Az eredeti bûn II.
- Részletek
- Czike László
- Találatok: 1001
Czike László
Az áteredõ bûn egy másik megközelítésben
Valamikor, nagyon régen Káin tervszerûen agyonütötte az öccsét, Ábelt, mert Ábel áldozata jobban tetszett az Úrnak, mint az övé. Aztán az õseink kiirtották a neandervölgyieket... Az Európából Amerikába kivándorolt, szerencsét próbáló (lásd még: aranymosó, aranyásó, stb.) telepesek módszeresen kiirtották Amerika õslakosságát, az indiánokat; - csak mert útban voltak hirtelen meggazdagodásuk elõtt... Adolf Hitler orientalista (Thule-társasági?) eszelõs fajelméletének a II. világháborúban 6 millió zsidó ember esett áldozatul, mert „nem fértek bele” a III. birodalom nagynémet-„árja” koncepciójába...
Nagyobbacska, 10-12 éves gyermek lehettem, amikor egy este a nagyapámmal sakkoztunk; - apám és keresztapám politizáltak, Amerikáról és a Szovjetúnióról beszélgettek. Hallgattam õket, és egyszer csak megkérdeztem tõlük: „Akkor Kennedy és Hruscsov - a világ urai?!” - meglepett, döbbent csend volt a válaszuk... Ma már csak „egy úr van”: George W. Bush. Róma, Napóleon és Hitler nyíltan törtek a világuralomra. Mindegyikük el is bukott, de utánuk újból felizzott a gyûlölet, az áteredõ bûn történelmi lángja. De a kommunizmus nem bukott meg, hanem egy „barba-trükkel”, a „rendszerváltással” teremtett hamis legitimitást magának, megszerezve a világuralmat.
Nem tudhatjuk, hogy a törvény, vagy a bûn volt-e elõbb? A már elkövetett bûnök ellensúlyozására „jöttek-e létre” az isteni törvények vagy fordítva: kezdettõl fogva létezett a Törvény, amit az ember rosszra hajló akaratából eredõen megszegett?! Ha a Törvény volt elõbb, akkor csak Istentõl származhatott. Az Ószövetség errõl tudósít: amikor a bûn már elárasztotta a népek életét, akkor nyilatkoztatta ki Isten a Tízparancsolatot Mózesnek, aki kõtáblákra vésve hirdette ki a zsidó népnek. Kérdés: ha Isten „egyszer már” megbüntette az elsõ emberpárt (Ádámot és Évát), azért, mert a Tudás Fájáról ettek gyümölcsöt (almát), és büntetésül kiûzte õket a Paradicsomból, miért várt mégis „több ezer évet” azzal, hogy a Tízparancsolatát a további bûnök megelõzése céljából kinyilatkoztassa? Miért volt szükség erre az interregnumra?! Mi történhetett ez alatt, a nem tudni milyen hosszú idõ alatt?
Tegyünk egy rövid, visszatérõ vargabetût az õsgenezis „birodalmába”, praktikusan az eredeti bûn kérdéskörének tisztázása céljából. E gondolataim már 25-30 éve érnek bennem, tehát eléggé hosszú ideje kristályosodnak. Az ember származása, eredete sok nép legendavilágában kapott kiemelkedõ, központi szerepet; - ámde a leghitelesebb õsforrás nyilván a Biblia; tekintve, hogy Isten kinyilatkoztatása az emberiség régmúltjáról, azon történelmi idõszakról, amelybõl (mezopotámiai és maya kõtáblák kivételével) írásos emlékeink nem marad(hat)tak fenn. A „polgári” vagy a „tudományos” régmúlt-kutatás a Biblia által leírtakat sem alátámasztani, sem megcáfolni nem képes, de túl sokat kiegészítésként sem tud hozzátenni, hiszen a tárgyhoz kapcsolódóan csak paleontológiai és antropológiai „leletek” léteznek; a történelmi rekonstrukció így túlnyomórészt a hit, a fantázia és a fikció felségterülete. Ilyen értelemben a népek legendáriuma is fikciónak tekinthetõ, mert ezek az eredet-regék csak afféle meseszerû elemeket is tartalmazó „naiv költemények”, amelyeken sehol sem szerepel - miként a Biblián! - Isten hitelesítõ pecsétje...
A mai tudomány (a régészet) maximum csontok, csontváz-darabok elõtalálásával büszkélkedhet; az emberiség elõtörténetére, az emberré válás folyamatára nézvést semmilyen hiteles bizonyítékokkal, adalékkal (nyomokkal) nem rendelkezik, ami viszont sajnálatosan azt jelenti, hogy az ember - mint isteni lélekkel is bíró, tudatos lény - kifejlõdésérõl, teremtésérõl nincsenek direkt ismereteink. A tudomány arra képes csupán, hogy a megtalált csontdarabokból emberszerû lények csontvázait rekonstruálja (mint a puzzle-játékban), amelyek korát a C-14 izotópos módszerrel igyekszik meghatározni; de már azt nem képes megállapítani, hogy az összerakott lények majmok voltak-e még, vagy pedig emberek, és hol húzódik meg a leletek között az az éles határvonal, amelyet hiányzó láncszemnek (angolul: missing link) szoktak nevezni, aki/amely „személyében határeset” lenne, és akit Lucy óta sem találnak a kelet-afrikai olduvai hasadékban. Keresik tehát azt a furcsa lényt, aki - mondjuk - tudattal már rendelkezik, de lélekkel még nem; s valószínûleg teljes bizonyossággal soha nem fogják azonosítani! Világos sajnos, hogy tisztán õslény-régészeti úton sohasem érthetjük meg az ember genezisét; s ámbátor készültek a témáról hatásos, és igen szórakoztató - komoly vagy komikus - nagyfilmek is (az egyikben még Ringo Starr is szerepel, mint kistermetû, ám nagyon intelligens „õsbunkós”!): az ezekben „rekonstruált” õstörténet csupán merõ fikció, valamely fantáziadús hollywoodi forgatókönyvíró agyának rémszüleménye...! Nem marad más hátra tehát, mint hogy megpróbáljuk rekonstruálni a közös és ködös múltat a bibliai õsgenezis-történet alapján, összevetve a kinyilatkoztatást a paleontológiai leletekbõl „kikövetkeztethetõ” eredményekkel...!
Ádám és Éva teremtésének õstörténete, s ebbõl a Genezis - nyilván szimbólum.
A Biblia ugyanakkor mégsem mese, hanem isteni kinyilatkoztatás; - amiért is nem tekinthetjük pusztán jó szándékú fikció-gyûjteménynek! Kell, hogy legyen tehát a történetnek olyan originális igazság-magva, amelyet a tudományos eredmények is alátámaszthatnak, vagy remélhetjük, hogy a kettõ legalábbis nem keresztezi egymást! Ebbõl következik, hogy csak úgy juthatunk azonosságra, ha a bibliai Genezist az õstörténet szimbolikus leírásaként értelmezzük. Ádámnak és Évának, az elsõ emberpárnak (akik már egyértelmûen rendelkeztek: tudattal, öntudattal, értelemmel, szellemmel, lélekkel, lelkiismerettel, erkölcsi normákkal és bûntudattal, érzelmekkel és szerelemmel is) nyilvánvalóan nem lehettek semmilyen párválasztási problémái, hiszen Isten közvetlenül egymásnak rendelte, illetve teremtette õket. Fel sem merülhet az a gondolat, hogy netán nem jól választották (volna) ki a partnerüket. „Tökéletesen” összeillettek, kölcsönösen megfeleltek egymás igényeinek; más választásuk pedig nem is igen volt... Eddig a bibliai szimbólum. De vajon hogyan történ(hetet)t mindez - a valóságban?!
A paleontológiai õselõdeinket „ott hagytuk el”, mikor a cro-magnoni (kisebb agyvelejû, de mégis okosabb) õsünk éppen kiirtotta a neandervölgyi (nagyobb agyú, de butább) õsembert; aki - noha már szintén tudatos lény volt - nyilván közelebb állt még a közös majom-elõdhöz, mint távoli õsapánk, a homo sapiens. Az õslénytani leletek tanúsága is bizonyítja azonban, hogy nincsen olyan „szervezett kiirtás”, amely teljes sikerrel végzõdhetne, amibõl arra következtettek a tudósok, hogy a neandervölgyi „maradék” valahogyan beleolvadt a gyõztes cro-magnoni ember-elõdök hordájába, mintegy színezve annak génállományát. Úgy becsülték, hogy a vérkeveredés cca. 90:10 arányú lehetett, még mielõtt a két faj genetikusan végleg elkülönült volna... (Ezután következhetett a maradék szervezett kiirtása.)
Mindenképp feltételezzük - ámde nem feltétlenül a bibliai Ószövetség választott népének isteni támogatása mintájára! -, hogy az új homo sapiens (Ádám és Éva) törzseinek elõretörését, hirtelen felemelkedését isteni közbeavatkozás (Deus ex machina) okozhatta, mégpedig abban az értelemben, hogy Isten az evolúció arra alkalmas pillanatában „lelket lehelt” a mai emberek közvetlen elõdjének, a homo sapiensnek, vagy még sokkal inkább a cro-magnoni emberek erre jól kiválasztott képviselõinek „a testébe”, miáltal azok értelmi képességei ugrásszerûen megnövekedtek, a neandervölgyiek effektív hátrányára. Az ember-õsünk tehát azáltal válhatott „emberré”, és kerekedhetett felül a nálánál primitívebb ellenfelein, hogy Isten - mint kiválasztott teremtményeit - „lelkes állattá” emelte õket, amitõl öntudatuk és agytevékenységük minõsége is ugrásszerûen feljavult. Ám az emberi nem a valószínû biológiai és isteni genezis alapján potenciálisan „vegyes vérvonalú fajjá”, kevert emberfajtává vált! És feltehetõen itt, ebben van elrejtve az ember kiûzetésének valódi oka is a Paradicsomból, az áteredõ bûn el-követése következtében! A mások kiirtása, vagy asszimilációja volt-e az õsbûn?
Meg kell értenünk a teljes szimbólum-rendszert! Ádám és Éva, az elsõ emberpár jelképesen azokat a kiválasztott homo sapiens - cro-magnoni – embercsoportokat jelöli, akiket az Isten a saját képére és hasonlatosságára isteni lélekkel látott el; felruházva õket a tudás, a titkok ismeretének jogával is, amellyel egyaránt lehetett élni, de visszaélni is. (vö. „Olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói.” Ez minden kísértés gyökere és irányultsága ma is. A kevélység a hét fõbûn legrettenetesebbje.) Az egykori õsi béke állapota lehetett az a Paradicsom, melyben a lélekkel rendelkezõ, de még bûntelen ember korlátlan hatalommal bírt a természet erõi felett, mert akkor még betartotta Isten parancsolatait. A parancsolatok egyrészt arra vonatkoztak, hogy az ember az új képességei birtokában ne essék máris a kevélység bûnébe, s ne próbáljon mindjárt teremtõ Istene fölébe kerekedni; - másrészt pedig arra, hogy átütõ erejû új tudását ne használja a társai (sem a fajtársai, sem az elkülönülõ, mind inkább lemaradó neandervölgyiek) kiirtására, vagyis, hogy ne essék Káin irigységének bûnébe, mert akkor elveszítheti Istentõl kapott elõjogait. (Kiûzik a Paradicsomból és halandóvá válhat, a bûnös lelke pedig elkárhozhat.) De a parancs az új faj génállományának a védelmét is szolgálta; megtiltotta „a lelkes embereknek”, hogy egyenek a Tudás Fájának gyümölcseibõl.
Mit is jelenthetett ez a rejtjelezett parancs?
Tetten érhetjük a párválasztás egyedülálló jelentõségét!
Az isteni génállomány (a lélek ugyanis Isten „genetikus adománya az embernek” – az Ember lélek nélkül nem létezik!) maradéktalan megõrzése céljából „a lelkes férfinak” a parancs szerint tilos volt párt választania azok közül az asszonyok közül, kik nem rendelkeztek Istentõl kapott lélekkel; és az asszony, akinek már lelke volt, nem választhatott „lélek nélküli” õsférfit magának párjául. Meg kell értenünk, hogy az „értelmes ember” isteni lélekkel való felruházása végkimenetelében teljesen új faj létrehozását, megteremtését jelentette; és tudományos ismereteinkbõl tudhatjuk, hogy az új faj „szabálytalan visszakeresztezése” az õsökkel a frissen megszerzett új jó tulajdonságok részbeni elvesztésével, degenerációjával, a faj leépülésével jár együtt. Elõdünk nem értette meg az isteni parancsolatok betartásának végzetes fontosságát, és elkövette mindazokat „a halálos bûnöket”, összefoglalva: áteredõ bûnöket, amelyek folytán az emberiség genetikusan degenerálódott, halandóvá és esendõvé vált, elveszítette a Paradicsomot; és ami még ennél is rosszabb: „lelkes és lelketlen” cro-magnoniak nemzettek „lelkes és lelketlen” neandervölgyieket és megfordítva, miáltal az egész emberi faj összekeveredett; genetikusan vegyes fajjá vált, melyben az isteni eredet (és az áteredõ bûn súlya is!) egyedenként nem azonos, hanem eltérõ mértékû... A bûn tehát a legkevésbé sem irracionalitás, nem is ködös, sosem volt hallucinációs kategória, nem az egyház öncélú kitalációja, vagy gonosz víziója az ember megfélemlítésére, hanem maga, a létezõ genetikus valóság. Annak a keserû története, miként lett a csaknem hiba nélküli, tökéletes genezisbõl némelyek gondatlansága folytán a szerencsétlen emberiség valóságos kálváriája! A történelmünk is bizonyítja, hogy az elkorcsosult génállományú, megzavarodott tudatú emberiség görcsösen próbál visszakapaszkodni a magaslatra, ahonnan önhibájából visszazuhant; azonban újra meg újra eltévelyedik, s Káinként gyilkolja a saját fajtáját, és pusztítja a természetet, az egész élõvilágot; - annak ellenére is, hogy Krisztus 2000 évvel ezelõtt megváltotta az áteredõ bûneitõl...!
A technikai civilizáció vívmányai és fejlõdése nem képes ellensúlyozni az áteredõ bûn hetedíziglen atavisztikusan visszaütõ hatásait; - az emberiség az idõk végéig cipeli magával az õskori tévedések végzetes következményeit.
Az áteredõ bûn – amint már az elõzõ fejezetben is kifejtettem - valójában a bûnös, a tiltott párválasztás lehetett. Az ember megszegte Isten racionális parancsolatát és „léleknélküli”, csak tudat-kezdeményekkel bíró „fél-állatokkal”, neandervölgyiekkel nemzett utódokat, miáltal az egész emberiség elfajzott. Lélekkel „csak félig”, vagy egyáltalán nem rendelkezõ fél-állati lények, „lelki kentaurok” születtek, bestiális tulajdonságokkal felruházva. A degeneráció – nemzedékrõl nemzedékre - folytatódott, és totális erkölcsi lezülléshez vezetett...
Ekkor kezdõdött el a gyilkosok és az öngyilkosok vérgõzös történelme.
Újra csak szót kell ejtenünk a Sátán-Kígyóról, aki Évát megkísértette, majd végülis rávette, hogy egy almával rábírja Ádámot (is) az áteredõ bûn elkövetésére. A rejtélyes Kígyókirályok, a majdnem 6000 éves mezopotámiai kõtáblák fõszereplõi, most újból felbukkannak, mert ma is közöttünk élnek, csak annyira jól álcázzák magukat, hogy az avatatlan szem számára gyakorlatilag azonosíthatatlanok… Csodálkozunk, hogy világunk – erkölcsünk, politikánk, kultúránk, önértékelésünk, stb. – ma a legalantasabb mélységekben, dudvaként tenyészik; hogy szinte semmi reményünk arra, hogy a borzasztó trend egyszerre megforduljon? Hisz ostobaságunk, hiszékenységünk, gyávaságunk, korrumpálhatóságunk folytán a Sátán rejtõzködõ fattyait a leleplezés legkisebb veszélye sem fenyegeti…
Vác, 2009. május 26.
Czike László