Czike László

Orbán Viktor újjászületése

(elemzés a 2004. szeptember 12-i, Mária napon Bécsben elmondott beszédrõl)

Orbán Viktor Mária-napi ünnepi beszéde, Bécs, 2004. szeptember 12.

(Teljes, eredeti szöveg; - forrása az internetrõl: a Fidesz-frakciótól)

„Tartsd meg a közösséget, és az megtart téged!”

Bevezetés „Csoda volt, valóságos csoda, minõsített pillanat, lelki megtisztulás - nagy, történelmi fordulat, mely országok, milliók életét alakította át. Erre a radikális változásra emlékezünk ma.”

---------------------------------------------------------------------------------------------------

„Engedjék meg, hogy most mégis egy kis, kizárólag személyre szabott csoda felidézésével kezdjem a beszédemet. A múlt század nyolcvanas éveiben jártunk, amikor fiatal házasként feleségemmel és néhány barátunkkal hátizsákosan el-indultunk Lengyelországba.

Látni akartuk a lengyelek pápáját, - a kommunizmus talán legreménytelenebb éveiben látni akartuk a reménység forrását, a Szent Atyát.

Ott álltunk, maroknyi magyar sereg több százezer hívõ közepette, és tudtuk: ennyi szent akarat, imádság nem mehet el a semmibe, ennek következménye kell, hogy legyen.

A kicsi, személyes csoda számomra az, hogy ma itt állhatok Önök elõtt, az egy- kori diák, majd a törvényen kívüli antikommunista ellenzék egyik vezetõje, késõbb az elsõ szabadon választott magyar parlament képviselõje, majd pedig miniszterelnök, - s most az európai kereszténydemokrácia egyik képviselõje, az Önök vendége lehetek.

A nagy csoda valójában akkor, ott kezdõdött, Lengyelországban, amikor az a fehér ruhás barátságos tekintetû ember 1979-ben Rómából hazament Lengyel-országba, és azt mondta a fogadására összesereglett millióknak: "Ne féljetek!" Ezzel megindult a változás, megkezdõdött a kommunizmus világméretû össze-omlása, ami elhozta a magyarok szabadságát, a magyar nemzet függetlenségét és végül Európa újraegyesítését.

Persze ennek a csodának voltak elõzményei, az Önök és a mi történelmünkben is. Az elõzményeket, a csoda termõtalaját azon százak, ezrek, neves és névtelen emberek képezték és képezik, akik életükben úgy szolgálták népeinket, hogy hitük, elveik mellett a végsõkig kitartottak. Elviselték a megpróbáltatásokat, mert biztosak voltak benne: személyes életük sorsa végsõ soron egy magasabb Hatalom kezében van. Szolgáltak e hitben királyaink, politikusaink, papjaink, tanáraink, s mindenekelõtt sok-sok édesanya, aki így nevelte gyermekét. Mikor

emlékeznénk meg errõl, ha nem a legmagasztosabb édesanya neve napján?!”

Orbán Viktor az elsõ szakaszban ‘kis csodára’ és ‘nagy csodára’ emlékezik, ami szép, költõi megfogalmazása, bemutatása annak, hogy a küldetésére kiválasztott ember személyes élete, sorsfordulói miként kapcsolódnak össze a történelem fõ sodrának meghatározottságával: hogyan válik a ‘kis csoda’ a globális változások résztvevõjévé, majd a világméretû politikai korszakváltás egyik aktív, hazájában pedig az átalakulás mértékadó, vezetõ személyiségévé.

Amennyiben csak az idõpont, a beszéd ünnepi aktualitása ‘forszírozta’ az evilági események okozati összekapcsolását ‘a lengyel pápa’ Krisztus-parafrázisával - „Ne féljetek!” -, úgy ez ‘enyhítõ körülmény’... Mindenesetre naivitás, álnaivitás Orbán részérõl a kelet-európai kataklizmaszerû társadalmi (rendszer)változások okául, kiinduló pontjául jelölni meg a lengyel származású Wojtyla bíboros római pápává választását, II. János Pál néven! Az pedig kifejezetten a történelem - bár ‘jószándékú’, de - legalábbis finoman szólva ‘kozmetikázása’ lenne, ha hirtelen felindulásból a kommunizmus világméretû összeomlását valamilyen pozitív égi jelnek, netán az égi (nem evilági, isteni) hatalom fényes, legvégsõ gyõzelmének hinnénk a gonosz hatalmak felett! Aki ismeri a Szeplõtelen Szûz Mária magán-kinyilatkoztatásait (vö.: a Máriás-papi Mozgalom Kék Könyvének tartalmával) - márpedig a szónoknak ismernie kell! -, az jól tudja, hogy a kommunizmus után még veszélyesebb ellenség, a szabadkõmûvesség sõt, az egyházi kõmûvesség áll elõ, ‘emelkedik ki az óceán hullámaiból’, mely világuralmi törekvéseinek kvázi ‘realitását’ épp a világkommunizmus bukásának ‘köszönheti’. Ha Reagan, USA-elnök csillagháborús fegyverkezési programjának erõltetése és erõfeszítései nem teszik tönkre a Szovjetúnió gazdaságát - ami a politikai összeomlás alapfeltétele, sõt, kiváltó oka volt -, úgy a világ kétpólusú nemzetközi hatalmi rendje még ma is fennállna, és ez továbbra is lehetetlenné tenné a világ egyetlen, egyközpontú szabadkõmûves világállamban való egyesítését. Vagyishát a katonai és politikai hatalom monolitikussá alakulása tette lehetõvé, hogy a kõmûvesség elõre törjön.

Mondhatnánk, a világ csöbörbõl vödörbe jutott: a sárkány, a tengeri fenevad az eddigieknél sokkal veszélyesebb alakot öltött; - párduc, majd báránybõrbe bújt farkas képében támad, ami nemcsak hogy nem tekinthetõ ‘elsöprõ sikernek’, de a még nagyobb frászt hozza ránk... Mert nemcsak az egész világot próbálja meg egypólusú lakhatatlanná torzítani, de utolsó menedékünk, reményünk keresztény letéteményesét, a katolikus egyházat is fel akarja számolni, hogy teljhatalma egy részévé aljasítsa, megfossza Krisztus földi helytartóságának küldetésétõl...

Az pedig egyszerûen tévedés - pontosabban nem igaz! -, hogy a kommunizmus bukása meghozta volna a magyarok szabadságát, Magyarország függetlenségét és ‘Európa újraegyesítését’. A magyarok ma nem szabadok. Ma Magyarország a NATO tagja, ami eddig - a katonai költségvetésünk növelése mellett! - az USA világhatalmi, világcsendõri érdekeinek kiszolgáltatottjává, potenciálisan ‘katonai támaszponttá’ tette az országot. Másrészt a politikai rendszerváltás ára a nemzeti mûködõ tõke szinte maradéktalan elveszítése volt. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szakértõinek értékbecslése (1989.) 100-120 milliárd USD értékûre becsülte a magyar társadalmi tulajdont, melynek a 90 %-a 1990. és 1998. között multinacionális kézbe került, - miközben a kampányszerû privatizáció bevétele mindösszesen 5,6 milliárd USD-re (Drábik) rúgott. Emellett Magyarország teljes államadóssága az elmúlt 15 év alatt az ötszörösére nõtt, ma cca. 100 Mrd USD...

Ami pedig Európát illeti? Valóban létrejött egy kvázi Európai Egyesült Államok szerû gazdasági-politikai, egységes hatalmi konglomerátum, amely azonban nem

Európa ‘újraegyesítése’ (restaurált Nyugat-Római Birodalom?), hanem virtuális ellenpont, konkurencia az Amerikai Egyesült Államokkal szemben; - valójában viszont a szervezõdõ antikrisztusi Világállam formálódó második nagy szelete...

Hogy mindezen változásokat II. János Pál pápa megválasztása indukálta volna?

Hogy mindezen változások egy magasabb Hatalom ‘csodatételei’ lennének?

Hogy mindezekhez a változásokhoz asszisztált volna mindmáig a hívõ királyok, papok, tanárok, politikusok, édesanyák minden szolgálata?

És maga, a legmagasztosabb Szûzanya?!

Ó, te szent, bálványoknak megfelelni igyekvõ, sõt, hódoló álnaivitás!

Nézzük tovább Orbán beszédét, állításainak részletesebb indoklását!

„Igen, õk álltak a változások mögött!

Talán nem az elsõ sorban, nem reflektorfényben, de biztos fundamentumként. Hiszen az evangéliumból tudjuk: az emberek Isten iránti bizalma nélkül még Jézus sem tudott csodát tenni Názáretben.

Oszlassunk el közösen egy történelmi tévhitet! Sokan gondolják, hogy a világ-politika kedvezõ alakulása, az elszánt reagani politika és a szovjet birodalom meggyöngülése, a gorbacsovi peresztrojka szinte önmagában eldöntötte, hogy a kelet- és közép-európai térségben szabad országok jöjjenek létre.

A dolog azonban nem így áll. Mert ha ez igaz lenne, akkor ezen országokban a fennálló rendszer konzerválódott volna, - legföljebb szovjet befolyás nélkül. S hogy csak egyetlen példát mondjak, a mai formájában ki sem alakult volna a demokrácia. De tán még a munkásõrség is megmaradt volna, esetleg a stukker csövén a reform keretében egy jókora pántlikával! A dolgok azonban, mint tudjuk mindannyian, nem így történtek. Európa politikai térképét könnyû át-rajzolni, a vasfüggöny vonalát egy iskolás gyerek is ki tudja radírozni...

De megtenni a szükséges változtatásokat, és meglépni mindazt, ami egy valódi demokratikus átalakuláshoz vezet, - nos, ehhez már valami több kellett!

Elképzelés és egyéni bátorság, és mindenek elõtt hit!

Európa keleti térfelét a negyven év szocialista zsákutcája rendkívüli mértékben visszavetette szerves fejlõdésében. De abban, hogy ezalatt a negyven év alatt megõriztük eszményeinket, és figyelvén Európa boldogabbik felére, tudtuk azt is, milyen útra kellene lépnünk, rendkívüli szerepe van a hit és civil kurázsi nélkül létrejönni nem is tudó mozgalmaknak. Azoknak a megmozdulásoknak, amelyek jelzõtüzekként világítottak a diktatúra sarkköri éjszakájában.

Ilyen volt a kelet-németek 1953-as felkelése, a magyar 1956-os forradalom és szabadságharc, az 1968-as prágai tavasz, és ilyen volt az 1980-as években a lengyel Szolidaritás kiterjedt mozgalma. De idesorolom azt a vallási mozgalmat is, a Rózsafüzér-Kiengesztelõ Zarándoklatot, amelynek ma a vendége lehetek, hiszen nem véletlenül kezdtek el Önök, az egész világon mára több mint 700 ezren, éppen 1947-ben Bécsben imádkozni. S beletartozik ebbe a sorba mindaz a testvéri segítség is, amit a vasfüggöny másik oldaláról, Önöktõl kaptunk nem csak az ‘56-os menekültek idején, hanem évtizedeken keresztül. Ezért mi Önöknek örökre hálásak leszünk!

Ezért kezdõdött lelki-erkölcsi értelemben a rendszerváltozás 1989. június 16-án, mikor az 1957-ben kivégzett 56-os miniszterelnököt, egykori kommunistát, Nagy Imrét több mint 30 év után tisztességgel eltemettük. Százezrek álltak a budapesti Hõsök terén, és az egész ország ott ült a TV elõtt; ki reménnyel teli, ki félelemmel.

Polgárok, akik lehet, hogy nem is tudták, csak érezték: amíg a halottainkat, az áldozatokat tisztességgel el nem temetjük, addig nincs lehetõségünk az újra-kezdésre. Mint egy villám fényénél, egy pillanat alatt világossá vált: mi a múlt, és mi a jövõ. Halál és születés, újjászületés. Egy nemzet ilyen pillanatokból születik, s születik újjá. Azon a napon akikben volt hit, megtisztultak, átélték a csodát. Elsõ gyermekünk, aki ma az öt közül itt van velem, éppen azokban a napokban született. Õ egyidõs a szabadsággal...

S másnap már megkezdõdött, helyesebben folytatódott a mindennapi küzdelem a hatalom ellenõrzéséért, a gyakorlati szabadságért. Levetettük hát az ünneplõ ruhát és leültünk tárgyalni, szembe az asztalhoz, mi törvényen kívüli ellenzéki pártok képviselõi, én is, a magam 26 évével, szembe az állampárt képviselõivel, akikkel céljaink bizony eltértek egymástól. Céljaink ugyan eltértek, de volt egy közös érdekünk: az, hogy ne omoljon vér, és ne törjön ki a forradalmi erõszak az országban.

Mindenki félt. Nem is annyira a másiktól, hanem attól, hogy olyan folyamatok indulnak el, amelyek kiszabadulnak a normális civilizált élet korlátai közül, és vérontásba, erõszakos cselekményekbe sodorhatnak mindannyiunkat. Nos, a békés átrendezõdés természetesen nem volt olyan békés, mint amilyennek ma sokan láttatni akarják. Csak nem volt véres. A tárgyalások célja az asztal két oldalán nem egyezett, tehát békétlenség volt a tárgyalásokon, a legnyíltabb békétlenség. A tárgyalások célja azért nem egyezett meg, mert az egyik fél a pártállam lebontásában volt érdekelt, a másik pedig a bontási anyag ügyes hasznosításában és eladásában. Az akkori ellenzék a körvonalazatlan jövõrõl gondolkodott, az állampárt pedig a nagyonis kézzelfogható és elvihetõ jelenrõl. Ezért van az, hogy ma a magyar milliárdosok többsége a kommunista fészek-aljból került ki. Ennyit az akkori konkrét eseményekrõl.”

Miután elsõ nekifutásra így ‘lerohantam’ Orbán Viktor mondanivalóját; kezdtek kétségeim támadni - vagy nem jól olvasom, vagy nem jól értelmezem a fentebb leírtakat. Mert a szöveg szóról-szóra ‘alátámasztani látszott’ az én kifogásaimat! Mint ilyenkor mindig, most is valami külsõ kontrollt, valami ‘több szem többet lát’ megoldást kerestem, kétségbeesetten... Elküldtem a meglátásaimat levelezõ partneremnek, aki nagyságrendekkel jámborabb keresztény nálam, és akinek azt is köszönhettem, hogy Orbán bécsi beszédének szövege egyáltalán eljutott ehhez az újsághoz, melybe most is írok s hozzám, hogy olvashassam és elemezhessem.

Ezt írtam neki: „Nem tudom, mit ért Orbán ‘a bontási anyag hasznosítása’ alatt, hiszen itt az ország lett eladva, egy tál lencséért, annak is a háromnegyedét volt kommunisták falták fel. Lehet bármekkora csodáról beszélni, de nemzeti vagyon hiányában (márpedig ez tény) mind a ‘szabadság’ (ami meglehetõsen ‘relatív’), mind az ún. ‘demokratikus intézményrendszer’ (ami nem mûködik) csak afféle ‘nesze semmi, fogd meg jól!’, látszat-csereérték, ami élvezhetetlen. (Nem szólva arról, hogy kinek és miért is tartoztunk mi a szabadságunkkal, hogy ‘fizetnünk’ kelljen érte?!) A valóságos csoda az, hogy egyáltalán még élünk, de ez is kezd illuzórikussá válni a Gyurcsányék tervezett közeljövõbeli, legújabb megszorító intézkedéseinek tükrében... Az ünnepi pátosz helyett észre kellene venni, hogy távlatokban egyre jobban hasonlítunk tízmillió hajléktalan koldus országához: ülünk a puszta földön (lassan már az sem a miénk!), és makacsul kántáljuk a ‘Jaj, be szabad is vagyok!’ címû népnemzeti önámító nótát, pedig ez csak az önfelszámolás szabadsága.”

Kesergõ soraimra hölgyismerõsömtõl az alábbi választ kaptam:” Ugyanúgy látja õ is, ahogy te, csak másképpen fogalmazta. Nekem nagyon tetszik ez a beszéd, mert ahogyan mindannyian látjuk az anyagi javak herdálását, és hogy ‘a bontási anyag’ milyen gaz módon bánt vele, jó ha ‘kiolvassuk az eseményekbõl’, hogy a Lucifer-követõk nem is tehetnek másképpen. Nekik nem a haza, nem a másik ember a fontos, nem a kegyelem, nem a közösség, nem a 100 százalék, hanem az önzés, az átverés, a tízparancsolat elleni magatartás. Mert az ‘Isten majma’ elhitette velük, hogy az a jó...

A valóság mégis megmutatja, hogy nem jó. Mégis megmutatja, hogy akik bíztak a kegyelem erejében, azokat a kegyelem meg is tartotta. Milyen csodálatosan erõsödik az a fele az országnak, akik ezt így látják!!! Ami még ennél is nagyobb csoda, hogy MAGYARORSZÁG VOLT, ÉS REMÉLJÜK, ELKÖVETKEZÕ MINISZTERELNÖKE, ORBÁN VIKTOR IS így látja. Ez a csoda!

Mit ír a 127, 1 Zsoltár?

„Ha az Úr nem építi a házat, az építõk hiába fáradnak.

Hogyha az Úr nem õrzi a várost, az õr hiába õrködik fölötte.”

A ‘bontási anyag’ az Úr nélkül építi a ‘házat’, a nem sziklára épült házat, és el is fogja sodorni az ár. Vajon a rabolt gazdagság megmenti õket?? Nekünk elég, ha „az Úr õrzi a várost”; - mi vagyunk a hitbõl és hittel „élõ kövek” városai, s nem fogja elsodorni az ár...

„Nektek tehát, mivel hisztek benne, dicsõségetekre válik, a hitetlenekre ellenben ez vonatkozik: „Az a kõ, amelyet az építõk elvetettek, szegletkõ lett”, a botlás köve és a botrány sziklája.” (1 Pét 2,7)

Én így értelmezem.”

Íme, így talál a képes beszéd a süket fülek helyett az értõ szív legmélyébe.

Íme, így lesz Orbán Viktor beszédjének látszólagos (?) hiányosságaiból pozitív erény, transzcendens dimenzió, örök ígéret - s visszamenõleges prófécia...

Ámen!

„Térjünk most vissza a hithez, amely a meggyõzõdésem szerint az események végsõ mozgatórúgója volt. Idézzük föl, hogy a diktatúrákat - különösképpen a kommunista diktatúrát - Magyarországon végül is két közösségtípus élte túl: a család és az egyházi közösségek. Pedig ez nem az a ‘klasszikus’ diktatúra volt, amely egyszerûen az emberek szabadságát kívánta elvenni. Ilyennel Európa népei már többször szembenéztek történelmük során. Nem. Ez olyan diktatúra volt, mely elvette az emberek tulajdonát is, sõt új embert akart belõlük faragni, a homo sovjeticus-t. Egész Közép-Európából egy átnevelõ tábort csinált. Ezt a diktatúrát - nem sérülések nélkül, de a legkisebb (?) sérülésekkel - túlélték a családok, amelyek emberek százezreinek nyújtottak érzelmi, szellemi és lelki menedéket, amikor a külvilágban a hazugság és embertelenség vihara tombolt. A történelmi egyházak pedig a létükkel biztosították az embereket arról, hogy létezik, nem pusztult ki az a másik, ezeréves lelki Magyarország. Ez volt az a két közösségtípus, amely képes volt túlélni a világ legdurvább, legbrutálisabb diktatúráját. Épp azok maradtak meg, akiket legradikálisabban támadtak meg.

S máris itt vagyunk a mában és a jövõben. A kérdés most már az, hogy azok a közösségek, amelyek segítettek bennünket abban, hogy a lehetõ legkevesebb sérüléssel éljük túl ezt a diktatúrát, - vajon képesek lesznek-e értelmet vinni a szabadságba? Most, amikor már nem megvédeni (?) kell magunkat valamivel szemben, hanem föl kellene építeni a saját világunkat, - vajon most mennyire számíthatunk ezekre a közösségekre? Ez lesz az elõttünk álló néhány esztendõ egyik legizgalmasabb kérdése.

Mi közép- és kelet-európai újrakezdõk, akik ismerjük a keresztény hitnek ezt a megõrzõ erejét, azt kérdezzük: Miért akarnánk mindezt a jót megvonni egész Európától? Miért ne törekednénk arra, hogy ez a jó megjelenjen Európa közös alkotmányában?

Ez a kérdés itt magasodik elõttünk. Lesznek-e elég erõsek az európai egyházak hogy az európai architektúrában megjelenítsék azt a hitbéli vonást, amely saját hazájukban évszázadok óta természetes?

S itt engedjünk meg magunknak önkritikus kitérõt. Bár Európában mindenki valamely módon a keresztény hit gyümölcseibõl él, ám ennek sokan nincsenek már a tudatában. Ha mi nem mondjuk el nekik, ha nem teszünk tanúságot az õket is hordozó hitbeli örökségrõl, akkor ki fogja ezt megtenni helyettünk?!

Ha pedig megpróbáljuk, akkor úgy próbáljuk-e meg a tanúságtételt, hogy azt a XXI. század embere képes meghallani? Hiszen sokan, nagyon sokan belülrõl süketté váltak már az üzenet számára. És ha találkoznak az egyház üzenetével, az igével, akkor legfeljebb odáig jutnak el, ahová az egyszerû templomba járó eljutott, aki mikor a templomból hazament, s a felesége megkérdezte, mirõl is beszélt a pap, csak annyit tudott mondani, hogy - a bûnrõl. És amikor meg-kérdezte tõle, mégis mit mondott a bûnrõl, akkor az egyszeri férj ezt válaszolta: ellenezte. (Persze nyugodjanak meg, ez Magyarországon történt egy protestáns

kereszténnyel...)”

Szóval, amikor Margó sorait elolvastam, kezdett valami, valami új felderengeni! Azt írta, hogy Orbán gyakorlatilag ugyanúgy látja a rendszerváltás óta kialakult gazdasági és politikai helyzetünket, mint én, csak ezt másképpen fejezi ki... Más oldalról megközelítve: én inkább a hiányt, a felhalmozódott és máig megoldatlan problémákat látom, és ezzel a beállítódással szemlélem a világot, - Orbán pedig velem szemben mindmáig, és folyamatosan a megvalósult csoda (a szabadság?) révületében él; múlhatatlan (ön)érdemként azon örvendezve, hogy az agymosó kommunizmus évtizedeiben is sikerült megõrizni a hit és a család összetartó és közösségformáló erejét. Vagyis én a ‘bontási anyag’ által széthordott , privatizált társadalmi tulajdon, az eltûnt népvagyon hiányán kesergek, míg Orbán az isteni kegyelem nagyszerûségét dicséri, amely lehetõvé tette a nemzet és a vallás fenn-maradását és megõrzését a legzordabb idõkben is...

Kétségtelen, hogy Orbán nagy ívû gondolatmenete transzcendens magasságokba emeli a rendszerváltás teljes kérdés-komplexumát. A beszédje további elemzése szükségessé, és így kötelezõvé is teszi, hogy vele emelkedjünk e magasságokba, mert a szöveg minden rejtett, kódolt üzenete tisztességgel csak úgy tárható fel, ha a szakrális dimenzióit ‘földhözragadt populizmustól’ mentesen igyekszünk megragadni... És akkor újból és újból (összesen 3-4-szer) elolvastam a beszédet, amelynek egyes részeit más beszédekbõl már ismertem; - és rádöbbentem, hogy itt és most egy olyan moduláris elemekbõl tudatosan kifejlesztett, folyamatos szakrális szellemi építkezéssel állok szemben, melynek a háttere a teljes emberi és magyar múlt, az idõhorizontja pedig egy beavatottként felismert jövõ, amely minden hívõ ember számára egylényegû. Minél jobban elmélyedtem a szöveg tanulmányozásában, annál tisztábban átláttam annak többrétegû mondanivalóját. Mert ez a beszéd szólt a magyarokhoz és az Európai Únió minden népéhez, szólt hívõkhöz és hitetlenekhez, szegényekhez és gazdagokhoz; - mindenkihez, hogy elõsegítse egy közös emberi nyelv (nevezõ) kialakítását, melybõl a szeretet szól.

Történt egyszer, nagyon-nagyon régen, úgy 6-7 évvel ezelõtt, hogy magam is el- elgondolkoztam némi hõsi történelmi analógiákon, s a magyarság valós evilági küldetésén, és furcsa módon - a szakrális fejedelem problémakörére akkoriban még csak kvázi-intuitív módon, mintegy ráérezve - tettem ezt Orbán ‘királysága’ idején, némileg ironikus éllel, nem is sejtve, hogy az akkori gondolataim egyszer majd még dejà vu élményét kelthetik bennem... Ezek a furcsa, kevert-látomásos gondolataim meg is jelentek akkoriban; de senki nem értette õket, - én sem...

Mirõl is van szó? A szakrális fejedelemrõl. Azokról a gondolatokról, melyek azt az államférfit foglalkoztatják, aki nemcsak abban érdekelt, hogy degeszre tömje saját maga, és szûkebb lobby-társai zsebét, a földi mértékkel rendelkezésére álló rövid ciklus-ideje alatt... Az Európai Únióról van szó, amely ma már sok nemzet közös hazája, és ha még nem az, hát az lesz néhány évtized múltán, mert vissza-felé többé már nem vezet út. Arról az Európai Únióról, mely valamikor Nyugat-Római Császárság volt, s területileg majdnem azonos a mai Únióval. Arról van szó, hogy Hunyadi János egykor nemcsak Magyarországért harcolt a török ellen, hanem az egész óvilági keresztény kultúráért, amely most elenyészni látszik. A Kocsis István csodálatos könyveiben (A szakrális király, A Szentkorona-tan és Magyarország szent koronája, stb.) történelmi alátámasztással megírtakról. Meg arról, hogy mi lehet a magyarság küldetése ezen a földön, amely már az Únióhoz tartozik; ha tetszik ez nekünk, ha nem...

Azokról a szakrális királyainkról beszélek, akik akkor is összeurópai mértékkel és méretekben gondolkodtak, amikor pedig a vén Európát kishitû, uralkodásra méltatlan királyok vezették a semmibe, miáltal elveszni látszottak a keresztény hagyományok és gyökerek. Mert Szent István, Szent László és Hunyadi Mátyás szakrális királyainknak egyaránt voltak súlyos vívódásaik, amikor rádöbbentek: Európa kétarcú..., legalábbis kétarcú - Magyarország vonatkozásában. Amikor mi a népek bölcsõjére gondolunk - õk mint újszülött kisdedet, martalékul vetnek tatárnak, töröknek. Amikor mi Európa szabadságáért ontottuk a vérünket - orosz hadak verték szét az osztrákkal szemben kivívott függetlenségünket. De késõbb Trianonban meg is csonkították, majd késõbb újabb büntetésül (?) a Szovjetúnió gyarmatává engedték veszni Magyarországot... Amikor pedig 1956-ban a világ szabadsága, demokráciája volt a tét - Európa csak hallgatott, a ‘Szabad Európa’ kivételével. Nekünk mindig ‘az Európához tartozás’ volt az elérhetetlen álmunk; és mindig csak újabb csalódások vártak ránk...

Most viszont az Únió teljes jogú tagjai vagyunk, és a földünk immár a többé fel nem osztható Európai Únió földterületének szerves, elidegeníthetetlen része. S jogos, indokolt a félelmünk, hogy afféle ‘perifériális kerítésnek, majomfogónak’ kellettünk csak, a várható modernkori (kelet-nyugati irányú) népvándorlás fel-és letartóztatására. Új védelmi sáncnak az egykori tizenkettek köré, - miként a sötét középkorban. S hol van már Hunyadi, kinek bús hadát egykor „Bécsnek büszke vára” nyögte? De a legnagyobb szomorúságunk mégis az, hogy miközben mi - akik a kereszténységet ezer évvel ezelõtt épp az Európába illeszkedés céljából vettük fel! - újból rendszert is váltottunk Európa kedvéért; lemondva földrõl, társadalmi tulajdonról, kivívott életszínvonalról, egyenlõségrõl a szabadságunk elnyeréséért, most úgy találjuk, hogy mire Európa ‘visszafogadott’ bennünket, mint ‘önhibáján kívül tékozló fiait’, addigra Európa, az õsanya veszítette el saját önazonosságát. Mert ha Európa már nem keresztény; - úgy miért jöttünk mi ide? Mi megõriztük hitünket, vallásunkat, összetartozásunkat, közösségépítõ családi kötelékeinket, de mit ér a nemzetmegtartó erõ a keresztény gyökerek nélkül?!

Amelyeket most a liberálissá átvedlett Európa kitépni, megtagadni készül?

„E tekintetben Nyugat-Európa, tehát azok az országok, melyeknek nem kellett átélniük az ateista átnevelõ tábort, az egyházüldözést, elsõ pillantásra még úgy tûnhet, szerencsésebb helyzetben vannak. Önöknél nem szûnt meg az egyházi jelenlét folytonossága, mely a bölcsõtõl a koporsóig, a keresztségtõl a temetésig tart. Az óvodai, az iskolai hitoktatás, a cserkészet, az egyházak egyetemista szervezetei, a plébániák és egyházközségek ünnepei és hétköznapjai - mind-mind az emberek életének, vagy legalább is tekintélyes részük életének közép-pontjában tartották a vallást. Mégis, ha alaposabban megvizsgáljuk Nyugat-Európa országait, azt látjuk, hogy miközben a mindennapi élet színterein a vallásos értékek még mindig megbízhatóan egyben tartják a közösséget, az egyházak közéleti szerepe mintha csökkenne...

Nálunk ez másként volt, és ma is másként van.

Az elnyomás és visszaszorítottság évtizedei után talán nem túlzás azt állítani, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedben sokak számára megtörtént az egy-ház ‘újrafelfedezése’. Sokaknak az egyház mindig az életük része volt. Mások - a rendszerváltás elõtt - kívül maradtak a keresztény hitéleten. Egész Közép-Európában megfigyelhetõ, hogy újra a megindító felfedezés erejével hat nem- csak az egyház tanítása, hanem az egyházi keretben kínált közösségi élet is. Magam is bejártam ezt az utat...

Nyugat-Európával szemben, Közép-Európában és Magyarországon különös-képpen is, az egyházak közéleti szerepe az elmúlt évtizedben folyamatosan erõsödött, s ez a folyamat minden bizonnyal a jövõben is folytatódni fog. Talán ma már az sem tûnik túlságosan kockázatos kijelentésnek, hogy a történelmi egyházak a magyar közélet megkerülhetetlen szereplõivé váltak, szemben a nyugat-európai tendenciákkal.

Persze gyakran halljuk - talán hallják itt Bécsben, Önök is -, hogy elavult gondolkodás az ilyen, régimódi. Valaha, az ún. keresztény Európában talán szükségük lehetett arra a meggyõzõdésre a fejedelmeknek, hogy õk az Isten, a Gondviselés kegyelmébõl és rendelésébõl kormányoznak, a hívõknek pedig arra, hogy sorsuk a Gondviselés kezében van, de ma már - mondhatják, s mondják is - fontosabb a képzettség, a tájékozottság, a tárgyalóképesség, a média-képesség, és még sokféle tudomány. Ne keverjük össze a mindennapi élet alakítását az egyházak elvárásaival! Válasszuk el a keresztény tanítást a politikától, a gazdaságtól, a tudománytól és az oktatástól, hiszen a vallás magánügy! Nem ismeretlen ez a hang, kedves barátaim, mert bizony, a mai magyar közéletben - és sajnos nemcsak ott, hanem egész Európában -, még mindig küzdelmes harc folyik a keresztény-keresztyén értékek védelméért.

Aki közéleti szereplõként vállalja, vagy csak elfogadja a ‘keresztény’ jelzõt, annak nem lesz könnyû élete a világnak ebben a sarkában, még 15 évvel a berlini fal leomlása után sem. Szinte azonnal klerikálisnak, nacionalistának, populistának, és - inkább gyakrabban, mint ritkábban - antiszemitának fogják bélyegezni. Ilyen a világ ma még...”

Rendkívül súlyos, amit Orbán Viktor állít! Márpedig õ nyilván tudja, mit mond, hiszen Magyarország elsõ embere volt 1998. és 2002. között, s szinte bizonyosra vehetõ, hogy 2006. után (ki tudja, meddig?) megint ‘az’ lesz... Nyilván az sem ‘véletlen’, hogy a fenti mondatokat szükségesnek látta elmondani épp Bécsben, a Mária-ünnep alkalmával. Ha Orbán Viktor igazat beszél, akkor egyvalami már biztos: Európának ebben a keleti szegletében, a világnak ‘ebben a sarkában’ - nincsen szabadság. Ha Magyarország miniszterelnöke nem vállalhatja rágalom veszélye nélkül a keresztény jelzõt, akkor itt valami nagy baj van. Akkor háború van, mégpedig egyoldalú, reménytelen háború; - mert képzeljük el, vajon milyen jelzõkkel kell szembenéznie egy egyszerû keresztény közembernek, ha az elsõt pl. ‘populistának’ bélyegzik? De hát milyen háború ez valójában, vallásháború? Vagy mégsem? A hitetlenek ‘anti-keresztes’ háborúja az istenhívõk ellen?! Mert vajon nem ugyanezt látjuk egész Európában? Lehet, hogy nem is ‘haza’-értünk, hanem egy liberális olvasztótégelybe, amely már régen nem az, aminek hittük?! Lehet, hogy Európában sem lehet szabadon keresztény egy miniszterelnök?

Csoda-e, ha a szakrális királyaink idõnként csak úgy tudták volna elképzelni az Egyesült Európa (a Nyugat-Római Császárság) keresztény irányítását, hogyha Bécsig meg sem állva császárrá koronáztatják magukat?

Mert aki az Úr hûséges alattvalója, annak tehetséget és küldetést ád az Ég.

„Ma, mikor a keresztény hit és értékek szerepérõl beszélünk, a közéletben, sõt, az állami életben is még mindig sokan vannak, akik csak megmosolyognak bennünket. De mi tudjuk, hogy valójában arról a súlyos kérdésrõl van szó: lehet-e a keresztény hitre építeni a politikai cselekvést?

Induljunk ki abból, hogy a keresztényeknek az Igazságot, a nagy betûvel írt Igazságot kell követniük. A keresztények azt is jól tudják, hogy õk nem az Igazság megtestesítõi. Csak a kommunisták, a bolsevikok hazudták, hogy az igazságnak van földi megtestesülése, mégpedig azok õk, személyesen!

A keresztények azonban még azt is tudják, hogy nincs többféle Igazság. Ez utóbbi állítás a relativisták nagy tévedése vagy ámítása. A keresztények tudják, hogy az Igazság létezik, sõt: csak EGY Igazság létezik; és ez az Igazság lesz elõbb vagy utóbb egész életünk mércéje.

Az Igazság megkérdõjelezhetetlen, függetlenül attól, hogy támogatja-e a többség, vagy sem. A keresztény embernek mindig az Igazság felõl kell közelítenie a közéleti kérdésekhez, így a többség kérdéséhez is.”

Az Élõ Égi Igazság, az Ige, aki a megváltásunkra testet öltött, Jézus Krisztus, az Atyaisten egyetlen Fia, az Isten Báránya, aki elvette a világ bûneit. Evangéliuma - az Újszövetség - ezt a következõképpen hirdeti: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Az Orbán Viktor által említett EGY Igazság, aki elõbb vagy utóbb egész életünk mércéje lesz: Jézus Krisztus, az Abszolút Igazság. Aki majd eljön, ítélni eleveneket és holtakat. A keresztény embernek mindig az Igazság, vagyis Krisztus felõl kell közelítenie a közéleti kérdésekhez, a többség kérdéséhez is...

„Európa ma olyan világ, hol demokratikus politika uralkodik. A demokratikus

politika pedig a többség felhatalmazásán nyugvó közéleti rendszer. Vagyis a demokratikus politika arról szól, hogy többséget teremtünk azon törekvések mögé, amelyet képviselünk. Legalábbis amennyiben komolyan gondoljuk, hogy hivatásunk az emberek életének jobbá tételében áll, és ezt a hivatást nem akarjuk elveszíteni. A közéletben, de leginkább a politika világában, többség nélkül az ember erõfeszítései a legjobb esetben is csak tiszteletreméltóak és - valljuk be - kevéssé eredményesek. A többséget lehet - tévesen! - a politika végsõ céljának tekinteni. Mi azonban a munka szükséges és elkerülhetetlen eszközét látjuk benne. A többség bármilyen szilárd alapja is a demokráciának, a mi számunkra önmagában nem elegendõ. Az európai kereszténydemokrata gondolkodás szerint a felelõsségünk, hogy az Igazság érvényesülése érdekében a többségért a lehetõ legtöbbet tegyük. A mi hivatásunk is, hogy visszasegítsük régi, bevált forrásokhoz a közéletet, s ránk vár az a feladat is, hogy a közös magyar közéletben Magyarországon és Európában megmutassuk, ha tudjuk, hogy végsõ soron a dolgok nem a mi, s nem is ellenfeleink kezében vannak, s akkor sokkal erõsebb lesz bennünk a felelõsség.

S itt álljunk meg egy pillanatra, tisztelt Ünneplõ Gyülekezet!

A mai, modernnek mondott ember errõl is épp az ellenkezõjét gondolja. A keresztény bölcsességet nehéz belátni, és nehéz megérteni. Hogy is szól ez?

"Ha tudjuk, hogy végsõ soron a dolgok nem a mi kezünkben vannak, akkor sokkal erõsebb lesz bennünk a felelõsség." Ezeket a dolgokat magától nem érti, és nem is tudhatja az ember. Az ilyen tudás hitben és tapasztalatban születik. Mert mi is 1989-1990. tapasztalata: Adott néhány, sorsunkat meg-határozó tényezõ ritka kedvezõ együttállása: Reagan ereje, nomeg Gorbacsov reformjai, a kelet-európai népek passzív és aktív ellenállása, az uralkodó elit bizonytalansága és gyengesége, a Szent Atya önmaga fölajánlása... De mindez önmagában semmit sem ér. Csoda mindezekbõl úgy lesz, hogy Isten kegyelme azzá teszi. Akik ezt egyszer megtapasztalták, azok tudják, hogy végsõ soron az ilyen csodákból élünk.”

Tényleg, álljunk csak meg a beszéd elemzésében! Mirõl is szónokol itt és most nekünk, ha jól hallottuk, Orbán Viktor a magyar rendszerváltás legtehetségesebb és legsikeresebb, még mindig fiatal politikusa? Arról, hogy nem az õ tehetsége, nem az õ akarata, nem is a hite, nem is Reagan ereje és Gorbacsov reformjai, a Szentatya önfelajánlása; - hanem ISTEN KEGYELME, a CSODA az, ami új reményt ad, és végsõ soron élteti a világot. Vagyis az isteni gondviselés...

Orbán beszédje nem politikai kortes-beszéd, nem is egyszerû ünnepi szónoklat, vagy ‘haza-üzengetés’ az otthon maradottaknak.

Orbán beszédje keresztény szózat: nyilvános tanúságtétel Isten elõtt a világnak.

Ennél szebb és õszintébb hitvallás ritkán hangzik el vezetõ politikus szájából.

„Vajon mi tehetett képessé Európában néhányakat, ezreket, milliókat (ha nem is mindenkit!) arra, hogy ne adják fel a reményt a változásban? Talán az a bizalom, hogy: ha én minden áldatlan körülmény dacára teszem azt, ami jó és szükséges, ha nem arra várok, hogy majd csak megváltozik a helyzet nélkülem is, ha elvállalom, és megcsinálom, ami rám van bízva, ha elhiszem, hogy a dolgok végsõ soron a Gondviselés kezében vannak, ha belátom, hogy itt állok, és másként nem tehetek, akkor eljön a változás? Akkor a rossz körülmények is eszközök lehetnek a lélek nemesedéséhez, a gonosz dolgok jóra fordulhatnak, s még az ellenfeleink is utunkra segíthetnek bennünket. Akik hisznek a szeretet és összefogás erejében, azoknak a nehézségek is javukra válnak. Ez a közös közép-európai történelmi tapasztalat.

Tisztelt Ünneplõ Gyülekezet! A csoda ünneplése közben sem felejtkezhetünk el

arról, hogy bár a szabadság 1990-ben megérkezett, a FAL leomlott ugyan, a koporsó beszentelt földbe került, de a leomló fal bizony sokakra ráomlott, s ugyanakkor nem sikerült eltemetni mindent, ami a múlthoz köt bennünket.

Bár az újjászületés fájdalma nem érint egyformán minden embert, de nekünk, keresztényeknek nem lehet közömbös a rendszerváltozás veszteseinek a sorsa. 1990. után gazdasági visszaesés következett be Magyarországon, s csak 2000-ben értük el újból az 1989-es fejlettségi mutatókat.

A valódi élet világában, de különösen Kelet-Magyarországon a családok egy valóságos újkori gazdasági drámát szenvedtek el. A szabadság nem a szociális igazságosságot hozta, hanem rögzítette a szociális igazságtalanságot. Még ma is a magyar emberek fele él rosszabbul, mint 1989. elõtt! Alig ocsúdtunk még fel a diktatúrából, már szembetaláltuk magunkat a piaci törvények könyörtelen fogyasztási kényszerével. Bár Önök sokkalta jobban élnek, mint mi, - ez már mégis a közös problémánk, az újjáépülõ Európa népeinek közös problémája.

Eddig a diktatúra fenyegette közösségeinket. Ám most azt látjuk, hogy a piacok világa sem veszélytelen, az is megtámadja a közösségeket. Természetének meg-felelõen az emberi kapcsolatokat adásvételi kapcsolatokra alakítja át.

Miközben a közösségekben a szeretet, az összetartozás és a közös értékek a meghatározók, ezek fûzik össze a család és a nemzet tagjait, - a piacok olyan emberi alkotások, amelyek azt is felélhetik, ami (s aki!) táplálja õket. Pedig éppen ezekben a közösségekben születik meg az a tudás, az értékrend, amelyet aztán a gazdasági életben is használnak...

Ez a modernkori fogyasztói társadalom természete. Ellene érvelni felesleges.

Ám az embereket, és az õ közösségeiket a piac érdekében is meg kell védenünk ettõl a hatékony idõgéptõl. A civil közösségek sokat segíthetnek, feltárhatják a piac korlátlan mûködésének veszélyeit, jelezhetik a rombolás pontos helyét és mértékét, de a modern állam segítsége nélkül szétporlasztanák õket a piacok.

Ezt a veszélyt Európa sem hagyhatja figyelmen kívül.

Éppen ezért az Európai Úniónak a jövõben kettõs stratégiát érdemes követnie. Erõsítenie kell a nemzetek természetes közösségeiben rejlõ védõrendszerét, és fel kell építeni egy saját, európai intézményekben testet öltõ védõrendszert is. A kommunizmus bukása arra tanított meg bennünket: Tartsd meg a közösséget, és az megtart téged! Védd meg a közösséged, s az majd megvéd téged!

Csoda, hogy ez sikerült!”

Atyai nagyapám mélyen katolikus, kemény és szigorú ember volt. A hitének az ereje átsegítette õt példamutató élete legkritikusabb sorsfordulóin is. Az evilági látásmódját meglehetõs ‘szkepticizmus’, illetve ‘óvatos borúlátás’ jellemezte; - vagyis nem nagyon hitt a mindennapos csodákban, fõként ami az aktuál-politikai vonatkozásokat és a konkrét eseményeket illeti. (Isten útjai kifürkészhetetlenek, s ez elsõsorban nem azt jelenti, hogy halandó ember számára sohasem ismerhetõ fel teljes bizonyossággal az isteni gondviselés ‘bármikori’ rövid- vagy hosszú távú ‘trendvonala’, vezérfonala; - hanem inkább azt, hogy a konkrét esetekben soha nem lehet eldönteni: Isten miért ‘hagyta’ illetve engedte meg ezt vagy azt, vagy miért nem akadályozta meg valamely ‘negatív’ esemény bekövetkezését?

Magyarán: rendkívül leegyszerûsített gondolkodásra vallana azt hinnünk, hogy a (számunkra) ‘rossz események’ mögött mindig a Sátán, a ‘jó események’ mögött pedig mindig Isten ‘áll’... Ezen az alapon megmagyarázhatatlan például ártatlan kisgyermekek iszonyú kínhalála, kegyetlen diktátorok hatalomra jutása, háborús rémségek, természeti katasztrófák megtörténte vagy lezajlása. Feltehetjük-e azt a kérdést Istennek, hogy például: miért engedte megvalósulni a John Fitzgerald és Robert Kennedy elleni halálos merényletet, ugyanakkor miért hagyja, hogy más elnökök százezrek halálát hozó háborúkat indítsanak s vívjanak meg máig büntetlenül? Nyilvánvalóan nem. Éppígy nem tehetõ ‘közvetlen felelõssé’ Isten sem a kelet-európai kommunizmus bûnös évtizedeiért, sem a rendszerváltozások ‘csodájáért’. Az persze valóságos ‘csoda’, hogy a világunk még ilyen tökéletlen irányítás, ‘menedzselés’ mellett, annak dacára is ‘mûködik’, ám arra semmilyen garanciával nem rendelkezünk, hogy mindez a végtelenségig folytatódhat. Isten ugyebár kinyilatkoztatta, hogy: „Senkinek nincs megígérve a holnap.”) Szóval a nagyapám mélyen hívõ ember volt, de nem hitt ‘a mindennapos csodákban. Nem abban nem hitt, hogy Isten bármikor ‘csodát’ tehetne, amikor csak akar, - hanem abban nem, hogy ezt meg is teszi. Isten teremtése ‘tökéletesebb’ annál, mintsem hogy a világ állandó ‘kézi-vezérlésre’ szorulna. (Meg kell érteni, hogy az emberi cselekedeteknek ugyan minden esetben van transzcendens vonatkozása, de nem jelenti, involválja ez - megfordítva - Isten állandó beavatkozási ‘kötelezettségét’. A mi globális horderejûnek hitt cselekvéseink eltörpülnek az örökkévalóságban.)

Ezért mikor a családunkban valaki elkezdett valami olyasmit fejtegetni, hogy ezt

vagy azt ‘Isten már bizonyosan nem fogja megengedni’, s ‘ez már nem történhet meg büntetlenül’, illetve amikor valaki ‘csodát várt, emlegetett, követelt’ valami várható rémes, rossz esemény kiküszöbölésére, vagy éppen valamilyen ‘jó ügy’ elõsegítésére, a nagyapám csak ennyit szólt: „Jó, hát akkor ‘tündérezzünk’!” -, vagyis emelkedjünk fel ‘a tündérek, a képzelet, a közvetlen isteni beavatkozás birodalmába’. Különös, de nem tudok szabadulni attól a különbségtételtõl, ami a katolikus és a református keresztény hit között mint éles választóvonal húzódik. A reformátusok egyfajta predestinációban, vagyis ‘isteni eleve elrendeltségben’ hisznek, ami a világ mûködésének egyfajta ‘kézi-vezérléses’ megközelítése. Az emberi történelemben elõfordulhatnak ‘átmeneti kisiklások’, de Isten helyreteszi, amit az ember elrontott. Ilyenformán a történelem ‘kizökkenések és korrekciók’ egymásutánja, ami végkifejletében kiegyenlíti a kilengéseket, és visszavezeti az embert Istenhez. Ebbõl a gondolatmenetbõl szervesen következik az a protestáns téveszme is, hogy az emberek evilági bûneikért már itt a Földön megbûnhõdnek, nincs tehát szükség a halál utáni megtisztulásra, a purgatóriumra...

A nagyapám ifjú korában református volt, majd meglett férfikorában katolizált.

Ezt az ‘eszmei megtisztulást’ õ a megtérés személyes csodájaként élte meg...

Ugyanakkor a Krisztus-hû ember imádságai meghallgatásra találnak.

Hinni kell a csodákban s tenni is kell értük, mindenfajta csodavárás nélkül; - bár kétségtelen, hogy nem is kicsi csodára lenne szükség ahhoz, hogy Európa újból kereszténnyé váljék, és pozitív befolyásával megfordítsa a világ mélyrepülését...

„De erre a csodára, a közösség megszabadító s a szabadságot megtartó erejére ma is szükségünk van. Ezért imádkozni és dolgozni sohasem fölösleges.

Kívánom, hogy az Önökkel együtt imádkozó százezrek imája meghallgatásra találjon!

Meg lehet élni a tegnapi csodákból, egy 15 évvel ezelõtti csodából?

Megélni nem lehet, de élni, táplálkozni lehet belõle. Különösen azoknak, akik az elmúlt 15 évben sem egyszerûen ebbõl akartak megélni, hanem imádkoztak és dolgoztak újabb csodákért ..., és nem felejtették el Isten kegyelmét.”

Orbán Viktor Mária-ünnepi beszéde a ‘csoda’, a történelmi csoda nagyívû, hívõ látomása. Mindenkihez szól - hívõkhöz és hitetlenekhez, magyarokhoz, Európa népeihez és uraihoz, kicsikhez és nagyokhoz, bûnösökhöz és ártatlanokhoz -, de legfõképpen azokhoz a keresztényekhez, akik hisznek Európa újjászületésében. A beszéd a csoda metaforája, hiszen a hívõ lélek maga a megtestesült csoda. A felnõtt férfi tanúságtétele, megigazulása, ki ártatlan gyermekként hisz a mennyei igazságban. Aki miniszterelnökként is ártatlan kisgyermek szeretne lenni...

„Bizony mondom nektek, aki Isten országát nem fogadja úgy, mint a gyermek, nem megy be oda.” - mondta Jézus (Lk. 18, 17).

Vác, 2004. szeptember 25.

Czike László