Czike László

Rendszerváltó szabadkõmûvesek

Óh, azok a titokzatos, csodálatos szabadkõmûvesek!

Mindenki/bárki beszélhet róluk, de senki sem tudja, kik azok és mit csinálnak. Mert a legnagyobb titok – ugyebár -, hogy kik is azok, kik is õk, mit csinálnak, és miért teszik, amit tesznek, ha egyszer hivatalosan nem is léteznek…

Elõször a címrõl

A cím legalábbis egy „tripla” paradoxon. Legfõképpen a „hivatalos” mainstream álláspont szerint - még „az ellenkezõje sem” igaz…

Nos, nézzük, mi minden miatt nem lehet valós a választott cím!

1. Magyarországon nem történt rendszerváltás. Csak „papíron”.

2. A szabadkõmûvesek vagy nem is léteznek, vagy ha mégis – a po­litikával nem foglalkoznak. (Ezt õk deklarálják magukról.)

3. A meg sem történt rendszerváltást tehát nem csinálhatták a nem is létezõ, vagy a politikával „hivatalból nem foglalkozó” szabadkõmûvesek. Csak valaki más(ok), vagy senki…

De mégis, valami azt súgja – a témához ez lesz a legjobb cím.

Miért éppen én?

Kérdésként felmerülhet a nyájas olvasóban: miért épp én írom ezt a tanulmányt, meg aztán az is: miért épp most? Nos, azért én írom, mert összefogóan én rendelkezem a mindennek megírásához szük­séges és elégséges ismeretekkel. Igen. Kiválasztottként arra az ön­ként vállalt szenvedésre, amit a mindezen ismeretek megszerzése jelentett az elmúlt 20 év során. Nem állítom, hogy csak én volnék tisztában ezekkel a tényekkel, s azt sem állítom, hogy a megérzé­seimmel nincsenek „megverve” rajtam kívül még legalább százan, magyarok. Csak annyit állítok, hogy aki mindezt sejti/tudja, an­nak egyrészt kötelessége, másrészt felelõssége is mindezt megírni. A többi tulajdonképpen jön, szinte önmagától… A legszebben ezt Drá­bik János, atyai jóbarátom fejezte ki: „Amit te, László, meg­írsz, azt sokan mások is tudják, látják. De nem írják meg, mert a leleplezésnek, a valóságfeltárásnak is vannak írott/­íratlan (kötelezõ) szabályai, amelyeket a mainstream újság­í­rók hallgatólagosan elfogadnak, és be is tartanak. Te azon­ban fittyet hánysz ezeknek a szabályoknak és megírod, amit igaznak gondolsz. Ennyivel több, amit írsz, a publi­cisz­tiká­nál.”

Miért épp most?

Mert most van itt az ideje.

Korábban még túl korai lett volna. Korábban még alig ér­tet­ték vol­na néhányan, ha mindezt megírom; az olvasók túlnyomó többsége talán szimpla agyrémnek minõ­sítette volna mondanivalóm lé­nye­­gét. Nem jó érzés, ha az embert úton-útfélen „bolond”-nak né­zik; - ha csak kevesen adnak hitelt a szavaimnak, a következteté­se­im­nek. A személyem persze nem több, csak egy hiteles tanú. Ko­rábban egy­részt feleslegesen „áldoztam vol­na fel” magamat a sem­mi oltá­rán, nem értek még meg bizonyos fel­tételek. Az igazság ki­fejtésének – és a háztetõkrõl hirdetésének! – is súlyos elõ­fel­tételei van­nak. Mostanra – bár rettenetes árat fizetve, de - „felnõtt” a tár­sa­dal­om egésze is ar­ra, hogy szembenézzen a szomorú valósággal. Ha túl korán tartod a tükröt valaki elé, szükségtelenül vad dolgok történhetnek. Esetleg megölnek, vagy a bírált személy lesz „öngyil­kos”; - netán­tán, mint már annyiszor, az éretlen társadalom egé­sze sodródik egy öngyilkos forradalom­ba, ami az értel­metlen halál – az „EUtanázia” – egyfajta kollektív változata. Ma már lényegében nincsenek ilyen veszélyek; már a kardfogú tigrisek is papírtigris­ként utálják saját magukat is, a nagy többség pedig olthatatlanul szomjazik az igazság megismerésére. Várnunk sincs már mire – a globális vagy nemzeti csodára, Csaba királyfira, a valódi rendszer­váltásra, a sültgalambra, mire? A „király” immár meztelen. Nincs értelme tovább várni, sem titkolózni, mert maga a végcél savanyú.

A titkos zsenik magukra vakolták, ránkfalazták a nagyvilágot…

Kettõs idõrend

Senki nem születik „titkos tudással” a zsebében. Viszonylag korán eldõl, hogy te is beállsz-e kórusban üvölteni a farkasok közé, vagy megmaradsz „magányos farkasnak”, ami egy kegyetlenül perdöntõ lépés, visszavonhatatlan választás. Ha elfogadod a világ farkastör­vényeit, úgy „a jég hátán” is megélhetsz; a REND mindig segíteni fog „az Özvegy Fián”. Hogyha a REND szabályos kis téglája, épí­tõ­koc­kája, fogaskereke vagy, a dolgok mindig megoldódnak majd va­lahogy; a problémák elhárulnak, a mókuskerék pedig forog to­vább. De ha „ellenszegülsz” – Isten irgalmazzon neked. Irgalmazni fog – de nem ezen a világon. Mert ez a világ a REND világa. Mind­ezek miatt is kétfajta valóságos idõrend létezik. Az egyik az objek­tív idõrend, amely a titkos, de valóságos történések – melyeknek semmi közük nincs semmilyen „hivatalos” narratívához – elvileg felismerhetõ, de a történelmi jelenben gyakorlatilag felismerhetet­len egymás­u­tánja; a másik a szubjektív idõrended, amelyben te csak fokozatosan ismered fel, hogy mik is a valós történések, azok milyen valós múltban is gyökereznek, és végül, a valós trend kvázi meghosszabbításával elõre meglátod, felismered, hogy mi is fog a jö­võben tör­ténni, mert hát a történelem kényszerpályán mozog, a történései elõre kódoltak. Nem volt ez mindig így! Engels õsmaj­má­ból akár még ember is lehetett volna, ha Hiram Abif nem hal mártírhalált a Salamon templománál… Ám amióta ez a ször­nyû tragé­di­a megtörtént, nincs mit tenni. A történelem elõre „meg van írva”. A legnagyobb ellentmondás, hogy akik a valós történel­met csi­nálják – a királycsinálók -, egyidejûleg írnak egy fik­tív történelmet, afféle össztársadalmi igazságpótlék (vö. „kultúra”) gya­nánt. És ne­ked ki kell bogoznod, mit, miért csináltak „úgy” a múltban, hogy ma és holnap ugyanaz történjék, miközben félreve­zetnek egy folyamatosan újraírt ál-történelemmel, aminek kö­ze nincs az igazsághoz. A titkolózás legfõbb célja, hogy ne de­rülhessen ki, mi, miért fog megtörténni. Ezért titok, hogy kik azok, akik a titkok évezredes selyemfonalát gombolyítják. Nehogy valaki felgöngyölje Ariadné fonalát. Nos, tehát: vagy beállsz hamis történelemgyártónak, vagy nekiállsz és felgöngyölíted az egészet... „A világ a titok által létezik.” (Idézet: a Széfer ha-Zóhárból, ami a zsidó Kab­ba­lában a Fény Könyve.)

Nem lesz egyszerû.

Sokat gondolkoztam, hogy az objektív, vagy a szubjektív idõrendet kövessem-e. Egyszerûbb lenne az objektív idõrendet követnem, de az efféle pöffeszkedõ „igazságfeltárás” legnagyobb kockázata, hogy az író olybá’ tûnik fel, mintha õ találta volna fel a melegvizet. Pe­dig „feltalálásról” szó sincs, maximum már-már „beteges” tisztes­ségrõl. Úgy döntöttem: sokkal életszerûbb, hitelesebb, hogyha vé­gigkövetem – velem hogyan tör­tént. Menet közben a ráébredés.

A kiszolgálás tatarozás közben is zavartalan…

Coming out

Amint már nem függtem annyira a napi pénzkeresés borzalmaitól, egyre növekvõ „szabad idõmben” mind többet olvastam, csak fon­tos könyveket; aztán elkezdtem „körülnézni” a politikában, mert é­reztem, hogy „valami nincs rendjén”. Korábbi munkahelyeimen már sok olyan munkatársat, ismeretséget szereztem, akik/ame­lyek késõbb az országos politikai életben is „visszaköszöntek”. Dr. Sztojanovics Iván barátom – akkor még közlekedési helyettes ál­lam­titkár – a leköszönõ miniszterhez (1994-1995.), majd független országgyûlési képviselõhöz, Dr. Schamschula Györgyhöz ajánlott. Sokat beszélgettünk budapesti V. kerületi irodájában, de Ivántól sem szakad­tam el. Éreztem, hogy a „rendszerváltással” valami baj van; emellett a Horn-érával – akkor még csak informálisan – újra visszatérni látszott a kommunizmus. Mivel fokozatosan mindenrõl kialakult a saját kritikai állásfoglalásom, elkezdtem rendszeresen ír­­ni, hogy hangot adjak ellenérzéseimnek, „felfedezéseimnek”, vé­le­ményemnek – és hogy reményeim szerint megváltoztassam a vi­lágot. Akkor még hittem benne – lehetett hinni benne -, hogy csak múló kisiklásról van szó, ami helyrehozható. Elsõ átfogó politikai pub­licisztikáim Schamschula György barátom személyes ajánlá­sá­ra jelentek meg Bencsik András lapjában, a De­mokratában. Ben­csik helyettese, Seszták Ágnes gyakran fogadott virágos jókedvvel, amikor egyik-másik cikkemet vittem be a szerkesztõségbe, disken.

Egyszer ekként „adomázott”: „No, mit hoztál, Lacikám; hogyan lesz a zsidóból kereszténydemokrata?” Akkor persze – mint kezdõ pub­licista - még megrökönyöd­tem ezen a profán kiszóláson: miért is ne lehetne? Évek­kel késõbb megértettem, hogy a szólás közvetlen tapasztaláson alapuló, mély népi bölcsességet takar.

Mivel 1995-ben „ki is léptem a szervezett társasági üzleti életbõl”; mint egyéni vállalkozó, menedzsment tanácsadó lettem. 1997-ben állásajánlatot kaptam Dr. Schamschula György közvetítésével; így Peták István, a részvénytársasággá alakult Magyar Televízió elsõ elnöké­nek fõtanácsadójaként, hamarost „selfmade média-köz­sze­replõvé” is avanzsáltam. A közvetítõ jóbarátja Dr. Skultéty Sán­dor, az MTV fõigazgatója, vezetõ jogtanácsosa volt. Ebben a politi­kai és média szempontból egyaránt „sûrû” idõszakban a Demokra­ta, az Új Magyarország és az Új Idõk lapokban publikál­tam, újpes­ti képviselõjelöltje voltam a Független Kisgazdapártnak, valamint ki­terjedt politikai levelezést folytattam Sándor András író-publi­cis­ta barátommal, ami a jövõmet illetõen is alapvetõ szellemi épülé­semre szol­gált. Mindemellett állandó tanácsadója voltam Varga Mi­hálynak, a Fidesz gazdasági kabinetfõnökének, államadósság, privatizáció és állami költségvetési ügyekben, egészen az 1998. évi választásokig. Amikor Sándor András 1997-ben, 74 éves korában, szívinfarktusban meghalt – új globális ismereteimmel, megkezdett dol­gaimmal teljesen magamra maradtam. Halála elõtt pár hónap­pal, egy bükki kirándulásunk alkalmával átadott nekem egy cé­dulát, amelyet olvasatlanul tettem el a farmernadrágom zsebébe. András már nem élt, amikor egy nagymosást követõen a cédula elõkerült. Ez állt rajta: „Ha többet akarsz tudni a való világról, keresd fel Vass Csabát, és kérd el, olvasd el a Világállamról szóló tanulmányát.” Késõbb ez meg is történt, de menjünk sorjában…

Nevek – baljós elõjelek

Aki valamelyest érti a politikai csíziót, és figyelmesen átrágta ma­gát az iménti történéseken, sõt a különbözõ összefüggésekben fel­sorolt – engem segítõ, ajánló – neveket is megjegyezte, annak nyil­ván feltûnt, hogy az én történetemben egy csomó (képtelen) para­doxon rejlik, amelyeknek, mint korai hóvirágoknak, sajnos ki kell nyílniuk, meg kell fagyniuk, majd lekonyult fejjel meg kell vár­ni­uk, amíg egy-egy kevésbé óvatlan/szertelen társuk el nem találja majd a kedvezõ helyet és idõpontot, amikor virágozni már tényleg érdemes. Inkompatibilis személyek, szervezõdések és események fe­szülnek a mélyben – egymásnak -, amibõl az össze nem illõk ha­mar kirostálódnak. Hogy’ lehet valaki a Demokrata írója, ha a ba­rátja Sándor András, aki – Csurkával - az MDF alapító tagja? Sõt, hogyan lehet valakibõl kisgazdapárti képviselõjelölt, miközben – Or­bán Viktor révén – a Fidesz szakértõje? De fõként: hogyan lehet valaki a Nemzeti Szövetség tagja, Schamschula barátja, hogyha a minimum rózsaszínû Peták István elnöki fõtanácsadója? Az illetõ talán õrült, talán többszörös ügynök – hihetnénk -; de semmiképp nem hétköznapi figura, annyi szent. Aztán ki is tört az égzengés…

Az igazság balekbajnoka

Mint már mondottam volt: a szálak oldója, kötõje és legfõbb bogo­zó­ja Dr. Skul­téty Sándor volt; olyan ember, akinek személye élõ bi­zonyíték volt arra nézve, hogy teljesen értelmetlen és alaptalan az embereket jobb-és baloldaliakra szortírozni. Ezen a ponton kény­telen vagyok a szubjektív idõrendbõl átlépni az „objektív” idõrend­be, különben – önökkel, olvasóimmal együtt – én is elveszítem Ari­adné fonalát. Nos, Sanyi – az én Sanyim! - rendkívüli személyiség volt, minden tekintetben. Olyasvalaki, aki ha nincs, ki kellene ta­lálni. Petákkal együtt – két fõnököm a Magyar Televízióban – gya­kori vendégek voltak a kertünkben, ahol épp nyár volt, 1997. for­ró, tékozló nya­ra. Vidáman ettük a termésünkbõl feleségem sütöt­te meggyes süteményt, és az elhangzott beszélgetések súlyos kö­vet­kezményekkel jártak, legfõképpen énrám nézve. Munkaköri fel­adatként kaptam, hogy Peták elnök takarékossági intézkedéseit a­látámasztandó, vizsgáljam felül az MTV Rt. valamennyi vállalko­zá­­si és produkciós szerzõdését – nagyjából ezerszer 10-20 oldalnyi üzleti, jogi és pénzügyi trükköt -, hogy végre kiderülhessen: kik, mi­lyen mód­szerekkel, milyen nagyságrendben „lopják ki” az ál­lam (az elõfizetõk) pénzét a Magyar Televízióból, évek óta. Emellett új szabályzatokat, elnöki utasításokat is alkottunk, hogy folyamatosan betömjük „a hajó” szivárgó eresztékeit. Vizsgálati e­redményeimet 50 db folytatólagos jelentés tartalmazta, melyek új­szerûsége nagyjából mindenkit kiakasztott. Tekintve, hogy a meg­elõzõ évtizedekben a Szabadság téren dolgozó mûvész hölgyek és urak – tisztelet a kivételnek – olyan elszámolási rendszert vívtak ki maguknak, amelyben mindenfajta költség-felülvizsgálat tabu volt, illetve már a gondolat is szentségtörésnek számított volna; nem is dolgozott a produkciós területen soha egyetlen közgazdász sem. A legmagasabb rendû üzemgazdászi feladat a ráfordítások utólagos összevadászása volt – lett volna -, amit nagyképûen utókalkulá­ció­nak csúfoltak, de eredményeket nem tudtak felmutatni. Tulaj­donképpen - a gengszterváltás után 6-7 évvel – zseniálisan „go­nosz” ötlet volt személyemben egy vérbeli közgazdászt re­á­szabadítani az MTV Rt. nevû gebines pénzmosó szentélyre; s hogy ilyen ötlet megfoganhatott Schamschulában, Skultétyben és Pe­tákban egyszerre, abban elõbbi jobboldalisága, középsõ kétku­la­csos­sága és utóbbi - megszorult helyzetében érthetõ – befolyá­solhatósága, illetve a kétkulacsosság felé való jelentõs „elhajlása” egyaránt fontos szerepet játszott. Miután engem – viszonylag jó fi­zetéssel, de minden védõfelszerelés, vagy jótanács nélkül – bee­resz­tettek, mint egyszeri õszinte közgazdászt a porcelánboltba, le­ültek „malmozni”, és várták a „kedvezõ” híreket. De egy plasztikus hasonlattal is megvilágítom a kialakult helyzetet. Mivel Skultéty és Schamschula is, a szó szoros értelmében is, „nagyvad-vadá­szok” voltak – szabad idejükben disznóra, szarvasra mentek -, kis túlzással állítható, hogy számukra én voltam az ideális hajtó, míg õk a gondosan megépített, kényelmes magaslesen ücsörögtek, ki­biztosított so­rozatlövõ ismétlõfegyverrel a kezükben. A közel-távol biztonságában pedig a mindig tanácstalan Peták elnök ácsorgott, mint bizonytalan hitehagyó, aki nagy naívul az MDF-FIDESZ tan­dem felé ka­csin­gató kriptokommunista szociálde­mokratát alakí­tot­ta, s kíváncsi­an leste a fejleményeket, nem is sejtve, hogy épp a saját fellegvárát dönti romba, pontosabban maga alatt vágja a fát. Az õsi törzsi ösztönök összefonódó ereje minden kötelezõ óvatos­sá­got félresöpört.

Carmen megérezte

Némi szakmai elõzmények ismertetése után tehát kilépek a szub­jektív idõrendbõl, és egy „kicsit rásegítek” – ki is volt az én Sa­nyim; mert nem az volt, akinek látszott. „Nem az vagyok, akinek látszom, de jó.” – mondta feleségemnek, akinek ezoterikus megér­zéseit Carmen, a sûrû fekete skótjuhász szukánk is megerõsítette, mert mindig Sanyi széke mögött ólálkodott, tettre készen, mintha csak õszinte önvallomásra akarná késztetni az én kettõs rendelte­té­sû fõnök-barátomat, aki mondta is sûrûn: „Hamis a kutyád!” – De mégsem tartottak egymástól különösebben, csak úgy 2 méter tá­volságot. Nos, én teljesen gya­nút­lanul „rajongtam” a Sanyiért, aki­hez hasonlítható barátom azelõtt soha nem volt. Nagyvonalú ó­vatlanságomban még az sem zavart, mikor már bizonyos tényeket is hallottam felõle. Peták azt mondta róla: „A Sanyi nekem csak úgy van.” (Mint „földiek”, régrõl ismerték egymást.) Sanyi kétlaki volt, vagyis hivatalos beosztása mellett volt neki egy nem ugyanott hivatalos. Népnemzetinek mutatta magát – talán szíve mélyén az is volt -, ugyanakkor tõsgyökeres „szociáldemokrata” gyökerekkel rendelkezett és akkor még finom voltam. Ismereteim szerint õ volt a Nagy Imre újratemetés biztonsági fõmegbízottja –; lehet, hogy a konkrét elnevezés nem stimmel, de amit hallottam, tudok, azt én nem aktákból tudom. Édesapja TSZ-elnök volt Szolnokon, leány­testvére Király B. Izabella. Ami a nem jogászi karrierjét illeti: tudo­másom szerint a „rendszerváltás” – amit õ nemes egyszerûséggel „ügynök-rendszerváltásnak” nevezett – után a Grand Orient Hóba­goly legfõbb biztonsági tisztje lett, ami késõbb jó ajánlólevél lehe­tett számára Orbán Viktor kormányába is. (Némi festmény-lövöl­dö­zést pár hó­nappal követõen ugyanis Sanyit a Környezetvédelmi Minisztéri­um közigazgatási államtitkári „székében” érte a hirtelen szívhalál. A kormányba amúgy – elmondása szerint két kisgazda (!) író segí­tet­te be, név szerint Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula; akik azóta már szintén elhunytak. Lassanként kihal az egész G. O. nemzedék.) Mindezen tények késõbb visszaköszönnek még…

Elolvasás elõtt elégetendõ

Peták elnök eleinte nem nagyon merte a jelentéseimet kiadni az é­rin­tett szerkesztõségeknek – késõbb aztán kiadta -, de a Kuratóri­um Elnökségéhez és az ORTT-hez is eljuttatta azokat. Az elõbbi­hez hivatalosan, az utóbbihoz nemhivatalosan. Ilyen volt az akko­ri munka-„leosztás”. Ha eléggé elõvigyázatosak lettek volna, ráütik az alcím szerinti minõsítést. Ám a választások elõtti évben – 1997. - a politikai helyzet már annyira várakozással teli, s feszült volt, hogy mindenki „eredményeket” akart produkálni; nem gondoltak arra, hogy a megrendelt vizsgálati jelentések tartalma majd min­denkinek a torkán fog akadni, illetve „kiégeti” a fiókokat. Az egyre szaporodó jelentéseimet kvázi szamizdatként titokban sok­szo­ro­sí­tották, és Tellér Gyula, a Kuratórium nagybefolyású fideszes tagja is szinte feljajdult minden egyes újabb olvasmány érkeztekor, hisz azok olyan tényeket tartalmaztak, melyek egyenként valószínû­leg (köz)is­mertek lehettek, ám egyenként számszerûsítve és tételesen összesítve már felér­tek egy kényszerû tükörbenézéssel: így mûkö­dik az MTV Rt., hi­ába a menedzsment, a kuratórium, a felü­gye­lõ­bi­zottság és az ORTT minden „újabb erõfeszítése”. – „Jesszu­som, már megint egy újabb Czike-jelentés!” – szörnyûlködtek hivata­lo­san, miközben nemhivatalosan ezt gondol­ták: … amellyel betû szerint egyetértünk, ám hivatalosan mégsem tehetünk sem­mit.” Ezt az ellentmondást muszáj volt feloldani – valahogy.

Feloldották…

Mondj igent, jöjj közénk!

Az események a számomra teljesen váratlan fordulatot vettek.

Peták elnök egy nap hivatott, és közölte velem, hogy eddigi életé­ben eddig csak egy hozzám foghatóan „okos embert” ismert, Tim­kó Iván a neve. Elmondta, hogy van neki egy társasági köre, mely­ben nagyon okos emberek cserélnek eszmét. Szeretne velük meg­is­mertetni. El is vitt magával valami óbudai mûvészeti talál­ko­­zó­ra, a­hol meglepetésemre több olyan ismerõst is felfedeztem, akik korábban közeli munkatársaim voltak valahol. Tévések, rádiósok, ORTT-sek is voltak közöttük. Kardos Lajossal 1970 és 1976 kö­zött a Posta Rádió-és Televíziómûszaki Igazgatóságnál dolgoztunk – én „a vége felé” tervosztályvezetõ, õ pedig a talán legbizalmasabb ra­dar­ál­lo­más vezetõje volt. Kiderült (1997), hogy az ORTT-ben Ré­vész Tamás Mihály, ORTT-elnök helyettese. Elmesélte még, hogy a Petõfi sírját Barguzinban „megtaláló” Morvai-expedíció híradósa is volt. Amikor az ORTT-ben meglátogattam, furcsán, izgatottan viselkedett. Ki-be röpködött az ajtón – látszott, hogy még másokat is vár rajtam kívül. Átadtam neki egy disken a televíziós jelentése­imet, mert - mint mondta – Révész T. Mihály elnök vizsgálatot a­kar indítani, a jelentéseim tartalma alapján. Elõbb majd még meg akar ismerni, személyesen is. A „vendégek” között volt Vass Csa­ba szociológus is, akirõl „Lali” elmondta, hogy Horn Gyula ellenlá­basa a miniszterelnök-jelöltségben. Mert, mint mondta: „az õ ked­ves kis pártjuk az MSZP, és reméli, hogy én is hasonlóképpen ér­zek.”. Vass Csaba (Duna Televízió) megígérte, hogy elküldi nekem tanulmányát a világállamról. Aztán „Lali” egy perdüléssel kihívott a folyosóra. „Van nekünk egy kis titkos társaságunk, kérlek, mondj igent, lépj be közénk!” – Visszamentünk. A többiek tudták, miért is hívott ki „Lali” a folyosóra, de odabenn nem beszéltünk errõl.

Felhívás a táncra

Gábor Józsefrõl azelõtt még sohasem hallottam. (Valamit késõbb megtudtam a Sándor Gyuritól, aki évekig a legjobb barátom volt; de az nem volt reá nézve túl hízelgõ.) Peták István tévéel­nök hoz­zá kül­dött – legyen a pártfogó instruktorom, aki majd megismertet „a tit­kos társaság elnökével”, bizonyos Zel­nik Jó­zseffel. Gábor József az elõzõ két kormányban is államtitkár volt. A találkozó – a várbéli dol­­go­zó­szo­­­bájá­ban – hamarosan afféle „spontán találkozóvá” fejlõ­dött, hi­szen egyre újabb, illusztris vendégek érkeztek, feltehetõleg elsõ­sorban azért, hogy engem, a „frissen kiszemelt pipihusit”, mé­re­­ges­senek, alkalmas jelölt vagyok-e? Baranyi Károly is jött, aki a re­formtanterv „atyja” volt; majd megérkezett Vass Csaba szocioló­gus is, aki elküldte nekem a „Valóság” folyói­ratban évekkel koráb­ban megjelent szociológiai tanulmányát a Világállamról. Vele Sán­dor Andrásról beszélgettünk. Gábor József hosszan méltatta Kar­dos Lajost is, a barguzini Petõfi-expedíció híradósát, legnagyobb nem­zeti költõnk földi maradványainak „megtalálásában” végzett ki­tartó munkájáért, helytállásáért. Büszke voltam, hogy hazafiak közé kerültem, akik számítanak rám „a társaság” tagjai között.

Melegszik a helyzet

Amikor egy elõadáson – Peták István tartotta a piaristáknál a ma­gyar televízió köz­szolgálatiságáról - már Timkó Ivánnal is megis­merkedtem; a helyzet fokozódni kezdett. Timkó Iván – azóta már halott, Is­ten nyugosztalja – szintén kapacitált, „lépjek be”, hívott a Gellért-fürdõ gõzfürdõjébe is, mondván, hogy ha „kételyeim” len­né­nek, ott „mindent” nyu­godtan átbeszélhetünk, kettesben. Ezek a történések egyre inkább lázba hoztak, mert halvány fogalmam sem volt, mi ez a „kis titkos társaság”, melynek a kedvenc pártja az MSZP, és olyan okos embereket tömörít magába a közélet min­den területérõl, hogy – szerintük – azonnal be kellene lépnem. Itt volt az ideje, hogy az egész kérdést átbeszéljem néhány értelmes emberrel, olyanokkal, akikrõl feltételeztem: egyrészt átéltek vala­mi hasonlót, másrészt a legjobb tanácsot adhatják majd nekem. A két férfi, akit „kinéztem” magamnak, Dr. Skultéty Sándor fõnököm és az édesapám voltak, természetesen egymástól függetlenül.

Vegyük elõbb apámat, aki hamar átlátta a helyzet súlyosságát.

Láttam rajta, hogy vegyes érzelmekkel viseltetik „megkeresésem” iránt. Hangsúlyozta egyrészt, hogy imádkozik értem, mert akit tit­kos társaságok tagjai táncba hívnak, azt nem egyhamar hagyják békén. Másrészt afféle szolid „féltékenységfélét” is felfedeztem a vi­selkedésében, mintha csak fur­csáll­ná, hogy elõbb „nem õt” keres­ték meg, hanem en­gem. Nem mintha szörnyen vágyott volna kö­zéjük, viszont saját magát nálam sokkal többre tartotta minden­faj­ta (fel)hasz­nálhatóság terén. Óvott is – vigyázzak, mert „ezekkel nem lehet packázni”. Érdekes, hogy a határozott válaszadásomat illetõ bárminemû „idõhúzást” packázásnak nevezte, mintha csak a meg­fe­lelõ szakszót használná rémült vacillálásomra. „Márpedig én sem­mi o­lyanba nem lépek be, amirõl elõre nem tudom teljes bizton­ság­gal, hogy mi­­csoda.” – mondtam. Egész hasonlóképpen csóvál­ta a fe­jét, mint amikor – még 1994-ben – közöltem vele, hogy kilépek a Co-Nexus Rt.-bõl. Akkor azzal ijesztgetett, hogy „aki tengelyt a­kaszt a vörös Lászlóval”, az késõbb elveszíti a munkáját és egész egzisztenciáját. Megkérdeztem apámtól: „A László titkos társaság tagja volt?” – „Nem, konkréten megkérdeztem errõl, és tagadta.”

No hiszen, még hogy tagadta!

Attól még bármi lehetett.

Sanyi lerakja az alapokat

Skultéty Sanyi semmit nem rejtett véka alá. Meg sem lepõdött a­zon, hogy Peták közvetítésével kerestek meg. „Öregem, ezek biz’ a szabadkõmûvesek, más néven vakolók!”. Egyrészt õ is a fejét csóválta, másrészt viszont gátlástalanul (ki)röhögött. Kérdõre von­ta Petákot is – megtehette, hiszen erõsen véleményes volt kettejük viszonyában, melyikük is áll ténylegesen a másik felett -, mi ez az egész? Aztán amikor átlátta, komoly a dolog; savanyú, sõt, le­sújtó humorával közölte: „Látod, Pista, Te szabadkõ­mû­­ves­nek sem vol­tál jó! Inas maradsz életed végéig!” Pista „lenyelte” a súlyos sértést, és láthatólag nem tudta, vagy nem akarta eldönteni, hogy szimp­la fejvadász-inas maradjon élete végéig, vagy szembenézzen a ténnyel, hogy õt a vakolók szponzorálták a Magyar Televízió élé­re, szemben a Koltay Gáborral, akit a mérleg örökös nyelve SZDSZ valamiért annyira utált, hogy elképzelni sem tudta tévéelnöknek (Pe­tákot el tudta). Sanyi legott nekikezdett az okításomnak, tekin­tettel arra, hogy látta: halvány fogalmam sincs a szabadkõmûves­ségrõl. (Ekkor még nem tekintette feladatának, hogy õ is megpró­bál­jon rávenni a belépésre. Ekkor még jóbarát volt, érdek nélkül.)

Mindjárt a következõ – pontokba is szedtem - alapvetõ ismere­te­ket kap­­tam tõle, néhány röp­ke óra leforgása alatt: (1) Sosem fo­god teljesen megérteni, mi is a szabadkõmûvesség. (Ebben bi­zony alaposan tévedett; - bár mire nagyjából megértettem, addigra õ már nem élt). (2) Az el­nök Boross Péter. (Késõbb, amikor már nyilvánvaló volt, hogy soha nem fogok belépni a titkos társaságba; verset kellett írnom Boross Péter 70. születésnapjára, hogy meg­bocsásson. Sanyi volt a „kézbesítõ”. Állítólag megbocsátott…) (3) A legmagasabb hatalmasság, az egész világra kiterjedõ hatás­körrrel: II. Erzsébet, angol királynõ. (Ma már tudom, hogy ez a világ-háttérhatalom – sematikusan - egy Lucifer-Erzsébet-Roth­schild érdekszövetség; Sanyi ekkor és itt csak a szakrális fõnök­re gon­dolt.)

Vizsgáztató felkészítés

Ma már jól tudom, hogy mindazok számára, akik így vagy úgy, de ben­ne voltak/vannak a pixisben, azok számára nincs, és nem volt különö­sebb je­lentõsége, hogy Peták elnök, vagy Sanyi fõigazgató – vagy akár az épp’ regnáló Kormány – marad-e a helyén, avagy „ki­nyír­ják”. Hisz’ a használható emberek mind(ig) folyamatosan to­vább­­szol­gáltak; legfeljebb a színlelt (fedõ-) szolgálati helyük válto­zott idõrõl idõre, az egzisztenciájuk nem. Lényegében Petáknak is mindegy volt, hogy elnökként vigyorog-e a szemétdomb tetejérõl, avagy visszamegy egyszerû mû­sorkészítõnek (értsd: Szent István tú­rát tenni az or­szág legkülönbözõbb tájain – vagy idegenvezetni a Vár kazamatáiba, a koponyák és lábszárcsontok közé.) Amint egy­re közeledtünk az országgyûlési választások (1998 tavasza) felé, a korábban felsorolt politikai aktivitásaim lassan elfogytak, a követ­kezõk szerint: (1) Az FKgP elnöksége egyszer csak (1998 januárja) már nem hívott többet a képviselõjelöltek egyeztetõ megbeszélésé­re. Schamschula György barátomat kértem, nézzen utána, mi is történhetett. Ezt „nyomozta” ki: Várhelyi András (politikus?, író?) - aki ma a Vitézi Rend fõkapitánya - mondta Torgyánnak: „Aki egy akkora csirkefogó tanácsadója, mint a Peták István, az nem lehet az FKgP parlamenti képviselõjelöltje.” Kihúztak - nem is „védekezhettem”, nem is értesítettek. (2) Újdonsült „szpnzoraim” egy ideig arról fag­gattak, igaz-e, hogy Orbán Viktorék tanácsadója vagyok? Apránként rá is jöttem, hogy afféle „onli­ne” kapcso­lat­nak kell­hettem a miniszterelnök-várományos fidesz-­elnökhöz, amire nemhogy nem haraptam rá, de egyenesen nem voltam hajlandó. Visszagondolva, az a legnagyobb gond, hogy a velem kapcsolatos történésekrõl folyamatosan és maradéktalanul tájékoztattam Sa­nyit, akit egyetlen megbízható barátomnak hittem. Éppen õt – nem kellett volna. Jóval késõbb egyszer elmondta, hogy neki „hivatal­ból senki nem lehet a barátja ” – mindenki gondolja át és ta­lál­ja ki, vajon miért. Szóval – azelõtt bármilyen anyagot nyugodtan el­küldhettem a Viktornak, mindent megkapott; tündérien kedves, intelligens és szolgálatkész, fiatalos hangú titkárnõje Marika, még azt is elmondta, hogy a Viktor elolvasta-e már, és ha nem, mikor fogja átnézni. Egyszer a mobilján hívom a Viktort, aki azt mondja: „Elnézést, nem jól hallom, jön az alagút.” Hívom a titkárnõjét, hát a Marika helyett egy undok szipirtyó hangja jelentke­zett be, és mikor elhadartam, ki vagyok és mit szeretnék, ellentmondást nem tûrõen kioktatott: „Magának nem Viktor, hanem Elnök Úr. Az El­nök Úr most nem ér rá. Magának máskor sem. Az Elnök Úr egyébként csak hivatalos küldeményeket fogad. Marika he­lyett a továb­bi­akban mindig ÉN vagyok, leszek. Viszonthal­lásra.” Én­szerintem királyok, nemzetek, csaták, háborúk sorsa múlhat egy titkárnõn. Érdekes, hogy ettõl kezdve Varga Mihályt is hiába kerestem, már nem tartott igényt a tanácsadói munkámra. Fi­desz-kapcsolatom ezzel megszakadt. (3) Miután az Új Magyaror­szág­ban megjelent egy cikkem – Az utolsó bolsevik (Horn Gyula) címmel -, a fõszerkesztõ, Varga Domokos György (Dombi) értesí­tett, hogy egyrészt nem tud honoráriumot fizetni, másrészt bizal­masan elmondta, hogy a cikkem miatt „megszüntették” a napi­lapot… Skultéty épp vezetõi értekezletet hívott össze, mert néhány nap múlva volt esedékes Horn Gyula személyes látogatása a Ma­gyar Televízióban, Petáknál, tekintettel a közelgõ választásokra... A Gazdasági Hivatal már a tisztítóba is küldte a lépcsõn a bejárati ka­puig legurítandó vörös szõnyeget… Sanyi az íróasztalára könyö­köl­ve felolvasta a cikkemet alárendelt vezetõinek. „Ez az ember – és itt rám mutatott – egy utolsó bolseviknak nevezte Magyaror­szág jelenlegi miniszterelnökét.” A szó megfagyott a levegõben.

Skultéty Sanyi barátom közben folyamatosan okított, óvott és vizs­gáz­tatott. Mivel az Új Idõk-nek még a vezetõ publicistája voltam - Sándor András pedig meghalt -; állandóan azt ismételgette: „Laci, ne írj! Különösen a Sándor Andrással ne hozd magad közös ne­vezõre!” – A figyelmeztetéseibõl arra következtettem, hogy vala­kinek nagyon kellemetlen, ha Sándor András szellemi örökösének tekintem magam; sõt, talán neki, Petáknak, és talán még Scham­schulának is „keresztbe teszek” Sándor András állandó emlegeté­sével. (Akkor még nem tudtam, hogy Sándor András dezertált sza­badkõmûves volt – Isten nyugosztalja, nekem a valaha élt legjobb barátom volt.) Sanyi minden nap többször is „vizsgáztatott” a napi politikai fejlemények alapján, hogy várhatóan mi fog történni. Azt vettem észre, hogy egyre jobban felkeltettem a személyes érdeklõ­dését. Egyre mélyebb és bonyolultabb összefüggésekrõl vizsgázta­tott, és egyre gyakrabban kaptam tõle a válaszaimra „csilla­gos ötös" minõsítést. Késõbb, amikor már gyanítottam, kicsoda Sa­nyi, elhatároztam, írásban is kiugratom a nyuszit a bokorból. Írtam egy cikket Peták védelmében, aki még mindig nem hitte el, hogy most ugyanazok a királycsinálók akarják kinyírni (1997 vége – 1998 eleje), akik 1996 végén megválasztatták õt tévéelnöknek. Õ is elolvasta, és közölte, ha ezt a cikket bárhol kiadatom, kénytelen lenne engem azonnal kirúgni. Egy hét múlva kaptam egy fény­má­solt le­velet a hivatali postával, ami az én cikkem volt, névtelen le­vélként. Sanyi is kapott egyet, Peták is, sõt az MTV egész vezetõ­sége. Este Sanyi nagy röhögve elmesélte, hogy a nõvére (Iza) ceglé­di nyomdájában állítottak elõ többszáz példányt, és el is küldték a kor­mánynak, meg az országgyûlési képviselõknek is. Nem sokkal késõbb írtam egy kõkemény cikket „Pakoljunk, vagy mégse?”; az ORTT is vastagon szerepelt benne, mint Országos Révész Ta­más Testület. Odaadtam Sanyinak. Fogadkozott, hogy megje­len­te­ti a HVG-ben, de ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé hittem ne­ki. Aztán a saját szakállamra odaadtam Bencsik Andrásnak, aki már a Demokrata következõ számában lehozta. Másnap ott volt a lap a Sanyi kezében: „Átvertél engem!” – mondta, furcsán, kény­szeredetten mosolyogva. Mit tehettem? Visszamosolyogtam…

Elõre menekülés

Petákot leváltotta a Kuratórium elnöksége. Nagyjából ugyanazok, akik kinevezték. Ezt õ ugyan nem tudta feldolgozni, mert képtelen volt megérteni, hogy õ az elnökcsinálók kisinasa. Noha pontosan tudta, hogy a rendszer, melyben élünk, köszönõ viszonyban sincs „a demok­ráciával” – azt már nem értette, hogy egy ilyen gyarmati sorba süllyesztett országban nem jó tévéelnökre, vagy jó miniszter­elnökre van szükség, hanem mindig olyanra, aki a nagyon labilis, állandóan változó – mindig fúj a passzát, vagy az antipasszát szél – viszonyok, követelmények között, a szintén változó célokra a leg­használhatóbb és személyében a legke­zelhetõbb. Mivel az én kirú­gásom is csak napok, hetek kérdése lehetett - egyetlen lehetõsé­gem maradt, az elõre menekülés. (Balszerencsém volt: a köszvény csak hónapokkal késõbb tört ki rajtam elemi erõvel, így akkor be­tegállo­mányba sem mehettem, legalábbis nem volt hozzá pofám.) Sokan meghúzták ezt (Sanyi is); - hónapokkal, évekkel hosszab­bították meg a munkaviszonyukat. A Kuratórium által kiírt pályá­zat alapján megpályáztam a Magyar Televízió elnöki posztját. Az említett fogadatlan támogatóim erre ráharapva – újból „begyorsul­tak” irányomban. Olvasóim nyilván megértik: ez az í­rás nem a te­levízióról szól, és nem is egy önéletrajzi részlet, ezért csak olyan epizódok megemlítésére van lehetõségem, melyek a fõ­csapás szerinti cselekményt lendítik tovább. A bemuta­­tott te­levíziós események azért képezik a történetem szerves részét, mert az én életemben, az átélt okkult „szörnyûségek” a Magyar Televízi­óban kezdõdtek, így lett a számomra - magától értetõdõen – min­den politikai, mûvészeti, irodalmi okkultizmus központja az MTV. Az elõre menekülést azért tartottam jó megoldásnak, mert azt re­méltem, hogy "ez a fajta idõnyerés” majd felülírja a kirúgásomat, és a „szabadkõmûves beavatásom” kísérletét is. Az ígért epizó­­dok zömmel spontán találkozókban realizálódtak. A spontán találkozó a szabadkõmûves tervszerûség csodálatos találmánya, s a vakoló gondolkodásmód iskolapéldája. A lényege az, hogy legkevésbé sem spontán; - ellenkezõleg: abszolút aprólékossággal elõre megterve­zik minden mozzanatát. Az olyan emberek – látszólag véletlen – találkozója, akik egyébként a büdös életben nem ülnének egymással közös asztalhoz. A vakolók tehát együttmûködésre késztetik, kényszerítik az egyébként ellenségeket is, hogy elõmoz­dít­sák terveik megvalósulását. A szokatlan rituálé meglepetéssze­rû „kényszere" megteszi hatását, így jönnek létre a nagykoalíciók.

Vesegörccsel a Viktor nyakában

A Fidesz 1998-ban gyõzött. A választási gyõzelmet kellõképp meg­ün­nepelen­dõ, kongresszust hívtak össze az Elektromos Mûvek új­lipótvárosi telepén. Engem is meghívtak. Mondanom sem kell, sok tucatra tehetõ azon meghívottaknak a száma, akik korábban egy­­sze­rû­­en csak kine­vet­ték az 1996. augusztusban, a Demokra­tá­ban meg­jelent „jós­latomat”, miszerint Orbán Viktor lesz a kö­vetkezõ miniszterelnök. A választás elõtt, ezek a részben köz­is­mert emberek, még vagy lekicsinylették, szóra sem méltatták, vagy kifejezetten gyûlölték a Fidesz elnökét. Most persze arcukon boldog mosollyal, ott csápoltak a kongresszusi ülésterem legelsõ soraiban – köztük például a leváltott Peták István is. Ott voltunk mi is; feleségem a reggel kezdõdött vesegörcsöm ellenére „rávett”, hogy tegyünk eleget a meghívásnak. Amikor a gratulációk ideje el­kezdõdött, olyan fájdalom nyilallt a jobb oldalamba, hogy nem volt erõm odamenni sem a Viktorhoz. Ülve maradtam – az ünnepi pil­la­nat, ami­ért az egész oda-vissza utat, Vácról Budapestre „bevál­lal­tuk”, kihasználatlanul tovaillant, nem maradt más, csak a testi fájdalom és a lelki csalódás. Csak félgõzzel követtem a programot – nagyobbik ré­szemmel a vesemûködésemre koncentráltam. Elõt­tünk, a sorok közötti feljáró lépcsõtõl balra, 10 méterrel lejjebb ült Otto von Lambsdorff, az európai liberális internacionálé elnöke, a­kiben akkoriban még a Viktor legfõbb európai támogatóját tisztel­hettük (azóta megváltozott a Fidesz identitása, bebújt az MDF he­lyén a jobboldalon támadt ûrbe, s ma már a Néppárt a sláger, mi több a Viktor további úniós karrierjének legfõbb letéteményese is). A gyõzelmi beszédjét követõen a Viktor egyszer csak odaröppent a Lambsdorff mellé, hogy mint házigazda, felkonferálja neki a követ­kezõ hozzászólókat, a továb­­bi programot. Nagy elánnal sugdosott valamiket a liberális nagyúr fülébe, egészen átadva magát feladata teljesíté­sé­nek. Mivel közben „jobban” lettem, elhatároztam, hogy – amint feláll – „meglepem”. Soha kínálkozóbb pillanatot! Így is lett. Amint a Viktor – még mindig erõsen elgondolkodva – felállt, rögtön felugrottam, ott is termettem mögötte, majd az ocsúdó testõrökkel mit sem törõdve, elébe álltam, gratuláltam. Meglepetten – hisz ez már nem a protokolláris gratulációk ideje volt - kezet nyúj­tott, mi­re átöleltem, aztán úgy maradtunk. A kamerák vették az egészet, a testõrök tébláboltak, a Viktor is egyik lábáról a másikra állt. Õk nem tudhatták, hogy derekamban hasító, éles fájdalmat érez­tem, ami olyan erõs volt, mint a boszorkánylövés (hexenschuss). Nem bírván felegyenesedni, a teljes súlyommal a Viktor nyakában lóg­tam, támaszként használva Magyarország leendõ miniszterel­nö­két. Úgy egy perc elteltével oldódott a varázs, a – Deus ex machina – vesegörcs. Életünk leghosszabb közös egy perce volt. És máig az egyetlen. A Leleplezõ egy korábbi számában, a fõ­szerkesztõ Tõke Péter is megírta ezt a történetet…

Elmaradt pezsgõzés

Sanyi egyre csak ezt emlegette: „Ha a vakolók téged támogatnak, te leszel a tévéelnök.” Ezzel minimum implicite a „belépésemet” egyengette, Kardosék kis titkos társaságába, amelyrõl még mindig csak annyit tudtam, hogy legalább tucatnyian vannak, Zelnik Jó­zsef úr az elnök, és Gábor József a jobbkeze, aki egyébként látha­tó­lag az én instruálásommal is meg volt bízva. Instruktorom meg­kér­dezte, tényleg tévéelnök akarok-e lenni. Becsületesen beval­lot­tam, hogy nem; leginkább erõfelmérésnek szánom pályázatom be­nyújtását. „Közvetítette”, hogy ismeretlenül keressem fel Bereczky Ló­rán­dot, a kura­tó­ri­um elnökségi tagját, a Nemzeti Galéria igazga­tóját, hátha „mon­dana valamit” a jelölésemmel kapcsolatban. Jel­szóként – a telefonszámmal együtt - meghagyta, köszöntsem fel a szü­le­tésnapja alkalmából. Bereczky nevetve megköszönte, majd a tárgyra tért. Meghívott a Nemzeti Galériába, a Rippl-Rónai kiállítás megnyitó ünnepségére, feleségemmel együtt. „A hivatalos megnyitó után lesz egy kis zártkörû pezsgõzés, gyertek majd oda.” – mond­ta kedvesen. Ám a dolgok kicsit másképp alakultak. Szeles szombati nap volt; jó félórával korábban értünk fel a Várba. Felmentünk a kar­zatra, s onnan, a korlátra támaszkodva, szemügyre vettük az érkezõket. Akkor is volt már némi „rossz elõérzetem” – sosem ha­gyott még cserben -, de konkréten nem gyanakodtam semmire. (A Gábor „Józsi” fogadott bennünket, és meglepetésemre „rám bízta” a dolgok alakulását – a beígért pezsgõzésig.) Néztem az érkezõket, és figyeltem, milyen ismerõs arcokat fedezek fel. És akkor meglát­tam érkezni Gábor Alice-t, Farkas István, férje oldalán – elõbbi az MTV Rt. 3 tagú felügyelõbizottságának egyik tagja, utóbbi az MTV sze­mélyze­ti igazgató­ja. Márciusban kirúgtak az MTV-bõl. Mivel az eltávolí­tá­som­ban mind a ketten "jelentõs szerepet” játszottak, ki­fejezetten rossz ómennek tekintettem a felbukka­násukat. A hir­te­len feltámadt szimatom most sem csalt meg! Mert egyszer csak a be­já­ratban megjelent elõbb Kovács András, a kuratórium elnöke (a „Hi­deg napok” filmrendezõje), majd maga Ladvánszky György, a Felügyelõbizottság elnöke, akit – nomen est omen – Peták, Skulté­ty és jómagam is a legfõbb rosszakarónknak tekintettünk. Lám, a sorsom már különvált a Petákétól, és éppen elszakadóban volt Sa­nyiétól is; ám ellenfeleinket tekintve még egyként gondolkoztunk. Azonnal átláttam, mi lehet a közös pezsgõzés igazi értelme, je­len­tõsége. Ha együtt pezsgõzöm Ladvánszkyékkal, az a „békülé­keny­ségem” csalhatatlan jele. És ez szimbolikusan azt is jelenti, hogy a tévéelnökké választásom „templomos” támogatása érdekében ki­bé­külök mindazokkal, akik kíméletlenül/gátlástalanul kinyírtak, amikor nem szólt felsõbb – vakoló – érdek ez ellen. Vagyis én sem vagyok különb, mint õk, hiszen engem is „csak” az egzisztenciális érdekeim vezetnek, nem az igazság. (Akkor meg miért nem lépek be?) A pillanat tört része alatt eldöntöttem, mit teszek. Sietve oda­léptem Bereczky Lórándhoz, és szíves elnézését kértem, hogy hir­te­len – pezsgõzés nélkül – távoznunk kell, de „rossz hírt kaptunk otthon­ról”… Ugyanezt elmondtam Gábor „Józsi”-nak is. Bereczky a ba­jusza alatt mosolyogva széttárta a kezét: „Még nincs döntés, bárki lehet még a tévé elnöke! Majd meglátjuk!” – mondta, aztán feleségemmel – dolgunk végezetlen - hazahajtottunk, Tahiba.

Pakoljunk, vagy mégse?

Már említettem az alcím szerinti címû írásomat, amivel „átvertem” Sa­nyit, mert már nem bíztam benne, hogy „kiadatja” a cikkemet. „Gábor Józsiék” épp ekkoriban szerveztek egy spontán találko­zót, a Selyemgombolyítóba – ez a Magyar Kultúrális Szövetség fe­dõ­­ne­vû karitatív társaság székhelye (Budapest, III., Miklós tér 1.), ami belül egy mindenfajta kerti partira felszerelt biliárdasztal-angol­pá­zsitos, rigófüttyös „amfiteátrum”-, ahol egyszer már Mária Terézia korabeli borokat iszogattunk, Zelnik József gyûjteményébõl. Ekkor még a Horn-kormány regnált, okkult nyelven parafrazeálva ekkor még a „mi kis pártunk” uralkodott. A Gábor Józsi jó elõre „figyel­meztetett”: „Lesznek ott jócskán olyan, közismert személyisé­gek is, akikrõl nem is gondolnád…!” Én ekkor még igazán nem gondol­tam semmit, csak kíváncsian vártam, mi is fog történni. Az ebédet az elnök, Zelnik József felesége fõzte, már igazán elég éhes voltam, hogy megízlelhessem. Balomon a Gábor Józsi, jobbomon a Skultéty Sanyi ült, bár elõre hangsúlyozta, hogy õ nem tartozik „a Zelnik-körbe”, de azért összejárnak, hisz, mint említettem, „köz­­ve­títõ szerepet” töltött be a létezõ titkos világ és „a nem létezõ” titkos világ között. Mindenfélérõl beszélgettünk. Mivel viszony­lag korán megjöttünk, sorban érkeztek meg az újabb és újabb illuszt­ris ven­dégek, vagy tagok – as you like it… Akik frissen érkeztek, e­lõbb körbementek köszönni a kertben megterített hosszú asztal mentén, és kezet fogtak mindenkivel. Az asztal túloldalán, velünk rézsút, szemben Gyurkovics Tibor ( • 2009.) adomázott, széles, vi­dám gesztu­sokkal, miközben hatalmas falatokban nyeldekelte az asszony készítette borjúláb-pörköltet, amit nagy kortyokban anti­no­ri vörösborral öblített sûrûn le. Egyrészt sohasem ettem még i­lyes­mit, másrészt 48 éves koromra alig voltam még túl a pubertás­kori "zsíroskenyér korszakomon”, bár köszvényes csak néhány hó­nappal késõbb lettem - máig rejtély, hogy a teljesen egészségtelen ét­kezés, vagy a csak évek alatt megemésztett gnosztikus titkok tu­datalattit romboló pszichoszomatikus hatása miatt. Nos, tehát én is jól belakhattam volna a szemre amúgy kívánatos borjúláb-pör­költtel, de végül is a sors másképp rendelte. Alig emeltem a szám­hoz, azonnal megundorodtam. Nemcsak „a számomra gyanús ál­la­ga" miatt, hanem mert nem is ízlett. Egyszerûen nem volt „jó” í­ze. Lopva körbenéztem, felmérve, mi a fenét tehetnék szorult hely­zetemben, miközben a kenyeremmel sûrûn mártogattam a szaftot, remélve, hogy attól nem borul ki, az egyébként eleddig a vasszöget is megemésztõ, korhely gyomrom. Gábor Józsi meglátta, mi a gon­dom, és jó tanácsával kisegített. „A kellõ pillanatban tegyél rá az asztal közepérõl egy piszkos tányért, és azzal együtt tedd vissza, középre. De senki észre ne vegye, mert megsértõdik a szakácsnõ, ha meglátja!” Így tettem, ezzel megismerkedésem az (arany)borjú lábával lezárult. (Valamikor egyszer, valamilyen alka­lom­ból újból szopogattak borjúlábat, ezúttal rántva, azonban en­gem többé már nem téveszthettek meg.) A „gyomor-epizód” után jobbról halk surranás hallatszott, és besiklott a pázsit közepére az ezüst-metál, fényesre suvickolt sportos Nissan, a volánnál Kardos Lajos, mellette „valaki”. A „valaki” kiszállt, körbe indult, majd mi­kor hozzám ért, megállt épp elõttem. Felálltam és bemutatkoztam: „Czi­ke Lász­ló.” – Révész T. Mihály! – válaszolta. (Kis Napóleon volt; az ORTT elnöke, Horn Gyula „média-minisztere”. Róla/róluk szólt a „Pakoljunk, vagy mégse!”.) Ke­zet fogtunk, nem eresztett, de nem szólt, csak nézett szúrós kis szemeivel. „Czike László!” – is­mételtem meg, harsányabban, élve a gyanúperrel, hátha nem is­me­ri a nevemet. Aztán megszólalt: „Tudom, csak jól megnéztem magamnak!” – azzal Zelnik felé vette az irányt, és mellé ült. Gá­bor Józsi kedvesen elmagyarázta minden érkezõrõl, kicsoda, mit is kell tudni róla; és egyáltalán az egész szcenáriót igyekezett megér­tetni velem. De nem nagyon figyeltem, sem õrá, sem Sanyira. El­gon­dolkoztam. Tényleg, sokan vannak itt, akik közös helyen nem­i­gen „férnek össze” egymással. Azután megértettem. A spontán talál­ko­zó o­lyan (okkult) intézményesített forma, amely arra va­ló, hogy olyanok (is) találkozzanak, akiknek a személyi­sé­ge egyéb te­kintetben inkompatibilis. Amolyan politikai és i­de­ológiai „vámszabad-terület”, ahol a jelenlévõk átmenetileg felfüggesztik minden személyes ellenszenvüket, vitájukat és konfliktusu­kat, hogy atrocitás kizárásával, maxi­má­lis haté­kony­sággal együtt tudják szolgálni a közös „páholy”-ügyet, melyet az elnök napirendre tûzött. Az egyik aktuális feladat ta­lán Czi­ke László megfigyelése lehetett, hogy személyiségében va­jon al­kalmas-e arra, hogy „a magasabb cél” érdekében együtt­mû­ködjék olyanokkal, akiket egyébként „látni sem” bír. Azt hiszem, át­me­het­tem a „vizsgán”, legalábbis egyszer sem jöttem ki a béke­tû­résbõl. Pedig a spontán találkozó vége felé még egyszer próbára tettek, pontosabban: tett, - Révész T. Mihály… Búcsúzólag megint elém állt, és kézfogás közben mondta: „Találkozunk még, kicsi ez az ország!” – önkéntelenül hozzágondoltam: „kettõnknek…”

Meggyes pite

Feleségem, Piroska közismerten finom meggyes pitét süt, abból a bi­o-meggybõl, ami a kertünkben terem. 1998. nyarán összessé­gé­ben leg­alábbis többtíz-kiló meggyes pitét megettünk a kerti asztal­nál beszélgetve: Peták István, Skultéty Sándor és én. Szerettek nálunk lenni; voltak is, vagy 10-15-ször. Peták Pista már nem volt tévéel­nök, csak túramûsor-készítõ; Sanyi elhúzódó, vissza-vissza­esõ egyéves be­tegállományát töltötte, én pedig már munkanélküli voltam. Ráértünk. A beszélgetések mindig ugyanarról szóltak. Egy darabig „reménykedtünk”, hátha mégis én leszek a tévéelnök; - õk ket­ten ezzel szerves összefüggésben, de ettõl függetlenül is remél­ték, hogy egyszer majd csak „beadom a derekamat”. Peták feltette a következõ kérdéseket, amelyekre szerintem a Sanyitól (vagy Zel­niktõl) hallhatta a jó választ. Nagyokat nevetett, nevettek – „Még, hogy demokrácia, ha-ha-ha! Az nem volt soha!” – „Mondd, La­ci, ki a világ ura?” – és rögtön válaszolt is rá: „Az angol királynõ.” – „Mondd csak, Laci, kik is uralkodnak a világon?” – ezúttal hagyott vá­­la­szol­ni: „A szabadkõmûvesek!”- mondtam fel „a leckét”, szinte dü­hösen. „Na, látod!” – nyug­tázta elégedetten – „Hát, ha õk a vi­lág urai, akkor miért nem lépsz be közéjük? Menj el a Zelnik Jós­kához, és mondj a felkérésükre igent. Úgy tudom, a Kardos Lali már egyértelmûen feltette neked a kérdést!” – „Mondd, Pista, ki ez a Zelnik Jóska? Ha akar tõlem valamit, hát jöjjön ide, szívesen lá­tom õket is egy meggyes pitére!” – válaszoltam. Mikor hármasban vol­­tunk, egyfolytában nyaggattak; nem álltam kötélnek. Mi­kor ki­jött Piroska, ásványvízzel, vagy egy újabb tál meggyes pitével, ak­kor elhallgattak, vagy sebtiben valami közömbös témáról kezdtek beszélni. Sanyi nevetve ugratta a földijét: „Pista, te évek múltával, még mindig csak kisinas vagy, te még szabadkõmûvesnek se’ vol­tál jó!” Aztán felálltak: „Hát ez nem nagyon megy! Ez az ember reménytelen eset! Rosszat akar magának!” – mondták csaló­dot­tan, majd eltávoztak. Mindig eltûnõdtem: mi érdekük fûzõdhet ahhoz, hogy belépjek egy titkos társaságba? Egyszer aztán össze­szedtem a bátorságomat, és meg­kérdeztem „a mindenes Gábor Jó­zsit”, mi ez az egész? „Nincs itt semmiféle titkos társaság, ab­szolút legális minden.” – mond­ta, és meg is mutatta, mennyi é­ves tagsági díjat fizetnek a ma­­­gán­személyek és a gazdálkodó szer­vezetek. Igen, ezt már lát­tam is nem­rég egy fõkönyvi kivonatban… Melyik cégnél is? De ak­kor mi­re föl ez a fene nagy titkolózás? S a meg nem szûnõ fejva­dá­szat? És mire föl a politikai események nyil­vánvalóan „társas”, tudatos, tervszerû manipulációja? És miért beszél Skultéty, Peták, Kardos „titkos társaság”-ról? Mi­ért is küldött a már halott Sándor András a világállamról beszél­getni Vass Csabához? A választ, testvér (!), csak a szél fújja…

Barátnõbõl feleség

A Hold utcai sörözõben ücsörögtünk: Sanyi, egy kirúgott tévés fõszerkesztõ barátom – Sanyi nem is ismerte -, meg én. Ígértem: bemutatom Sanyinak. Jókedvûen beszélgettünk. Ez egy közismert sörözõ – megfáradt tévések gyakran öblítették le itt kiszáradt tor­kukban az út porát… Sanyi gyakran mutatott diszkréten erre, ar­ra hogy figyelmünkbe ajánlja az új illusztris vendégeket. Egyszer csak a háta mögé mutatott, egy éppen érkezõ szálfatermetû vitéz­re. „Na, ez is…” – sóhajtott, majd legyintett. Várhelyi András volt, aki önhatalmúlag kihúzott az FKgP képviselõjelölti listájáról. (Di­csér­tem a szálfatermetét. Akkor még nem tudtam, hogy a bru­tá­­­li­san meggyilkolt Fenyõ Já­nos egykori média-holdingja részvény­tár­saságának igazgatótanácsi tagja, író, Kocsis Levente Mihály, az MTV kuratóriumi elnök helyettesének legjobb barátja – ma a Vitézy Rend fõkapitánya.) De Sanyi a szálfatermetét is lazán lefitymálta. Sanyi ugyanis mindenkirõl tudott mindent – foglalkozási ártalom; tudjuk, hivatalból nem köthetett barátságot senkivel -, viszont tu­dott hallgatni. Zoli barátom idõnként mintha „sugdosódott” Sa­nyi­­val, amiért kicsit „féltékeny lettem” mindkettõjükre, hisz’ nem az­ért hoztam össze a találkozót, hogy rólam csak úgy „megfeledkez­ze­nek”. Láthatóan összemelegedtek; Sanyi csak kesernyésen mu­­to­gatott rám, hogy én miért nem vagyok hajlandó tudomásul ven­ni a való világ való folyását... Zoli nagyjából egy kukkot sem értett az egészbõl, és amikor Sanyi kiment a mosdóba, gyorsan megkért, hogy hazafelé – elvisz valameddig, ahol metróra szállhatok – szé­pen magyarázzam el neki: "mi folyik itt”. Nem egy szívderítõ törté­net, majd meglátják. Hazafelé megálltunk a ház elõtt, ahol lakott, kikapcsolta a motort és tovább beszélgettünk. Elmondta, hogy a Sanyi „egy jó ajánlatot” közvetített felé. Azt nem mondta el, kiét… Nagyon misztikus volt neki az egész. Megpróbáltam segíteni. Volt még egy feltétel, amit teljesítenie kellett – a német nyelvtudással rendel­kezett -: azt üzenték, vadházasságban nem élhet, vegye el feleségül a barátnõjét, és akkor minden rendben lesz. Szíve­sen teljesíti a házasodási feltételt, mondta, de nem érti ezt az egé­szet, „mi a franc ez a szabadkõmûvesség, valami fejvadász háló­zat?” – kérdezte, mert esze, az volt. Búcsúzóul elmagyaráztam ne­ki, ne tartson semmitõl, „ez csak olcsójáték, felnõtteknek”…

Orbán Viktor miniszterelnök elsõ jelentõsebb külföl­di útja – ha jól emlékszem – Helmut Kohlhoz vezetett, Németor­szág­ba. A felesé­gem­mel néztük a Híradót, s egyszer csak valami érdekeset láttam! Az Orbán látogatásáról szóló tudósítás képsorain feltûnt valaki! Zoli ott állt, a képen Orbán háta mögött, mint Magyarország kulturális attaséja. Én munkanélküli voltam, de már rég házas.

Fél pohár víz

Egyszer Sanyiéknál beszélgettünk, a Stefánia úti öröklakásában. Elnézést kért, ki kellett egy pillanatra mennie, valami társasház-gyûlés volt nála éppen, amit a felesége – én Gyöngyinek ismertem meg, de jóval késõbb kiderült, hogy Gizi - vezetett. Kezében egy fél (…?) pohár vízzel tért vissza, és odanyújtotta nekem – „Idd meg, biztosan megszomjaztál!” Így volt, megittam, majd el is búcsú­z­tam – nem akartam egy kezdõdõ társasház-gyûlés kényszerszül­te, csendes résztvevõje lenni -; autómba ültem és hazaindultam. Nem volt csúcsforgalom. Percek múltán valami furcsa tompultság vett erõt rajtam – nem szédültem el, csak egyszerre nem tud­tam, merre járok. Nem fiziológiai bénaság volt, hanem mélytudati. Még csak az sem for­dult meg a fejemben, hogy talán meg kellene állnom, és tisztáznom, mi történik velem, vagy legalább megvárnom, míg „a rontás” megenyhül. Csak hajtottam, lazán, tompán a semmibe, az ismeretlen­ semmibe. Egyszerûen nem találtam meg az utat haza­fe­lé, pe­­dig a százszor is meg­járt út ott kanyargott, szélesen-tága­san, elõttem. Másfél órán át kóvályogtam, lé­nyegében összevissza. Aztán - mintha semmi rendkívüli nem történt volna – egy­szerre minden ki­tisz­­tult, és nagy késés­sel ugyan, de rendben hazaértem. So­ha nem beszéltem errõl, soha, senkinek. Ezt nem is mertem vé­giggon­dol­ni. Nem is mertem végiggondolni, hogy a rejtett hatalom em­berközelében esetleg tudatmódosító vagy „fi­xáló” szereket is al­kal­mazhatnak, e­set­leg még „a magánéletben” is, nem is feltétlenül „ártó” szán­dék­kal. Éppúgy, ahogy Sándor András ezt már 1996-ban megírta, a „Kedves Barátom” nevû szamizdat-levélújság­ban. Vagy Drábik Já­nos a „Tudatmódosítás” címû könyvében... Sanyi egyszer elmesélte – nem tudom, ez hogy jön ide!? -, hogy amikor a 12 órás szívmûtétjét végezték mélyaltatásban, közben jegelték az agyát, nehogy oxigénhiány lépjen fel. Közvetlenül a mûtét után is­merkedtünk meg, és hamar „bensõséges baráti viszony” alakult ki közöttünk a kölcsönös szimpátia, a hasonló gondolkodásmód és a mély humorér­zék alapján. Tudom, Sanyinak hivatalból nem lehe­tett barátja, ezzel szemben – Ezredes Elvtárs! -, szabad, nem sza­bad, én mégis a barátja voltam. Tudom, hogy így volt. (Egyszer pl. amikor „összevesztünk”, a szõke-dundi titkárnõjével íratott nekem sokoldalas bocsánatkérõ levelet, mert neki szörnyû, olvashatatlan kézírása volt, és komolyan akarta, hogy kiengesztelõdjem…) Sanyi elárult nekem egy személyes titkot. Azt mondta: a mûtéti mélyal­ta­tás óta semmire nem emlékszik, emellett mindent azonnal elfelejt. Így lettem – egyéb bokros feladataim mellett – Sanyi ba­rá­tom és fõnököm, egyik napról a másikra való, élõ emlékeztetõje. Bátran megbízhatott, és meg is bízott bennem; amire és ahogy én emlékeztem (hogy mi történt a királyi tévében egyik napról a má­sik­ra), arra bízvást mérget vehetett. Ettõl kezdve nem izgult, min­dent nyugodtan elfelejthetett… Volt „egy másik” emlékezete…

Miután a fránya cikkem megjelentetésével, egyszer – hogy egy ki­csit megleckéztessem – jól átvertem; lehet, revánsot a­kart venni?

Csak nem valami „búfelejtõszert” itatott velem?

A dánosi találkozó

Dános – ezen a néven Magyarországon – nem létezik. Van egy Dá­nos a mai Romániában; de Magyarországon csak Dánszentmiklós van; úgy 30-35 kilóméterre Budapesttõl, délnek. De falból dánosi találkozónak nevezték el a nagy okkult-gnosztikus eseményt, ahol a magyar közszolgálati televízió jövõjéért aggódó televízió­sok adtak itt egymásnak felejthetetlen randevút. Lényegében ez a dánosi a „nemzeti-értelmiségi” páholy - talán utolsó - csendes tün­te­tése volt, hogy megálljt parancsoljon a hatalom packázásainak, s hogy megõrizhesse az MTV-t, mint „kulturális” búvóhelyét. Egy kis okkult szómagyarázat, segítségül bizonyos szükségszerû felis­me­ré­sekhez. Nem minden az, aminek látszik, vagy aminek hívatja magát. Az MTV = a kultúra „központi” temploma. Temp­lomot építeni = páholyt építeni. Vö. Magyar Kulturális Szövetség = Templomos Lovagrend. (Úgy 1 évvel késõbb fejeztem be könyve­met a Magyar Televízióban tett „kirándulásomról”, „A pokol leg­al­sóbb bugyra” címmel. Bármily’ furcsa – „a legalsóbb” jelzõ Gellért Kis Gábortól származik, aki egyébként „lektorálás köz­ben” elmesélte, hogy az édesapja jelentõs, köztiszteletben álló sza­bad­kõmûves volt. A villájában tartott megbeszélésre siheder fiát is odahívta, hadd tanuljon a gyerek, milyen is a való világ. Végül is nem az a könyv jelent meg 2006-ban, hanem egy lebutított válto­zat, amelyben említés sem történik a szabadkõmûvesekrõl, de „A pokol legmélyebb bugyra” címû fejezetébõl megtudhatja a nyájas olvasó, ki mindenkik is „bújkáltak” a MTV-ban. A könyvrõl majd késõbb, még egyszer, más összefüggésben.) Itt, Dánszentmikló­son van Magyarország területének geometriai középpontja. Szerintem nyilvánvaló, hogy a jelzett térmértani (to­­po­lógiai) okok­ból jelölték ki vakolóink színhelyül ezt a helységet, vélhetõleg kör­zõvel, vonalzóval, vízszintmérõvel, szögmérõvel, szex­tánssal és hát vakolókanállal. Vakolókanállal ették – ott is - a töltöttkáposztát…

Összességében voltunk vagy harmincan. Nem fogom tudni mara­déktalanul, pon­tosan, hiánytalanul visszaidézni, ki mindenki volt ott, de ennek nincs is jelentõsége. Én voltam Sanyi „sofõrje”; még az elõzõ, gazdagabb életemben megkeresett, 10 évesen vett, akkor kb. 16 éves ezüstmetál amerikai modell MB 280-asommal szállítot­tam oda-vissza, hogy nyugodtan ihasson. Volt nagy „rácsodálko­zás”, amikor a zárt kertbe besiklottunk! A helyi bennszülöttek fo­gadtak bennünket, akik láthatólag az alkalmi kiszolgáló személy­zetet alkot­ták. Hamar átláttam: az egészet Sanyi szervezte, a profi hozzáértésével, kvázi „házigazda”-ként. Egyértelmû volt, hogy ezt, itt már legalább századszor csinálja. Végigvezettek bennünket az egész telken, ami lényegét tekintve egy különbözõ „állomásokból” álló, nyíltszíni, zártláncú, kézi disznófeldolgozó technológiai rend­szert képezett. Betáplálás egy disznó, a saját lábán; - végtermék a renge­teg disznóétel! A „disznóvágási folyamat” végeredményeként ke­­letkezett sok ínycsiklandó fi­nomságot mind meg kellett ennünk – a disznóból tulajdonképpen nem maradt semmi. A „páholyülés” olyan kerítésszaggató szilvapálinkával kezdõdött, amibõl ha­za is vit­tem 2 üveggel, mert tisztábbat, jobbat nem kóstoltam soha. Én – ott – nem ittam, de nem is nagyon ettem. Õszintén szólva akkor sem rajongtam túlzottan „ennyi disznóságért”, ami egyszeri túlza­bálás esetén is egyszerre hordta magában a pár óra alatti teljes koszorúér-eldugulás és vastagbél-elzáródás akut veszélyét. A népnemzeti templomos grállovagok a nemzeti televízióért való fék­telen aggodalmukat teljes egészében mintha ebbe az „egyalkalmú” és soha vissza nem térõ disznótoros orgiába fojtották volna. Nem voltál ott – nem tudhatod, mi folyt ott! Meglett férfiak – nõt, egyet sem engedtek be! – ették félhalottra magukat, 8-10 disznófogást téve percek alatt magukévá, ugyanis a manuális disznófeldolgozó üzem (disznó-manufaktúra) futószalagon ontotta eléjük, a hófehér abrosszal terített hosszú, L-alakú asztalra a frissen készült új és új pecsenyéket. Volt ott: orjaleves, disznópörkölt, flecken, sült, rántottszelet, körömpörkölt, lapocka, oldalas, rántott borda és mindenféle belsõség – vesepecsenye, szív, resztelt máj. De a tovább­-feldolgozás termékeit: a többféle hurkát, a disznó-hasét, sült szalonnát, töltöttkáposztát, töpörtyût, töpör­tyûs pogá­csát, stb. is mind meg kel­lett - minimum - kóstol­nunk. Ke­nye­ret, savanyúságot senki nem e­vett az ételekhez. Disznó a disz­nó­nak körítése volt, s még kísérõ italnak sem ittak mást, csak a kerítésszaggató szilvapálinkát, meg ásványvizet, „higításként”. Én nagy naívul azt hittem, hogy ez va­la­mi titkos „konferencia”, nézet-e­gyeztetés, kötetlen beszélgetés, a tévéért aggódó, kultúrateremtõ nagymogulok sokáig emlékezetes és emlegetett „brain-storming”-ja, vita-fóruma, a kultúra mérföld­köve lesz... De nem lett! Az asz­talnál ülve hallottam hatalmas böf­fenéseket és egyéb intim zajo­kat, egyszóval az evés és az emésztés kí­sérõ dallamait, ámde jövõépítõ elképzeléseket, értel­mes megjegyzéseket, felszólalásokat, kér­déseket vagy válaszokat - egyet sem. Azaz egyet mégis - igen… Aki mondta, az is tökig be volt már szívva, talán ezért jött ki belõle az igazság ilyen kendõzetlenül. Viszont mindez kurvára magyaros, népi és nemzeti volt egyszerre. Aztán megértettem! Ezek a félelme­tes tudású, érzékû, nagyon magyar kultúra-lovagok betegre ették magukat; - mintegy tiltakozásul az ellen, hogy a szívük csücske ki­csiny pártjuk épp most teszi trükkök százaival örökre ma­gáévá a közszolgálati televíziót, és ha minden kötél szakad, hát átenged néhány „téglát” a Fidesznek és a kisgazdáknak a lerombolt házból, hadd szórakozzanak a produkciós büd­zsé terhére egy kicsit õk is, hátha telizabálva késõbb nem je­lentenek majd politikai veszélyt. Mint frissen kirúgottat, Pálfy G. István vígasztalt, ne szívjam mellre a dolgot. Pár székkel odébb Koltay Gábor rágott egy hatalmas csontot; csak a szemei jelezték, hogy hallja, érti, merre tart az egyébként snassz adomázgatás. Mi­hályfi Sándorra is emlékszem, az „Indul a bakterház” rendezõjére. (Sanyi mondta, õ is a Zelnik-kör tagja, „Nagyon nyomul!”; azóta már meghalt.) Horváth Lóránt – a késõbbi tévés könyvemben lásd: Já­kob hangja és Ézsau keze -, „ideiglenesen” két évre megbízott té­véelnök, másként MSZP-komisszár a személyi titkárával, mobil­­tele­fonján „ellenõriztette” a spontán találkozó menetét, mintha a semmitmondó magnófelvétel nem is lenne elég. Sanyi nagyon be­rú­­gott, ennek ellenére õt láttam e­gyedül okosnak, magánál lévõ­nek, szellemesnek és felszabadultnak. És fõleg õszintének, közlé­keny­nek. Nem zavarta, kik ülnek mellet­te, mindig csak azt mond­ta, amit tényleg gondolt. Egyre lelassultabban, rosszul pörgõ nyel­vével bárki viccelõdésébe beledadogta aktuális meglátásait. Csak rajta látszott erõsen a kerítésszaggató szilvórium közvetlen hatá­sa, mert aki érezte, hogy „leleplezné magát”, az már inkább hall­gatott. Zelnik Jóska – nem egy kiköpött szálfatermet – bridges­nad­rágban múlatta az idõt; poharát kezébe markolva, bölcsen, csillo­gó szemekkel, de eltûnõdve hallgatott. Aztán, amikor úgy érezte, eljött az õ szakrális megnyilatkozásának ideje, legott bele is vá­gott. Viszonylag hosszú értekezést tartott, miként kell értelmezni a magyar televíziózás közszolgálatiságát (talán a Peták helyett, aki nem volt jelen), népi kultúráját, stb. Arra is kitért, milyen legyen a politika és a kultúra viszonya. Az én Sanyim ezt már meg nem áll­hatta! Erõsen az asztal sarkába kapaszkodva szólásra emelkedett, és nagyjából a következõket mondta: „Figyelj, Jóska, okosakat mondtál itten, de azért valamit mondok én tenéked… Nem a titkos társaságokban, titokban, elit káderek egymással, egy­más között kell az ilyen dolgokat lerendezni, hanem a nép részvételével, a nagy nyilvánosság elõtt.” Aztán, hogy nyoma­té­kot adjon népnemzeti kifakadásának, bika-keményen leült, ám ha nincs mögötte/alatta a szék, fix, hogy hanyatt esett volna. Így csak belehuppant, egyetlen nagy reccsenéssel (lehetett 120 kg). A hatás nem maradt el. Néma, szinte síri csend lett. Átérezve a hely­zet képtelenségét, valahogy kicibáltam Sanyit az udvarra, nem tö­rõdve törõdött állapotával. Muszáj volt! Mert amint kiértünk, úgy elkezdtem teli szájjal röhögni, amint csak a torkomon kifért. Mert a Sanyi spiccesen kioktatta a Nagymestert, amibõl csak lehetett. Magyarán: akasztott ember „házában” emlegette a kötelet…

Te is lázadó vagy?

Kérdezte Sanyi, náluk, amikor már kezdte megérteni, hogy sosem fogok belépni. „Nem!” – feleltem. – „Odáig még nem jutottam. E­gyelõre csak azt látom, hogy ez a szabadkõmûves HÁLÓZAT szörnyû alacsony hatékonysággal mûködik, ami nem is cso­da, ha egyszer a káderkiválasztás alapmotívuma a kontra­sze­­lekció. Ha belépnék, azt nem azért tenném, hogy belülrõl bom­lasszam, mint tették egyesek az MSZP-ben, hanem azért, hogy megmutassam, mindezt „a tervszerû népmegvezetést” jó cél­lal, sokkal hatékonyabban is lehet csinálni.” – „Igazad van, mondta Sanyi, én is így látom. Akkor miért nem teszed azt?” – válaszolta. Nem szóltam egy szót sem. Az eltelt hónapok­ban minden okkult témájú könyvet elolvastam, ami a szabadkõ­mûvességgel csak kicsit is összefügg. Sok mindent tudtam, értet­tem már, amirõl – még – nem akartam Sanyival vitatkozni. Sanyit én hívõ embernek láttam – éreztem -, de ugyanakkor pragma­ti­kus, egyszerû lélek volt, aki a mi képtelen barátságunkat a maga módján úgy akarta megélni, hogy segít nekem „földi” karriert csi­nálni. Õ ugyanis tudta, hogyan kell. De én akkor már nem erre a földi világra koncentráltam. Némileg kielégítette a napi operatív hiúságomat, hogy egy MTV 603 rendszámú kis VW Golffal róhat­tam az utakat, ingyen, de belülrõl megmaradtam az igazság ba­lek­bajnokának. Ebben a Krisztushoz közeledõ magányos lelkisé­gemben sem­mi keresnivalója nem volt a Fraternitasnak… Akkor szerencsémre új „vendég” érkezett, aki már nem is jelentett a szá­momra különösebb meglepetést - és így a téma „ugrott”. Sanyi va­la­hogy’ vonzotta a más­ként gondolkodókat. A valaki – Kuczka Ju­dit volt, az egyik kultú­rális mûsor – valamilyen … 2000. – fõszer­kesz­tõje. Már többször is talál­­koz­tunk; - kölcsönösen szimpati­zál­tunk egymással, késõbb több í­rását is felhasználtam, leközöltem a televíziós könyvben, olyan gondolatébresztõk voltak. De sokáig nem tudtam: ki õ? Még akkor sem. Kellemes, baráti beszélgetés volt. És akkor egyszer csak eljött az árulás, a beárulás pillanata. Akkor már túl voltunk azon, hogy engesztelõ verset kellett írnom Bo­ross Péter 70. születésnap­jára (1998. augusztus 20.), amely kö­vetkezzék most itt, teljes terjedelmé­ben. Rögtön utána a másik, a­melyet már – az õ szempontjukból – „fordított megvilágosodásom” után írtam (de azt már nem küldtem el senkinek, sehova):

BOROSS PÉTER 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA

(1998. augusztus 20.)

Mértéktartó a hatalom:

Nem szükséges forradalom.

Becsületes miniszterek

Kivívják a tiszteletet.

Dolgozik, épít a Kormány:

Ez maga az új Alkotmány.

Ifjúság és mély bölcsesség –

Nem engedik egymás kezét!

Rózsák nyílnak, szívben kereszt, -

Hû hívedet híven szeresd!

Megoldottad "minden dolgod":

Hetvenszer is legyél boldog!

BOROSS PÉTER 71. SZÜLETÉSNAPJÁRA

(1999. augusztus 20.)

Rossz hold van felkelõben... (Bad Moon's on the Rise/CCR)

Elmaradt a forradalom, 's

Feltámadt a karhatalom.

Botcsinálta miniszterek

Nem élveznek tiszteletet.

Légvárat épít a Kormány

Alkotmányunk üszkös romján.

Polgáraink csõdhelyzetén

Nem segíthet jótétemény.

A valódi rózsakereszt

Krisztustól vár szeretetet.

Sûrûsödõ bonyodalmak

Oszlatása múlik Rajtad.

Hetvenegyszer is légy boldog!, -

Hogy megoldhasd minden dolgod.

Czike László

Skultéty Sanyi – rögtön a kölcsönös jópofáskodások után, amikor mind a hárman leültünk a dohányzó asztalkához, rám mutatva - így szólt: „Ez az ember nemet mondott a szabadkõmûvesek in­vitálásá­ra!” Kuczka Judit csak nézett, a szeme sem rebbent. Õ pontosan tudta, mit is jelentenek ezek a szavak – én, akkor még nem. (A teljes kirekesztésemet a társadalmi – politikai, kultúrális és üzleti – életbõl, életem végéig. Aki ugyanis nem hajlandó belép­ni a HÁLÓZAT-ba, az nem része többé a TERV-nek, szabad préda, mert nem használható semmire, ami fontos. Használhatatlan se­lejt, sõt, közveszélyes másként gondolkodó, mert titokban nyilván összeesküszik a mainstream ellen. Lásd még: Orwell 1984, Fah­ren­heit 451 és Fahrenheit 9/11). Sanyi pontosan tudta, mit csi­nál. A nagymesternek íratott vers csak arra volt jó, hogy engem „le­­nyugtassanak", minden rendben van, nem lesz semmiféle retor­zió vagy üldözés. (Lett.) Hogy elaltassák minden esetleges gyanú­mat. Sanyi egyrészt mosta kezeit, mint Pilátus az Újszövetségben – „I wash my hands!” -, másrészt üzent a vakolóknak, hogy, mint reménytelenrõl, mostmár végleg leveszi rólam a kezét. Kuczka Ju­dit nyilván teljesítette a küldetést – miért is ne tette volna? Judit é­desapja – mindezt jóval késõbb tudtam meg –: Kuczka Péter, író vélhetõleg szabadkõmûves volt. Mint az írók között nagyon sokan, legalábbis a jelentõsebbek közül. De Kuczka Pétert, a népi írót – nem is elsõ­sorban az írásai, hanem a szerkesztései avatták szép­irodalmi zse­nivé. Kiváló népi író társai között említhetem például Illyés Gyu­lát, Fekete Gyulát (Szimmaren, a Kék Sziget!), Sán­dor Andrást. Elõbbi biztosan, középsõ vélhetõleg a Testvériség é­rintettje; - Sándor András dezer­tált. (Talán õt azért nem bántották, mert szõrûnek a szõrût, úgy tudom – tilos…) Hogyha Kuczka Péter sem­mi mást nem tett volna a magyar és az egyetemes irodalom­ért, mint hogy éveken át szerkesztette a Galaktika címû science­fiction folyóiratot; már akkor is, csak ezért is, irodalmi Nobel-díjat érdemelne… Rajongója voltam/vagyok 16-18 éves koromtól.

Meddõ „összeesküvés”

Sanyi még tett értem egy utolsó elõtti próbálkozást. Megint magá­hoz hívott, "spontán találkozó”-ra… És hát – megint voltak ott új emberek is, akik ki tudja, hogyan kerültek bele a mozaikból össze­rakott képbe. Ott volt Mihályfi Sándor, a „nyomulós” filmrendezõ, Murányi László, az egykori tévéhíradó-szerkesztõ, meg – ha jól em­lékszem Szilárd Tibor is, aki egykor az MTV gazdasági vezetõje is volt, majd a Felesport Kft. ügyvezetõje lett, Hegedüs Csaba elõtt. A fõ mûsor – mint rövidesen kiderült – én voltam, mint egy Sanyi ál­tal megtervezett, lehetséges „puccs” kulcsfigurája. Nagy tudású ba­rátom – akkoriban még tartós televíziós betegállományban volt, vagyis még nem volt az Orbán-kormány kisgazda, környezetvé­delmi közigazgatási államtitkára – nem kertelt. Elõadta, hogy már minden jelentõs fórum elõtt nyilvánvaló, hogy Ragáts Imre gazda­sági fõigazgató és Horváth Lóránt megbízott tévéelnök csõdbe dön­tik a Magyar Televíziót, és hogy ez ellen sürgõsen tennünk kell va­lamit. Körbenéztem Ez így, mind miránk hárult: a betegállomány­ban rejtõzködõ vezetõ jogtanácsosra (Sanyi), a már évekkel ezelõtt kirúgott híradó-szerkesztõre (Murányi), az obligón kívüli filmren­dezõre (Mihályfi), a már nyugdíjban lévõ volt gazdasági vezetõre (Szilárd) és az elnök leváltása után azonnal eltávolított fõtanácsa­dóra, a MTV volt vezetõ közgazdászára, vagyis énrám. A helyzetet ab start mindenki rendkívül komolyan vette, így én sem protestál­tam. Sanyi közölte, hogy én leszek az új gazdasági fõigazgató, ha a Ragácsnak felmondtak (?). Megkérdezte Murányit is, vállalja-e a té­véhíradó fõszerkesztõi beosztását. Murányi vállalta… Miután így mindenkinek kiosztotta az operatív feladatát, Sanyi kért bennün­ket, tegyünk meg a magunk területén „mindent” annak érdeké­ben, hogy „a megbeszélt dolgok” maradéktalanul megvalósulja­nak. Hazafelé egyfolytában azon gondolkoztam, kinek mi is a „te­rülete". Nekem speciel nem volt… Mondanom sem kell, hogy eme „összeesküvésnek” semmi folytatása nem lett, még szóban sem. A Ragácsot késõbb kinevezték tévéelnöknek, porig rombolta a Tele­ví­ziót, vagy ha így jobban hangzik: a sárga földig…

Vadászkalandok

Említettem, hogy mindkét barátom – Schamschula és Skultéty is - nagy vadászok voltak, de amúgy a hobby-horgászatot sem vetet­ték meg. (Gyuri tudott horgászni, a Sanyi csak lógatta a kukacát.) Egyszer – még boldogult tévés korunkban – Sanyi elmesélt egy bi­zarr történetet. A Mátrában vadászott, s lõtt is egy gyönyörû szar­­vasbikát. Már sötétedett, mikor elment egy közeli barátjához jeep­ért, hogy a szarvast hazavigyék. Mire visszaértek, öreg este lett, és a bikának bizony csak hûlt helyét lelték. A lámpák fényében von­tatás nyoma látszott az erdei úton, egy közeli falucska felé. Ahogy csak tudták, olyan halkan közelítették meg a települést, majd a há­zat, ahová a széles nyom vezetett. Csendesen, észrevétlenül fel­fektették a bi­kát a jeep platójára. „És bosszú, az nem is volt?” – kér­deztem Sanyit. „Dehogynem! – válaszolta diadalittasan – Elõ­ször szétlõttem a tetem elé „kötött” szakadt Zsiguli mind a négy kerekét, aztán még belelõttem a tankba is.” Síri csend volt egész idõ alatt, míg az autó kiégett… (Csak hallgattam, belül­rõl fejcsóválva, mintegy elõre látva a jövõt: mégis, mi ehhez képest, ha valaki születésnapi eufóriában a vadászházban szétlõ egy fest­ményt?) Másik alkalommal Sanyi Schamschulának me­­sélte a leg­ú­jabb szarvas-történetét, két egymás utáni idõpontban, két rész­letben. El­sõ ízben elmondta, már többedszer konstatálja, hogy a közeli Szlovákiából gyakran átváltanak a szarvasok. Különösképp feltûnt neki két, együtt kóborló aranyérmes szarvasbika. Gyuri a következõ találkozásunkkor megkérdezte Sanyit: „És mondd, mi van a két gyönyörû „bikáddal”? – „Mi lenne? Hát lelõttem…” – hangzott a kényszeredett válasz, némileg kuncogva. De a Gyuri nem hagyta annyiban: „Mind a kettõt?” – „Mind a kettõt.” - vá­laszolta Sanyi, a Magyar Televízió – akkor még – vezetõ jogtaná­cso­­sa. Kicsit késõbb – 1998-tól haláláig -: Orbán államtitkára…

A Televízióval kapcsolatos munkaügyi peremben Dr. Nagy László, közismert jobboldali ügyvéd-politikus képviselt. Sanyi csak mor­go­­lódott: „Minek ágyúval lõni verébre?” - de a pert végül „ágyúval is” elveszítettem. Amikor ügyvédemnél jártam, többnyire politiká­ról beszélgettünk, az ügyemrõl még érintõlegesen sem. Mintha az nem is lett volna fontos… Csak úgy, megemlítettem Nagy László­nak, aki késõbb a jó barátom lett, hogy a Skultéty Sanyi és a Scham­schula Gyuri nagy vadászok, és kedd hajnalra – 2-kor jön­nek értem – meghívtak egy kis cserkelésre a gödöllõi dombság­ba. Ügyvédem valósággal felcsattant: „Dehogy mész te sehova, még a végén valami vadászbaleset ér, aztán itt maradok a perben, nélküled!” – kiáltotta, s egészen meghatott, hogy „ennyi­­re” vigyáz rám. Késõbb aztán így se, úgy se sikerült…

Kárászhorgászat a zavarosban

Aztán eljött a nagy nap, az árulás tetten érhetõ pillanata. Nem is sejtettem, mi készül. Schamschula Gyuri horgászni hívott, Skulté­ty Sanyival együtt, amit nem nagyon értettem – nem tudtam, nem hallottam eddig semmit Sanyi horgász-múltjáról, nem is volt neki -, lakhelyére, a diósjenõi horgásztóhoz. Sejtettem, hogy inkább be­szélgetni fogunk valami fontos dologról, de azért vittem két elég keményre felszerelt horgászbotot, azt hittem, pontyozni fogunk. A-laposan melléfogtam, most is, minden várakozásomban. Úgy tûnt, tényleg horgászni fogunk, mert kimenve a stégre, Gyuri felesége, Gizi legott be is etetett, úgy 10 méterre a stég elé, ahol már 1-1,5 méter mély is lehetett a víz. Csontkukaccal horgászott, és percen­ként fogott is egy-egy tenyérnyi kárászt. Gyuri nem dobott be bo­tot; inkább csak a beszélgetést „irányította”. Mivel a szerelésem a kárászokhoz nagyon durva volt, ráadásul a „csontitól” is iszonyo­dom, csak gilisztát meg kukoricát tûztem a horogra – persze, hogy nem fogtam semmit. Kicsit finomítva a „hardware”-en, aztán sike­rült négyet-ötöt fognom – Gizi ezalatt legalább tizenötöt dobált be a közös szákba. Sanyi „háttal a menetiránynak”, a part felé, a pal­ló alatt úszó­zott, és akasztott is vagy tucatnyi féltenyérnyi-tenyér­nyi, soványka keszeget. Nyilvánvalóan hülyéskedett; bohóckodás­sal akarta felhívni a figyelmemet, nehogy komolyan vegyem már a horgászatról szóló meghívást. Sajnos én „igazságra” születtem, és a szüleim is úgy neveltek, hogy a dolgokat illik a nevükön nevez­ni. Minden titkot, fedõnevet, sunyiskodást, mellébeszélést helybõl utálok. Ezért igazából késõbb – egész nap - se nagyon vettem ész­re, hogy nagyon el vagyok tévedve. Valójában minden folyt, csak komoly horgászat nem. Én érthetetlenül egyfolytában az úszómra koncent­ráltam, de pechemre az is mozdulatlan maradt. Finom e­bédet - ha jól emlékszem, frankfurti levest, virslivel – ettünk, amit Gizike fõzött. (Nem csak horgásznak, de szakácsnõnek is elsõran­gú volt.) Ebéd után Gyuri mondta: „Nem kell minden idõt a sté­gen tölteni!”; de végül is Sanyival hárman csak visszamentünk a tóhoz, hátha több szerencsével járunk. Nem jártunk. Felmentem a házba, Gyurihoz. Arra kért, menjek vissza, és mondjam Sanyinak, hogy menjen fel. Amikor szóltam Sanyinak, ezt mondta: „Nekem nem fõnököm a Gyuri, hogy veled üzengessen!” – majd egy fél­óra elteltével sûrû sóhajtozások közepette feltápászkodott, s csak felment – „raportra” (?). Gizi nem volt már jelen, amikor „a mûsor” elkezdõdött. Már nemsokára indultunk volna Sanyi terepjárójával hazafelé, mikor Gyuri elõvett egy könyvet, és nagy szertartásosan átadta nekem. Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkõmûvesek címû könyve volt. Sanyi meg sem nézte, mint aki már jól ismeri – a könyvet, vagy az eljárást. Hozzátette – „Ez egy nagyon jó könyv, olvasd el figyelmesen, és gondolkozzál el rajta.” Hazafelé alaposan beolvastam Sanyinak; vele szemben valahogy sem félelmeim, sem skrupulusaim nem voltak. (Kérdeztem is egyszer tõle, hogy’ lehet, hogy õ „annyira emberi”, miközben a többiek olyan gépiesek? Fel­hívta a figyelmemet, hogy szerinte a Gábor Józsi sem gépszerû.) a történtek nagyon felháborítottak, pedig a lényeget – hogy valójá­ban mi is tör­tént – akkor még nem értettem, és nem is kötötte az orromra senki. „Mi volt ez az egész színjáték?” – kérdeztem. Õ se értette – hazudta. „Szerinted a Gyuri patyolatfehér?” – kér­deztem dühösen. „Nyakig benne van õ is!” – felelte gondolkodás nélkül, mereven elõre bámulva az útra. Ennyiben maradtunk. El­olvastam a könyvet, nagyon figyelmesen – de csak a félelem, a ret­tegés és az iszonyat nõtt bennem még nagyobbra. Egy hét leforgá­sa alatt végeztem a könyvvel – pedig két hetes határidõt szabott -, aztán meg­kér­dez­tem a Gyurit telefo­non, hogy "visszaküldhetem-e, Sanyival”. Nevetve mondott igent… Akkor már tudtam, mit jelen­tett mindez. Apám is azok között volt, akik valahonnan ismerték az okkult rituális ceremóniát. Apám egyenesen azt állította, hogy ez vele is megtörtént. (Hol, mikor, kivel, kikkel? – máig rejtély.) A­kit megkérdeztem, mind egybehangzóan állította, amit azután egy szabadkõmûves – Magyar Szimbolikus Nagypáholy – szertartás­könyvben is elolvashattam. Nagy Töhötöm könyve – szinte a „ma­gyar Adam Weishaupt” élettörténete - mindmáig „egy (minden be­szervezendõ személy számára) követendõ pél­da” krónikája; az író elõször jezsuita lett, majd kilé­pett a katolikus szerzetesrendbõl és szabadkõmûves lett. Meg­mu­tatja a könyv, milyen keskeny a határ a kétféle, merõben el­lenté­tes „hit” között annak, akit a szervezet e­reje, a közösségi hitélettel együttjáró sürgés-forgás, a társadalmi nyüzsgés, a félkato­na­i rendtartás és fegyelem sokkal jobban vonz, mint a szervezet i­gazi célja, maga a vallás, a hit. Mert lényegében a jezsuiták és a szabadkõmûvesek is tulajdonképpen intellektuális zsoldos katonák, vagy legalábbis azok voltak a történet idején. A Seszták Ágnes „parafrázis” mintájára úgy is mondhatnám, hogy a történet egy személyes lelki „megvilágosodás” története; no nem azé, „hogy’ lesz a zsidóból kereszténydemokrata”, bár Adam Weishaupt két „megvilágosodáson” is keresztülment: elõbb zsidó­ból jezsuita lett, majd jezsuita kánonjogászból szabadkõmûves; mi több, a szabadkõmûveseket egyesítõ új világszervezet, az Illumi­nátu­sok, a Sátán Zsi­­na­gógája (Jelenések Könyve 2.9), a sza­badkõmûves világcent­rum megalapítója, amely a mai Világ­állam „jogelõdje”, és amely történések közvetlen következ­ménye, hogy 2009-ben a Világállamot a Dönme irányítja, amelynek élén egy mo­dernkori triumvirátus, Jacob Rothschild, David Rocke­feller és II. Erzsébet, angol királynõ áll (így volt/lett a mi „Sa­nyinknak” egyharmad – „III./III.” részben igaza). Szóval, idézet a rituális rendtartásból: „Nagy Töhötöm ’Jezsuiták és szabadkõ­mûvesek’ címû könyvét egy – addig sikertelen – tagfelvételi ceremónia záró akkordjaként kell átadni a szabadkõmûves jelöltnek. Egyrészt a ceremónia hivatalos lezárása céljából – ha a beszervezési kísérlet ezután is eredménytelen marad, a Rend ezennel hivatalosan is leveszi a kezét a jelöltrõl, aki ez után szabad prédává válik -; másrészt éppen azzal a céllal, hogy a könyv elolvasásával a bizonytalankodó, ellenszegülõ jelöltet még utoljára jobb belátásra lehessen bírni, tehát még meggondolhassa magát. A könyvet szabályszerûen min­dig 2 személy jelenlétében kell átadni. Az egyik személy szabad­kõ­mûves, aki referál a páholynak a végsõ kísérlet lefolyásáról és eredményérõl. A másik személy profán – a páholyhoz kö­zel álló, nem tag (szimpatizáns) polgári személy -, aki a ren­den kívüli hiteles tanú szerepét tölti be.” A konzekvenciát böl­csen kell levonnom. Sanyi halott. Ezek szerint õ nem volt profán…

Sanyi könyvtára

Skultéty Sándor felemás személyiség volt. Minimum kettõs életû; - volt egy jobb meg egy bal oldala (egyik sem volt „hivatalból rossz”), és merõ pragmatizmusból, mindig azt vette éppen elõ, amelyiket a helyzet megkívánta. Baloldali (keresztény szociáldemokrata) gyö­ke­reit igazolandó ott az édesapja, népnemzeti mivoltát pedig bõsé­gesen igazolhatta Iza, a nõvére. Sanyi nem volt egy kimûvelt elmé­leti koponya, viszont a való világban senki nem járhatott túl józan paraszti eszén. Elképesztõek az önéletrajzai. Három-négy éves is­meretségünk alatt legalább három, különbözõ céllal íródott/publi­kált életrajzát ismertem meg - ezek mintha három különbözõ sze­mély életrajzai lennének. Volt egy õt teljesen "szentté avató” naci­onáléja, mely a Telehírben – az MTV belsõ lapja - látott napvilágot. Ebben a számomra még a dátumok is nóvumok voltak – alig talál­tam benne egyezést „az én” Sanyimmal… Sanyit mindenki szeret­te, fantasztikusan jó fõnök, inkább mindenki barátja volt. Aki ki­érdemelte, annak mindenben mindig segített, egyengette az útját. De ellenségeivel sem volt haragtartó, bosszúálló vagy kíméletlen. Az egész szakmai-, politikai-és élettevékenységét (súlyos szívbe­teg volt, akinek Isten „kimérte” az idejét) az egyszerûségre, tisztaságra és a praktikusságra való törekvés, pragmatizmus jel­le­mez­te. Soha nem volt a bonyolult „idõhúzások” híve; nagyon jó diplomáciai ér­zéke volt, de zárt, megbízható körben soha nem kendõzte el a sa­ját igazi véleményét, állásfoglalását. Énvelem szemben csak akkor változott meg, amikortól „szabad prédává” váltam; de errõl majd még késõbb… Voltak „hivatalból” is ellenségei, de érdekes – még azok is tisztelték, becsülték, sõt: szerették! Egyszer Sanyi elmond­ta, kik is a Televízióban mûködõ Mossad-csoport tagjai. Õ már csak tud­(hat)ta… (A nevük más összefüggésben megtalálható a te­levíziós könyvemben.) Amikor Petákot leváltották, mindenki biz­tos­ra vette, hogy - velem együtt - õt is kirúgják. Nem így történt! Végül 1998-ban televíziós be­tegállományból „igazolt át” kisgazda államtitkárnak Orbán Viktor kormányába. (Nemrég hallottam egy másik akkori államtitkártól, hogy a Sanyit a nagyhatalmú Várhelyi András és a „szintén zenész” Horváth Béla „tette volna” államtit­kárrá. Nekem Sanyi elmesélte, hogy két kõmûvesnek, Gyurkovics Tibornak és Hernádi Gyulának köszönhette. Már nem élnek.) Nos, amikor a Sanyi hivatali szobájában éppen – 1998. elsõ napjaiban – „reszketve” vártuk az egészpályás bosszút, beszédelgett hozzá az egyik érintett, és emígyen szóla, Sanyihoz: „A Petákot nagyon u­táltuk, de te, Sanyi, hiányozni fogsz!” – azzal kámforként el is illant; nyilván szólította a kötelesség, noha munkaköre nem volt... Hogy mi tûnt fel a Sanyi otthoni könyvespolcán? Nem volt ka­rak­tere. Volt ott mindenféle, de csak afféle „kirakat”-könyvek. Olyan ember könyvtára, aki mintha mutatni, illusztrálni akarná a szem­lélõdõ számára, hogy õ „kicsoda”. Két könyv különösen megütötte a szememet. Két képeskönyv – „materialista” felnõtteknek. Okkult könyvek – nem szeretem az ilyeneket. Hidegek, hamisak, hivalko­dók, evilági­ak, giccsesek, erõltetettek. Az egyik: Antall József te­metése (szerkesztette: Várhelyi András). A másik: A fran­cia for­ra­dalom képekben. Másoknál is láttam ezeket a könyveket. Ez a Grand Orient szellemiség Antall egész udvartartását körüllengte…

Orbán-ügyek

Sanyi „üzemszerûen” úgy mûködött, akár a legnépesebb társaság kellõs közepén is – miközben õ volt a társaság természetes közép­pont­ja! -, hogy állandóan a fülén lógott a többcsatornás mobil­tele­fonja, amelyen akár két-három emberrel is beszélhetett párhuza­mo­san, egymástól függetlenül, - emellett többeket még „parkoló-pályán” várakoztathatott is. Fogalmam sincs, honnan volt ekkora megosztott koncentráló képessége, ugyanis sûrû telefonálás köz­ben még izgõ-mozgó, beszédes apró szemeivel „a nyájat is” haté­konyan szemmel tartotta, sõt, szapora hunyorításaival még „né­mán”, de eredményesen kommunikált is velünk! Multiplexer üzem­módjának információ-termelékenysége minden szárnyaló képzele­tet felül­múlt. Az hagyján, hogy mindenkirõl mindent tudott. Min­den nap újabb és újabb információ-halmazt „dobott” felénk, mert ha valami szaftosat megtudott, nem bírta ki, hogy meg ne ossza a Petákkal, vagy velem. („Illetéktelenekkel”, a gyanús sze­mélyekkel, vagy pláne „az ellenséggel” persze – nekem sosem volt tiszta, kik is azok? - csak tudatosan mixelt dezinformációkat közölt.) Amikor Orbán Viktorék megnyerték az 1998-as országgyûlési választáso­kat, naná, hogy az volt a legfontosabb megválaszolandó kérdés, ki is ez az Orbán Viktor? Sokféle legenda, mendemonda, friss hír ke­ringett róla. Sanyi mindenkinél többet tudott, mintha a Viktor há­lószobájában – de legalábbis a dolgozószobájában - is lettek volna kémjei… Hozta a hírt, hogy néhány hét miniszterelnökség után Orbánon az idegösszeomlás tünetei mutatkoztak, és minden hétvégén a telki magánklinikán „regenerálják” – ami nem is meglepõ, mondta, hisz a Viktor elõtte sohasem dolgozott, egy per­cet sem, és hát Oxfordban mégse okíthatták ki mindenre, ami egy gyakorló miniszterelnök számára nélkülözhetetlen, nem is szólva a disznóólról, amit a Gyula hátrahagyhatott. Aztán meg jött a hí­r az Orbán Viktor gyerekes „miniszterelnökkénti hivatali viselke­dé­sérõl”, már­mint, hogy: komolytalan. Állítólag az egyik államtitkára benyitott hozzá, és mit látott? Orbán Viktor, Magyarország új, ifjú miniszterelnöke talpig autentikus alcsúti mezében, önfeledten de­káz­gatott, miniszterelnöki dolgozószo­bájában. Még jó, hogy nem a Madelaine Albright vagy a bilderbergi Bill Clinton tévedt be hozzá, mondjuk egy orális szaxofonnal a kezében… Ha-ha-ha… De aztán más történetek is érkeztek, kevésbé komolytalanok és spontánok; származásáról, jövendölésekrõl. Volt egy furcsa történet, amelyet több kézbõl is ismertem. Egyszer Várkonyi Balázs – ma: a Magyar Hírlap szerkesztõje – mesélte, aki egy tanulókörbe járt egykor pl. Bárány Anzelmmel (majd még jön), aki szintén ismerte a legendát. Rebesgették a Viktorról – Varga Domokos György, alias: „Dombi” egyszer meg is írta, több éves szilenciumra büntették emiatt -, hogy mikor miniszterelnök lett, már a harmincadik garádicson állt, éppúgy, mint Vaclav Hável. Íme, a Balázs legendája:

Két gyors tõmondattal nyitott: „(1) Nem vagyok zsidó, bár tudom, annak látszom. (2) Nem vagyok titkos ügynök, bár évekig próbáltak beszervezni; - mindig a Balatonhoz vittek egy személyautóval, egy kis meggyõzõ beszélgetésre.” - mondta. Hallgattam. Azon gondol­koz­tam, mért köti az orromra az idézett, általam nem kívánt posz­tu­látumokat. Futólag felmerült bennem: mi lenne, ha én, vele el­lentétben esetleg kriptokommunista, zsidóbérenc, szabadkõ­mû­ves vagy kettõsügynök (lásd: Kötött Kéve, 1998. február – Skultéty-Ki­rálybé Iza mélymagyar lapja); netán még orientalista kisgazda is (ennek akkor ugyan még nem volt semmilyen aktualitása) lennék, de nem adtam hangot színes látomásaimnak. Vendéglátómmal Orbán Viktorról beszélgettünk, nem sokkal az 1998-as választások után. Tudta, hogy a Demokratában két évvel elõre megjósoltam a miniszterelnökségét, s azt is, hogy nagyon aggódom érte. Emellett annak is a tudatában volt, hogy a „rajongásom” nem kritikátlan, és nem is korlátlan/felhõtlen, mint például Tóth Gy. Lászlóé, aki e­gyenesen zseninek, s Európa legtehetségesebb politikusának ne­vez­te az ifjú miniszterelnököt, éppen akkoriban, a Demokratának adott interjújában. Nos, Balázs elmesélte, hogy értelmiségi társa­sá­­gi körökben tartja magát a legenda, miszerint Orbán Viktor (aki az Ikrek jegyében született) horoszkópja felemás, baljós jövõt ígér. A jóslat szerint Orbánt a dörzsölt, gátlástalan tanácsadói beviszik majd a sûrûbe; olyan mélyen, ahonnan már nincs visszaút. Elhi­te­tik vele, hogy alapvetõen minden rendben van, sínen halad az or­szág - amit Orbán készséggel elfogad, hiszen nem természete az örökös háborúzás. Egyébként is az egész „Fidesz-company” fixa i­deája, hogy elég csupán szorgalmasan dolgozni (plusz szellemes, szívhezszóló beszédeket mondani), és önmagától megteremtõdik a polgári jólét, a demokrácia. Amikor Orbán Viktor rádöbben, hogy rászedték, kilép a Skót Rendbõl, és visszatér magyar népi gyökere­ihez: forradalmárrá, népvezérré válik. (No, ezen a várakozáson ma már jócskán túl vagyunk…) Végül beteljesül a szokásos magyar á­tok, a tra­gédia, a legenda. A magyar balsors: a szakrális vadkan…

Említettem a miniszterelnöki származásról szóló híreket.

Amilyen meglepõ információkat ez ügyben a Sanyi elõadott, azok­ból én – õszintén szólva – nem sokat hittem el, mindenesetre arra jó­nak tûntek/látszottak, hogy – sok évvel késõbb - egy gúnykölte­ményt fabrikáljak belõlük. Annyit azért a versike elé fûznék, hogy amennyiben a legenda magva – ami Sanyi szerint Alcsút környé­kén „gombnyomásra” éledt – igaz, úgy ma, 2009-ben bármit is ár­mánykodjék az MSZP és volt koalíciós partnere, teljesen valószí­nût­len, hogy a kisebbségiek és a legitimisták 2010-ben Orbán el­len szavazzanak. Íme, a vers, az állítólagos dédmama románcáról:

A hepiend balladája

Trónörökös volt a Habsburg,

A Ferenc Ferdinánd -

Nyári éjen kedvese lett:

Sárika, vadvirág...

Száll reád merénylet átka,

A mátka megfogant -

Méhében egy halott császár

Magjáért szól a lant.

Ah! lágyan kél az esti szél

Alcsútdoboz felé;

Szüzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.

Ne szülj császárt, te szûz! anya

Ne szoptass csecsemõt!...,

Férjhez adták egy orsóshoz

A csinos roma nõt.

Elárul a járomcsontod,

A nemes halánték -

Nemzedékek titkát hordod:

Ferdinánd atyádét.

Európa egységes lesz,

Magyar reményt kínál -

Hogy végtére megment minket

A szakrális király.

Pápa, add hát áldásodat!

Õ megmenti trónod...

Antikrisztus nem fog rajta -

S így mindenki boldog.

Megmenekülhet a világ,

Róma és Izrael -

Armageddon tehát nem lesz:

A vész így illan el...

Halál helyett örömünnep

Az Apokalipszis -

Jézus, s Márja békét hoznak,

Mert nem lesz több krízis.

Az Aranykor bõséggel jön,

Büszke Isten Fia -

Eredményes volt az újkor

Magyar áldozata.

Eggyé forrt az egész világ,

Minden népe testvér -

Megigazul minden ember,

A sok bûnös megtér.

Egynek engedetlensége

Majd’ mindent tönkretett -

De egy engedelmessége

Irgalmat érdemelt.

Isten tehát megbocsátott:

Új a történelem! -

Mert leszállt Ferdinándra

Megszentelõ kegyelem.

Vác, 2004. október 26.

Czike László

Orbán Báránykája

Felállt egy miniszterelnöki hivatal, amelyben egy „korábbi ismerõ­sünk” – Tellér Gyula, az MTV korábbi fideszes kuratóriumi tagja – afféle „tájékoztatási miniszteri” szerepkört kapott és töltött be, épp olyat, mint boldogult Antall József miniszterelnöksége idején Var­ga Domokos György, alias: „Dombi”, aki azóta felesküdött a Ma­gyarok Szövetségére – Kelemen Iván után Vukics Ferenc géniu­szá­ra -, és az elmúlt 20 évben egyébként is elévülhetetlen és felül­múl­hatatlan történelmi érdemeket szerzett a törzsi háborúk analí­zi­sé­nek és szintézisének tényfeltáró, oknyomozó munkájában. Eb­ben a hivatali szervezetben kezdett el mûködni az új, „oda-vissza tájékoztatási gépezet”, amelynek egyik legelsõ és legsürgõsebb fel­a­data az Orbán-kormány média-politikájának stratégiai megala­pozása volt. A munka egyik kulcsszereplõje Bárány Anzelm volt, aki egyik nap – nagy meglepetésemre, hisz’ azelõtt nem is ismer­tem – felhívott telefonon, és kért, fáradjak be a Miniszterelnöki Hi­vatalba, és vigyem magammal minden írásomat, amit televízi­ós és média szempontból távlatilag fontosnak tartok. Nem tudtam, mi­lyen szempontok szerint szelektáljak, így magammal vittem az el­múlt években megjelent írásaimat tartalmazó teljes dossziét. Bár ne tettem volna! Sanyi nagyon belelkesedett, azzal hitegetett, hogy mostmár „holtbiztos”, én leszek a tévéelnök, vagy még „valami na­gyobb". Pillanatok alatt „kinyomozta”, hogy bizonyos Bártfai Béla (a­ki, ha jól emlékszem, évekkel késõbb gyanúsított is lett, valami­lyen ügyben) államtitkárhoz – Bogár László államtitkár-társához, a Miniszter­elnöki Hivatalban – fogunk Anzelmmel együtt menni, és õ drukkol nekem, legyek nagyon okos, és minden rendben lesz. Eh­hez képest nem mentünk semmilyen Bártfai Bélához. Bárány An­zelm meg­ebédeltetett a miniszterelnöki hivatali menzán – elõtte és utána (mert ez egy egész napos program volt!) pedig gyakorlatilag agyleszívást végzett rajtam. Részletesen kikérdezett mindenrõl, az írásaimról, a televíziós munkámról, szakértõi jelentéseimrõl, stb. Mivel semmit nem mondott – úgy viselkedett, mintha hazafias kö­telességemet teljesíteném a Fidesz-kormány oltárán -; megkérdez­tem, szóba jövök-e, mint MTV-elnök. Azt válaszolta: igen; de más jelöltjeik is vannak. Másnap elmeséltem a Sanyinak a történteket. Ujjongott, gratulált, azt mondta: „sínen” vagyunk. Ezután semmi nem történt, többé nem hívtak sehová, sõt, az írásaimat tartalma­zó dossziémat sem kaptam vissza soha többé. Amikor a Fidesz új kormányprogramját megismertem, kritikai elemzést tettem közzé az Új Idõk címû kétheti lapban, amelynek – Sándor András halála után a vezetõ publicistája lettem. (András egri temetésén Várkonyi Balázs, Liebmann Katalin - ma: Echo TV - férje mondott orienta­lis­ta búcsúbeszédet.) Az Új Idõk szerkesztõ­ségében ismertem meg annak idején Murányi Lászlót, Döbrentei Kornélt és Sándor György humoralistát is, aki azután hosszú évekig a legjobb barátom volt.

Orbán és a kõmûvesek

„Viszonyuk” kezdettõl fogva ambivalens. Errõl meggyõzõdhetünk, ha Zelnik József „TESTAMEN”, Leonardo evangéliuma cí­mû köny­vét figyelmesen olvassuk. Egyszerû lenne az ellentétet elintézni pl. azzal, hogy Zelnik „nemzeti”, Orbán „úniópárti”, ám a dolog ennél bonyolultabb. Zelnik a szakrális alvilágban templomos nagymes­ter, Orbán meg „egy templomos jogutód”, a johannita rend tagja.

Szép példája mindez annak, hogy mélyebb (személyi) összefüg­gé­sek ismerete nélkül nemcsak az adott történelmi korszak megérté­se lehetetlen, de a legújabb kori történések magyarázata is sú­lyos korlátokba ütközik... Zelnik említett könyvének 14. oldalán a kö­vet­kezõ szövegre bukkanunk: „Nem szeretnék úgy járni, mint a polgárok a politi­ká­val. Úgy vélve, hogy legyõzték az elõzõ hatalmi szerkezetet, nem ve­szik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba. Például a polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megõrzése érdekében hitre és val­lásra szólít fel.” Nem nehéz felismernünk, ‘a Polgár’ vagyis a Fõ­polgár nem lehet más, mint az 1988. óta lezajlott ma­gyar­or­szági „rend­szer­váltás” legfajsúlyosabb sze­mé­lyi­sé­­ge, Orbán Viktor, akinek többek között az a felszínen rendkívül „hálásnak” tû­nõ, de valójában rendkívül hálátlan feladat jutott, hogy a valós nem­zeti alternatívát nyújtó népvezér (a királyfi) helyett annak „al­te­re­gója” legyen; vagyis hogy kiváló médiumi képességei révén – például Gyurcsánnyal szemben - „a hi­­teles alternatívát, a nemzeti hõst” alakíthassa, holott az igazi sze­repe „leve­zetõ szelep”, amely­bõl a remény, az igazi alternatíva utolsó esélye fáradt nemzeti gõz formájában távozik el, és nem marad utána más, csak az ûr.

De vajon miért bánik el Zelnik ilyen „méltánytalanul” a szabadkõ­mûves Antall Jó­zsef (Hiúz Szemei – svájci Grand Orient típusú, a B’nai B’rith által irányított páholy) szellemi, és úgy tûnik, minden más tekintetben is „egyetlen örökösével”, Orbán Viktorral? Mi az igazi baja vele?! Talán nem elég nemzeti, vagy nem eléggé jobbol­da­li? Vagy nem elég „polgár”, hogy gúnyolódik rajta, vagy netán a vallásos hitét „kevesli”? A valódi okok a történelem mélységeiben rejtõznek. Mindkét lovag a saját szupranaci­onális lovagrendjé­nek világnézetét, stratégiai koncepcióját képviseli. A történe­lem mélységeibõl ím’ új­ra elõtör a két ellentétes világfelfogás kibé­kít­hetetlen harca, amely a képtelen, egyszerû átlagember számára „értelmezhetetlen” Zel­nik-Orbán párviadalban ölt testet, lángol fel, nem csupán egy exkluzív könyv pergamen-sárga, kemény lap­jain, de a minden­napi politikai való világban, a „nemzeti stratégiai döntések” hadszínte­rén is. Napjainkban újjáéled a középkori „lo­vag-uralom”. Mind­egyik jelentõs rendszerváltó politikusunk, de a tu­dósok, mûvé­szek, írók, építészek, bankárok, sõt, már egyes fõ­papok is - akik valamennyire adnak magukra - belépnek vala­me­lyik „rend­be”, mintha exkluzív csoportképzés nélkül már nem is lenne egyenrangú ember senki emberfia... (vö. Skultéty Zel­nik-kritikájával - Dánoson). Ebben a „gigászok párviadalában” Or­bán Viktor, a „Polgári Szö­vet­ség” elnöke képviseli a guelphsek; míglen Zelnik József nagy­mester, a „Magyar Kulturális Szövet­ség” elnöke a staufok „ghi­bellinus” globális nagypoliti­kai ér­dekeit. Amíg Orbán a Szent János Lovagrend (más néven jo­hanniták) szelle­miségét, addig Zelnik az újjáélesztett Temp­lo­mos Lovagrend eszmeiségét hordja magában...

Amikor a fábiánus szocialista, mi több, a martinista páholyfõnök – e­zek a baljós hangzású történelmi terminus technicusok nem es­nek messze a Selyemgombolyítótól - pár napra államtitkár lett az Orbán Viktor nagy sietve összetákolt kormányában, éppen „zab­he­gyezés” folyt mindegyik frissen felállított minisztériumban. A Fi­deszt nagyon meglepte, hogy - Torgyánék nem kis segítségével –ha­talomra kerültek és koalíciós kormányt alakíthattak, ezért rög­tön az elején ráhibáztak, sõt rá is haraptak egy „univerzális gumi­csontra”, pontosabban rögtönözve kitaláltak „egy kis generál-pót­cselekvést”, csak nehogy mindjárt semmittevéssel teljenek a kor­mányzás elsõ hetei. Darázsfészekbe nyúltak…

Amint a Rend „levette rólam a kezét” – látszólag letett, lemondott rólam -, és Sanyi is rögtön elkezdett „visszafelé focizni”; a taktika láthatólag megváltozott. Továbbra is hívtak különbözõ látszat-cél­ból, de kelletlenül viselkedtek, látványosan igyekeztek „undokul kibabrálni” velem, éreztet­ve, hogy „igenlõ” válaszom hiányát tény­leg packázásnak tekintik. Hogy miért jelentem meg ezekre a hívá­sokra? Jogos kérdés! Az igazság az, hogy ahhoz már elég sokat tud­tam (róluk), hogy ne lépjek be vakolónak, de ahhoz még nagyon keve­set, hogy eldönthessem, meg merjem nekik kon­k­réten mondani: hagyjanak engem mindörökre békén. Több év telt el, amire végig tudtam/mertem egyáltalán gondolni, mi is történt velem. Nagyon féltem, ha „tengelyt akasztok” velük, netán „ellenségessé” válok, az váratlan retorziókat vonhat maga után. A helyzet az, hogy ebben is vétkesen naív voltam. A retorziók akkor és úgy jöttek, amikor és ahonnan a legkevésbé számítottam volna rá. A Sanyitól. És úgy, hogy mindeközben – a többiek – folyama­tosan szembe mo­solyogtak rám. De errõl majd késõbb. Szóval ott ülök, egy miniszteriális dolgozószobában, ahol „hivatalosan” a vi­lágon semmi keresni valóm nincs. Sõt, a „témavezetõ” – egy sza­bálytalan anagrammával élve, nevezzük egyszerûen „József nádor­nak” - még azt is vi­lágosan értésünkre (három-négy, immár min­dent kiszolgált, „vén csatalóval” együtt ültem nála) adta, hogy „eb­bõl”, itt senki nem fog egy árva fillért sem keresni. Ezek után kö­tet­len, népies mo­dorban elõadta, hogy az if­jú titán, „ez a bekép­zelt fiúcska” vizs­gafeladatot eszelt ki az új miniszterek­nek, és ezt az „e­gyenfeladatot” természetesen az államtitkárok­nak kell meg­ol­daniuk. Minden minisztériumnak átadás/átvételi vagyonleltárt kell készítenie, amely tételesen rögzíti, hogy mit is vet­tek át a Horn-kor­mány­tól! Aztán mindenki hazament, én is. A vagyonleltárból az égvilágon semmi nem lett; a tanácsadói éppúgy lebeszélték róla Orbánt, mint késõbb a Varga Misit a jó elõre meg­hir­detett Fidesz-elképzelésrõl, miszerint értékelemzéssel, funkció/­költ­ség alapon ké­szítsenek vadonatúj szerkezetû és tartalmú – és nem posztkommu­nista – állami költségvetést.

Ezt nyögjük azóta is…

Orbán sosem volt jóban a vakolókkal. (Közismert tény, hogy már rég­óta követelik vissza a Fõvárosi Önkormányzattól a világháború elõtti Podmaniczky utcai székházukat, de a Fõpolgármester vala­mi­ért mégse’ adja. A szabadkõmûveseket – a Magyar Szimbolikus Nagypáholyt – nem elégítheti ki az sem, hogy Demszky nagy rava­szul, „úgy vigasztalásul” elõállt egy „Pod­maniczky-terv­vel”, ami­­rõl nagy­jából csak õ tudja, micsoda.) Szóval Orbán nem kedveli õket – õk sem õt! -, viszont figyel, hallgat rájuk, és mint afféle „szük­sé­ges rosszat”, respektálja is áldásos tevékenységüket, ami nagyjá­ból oldásból és kötésbõl, rövidzárlatok okozásából és hangyaszor­galommal történõ elhárításából áll. (Az MSZP is tõlük tanulta ezt.) Igaz, nem pontosan „nekik”, de ingyen nekik adta a Pesti Vigadót.

A Vén Csatahajó

Egyszer a Kocsis L. Mihály „Végszavazás a halállal” címû könyvé­nek (amelyet Latinovits Zoltánról írt) a bemutatójára hívtak, egy a Szabadság híd lábánál parkoló Vén Csa­tahajóra, a Dunán. Náluk ugyanis min­­den „szá­mottevõ” kul­turális ese­mény kiváló alkalom a vállveregetésre, a tár­sasági öntömjénezésre, valamint egy kis bori­vás­ra, persze a szokásos vizet prédikálás kie­gészítéseként. Egy ré­gi ismerõs már messzirõl integetett, üljek mellé. A Mihályfi Sanyi volt. Alig estünk túl egymás baráti öröm-üd­vözlésén, Sanyi máris felhívott valakit mobilján: „Képzeld csak, Elnököm, kivel ülök egy hajóban! A Czike Lacival!” – majd hozzám fordult: „Akarsz a Zelnik Jóskával beszélni?” – elmutogattam, hogy nem. „Jós­ka üdvözöl – mondta -; azt tudod-e, hogy az összejöveteleken ma is gyakran szóba kerülsz, mint aki ritkán téve­dett? Töb­ben is mindig megemlítik, de kár, hogy nem vagy közöttünk! Öregem, amit ’megjósoltál’, az mind bejött! Fantasztikus a po­litikai elõrelátásod!” Mondanom sem kell: köpni-nyelni sem tudtam. Akadozva igyekeztem elmagyarázni neki: nem min­den „a­rany”, ami fénylik. Ma sem vagyok benne biztos, hogy megértette. Sanyival többé nem találkoztam, Isten nyugosztalja. A találkozón Kocsis Levente Mihály író, kezében egy jókora boros­ pohárral – megdicsõült.

Az utolsó vacsora és Dionüszosz

Ismét meghívást kaptam, ezúttal egy festménytárlat megnyitójára. Már az „elõzmények” sem mindennapiak. Túl korán, úgy félórával korábban érkeztem. Azelõtt nem jártam a Pesti Vígadóban, ezért – mivel nem akartam ennyivel hamarabb bemenni -, a bejárat elõtt õgyelegtem, vacillálva, mitévõ legyek. Ronda szél fújt… De egyszer csak hirtelen elém lépett egy szekrényszerû „ukrán” alak, durván rám szólt: „Azonnal takarodjék innen, s többé meg ne lássam itt, mert nagy baj lesz!” – közölte ellentmondást nem tûrõ han­gon, majd nekem nyomban hátat fordítva, sietve a kapu felé in­dult. Nyilván látásból „kipécézett” magának. Egyrészt megijedtem, más­részt azért nem annyira. Nagyobb „kópék” hívtak engem erre a megnyitóra… Tettem néhány félrevezetõ félkört, majd bementem egy másik bejáraton. Senki nem tartóztatott fel. A lépcsõnél a Jó­zsef nádor fogadott, nagy ovációval, és feljebb invitált. A kiállítás Dionüszoszról, a bor gnosztikus „imádatáról” szólt – mester­kélt össze­füg­gésben Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájával és az Oltáriszentséggel; a témá­hoz kapcsolódó magyar fest­mények bemutatásával, és „összekötõszöveg­ként” a falra a­kasztva magyar költõk – köztük: Gyurkovics Tibor és Herná­di Gyula - költeményeivel.

Idézet Zelnik József „Zarándoklat a borhoz” - Dionüszosztól az Eu­charisztiáig -, 2000-ben, a Pesti Vigadó Galériában elhangzott, ki­állítási megnyitó beszédjébõl: Ajánlás: „A világ a titok által léte­zik.” (Részlet a Széfer ha-Zóhár-ból). „Ha most kóstolok egy po­hár­ral - így Zelnik - Antinori márki Sangiovese (ez valami vér­színû vörösbor-fajta) szõlõbõl készült, Santa Cristina nevû (az egész név így együtt nagyon Krisztus Szent Vérére asszociál! - Cz. L.) toszkán (mint korábban olvashattuk: a „TESTAMEN”-ben Me­fisz­tó nemes egyszerûséggel csak „toszkán gazembernek” nevezi Le­onardót! - Cz. L.) borából, akkor merek tenni némi kitérõt, hogy vázlatosan feltehessek még néhány új kérdést. A mûvé­szet és az Eucharisztia koordináta-tengelyének origó pontjá­ban ott áll az európai mûvészettörténet legrejtélyesebb képe, az Utolsó vacsora, és alkotója, a megfejthetetlen mûvészem­ber, Leonardo da Vinci. Az Utolsó vacsora a keresztény világ leghíresebb képe lett, annak ellenére, hogy alkotója a római kánon szerint nem volt hívõ, sõt már a saját korában is bo­szorkánysággal, homoszexualitással, mágikus praktikákkal vádolták; - talán nem véletlenül, hiszen az élete tele volt ta­lányokkal. Ezt még maga is gerjesztette, mikor arról mesélt, hogy csecsemõ korában egy olyan monte-albanói kecske tejé­vel táplálták, amelynek a gazdája boszorkány hírében állt. Vagy hogy gyermekkorában álmában egy sólyom szállt reá és „beavatta”. De fokozta a Leonardot körüllengõ misztiku­mot rendkívüli szépsége is. Errõl tanúskodik Verrocchio róla mintázott ifjú Dávidja és Botticini Szent Mihály arkangyala. Egész életvitele különös. Vegetáriánus volt és nõ nélkül élt. Több képén átsejlik a Tantra Jóga: „Miért is volna szüksé­gem asszonyra; bennem, magamban van egy belsõ asszony.” - tétele. Pontos példa erre a máig megfejthetetlen jelentéstar­talmú Mona Lisája. Az egész képet átjárja a lírai kétértelmû­ség. Vélhetõleg a huszadik századi pszichoanalízisen iskolá­zott mûvészetkutatás jár közel az igazsághoz, mikor azt ál­lít­ja, hogy Leonardo ebben a képben a nemek elõtti emberit, az ún. androgün-jelenséget kívánta megközelíteni. Az sem vé­letlen, hogy az ezoterikus iratokban a kozmikus ember min­dig androgün, a gnosztikus Antroposz. Megkérdezhetjük, feltételezhetõ-e Leonardóról, hogy õt ezek a gondolatok fog­lal­koztatták? Nem tudjuk. Mindenesetre a neve felkerült egy furcsa listára, a „Dossiers Secrets” névsorába, amely a Prie­u­ré de Sion titkos társaság nagymestereit tartalmazza. E­sze­rint 1510-1519. között õ volt a nagymester Sandro Filipe­pi után, akit mi Botticelliként ismerünk. Ilyen vélt vagy va­ló­di tények vették körül az embert, aki (1495-ben, Milánóban, a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában) hozzáfo­gott az Utolsó vacsora, az Eucharisztia megfestéséhez. Ter­mé­sze­te­sen már sohasem tudjuk meg, mire gondolhatott a vi­lág legtudatosabb, de egyben legszenzibilisebb mûvésze, amikor elkezdte ezt a munkát. Egy olyan mûrõl van szó, mely­nek rejtelmeit több könyv sem lenne képes feltárni; bi­zonyítja ezt az eddig róla írt könyvtárnyi irodalom. Én is csak néhány kérdést merek itt feltenni témánk, a borál­do­zat szempontjából. Miért helyez Leonardo egy nõt (Mária-Mag­­dalénát) az apostolok közé Krisztus jobbjára? Erõsíteni akarta-e ezzel Krisztus élettörténete gnosztikus szemléletét? Miért nem akarta, merte, tudta befejezni Krisztus arcát? Ke­vés és együgyû magyarázat erre, hogy az elõbb megfestett Ja­kab arca olyan szépre sikerült, hogy azt utána már nem tudta felülmúlni. A mûvészet a tudomány és a vallás megis­me­rõ egybeötvözésével, szintézisével kísérletezik. A festmény mértanilag is kivételesen megszerkesztett felépítése azt su­gallja, hogy az alkotó mûvész célja az Opus Magnum, a cent­rá­lis pont meghódítása; azé a ponté, ahol a világot kiegyen­sú­lyo­zó erõ székel. Ebbe az áthelyezhetetlen, leválthatatlan és megfellebbezhetetlen középpontba helyezi Leonardo az Eu­charisztiát, a kenyér és a boráldomást, úgy, hogy a Krisz­tus arca mögé helyezett ablak-csillagkapu Sion hegyére nyí­lik, amely földi létében a varázslatos toszkán táj. A festmé­nyen Krisztus már nem figyel a tanítványok földi vitáira. A bal keze mellett egy pohár bor, a jobb kezénél kenyér. Meg­nyit­ja általuk a világegyetem létezés-emlékezet-rendszerét: hogy mind­nyájan egyek legyenek, mint te, Atyám, énben­nem, és én tebenned... Beszélnünk kell még arról is ebben a vázlatunkban, hogy a bor épp a misztikán keresztül, nagy titkok tudója. Elég, ha Melkizedekre, Arimateai Józsefre, a Grálra és a gnoszticizmus rejtélyes világára utalok. Krisztus vére, a szent vér a keresztény világ talán legfontosabb szim­bóluma.”

Amellett, hogy megírom az igazat, ami velem történt – néha véle­ményt is illik, szabad, muszáj nyilvánítanom. Egy ilyen elõadásból egy szimpla pogány profán egy kukkot sem ért. Az igaz, és fejlett ju­díciummal is rendelkezõ, olvasott keresztényt az ilyen gnoszti­kus apokrif hallatán elfogja a jeges iszonyat, kiveri a jeges veríték. Ám a szöveg a templomos szabadkõmûvesek füle számára maga a szférák zenéje.

Már eltávozóban voltam, amikor a József nádor utolért, szeretett volna bemutatni néhány számomra ismeretlen, kifejezéstelen te­kin­tetû úrnak. „Czike László, szintén a Rend tagja.” – mondta. Csak néztem, minek vagyok én a tagja? Mikor késõbb, négyszem­közt rákérdeztem, mi volt ez, azt mondta – valamit „félreértettem”.

A keresztény szocializmus és az arany rózsakereszt

A fenti címekkel írtam két hosszabb tanulmányt is 2000-ben, a­me­lyekben részint elemeztem a titkos társaságok politikai szere­pét, tevékenységét; másrészt politikai konklúziót is megfogalmaz­tam: olyan társadalmi rendre lenne szükségünk, amelynek eszmei alapjai a kereszténység és a szociáldemokrácia. Mindkettõ meg is je­lent a KAPU címû folyóiratban. Az egyikben Zelnik Józsefet, a templomépítõ templomos nagymestert idé­zem – Nagy László egyik versét kommentálja: „Lehet-e temploma az ördögnek, magyarul a rémnek, és hogy megismerjük, ki õ, nevezzük nevén héberül: Sata­nas, latinul Diabolus. Lehet-e temploma a Sátánnak? Lehet-e ak­kor, mikor számunkra a templom az, amit föl kellene építeni? Kinek építjük a templomot, az Istennek vagy a Sátánnak? Hamis próféták hirdetik: csak építsétek a templomot, az mindig Istennek készül. Nem igaz, a templom mint szimbólum üres forma, csak annyit je­lent, hogy kapu a transzcendens felé. Nyílhat Istenhez és a Sátán­hoz. Az ördög, a nagy utánzó, mindig számíthat Hlesztakov-énünk-re. Ha könnyû szabadságra vágysz, õ a legszabadelvûbb, ha szép­ség­re vágysz, õ a fényhozó (Lucifer) és egyben a fényûzõ, ha igaz­ság­ra vágysz, mindig az általa felajánlott egyetlen igazság a szent. Ez tény­leg rémálom, ez feloldhatatlan, vagy a költõ mégis feloldja, amikor fölteszi a kérdést: „Úristen, én nem vagyok itthon?”

Csak igazolásként: katolikus papok arról számoltak be egy katoli­kus levelezõlistán, hogy némely modern építésû templomokban, a­me­lyek statikai szilárdsága mellesleg súlyos kívánnivalókat hagy ma­ga után, képtelenek misézni. Amikor a miseliturgiában elérnek az átváltoztatás szövegéig – amikor a pap az ostyát Krisztus testé­vé, a bort Krisztus vérévé változtatja át, Jézus rendelése szerint: „Cse­lekedjétek az én emlékezetemre!” -; elszorul a torkuk, mint­ha hirtelen gégeödémájuk támadt volna, a hangjuk elfúl, és kénytele­nek abbahagyni a szertartást. A papok nem érzik jól magukat az em­lített templomokban, melyeket sámáni/démonisztikus jelek, ok­kult szimbólumok díszítenek, s megakadályozzák a misézést.

Íme, a Sátán temploma, amelyet az ember épített.

De a szociológus Vass Csabát is idéztem, aki épp akkoriban fe­dez­te fel, hogy a globalizáció a Világállamot, sõt, a Világpáholyt építi. Idéz­tem, amint õ Csingiz Ajtmatovot idézte: „A globalizáció viszont - puha világháborús érintkezési módja, kultúrája révén - még ezen a látszólag felülmúlhatatlanul nagy teljesítményen is túltesz, meg­­változtatja, amit eddig kultúrának neveztünk: egész nemzeti tár­sa­dalmak és bennük számtalan ember létét negatív emberi létbe fordítja. Ravaszul kifejlesztették a pusztító rombolásnál is ‘kifino­mul­tabb’ módszereket: a testet megõrizték, sõt feltáplálták, ám az e­gyes személy emberi azonosságát elpusztították. „De szörnyû sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk fog­lyának ... sirit húztak az áldozat fejére ... levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták ... a legsúlyo­sabb, legszívósabb részét, a nyakbõrt választották le róla. Da­rabokra vágták, s még gõzölgõ állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. Ez volt a siri. Aki ezen a procedú­rán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, és meg­halt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belõle ... A mankurt nem tudta, ki õ, milyen törzsbõl-nem­zetségbõl való, nem tudta a nevét, nem emlékezett a gye­rekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel ma­gá­ban az emberi lényt.” „A globalizáció ‘tökéletesítette’ a sirit: a puha erõszak és a puha erõszakszervezetek révén fájdalom­men­te­sen, veszteségek nélkül, tömegeken viszi véghez a ‘mankurtosí­tást’. Mi több, olyan mankurtok lágy mechanizmusos tömeggyártá­sára rendezkedett be, akiket nemcsak egyszer és egyetlen irány­ban romboltak le, hanem - fordított görög utópiaként - tetszés sze­rin­ti számban, elõre programozottan újra meg újra az emberi azo­nosság beszélõ szerszámmá tehetnek. A globalizációt jellemzõ de­konstrukciós kultúrának éppen ez az emberi azonosság nélküli, ne­gatív létû masszának az irányított újraépítése a magva. A glo­ba­li­záció szupranacionális szervezõdései alá-és fölérendeltséget ala­kí­tottak ki a globalizációs szupranáció és a modern polgári nemzet között: a szupranemzet anyanemzete fölé kerekedett.”

Ez az idézet önmagáért beszél.

Talán csak annyit lehet hozzátenni, hogy ez a negatív létû massza (az összevissza terelgethetõ és terelgetett birkanyáj) a kontrasze­lek­ció terméke, a világban 230 éve bevezetett szabadkõmûves kontraszelekcióé. Ilyen ma Magyarország is; kapcsold be a tévét.

No, a lényeg az, hogy az említett cikkeim olvastán a József nádor „egy kis beszélgetésre” behívott a Pesti Vigadóba. Átléptünk az a­u­lában két oszlop – Jákin és Boáz - között, leültünk egy asztalhoz, ott így szólt: „Olvassuk az írásaidat; nem mondom, hogy nem jók. De amit a titkos társaságok „negatív” szerepérõl írsz, az nem feltétlenül, és nem minden esetben igaz.” Kifogásolta azt is, hogy politikai értelemben „kikötöttem” a keresztény szocia­lizmus mellett. Finoman megkért, hogy a továbbiakban tartózkod­jam ilyesmik írásától, és kifejtette - nagyjából, mirõl, mit írhatok. Majd az emeleten Zelnik József fogadott. Húszan-harmincan bo­roz­­gattak, valami évforduló tiszteletére. Megköszöntem a borkíná­lást, de je­lez­tem, hogy a köszvényem és az autóvezetés miatt nem ihatok. „Olvassuk az írásaidat – kezdte. Az Angol Nagypáholy már a Grand Orientnek is fölébe kerekedett, stb. Hát hiszen értem én…” – hümmögött. Aztán elbúcsúztunk egymástól. Azóta nem láttam…

Sanyi visszafelé focizik

Amíg még a „királyi televízióban” szerzett – részben okkult – élmé­nyeim el nem halványodtak, könyvet írtam az utókornak. Ilyen bõ ter­jedelmût azelõtt sohasem írtam – A/4-es oldalon kinyomtatva 306 oldalt tett ki. Ráadásul ehhez jött még 20-30 oldalnyi facsi­mile – újságkivágások, iratmásolatok, portrék a szereplõkrõl, stb. Elképzelhetõ, hogy a könyvkiadók - Demokrata, Minerva, Leleple­zõ, késõbb a Vá­lasz, stb. –, me­lyekkel megpróbálkoztam, már ter­jedelmi okok­ból sem „rajong­tak” a kinyomtatásért, nem is szólva ar­ról, hogy a kézirat „telis-te­le” volt szabadkõmûves hivatkozások­kal, ami még inkább bekor­látozta, amúgy sem hemzsegõ lehetõ­ségei­met, ponto­sabban szólva el­ is le­hetetlenítette a megje­lenést. Másfél évvel a tévébõl történt kirúgásom után, még mindig csak ott tartottam, hogy sikerült házilagos tech­nikával elõállíttatnom 25 köt­ve-fûzött A/4-es példányt, hogy lega­lább azt szétoszthassam a barátaim, televíziós ismerõseim között, hogy némi visszajelzé­sem legyen, ki mit értett meg furcsa történe­tembõl, másrészt, hogy lássam, mennyire „érdekfeszítõ”, amit és a­­hogyan írok. Szétosz­tottam – Sanyinak, Petáknak is adtam -, és öl­betett kézzel vártam a fejleményeket. Sok hét leforgása után sem volt semmi vissza­jel­zésem, így megkérdeztem Sanyit, mi újság, mi a véleménye? Sanyi ezúttal nagyon szûkszavú volt. „Nem adha­tom vissza a nekem adott példányodat sem – mondta szokat­la­nul kény­­sze­re­detten -, a vakolók begyûjtötték, nemcsak az e­nyémet, hanem mind a 25 példányt. Szerintem a Selyem­gom­bo­lyítóban kellene ke­res­ned.” Nem kerestem sehol. Bosszúságomban úgy gondoltam, jó helyen van ott, ahol van… Ne­kem sem maradt meg, csak dis­ken. Késõbb a kéziratot „eladtam” Elek Istvánéknak, „szociológiai kutatások” céljára, jó pár évvel azután pedig az említett, lebutított vál­tozatát (háromszor is lektorálták) – a 306 A/4-es oldalú kézi­rat­ból „a titkok” kihúzása u­tán alig maradt 238 oldal – végül is ki­ad­ta a Gold Book Kiadó, „A pokol legalsóbb bugyra” címmel.

Skultéty Sanyin észrevettem, hogy „visszafelé” focizik. Mind gyak­rab­ban for­dult elõ, hogy úgy hazudott, hogy már arra sem vigyá­zott különösebben: észreveszem-e, rájövök-e. Vagy egyre jobban „le­fárasztotta” a nagy szívbetegen elvállalt államtitkárság, vagy ró­lam tett le egészen. Aztán apránként rájöttem, hogy az utóbbi fel­tételezésemben megint csak vaskosan tévedtem. Egyszerûen csak annyi történt, hogy kettõnk között az információáramlás egyolda­lúvá vált. Tõlem valódi információkat kért, szerzett, de õ ezekért csak dezinformációval, félrevezetéssel, hitegetéssel és hátbatáma­dásokkal „fizetett”, illetve válaszolt nekem. Bár kitettek a MTV-tól, de azért éhhalál nem fenyegetett. Országos nagyvállalatok ve­zéri­gazgatóinak voltam a személyes menedzsment-tanácsadója, nem egynek több éven keresztül, kölcsönös megelégedésre. Egyszer a Sa­nyi részletesen kikérdezett, mibõl élek, hol és kiknek dolgozom. A legkevésbé sem gyanakodtam semmire. Csakhogy nem sokkal a történtek után szinte egymás után hívattak a megbízóim, de nem ám valami újabb munka kínálatával, hanem épp ellenkezõleg. Né­hány hét leforgása alatt mindhárom stabil megbízómat elveszítet­tem – nagyjából hasonló mondvacsinált indoklással. Legnagyobb és legstabilabbnak látszó állandó megbízóm bizalmasan közölte, hogy a Demszky Gábor helyettese, Atkári János megtiltotta a to­váb­bi foglalkoztatásomat. Nem hittem el egy szavát sem. Levélben megkerestem a fõpolgármesterhelyettest, aki már másnap hosszú levélben válaszolt, és a legnagyobb megrökönyödésemre – averzió nélkül – elmagyarázta, hogy azt sem tudja, ki vagyok, azelõtt a nevemet sem hallotta, soha. Aztán többekkel is részletekbe me­nõ eszmecserét folytattam a valószínûtlenül „durva” események­rõl. Fel­világosítottak, hogy a vakoló gondolkodás tárgysze­rû, kí­méletlenül „racionális” és egyben pragmatikus. A cél szen­tesíti az eszközt, az elért eredmény mindent felülír. És mindemellett szeretnek „két, vagy több legyet ütni” egy csa­pásra, ha erre alkalom kínálkozik. Több oldalról is utána néz­tem a történteknek, és a barátaim bölcs tanácsai, ötletei alapján a következõ felismerésekre jutottam: (1) Személyes és üzleti hite­le­met rontották a meg­bízóim elõtt. (2) Elrabolták a munká­mat, hogy egzisztenciálisan tönkre tegyenek. (3) A munká­mat olyannak adták, aki nekik „dolgozik”. (4) Mivel nem áll­tam kötélnek, helyettem beszervezték a megbízómat. Ügyvéd barátom némileg utána nézett e hipotézisnek, és kiderítette, hogy az egyik megbízóm a közelmúltban az óbudai imakörét vélhetõleg fel­cserélte egy óbudai páholyra. Mindez 2000-ben történt…

Rendre „megelõznek”

Kedves olvasóim tán még emlékeznek rá, amikor elmeséltem Ma­rika, a ked­ves Orbán-titkárnõ „eltûnését”, majd egy kicsit késõbb, amikor „agy­­-leszívtak” Bárány Anzelm szobájában, majd azt, hogy Bártfay Béla megismerésébõl sem lett semmi. Mindezek a furcsa történések azt következtetik, hogy Orbán Viktor mellõl kímélet­len szak­­sze­rûséggel eltávolítottak, mintahogy Torgyán József mellõl is eltávolítottak, amikor önkényesen kihúztak a képvi­se­lõjelölti listáról. Pedig mindkét ismeretséget magam szereztem, és õk „vették el” tõlem a bárminemû kibontakozás lehetõségét. Most már ugyebár csak az a kérdés, hogy mindezek a gazemberségek – Orbán, Torgyán (és Atkári) tudtával történtek-e, vagy éppen, hogy akaratuk ellenére? Mindez lehetne puszta „véletlen” is, ha a leírt történéseket nem követte volna legalább újabb négy, de úgy néz ki, hogy még egy ötödik is, épp most van folyamatban.

Ennyi véletlen fizikai lehetetlenség…

Valamikor 8-10 évvel ezelõtt spontán úgy láttam, hogy a Jobbik Ma­gyar­országért Mozgalom elnöke, a Kovács Dávid „tiszta te­kin­tetû”, értelmes, szimpatikus fiatal­ politikus, akivel elvileg adva lenne a lehetõség, a remény Magyarország újjáépítésére. (Annak i­de­jén ugyanilyen indíttatásból és „körülmények között” ismerked­tem meg személyesen Orbán Viktorral is. Csak a vakolók „leva­kar­­tak” róla…) Telefonon lebeszéltük, hogy mikor, hol találkozunk. A lakásától párszáz méterre, egy padon; - azután felmegyünk hozzá. Mi­közben vártam rá, egy ügynökre lettem figyelmes, aki engem fi­gyelt az újságja mögül. Amikor már várható volt a Dávid érkezése, váratlan fordulattal elébe mentem; éppen szembe is találkoztunk – „a megtévesztett ügynök” pedig nem tûnt fel újból. A lakásán ú­jabb meglepetésként egy felvételre bekapcsolt magnó fogadott, a­mit – amíg Dávid a mosdóba ment – szépen, feltûnés nélkül leállí­tot­tam. Dávid illúziónak – komolytalan ficsúrnak – bizonyul. A be­szél­getés vége felé kiderült, ugyanazok a bölcs tanácsadók „ab­riktol­ják, instruálják és szponzorálják”, akikrõl – a cím sze­rint – már annyit írtam. Nincs új a nap alatt. Egy-két éve „kap­tam a hírt”, hogy a Jobbik „megszabadult láncaitól”, s nem csak például Molnár Tamástól váltak meg, de a Dávid leváltásával egy füst alatt ejtették azokat a vén vakolókat is, akik „a templom-és kul­túraépítés civil leple a­latt” legin­kább a társadal­mi folyamatok ma­nipulálásával, saját pecsenyéjük sütögetésével, vidám fejva­dá­szattal – egyszóval politi­ka­i oldás-kötéssel, szakszóval: vakolással foglalkoznak. Amikor utána néztem, hogy „verifikáljam” a kapott örömhírt – semmit nem hiszek el látatlanban -; kiderült, hogy ez csak afféle kedvderítõ, „öntuningoló” féligazság. Például még ma is, változatlan hevességgel a Jobbik vezetõsége (Morvai Krisztina; - lásd a youtube-videón, jön jobbról) körül sertepertél az a tényleges állományú „titkosügynök”, akit ál­lítólag még a Viktor „telepített” a vezetõség közelébe. (Emellett tudomásomra jutott még az is, hogy a Dávid továbbra is jelentõs pártpénzek felett diszponál.) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a vakolók a Dávid mellõl is eltávolí­tottak, így folytatódhatott tovább az a rontás, amit én talán mega­kadályozhattam, enyhíthettem volna.

Az elmúlt években feltûnt a Fidesz közelében egy új politikus, aki személyiségében kezdettõl fogva igen ígéretesnek látszott. Annak idején levelet írtam neki, megkerestem a titkárságon – se kép, se hang. Semmilyen visszajelzés nem jött, semelyik kapcsolat-felvé­teli kísérletemre. Ezt a nagy tartózkodást semmi nem indokolta. A tapasztalatom egy ideje az, hogy a teve könnyebben jut át a tû fokán, minthogy én a közelébe juthassak egy-egy ígéretes, új politikusnak. Olyannak, akit még nem rontottak meg. (Akit meg már igen, annak már nem akarok a közelébe kerülni…) Ennek az esetnek igen komoly, ezúttal „fordított” elõzményei voltak. Meg­kerestek régi ismerõseim, akik miután apránként minden jövede­lemtermelõ munkámtól megfosztottak, elérkezettnek látták az idõt egy megalázó feladat felajánlására, azon ostoba/önhitt vélekedé­sükben, miszerint a lepusztított egzisztenciájú „másként gondol­ko­­dó” nincs abban a helyzetben, hogy a bármily’ meg­alázó „mun­kát” visszautasítsa. (Nem tudják elképzelni, hogy létezhet ember, akit semmilyen helyzetében nem lehet megvásárolni. Ismét téved­­tek; - nem én vagyok az „Özvegy Fia”, aki az õ segítségükre rászo­rul.) Barátaim is azt tanácsolták, menjek csak el a hívásra; legyek résen, de a judí­ci­u­mom – a Jézus-hitem - úgyis megvéd minden el­té­velyedéstõl. (Hagyjam, ezúttal hadd jöjjenek elõ a farbával.) Elõ­jöttek a farbával: készítsek egy lejárató tanulmányt, hogy va­la­kit a leírt „tények” – ezeket õk prezentálják, nekem „csak” ta­nul­mány­­formába kellene öntenem – alapján le lehessen válta­ni. Háromszázezer forint üti majd a markomat, ha a tanulmányt jól megírom, vezette elõ „az ellenértéket” a jól ismert József nádor. „Az Elnök azt üzeni, hogy becsüld meg magad, és akkor máskor is lesz majd munka.” – mondta még. Mellesleg elmesélt egy látszólag egyáltalán nem a tárgyhoz tartozó történetet – ugyan, honnan is szedhette? -, hogy valaki, aki ellene szegült a kábítószer-ter­jesztésnek, saját nyomozótisztje fejét találta meg egy reggel a háza elõtti kukájában. Azonnal átláttam, mirõl is van szó. A következõ választ adtam a nádornak „a kedvezõ ajánlatra”, ka­pás­ból: „Kér­lek, mondd meg az El­nöködnek, hogy ez az ajánlat ajándéknak túl kevés, munkának pedig túl sok.”

Azzal otthagytam és hazamentem.

De most jön a csattanó!

Hónapok elteltével hallom ám a hírekben, hogy az, akit nekem „el kellett volna intéznem” a 300 ezer forintos tanulmánnyal – hir­telen emelkedik ám felfelé a Fidesz-ranglétrán! Felfelé bukott, ahelyett, hogy leváltották volna! Utána a kö­zelébe akartam kerülni, mert az ilyen becsületes, jóravaló ember mellett lehet ám igazán kívánatos dolgozni! De, mint már bemutattam – egyszerûen nem juthattam a közelébe: talán azért, nehogy a korábbi történetet elmesélhessem neki, talán másért. És ez a más az, ami igazán elgondolkodtató. U­gyanis ez a fiatal ember, amikor egy új, a korábbinál sokkal í­gére­tesebb karrier kézzelfogható közelsége sejlett fel elõtte; - nem meg­nyílt, nem kinyílt, s nem lett új élet-energiák büsz­ke bir­tokosa, hanem épp ellenkezõleg. Megöregedett, kiü­rese­dett, ambíció-nélkülivé, bizonytalanná, tanácstalanná vált és el­ve­szítette minden korábbi hitelét. Pár hónap alatt láthatóan 10-­15 évet öre­ge­dett; - addig feszes arcbõre ráncossá, fonnyadttá, viasz­sárgává vált, addig magabiztos tekintete enerválttá, riadttá, elfá­radttá, paranoiássá silányodott. Percre lehetett tudni, mikor is lép­tethették be a Rendbe. Megfogták valamivel. Vagy keményen ráijesztettek. S többé már nem az az ember volt, mint korábban, csak a valamikori önmaga halvány utánzata. Egy mankurt lett.

Nem sokra megy vele ezek után a Fidesz, 2010-ben…

A harmadik esetrõl most csak annyit – „az ügy” még nem teljesen le­zárt. „Adok még” a szóban forgó fiatalembernek 6-8 hónap „lau­fot”, utolsó elméleti esélyként, hogy megszabaduljon a Jobbiktól levetett, im­portált bölcsei félrevezetõ tanácsaitól. Mindenesetre áll­jon itt, legalább részleges „eligazításként” egy rész­let egy barátom­nak – uram-királyomnak – szóló levelem tervezetébõl, ame­lyet épp’ errõl írtam; mi is zaj­lik ma Magyarországon a po­­­li­ti­ka elfüg­gönyözött színpadának hátterében. (Az idézett szöveg részben visszautal egy korábbi témára, az „elharapózó” templomépítésre is.) „A kalocsai érsek által negatívan véleményezett, egyházi enge­dély nélküli templomépítés népi kalákában egyfajta „ökumenikus” pótcselekvési mánia (vö. Bethlen Farkas, Verõce polgármesterének temp­lom-projektjével is), amit magam is értelmetlen erõfecsérlésnek tartok. Egyrészt azért, mert bármely templom felépítése legyen az il­letékes egyházak és az állam együttes feladata, másrészt azért, mert Isten bennünk lakik, és nem a bármily’ ökumenikus kö­vek között. Mellékesen megjegyzem, hogy a „templomépítés” nem ke­vés részben egy gnosztikus-szabadkõmûves „mánia”, ami­vel az okkult társaságok tagjai a hitetlenségük miatti frusztrációjukat, lelkiismeret-furdalásukat vezetik le, illetve kompenzálják, ami nem baj, csak a hívõ tömegeket ne manipulálnák ilyen látszattevé­keny­sé­gekre. Megjegyzem még, hogy a templom-építésekben Makovecz Imre (a Magyarok Szövetsége Bölcsek Tanácsának tagja, teozófus, templomos lovag, önjelölt hazamentõ forradalmár, építész, filozó­fus, stb.) és Bethlen Farkas (a Sárkányrend tagja) a „fõszereplõk”, ami engem más szem­pontból is elgondolkodtat. Vass Istvánnak min­denben igaza van! Vukics Ferenc láthatólag „nem vall színt” – a meg­hirdetett, pártok nélküli Magyarország közeli víziója egy ártal­mas és félrevezetõ utópia, aminek a közeljövõben semmi realitása nin­csen -, és ez tovább erõsíti a vele/velük szemben táplált aggo­dalmakat, gyanúkat. Miért nem üldözik a posztkommunista ható­sá­gok a Magyarok Szövetségét, és magát, Vukicsot? Mert ennek a mozgalomnak a népet félrevezetõ tevékenysége a terveikbe szépen beleillik. Ameddig Vukics Feri lóháton bevezeti a talpas (gyalogos) magyar fõerõket céltalanul, parttalanul és pártatlanul bolyongani a sûrû sötét erdõbe, addig az állig felfegyverzett szol­gálatok gondta­la­nul lekasza­bol­ják a Gárda nélkül maradt Jobbikot. Kon­zisz­tens kis mesterterv (mastermind) ez! A Jobbik a Fideszt gyengíti, 2010-re esetleg már jóval 50 % alá; a MSZ direkt mind a kettõt… Ez bolsevik/szabadkõmûves „divide et impera”, semmi több.”

Végjáték a KAPU-ban

Több, mint 10 évig voltam a KAPU állandó fõmunkatársa.

Amikor úgy egy jó évvel ezelõtt megjelent az elsõ templomosokkal foglalkozó cikkem a KAPU-ban, Brády Zoltán fõszerkesztõ egy tõle szo­­katlan lábjegyzetet fûzött „A magyar Agartha” címû íráshoz, az elsõ oldal alján: „Czike Lászlónak bérelt helye van a lap­nál.” – õ tudta, miért van szükség erre, az irántam való végtelen, meg nem szûnõ lojalitását deklaráló fõszerkesztõi kitételre… Node eljött a baljós 2008-as esztendõ, amelyik a KAPU pénzügyi csõdjét hozta. Decemberben megjelent a lapban a „Katolikus templomo­sok” címû írásom, amelyik bemutatta, hogy „nem minden arany, ami fényezi magát”. Már októbertõl, több „hamis” szponzor is fel­tûnt a láthatáron. Megjelent Brádynál a Makovecz-Zelnik duó és jelentõs anyagi támogatást ígértek (a KAPU-nak nagyjából évi 12 mil­lió forintra volt szüksége). Node korántsem ingyen! Három mil­lió forintot ajánlottak fel – a pénz valami ködbe burkolózó külföldi átszállással érkezett volna -, azzal a feltétellel, hogy engem el kell távolítani a KAPU-tól. Miért támogassanak egy olyan lapot, amelynek a fõmunkatársa idõnként az õ leleplezésükkel foglalko­zik? - kérdezték Brádytól. Szerintem ezt minimum „árukapcsolás­nak” hívják, és az erõfölénnyel való visszaélésnek a másik szorult anyagi helyzetében. Ami mellesleg a közvetett cenzúra egyik szép, polgári, katolikus megnyilvánulása. De én tudok ennél csúnyább szót is. Körülírom: zsaro­lásra gondoltam. Az olvasóra bízom – mi történhetett. Mindenesetre Brády vezércikkében – az Olvasóhoz – név szerint megköszönte az anyagi támogatást mindazoknak, akik pénzt adományoztak a lapot kiadó Alapítványnak. A névsor beszé­des. Engem természetesen kirúgtak. A KAPU viszont túlélt 1 évet.

Általános cenzor

Nem véletlenül használtam az elõbb a cenzúra kifejezést.

Az elmúlt 8-10 évben nagyjából minden nemzeti jobboldali könyv­kiadónál megpróbálkoztam kézirataim kiadásával; erõsen váltako­zó siker­rel. 20-25 nyomdakész kéziratomból eddig 6, azaz: hat je­lent meg. A kiadási arány eme nem túl hízelgõ szintjét a legke­vés­­bé sem terjedelmi, érdektelenségi, színvonalbéli, még csak nem is pénzügyi, megtérülési problémák vagy más szóval szponzorhi­ány okozta. Képzeljék el, még szponzor is lett volna, minden eset­ben! A meg nem jelenés oka mindig – egészen más volt. A cenzor. Csak ma egész másképp hívják, mint az átkosban. Ma minden­nek bom­ba­biztos fedõneve van. A jobboldali nemzeti könyvkiadók kb. 80-90 %-ához politikai, világnézeti, stb. szponzor vagy cen­zor van be­építve – mûvészeti vezetõ, tördelõ szerkesztõ, könyvszerkesztõ, olvasó szerkesztõ, mûvészeti tanácsadó, stb. fantáziadús el­neve­zé­sekkel. Az ily’ módon tökéletesen lefedett cenzor az esetek nagy részében ugyanaz a személy. Mit gondolnak, ki lehet õ? Az eddig el­mon­dot­tak alapján kizártnak tartom, hogy tévedjenek.

Elsõre ki fogják találni…

Na? …… ……

Talált!

Rendszerváltó Grand Orient

Még 2001-ben, a „Testamen, Leonardo evangéliuma” címû – egyik ter­jedelmes kritikai esszém tárgyát képezõ - könyv eszmei szer­zõ­je, Zelnik József etnográfus, a reinkarnált Templomos Lovagrend magyarországi nagy­mes­tere, egész oldalas interjút adott a Ma­gyar Nem­­zetnek. Ebben többek között említést tett arról „… meg kel­le­ne vizsgálni a Máltai Lovagrend szerepét a magyarországi rendszerváltásban”. Sok minden tény, jel, dokumentum utal ar­ra, hogy több titkos tár­saság is rezidens szerepet játszott "az átala­kulás” eseményeiben – már ami a lovagrendeket illeti: a „templo­mos lo­vagrend” legalább annyi­ra, mint a máltai. Azonban sokkal jelentõsebb volt a „valódi titkos társaságok” szerepvállalása, a leg­különbözõbb lovagrendek nem meghatározó, inkább közvetítõ, ko­ordináló fel­adatokat láttak el. Így lettek „rezidensei” a titkos társa­ságoknak. Elsõsorban a Grand Orientnek, amely - a szakirodalom szerint - úgy 230 éve az Illuminátusok végrehajtó szervezete. Oda-fenn kigondolják a társadalmi változásokat, a Grand Orient helyi szervezete pedig precízen végrehajtja a mesterterveket. Az elmúlt 230 év legfontosabb társadalmi „kataklizmáit” – az amerikai füg­get­lenségi háborút, a „dicsõ” fran­­­cia forradalmat, az 1848-as eu­rópai forradalmakat és szabadságharcokat, a párizsi kommünt, az oroszországi „nagy” októberi forradalmat, a magyar õszirózsás for­radalmat és a „Ta­nács­köztársaságot”, a gyalázatos Trianoni Béke­szerzõdést, sõt, az 1956-os magyar forradalmat és szabadság­har­cot, majd a kelet-európai „rendszerváltást” - mind-mind a Grand Orient páholy vezényelte le. A magyar „rendszerváltást” egy – ha­tás­­mechanizmusaiban elõzetesen részletesen át­gon­dolt és egyez­te­tett - „körpaktum” forgatókönyve alapján, mint politikai erõk, az MDF és az SZDSZ hajtották végre, de mindegyik pártnak megvolt a maga speciális szerepe. (1) A politikai betonalapzatot a Komin­tern adta: az MSZMP, majd MSZP. (2) A változtatás tömegmozgal­mát: a „nemzeti” Grand Orient - a ‘48-as MDF. A folyamatba épí­tett „gondolatkontrollt” a Libintern: az SZDSZ. A Szép Új Világ­rend, a jövõ csíráit az illuminátus világállami elit: a késõbbi évek kormányzási feladataihoz fokozatosan felnövekvõ Fidesz.

Katolikus templomosok

Az interneten már legalább 15-20 éve megtalálható két hiteles, a Történeti Hivatal pecsétjével is ellátott titkosszolgálati jelen­tés. A dokumentumok: 880212 firefox doc. és 830209 firefox doc. Az elõbbi hivatkozott linkje:

http://www.galantai.hu/festo/1988/880212.html,

a második különösképpen nem érdekes, mert „az ügy” szempont­já­ból nem tartalmaz új információt. A dokumentumok hitelesek, hi­szen az eredetijük megtalálható a Történeti Hivatalban. Aki eze­ket a dokumentumokat feltette az internetre, az pontosan tudta, mit csinál: a memorandumokkal figyelmeztetni akarta a kutatókat, rajtuk keresztül az egész magyar társadalmat: nehogy el­higgyék, elfogadják majd a legújabbkori hamisító történelem-újraírás összes szerecsenmosdató hazudozását, mert minden eltünte­tõ igyekezet ellenére maradtak fenn dokumentumok, me­lyek hitelt érdemlõen bizonyítják, Magyarországon nem történt i­gazi rendszerváltás, csak annyi, hogy újrafestették a cégért. Az ÁVÓ-sokból személyzeti fõnökök, fejvadászok és politiku­sok, a demokratikus választási szabadság, a demokrácia õ­re­i lettek, a párttitká­rokból, s az „átkos” rend kontraszelek­tált szel­lemi elitjébõl tõkések, hivatásos nemzetközi csalók­ból és rab­lók­ból privatizátorok és bankárok, a titkos ügynö­kök­bõl hazaárulók, politikai titkos társaságok tagjai, vagy szabadkõmûvesek lettek. Mindez – mármint az intézményesített haza­áru­lás - ráadásul „kvázi-dinasztikus” joggá és kötelezettséggé vált; egész családok „álltak át”, és lettek pandúrból rablók, s vice versa. Az új rendszer káder-arculata, gyökerei, indíttatása, céljai, uralmi technikája is változatlanul ugyanaz, mint 1990 elõtt volt.

Nem nehéz bizonyítanunk a letûnt rezsim és az újsütetû „liberális polgári demokrácia” közötti nyilvánvaló egyenes-ági leszármazást, „genetikus-evolúciós” összefüggést, „csak” meg kell találnunk azo­kat az „átmeneti személyeket”, hiányzó láncszemeket, akiknek a múltja – 6-os kartonja, munkadossziéja, mai identitása, szabad­kõ­mûves belépési nyilatkoza­ta, stb. - megmutatja: kik, milyen cél­rendszer szerint, milyen személyi összefonódások mentén, milyen cinkos bûnszövetkezetben vezényelték le a XX. század legnagyobb tömeges politikai átverését, és vitték bele gátlástalanul Magyaror­szá­got olyan gazdasági, pénzügyi, jogi, morális és kulturális zsák­utcába, melybõl könnyen lehet, hogy soha többé nincs kihátrálás.

Az említett internetes jelentés – 880212 – tehát 1988. február 12-én kelt, oly’ idõben, amikor már kéngõzt okádtak a rendszerváltó proto-páholyok titkos vegykonyhái, példának okáért lázasan folyt az MDF nevû grandorient-mozgalom szervezése, azzal a félreveze­tõ jelszóval, hogy ez csak egy vegytiszta mozgalom, pártokon kívül és felül álló civil szervezõdés, amely sohasem fog párttá alakulni. A történelem kifejezetten önmagát ismétli! Mert most, amikor már megint csak „a küszöbön áll” egy újabb rendszerváltás – óh, Iste­nem, add, hogy valamiképp ebbõl kimaradjanak a szabadkõmûve­sek!, bár erre szinte semmi reális reményünk nem lehet -; megint csak van egy mozgalmunk, amelyik pártokon kívül és felül áll, és „soha” nem akar választási párttá alakulni - és ez a Magyarok Szövetsége… És a szervezõi, vezetõi között ott találjuk Antall Jó­zsef egykori híveit – pl. V. D. Gy. -, szabadkõmûveseket, ügynökö­ket, vagy legalábbis olyanokat, akikre egyszer-többször már ráve­tült a gya­nú árnyé­ka… A történelem megy velünk tovább ugyana­zon a vasúti vakvágányon, és mint örökös masinisztát, visszük magunkkal a Zelnik nagymestert is, „testvéri betyárbecsü­letbõl” az összes démoni kreatúrájával együtt, és teli torok­ból harsogjuk, vele együtt a szörnyû idézetet az iszonytató­an blaszfém grafikákkal és istentelen szövegekkel teli köny­vé­bõl: „Úgy vélve (MSZ, Vukics, stb.), hogy legyõzték az elõzõ ha­talmi szerkezetet, nem ve­szik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba.” Prófétai szavak ezek…

Vegyünk most idézeteket a jelentésbõl.

Szerepelnek benne valódi, feltehetõleg volt ügynöki és mai politi­ku­si személy­ne­vek, pl. Klaniczay, Ga­lántai, Dem­szky, T.G.M., Zel­nik, stb. – és ügynöki (III./III.) fe­dõnevek, mint pl. Hindu, Festõ, Firkász. Próbáltam „ötlet-bör­zét” rendezni, vajon kiket ta­karhatnak ezek a találékony szerzõre val­ló ügynöki fedõnevek, és bevallom, sokra nem jutottam, mert a legképtelenebb kitalációk szü­lettek: egyik fõszerkesztõ barátom például nem átallotta valószínûsíteni, hogy szerinte a Hindu – a bõrszíne alapján – egyenesen Csoóri Sándor lehet, aki u­gye­bár annakidején – az­óta megboldogult - Antall Józsefet be­la­vírozta az MDF ha­jójába, épp még idejében, hogy nagybe­te­gen „rendszer­váltó” minisz­terelnök lehes­sen.

Volt fideszes államtitkár barátom kerek-perec megkérdezte tõlem, kik lehetnek „élõben” a jelentésben szereplõ, ilyen-olyan megneve­zésû személyek. Mondtam neki: van egy jó barátom, aki kutató a Tör­téne­ti Hivatalban. Ezeket a tényeket személyesen õ kutatta ki, de nem publikusak, mert esetleg bántódása is eshet… „De esetleg menj fel a netre, s nézd meg, ki is az a Bodor Ferenc, Halász Péter…, Zelnik Katalin… Ha jól emlékszem, a Firkász éppen az egyik, akit most említettem. A Festõ azt hiszem, maga a Galántai … vagy a Klaniczay… Megfejthetõ összefüggések ezek…”

„Értékelés:

"Firkász" jelentése helyi értékû operatív információkat tartalmaz.
A célszemélyekkel folytatott beszélgetések során egyre több, bizalmas jellegû információt tárnak fel elõtte.

Intézkedés:

A keletkezett információkat hasznosítjuk a "Festõ" és a "Hindu" fn. bizalmas nyomozásokban.

Feladat:

A tmb. Zelnik József révén szerezzen adatokat az 1988. február 26-án a "Selyemgombolyítóban" megrendezésre kerülõ üléssel kapcsolatban, melynek célja a "Demokrata Fórum" elõkészítése.

Molnár József r. hdgy.

Nytsz: 6/3-120/1988.
Készült: 3 pld-ban
Kapja: 1. pld "M" do.
2. pld "Hindu" do.
3. pld "Festõ" do.”

Az idézet – a jelentés vége. A „kint, mint fent” záró rendelkezések.

Mivel „ctrl-c, ctrl-v”-vel másoltam ide, szövegtechnikailag formáz­hatatlan, szétesne az egész, ezért úgy hagytam, ahogy volt.

„Ez egy szigorúan titkos jelentés, ami nagyjából mellébeszélés – a lényeg az MDF. Nem, Skultéty Sanyi egyik se. – írtam a barátom­nak. - Õneki nem kellett álnév, bel­biztonsági õrnagy vagy ezredes volt. Te még nem jöttél rá, hogy ez az egész „demokratikus” rend­szer egy nagy kamu? Hát ezek a szocik még egymás ellen is nyo­moznak, és nem is csak falból… Az utolsó, igazából egy bonyolult kérdés. Zelnik utálja Orbánt. Orbán nyilvántartja, mint olyan sze­mélyt, aki, mint hírlik – maga hirdeti, saját magáról! -, még az ak­tuális miniszterelnöknek is adhat direkt utasítást, társadalmi krí­zis esetén. Kényszerbõl „támogatja õt”, mert egyrészt fél tõle, más­részt talán õ a magasabb sarzsi. Prieuré de Sion. Szeretettel: Laci.

Utóirat: Menj fel erre a cikk végén található linkre!

http://www.galantai.hu/festo/1988/880212.html”

Barátom Magyarország-stratégiája

Elküldte nekem nagyívû ország-stratégiáját. Válaszom az alábbi:

„Ez – mint stratégiai terv – tényleg gyönyörû és hibátlan logikájú.

De mi legyen a követendõ taktika, amikor ma a következõ alterna­tív rémké­pek vetülnek elénk: (1) Orbán Viktor és a Fidesz esetleg 52 %-kal gyõz 2010-ben. Egyik oldalról az MSZP, másik oldalról a Jobbik fogja gyengíteni, és fél év alatt meg is buktatják az euro­kommu­nisták és a hitelezõk tökéletes együttmûködésével. Akkor ki­tör a to­tális ország-anarchia és a zavarosban halászók szét­vi­szik maradék mindenünket. (2) A Jobbik annyira megerõsödik, hogy a Fi­desz nem tud nélküle Kormányt alakítani. Gyurcsányék ki­ki­ált­ják az új kormányt rasszistának és behívják az antant atlanti csa­pa­tait. Vagy – ha másképp nem megy – a Gazpromon keresztül az oroszokat. (3) A Gyurcsányék nem adják át a hatalmat 2010-ben sen­kinek. Vagy az IMF-hitelek (vö. választási osztogatás) segítsé­gével, vagy polgárháború kirobbantásával, újra „gyõznek”. A Job­bik azért van kitalálva, hogy Orbánt gyengítse. A MSZ azért van ki­találva, hogy Orbánt is, és a Jobbikot is gyengítse. Ez a szabad­kõ­mûves-kommunista ármány lényege. Ez nem vicc! Ha meg min­denkit gyengítenek – a liberálisok erõsödnek; s övék a hatalom.

Oszd meg és uralkodj. Nagyon „jól” csinálják…”

Nem jött viszontválasz.

Elbocsátó szép üzenet

Bizonyára emlékszik a Kedves Olvasó, amikor a József nádor így mutatott be a Dionüszosz-ünnep alkalmával, néhány ismeretlen „okkult” barátjának: „Czike László, szintén a Rendünk tagja.” Ez a furcsa, bizalmas „megelõlegezés” természetesen minden ala­pot nélkülözött. Soha nem voltam tagja semmilyen „Rendnek”. Az igazság az, hogy minden titoktól iszonyodom, hiszen a titkok által létezik ez a világ (Kabbala – a Fény Könyve); pontosabban a titkok mi­att ilyen ez a mai való világ: kontraszelektált elitek, vérvona­lak minden igazi isteni és emberi értéket eláru­ló har­ca sze­gény milliárdok ellen. A titok mindig rejtõzködést jelent; - olyan is­meretek birtoklásának a monopóliumát, melyek épp azt ered­mé­ny­ezik, és mint illegitim állapotot tartják fenn, hogy egy maroknyi kisebbség – a beavatott elit – uralkodhat/uralkodik, a titkok léte­zé­sérõl mit sem sejtõ, óriási, naív-profán többség felett. Ráadásul épp’ a titkok létezése ad lehetõséget az egész társadalom mani­pu­lá­lá­sá­­ra, konkréten az uralkodó kontraszelekcióra is, mert „a tit­kok” exkluzív ismerete hallatlan mértékû, ám teljesítménnyel nem megalapozott, így tisztességtelen elõnyhöz juttatja „a beavatottat”, s lényegében oda vezet, hogy a társadalmi ranglétrán nem a tehet­ségesek érvényesülnek és válnak vezetõkké, hanem a sunyi, több­nyire teljesen irracionális (hamis) titkok gyártói, kezelõi és szapo­rí­­tói. Hogy végül is kit tekinthetünk ma, a szó modern értelmében szabadkõmûves­nek? Igyekszem erre is elfogadható magyarázatot ad­ni. Szabadkõmûves „a hétköznapi nyelvezet” szerint mindenki, aki titkos társaság tagja. Szûkebb értelemben szabadkõmûves az, aki az õsi rituálé szerint beavatott, és valamely elfogadott (legitim) páholy tényleges, aktív tagja. Hogy kik a tagok, az a legfõbb titok. Írásos bizonyíték, dokumentum híján a felismerést illetõen csak a judíciumodra támaszkodhatsz. Ezt kell fejlesztened. Jézus Kris­z­tus mondta: „Gyü­möl­csérõl ismeritek fel a fát.”. Alapvetõen két­féle titok(rendszer) létezik: szakrális és politi­kai. Igen ám, de a mo­­dern titkos tár­saságok ezeket a titokrendszereket módszeresen és szándékosan összekeverik, hogy az egész miszti­kum lehetõség szerint teljesen át­te­kinthetetlenné váljék. Addig „semmi bajom” a sza­badkõmûvességgel, ameddig afféle speciális „természetvallás”-ként – vö. a Világegyetem Nagy Építõmestere – személyiség­fejlesz­tõ tréningeket tart; apokrifokkal vagy nemlétezõ gnosztikus titkok megfejtésével „foglalkozik”, mert ez még mindig „pozitívabb” annál – habár a lelki drogfogyasztás is szörnyû ártalom! -, mintha a mai fiatal „gond­talanul és gondatlanul” a kábítószer, az alkohol, vagy egyéb ön­pusz­tító „élvezetek” rabjává válik, többségében egész éle­tére. Azt mon­dom: a szabadkõmûvesség eddig a szintig nem több, mint egy téves vallás, amelybõl majd egyszer kigyógyul, aki bele­esett a „szakrális” csap­dájukba. Az igazi probléma ott kezdõdik, amikor „a Rend” a gnosztikus titkait kiterjeszti az egész társa­da­lomra, és mint „minden titkok tudója” – vö. „Bölcsek Köve”, „Böl­csek Tanácsa” - megpróbálja átvenni a politika irányítását, azt hí­vén és elterjesztvén, hogy a Test­vériség erre a legalkalmasabb, mi több, az egyetlen alkalmas. Azokat a szabadkõmûveseket, akik arra esküdtek, azon dolgoznak, hogy közösségi akció-egysé­gü­ket és eskü-kö­te­le­zettségüket ki-és felhasználva, politikai és kulturális ér­telemben manipulálják a spontán társadalmi folyama­tokat, szleng­gel kifejezve: „vakolóknak” hívjuk. Az a legsúlyosabb és a legveszélyesebb tévedés ebben a hamis (tév)esz­merend­szerben, hogy egyrészt tagadja Isten privilégiumát az em­be­ri lelkek felett, másrészt azt hiszi, hirdeti, hogy a Testvériségben a garádicsokon felfelé lépkedõ ember automatikusan „bölccsé”, és egy füst alatt „istenivé” is válik. Hovatovább „a fixa ideájuk”, hogy a beavatás nélkül senkibõl nem lehet bölcs, tehát aki nem lép be a Rendbe, az szükségszerûen megreked a szellemi fejlõdés ala­cso­nyabb szintjén. Mindez természetesen nem igaz, pusztán önreklá­mozó mákony. Arról nem is szólva, mikor már a Rend gyártja fu­tó­szalagon azokat „a nélkülözhetetlen titkokat”, melyekbõl egy szó sem igaz, és csakis „a Rend” önmaga létezését és hatalmi megerõ­södését szolgálják. Nem vonom kétségbe, hogy létezhet/létezik o­lyan embertípus, aki számára „hasznosabb”, ha „egy Rend” tag­jaként éli le az életét, mert így legalább nem „kallódik” el, illetve mû­veltebb emberré válhat, mint amilyenné egyébként válhatott volna. Bár vannak dolgok – a titkok -, amelyeket jobb, ha nem tud az ember fia, mert vagy becsavarodik, vagy egész életére a „titkok” rabjává válik, ami – mint mondottam – egyfajta szellemi kábító­szer is lehet. Levelet váltottam Párizs­ban élõ, idõs ma­gyar szabad­kõmûvessel, aki már a 30. fokozaton állt, igen mûvelt, erkölcsös ember benyomását keltette és éppúgy világfolyamatokat mani­pu­láló gazembernek tartotta Sir Winston Churchillt, mint jó­magam. Itt van tehát a határ! A titkok ismerete sokszor nem böl­ccsé, hanem mohóvá és gátlástalanná tesz, attól függõen, hogy az adott ember és az adott páholy mennyire „romlandó”. Ez az egész játék azért is veszélyes, mert az emberi természet gyarló, bûnre, s legfõképpen a kevélység bûnére hajlamos, és mint ilyen, könnyen elveszíti az önkontollját. Sõt, például szerzõdést köt „a metafizi­ka ördögével”, ami nyílegyenes sugárút a pokolba; esetleg egy politikai nagykoalícióhoz vezet, magával, a kommunista Lu­ci­ferrel (vö. Illu­mi­nátusok)…

Nos, hát csak lassan a testtel, Kedves „Testvéreim”!

Ilyen – elbocsátó szép - üzeneteket végképp ne küldözgessetek ne­kem, mint a legutóbbi is volt. Legújabban azt híresztelitek rólam, hogy én voltam/lettem volna az, aki közétek vágyakozott, és csak a­zért nem vettetek fel, mert nem bizonyultam méltónak a Testvéri­ség­re. Ez az üzengetés immár kifejezetten – nevetséges. Soha nem akartam „közétek” tartozni, sohasem tartoztam közétek, és soha nem is fogok közétek tartozni, mert önmagamon és a családomon kívül csak Jézus Krisztushoz tartozom, evilági „szervezetekhez” nem. Nos, nyugodjatok ebbe bele, békében, és menjetek békével!

Az Úr legyen veletek!

Vác, 2009. augusztus 17.

Zárszó

Nagyjából már 8-10 évvel ezelõtt létezett a Nemzeti Igazságtévõ Bizott­ság, amelynek – ha jól emlékszem – tagjai voltak: Tõke Péter, Drábik János, Éliás Ádám, Tímár György, Síklaky Ist­ván is. Amikor elõször beszéltem fõszerkesztõmnek, Tõke Péter­nek a jelen írásomban foglaltakról, arra kért, mondjam el minde­zeket a Bizottság elõtt, ott majd kvázi jegyzõkönyvbe veszik, és vá­gatlanul megjelenik a Leleplezõben is.

Tisztelt Uraim!

Kicsit megkésve ugyan, de – íme, a „vallomásom”!

Czike László