Czike László

A meg nem alkuvók hite

Most a ‘szalon-keresztényekrõl’ szeretnék írni; azokról, akik bevallásuk szerint: „hisznek ugyan, de nem annyira”... Hányatott életemben tucatnyi ilyen jóbarátom volt - már középkorúként kötöttem a legjelentõsebb újabb barátságokat, s értek velük kapcsolatosan a legnagyobb csalódások is -; azt mondták, õk hívõ keresztények, akként nevelik a gyermekeiket is, sõt, buzgón megtartják-megülik az összes fontos keresztény ünnepet, ámbár a templomba istentiszteletre rendszeresen nem járnak... Mellettük is oly’ sok köztiszteletnek örvendõ, közismert férfiúról tudok, aki modern korunk kortévesztõ státusz-szimbólumaként önmagáról ‘elengedhetetlen’ image módjára terjeszti és ápolja ‘hív keresztény vagy keresztyén’ - kinek-kinek tetszése szerint! - meggyõzõdését, ami többnyire csak hamis látszat...

Nem nagyon értem meg ezeket az embereket! Miféle ember az, aki belül egy cseppet sem hívõ ugyan, mégis fontos számára a hit mímelése? Hol van a törvény, jogszabály, szokásjog, erkölcs vagy puszta beidegzõdés, - mely konkréten s effektíve elõírná a keresztény hit társadalmi mimikrijét? Miért szükségszerû a hátsó szándékok Krisztus nevével való leplezése?

A bûnös szégyenkezik, így belsõ kényszerbõl Krisztussal álcázza magát?

Gyakran szoktuk mondani: „A pokol felé vezetõ út csupa jóindulattal van kikövezve.” Ám nem csupán a pokol felé vezetõ... Súlyos tévedés kvázi mechanikusan értelmezni Krisztus szeretet-törvényét; soha nem hirdette a mindenáron való békét, megbékélést vagy kiegyezést. Ellenkezõleg: az igazság ‘szószólójaként’, annak keresése, képviselete és érvényesítése a legteljesebb férfi-küldetés, feladat és megpróbáltatás volt, ami az Isten és az Ember Fiára várt, melyet be is teljesítve elvette a világ bûneit!

Természetesen senki nem várhatja el a felebarátjától, a másik embertõl, bárki légyen is az, hogy az élet minden kritikus helyzetében rácáfoljon pl. Szent Péterre, a Kõsziklára, az elsõ pápára, aki (mint tudjuk) halász volt, majd Krisztus elsõ tanítványa (késõbb apostola) lett, s legvégül osztozott mestere sorsában - õt fejjel lefelé feszítették keresztre a rómaiak -; ámde a kritikus helyzetben: háromszor tagadta meg a Mestert, mielõtt a kakas kukorékolt. Az áruló Júdás - miután megkapta a 30 ezüstpénzt - ‘jelleme’ összeomlott, nem tudta a bûnét megbánni és feldolgozni, ezért felkötötte magát: öngyilkos lett. Júdás nyilván kárhozatra jutott, - Péternek azonban Krisztus megbocsátott, maga mellé emelte, s földi helytartójává tette...

Mert a Kõsziklával még tervei voltak - reá építette a keresztény katolikus anyaszentegyházat -; megerõsítette Pétert, aki megbánva bûnét szintén teljesíthette földi küldetését, amelyet kiszabott rá az Úr...

Ismétlem: senki emberfiától nem várhatjuk el, hogy világmegváltó tervei, jellemvonásai legyenek; s még azt sem (?!), hogy Szent Péter - vagy akár a többi apostol - nyomdokaiba lépjen. A világ nagyjából isten-tagadókkal, hitetlenekkel és látszat-keresztényekkel van tele, - nem beszélve azokról a milliárdokról, akik keresztény szemszögbõl tévelygõknek tekinthetõk...

De más az embernek a másik ember iránti elvárása; és megint más, hogy Krisztus, az Isten Fia mit vár el földi követõitõl, a keresztényektõl!

Például azt, hogy ismerjük fel az igazságot, terjesszük el minél szélesebb körben, cselekedjünk az igazság szerint, - minden kritikus helyzetben!

Ugyanis Krisztus maga volt a földre szállt igazság!

A mai hamis, liberális próféták egészen másként, nagyon furcsán fogják fel az emberi történelmet. A történelmi események különbözõ ‘olvasatait’ narrációknak (elbeszéléseknek) nevezik; azt állítják, hogy minden olvasat kvázi egyenértékû, - vagyis hogy nincsen ‘abszolút’ igazság...

A keresztény ember arról ismerszik meg, hogy nem az eltérõ narrációk részigazságában, hanem az abszolút igazságban, Krisztusban hisz. Így a keresztény nem köt elvtelen kompromisszumokat, nem is mindenáron a ‘békét’ keresi, hanem az igazat, mert tudja: csak az nyújt megnyugvást. A keresztény kritikus helyzetben akkor is kimondja a kendõzetlen igazat, ha ez minimum kényelmetlen, s maximum kirekesztés, vagy guillotine járhat érte. A keresztény nem földi, hanem égi karriert remél, ezért a tehetségét és a becsületét nem váltja multinacionális aprópénzre...

Olvassuk együtt egy kicsit Máté Evangéliumát (Mt.10), három tételben:

„Az üldözések megjövendölése. Úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók és ártatlanok, mint a galambok. Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak és zsinagógáikban megostoroznak titeket. Miattam helytartók és királyok elé is hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek elõttük és a pogányok elõtt. Mikor majd bíróság elé állítanak, ne töprengjetek, hogyan és mit is mondjatok. Abban az órában majd megtudjátok, mit szóljatok. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belõletek. Halálra adja majd testvér a testvérét és apa a fiát. A gyermek szülei ellen támad és megöleti õket. Miattam mindenki meggyûlöl titeket, de aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Mikor pedig majd egyik városban üldöznek, meneküljetek a másikba. Bizony mondom nektek, nem járjátok végig Izrael városait, amíg el nem jön az Emberfia.” Meggyõzõdésem, hogy Krisztus példabeszédei nem nosztalgikus zsolozsmázásra valók, hanem arra, hogy kiolvassuk belõlük: mit kell tennünk egy mai kritikus helyzetben. Attól örökérvényûek, hogy minden kor embere kihallja belõlük az aktuális útmutatást. Ennek az egyszerû magyarázata, hogy Krisztus bármely konkrét kritikus helyzetben alkalmazandó magatartás-mintákat ad, az örök igazság birtokában. Ezért most gyarló emberi magyarázatokat próbálok adni szent szavaihoz, mert hiszem, hogy azokat bármely korban esedékes okulásunkra mondta, és hogy azok bárki számára érthetõk, aki tiszta szívvel közelít Krisztushoz...

n Apostolait ártatlan juhokként beküldte az ordas farkasok közé. Tudta hát, és elõre számolt is vele, hogy az igazság hívei áldozati bárányok lesznek. A búza és a konkoly csak próbatétel révén választható külön.

n Kérte híveit, legyenek okos kígyók, valamint ártatlan galambok - egy-idejûleg. Legyenek óvatosak az átlag-emberekkel szemben, akik nem az igazság bajnokai, s gyávaságukban elárulják, feladják majd õket.

n Tisztában volt minden ember (beleértve a tisztákat is) gyarlóságával, és tudta, hogy a megszorított, megalázott, megkínzott ember tanácstalan, kicsinyhitû; esetleg meg is törik. Biztosította apostolait, hogy a kritikus pillanatban Atyáik Lelke, vagyis Isten (igazsága) szól majd belõlük.

n Tudta - és ez talán számunkra a legdöbbenetesebb tény! -, hogy ember embernek farkasa, aki vad s vak gyûlöletében saját véreit is megöleti, ha ezen múlik, hogy mentse a saját irháját. Csak az üdvözülhet, aki el-fogadja Krisztus megváltó áldozatát, vállalja érte az üldöztetéseket és a gyûlölködést, ami Krisztus, az abszolút igazság követõinek a sorsa. Az állhatatosokért, akik városról városra menekülnek; eljön az Emberfia.

Kérdezem: nem ez folyik-e ma is, magyar és globális szinten egyaránt?!

„Bátorság üldözés idején. Nem különb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Elégedjék meg a tanítvány, ha olyan lesz, mint mestere és a szolga, ha olyan, mint ura. Ha a családatyát Belzebubnak csúfolják, - mennyivel inkább a házanépét? Ne féljetek tõlük! Semmi nem marad el-rejtve, mi ki ne derülne, sem eltitkolva, mi ki ne tudódnék. Amit sötétben mondok nektek; mondjátok el fényes nappal, - és amit fülbe súgva hallotok, - hirdessétek a háztetõrõl. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket, meg a testet is pokolba taszíthatja. Két verebet ugye egy fillérért adnak? De Atyátok nélkül egy se’ esik földre. Nektek viszont minden szál hajatok számon van tartva. Ne féljetek tehát! Sokkal többet értek ti a verebeknél. Mindazt tehát, aki megvall engem az emberek elõtt, én is megvallom a mennyei Atyám elõtt. De aki megtagad engem az emberek elõtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám elõtt.” A példabeszéd a mának, értünk szól:

n Tanítvány és mester egyek, miként az úr is az õ házanépével.

n Ha az Urat keresztre feszítik, ez történik majd minden kereszténnyel.

n Legyünk nyugodtak, végül majd minden titokról lehull a lepel.

n Ne féljünk, hirdessük nyíltan az igazságot, a Megváltó igazságát.

n Félni nem a gyilkosoktól, hanem a lélek-elcsábító kísértéstõl kell.

n Krisztus a követõit, Isten a híveit éberen õrzi, s nem veszíti szem elõl.

n Aki részt vállal Krisztus küldetésében, s bátran megvallja õt: üdvözül.

n Aki hitet színlel, de a krízisben megtagadja Krisztust: elkárhozik.

Kérdezem: nem ez az ‘örök’ harc folyik-e mindmáig; az emberi lelkekért?!

„Jézussal vagy Jézus ellen. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem a Földre, hogy békét hozzak. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem, hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert az atyjával, a leányt az anyjával, és a menyet az anyósával. A saját házanépe lesz az ember ellensége. Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki föl nem veszi keresztjét s nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt; de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, - aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem. Aki prófétát fogad be azért, mert próféta, - a próféta jutalmát kapja. Aki igaz embert fogad be azért, mert igaz ember, - az igaznak jutalmában részesül. Aki pedig csak egy pohár friss vizet ad is inni egynek a legkisebbek közül, mert az én tanítványom - bizony mondom nektek: nem marad el jutalma.”

Krisztus világosan megmondja: ahhoz, hogy Isten bárányaként magára vehesse a világ bûneit, hogy megválthassa bûneitõl az esendõ embert, - elõbb meg kell határoznia a bûnt, el kell határolódnia tõle, szembe kell állítania egymással az ártatlanokat és a bûnösöket, a követõit és a megtagadóit; még akkor is, ha ezzel ‘békétlenséget szít’ akár még a családtagok között is. Az igazság kimondása, felvállalása és követése nélkül, a bûn felismerése, megvallása és megbánása nélkül - nincs bûn-bocsánat, megváltás és üdvözülés. A halhatatlan lelkünk csak úgy nyeri el az örök világosságot (a boldogságot), ha tiszta szívünkbõl Krisztus mellé állunk, nyilvánosan megvalljuk a hitünket, vállaljuk az Õ szenvedéseit, - vagyis kiállunk az abszolút igazság mellett, bármilyen kritikus helyzetben. Aki a krízisben az Istennel egy halhatatlan lelkére hallgat, a bajban meg-kérdi ‘a lelkiismeretét’, s az Atya hangja megmondja, hogyan is döntsön. Az igazság jelentõs sorskérdéseiben az igazi keresztény nem köt ‘csak a békesség kedvéért’ elvtelen kompromisszumokat (paktumokat), hiszen ‘a saját keresztünk fölvétele’ saját harcaink megvívásával egyenlõ. A béke mintegy önmagáért - nem krisztusi kategória; sokkal inkább olyan elvtelen politikusok taktikázgatása, akiknek az igazság amúgy nem jelent semmit.

Krisztus nem békét hozott a világra; hanem kardot, a szeretet kardját - a bûn gyökeres kiirtására. Hogy a tiszta búzát elválassza a konkolytól...

Az igaz keresztényt arról ismerni meg, hogy a világ minden erõi üldözik, - mert ma is az egész világ, a hatalom Krisztus ellen dolgozik. A gonoszság legújabb trükkje - mint tudjuk: Belzebub a legnagyobb színész! -, amikor a Krisztust és a keresztényeket hivatalból üldözõk egyszerre jámbor, ájtatos keresztényi ábrázatot, álruhát öltenek; meglátogatják Rómában a pápát, s a békejobb bûvész-mutatványaként egy oltárnál ‘mutatnak be’ áldozatot... Az igaz keresztény nem áll sem a jobb, sem a baloldalon, - csak mindig a nélkülözõk, a szegények, a szenvedõk és az üldözöttek oldalán. Az igazi keresztényt az jellemzi, hogy nem vállal fel - pogány kevélységbõl - isteni jogosítványokat, privilégiumokat. A keresztény szelíden vállalja önmaga gyarlóságát, esendõségét; sosem gyûlölködik, de a megbocsátást Istenre bízza. A keresztény Krisztus igazát hirdeti, ezért egyre mélyebbre alázzák. Ám mint Krisztus mondta: „Kit megaláznak, az felmagasztaltatik.”

Vác, 2003. január 22.

Czike László