelentenek ezek a szavak – én, akkor még nem. (A teljes kirekesztésemet a társadalmi – politikai, kultúrális és üzleti – életbõl, életem végéig. Aki ugyanis nem hajlandó belépni a HÁLÓZAT-ba, az nem része többé a TERV-nek, szabad préda, mert nem használható semmire, ami fontos. Használhatatlan selejt, sõt, közveszélyes másként gondolkodó, mert titokban nyilván összeesküszik a mainstream ellen. Lásd még: Orwell 1984, Fahrenheit 451 és Fahrenheit 9/11). Sanyi pontosan tudta, mit csinál. A nagymesternek íratott vers csak arra volt jó, hogy engem „lenyugtassanak", minden rendben van, nem lesz semmiféle retorzió vagy üldözés. (Lett.) Hogy elaltassák minden esetleges gyanúmat. Sanyi egyrészt mosta kezeit, mint Pilátus az Újszövetségben – „I wash my hands!” -, másrészt üzent a vakolóknak, hogy, mint reménytelenrõl, mostmár végleg leveszi rólam a kezét. Kuczka Judit nyilván teljesítette a küldetést – miért is ne tette volna? Judit édesapja – mindezt jóval késõbb tudtam meg –: Kuczka Péter, író vélhetõleg szabadkõmûves volt. Mint az írók között nagyon sokan, legalábbis a jelentõsebbek közül. De Kuczka Pétert, a népi írót – nem is elsõsorban az írásai, hanem a szerkesztései avatták szépirodalmi zsenivé. Kiváló népi író társai között említhetem például Illyés Gyulát, Fekete Gyulát (Szimmaren, a Kék Sziget!), Sándor Andrást. Elõbbi biztosan, középsõ vélhetõleg a Testvériség érintettje; - Sándor András dezertált. (Talán õt azért nem bántották, mert szõrûnek a szõrût, úgy tudom – tilos…) Hogyha Kuczka Péter semmi mást nem tett volna a magyar és az egyetemes irodalomért, mint hogy éveken át szerkesztette a Galaktika címû sciencefiction folyóiratot; már akkor is, csak ezért is, irodalmi Nobel-díjat érdemelne… Rajongója voltam/vagyok 16-18 éves koromtól.
Meddõ „összeesküvés”
Sanyi még tett értem egy utolsó elõtti próbálkozást. Megint magához hívott, "spontán találkozó”-ra… És hát – megint voltak ott új emberek is, akik ki tudja, hogyan kerültek bele a mozaikból összerakott képbe. Ott volt Mihályfi Sándor, a „nyomulós” filmrendezõ, Murányi László, az egykori tévéhíradó-szerkesztõ, meg – ha jól emlékszem Szilárd Tibor is, aki egykor az MTV gazdasági vezetõje is volt, majd a Felesport Kft. ügyvezetõje lett, Hegedüs Csaba elõtt. A fõ mûsor – mint rövidesen kiderült – én voltam, mint egy Sanyi által megtervezett, lehetséges „puccs” kulcsfigurája. Nagy tudású barátom – akkoriban még tartós televíziós betegállományban volt, vagyis még nem volt az Orbán-kormány kisgazda, környezetvédelmi közigazgatási államtitkára – nem kertelt. Elõadta, hogy már minden jelentõs fórum elõtt nyilvánvaló, hogy Ragáts Imre gazdasági fõigazgató és Horváth Lóránt megbízott tévéelnök csõdbe döntik a Magyar Televíziót, és hogy ez ellen sürgõsen tennünk kell valamit. Körbenéztem Ez így, mind miránk hárult: a betegállományban rejtõzködõ vezetõ jogtanácsosra (Sanyi), a már évekkel ezelõtt kirúgott híradó-szerkesztõre (Murányi), az obligón kívüli filmrendezõre (Mihályfi), a már nyugdíjban lévõ volt gazdasági vezetõre (Szilárd) és az elnök leváltása után azonnal eltávolított fõtanácsadóra, a MTV volt vezetõ közgazdászára, vagyis énrám. A helyzetet ab start mindenki rendkívül komolyan vette, így én sem protestáltam. Sanyi közölte, hogy én leszek az új gazdasági fõigazgató, ha a Ragácsnak felmondtak (?). Megkérdezte Murányit is, vállalja-e a tévéhíradó fõszerkesztõi beosztását. Murányi vállalta… Miután így mindenkinek kiosztotta az operatív feladatát, Sanyi kért bennünket, tegyünk meg a magunk területén „mindent” annak érdekében, hogy „a megbeszélt dolgok” maradéktalanul megvalósuljanak. Hazafelé egyfolytában azon gondolkoztam, kinek mi is a „területe". Nekem speciel nem volt… Mondanom sem kell, hogy eme „összeesküvésnek” semmi folytatása nem lett, még szóban sem. A Ragácsot késõbb kinevezték tévéelnöknek, porig rombolta a Televíziót, vagy ha így jobban hangzik: a sárga földig…
Vadászkalandok
Említettem, hogy mindkét barátom – Schamschula és Skultéty is - nagy vadászok voltak, de amúgy a hobby-horgászatot sem vetették meg. (Gyuri tudott horgászni, a Sanyi csak lógatta a kukacát.) Egyszer – még boldogult tévés korunkban – Sanyi elmesélt egy bizarr történetet. A Mátrában vadászott, s lõtt is egy gyönyörû szarvasbikát. Már sötétedett, mikor elment egy közeli barátjához jeepért, hogy a szarvast hazavigyék. Mire visszaértek, öreg este lett, és a bikának bizony csak hûlt helyét lelték. A lámpák fényében vontatás nyoma látszott az erdei úton, egy közeli falucska felé. Ahogy csak tudták, olyan halkan közelítették meg a települést, majd a házat, ahová a széles nyom vezetett. Csendesen, észrevétlenül felfektették a bikát a jeep platójára. „És bosszú, az nem is volt?” – kérdeztem Sanyit. „Dehogynem! – válaszolta diadalittasan – Elõször szétlõttem a tetem elé „kötött” szakadt Zsiguli mind a négy kerekét, aztán még belelõttem a tankba is.” Síri csend volt egész idõ alatt, míg az autó kiégett… (Csak hallgattam, belülrõl fejcsóválva, mintegy elõre látva a jövõt: mégis, mi ehhez képest, ha valaki születésnapi eufóriában a vadászházban szétlõ egy festményt?) Másik alkalommal Sanyi Schamschulának mesélte a legújabb szarvas-történetét, két egymás utáni idõpontban, két részletben. Elsõ ízben elmondta, már többedszer konstatálja, hogy a közeli Szlovákiából gyakran átváltanak a szarvasok. Különösképp feltûnt neki két, együtt kóborló aranyérmes szarvasbika. Gyuri a következõ találkozásunkkor megkérdezte Sanyit: „És mondd, mi van a két gyönyörû „bikáddal”? – „Mi lenne? Hát lelõttem…” – hangzott a kényszeredett válasz, némileg kuncogva. De a Gyuri nem hagyta annyiban: „Mind a kettõt?” – „Mind a kettõt.” - válaszolta Sanyi, a Magyar Televízió – akkor még – vezetõ jogtanácsosa. Kicsit késõbb – 1998-tól haláláig -: Orbán államtitkára…
A Televízióval kapcsolatos munkaügyi peremben Dr. Nagy László, közismert jobboldali ügyvéd-politikus képviselt. Sanyi csak morgolódott: „Minek ágyúval lõni verébre?” - de a pert végül „ágyúval is” elveszítettem. Amikor ügyvédemnél jártam, többnyire politikáról beszélgettünk, az ügyemrõl még érintõlegesen sem. Mintha az nem is lett volna fontos… Csak úgy, megemlítettem Nagy Lászlónak, aki késõbb a jó barátom lett, hogy a Skultéty Sanyi és a Schamschula Gyuri nagy vadászok, és kedd hajnalra – 2-kor jönnek értem – meghívtak egy kis cserkelésre a gödöllõi dombságba. Ügyvédem valósággal felcsattant: „Dehogy mész te sehova, még a végén valami vadászbaleset ér, aztán itt maradok a perben, nélküled!” – kiáltotta, s egészen meghatott, hogy „ennyire” vigyáz rám. Késõbb aztán így se, úgy se sikerült…
Kárászhorgászat a zavarosban
Aztán eljött a nagy nap, az árulás tetten érhetõ pillanata. Nem is sejtettem, mi készül. Schamschula Gyuri horgászni hívott, Skultéty Sanyival együtt, amit nem nagyon értettem – nem tudtam, nem hallottam eddig semmit Sanyi horgász-múltjáról, nem is volt neki -, lakhelyére, a diósjenõi horgásztóhoz. Sejtettem, hogy inkább beszélgetni fogunk valami fontos dologról, de azért vittem két elég keményre felszerelt horgászbotot, azt hittem, pontyozni fogunk. A-laposan melléfogtam, most is, minden várakozásomban. Úgy tûnt, tényleg horgászni fogunk, mert kimenve a stégre, Gyuri felesége, Gizi legott be is etetett, úgy 10 méterre a stég elé, ahol már 1-1,5 méter mély is lehetett a víz. Csontkukaccal horgászott, és percenként fogott is egy-egy tenyérnyi kárászt. Gyuri nem dobott be botot; inkább csak a beszélgetést „irányította”. Mivel a szerelésem a kárászokhoz nagyon durva volt, ráadásul a „csontitól” is iszonyodom, csak gilisztát meg kukoricát tûztem a horogra – persze, hogy nem fogtam semmit. Kicsit finomítva a „hardware”-en, aztán sikerült négyet-ötöt fognom – Gizi ezalatt legalább tizenötöt dobált be a közös szákba. Sanyi „háttal a menetiránynak”, a part felé, a palló alatt úszózott, és akasztott is vagy tucatnyi féltenyérnyi-tenyérnyi, soványka keszeget. Nyilvánvalóan hülyéskedett; bohóckodással akarta felhívni a figyelmemet, nehogy komolyan vegyem már a horgászatról szóló meghívást. Sajnos én „igazságra” születtem, és a szüleim is úgy neveltek, hogy a dolgokat illik a nevükön nevezni. Minden titkot, fedõnevet, sunyiskodást, mellébeszélést helybõl utálok. Ezért igazából késõbb – egész nap - se nagyon vettem észre, hogy nagyon el vagyok tévedve. Valójában minden folyt, csak komoly horgászat nem. Én érthetetlenül egyfolytában az úszómra koncentráltam, de pechemre az is mozdulatlan maradt. Finom ebédet - ha jól emlékszem, frankfurti levest, virslivel – ettünk, amit Gizike fõzött. (Nem csak horgásznak, de szakácsnõnek is elsõrangú volt.) Ebéd után Gyuri mondta: „Nem kell minden idõt a stégen tölteni!”; de végül is Sanyival hárman csak visszamentünk a tóhoz, hátha több szerencsével járunk. Nem jártunk. Felmentem a házba, Gyurihoz. Arra kért, menjek vissza, és mondjam Sanyinak, hogy menjen fel. Amikor szóltam Sanyinak, ezt mondta: „Nekem nem fõnököm a Gyuri, hogy veled üzengessen!” – majd egy félóra elteltével sûrû sóhajtozások közepette feltápászkodott, s csak felment – „raportra” (?). Gizi nem volt már jelen, amikor „a mûsor” elkezdõdött. Már nemsokára indultunk volna Sanyi terepjárójával hazafelé, mikor Gyuri elõvett egy könyvet, és nagy szertartásosan átadta nekem. Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkõmûvesek címû könyve volt. Sanyi meg sem nézte, mint aki már jól ismeri – a könyvet, vagy az eljárást. Hozzátette – „Ez egy nagyon jó könyv, olvasd el figyelmesen, és gondolkozzál el rajta.” Hazafelé alaposan beolvastam Sanyinak; vele szemben valahogy sem félelmeim, sem skrupulusaim nem voltak. (Kérdeztem is egyszer tõle, hogy’ lehet, hogy õ „annyira emberi”, miközben a többiek olyan gépiesek? Felhívta a figyelmemet, hogy szerinte a Gábor Józsi sem gépszerû.) a történtek nagyon felháborítottak, pedig a lényeget – hogy valójában mi is történt – akkor még nem értettem, és nem is kötötte az orromra senki. „Mi volt ez az egész színjáték?” – kérdeztem. Õ se értette – hazudta. „Szerinted a Gyuri patyolatfehér?” – kérdeztem dühösen. „Nyakig benne van õ is!” – felelte gondolkodás nélkül, mereven elõre bámulva az útra. Ennyiben maradtunk. Elolvastam a könyvet, nagyon figyelmesen – de csak a félelem, a rettegés és az iszonyat nõtt bennem még nagyobbra. Egy hét leforgása alatt végeztem a könyvvel – pedig két hetes határidõt szabott -, aztán megkérdeztem a Gyurit telefonon, hogy "visszaküldhetem-e, Sanyival”. Nevetve mondott igent… Akkor már tudtam, mit jelentett mindez. Apám is azok között volt, akik valahonnan ismerték az okkult rituális ceremóniát. Apám egyenesen azt állította, hogy ez vele is megtörtént. (Hol, mikor, kivel, kikkel? – máig rejtély.) Akit megkérdeztem, mind egybehangzóan állította, amit azután egy szabadkõmûves – Magyar Szimbolikus Nagypáholy – szertartáskönyvben is elolvashattam. Nagy Töhötöm könyve – szinte a „magyar Adam Weishaupt” élettörténete - mindmáig „egy (minden beszervezendõ személy számára) követendõ példa” krónikája; az író elõször jezsuita lett, majd kilépett a katolikus szerzetesrendbõl és szabadkõmûves lett. Megmutatja a könyv, milyen keskeny a határ a kétféle, merõben ellentétes „hit” között annak, akit a szervezet ereje, a közösségi hitélettel együttjáró sürgés-forgás, a társadalmi nyüzsgés, a félkatonai rendtartás és fegyelem sokkal jobban vonz, mint a szervezet igazi célja, maga a vallás, a hit. Mert lényegében a jezsuiták és a szabadkõmûvesek is tulajdonképpen intellektuális zsoldos katonák, vagy legalábbis azok voltak a történet idején. A Seszták Ágnes „parafrázis” mintájára úgy is mondhatnám, hogy a történet egy személyes lelki „megvilágosodás” története; no nem azé, „hogy’ lesz a zsidóból kereszténydemokrata”, bár Adam Weishaupt két „megvilágosodáson” is keresztülment: elõbb zsidóból jezsuita lett, majd jezsuita kánonjogászból szabadkõmûves; mi több, a szabadkõmûveseket egyesítõ új világszervezet, az Illuminátusok, a Sátán Zsinagógája (Jelenések Könyve 2.9), a szabadkõmûves világcentrum megalapítója, amely a mai Világállam „jogelõdje”, és amely történések közvetlen következménye, hogy 2009-ben a Világállamot a Dönme irányítja, amelynek élén egy modernkori triumvirátus, Jacob Rothschild, David Rockefeller és II. Erzsébet, angol királynõ áll (így volt/lett a mi „Sanyinknak” egyharmad – „III./III.” részben igaza). Szóval, idézet a rituális rendtartásból: „Nagy Töhötöm ’Jezsuiták és szabadkõmûvesek’ címû könyvét egy – addig sikertelen – tagfelvételi ceremónia záró akkordjaként kell átadni a szabadkõmûves jelöltnek. Egyrészt a ceremónia hivatalos lezárása céljából – ha a beszervezési kísérlet ezután is eredménytelen marad, a Rend ezennel hivatalosan is leveszi a kezét a jelöltrõl, aki ez után szabad prédává válik -; másrészt éppen azzal a céllal, hogy a könyv elolvasásával a bizonytalankodó, ellenszegülõ jelöltet még utoljára jobb belátásra lehessen bírni, tehát még meggondolhassa magát. A könyvet szabályszerûen mindig 2 személy jelenlétében kell átadni. Az egyik személy szabadkõmûves, aki referál a páholynak a végsõ kísérlet lefolyásáról és eredményérõl. A másik személy profán – a páholyhoz közel álló, nem tag (szimpatizáns) polgári személy -, aki a renden kívüli hiteles tanú szerepét tölti be.” A konzekvenciát bölcsen kell levonnom. Sanyi halott. Ezek szerint õ nem volt profán…
Sanyi könyvtára
Skultéty Sándor felemás személyiség volt. Minimum kettõs életû; - volt egy jobb meg egy bal oldala (egyik sem volt „hivatalból rossz”), és merõ pragmatizmusból, mindig azt vette éppen elõ, amelyiket a helyzet megkívánta. Baloldali (keresztény szociáldemokrata) gyökereit igazolandó ott az édesapja, népnemzeti mivoltát pedig bõségesen igazolhatta Iza, a nõvére. Sanyi nem volt egy kimûvelt elméleti koponya, viszont a való világban senki nem járhatott túl józan paraszti eszén. Elképesztõek az önéletrajzai. Három-négy éves ismeretségünk alatt legalább három, különbözõ céllal íródott/publikált életrajzát ismertem meg - ezek mintha három különbözõ személy életrajzai lennének. Volt egy õt teljesen "szentté avató” nacionáléja, mely a Telehírben – az MTV belsõ lapja - látott napvilágot. Ebben a számomra még a dátumok is nóvumok voltak – alig találtam benne egyezést „az én” Sanyimmal… Sanyit mindenki szerette, fantasztikusan jó fõnök, inkább mindenki barátja volt. Aki kiérdemelte, annak mindenben mindig segített, egyengette az útját. De ellenségeivel sem volt haragtartó, bosszúálló vagy kíméletlen. Az egész szakmai-, politikai-és élettevékenységét (súlyos szívbeteg volt, akinek Isten „kimérte” az idejét) az egyszerûségre, tisztaságra és a praktikusságra való törekvés, pragmatizmus jellemezte. Soha nem volt a bonyolult „idõhúzások” híve; nagyon jó diplomáciai érzéke volt, de zárt, megbízható körben soha nem kendõzte el a saját igazi véleményét, állásfoglalását. Énvelem szemben csak akkor változott meg, amikortól „szabad prédává” váltam; de errõl majd még késõbb… Voltak „hivatalból” is ellenségei, de érdekes – még azok is tisztelték, becsülték, sõt: szerették! Egyszer Sanyi elmondta, kik is a Televízióban mûködõ Mossad-csoport tagjai. Õ már csak tud(hat)ta… (A nevük más összefüggésben megtalálható a televíziós könyvemben.) Amikor Petákot leváltották, mindenki biztosra vette, hogy - velem együtt - õt is kirúgják. Nem így történt! Végül 1998-ban televíziós betegállományból „igazolt át” kisgazda államtitkárnak Orbán Viktor kormányába. (Nemrég hallottam egy másik akkori államtitkártól, hogy a Sanyit a nagyhatalmú Várhelyi András és a „szintén zenész” Horváth Béla „tette volna” államtitkárrá. Nekem Sanyi elmesélte, hogy két kõmûvesnek, Gyurkovics Tibornak és Hernádi Gyulának köszönhette. Már nem élnek.) Nos, amikor a Sanyi hivatali szobájában éppen – 1998. elsõ napjaiban – „reszketve” vártuk az egészpályás bosszút, beszédelgett hozzá az egyik érintett, és emígyen szóla, Sanyihoz: „A Petákot nagyon utáltuk, de te, Sanyi, hiányozni fogsz!” – azzal kámforként el is illant; nyilván szólította a kötelesség, noha munkaköre nem volt... Hogy mi tûnt fel a Sanyi otthoni könyvespolcán? Nem volt karaktere. Volt ott mindenféle, de csak afféle „kirakat”-könyvek. Olyan ember könyvtára, aki mintha mutatni, illusztrálni akarná a szemlélõdõ számára, hogy õ „kicsoda”. Két könyv különösen megütötte a szememet. Két képeskönyv – „materialista” felnõtteknek. Okkult könyvek – nem szeretem az ilyeneket. Hidegek, hamisak, hivalkodók, evilágiak, giccsesek, erõltetettek. Az egyik: Antall József temetése (szerkesztette: Várhelyi András). A másik: A francia forradalom képekben. Másoknál is láttam ezeket a könyveket. Ez a Grand Orient szellemiség Antall egész udvartartását körüllengte…
Orbán-ügyek
Sanyi „üzemszerûen” úgy mûködött, akár a legnépesebb társaság kellõs közepén is – miközben õ volt a társaság természetes középpontja! -, hogy állandóan a fülén lógott a többcsatornás mobiltelefonja, amelyen akár két-három emberrel is beszélhetett párhuzamosan, egymástól függetlenül, - emellett többeket még „parkoló-pályán” várakoztathatott is. Fogalmam sincs, honnan volt ekkora megosztott koncentráló képessége, ugyanis sûrû telefonálás közben még izgõ-mozgó, beszédes apró szemeivel „a nyájat is” hatékonyan szemmel tartotta, sõt, szapora hunyorításaival még „némán”, de eredményesen kommunikált is velünk! Multiplexer üzemmódjának információ-termelékenysége minden szárnyaló képzeletet felülmúlt. Az hagyján, hogy mindenkirõl mindent tudott. Minden nap újabb és újabb információ-halmazt „dobott” felénk, mert ha valami szaftosat megtudott, nem bírta ki, hogy meg ne ossza a Petákkal, vagy velem. („Illetéktelenekkel”, a gyanús személyekkel, vagy pláne „az ellenséggel” persze – nekem sosem volt tiszta, kik is azok? - csak tudatosan mixelt dezinformációkat közölt.) Amikor Orbán Viktorék megnyerték az 1998-as országgyûlési választásokat, naná, hogy az volt a legfontosabb megválaszolandó kérdés, ki is ez az Orbán Viktor? Sokféle legenda, mendemonda, friss hír keringett róla. Sanyi mindenkinél többet tudott, mintha a Viktor hálószobájában – de legalábbis a dolgozószobájában - is lettek volna kémjei… Hozta a hírt, hogy néhány hét miniszterelnökség után Orbánon az idegösszeomlás tünetei mutatkoztak, és minden hétvégén a telki magánklinikán „regenerálják” – ami nem is meglepõ, mondta, hisz a Viktor elõtte sohasem dolgozott, egy percet sem, és hát Oxfordban mégse okíthatták ki mindenre, ami egy gyakorló miniszterelnök számára nélkülözhetetlen, nem is szólva a disznóólról, amit a Gyula hátrahagyhatott. Aztán meg jött a hír az Orbán Viktor gyerekes „miniszterelnökkénti hivatali viselkedésérõl”, mármint, hogy: komolytalan. Állítólag az egyik államtitkára benyitott hozzá, és mit látott? Orbán Viktor, Magyarország új, ifjú miniszterelnöke talpig autentikus alcsúti mezében, önfeledten dekázgatott, miniszterelnöki dolgozószobájában. Még jó, hogy nem a Madelaine Albright vagy a bilderbergi Bill Clinton tévedt be hozzá, mondjuk egy orális szaxofonnal a kezében… Ha-ha-ha… De aztán más történetek is érkeztek, kevésbé komolytalanok és spontánok; származásáról, jövendölésekrõl. Volt egy furcsa történet, amelyet több kézbõl is ismertem. Egyszer Várkonyi Balázs – ma: a Magyar Hírlap szerkesztõje – mesélte, aki egy tanulókörbe járt egykor pl. Bárány Anzelmmel (majd még jön), aki szintén ismerte a legendát. Rebesgették a Viktorról – Varga Domokos György, alias: „Dombi” egyszer meg is írta, több éves szilenciumra büntették emiatt -, hogy mikor miniszterelnök lett, már a harmincadik garádicson állt, éppúgy, mint Vaclav Hável. Íme, a Balázs legendája:
Két gyors tõmondattal nyitott: „(1) Nem vagyok zsidó, bár tudom, annak látszom. (2) Nem vagyok titkos ügynök, bár évekig próbáltak beszervezni; - mindig a Balatonhoz vittek egy személyautóval, egy kis meggyõzõ beszélgetésre.” - mondta. Hallgattam. Azon gondolkoztam, mért köti az orromra az idézett, általam nem kívánt posztulátumokat. Futólag felmerült bennem: mi lenne, ha én, vele ellentétben esetleg kriptokommunista, zsidóbérenc, szabadkõmûves vagy kettõsügynök (lásd: Kötött Kéve, 1998. február – Skultéty-Királybé Iza mélymagyar lapja); netán még orientalista kisgazda is (ennek akkor ugyan még nem volt semmilyen aktualitása) lennék, de nem adtam hangot színes látomásaimnak. Vendéglátómmal Orbán Viktorról beszélgettünk, nem sokkal az 1998-as választások után. Tudta, hogy a Demokratában két évvel elõre megjósoltam a miniszterelnökségét, s azt is, hogy nagyon aggódom érte. Emellett annak is a tudatában volt, hogy a „rajongásom” nem kritikátlan, és nem is korlátlan/felhõtlen, mint például Tóth Gy. Lászlóé, aki egyenesen zseninek, s Európa legtehetségesebb politikusának nevezte az ifjú miniszterelnököt, éppen akkoriban, a Demokratának adott interjújában. Nos, Balázs elmesélte, hogy értelmiségi társasági körökben tartja magát a legenda, miszerint Orbán Viktor (aki az Ikrek jegyében született) horoszkópja felemás, baljós jövõt ígér. A jóslat szerint Orbánt a dörzsölt, gátlástalan tanácsadói beviszik majd a sûrûbe; olyan mélyen, ahonnan már nincs visszaút. Elhitetik vele, hogy alapvetõen minden rendben van, sínen halad az ország - amit Orbán készséggel elfogad, hiszen nem természete az örökös háborúzás. Egyébként is az egész „Fidesz-company” fixa ideája, hogy elég csupán szorgalmasan dolgozni (plusz szellemes, szívhezszóló beszédeket mondani), és önmagától megteremtõdik a polgári jólét, a demokrácia. Amikor Orbán Viktor rádöbben, hogy rászedték, kilép a Skót Rendbõl, és visszatér magyar népi gyökereihez: forradalmárrá, népvezérré válik. (No, ezen a várakozáson ma már jócskán túl vagyunk…) Végül beteljesül a szokásos magyar átok, a tragédia, a legenda. A magyar balsors: a szakrális vadkan…
Említettem a miniszterelnöki származásról szóló híreket.
Amilyen meglepõ információkat ez ügyben a Sanyi elõadott, azokból én – õszintén szólva – nem sokat hittem el, mindenesetre arra jónak tûntek/látszottak, hogy – sok évvel késõbb - egy gúnykölteményt fabrikáljak belõlük. Annyit azért a versike elé fûznék, hogy amennyiben a legenda magva – ami Sanyi szerint Alcsút környékén „gombnyomásra” éledt – igaz, úgy ma, 2009-ben bármit is ármánykodjék az MSZP és volt koalíciós partnere, teljesen valószínûtlen, hogy a kisebbségiek és a legitimisták 2010-ben Orbán ellen szavazzanak. Íme, a vers, az állítólagos dédmama románcáról:
A hepiend balladája
Trónörökös volt a Habsburg,
A Ferenc Ferdinánd -
Nyári éjen kedvese lett:
Sárika, vadvirág...
Száll reád merénylet átka,
A mátka megfogant -
Méhében egy halott császár
Magjáért szól a lant.
Ah! lágyan kél az esti szél
Alcsútdoboz felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj császárt, te szûz! anya
Ne szoptass csecsemõt!...,
Férjhez adták egy orsóshoz
A csinos roma nõt.
Elárul a járomcsontod,
A nemes halánték -
Nemzedékek titkát hordod:
Ferdinánd atyádét.
Európa egységes lesz,
Magyar reményt kínál -
Hogy végtére megment minket
A szakrális király.
Pápa, add hát áldásodat!
Õ megmenti trónod...
Antikrisztus nem fog rajta -
S így mindenki boldog.
Megmenekülhet a világ,
Róma és Izrael -
Armageddon tehát nem lesz:
A vész így illan el...
Halál helyett örömünnep
Az Apokalipszis -
Jézus, s Márja békét hoznak,
Mert nem lesz több krízis.
Az Aranykor bõséggel jön,
Büszke Isten Fia -
Eredményes volt az újkor
Magyar áldozata.
Eggyé forrt az egész világ,
Minden népe testvér -
Megigazul minden ember,
A sok bûnös megtér.
Egynek engedetlensége
Majd’ mindent tönkretett -
De egy engedelmessége
Irgalmat érdemelt.
Isten tehát megbocsátott:
Új a történelem! -
Mert leszállt Ferdinándra
Megszentelõ kegyelem.
Vác, 2004. október 26.
Czike László
Orbán Báránykája
Felállt egy miniszterelnöki hivatal, amelyben egy „korábbi ismerõsünk” – Tellér Gyula, az MTV korábbi fideszes kuratóriumi tagja – afféle „tájékoztatási miniszteri” szerepkört kapott és töltött be, épp olyat, mint boldogult Antall József miniszterelnöksége idején Varga Domokos György, alias: „Dombi”, aki azóta felesküdött a Magyarok Szövetségére – Kelemen Iván után Vukics Ferenc géniuszára -, és az elmúlt 20 évben egyébként is elévülhetetlen és felülmúlhatatlan történelmi érdemeket szerzett a törzsi háborúk analízisének és szintézisének tényfeltáró, oknyomozó munkájában. Ebben a hivatali szervezetben kezdett el mûködni az új, „oda-vissza tájékoztatási gépezet”, amelynek egyik legelsõ és legsürgõsebb feladata az Orbán-kormány média-politikájának stratégiai megalapozása volt. A munka egyik kulcsszereplõje Bárány Anzelm volt, aki egyik nap – nagy meglepetésemre, hisz’ azelõtt nem is ismertem – felhívott telefonon, és kért, fáradjak be a Miniszterelnöki Hivatalba, és vigyem magammal minden írásomat, amit televíziós és média szempontból távlatilag fontosnak tartok. Nem tudtam, milyen szempontok szerint szelektáljak, így magammal vittem az elmúlt években megjelent írásaimat tartalmazó teljes dossziét. Bár ne tettem volna! Sanyi nagyon belelkesedett, azzal hitegetett, hogy mostmár „holtbiztos”, én leszek a tévéelnök, vagy még „valami nagyobb". Pillanatok alatt „kinyomozta”, hogy bizonyos Bártfai Béla (aki, ha jól emlékszem, évekkel késõbb gyanúsított is lett, valamilyen ügyben) államtitkárhoz – Bogár László államtitkár-társához, a Miniszterelnöki Hivatalban – fogunk Anzelmmel együtt menni, és õ drukkol nekem, legyek nagyon okos, és minden rendben lesz. Ehhez képest nem mentünk semmilyen Bártfai Bélához. Bárány Anzelm megebédeltetett a miniszterelnöki hivatali menzán – elõtte és utána (mert ez egy egész napos program volt!) pedig gyakorlatilag agyleszívást végzett rajtam. Részletesen kikérdezett mindenrõl, az írásaimról, a televíziós munkámról, szakértõi jelentéseimrõl, stb. Mivel semmit nem mondott – úgy viselkedett, mintha hazafias kötelességemet teljesíteném a Fidesz-kormány oltárán -; megkérdeztem, szóba jövök-e, mint MTV-elnök. Azt válaszolta: igen; de más jelöltjeik is vannak. Másnap elmeséltem a Sanyinak a történteket. Ujjongott, gratulált, azt mondta: „sínen” vagyunk. Ezután semmi nem történt, többé nem hívtak sehová, sõt, az írásaimat tartalmazó dossziémat sem kaptam vissza soha többé. Amikor a Fidesz új kormányprogramját megismertem, kritikai elemzést tettem közzé az Új Idõk címû kétheti lapban, amelynek – Sándor András halála után a vezetõ publicistája lettem. (András egri temetésén Várkonyi Balázs, Liebmann Katalin - ma: Echo TV - férje mondott orientalista búcsúbeszédet.) Az Új Idõk szerkesztõségében ismertem meg annak idején Murányi Lászlót, Döbrentei Kornélt és Sándor György humoralistát is, aki azután hosszú évekig a legjobb barátom volt.
Orbán és a kõmûvesek
„Viszonyuk” kezdettõl fogva ambivalens. Errõl meggyõzõdhetünk, ha Zelnik József „TESTAMEN”, Leonardo evangéliuma címû könyvét figyelmesen olvassuk. Egyszerû lenne az ellentétet elintézni pl. azzal, hogy Zelnik „nemzeti”, Orbán „úniópárti”, ám a dolog ennél bonyolultabb. Zelnik a szakrális alvilágban templomos nagymester, Orbán meg „egy templomos jogutód”, a johannita rend tagja.
Szép példája mindez annak, hogy mélyebb (személyi) összefüggések ismerete nélkül nemcsak az adott történelmi korszak megértése lehetetlen, de a legújabb kori történések magyarázata is súlyos korlátokba ütközik... Zelnik említett könyvének 14. oldalán a következõ szövegre bukkanunk: „Nem szeretnék úgy járni, mint a polgárok a politikával. Úgy vélve, hogy legyõzték az elõzõ hatalmi szerkezetet, nem veszik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba. Például a polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megõrzése érdekében hitre és vallásra szólít fel.” Nem nehéz felismernünk, ‘a Polgár’ vagyis a Fõpolgár nem lehet más, mint az 1988. óta lezajlott magyarországi „rendszerváltás” legfajsúlyosabb személyisége, Orbán Viktor, akinek többek között az a felszínen rendkívül „hálásnak” tûnõ, de valójában rendkívül hálátlan feladat jutott, hogy a valós nemzeti alternatívát nyújtó népvezér (a királyfi) helyett annak „alteregója” legyen; vagyis hogy kiváló médiumi képességei révén – például Gyurcsánnyal szemben - „a hiteles alternatívát, a nemzeti hõst” alakíthassa, holott az igazi szerepe „levezetõ szelep”, amelybõl a remény, az igazi alternatíva utolsó esélye fáradt nemzeti gõz formájában távozik el, és nem marad utána más, csak az ûr.
De vajon miért bánik el Zelnik ilyen „méltánytalanul” a szabadkõmûves Antall József (Hiúz Szemei – svájci Grand Orient típusú, a B’nai B’rith által irányított páholy) szellemi, és úgy tûnik, minden más tekintetben is „egyetlen örökösével”, Orbán Viktorral? Mi az igazi baja vele?! Talán nem elég nemzeti, vagy nem eléggé jobboldali? Vagy nem elég „polgár”, hogy gúnyolódik rajta, vagy netán a vallásos hitét „kevesli”? A valódi okok a történelem mélységeiben rejtõznek. Mindkét lovag a saját szupranacionális lovagrendjének világnézetét, stratégiai koncepcióját képviseli. A történelem mélységeibõl ím’ újra elõtör a két ellentétes világfelfogás kibékíthetetlen harca, amely a képtelen, egyszerû átlagember számára „értelmezhetetlen” Zelnik-Orbán párviadalban ölt testet, lángol fel, nem csupán egy exkluzív könyv pergamen-sárga, kemény lapjain, de a mindennapi politikai való világban, a „nemzeti stratégiai döntések” hadszínterén is. Napjainkban újjáéled a középkori „lovag-uralom”. Mindegyik jelentõs rendszerváltó politikusunk, de a tudósok, mûvészek, írók, építészek, bankárok, sõt, már egyes fõpapok is - akik valamennyire adnak magukra - belépnek valamelyik „rendbe”, mintha exkluzív csoportképzés nélkül már nem is lenne egyenrangú ember senki emberfia... (vö. Skultéty Zelnik-kritikájával - Dánoson). Ebben a „gigászok párviadalában” Orbán Viktor, a „Polgári Szövetség” elnöke képviseli a guelphsek; míglen Zelnik József nagymester, a „Magyar Kulturális Szövetség” elnöke a staufok „ghibellinus” globális nagypolitikai érdekeit. Amíg Orbán a Szent János Lovagrend (más néven johanniták) szellemiségét, addig Zelnik az újjáélesztett Templomos Lovagrend eszmeiségét hordja magában...
Amikor a fábiánus szocialista, mi több, a martinista páholyfõnök – ezek a baljós hangzású történelmi terminus technicusok nem esnek messze a Selyemgombolyítótól - pár napra államtitkár lett az Orbán Viktor nagy sietve összetákolt kormányában, éppen „zabhegyezés” folyt mindegyik frissen felállított minisztériumban. A Fideszt nagyon meglepte, hogy - Torgyánék nem kis segítségével –hatalomra kerültek és koalíciós kormányt alakíthattak, ezért rögtön az elején ráhibáztak, sõt rá is haraptak egy „univerzális gumicsontra”, pontosabban rögtönözve kitaláltak „egy kis generál-pótcselekvést”, csak nehogy mindjárt semmittevéssel teljenek a kormányzás elsõ hetei. Darázsfészekbe nyúltak…
Amint a Rend „levette rólam a kezét” – látszólag letett, lemondott rólam -, és Sanyi is rögtön elkezdett „visszafelé focizni”; a taktika láthatólag megváltozott. Továbbra is hívtak különbözõ látszat-célból, de kelletlenül viselkedtek, látványosan igyekeztek „undokul kibabrálni” velem, éreztetve, hogy „igenlõ” válaszom hiányát tényleg packázásnak tekintik. Hogy miért jelentem meg ezekre a hívásokra? Jogos kérdés! Az igazság az, hogy ahhoz már elég sokat tudtam (róluk), hogy ne lépjek be vakolónak, de ahhoz még nagyon keveset, hogy eldönthessem, meg merjem nekik konkréten mondani: hagyjanak engem mindörökre békén. Több év telt el, amire végig tudtam/mertem egyáltalán gondolni, mi is történt velem. Nagyon féltem, ha „tengelyt akasztok” velük, netán „ellenségessé” válok, az váratlan retorziókat vonhat maga után. A helyzet az, hogy ebben is vétkesen naív voltam. A retorziók akkor és úgy jöttek, amikor és ahonnan a legkevésbé számítottam volna rá. A Sanyitól. És úgy, hogy mindeközben – a többiek – folyamatosan szembe mosolyogtak rám. De errõl majd késõbb. Szóval ott ülök, egy miniszteriális dolgozószobában, ahol „hivatalosan” a világon semmi keresni valóm nincs. Sõt, a „témavezetõ” – egy szabálytalan anagrammával élve, nevezzük egyszerûen „József nádornak” - még azt is világosan értésünkre (három-négy, immár mindent kiszolgált, „vén csatalóval” együtt ültem nála) adta, hogy „ebbõl”, itt senki nem fog egy árva fillért sem keresni. Ezek után kötetlen, népies modorban elõadta, hogy az ifjú titán, „ez a beképzelt fiúcska” vizsgafeladatot eszelt ki az új minisztereknek, és ezt az „egyenfeladatot” természetesen az államtitkároknak kell megoldaniuk. Minden minisztériumnak átadás/átvételi vagyonleltárt kell készítenie, amely tételesen rögzíti, hogy mit is vettek át a Horn-kormánytól! Aztán mindenki hazament, én is. A vagyonleltárból az égvilágon semmi nem lett; a tanácsadói éppúgy lebeszélték róla Orbánt, mint késõbb a Varga Misit a jó elõre meghirdetett Fidesz-elképzelésrõl, miszerint értékelemzéssel, funkció/költség alapon készítsenek vadonatúj szerkezetû és tartalmú – és nem posztkommunista – állami költségvetést.
Ezt nyögjük azóta is…
Orbán sosem volt jóban a vakolókkal. (Közismert tény, hogy már régóta követelik vissza a Fõvárosi Önkormányzattól a világháború elõtti Podmaniczky utcai székházukat, de a Fõpolgármester valamiért mégse’ adja. A szabadkõmûveseket – a Magyar Szimbolikus Nagypáholyt – nem elégítheti ki az sem, hogy Demszky nagy ravaszul, „úgy vigasztalásul” elõállt egy „Podmaniczky-tervvel”, amirõl nagyjából csak õ tudja, micsoda.) Szóval Orbán nem kedveli õket – õk sem õt! -, viszont figyel, hallgat rájuk, és mint afféle „szükséges rosszat”, respektálja is áldásos tevékenységüket, ami nagyjából oldásból és kötésbõl, rövidzárlatok okozásából és hangyaszorgalommal történõ elhárításából áll. (Az MSZP is tõlük tanulta ezt.) Igaz, nem pontosan „nekik”, de ingyen nekik adta a Pesti Vigadót.
A Vén Csatahajó
Egyszer a Kocsis L. Mihály „Végszavazás a halállal” címû könyvének (amelyet Latinovits Zoltánról írt) a bemutatójára hívtak, egy a Szabadság híd lábánál parkoló Vén Csatahajóra, a Dunán. Náluk ugyanis minden „számottevõ” kulturális esemény kiváló alkalom a vállveregetésre, a társasági öntömjénezésre, valamint egy kis borivásra, persze a szokásos vizet prédikálás kiegészítéseként. Egy régi ismerõs már messzirõl integetett, üljek mellé. A Mihályfi Sanyi volt. Alig estünk túl egymás baráti öröm-üdvözlésén, Sanyi máris felhívott valakit mobilján: „Képzeld csak, Elnököm, kivel ülök egy hajóban! A Czike Lacival!” – majd hozzám fordult: „Akarsz a Zelnik Jóskával beszélni?” – elmutogattam, hogy nem. „Jóska üdvözöl – mondta -; azt tudod-e, hogy az összejöveteleken ma is gyakran szóba kerülsz, mint aki ritkán tévedett? Többen is mindig megemlítik, de kár, hogy nem vagy közöttünk! Öregem, amit ’megjósoltál’, az mind bejött! Fantasztikus a politikai elõrelátásod!” Mondanom sem kell: köpni-nyelni sem tudtam. Akadozva igyekeztem elmagyarázni neki: nem minden „arany”, ami fénylik. Ma sem vagyok benne biztos, hogy megértette. Sanyival többé nem találkoztam, Isten nyugosztalja. A találkozón Kocsis Levente Mihály író, kezében egy jókora boros pohárral – megdicsõült.
Az utolsó vacsora és Dionüszosz
Ismét meghívást kaptam, ezúttal egy festménytárlat megnyitójára. Már az „elõzmények” sem mindennapiak. Túl korán, úgy félórával korábban érkeztem. Azelõtt nem jártam a Pesti Vígadóban, ezért – mivel nem akartam ennyivel hamarabb bemenni -, a bejárat elõtt õgyelegtem, vacillálva, mitévõ legyek. Ronda szél fújt… De egyszer csak hirtelen elém lépett egy szekrényszerû „ukrán” alak, durván rám szólt: „Azonnal takarodjék innen, s többé meg ne lássam itt, mert nagy baj lesz!” – közölte ellentmondást nem tûrõ hangon, majd nekem nyomban hátat fordítva, sietve a kapu felé indult. Nyilván látásból „kipécézett” magának. Egyrészt megijedtem, másrészt azért nem annyira. Nagyobb „kópék” hívtak engem erre a megnyitóra… Tettem néhány félrevezetõ félkört, majd bementem egy másik bejáraton. Senki nem tartóztatott fel. A lépcsõnél a József nádor fogadott, nagy ovációval, és feljebb invitált. A kiállítás Dionüszoszról, a bor gnosztikus „imádatáról” szólt – mesterkélt összefüggésben Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájával és az Oltáriszentséggel; a témához kapcsolódó magyar festmények bemutatásával, és „összekötõszövegként” a falra akasztva magyar költõk – köztük: Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula - költeményeivel.
Idézet Zelnik József „Zarándoklat a borhoz” - Dionüszosztól az Eucharisztiáig -, 2000-ben, a Pesti Vigadó Galériában elhangzott, kiállítási megnyitó beszédjébõl: Ajánlás: „A világ a titok által létezik.” (Részlet a Széfer ha-Zóhár-ból). „Ha most kóstolok egy pohárral - így Zelnik - Antinori márki Sangiovese (ez valami vérszínû vörösbor-fajta) szõlõbõl készült, Santa Cristina nevû (az egész név így együtt nagyon Krisztus Szent Vérére asszociál! - Cz. L.) toszkán (mint korábban olvashattuk: a „TESTAMEN”-ben Mefisztó nemes egyszerûséggel csak „toszkán gazembernek” nevezi Leonardót! - Cz. L.) borából, akkor merek tenni némi kitérõt, hogy vázlatosan feltehessek még néhány új kérdést. A mûvészet és az Eucharisztia koordináta-tengelyének origó pontjában ott áll az európai mûvészettörténet legrejtélyesebb képe, az Utolsó vacsora, és alkotója, a megfejthetetlen mûvészember, Leonardo da Vinci. Az Utolsó vacsora a keresztény világ leghíresebb képe lett, annak ellenére, hogy alkotója a római kánon szerint nem volt hívõ, sõt már a saját korában is boszorkánysággal, homoszexualitással, mágikus praktikákkal vádolták; - talán nem véletlenül, hiszen az élete tele volt talányokkal. Ezt még maga is gerjesztette, mikor arról mesélt, hogy csecsemõ korában egy olyan monte-albanói kecske tejével táplálták, amelynek a gazdája boszorkány hírében állt. Vagy hogy gyermekkorában álmában egy sólyom szállt reá és „beavatta”. De fokozta a Leonardot körüllengõ misztikumot rendkívüli szépsége is. Errõl tanúskodik Verrocchio róla mintázott ifjú Dávidja és Botticini Szent Mihály arkangyala. Egész életvitele különös. Vegetáriánus volt és nõ nélkül élt. Több képén átsejlik a Tantra Jóga: „Miért is volna szükségem asszonyra; bennem, magamban van egy belsõ asszony.” - tétele. Pontos példa erre a máig megfejthetetlen jelentéstartalmú Mona Lisája. Az egész képet átjárja a lírai kétértelmûség. Vélhetõleg a huszadik századi pszichoanalízisen iskolázott mûvészetkutatás jár közel az igazsághoz, mikor azt állítja, hogy Leonardo ebben a képben a nemek elõtti emberit, az ún. androgün-jelenséget kívánta megközelíteni. Az sem véletlen, hogy az ezoterikus iratokban a kozmikus ember mindig androgün, a gnosztikus Antroposz. Megkérdezhetjük, feltételezhetõ-e Leonardóról, hogy õt ezek a gondolatok foglalkoztatták? Nem tudjuk. Mindenesetre a neve felkerült egy furcsa listára, a „Dossiers Secrets” névsorába, amely a Prieuré de Sion titkos társaság nagymestereit tartalmazza. Eszerint 1510-1519. között õ volt a nagymester Sandro Filipepi után, akit mi Botticelliként ismerünk. Ilyen vélt vagy valódi tények vették körül az embert, aki (1495-ben, Milánóban, a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában) hozzáfogott az Utolsó vacsora, az Eucharisztia megfestéséhez. Természetesen már sohasem tudjuk meg, mire gondolhatott a világ legtudatosabb, de egyben legszenzibilisebb mûvésze, amikor elkezdte ezt a munkát. Egy olyan mûrõl van szó, melynek rejtelmeit több könyv sem lenne képes feltárni; bizonyítja ezt az eddig róla írt könyvtárnyi irodalom. Én is csak néhány kérdést merek itt feltenni témánk, a boráldozat szempontjából. Miért helyez Leonardo egy nõt (Mária-Magdalénát) az apostolok közé Krisztus jobbjára? Erõsíteni akarta-e ezzel Krisztus élettörténete gnosztikus szemléletét? Miért nem akarta, merte, tudta befejezni Krisztus arcát? Kevés és együgyû magyarázat erre, hogy az elõbb megfestett Jakab arca olyan szépre sikerült, hogy azt utána már nem tudta felülmúlni. A mûvészet a tudomány és a vallás megismerõ egybeötvözésével, szintézisével kísérletezik. A festmény mértanilag is kivételesen megszerkesztett felépítése azt sugallja, hogy az alkotó mûvész célja az Opus Magnum, a centrális pont meghódítása; azé a ponté, ahol a világot kiegyensúlyozó erõ székel. Ebbe az áthelyezhetetlen, leválthatatlan és megfellebbezhetetlen középpontba helyezi Leonardo az Eucharisztiát, a kenyér és a boráldomást, úgy, hogy a Krisztus arca mögé helyezett ablak-csillagkapu Sion hegyére nyílik, amely földi létében a varázslatos toszkán táj. A festményen Krisztus már nem figyel a tanítványok földi vitáira. A bal keze mellett egy pohár bor, a jobb kezénél kenyér. Megnyitja általuk a világegyetem létezés-emlékezet-rendszerét: hogy mindnyájan egyek legyenek, mint te, Atyám, énbennem, és én tebenned... Beszélnünk kell még arról is ebben a vázlatunkban, hogy a bor épp a misztikán keresztül, nagy titkok tudója. Elég, ha Melkizedekre, Arimateai Józsefre, a Grálra és a gnoszticizmus rejtélyes világára utalok. Krisztus vére, a szent vér a keresztény világ talán legfontosabb szimbóluma.”
Amellett, hogy megírom az igazat, ami velem történt – néha véleményt is illik, szabad, muszáj nyilvánítanom. Egy ilyen elõadásból egy szimpla pogány profán egy kukkot sem ért. Az igaz, és fejlett judíciummal is rendelkezõ, olvasott keresztényt az ilyen gnosztikus apokrif hallatán elfogja a jeges iszonyat, kiveri a jeges veríték. Ám a szöveg a templomos szabadkõmûvesek füle számára maga a szférák zenéje.
Már eltávozóban voltam, amikor a József nádor utolért, szeretett volna bemutatni néhány számomra ismeretlen, kifejezéstelen tekintetû úrnak. „Czike László, szintén a Rend tagja.” – mondta. Csak néztem, minek vagyok én a tagja? Mikor késõbb, négyszemközt rákérdeztem, mi volt ez, azt mondta – valamit „félreértettem”.
A keresztény szocializmus és az arany rózsakereszt
A fenti címekkel írtam két hosszabb tanulmányt is 2000-ben, amelyekben részint elemeztem a titkos társaságok politikai szerepét, tevékenységét; másrészt politikai konklúziót is megfogalmaztam: olyan társadalmi rendre lenne szükségünk, amelynek eszmei alapjai a kereszténység és a szociáldemokrácia. Mindkettõ meg is jelent a KAPU címû folyóiratban. Az egyikben Zelnik Józsefet, a templomépítõ templomos nagymestert idézem – Nagy László egyik versét kommentálja: „Lehet-e temploma az ördögnek, magyarul a rémnek, és hogy megismerjük, ki õ, nevezzük nevén héberül: Satanas, latinul Diabolus. Lehet-e temploma a Sátánnak? Lehet-e akkor, mikor számunkra a templom az, amit föl kellene építeni? Kinek építjük a templomot, az Istennek vagy a Sátánnak? Hamis próféták hirdetik: csak építsétek a templomot, az mindig Istennek készül. Nem igaz, a templom mint szimbólum üres forma, csak annyit jelent, hogy kapu a transzcendens felé. Nyílhat Istenhez és a Sátánhoz. Az ördög, a nagy utánzó, mindig számíthat Hlesztakov-énünk-re. Ha könnyû szabadságra vágysz, õ a legszabadelvûbb, ha szépségre vágysz, õ a fényhozó (Lucifer) és egyben a fényûzõ, ha igazságra vágysz, mindig az általa felajánlott egyetlen igazság a szent. Ez tényleg rémálom, ez feloldhatatlan, vagy a költõ mégis feloldja, amikor fölteszi a kérdést: „Úristen, én nem vagyok itthon?”
Csak igazolásként: katolikus papok arról számoltak be egy katolikus levelezõlistán, hogy némely modern építésû templomokban, amelyek statikai szilárdsága mellesleg súlyos kívánnivalókat hagy maga után, képtelenek misézni. Amikor a miseliturgiában elérnek az átváltoztatás szövegéig – amikor a pap az ostyát Krisztus testévé, a bort Krisztus vérévé változtatja át, Jézus rendelése szerint: „Cselekedjétek az én emlékezetemre!” -; elszorul a torkuk, mintha hirtelen gégeödémájuk támadt volna, a hangjuk elfúl, és kénytelenek abbahagyni a szertartást. A papok nem érzik jól magukat az említett templomokban, melyeket sámáni/démonisztikus jelek, okkult szimbólumok díszítenek, s megakadályozzák a misézést.
Íme, a Sátán temploma, amelyet az ember épített.
De a szociológus Vass Csabát is idéztem, aki épp akkoriban fedezte fel, hogy a globalizáció a Világállamot, sõt, a Világpáholyt építi. Idéztem, amint õ Csingiz Ajtmatovot idézte: „A globalizáció viszont - puha világháborús érintkezési módja, kultúrája révén - még ezen a látszólag felülmúlhatatlanul nagy teljesítményen is túltesz, megváltoztatja, amit eddig kultúrának neveztünk: egész nemzeti társadalmak és bennük számtalan ember létét negatív emberi létbe fordítja. Ravaszul kifejlesztették a pusztító rombolásnál is ‘kifinomultabb’ módszereket: a testet megõrizték, sõt feltáplálták, ám az egyes személy emberi azonosságát elpusztították. „De szörnyû sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk foglyának ... sirit húztak az áldozat fejére ... levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták ... a legsúlyosabb, legszívósabb részét, a nyakbõrt választották le róla. Darabokra vágták, s még gõzölgõ állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. Ez volt a siri. Aki ezen a procedúrán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, és meghalt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belõle ... A mankurt nem tudta, ki õ, milyen törzsbõl-nemzetségbõl való, nem tudta a nevét, nem emlékezett a gyerekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt.” „A globalizáció ‘tökéletesítette’ a sirit: a puha erõszak és a puha erõszakszervezetek révén fájdalommentesen, veszteségek nélkül, tömegeken viszi véghez a ‘mankurtosítást’. Mi több, olyan mankurtok lágy mechanizmusos tömeggyártására rendezkedett be, akiket nemcsak egyszer és egyetlen irányban romboltak le, hanem - fordított görög utópiaként - tetszés szerinti számban, elõre programozottan újra meg újra az emberi azonosság beszélõ szerszámmá tehetnek. A globalizációt jellemzõ dekonstrukciós kultúrának éppen ez az emberi azonosság nélküli, negatív létû masszának az irányított újraépítése a magva. A globalizáció szupranacionális szervezõdései alá-és fölérendeltséget alakítottak ki a globalizációs szupranáció és a modern polgári nemzet között: a szupranemzet anyanemzete fölé kerekedett.”
Ez az idézet önmagáért beszél.
Talán csak annyit lehet hozzátenni, hogy ez a negatív létû massza (az összevissza terelgethetõ és terelgetett birkanyáj) a kontraszelekció terméke, a világban 230 éve bevezetett szabadkõmûves kontraszelekcióé. Ilyen ma Magyarország is; kapcsold be a tévét.
No, a lényeg az, hogy az említett cikkeim olvastán a József nádor „egy kis beszélgetésre” behívott a Pesti Vigadóba. Átléptünk az aulában két oszlop – Jákin és Boáz - között, leültünk egy asztalhoz, ott így szólt: „Olvassuk az írásaidat; nem mondom, hogy nem jók. De amit a titkos társaságok „negatív” szerepérõl írsz, az nem feltétlenül, és nem minden esetben igaz.” Kifogásolta azt is, hogy politikai értelemben „kikötöttem” a keresztény szocializmus mellett. Finoman megkért, hogy a továbbiakban tartózkodjam ilyesmik írásától, és kifejtette - nagyjából, mirõl, mit írhatok. Majd az emeleten Zelnik József fogadott. Húszan-harmincan borozgattak, valami évforduló tiszteletére. Megköszöntem a borkínálást, de jeleztem, hogy a köszvényem és az autóvezetés miatt nem ihatok. „Olvassuk az írásaidat – kezdte. Az Angol Nagypáholy már a Grand Orientnek is fölébe kerekedett, stb. Hát hiszen értem én…” – hümmögött. Aztán elbúcsúztunk egymástól. Azóta nem láttam…
Sanyi visszafelé focizik
Amíg még a „királyi televízióban” szerzett – részben okkult – élményeim el nem halványodtak, könyvet írtam az utókornak. Ilyen bõ terjedelmût azelõtt sohasem írtam – A/4-es oldalon kinyomtatva 306 oldalt tett ki. Ráadásul ehhez jött még 20-30 oldalnyi facsimile – újságkivágások, iratmásolatok, portrék a szereplõkrõl, stb. Elképzelhetõ, hogy a könyvkiadók - Demokrata, Minerva, Leleplezõ, késõbb a Válasz, stb. –, melyekkel megpróbálkoztam, már terjedelmi okokból sem „rajongtak” a kinyomtatásért, nem is szólva arról, hogy a kézirat „telis-tele” volt szabadkõmûves hivatkozásokkal, ami még inkább bekorlátozta, amúgy sem hemzsegõ lehetõségeimet, pontosabban szólva el is lehetetlenítette a megjelenést. Másfél évvel a tévébõl történt kirúgásom után, még mindig csak ott tartottam, hogy sikerült házilagos technikával elõállíttatnom 25 kötve-fûzött A/4-es példányt, hogy legalább azt szétoszthassam a barátaim, televíziós ismerõseim között, hogy némi visszajelzésem legyen, ki mit értett meg furcsa történetembõl, másrészt, hogy lássam, mennyire „érdekfeszítõ”, amit és ahogyan írok. Szétosztottam – Sanyinak, Petáknak is adtam -, és ölbetett kézzel vártam a fejleményeket. Sok hét leforgása után sem volt semmi visszajelzésem, így megkérdeztem Sanyit, mi újság, mi a véleménye? Sanyi ezúttal nagyon szûkszavú volt. „Nem adhatom vissza a nekem adott példányodat sem – mondta szokatlanul kényszeredetten -, a vakolók begyûjtötték, nemcsak az enyémet, hanem mind a 25 példányt. Szerintem a Selyemgombolyítóban kellene keresned.” Nem kerestem sehol. Bosszúságomban úgy gondoltam, jó helyen van ott, ahol van… Nekem sem maradt meg, csak disken. Késõbb a kéziratot „eladtam” Elek Istvánéknak, „szociológiai kutatások” céljára, jó pár évvel azután pedig az említett, lebutított változatát (háromszor is lektorálták) – a 306 A/4-es oldalú kéziratból „a titkok” kihúzása után alig maradt 238 oldal – végül is kiadta a Gold Book Kiadó, „A pokol legalsóbb bugyra” címmel.
Skultéty Sanyin észrevettem, hogy „visszafelé” focizik. Mind gyakrabban fordult elõ, hogy úgy hazudott, hogy már arra sem vigyázott különösebben: észreveszem-e, rájövök-e. Vagy egyre jobban „lefárasztotta” a nagy szívbetegen elvállalt államtitkárság, vagy rólam tett le egészen. Aztán apránként rájöttem, hogy az utóbbi feltételezésemben megint csak vaskosan tévedtem. Egyszerûen csak annyi történt, hogy kettõnk között az információáramlás egyoldalúvá vált. Tõlem valódi információkat kért, szerzett, de õ ezekért csak dezinformációval, félrevezetéssel, hitegetéssel és hátbatámadásokkal „fizetett”, illetve válaszolt nekem. Bár kitettek a MTV-tól, de azért éhhalál nem fenyegetett. Országos nagyvállalatok vezérigazgatóinak voltam a személyes menedzsment-tanácsadója, nem egynek több éven keresztül, kölcsönös megelégedésre. Egyszer a Sanyi részletesen kikérdezett, mibõl élek, hol és kiknek dolgozom. A legkevésbé sem gyanakodtam semmire. Csakhogy nem sokkal a történtek után szinte egymás után hívattak a megbízóim, de nem ám valami újabb munka kínálatával, hanem épp ellenkezõleg. Néhány hét leforgása alatt mindhárom stabil megbízómat elveszítettem – nagyjából hasonló mondvacsinált indoklással. Legnagyobb és legstabilabbnak látszó állandó megbízóm bizalmasan közölte, hogy a Demszky Gábor helyettese, Atkári János megtiltotta a további foglalkoztatásomat. Nem hittem el egy szavát sem. Levélben megkerestem a fõpolgármesterhelyettest, aki már másnap hosszú levélben válaszolt, és a legnagyobb megrökönyödésemre – averzió nélkül – elmagyarázta, hogy azt sem tudja, ki vagyok, azelõtt a nevemet sem hallotta, soha. Aztán többekkel is részletekbe menõ eszmecserét folytattam a valószínûtlenül „durva” eseményekrõl. Felvilágosítottak, hogy a vakoló gondolkodás tárgyszerû, kíméletlenül „racionális” és egyben pragmatikus. A cél szentesíti az eszközt, az elért eredmény mindent felülír. És mindemellett szeretnek „két, vagy több legyet ütni” egy csapásra, ha erre alkalom kínálkozik. Több oldalról is utána néztem a történteknek, és a barátaim bölcs tanácsai, ötletei alapján a következõ felismerésekre jutottam: (1) Személyes és üzleti hitelemet rontották a megbízóim elõtt. (2) Elrabolták a munkámat, hogy egzisztenciálisan tönkre tegyenek. (3) A munkámat olyannak adták, aki nekik „dolgozik”. (4) Mivel nem álltam kötélnek, helyettem beszervezték a megbízómat. Ügyvéd barátom némileg utána nézett e hipotézisnek, és kiderítette, hogy az egyik megbízóm a közelmúltban az óbudai imakörét vélhetõleg felcserélte egy óbudai páholyra. Mindez 2000-ben történt…
Rendre „megelõznek”
Kedves olvasóim tán még emlékeznek rá, amikor elmeséltem Marika, a kedves Orbán-titkárnõ „eltûnését”, majd egy kicsit késõbb, amikor „agy-leszívtak” Bárány Anzelm szobájában, majd azt, hogy Bártfay Béla megismerésébõl sem lett semmi. Mindezek a furcsa történések azt következtetik, hogy Orbán Viktor mellõl kíméletlen szakszerûséggel eltávolítottak, mintahogy Torgyán József mellõl is eltávolítottak, amikor önkényesen kihúztak a képviselõjelölti listáról. Pedig mindkét ismeretséget magam szereztem, és õk „vették el” tõlem a bárminemû kibontakozás lehetõségét. Most már ugyebár csak az a kérdés, hogy mindezek a gazemberségek – Orbán, Torgyán (és Atkári) tudtával történtek-e, vagy éppen, hogy akaratuk ellenére? Mindez lehetne puszta „véletlen” is, ha a leírt történéseket nem követte volna legalább újabb négy, de úgy néz ki, hogy még egy ötödik is, épp most van folyamatban.
Ennyi véletlen fizikai lehetetlenség…
Valamikor 8-10 évvel ezelõtt spontán úgy láttam, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke, a Kovács Dávid „tiszta tekintetû”, értelmes, szimpatikus fiatal politikus, akivel elvileg adva lenne a lehetõség, a remény Magyarország újjáépítésére. (Annak idején ugyanilyen indíttatásból és „körülmények között” ismerkedtem meg személyesen Orbán Viktorral is. Csak a vakolók „levakartak” róla…) Telefonon lebeszéltük, hogy mikor, hol találkozunk. A lakásától párszáz méterre, egy padon; - azután felmegyünk hozzá. Miközben vártam rá, egy ügynökre lettem figyelmes, aki engem figyelt az újságja mögül. Amikor már várható volt a Dávid érkezése, váratlan fordulattal elébe mentem; éppen szembe is találkoztunk – „a megtévesztett ügynök” pedig nem tûnt fel újból. A lakásán újabb meglepetésként egy felvételre bekapcsolt magnó fogadott, amit – amíg Dávid a mosdóba ment – szépen, feltûnés nélkül leállítottam. Dávid illúziónak – komolytalan ficsúrnak – bizonyul. A beszélgetés vége felé kiderült, ugyanazok a bölcs tanácsadók „abriktolják, instruálják és szponzorálják”, akikrõl – a cím szerint – már annyit írtam. Nincs új a nap alatt. Egy-két éve „kaptam a hírt”, hogy a Jobbik „megszabadult láncaitól”, s nem csak például Molnár Tamástól váltak meg, de a Dávid leváltásával egy füst alatt ejtették azokat a vén vakolókat is, akik „a templom-és kultúraépítés civil leple alatt” leginkább a társadalmi folyamatok manipulálásával, saját pecsenyéjük sütögetésével, vidám fejvadászattal – egyszóval politikai oldás-kötéssel, szakszóval: vakolással foglalkoznak. Amikor utána néztem, hogy „verifikáljam” a kapott örömhírt – semmit nem hiszek el látatlanban -; kiderült, hogy ez csak afféle kedvderítõ, „öntuningoló” féligazság. Például még ma is, változatlan hevességgel a Jobbik vezetõsége (Morvai Krisztina; - lásd a youtube-videón, jön jobbról) körül sertepertél az a tényleges állományú „titkosügynök”, akit állítólag még a Viktor „telepített” a vezetõség közelébe. (Emellett tudomásomra jutott még az is, hogy a Dávid továbbra is jelentõs pártpénzek felett diszponál.) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a vakolók a Dávid mellõl is eltávolítottak, így folytatódhatott tovább az a rontás, amit én talán megakadályozhattam, enyhíthettem volna.
Az elmúlt években feltûnt a Fidesz közelében egy új politikus, aki személyiségében kezdettõl fogva igen ígéretesnek látszott. Annak idején levelet írtam neki, megkerestem a titkárságon – se kép, se hang. Semmilyen visszajelzés nem jött, semelyik kapcsolat-felvételi kísérletemre. Ezt a nagy tartózkodást semmi nem indokolta. A tapasztalatom egy ideje az, hogy a teve könnyebben jut át a tû fokán, minthogy én a közelébe juthassak egy-egy ígéretes, új politikusnak. Olyannak, akit még nem rontottak meg. (Akit meg már igen, annak már nem akarok a közelébe kerülni…) Ennek az esetnek igen komoly, ezúttal „fordított” elõzményei voltak. Megkerestek régi ismerõseim, akik miután apránként minden jövedelemtermelõ munkámtól megfosztottak, elérkezettnek látták az idõt egy megalázó feladat felajánlására, azon ostoba/önhitt vélekedésükben, miszerint a lepusztított egzisztenciájú „másként gondolkodó” nincs abban a helyzetben, hogy a bármily’ megalázó „munkát” visszautasítsa. (Nem tudják elképzelni, hogy létezhet ember, akit semmilyen helyzetében nem lehet megvásárolni. Ismét tévedtek; - nem én vagyok az „Özvegy Fia”, aki az õ segítségükre rászorul.) Barátaim is azt tanácsolták, menjek csak el a hívásra; legyek résen, de a judíciumom – a Jézus-hitem - úgyis megvéd minden eltévelyedéstõl. (Hagyjam, ezúttal hadd jöjjenek elõ a farbával.) Elõjöttek a farbával: készítsek egy lejárató tanulmányt, hogy valakit a leírt „tények” – ezeket õk prezentálják, nekem „csak” tanulmányformába kellene öntenem – alapján le lehessen váltani. Háromszázezer forint üti majd a markomat, ha a tanulmányt jól megírom, vezette elõ „az ellenértéket” a jól ismert József nádor. „Az Elnök azt üzeni, hogy becsüld meg magad, és akkor máskor is lesz majd munka.” – mondta még. Mellesleg elmesélt egy látszólag egyáltalán nem a tárgyhoz tartozó történetet – ugyan, honnan is szedhette? -, hogy valaki, aki ellene szegült a kábítószer-terjesztésnek, saját nyomozótisztje fejét találta meg egy reggel a háza elõtti kukájában. Azonnal átláttam, mirõl is van szó. A következõ választ adtam a nádornak „a kedvezõ ajánlatra”, kapásból: „Kérlek, mondd meg az Elnöködnek, hogy ez az ajánlat ajándéknak túl kevés, munkának pedig túl sok.”
Azzal otthagytam és hazamentem.
De most jön a csattanó!
Hónapok elteltével hallom ám a hírekben, hogy az, akit nekem „el kellett volna intéznem” a 300 ezer forintos tanulmánnyal – hirtelen emelkedik ám felfelé a Fidesz-ranglétrán! Felfelé bukott, ahelyett, hogy leváltották volna! Utána a közelébe akartam kerülni, mert az ilyen becsületes, jóravaló ember mellett lehet ám igazán kívánatos dolgozni! De, mint már bemutattam – egyszerûen nem juthattam a közelébe: talán azért, nehogy a korábbi történetet elmesélhessem neki, talán másért. És ez a más az, ami igazán elgondolkodtató. Ugyanis ez a fiatal ember, amikor egy új, a korábbinál sokkal ígéretesebb karrier kézzelfogható közelsége sejlett fel elõtte; - nem megnyílt, nem kinyílt, s nem lett új élet-energiák büszke birtokosa, hanem épp ellenkezõleg. Megöregedett, kiüresedett, ambíció-nélkülivé, bizonytalanná, tanácstalanná vált és elveszítette minden korábbi hitelét. Pár hónap alatt láthatóan 10-15 évet öregedett; - addig feszes arcbõre ráncossá, fonnyadttá, viaszsárgává vált, addig magabiztos tekintete enerválttá, riadttá, elfáradttá, paranoiássá silányodott. Percre lehetett tudni, mikor is léptethették be a Rendbe. Megfogták valamivel. Vagy keményen ráijesztettek. S többé már nem az az ember volt, mint korábban, csak a valamikori önmaga halvány utánzata. Egy mankurt lett.
Nem sokra megy vele ezek után a Fidesz, 2010-ben…
A harmadik esetrõl most csak annyit – „az ügy” még nem teljesen lezárt. „Adok még” a szóban forgó fiatalembernek 6-8 hónap „laufot”, utolsó elméleti esélyként, hogy megszabaduljon a Jobbiktól levetett, importált bölcsei félrevezetõ tanácsaitól. Mindenesetre álljon itt, legalább részleges „eligazításként” egy részlet egy barátomnak – uram-királyomnak – szóló levelem tervezetébõl, amelyet épp’ errõl írtam; mi is zajlik ma Magyarországon a politika elfüggönyözött színpadának hátterében. (Az idézett szöveg részben visszautal egy korábbi témára, az „elharapózó” templomépítésre is.) „A kalocsai érsek által negatívan véleményezett, egyházi engedély nélküli templomépítés népi kalákában egyfajta „ökumenikus” pótcselekvési mánia (vö. Bethlen Farkas, Verõce polgármesterének templom-projektjével is), amit magam is értelmetlen erõfecsérlésnek tartok. Egyrészt azért, mert bármely templom felépítése legyen az illetékes egyházak és az állam együttes feladata, másrészt azért, mert Isten bennünk lakik, és nem a bármily’ ökumenikus kövek között. Mellékesen megjegyzem, hogy a „templomépítés” nem kevés részben egy gnosztikus-szabadkõmûves „mánia”, amivel az okkult társaságok tagjai a hitetlenségük miatti frusztrációjukat, lelkiismeret-furdalásukat vezetik le, illetve kompenzálják, ami nem baj, csak a hívõ tömegeket ne manipulálnák ilyen látszattevékenységekre. Megjegyzem még, hogy a templom-építésekben Makovecz Imre (a Magyarok Szövetsége Bölcsek Tanácsának tagja, teozófus, templomos lovag, önjelölt hazamentõ forradalmár, építész, filozófus, stb.) és Bethlen Farkas (a Sárkányrend tagja) a „fõszereplõk”, ami engem más szempontból is elgondolkodtat. Vass Istvánnak mindenben igaza van! Vukics Ferenc láthatólag „nem vall színt” – a meghirdetett, pártok nélküli Magyarország közeli víziója egy ártalmas és félrevezetõ utópia, aminek a közeljövõben semmi realitása nincsen -, és ez tovább erõsíti a vele/velük szemben táplált aggodalmakat, gyanúkat. Miért nem üldözik a posztkommunista hatóságok a Magyarok Szövetségét, és magát, Vukicsot? Mert ennek a mozgalomnak a népet félrevezetõ tevékenysége a terveikbe szépen beleillik. Ameddig Vukics Feri lóháton bevezeti a talpas (gyalogos) magyar fõerõket céltalanul, parttalanul és pártatlanul bolyongani a sûrû sötét erdõbe, addig az állig felfegyverzett szolgálatok gondtalanul lekaszabolják a Gárda nélkül maradt Jobbikot. Konzisztens kis mesterterv (mastermind) ez! A Jobbik a Fideszt gyengíti, 2010-re esetleg már jóval 50 % alá; a MSZ direkt mind a kettõt… Ez bolsevik/szabadkõmûves „divide et impera”, semmi több.”
Végjáték a KAPU-ban
Több, mint 10 évig voltam a KAPU állandó fõmunkatársa.
Amikor úgy egy jó évvel ezelõtt megjelent az elsõ templomosokkal foglalkozó cikkem a KAPU-ban, Brády Zoltán fõszerkesztõ egy tõle szokatlan lábjegyzetet fûzött „A magyar Agartha” címû íráshoz, az elsõ oldal alján: „Czike Lászlónak bérelt helye van a lapnál.” – õ tudta, miért van szükség erre, az irántam való végtelen, meg nem szûnõ lojalitását deklaráló fõszerkesztõi kitételre… Node eljött a baljós 2008-as esztendõ, amelyik a KAPU pénzügyi csõdjét hozta. Decemberben megjelent a lapban a „Katolikus templomosok” címû írásom, amelyik bemutatta, hogy „nem minden arany, ami fényezi magát”. Már októbertõl, több „hamis” szponzor is feltûnt a láthatáron. Megjelent Brádynál a Makovecz-Zelnik duó és jelentõs anyagi támogatást ígértek (a KAPU-nak nagyjából évi 12 millió forintra volt szüksége). Node korántsem ingyen! Három millió forintot ajánlottak fel – a pénz valami ködbe burkolózó külföldi átszállással érkezett volna -, azzal a feltétellel, hogy engem el kell távolítani a KAPU-tól. Miért támogassanak egy olyan lapot, amelynek a fõmunkatársa idõnként az õ leleplezésükkel foglalkozik? - kérdezték Brádytól. Szerintem ezt minimum „árukapcsolásnak” hívják, és az erõfölénnyel való visszaélésnek a másik szorult anyagi helyzetében. Ami mellesleg a közvetett cenzúra egyik szép, polgári, katolikus megnyilvánulása. De én tudok ennél csúnyább szót is. Körülírom: zsarolásra gondoltam. Az olvasóra bízom – mi történhetett. Mindenesetre Brády vezércikkében – az Olvasóhoz – név szerint megköszönte az anyagi támogatást mindazoknak, akik pénzt adományoztak a lapot kiadó Alapítványnak. A névsor beszédes. Engem természetesen kirúgtak. A KAPU viszont túlélt 1 évet.
Általános cenzor
Nem véletlenül használtam az elõbb a cenzúra kifejezést.
Az elmúlt 8-10 évben nagyjából minden nemzeti jobboldali könyvkiadónál megpróbálkoztam kézirataim kiadásával; erõsen váltakozó sikerrel. 20-25 nyomdakész kéziratomból eddig 6, azaz: hat jelent meg. A kiadási arány eme nem túl hízelgõ szintjét a legkevésbé sem terjedelmi, érdektelenségi, színvonalbéli, még csak nem is pénzügyi, megtérülési problémák vagy más szóval szponzorhiány okozta. Képzeljék el, még szponzor is lett volna, minden esetben! A meg nem jelenés oka mindig – egészen más volt. A cenzor. Csak ma egész másképp hívják, mint az átkosban. Ma mindennek bombabiztos fedõneve van. A jobboldali nemzeti könyvkiadók kb. 80-90 %-ához politikai, világnézeti, stb. szponzor vagy cenzor van beépítve – mûvészeti vezetõ, tördelõ szerkesztõ, könyvszerkesztõ, olvasó szerkesztõ, mûvészeti tanácsadó, stb. fantáziadús elnevezésekkel. Az ily’ módon tökéletesen lefedett cenzor az esetek nagy részében ugyanaz a személy. Mit gondolnak, ki lehet õ? Az eddig elmondottak alapján kizártnak tartom, hogy tévedjenek.
Elsõre ki fogják találni…
Na? …… ……
Talált!
Rendszerváltó Grand Orient
Még 2001-ben, a „Testamen, Leonardo evangéliuma” címû – egyik terjedelmes kritikai esszém tárgyát képezõ - könyv eszmei szerzõje, Zelnik József etnográfus, a reinkarnált Templomos Lovagrend magyarországi nagymestere, egész oldalas interjút adott a Magyar Nemzetnek. Ebben többek között említést tett arról „… meg kellene vizsgálni a Máltai Lovagrend szerepét a magyarországi rendszerváltásban”. Sok minden tény, jel, dokumentum utal arra, hogy több titkos társaság is rezidens szerepet játszott "az átalakulás” eseményeiben – már ami a lovagrendeket illeti: a „templomos lovagrend” legalább annyira, mint a máltai. Azonban sokkal jelentõsebb volt a „valódi titkos társaságok” szerepvállalása, a legkülönbözõbb lovagrendek nem meghatározó, inkább közvetítõ, koordináló feladatokat láttak el. Így lettek „rezidensei” a titkos társaságoknak. Elsõsorban a Grand Orientnek, amely - a szakirodalom szerint - úgy 230 éve az Illuminátusok végrehajtó szervezete. Oda-fenn kigondolják a társadalmi változásokat, a Grand Orient helyi szervezete pedig precízen végrehajtja a mesterterveket. Az elmúlt 230 év legfontosabb társadalmi „kataklizmáit” – az amerikai függetlenségi háborút, a „dicsõ” francia forradalmat, az 1848-as európai forradalmakat és szabadságharcokat, a párizsi kommünt, az oroszországi „nagy” októberi forradalmat, a magyar õszirózsás forradalmat és a „Tanácsköztársaságot”, a gyalázatos Trianoni Békeszerzõdést, sõt, az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, majd a kelet-európai „rendszerváltást” - mind-mind a Grand Orient páholy vezényelte le. A magyar „rendszerváltást” egy – hatásmechanizmusaiban elõzetesen részletesen átgondolt és egyeztetett - „körpaktum” forgatókönyve alapján, mint politikai erõk, az MDF és az SZDSZ hajtották végre, de mindegyik pártnak megvolt a maga speciális szerepe. (1) A politikai betonalapzatot a Komintern adta: az MSZMP, majd MSZP. (2) A változtatás tömegmozgalmát: a „nemzeti” Grand Orient - a ‘48-as MDF. A folyamatba épített „gondolatkontrollt” a Libintern: az SZDSZ. A Szép Új Világrend, a jövõ csíráit az illuminátus világállami elit: a késõbbi évek kormányzási feladataihoz fokozatosan felnövekvõ Fidesz.
Katolikus templomosok
Az interneten már legalább 15-20 éve megtalálható két hiteles, a Történeti Hivatal pecsétjével is ellátott titkosszolgálati jelentés. A dokumentumok: 880212 firefox doc. és 830209 firefox doc. Az elõbbi hivatkozott linkje:
http://www.galantai.hu/festo/1988/880212.html,
a második különösképpen nem érdekes, mert „az ügy” szempontjából nem tartalmaz új információt. A dokumentumok hitelesek, hiszen az eredetijük megtalálható a Történeti Hivatalban. Aki ezeket a dokumentumokat feltette az internetre, az pontosan tudta, mit csinál: a memorandumokkal figyelmeztetni akarta a kutatókat, rajtuk keresztül az egész magyar társadalmat: nehogy elhiggyék, elfogadják majd a legújabbkori hamisító történelem-újraírás összes szerecsenmosdató hazudozását, mert minden eltüntetõ igyekezet ellenére maradtak fenn dokumentumok, melyek hitelt érdemlõen bizonyítják, Magyarországon nem történt igazi rendszerváltás, csak annyi, hogy újrafestették a cégért. Az ÁVÓ-sokból személyzeti fõnökök, fejvadászok és politikusok, a demokratikus választási szabadság, a demokrácia õrei lettek, a párttitkárokból, s az „átkos” rend kontraszelektált szellemi elitjébõl tõkések, hivatásos nemzetközi csalókból és rablókból privatizátorok és bankárok, a titkos ügynökökbõl hazaárulók, politikai titkos társaságok tagjai, vagy szabadkõmûvesek lettek. Mindez – mármint az intézményesített hazaárulás - ráadásul „kvázi-dinasztikus” joggá és kötelezettséggé vált; egész családok „álltak át”, és lettek pandúrból rablók, s vice versa. Az új rendszer káder-arculata, gyökerei, indíttatása, céljai, uralmi technikája is változatlanul ugyanaz, mint 1990 elõtt volt.
Nem nehéz bizonyítanunk a letûnt rezsim és az újsütetû „liberális polgári demokrácia” közötti nyilvánvaló egyenes-ági leszármazást, „genetikus-evolúciós” összefüggést, „csak” meg kell találnunk azokat az „átmeneti személyeket”, hiányzó láncszemeket, akiknek a múltja – 6-os kartonja, munkadossziéja, mai identitása, szabadkõmûves belépési nyilatkozata, stb. - megmutatja: kik, milyen célrendszer szerint, milyen személyi összefonódások mentén, milyen cinkos bûnszövetkezetben vezényelték le a XX. század legnagyobb tömeges politikai átverését, és vitték bele gátlástalanul Magyarországot olyan gazdasági, pénzügyi, jogi, morális és kulturális zsákutcába, melybõl könnyen lehet, hogy soha többé nincs kihátrálás.
Az említett internetes jelentés – 880212 – tehát 1988. február 12-én kelt, oly’ idõben, amikor már kéngõzt okádtak a rendszerváltó proto-páholyok titkos vegykonyhái, példának okáért lázasan folyt az MDF nevû grandorient-mozgalom szervezése, azzal a félrevezetõ jelszóval, hogy ez csak egy vegytiszta mozgalom, pártokon kívül és felül álló civil szervezõdés, amely sohasem fog párttá alakulni. A történelem kifejezetten önmagát ismétli! Mert most, amikor már megint csak „a küszöbön áll” egy újabb rendszerváltás – óh, Istenem, add, hogy valamiképp ebbõl kimaradjanak a szabadkõmûvesek!, bár erre szinte semmi reális reményünk nem lehet -; megint csak van egy mozgalmunk, amelyik pártokon kívül és felül áll, és „soha” nem akar választási párttá alakulni - és ez a Magyarok Szövetsége… És a szervezõi, vezetõi között ott találjuk Antall József egykori híveit – pl. V. D. Gy. -, szabadkõmûveseket, ügynököket, vagy legalábbis olyanokat, akikre egyszer-többször már rávetült a gyanú árnyéka… A történelem megy velünk tovább ugyanazon a vasúti vakvágányon, és mint örökös masinisztát, visszük magunkkal a Zelnik nagymestert is, „testvéri betyárbecsületbõl” az összes démoni kreatúrájával együtt, és teli torokból harsogjuk, vele együtt a szörnyû idézetet az iszonytatóan blaszfém grafikákkal és istentelen szövegekkel teli könyvébõl: „Úgy vélve (MSZ, Vukics, stb.), hogy legyõzték az elõzõ hatalmi szerkezetet, nem veszik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba.” Prófétai szavak ezek…
Vegyünk most idézeteket a jelentésbõl.
Szerepelnek benne valódi, feltehetõleg volt ügynöki és mai politikusi személynevek, pl. Klaniczay, Galántai, Demszky, T.G.M., Zelnik, stb. – és ügynöki (III./III.) fedõnevek, mint pl. Hindu, Festõ, Firkász. Próbáltam „ötlet-börzét” rendezni, vajon kiket takarhatnak ezek a találékony szerzõre valló ügynöki fedõnevek, és bevallom, sokra nem jutottam, mert a legképtelenebb kitalációk születtek: egyik fõszerkesztõ barátom például nem átallotta valószínûsíteni, hogy szerinte a Hindu – a bõrszíne alapján – egyenesen Csoóri Sándor lehet, aki ugyebár annakidején – azóta megboldogult - Antall Józsefet belavírozta az MDF hajójába, épp még idejében, hogy nagybetegen „rendszerváltó” miniszterelnök lehessen.
Volt fideszes államtitkár barátom kerek-perec megkérdezte tõlem, kik lehetnek „élõben” a jelentésben szereplõ, ilyen-olyan megnevezésû személyek. Mondtam neki: van egy jó barátom, aki kutató a Történeti Hivatalban. Ezeket a tényeket személyesen õ kutatta ki, de nem publikusak, mert esetleg bántódása is eshet… „De esetleg menj fel a netre, s nézd meg, ki is az a Bodor Ferenc, Halász Péter…, Zelnik Katalin… Ha jól emlékszem, a Firkász éppen az egyik, akit most említettem. A Festõ azt hiszem, maga a Galántai … vagy a Klaniczay… Megfejthetõ összefüggések ezek…”
„Értékelés:
"Firkász" jelentése helyi értékû operatív információkat tartalmaz.
A célszemélyekkel folytatott beszélgetések során egyre több, bizalmas jellegû információt tárnak fel elõtte.
Intézkedés:
A keletkezett információkat hasznosítjuk a "Festõ" és a "Hindu" fn. bizalmas nyomozásokban.
Feladat:
A tmb. Zelnik József révén szerezzen adatokat az 1988. február 26-án a "Selyemgombolyítóban" megrendezésre kerülõ üléssel kapcsolatban, melynek célja a "Demokrata Fórum" elõkészítése.
Molnár József r. hdgy.
Nytsz: 6/3-120/1988.
Készült: 3 pld-ban
Kapja: 1. pld "M" do.
2. pld "Hindu" do.
3. pld "Festõ" do.”
Az idézet – a jelentés vége. A „kint, mint fent” záró rendelkezések.
Mivel „ctrl-c, ctrl-v”-vel másoltam ide, szövegtechnikailag formázhatatlan, szétesne az egész, ezért úgy hagytam, ahogy volt.
„Ez egy szigorúan titkos jelentés, ami nagyjából mellébeszélés – a lényeg az MDF. Nem, Skultéty Sanyi egyik se. – írtam a barátomnak. - Õneki nem kellett álnév, belbiztonsági õrnagy vagy ezredes volt. Te még nem jöttél rá, hogy ez az egész „demokratikus” rendszer egy nagy kamu? Hát ezek a szocik még egymás ellen is nyomoznak, és nem is csak falból… Az utolsó, igazából egy bonyolult kérdés. Zelnik utálja Orbánt. Orbán nyilvántartja, mint olyan személyt, aki, mint hírlik – maga hirdeti, saját magáról! -, még az aktuális miniszterelnöknek is adhat direkt utasítást, társadalmi krízis esetén. Kényszerbõl „támogatja õt”, mert egyrészt fél tõle, másrészt talán õ a magasabb sarzsi. Prieuré de Sion. Szeretettel: Laci.
Utóirat: Menj fel erre a cikk végén található linkre!
http://www.galantai.hu/festo/1988/880212.html”
Barátom Magyarország-stratégiája
Elküldte nekem nagyívû ország-stratégiáját. Válaszom az alábbi:
„Ez – mint stratégiai terv – tényleg gyönyörû és hibátlan logikájú.
De mi legyen a követendõ taktika, amikor ma a következõ alternatív rémképek vetülnek elénk: (1) Orbán Viktor és a Fidesz esetleg 52 %-kal gyõz 2010-ben. Egyik oldalról az MSZP, másik oldalról a Jobbik fogja gyengíteni, és fél év alatt meg is buktatják az eurokommunisták és a hitelezõk tökéletes együttmûködésével. Akkor kitör a totális ország-anarchia és a zavarosban halászók szétviszik maradék mindenünket. (2) A Jobbik annyira megerõsödik, hogy a Fidesz nem tud nélküle Kormányt alakítani. Gyurcsányék kikiáltják az új kormányt rasszistának és behívják az antant atlanti csapatait. Vagy – ha másképp nem megy – a Gazpromon keresztül az oroszokat. (3) A Gyurcsányék nem adják át a hatalmat 2010-ben senkinek. Vagy az IMF-hitelek (vö. választási osztogatás) segítségével, vagy polgárháború kirobbantásával, újra „gyõznek”. A Jobbik azért van kitalálva, hogy Orbánt gyengítse. A MSZ azért van kitalálva, hogy Orbánt is, és a Jobbikot is gyengítse. Ez a szabadkõmûves-kommunista ármány lényege. Ez nem vicc! Ha meg mindenkit gyengítenek – a liberálisok erõsödnek; s övék a hatalom.
Oszd meg és uralkodj. Nagyon „jól” csinálják…”
Nem jött viszontválasz.
Elbocsátó szép üzenet
Bizonyára emlékszik a Kedves Olvasó, amikor a József nádor így mutatott be a Dionüszosz-ünnep alkalmával, néhány ismeretlen „okkult” barátjának: „Czike László, szintén a Rendünk tagja.” Ez a furcsa, bizalmas „megelõlegezés” természetesen minden alapot nélkülözött. Soha nem voltam tagja semmilyen „Rendnek”. Az igazság az, hogy minden titoktól iszonyodom, hiszen a titkok által létezik ez a világ (Kabbala – a Fény Könyve); pontosabban a titkok miatt ilyen ez a mai való világ: kontraszelektált elitek, vérvonalak minden igazi isteni és emberi értéket eláruló harca szegény milliárdok ellen. A titok mindig rejtõzködést jelent; - olyan ismeretek birtoklásának a monopóliumát, melyek épp azt eredményezik, és mint illegitim állapotot tartják fenn, hogy egy maroknyi kisebbség – a beavatott elit – uralkodhat/uralkodik, a titkok létezésérõl mit sem sejtõ, óriási, naív-profán többség felett. Ráadásul épp’ a titkok létezése ad lehetõséget az egész társadalom manipulálására, konkréten az uralkodó kontraszelekcióra is, mert „a titkok” exkluzív ismerete hallatlan mértékû, ám teljesítménnyel nem megalapozott, így tisztességtelen elõnyhöz juttatja „a beavatottat”, s lényegében oda vezet, hogy a társadalmi ranglétrán nem a tehetségesek érvényesülnek és válnak vezetõkké, hanem a sunyi, többnyire teljesen irracionális (hamis) titkok gyártói, kezelõi és szaporítói. Hogy végül is kit tekinthetünk ma, a szó modern értelmében szabadkõmûvesnek? Igyekszem erre is elfogadható magyarázatot adni. Szabadkõmûves „a hétköznapi nyelvezet” szerint mindenki, aki titkos társaság tagja. Szûkebb értelemben szabadkõmûves az, aki az õsi rituálé szerint beavatott, és valamely elfogadott (legitim) páholy tényleges, aktív tagja. Hogy kik a tagok, az a legfõbb titok. Írásos bizonyíték, dokumentum híján a felismerést illetõen csak a judíciumodra támaszkodhatsz. Ezt kell fejlesztened. Jézus Krisztus mondta: „Gyümölcsérõl ismeritek fel a fát.”. Alapvetõen kétféle titok(rendszer) létezik: szakrális és politikai. Igen ám, de a modern titkos társaságok ezeket a titokrendszereket módszeresen és szándékosan összekeverik, hogy az egész misztikum lehetõség szerint teljesen áttekinthetetlenné váljék. Addig „semmi bajom” a szabadkõmûvességgel, ameddig afféle speciális „természetvallás”-ként – vö. a Világegyetem Nagy Építõmestere – személyiségfejlesztõ tréningeket tart; apokrifokkal vagy nemlétezõ gnosztikus titkok megfejtésével „foglalkozik”, mert ez még mindig „pozitívabb” annál – habár a lelki drogfogyasztás is szörnyû ártalom! -, mintha a mai fiatal „gondtalanul és gondatlanul” a kábítószer, az alkohol, vagy egyéb önpusztító „élvezetek” rabjává válik, többségében egész életére. Azt mondom: a szabadkõmûvesség eddig a szintig nem több, mint egy téves vallás, amelybõl majd egyszer kigyógyul, aki beleesett a „szakrális” csapdájukba. Az igazi probléma ott kezdõdik, amikor „a Rend” a gnosztikus titkait kiterjeszti az egész társadalomra, és mint „minden titkok tudója” – vö. „Bölcsek Köve”, „Bölcsek Tanácsa” - megpróbálja átvenni a politika irányítását, azt hívén és elterjesztvén, hogy a Testvériség erre a legalkalmasabb, mi több, az egyetlen alkalmas. Azokat a szabadkõmûveseket, akik arra esküdtek, azon dolgoznak, hogy közösségi akció-egységüket és eskü-kötelezettségüket ki-és felhasználva, politikai és kulturális értelemben manipulálják a spontán társadalmi folyamatokat, szlenggel kifejezve: „vakolóknak” hívjuk. Az a legsúlyosabb és a legveszélyesebb tévedés ebben a hamis (tév)eszmerendszerben, hogy egyrészt tagadja Isten privilégiumát az emberi lelkek felett, másrészt azt hiszi, hirdeti, hogy a Testvériségben a garádicsokon felfelé lépkedõ ember automatikusan „bölccsé”, és egy füst alatt „istenivé” is válik. Hovatovább „a fixa ideájuk”, hogy a beavatás nélkül senkibõl nem lehet bölcs, tehát aki nem lép be a Rendbe, az szükségszerûen megreked a szellemi fejlõdés alacsonyabb szintjén. Mindez természetesen nem igaz, pusztán önreklámozó mákony. Arról nem is szólva, mikor már a Rend gyártja futószalagon azokat „a nélkülözhetetlen titkokat”, melyekbõl egy szó sem igaz, és csakis „a Rend” önmaga létezését és hatalmi megerõsödését szolgálják. Nem vonom kétségbe, hogy létezhet/létezik olyan embertípus, aki számára „hasznosabb”, ha „egy Rend” tagjaként éli le az életét, mert így legalább nem „kallódik” el, illetve mûveltebb emberré válhat, mint amilyenné egyébként válhatott volna. Bár vannak dolgok – a titkok -, amelyeket jobb, ha nem tud az ember fia, mert vagy becsavarodik, vagy egész életére a „titkok” rabjává válik, ami – mint mondottam – egyfajta szellemi kábítószer is lehet. Levelet váltottam Párizsban élõ, idõs magyar szabadkõmûvessel, aki már a 30. fokozaton állt, igen mûvelt, erkölcsös ember benyomását keltette és éppúgy világfolyamatokat manipuláló gazembernek tartotta Sir Winston Churchillt, mint jómagam. Itt van tehát a határ! A titkok ismerete sokszor nem bölccsé, hanem mohóvá és gátlástalanná tesz, attól függõen, hogy az adott ember és az adott páholy mennyire „romlandó”. Ez az egész játék azért is veszélyes, mert az emberi természet gyarló, bûnre, s legfõképpen a kevélység bûnére hajlamos, és mint ilyen, könnyen elveszíti az önkontollját. Sõt, például szerzõdést köt „a metafizika ördögével”, ami nyílegyenes sugárút a pokolba; esetleg egy politikai nagykoalícióhoz vezet, magával, a kommunista Luciferrel (vö. Illuminátusok)…
Nos, hát csak lassan a testtel, Kedves „Testvéreim”!
Ilyen – elbocsátó szép - üzeneteket végképp ne küldözgessetek nekem, mint a legutóbbi is volt. Legújabban azt híresztelitek rólam, hogy én voltam/lettem volna az, aki közétek vágyakozott, és csak azért nem vettetek fel, mert nem bizonyultam méltónak a Testvériségre. Ez az üzengetés immár kifejezetten – nevetséges. Soha nem akartam „közétek” tartozni, sohasem tartoztam közétek, és soha nem is fogok közétek tartozni, mert önmagamon és a családomon kívül csak Jézus Krisztushoz tartozom, evilági „szervezetekhez” nem. Nos, nyugodjatok ebbe bele, békében, és menjetek békével!
Az Úr legyen veletek!
Vác, 2009. augusztus 17.
Zárszó
Nagyjából már 8-10 évvel ezelõtt létezett a Nemzeti Igazságtévõ Bizottság, amelynek – ha jól emlékszem – tagjai voltak: Tõke Péter, Drábik János, Éliás Ádám, Tímár György, Síklaky István is. Amikor elõször beszéltem fõszerkesztõmnek, Tõke Péternek a jelen írásomban foglaltakról, arra kért, mondjam el mindezeket a Bizottság elõtt, ott majd kvázi jegyzõkönyvbe veszik, és vágatlanul megjelenik a Leleplezõben is.
Tisztelt Uraim!
Kicsit megkésve ugyan, de – íme, a „vallomásom”!
Czike László