Czike László

Az áteredõ bûn egy másik megközelítésben

Valamikor, nagyon régen Káin tervszerûen agyonütötte az öccsét, Ábelt, mert Ábel áldozata jobban tetszett az Úrnak, mint az övé. Aztán az õseink kiirtották a neandervölgyieket... Az Európából Amerikába kivándorolt, szerencsét próbá­ló (lásd még: aranymosó, aranyásó, stb.) telepesek módszeresen kiirtot­ták Amerika õslakosságát, az indiánokat; - csak mert útban voltak hirtelen meggazdagodásuk elõtt... Adolf Hitler orientalista (Thule-társasági?) eszelõs fajelméletének a II. világháborúban 6 millió zsidó ember esett áldozatul, mert „nem fértek bele” a III. birodalom nagynémet-„árja” koncepciójába...

Nagyobbacska, 10-12 éves gyermek lehettem, amikor egy este a nagyapámmal sak­koztunk; - apám és keresztapám politizáltak, Amerikáról és a Szovjetúni­óról beszélgettek. Hallgattam õket, és egyszer csak megkérdeztem tõlük: „Ak­kor Kennedy és Hruscsov - a világ urai?!” - meglepett, döbbent csend volt a vá­laszuk... Ma már csak „egy úr van”: George W. Bush. Róma, Napóleon és Hitler nyíltan törtek a világuralomra. Mindegyikük el is bukott, de utánuk új­ból felizzott a gyûlölet, az áteredõ bûn történelmi lángja. De a kommunizmus nem bukott meg, hanem egy „barba-trükkel”, a „rendszerváltással” teremtett ha­mis legitimitást magának, megszerezve a világuralmat.

Nem tudhatjuk, hogy a törvény, vagy a bûn volt-e elõbb? A már elkövetett bû­nök ellensúlyozására „jöttek-e létre” az isteni törvények vagy fordítva: kezdettõl fogva létezett a Törvény, amit az ember rosszra hajló akaratából eredõen meg­szegett?! Ha a Törvény volt elõbb, akkor csak Istentõl származhatott. Az Ószö­vetség errõl tudósít: amikor a bûn már elárasztotta a népek életét, akkor nyilat­koz­tatta ki Isten a Tízparancsolatot Mózesnek, aki kõtáblákra vésve hirdette ki a zsidó népnek. Kérdés: ha Isten „egyszer már” megbüntette az elsõ emberpárt (Á­dámot és Évát), azért, mert a Tudás Fájáról ettek gyümölcsöt (almát), és bün­te­tésül kiûzte õket a Paradicsomból, miért várt mégis „több ezer évet” azzal, hogy a Tízparancsolatát a további bûnök megelõzése céljából kinyilatkoztassa? Miért volt szükség erre az interregnumra?! Mi történhetett ez alatt, a nem tudni milyen hosszú idõ alatt?

Tegyünk egy rövid, visszatérõ vargabetût az õsgenezis „birodalmába”, praktiku­san az eredeti bûn kérdéskörének tisztázása céljából. E gondolataim már 25-30 éve érnek bennem, tehát eléggé hosszú ideje kristályosodnak. Az ember szárma­zása, eredete sok nép legendavilágában kapott kiemelkedõ, központi szerepet; - ámde a leghitelesebb õsforrás nyilván a Biblia; tekintve, hogy Isten kinyilat­koztatása az emberiség régmúltjáról, azon történelmi idõszakról, amelybõl (me­zo­potámiai és maya kõtáblák kivételével) írásos emlékeink nem marad(hat)tak fenn. A „polgári” vagy a „tudományos” régmúlt-kutatás a Biblia által leírtakat sem alátámasztani, sem megcáfolni nem képes, de túl sokat kiegészítésként sem tud hozzátenni, hiszen a tárgyhoz kapcsolódóan csak paleontológiai és antropo­ló­giai „leletek” léteznek; a történelmi rekonstrukció így túlnyomórészt a hit, a fan­tázia és a fikció felségterülete. Ilyen értelemben a népek legendáriuma is fik­ciónak tekinthetõ, mert ezek az eredet-regék csak afféle meseszerû elemeket is tar­talmazó „naiv költemények”, amelyeken sehol sem szerepel - miként a Bibli­án! - Isten hitelesítõ pecsétje...

A mai tudomány (a régészet) maximum csontok, csontváz-darabok elõtalálá­sá­val büszkélkedhet; az emberiség elõtörténetére, az emberré válás folyamatára néz­vést semmilyen hiteles bizonyítékokkal, adalékkal (nyomokkal) nem rendel­kezik, ami viszont sajnálatosan azt jelenti, hogy az ember - mint isteni lélekkel is bíró, tudatos lény - kifejlõdésérõl, teremtésérõl nincsenek direkt ismereteink. A tudomány arra képes csupán, hogy a megtalált csontdarabokból emberszerû lé­nyek csontvázait rekonstruálja (mint a puzzle-játékban), amelyek korát a C-14 izotópos módszerrel igyekszik meghatározni; de már azt nem képes megálla­pítani, hogy az összerakott lények majmok voltak-e még, vagy pedig emberek, és hol húzódik meg a leletek között az az éles határvonal, amelyet hiányzó lánc­szemnek (angolul: missing link) szoktak nevezni, aki/amely „személyében ha­táreset” lenne, és akit Lucy óta sem találnak a kelet-afrikai olduvai hasadékban. Keresik tehát azt a furcsa lényt, aki - mondjuk - tudattal már rendelkezik, de lélekkel még nem; s valószínûleg teljes bizonyossággal soha nem fogják azono­sítani! Világos sajnos, hogy tisztán õslény-régészeti úton sohasem érthetjük meg az ember genezisét; s ámbátor készültek a témáról hatásos, és igen szóra­koztató - komoly vagy komikus - nagyfilmek is (az egyikben még Ringo Starr is szerepel, mint kistermetû, ám nagyon intelligens „õsbunkós”!): az ezekben „re­konstruált” õstörténet csupán merõ fikció, valamely fantáziadús hollywoodi forgatókönyvíró agyának rémszüleménye...! Nem marad más hátra tehát, mint hogy megpróbáljuk rekonstruálni a közös és ködös múltat a bibliai õsgenezis-tör­ténet alapján, összevetve a kinyilatkoztatást a paleontológiai leletekbõl „kikö­vetkeztethetõ” eredményekkel...!

Ádám és Éva teremtésének õstörténete, s ebbõl a Genezis - nyilván szimbólum.

A Biblia ugyanakkor mégsem mese, hanem isteni kinyilatkoztatás; - amiért is nem tekinthetjük pusztán jó szándékú fikció-gyûjteménynek! Kell, hogy legyen tehát a történetnek olyan originális igazság-magva, amelyet a tudományos ered­mények is alátámaszthatnak, vagy remélhetjük, hogy a kettõ legalábbis nem ke­resztezi egymást! Ebbõl következik, hogy csak úgy juthatunk azonosságra, ha a bibliai Genezist az õstörténet szimbolikus leírásaként értelmezzük. Ádámnak és Évának, az elsõ emberpárnak (akik már egyértelmûen rendelkeztek: tudattal, ön­tudattal, értelemmel, szellemmel, lélekkel, lelkiismerettel, erkölcsi normák­kal és bûntudattal, érzelmekkel és szerelemmel is) nyilvánvalóan nem lehettek semmilyen párválasztási problémái, hiszen Isten közvetlenül egymásnak rendel­te, illetve teremtette õket. Fel sem merülhet az a gondolat, hogy netán nem jól választották (volna) ki a partnerüket. „Tökéletesen” összeillettek, kölcsönösen megfeleltek egymás igényeinek; más választásuk pedig nem is igen volt... Eddig a bibliai szimbólum. De vajon hogyan történ(hetet)t mindez - a valóságban?!

A paleontológiai õselõdeinket „ott hagytuk el”, mikor a cro-magnoni (kisebb agyvelejû, de mégis okosabb) õsünk éppen kiirtotta a neandervölgyi (nagyobb agyú, de butább) õsembert; aki - noha már szintén tudatos lény volt - nyilván közelebb állt még a közös majom-elõdhöz, mint távoli õsapánk, a homo sapiens. Az õslénytani leletek tanúsága is bizonyítja azonban, hogy nincsen olyan „szer­ve­zett kiirtás”, amely teljes sikerrel végzõdhetne, amibõl arra következtettek a tu­dósok, hogy a neandervölgyi „maradék” valahogyan beleolvadt a gyõztes cro-magnoni ember-elõdök hordájába, mintegy színezve annak génállományát. Úgy becsülték, hogy a vérkeveredés cca. 90:10 arányú lehetett, még mielõtt a két faj genetikusan végleg elkülönült volna... (Ezután következhetett a maradék szer­ve­zett kiirtása.)

Mindenképp feltételezzük - ámde nem feltétlenül a bibliai Ószövetség választott népének isteni támogatása mintájára! -, hogy az új homo sapiens (Ádám és Éva) törzseinek elõretörését, hirtelen felemelkedését isteni közbeavatkozás (Deus ex machina) okozhatta, mégpedig abban az értelemben, hogy Isten az evolúció arra alkalmas pillanatában „lelket lehelt” a mai emberek közvetlen elõdjének, a ho­mo sapiensnek, vagy még sokkal inkább a cro-magnoni emberek erre jól kivá­lasztott képviselõinek „a testébe”, miáltal azok értelmi képességei ugrásszerûen megnövekedtek, a neandervölgyiek effektív hátrányára. Az ember-õsünk tehát az­által válhatott „emberré”, és kerekedhetett felül a nálánál primitívebb ellenfe­lein, hogy Isten - mint kiválasztott teremtményeit - „lelkes állattá” emelte õket, amitõl öntudatuk és agytevékenységük minõsége is ugrásszerûen feljavult. Ám az emberi nem a valószínû biológiai és isteni genezis alapján potenciálisan „ve­gyes vérvonalú fajjá”, kevert emberfajtává vált! És feltehetõen itt, ebben van el­rejtve az ember kiûzetésének valódi oka is a Paradicsomból, az áteredõ bûn el-követése következtében! A mások kiirtása, vagy asszimilációja volt-e az õsbûn?

Meg kell értenünk a teljes szimbólum-rendszert! Ádám és Éva, az elsõ emberpár jel­képesen azokat a kiválasztott homo sapiens - cro-magnoni – embercsoporto­kat jelöli, akiket az Isten a saját képére és hasonlatosságára isteni lélekkel lá­tott el; felruházva õket a tudás, a titkok ismeretének jogával is, amellyel egy­aránt lehetett élni, de visszaélni is. (vö. „Olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói.” Ez minden kísértés gyökere és irányultsága ma is. A ke­vélység a hét fõbûn legrettenetesebbje.) Az egykori õsi béke állapota lehetett az a Paradicsom, melyben a lélekkel rendelkezõ, de még bûntelen ember korlátlan hatalommal bírt a természet erõi felett, mert akkor még betartotta Isten paran­csolatait. A parancsolatok egyrészt arra vonatkoztak, hogy az ember az új ké­pes­ségei birtokában ne essék máris a kevélység bûnébe, s ne próbáljon mindjárt teremtõ Istene fölébe kerekedni; - másrészt pedig arra, hogy átütõ erejû új tudá­sát ne használja a társai (sem a fajtársai, sem az elkülönülõ, mind inkább le­mara­dó neandervölgyiek) kiirtására, vagyis, hogy ne essék Káin irigységének bûnébe, mert akkor elveszítheti Istentõl kapott elõjogait. (Kiûzik a Paradicsom­ból és halandóvá válhat, a bûnös lelke pedig elkárhozhat.) De a parancs az új faj génállományának a védelmét is szolgálta; megtiltotta „a lelkes embereknek”, hogy egyenek a Tudás Fájának gyümölcseibõl.

Mit is jelenthetett ez a rejtjelezett parancs?

Tetten érhetjük a párválasztás egyedülálló jelentõségét!

Az isteni génállomány (a lélek ugyanis Isten „genetikus adománya az ember­nek” – az Ember lélek nélkül nem létezik!) maradéktalan megõrzése céljából „a lelkes férfinak” a parancs szerint tilos volt párt választania azok közül az asszo­nyok közül, kik nem rendelkeztek Istentõl kapott lélekkel; és az asszony, akinek már lelke volt, nem választhatott „lélek nélküli” õsférfit magának párjául. Meg kell értenünk, hogy az „értelmes ember” isteni lélekkel való felruházása végki­menetelében teljesen új faj létrehozását, megteremtését jelentette; és tudomá­nyos ismereteinkbõl tudhatjuk, hogy az új faj „szabálytalan visszakeresztezése” az õsökkel a frissen megszerzett új jó tulajdonságok részbeni elvesztésével, de­generációjával, a faj leépülésével jár együtt. Elõdünk nem értette meg az isteni parancsolatok betartásának végzetes fontosságát, és elkövette mindazokat „a halálos bûnöket”, összefoglalva: áteredõ bûnöket, amelyek folytán az emberi­ség genetikusan degenerálódott, halandóvá és esendõvé vált, elveszítette a Pa­radicsomot; és ami még ennél is rosszabb: „lelkes és lelketlen” cro-magnoniak nemzettek „lelkes és lelketlen” neandervölgyieket és megfordítva, miáltal az egész emberi faj összekeveredett; genetikusan vegyes fajjá vált, melyben az is­teni eredet (és az áteredõ bûn súlya is!) egyedenként nem azonos, hanem eltérõ mértékû... A bûn tehát a legkevésbé sem irracionalitás, nem is ködös, sosem volt hallucinációs kategória, nem az egyház öncélú kitalációja, vagy gonosz víziója az ember megfélemlítésére, hanem maga, a létezõ genetikus valóság. Annak a ke­serû története, miként lett a csaknem hiba nélküli, tökéletes genezisbõl néme­lyek gondatlansága folytán a szerencsétlen emberiség valóságos kálváriája! A tör­ténelmünk is bizonyítja, hogy az elkorcsosult génállományú, megzavarodott tudatú emberiség görcsösen próbál visszakapaszkodni a magaslatra, ahonnan ön­hibájából visszazuhant; azonban újra meg újra eltévelyedik, s Káinként gyil­ko­l­ja a saját fajtáját, és pusztítja a természetet, az egész élõvilágot; - annak el­lenére is, hogy Krisztus 2000 évvel ezelõtt megváltotta az áteredõ bûneitõl...!

A technikai civilizáció vívmányai és fejlõdése nem képes ellensúlyozni az áte­redõ bûn hetedíziglen atavisztikusan visszaütõ hatásait; - az emberiség az idõk végéig cipeli magával az õskori tévedések végzetes következményeit.

Az áteredõ bûn – amint már az elõzõ fejezetben is kifejtettem - valójában a bû­nös, a tiltott párválasztás lehetett. Az ember megszegte Isten racionális paran­cso­latát és „léleknélküli”, csak tudat-kezdeményekkel bíró „fél-állatokkal”, ne­an­der­völgyiekkel nemzett utódokat, miáltal az egész emberiség elfajzott. Lélek­kel „csak félig”, vagy egyáltalán nem rendelkezõ fél-állati lények, „lelki kenta­urok” születtek, bestiális tulajdonságokkal felruházva. A degeneráció – nemze­dék­rõl nemzedékre - folytatódott, és totális erkölcsi lezülléshez vezetett...

Ekkor kezdõdött el a gyilkosok és az öngyilkosok vérgõzös történelme.

Újra csak szót kell ejtenünk a Sátán-Kígyóról, aki Évát megkísértette, majd vé­gülis rá­vette, hogy egy almával rábírja Ádámot (is) az áteredõ bûn elkövetésére. A rejtélyes Kígyókirályok, a majdnem 6000 éves mezopotámiai kõtáblák fõsze­rep­lõi, most újból felbukkannak, mert ma is közöttünk élnek, csak annyira jól ál­cázzák magukat, hogy az avatatlan szem számára gyakorlatilag azonosítha­tat­la­nok… Csodálkozunk, hogy világunk – erkölcsünk, politikánk, kultúránk, önér­té­kelésünk, stb. – ma a legalantasabb mélységekben, dudvaként tenyészik; hogy szinte semmi reményünk arra, hogy a borzasztó trend egyszerre megforduljon? Hisz ostobaságunk, hiszékenységünk, gyávaságunk, korrumpálhatóságunk foly­tán a Sátán rejtõzködõ fattyait a leleplezés legkisebb veszélye sem fenyegeti…

Vác, 2009. május 26.

Czike László