Czike László













Szállunk alá a poklokra


esszégyûjtemény














Vác, 2004. május






A világhatalom természetrajza



PÁRHUZAMOS IDÕSÍKOK


A dimenziók megnyílnak


A jelenségek az Univerzumban - így a Földünkön is - egyetemes és kölcsönös összefüggésben, sõt, meghatározottságban (!) állanak egymással.


Ez egyaránt érvényes a természeti és a társadalmi jelenségekre is, hiszen az ember a természet része.


Ray Bradbury egyik novellájában "történik", hogy az idõben évmilliókat vissza-utazó õslényvadász-expedíció egy elõvigyázatlan tagja letér a szigorúan kijelölt ösvényrõl és akaratlanul, de eltapos egy lepkét. Amikor visszatérnek a saját jelenjükbe, mindent "változatlanul" találnak, egyetlen kivétellel: a korábban lezajlott amerikai elnökválasztás nem az általuk ismert, hanem azzal éppen ellentétes eredményt hozott - a másik jelölt lett az elnök. A lepke elpusztítása visszamenõleg megváltoztatta a múlt egészét, a módosult történelem pedig "egy kissé" megváltozott jelenhez vezetett!


Lehet, hogy egy vigyázatlan idõutazó (vagy a Gondviselés katonája?) a kijelölt ösvényrõl letérve a múltban Magyarországon is eltaposott egy lepkét?!


A társadalmi-politikai változások objektíve meghatározottak. Hogy mégsem láthatjuk azokat pontosan elõre, annak nem az az oka, mintha a vakvéletlen irányítana mindent - vagyishogy nincs determináció -, hanem sokkal inkább az összetevõk nagy száma és kölcsönös egymásrahatásuk bonyolult érvényesülése; a végeredmény, az összes hatások eredõje normális agyvelõvel vagy komputerrel már ki sem számítható.


A történelem több példát is produkált már arra, hogy bizonyos szerencsés (?!) csillagzat alatt született ember a körülmények kedvezõ (?) összejátszásában elõre meglátta a jövõt. Például Nostradamus, vagy a szintén francia Jules Verne.


A modern világirodalom egyik legdöbbenetesebb, legaktuálisabb regényciklusa Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája és annak összes eredeti folytatása.


A véget érni sosem akaró cselekmény-fûzér vissza-visszatérõ fõszereplõje Hari Sheldon, a nagy pszichohistórikus, aki a modern szociológiát/politológiát a matematikai/statisztikai vívmányokkal (mint módszertannal) ötvözte, és az új tudományt - a pszichohistóriát - kora politikai problémáinak megoldására, a lehetséges/szükségszerû jövõ feltárására alkalmazta, a galaktikus válságkorszak lerövidítése érdekében.


Isaac Asimov mûve prófécia. Megjövendöli, hogy idõvel a jövendõmondáshoz már nem kell transzba esni vagy különbözõ rituális hókusz-pókuszokat végezni; elég, ha valaki okosan, bölcsen, tisztán és becsületesen elemzi a múltat és a jelent - majd mintegy modellezi, kiszámítja és megoldja a jövõ titkát.


A próféták akaratukkal felfokozzák képzeletük térerejét, így képessé válnak a távoli téridõbõl folyamatosan érkezõ értelmes jelek érzékelésére, felfogására, s a bennük kódolt üzenetek megfejtésére és értelmezésére.


Sándor András a következõket írta a Püskinél 1996-ban megjelent "A történelem elmezavara" címû könyvének 179. oldalán:


"A nemzeti fasizmusok túlélõ maradványai (lásd pl.: Szaddam Huszein Irakja, Moammer Kadhafi Líbiája, Szlobodán Milosevics Szerbiája) zavarják a globális fasizmusnak ezt a replikálódó (szervesen kiépülõ) organizmusát: keresztezik "a vezetésre eleve elrendelt" globális világelit, illetve a kiszolgáló szerepre eleve elrendelt globális embertömeg földgömb-méretû struktúra-eloszlását. Ennek a globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elõsegítése és szorgalmazása a nemzetek szétoldódását (a nemzeti célok eltüntetését) és egységes, mûhold-hipnotizálta kiszolgáló-tömeg létrehozását célozza az összes kontinensen.


A "skinhead"-mozgalom megragadt a fasizmus egy korábbi és idõszerûtlen állapotában, s ezzel a merõben új, globális fasizmus számára álcázási lehetõséget ad: ez utóbbi a demokrácia jegyében léphet föl a tegnapi fasizmus ellen. A valóság tehát az, hogy a tudomány és a technika új szintje - a hozzá-férés a nukleáris energiához, az elektronika, a szociotechnika és a tudat-befolyásolás ipari méretûvé válása, az ûrtechnika, a génsebészet - meg-semmisítette a nemzeti létmûhelyeket és életvilágokat, valamint a demokráciát, mint társadalmi mûködési rendszert. Miután az elõkészítõ fázisok a XX. század elsõ felében a nemzeti társadalmakon belül lezajlottak, a XX. század végére a monetáris folyamatoknak, mint az emberi energiákat globális méretekben összegyûjtõ és szétosztó csatornáknak kizárólagossá válásával globálissá tették a fasizmust, mintegy megvalósítva Hilferding "generálkartell" látomását.


Ez a válasz a következõ kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincsen demokrácia? Miért válik, válhat a demokratikus intézményrendszer erõszak-érvényesítõ mechanizmussá? Miért is nem érzi magát otthon az ember a saját hazájában? Miért semmisíti meg a szabadságot éppen a liberalizmus? Miért tûrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak) olyan véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv?


A kor a globális fasizmus kora, bárminek hazudják is világcsászárokká vált tõzsdehiénák. Sajtója és tömegtájékoztatása emberi jogokról és demokráciáról beszél, amíg hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tõzsdearisztokráciája (a "magas intelligencia-hányadosú" világ-elit) ellenõrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A nemzeteknek, mint kultúrális lényeknek és az önrendelkezés alanyainak, kilátása a halál. S az extrém kétségbeesés zsák-utcába kergeti õket: az öngyilkos terrorba.


A Föld az Antikrisztus kezébe adatott, s ez az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, mint pelyvát, fújja szerteszét a szél. Nincs más lehetõségünk, mint lárvaarcunk alatt õrizve átmenteni a rejtett, mélyben melengetett Krisztus-arcot (az Ember Fiáét az embertelenség pokol-bugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idõk teljességét."


Mert egyszer - a 2000. év körül - eljön az idõk teljessége, a beteljesedés, ami még mindig nem a világvége.


Az élettelen-fakó bábokból tavasszal hirtelen gyönyörû pillangók lesznek.


A frissen-kelt pávaszemek részegen csaponganak az áprilisi szélben.


Eljön a karácsonyi újszülött, hogy érettünk beteljesítse keresztáldozatát: Soros, a Vörös Cégér, a Vörös Ördög, a Hálózat, az Aranyborjú ellen.


A Húsvétkor feltámadó Krisztus üdvözült teste fenséges pillangóként repül ki bábjából, a torinói lepelbõl - a tekintete vidám, jóságos, de kõkemény.


Az idõk vége felé minden dolgok - feledve és feladva rejtõzködésüket - ím’ azzá válnak, amik valójában.


Rabszolganépek támadnak fel: a Sátán birodalma darabjaira esik szét.


A gyarló ember gyakran elrejti valódi arcát, bebábozódik, kódolja írását, sõt, a gondolatait is. Pedig valójában az ezerszínû Világ, az izgalmas Valóság az, ami sorsszerûen kódolt. Tényei dekódolásra, leleplezésre várnak.


Sándor András nagyon értette a Világmindenség mûködési elvét: pontosan tudta, hogy a Földön Krisztus és Lucifer kölcsönösen feltételezik egymást.


A halálosan - gyógyíthatatlanul - bûnös ember elkárhozik.


A gyarló emberi lelkek a bûnbánat és a bûnbocsánat révén, rövidebb-hosszabb purgatóriumi fogság után, üdvözülhetnek.


A lelkiismeretlen emberek túlvilági sorsa elõttem ismeretlen.


Az egyenes gerincû emberek üdvözülése nem diszkrét esemény - mint például a halál -, hanem olyan töretlen folyamat, amely gyakran már az evilági életükben fokozatosan végbemegy.


A próféták viszont már eleve üdvözülten jönnek erre a földi világra.


A testi erejüket gyorsan felõrölve apránként próféciáikba pazarolják.


A próféciák, a jövendölések lepkék. Szárnyra kelnek, majd elillannak.


Sándor Andrással folytatott baráti levelezésemben megnyílnak a dimenziók.


A törésvonalak szélein egyensúlyozva haladunk elõre a pokol egyre mélyülõ bugyrában. Kétoldalt elhúznak mellettünk az Apokalipszis lovasai.



Hatalom és forradalom



Az istenfélõ, a keresztény ember nem nagyon tud mit kezdeni a földi hatalommal; nehezen, vagy sehogy sem igazodik el a politika útvesztõiben.


Krisztus országa ugyanis nem evilági; a napi politika viszont nagyon is az: a hazugság és az ármány, a cselszövés mûvészete, - a hatalom állandó kísértése az egyre nagyobb bûnök elkövetésére.


Czike László (1996. XI. 8.): "Krisztus óta persze a legmodernebb vallás a kereszténység, - ám minden egyes ember szuverén joga, ha 'vallásilag más' kíván lenni, vagy ha meg akar maradni az egyistenhitnek egy történelmileg õsibb szintjén. Ahhoz viszont senkinek/senkiknek nincsen joga/joguk, hogy egész nemzeteket, országokat a liberális hitetlenség mocsarába süllyesszenek, illetve pénzzel, erõszakkal és agymosással a hitetlenséget tegyék kötelezõ és intézményes világvallássá. Ez a fasizmus!


Amennyiben hihetünk Czére Bélának; már a waterloo-i csata kimenetelét sem a résztvevõ népek vagy hadseregek hite, érdeke, igazsága, vagy effektív ereje döntötte el, hanem valami egészen más erõ. De már a francia forradalom sem igazán tiszta ügy, - sokkal inkább a Sátán felemelkedése, mint az egyén, a népek, vagy az emberiség kvázi-öntudatra ébredése. Rövid konszolidációs idõszakok után mindig újra, megerõsödve tér vissza a Sátán uralma. Ennek a borzalmas folyamatnak méltó végkimenetele a XX. század története. E században már egészen rövidek, és egyre rövidebbek a viszonylag csendes, haladónak tûnõ idõszakok. A kommunizmus létrejötte és õrülete, a hitleri fasizmus rémtettei, - mind, teljes egészében a Sátán elképesztõ ütemben koncentrálódó hatalmának megnyilvánulásai. A holocausttal a Sátán Krisztus kereszt-áldozatát, és annak összes valódi eredményét akarta egyszerre megsemmisíteni, - ami hajszál híján sikerült is neki. Mindezek után a kettõs - valójában egységes (!) - USA-SZU világhatalom látszólag csendes (hidegháborús) évtizedeiben, a "dialektikus békeharc" leple alatt észrevétlenül újból felnövekedett a Sátán.


A szemünk láttára, mégis láthatatlanul felcseperedett az Antikrisztus, létrejött a pénz kizárólagos uralmán alapuló társadalmi rendszer, - beteljesült Orwell rettenetes látomása. Összeomlott a szovjet birodalom, csak azért, hogy az USA irányításával az egész Földön egyeduralkodóvá válhassék a liberális (!) világ-kommunizmus. A magyarországi rendszerváltás talán a világesemények fókusza, talán az egyik utolsó esély (lehetett volna) arra, hogy ez a földi világ esetleg teljes egészében mégiscsak elkerülhesse a közeledõ Armageddon-t, vagyis az Apokalipszist. Az SZDSZ kétségtelenül rendszeridegen a magyar politikában. Viszont szerintem választói érdekeit képviseli, - a kozmopolita világpártét. A magyar választók minimum 10-15 százaléka ugyanis a kozmopolitizmusban, a világkormány korlátlan magyarországi uralmának megvalósulásában érdekelt. Nehezen írom le: de valószínûleg sokkal erõsebbek, mint mi, nemzetiek. Mit lehet tenni?! Kollaborálni, besáncolni, vagy harcolni az utolsó lehelletünkig: vállalva még az esetleges ‘értelmetlen’ mártíromságot is. Krisztus felvilágosított bennünket, hogy országa nem e világról való, valamint hangsúlyozta az élet szentségét. Sosem mondta, hogy mindenki köteles követni az Õ keresztáldozatát, pláne nem bíztatta az emberiséget a kollektív öngyilkosságra. A Sátánt az egyén maximum a horrorfilmekben gyõzheti le; valójában azonban a Sátán egyedüli méltó ellenfele az Isten. Ha istenes életet élünk, Isten bennünk lakik, és nem engedi belénk férkõzni a Sátánt, - így védekezni azért képesek vagyunk. De a Sátánt transzcendens értelemben megtámadni és legyõzni egyedül Isten képes, ez az Õ privilégiuma. Más dolog az Antikrisztussal dacolni, - õvele talán érdemes és lehetséges. Súlyos dolgok ezek, mindenki saját lelkiismerete szerint dönti el, mit csinál. Határozottan az a véleményem, hogy túl sokat nem lehet ugrálni. Képtelenség békében együtt élni a multinacionális cégekkel, a multi-kultúrával, a torz másság-kultusszal, a Coca-Colával, az AIDS-szel, a Hit Gyülekezetével, az Internettel, - s eközben mégis megpróbálkozni kirekeszteni a világpénzt, a világkormányt és mindenütt hangyaként nyüzsgõ ügynökeit."


Sándor András (1997. I. 17.): "Elkeseredésed érthetõ, de nem célszerû. Kb. 1942-tõl kezdve Magyarországon minden tisztességes íróembernek tömve voltak a fiókjai. Ezt itt meg kell szokni, vagy meg kell szökni, de ma már ez sem lehetséges, mert nincs 'szabad világ'. Az egész világ fogoly. Én is azon veszem észre magam, hogy mindinkább egy saját belsõ szabad világot teremtek magamnak és baktatok kifelé a nagy Babilonból, holott ezt az apokaliptikus felszólítást a kifutásra még 1994-ben sem tartottam aktuálisnak. Tegnap este láttuk a Honfoglalást. Vegyes érzelmeim vannak. Kamerával festett, nagyon szép mozgó freskó, de látszik, hogy nem volt pénz elég statisztára, és így ötven magyar hajtotta végre az egész honfoglalást. Kár volt Árpádot egy taljánnal játszatni, aki, ha megfeszül, sem tud magyar lenni. (Miért is tudna?) Zenei struktúrája nem pentaton, s így nem korhû. Feleségem szememre hányja, miért keresek csomót a kákán. Dehát ez olyan káka, mely tele van csomóval, legfeljebb úgy tehetek, mintha síma lenne. Mindazonáltal nem lehet elég hálásnak lenni a készítõinek, Isten áldja meg õket. Megtették, amit csak tudtak. Bethlen Gábor módjára kell politizálni. Ha a magyar túléléshez éppen a törökön keresztül visz az út, hát Isten neki, fejedelemmé választatom magam a török katonák gyûrûjében, azt csak én tudom, hogy sohasem a szultánt fogom szolgálni (de hadd higgye).”


Czike László (1997. I. 31.): "Amit Bethlenrõl mondasz, nagyon érdekes, és azt gondolom, hogy mélyen igaz - egyesekre. Ez lelkialkat, személyiség, valamint idegi tûrõképesség kérdése - legfõképpen jó gyomor kell(het) hozzá. De nem hiszem, hogy én képes lennék effajta intellektuális-taktikai kettõsjátékra. Sosem tudnám hitelesen elõadni, hogy sztárolom és híven szolgálom az - esetleg Orbán Viktor nevû - fiókdiktátort, miközben valójában másként gondolkodom, más célok mozgatnak, és talán egyébként sem hiszek az egészben. Az a baj, hogy én alapjában véve nem hiszek sem a monarchiában, sem a demokráciában, sem a liberalizmusban, - de persze anarchista sem vagyok. Egyedül Jézus Krisztusban hiszek, az Õ országa azonban nem e világról való. Csak végszükség esetén születnek olyan uralkodók, akik nemesek és népiek is egyszerre, akik tudván-tudják, hogy uralkodásuk legfontosabb célja az ország elsõ embereként is Isten szolgálata. Sajnos, Mátyások ritkán születnek. A jelen Magyarországának igazi nagy kérdése éppen ez: végszükség áll-e fenn? Mert ha igen - a helyzet nagyon így fest! -, akkor kell egy Mátyás, és ezért lesz is egy Mátyás. Isten - Deus ex machina - ugyan nem irányítja közvetlenül a világtörténelem folyását, viszont konvergensre tervezte az egészet! Az emberi társadalom fejlõdésében - mint ahogy már a koacervátum-cseppben is ott szunnyad a radiális energia: az Élet! (Chardin) - a meghatározó törvényszerûség a közeledés Jézus Krisztushoz, Istenhez, a kollektív üdvözüléshez. Namármost lehet, hogy túl hirtelen és merész logikai absztrakció, de én kizártnak tartom, hogy Isten általában is lemondjon a nemzetek sokféleségérõl, konkréten a magyarságról. Francis Fukuyama nem volt egészen hülye, amikor azt írta, hogy a liberális demokráciák megvalósult világhódításával véget ér(t) az emberi történelem. De nem tudta, hogy mit írt le! Az emberi történelem elsõ szakasza Krisztus megszületéséig tartott. A második szakasz - Fukuyama történelme - Krisztus újabb eljöveteléig tarthat. A liberális demokrácia dominánssá válása, megvalósult világuralma szükségszerûen az egyközpontú, centrális hatalmú, egységes világállam kialakulásához vezet, amely elkerülhetetlenül a népek, a nemzetek olvasztótégelye lesz. Ez ellen lehet, és kell is küzdeni - Isten nekünk talán éppen ezt szabta próbatételül! -, ám a tendencia végérvényes. Aki a zúgó-habzó áradatban kapálózva-evickélve érzi-hallja a közelgõ zuhatag (a vízesés) moraját; tudja, hogy nincs kiút, és ezért kétségbeesésében káromkodik, szidni kezdi Istent, majd a felesleges rugdalódzás erõfeszítéseitõl kimerülve eszméletét veszíti - annak hite kevés, az a Biblia szavaival élve kicsinyhitû. Amikor minden remény elveszni látszik, amikor már minden küzdelem reménytelennek tûnik, amikor az Antikrisztus hatalma delelõre hág, amikor a nemzetek már feloldódni látszanak a Coca-cola olvasztó-tégelyében, amikor Fukuyama történelme véget ér: akkor másodszor is eljön Jézus Krisztus.


A feladatunk éppen az, hogy "egy újkori Mátyással" az élünkön megmentsük a magyarságot, hogy az még létezzen, amikor Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat. Még nem egészen értem, hogy ez az egész miért fontos, de tudom, hogy igazam van. Talán azért, mert az üdvözülés misztikus hierarchiájában valami módon külön-külön is létezik az egyéni, a páros, a családi, a nemzeti, valamint a kollektív emberiségi üdvözülés is."


Sándor András (1997. III. 12.): "A szétesésre hajlamos magyarok önmaguk közül sohasem tudtak királyt választani. Az Árpád-ház még az állami lét elõttrõl eredt. Kihalt, - azután már Nápolyba mentek királyért. Aztán Luxemburgba. Akkor választottak egy erdélyi populistát, azt is megbánták, rögtön mentek Lengyelországba királyért, azután Bécsbe (Zápolya nevetséges volt). Avval be is vásároltunk, a Habsburgokra ráment az ország. (Európa lézengõ ritterérõl, Otto von Habsburgról mindig Deák Ferenc beköpése jut eszembe: 'Akinek a szél lefútta a kalapját, nem tud olyan méltóságosan futni utána, hogy nevetségessé ne váljék.') Az az Isten különös kegyelme, hogy 1989-ben Soros annyira nagyvonalú nem volt, hogy hazatelepült volna (nem adva föl newyorki lakását sem), elnökké választatván magát (egy prezidenciális rendszerben, persze): ide a rozsdás bökõt, hogy a magyarok lelkesen megválasztották volna, akár ózonpajzsra emelvén. Fõ, hogy nem hazulról való és nem kell megpukkadni az irigységtõl: mért õ, mért nem én. Az a baj, hogy ezt már a Moszad is tudja. Úgy játszik velünk a Moszad, mint most itt az elõszobában Picur, jó öreg Mirci komám fia, a rózsaszínû gumigolyóval. Beleszámítja a Világbankot is, annál is inkább, mert ott is van 'kácá'-ja."


Czike László (1997. III. 16.): "Ne haragudj, de kicsit vitatkoznom kell Veled! Nem hiszem ugyanis, hogy a magyarok önmaguk közül sohasem tudtak királyt választani. Inkább azt gondolom, hogy a magyarság - mint hagyományos pusztai nép - hosszú évszázadokon át problémamentesen és kiválóan megoldotta saját vezéreinek folyamatos utánpótlását, ami a kárpát-medencei letelepedés után sokkal nehezebbé vált, hiszen megváltozott, új követelményekhez, módszerekhez kellett igazítani a nép vezetését is. Fel kellett építeni az európai feltételeknek megfelelõ államot, amelynek a megteremtésében és mûködtetésében a magyar nemzetnek és vezetõinek nem volt tapasztalata. Ezzel együtt a magyarság a természetes kiválasztódás révén olyan királyokat és vezetõket termelt ki magából, mint például: Szent István, IV. Béla, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Rákóczi fejedelem, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Nagy Imre, stb. Hunyadi Mátyást kifejezetten közvetlenül a magyar nép választotta királyává, és egyáltalán nem választott rosszul. A tréfát értem, de Sorost szerintem soha nem emeltük volna ózonpajzsra!"


Sándor András (1997. III. 19.): "Fiatalon Fekete Gyula is, én is komolyan hittünk a kollektivitás elsõbbségében az emberi csoportkultúrában. Abban nõttünk fel, hogy 'énekelje el a keresztyén gyülekezet' (református liturgia), s nem abban, hogy 'énekeljétek el, keresztyén atyámfiai'. A két szélsõség a közgazdasági szférában egy gúzsbakötött, börtönbe zárt nép belsõ impulzusait fejezi ki. Amikor a márianosztrai meg váci fegyházban ültünk, minden zárkában két párt volt: az egyik szerint ki kell törnünk és ezzel fellármáznunk a világot, a másik szerint mennél hamarosabb amnesztiára kell játszanunk. Volt még egy vágyálom: 'jönnek a jenkik a csokoládéval'."


Czike László (1997. III. 16.): "Ez a koalíció már régóta látványosan - ulti-nyelven - betlit játszik, legfõbb célja, hogy a 'korgó gyomrok forradalma' kirobbanásának idõpontját áttolja a következõ ciklusra. Torgyán és az FKgP kiválóan alkalmas a bûnbak szerepére, néhány hónap után hatalmasat bukhatnak, és így a vállukon elviszik a spontán népfelkelés balhéjának teljes ódiumát. Ezért aztán ha Orbán Viktornak van egy csöpp esze, sosem lép koalícióba az FKgP-vel. Ha mégis megteszi, akkor együtt buknak: és szinte azonnal visszatér a kommunizmus, ahogy szokott. Ezek a valódi realitások, illetve a valós veszélyek. Két megalapozatlan, zavaros, irreális - ráadásul ellentétes! - gazdaságpolitikai koncepcióból semmilyen vegyítési arányban nem lehet egy jót összeötvözni."


Sándor András (1997. III. 19.): "Már az Egri Dohánygyárban mondtam: Kádárék arra játszanak, hogy az utánuk következõ garnitúra vigye el a balhét. Nos, Antallal el is vitették. Most másodszor akarják megcsinálni ezt a bamba magyarokkal. Aknamezõ-telepítés ostoba magyarok számára, akiknek mindent megér, hogy 'egy nyáron át táncoljanak'. Megint azt mondom: királyt választani maga közül a Gens Hungarica sohasem tudott. Az viszont igaz, hogy kivételes pillanatokban (honfoglalás, török invázió, német invázió, forradalom, modernizálódás-polgári átalakulás) kinõttek a nemzetbõl hivatott vezetõk. Nagy Imre, sajnos, nem az volt. Õt a körülmények sodorták oda, jóindulatú volt, de nem vezér. Az volt viszont Hunyadi János, Zrínyi, Kossuth. Igazán hiteles könyv 1956 történetérõl nincs. Ha mindet elolvasod, amit róla írtak, összerakhatsz magadban egy képet.


Sándor András (1997. IV. 10.): Stumpf István azt mondta Csurkáról a Magyar Nemzetben, hogy a számára olyan, mintha kis csapatával, egy nemzetiszínû zászlóval ott állna a barrikádon és tüzelne, miközben a globális pénzmaffia tankjai már körülvették a barrikádot. Mindig 48-as voltam, s több negatívumát soroltam magamban 67-nek, mint pozitívumát. Ki tudja, nekem van-e igazam, azt gondolom, az, hogy én úgy érzem, hogy én a magam igazáról vagyok meggyõzõdve, nem jelent semmit. A 48-asság egyfajta alkat. Csurka is 48-as, csak õ türelmetlenebb, mint én (noha én sem vagyok éppen a türelmesség emlékmûve). Az is lehet, hogy anakronisztikusak vagyunk, de 60 éven túl az ember már nem tud gyökeresen megváltozni. Vannak persze vénlányok, akik idõsecskén is võlegényváró menyasszonyok. Node itt nem is arról van szó, hogy lehet-e kiegyeznie két erõnek, mely nem bír egymással. 67-ben két keresztény társadalomról volt szó (tehát azonos neveltetésûekrõl), amelyek közül az egyik fölényben volt ugyan, de nem akkorában, hogy lemondhatott volna a másiknak a támogatásáról nála erõsebb ellenfelekkel szemben. Most más a helyzet. Az egyik meg akarja ölni a másikat, amely ki van szolgáltatva neki."


Czike László (1997. IV. 13.): "Abban tökéletesen igazad van, a megalázottság egy bizonyos fokán túl - vagyis 'bármi áron' - bizony már nem érdemes élni sem. Aki teljesen elveszíti az önbecsülését, az undorító véglényként éli le hátralévõ életét. Ilyenkor mindig Spartacus jut eszembe, akiben a megfelelõ pillanatban azonnal 'feltámadt' a téli álmot szunyókáló emberi önérzet. A várvavárt meg-felelõ pillanat eljöttéig csak a biológiai élnivágyás, az életösztön mûködött a látszólag reménytelen jövõjû rabszolgában. A hangsúly a 'megfelelõ' szón van. A mostani pillanat nem megfelelõ. Mostanában gyakran idézik Antall József híres mondását: 'Tetszettek volna forradalmat csinálni!'. Békés polgárok ugye nem akarhatnak forradalmat. Antall József beteg-cinikus hangsúlya a 'tetszettek volna' kitételen lehetett, - ugyanis, ha nem tetszettek, akkor most már tessék tisztességesen végigcsinálni az ún. 'békés rendszerváltást'. És, mivelhogy nem tetszettek - hiszen az urak a forradalom lehetõségétõl is finnyásan elfordultak! -, hát tessenek végérvényesen letenni róla. Ez az! A megfelelõ pillanat tovaszállt, akár egy szabad madár... Nem hiszem, hogy tévednék: Antall 'profi' volt, Csurka csupán jószándékú, ám önfejû 'amatõr'. Antall 'ki volt képezve' arra, hogyan kell ügyesen manõverezve elkerülni a forradalmat, Csurkának forradalomcsináló 'képzettsége' nincsen. Határozottan az a véleményem, hogy a forradalmakat a történelemben minden esetben mûvileg gerjesztik, vagy 'menet közben' ülnek a nyakára (pl.: Lenin, Kun Béla, Szamuely, Rákosi), folyamatosan manipulálják és irányítják (mint: Robespierre és Danton), majd a végén szépen el-, illetve vérbe-fojtják (lásd: Windischgraetz, Haynau, vagy Kádár). Jézus volt a történelem egyetlen forradalmára, akinek a forradalma közvetlenül nem fakasztotta sûrûn embertársai vérét, 'csupán a sajátját' ontotta az Isten báránya, azt is érettünk, emberekért. Embervért ontani senkinek nem állhat jogában, mégoly' magasztos célokért sem. A forradalmár többnyire ártatlan ezrek vérét áldozza fel a saját maga által elképzelt eszmékért, ám ideái vajmi ritkán igazolódnak. Egy rab-szolganépnek történelmi joga (akár évszázadokon át is) jóhiszemûen 'bárgyúnak' lenni/maradni, senkinek sincs joga önkényesen, önhatalmúlag, pláne rossz idõ-pontban forradalomba vinni õt! Bármely nemzetnek alapvetõ feladata - joga és kötelessége - át-és túlélni a történelem viharait. Nem juthat el Istenéhez az a nemzet, amelyet éppen nyughatatlansága miatt irtanak ki. A rabszolgaság 'jobb', mint a halál. A magyar tipikus rabszolganép, mert nem tud uralkodni másokon, hiszen még saját magán sem (kiemelés: Tõled). Nem az a kérdés tehát, hogy rab-szolgák maradjunk-e, hanem az, hogy: ki alatt, és milyen körülmények között?"


Sándor András (1997. IV. 17.): "Örülök, hogy jószándékúnak látod Csurkát. Ez mostmár széltében így van (ezt már csak a leghisztérikusabb judeonácik vonják kétségbe, akik az akasztását követelik a halálbüntetést nem ismerõ országban, nomeg Surján, a derék keresztény); mostmár csak amatõr, kor-tévesztõ, sajnálatra méltó hibbant. Ez már haladás. Lehet, hogy Antall 'profi' volt (ámbár ezt kétlem), de igaza Csurkának volt, az amatõrnek. A politikában az amatõrök tisztességes emberek, a profik pedig szélhámosok. 'Mondjátok meg annak a rókának!' - üzent Jézus Heródesnek. Majd amikor megítéltetik egyszer ez a kor, a kortévesztõk fognak igaznak találtatni, mert a kor Isten-, ember- és életellenes volt. Ha pedig ez így van, akkor mi sem természetesebb, mint megtagadni az Isten-, ember- és életellenes kort. Ne haragudjál, de a forradalom nem azonos a vérontó lázadással. A valóságos forradalmak nem mások, mint ugrásszerû bekövetkezései egy gyökeres változásnak, amely egy folyamatban, a régi rendszer burkában megért. Vérontást mindig a régi rendszer kedvezményezettjei kezdeményeznek (bécsi kamarilla, Gerõ, Zsukov, stb.). Kétségtelen, nálunk most nincs forradalmi helyzet, csak elkeseredés, és rossz esetben törés-zúzásra való hajlam türelemvesztésbõl eredõleg. Ez nagyon rossz lenne. No persze, könnyû nekem. Akkor válna el az izé a májtól, ha most lennék 50 éves!"



Részlet Sándor András önéletrajzából



"1956. október 23-ikán az Írószövetségben voltam, délután a Bem téren, este a Parlamentnél, aztán jelen voltam a Sztálin szobor ledöntésénél is. Újpentelén részt vettem a forradalmi tüntetés elõkészítésében, majd a tömeg megválasztott a Budapestre induló küldöttség vezetõjének. Budapesten pedig tagja lettem az értelmiségi forradalmi bizottságnak és az Országos Nemzeti Bizottságnak. Püski Sándor elnökletével egy 'Magyarok' címû lap indítását terveztük. Nagy Imrétõl azonban el voltunk szigetelve, mert õt csak olyanok vették körül, mint Vásárhelyi Miklós, Erdõs Péter, Méray Tibor, a párt 'liberális szárnya' és aktív cionisták. Õk elszigetelték Nagy Imrét a valóságos forradalomtól, s így a cselekvésében megbénították.


1956. november 4-ikén hajnalban, az ágyúdörgésben, a szélsöpörte és kihalt, üres Kossuth Lajos utcán rohantam a Belgrád-rakpartra, az Országos Nemzeti Bizottságba (ez a ház ma a Független Kisgazdapárt székháza), - a kapu zárva volt. Ott álltam egyedül a viharos szélben, az ágyúdörgésben - mögöttem a Duna és a Gellérthegy. Elvégeztetett."



Nemzeti tépelõdések Orbán Viktorról



1996. május 21-ikén írott "Nyílt levél Orbán Viktorhoz" címû cikkem végülis "Orbán Viktor szupersztár" címmel jelent meg a Demokratában, augusztus 8-ikán. Folytatása, "A Torgyánok fejedelme" (1996. augusztus 18.) viszont soha sehol nem jelenhetett meg. Sándor András, miközben kitûnõnek tartotta a cikk gondolatmenetét, súlyos hiányosságot - "fehér folt maradt benne egy nagyon-nagyon jelentõs politikai tényezõ!" - fedezett fel az alább idézendõ szöveg-részben, melyet egyébként én anno Bencsik Andrásnak, a vitanyitó cikkemre írott válaszából idéztem...


Így kezdõdtek a levelezésünkben foglalt tépelõdéseink Orbán Viktorról.


"Én sem tartom reális alternatívának azt a megoldást, mely szerint türelmesen várjunk addig, míg egy Antall József, közvetlenül az 1998. évi választásokat megelõzõen, teljes fegyverzetben elénk nem ugrik. Ez a 'spontán elõugrás' még egyszer nem fordulhat elõ, másrészt mi minden származott abból is..."


Sándor András (1996. XI. 1.): "Antall a valóságban nem spontánul ugrott elõ, hanem egy 1985. óta szisztematikusan végrehajtott kiválasztás eredményeként, amikor ugyanis az SZDSZ amerikai fõnökei kiválasztották a szóba jöhetõ, különbözõ irányú vezetõket a majdani tulajdonosváltás idejére (amikor is Magyarország Gorbacsov tulajdonából átmegy Bush tulajdonába), bármilyen választási eredmény esetére. Antall József volt a kisgazda-jelölt, de mivel a Kisgazdapárt nem fogadta be, átmanipulálták az MDF élére, - ha tetszett a tagságnak, ha nem. Ami tehát a gondolatmenetedbõl kimarad(t), az az ország függõ helyzete egy bizonyos transznacionális pénzcsoporttól és az ezzel össze-fonódott radikális zsidó nacionalizmustól. Mert amikor Jeszenszkyék-Szabóék kiváltak az MDF-bõl, ezt egyenesen a fentiek szolgálatában tették, abban a reményben, hogy kapnak tõlük majd valamiféle szerep-alamizsnát, hiszen Bronfmanéknak-Soroséknak nemzsidó kiszolgálókra van szükségük. Kérem, próbálja meg ebben az összefüggésben is átgondolni Orbán Viktor esetleges miniszterelnöki szerepét. Ezzel véletlenül sem akarom mondani, hogy O.V. alternatívája Torgyán."


Czike László (1996. XI. 8.): "Csurka István írta a Fórumban Orbán Viktorról, hogy minden rajta múlik: megtartja, vagy eldobja Antall József stafétabotját. Azt hiszem: a dolog valahol tényleg ilyen egyszerû. Ugyanaz az ember meg is tarthatja, illetve el is dobhatja. A (választási-változtatási) lehetõség Antall elõtt is nyitva állt, ám õ - mint tudjuk - nem élt vele. A napokban hallottam a hirt: Orbán Viktor találkozott Torgyán Józseffel, akivel megegyeztek: Orbán lemond a miniszterelnökségrõl, viszont így õ lesz Torgyán külügyminisztere. Nekem is vannak komoly kétségeim aziránt, hogy vajon Orbán Viktor elvállalja-e a sors által reá osztott kegyetlenül nehéz szerepet, vagy sem. Egyelõre úgy néz ki, hogy nem. A ‘történteket’ (értsd: titkos megegyezés) Bencsik így értékelte: ‘Látod? A becsvágyó Orbán lepaktált Torgyánnal, mert karrierizmusát a külügyminiszteri szék is kielégíti!’ Szerintem a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Valaki külföldrõl figyelmeztethette Orbánt, hogy a szociál-liberális krach utáni balhét még vigye el Torgyán, és csak azután jöhet el az õ ideje. Az SZDSZ szerepe itt kétirányú lehet. Megpróbálják kompromittálni Orbán Viktort, ám ha Orbán hajlíthatatlan: igyekeznek tõrbecsalni õt. Lehet, hogy lépre megy. Mindenesetre az ügy nem lefutott, valószínûleg készülõdnek is már a street-fighterek. Úgy gondolom, hogy Orbán Viktor személyes becsvágya - hozzá még vitathatatlan politikai tehetsége - olyan nagy ‘elõny’, hogy a jelenlegi mezõnyben gyakorlatilag verhetetlen. Sõt, csapdába csak úgy eshet, ha megszédül s megfeledkezik a kötelezõ óvatosságról.


A történések azt bizonyítják, hogy nagyon is óvatos. Óvatosabb, mint amilyennek önmagától szabad volna lennie... Talán Orbán Viktor esetében minimalizálható minden kockázat. Nemcsak ravasz és becsvágyó, hanem helyén van az esze is. Diktátornak tûnik, de csak azért, mert igazi urainak õ az egyetlen kiválasztottja. Ezek az urak pedig bizonyosan nem az SZDSZ-ben ülnek. Az SZDSZ szerintem egyébként is szétesõfélben van: az eredeti kemény mag "legfélelmetesebb" tagjai tanácstalanul forognak a saját tengelyük körül, mint megannyi keringõ dervis. Újabb urak jönnek, szolídabb kiadásban...”


Sándor András (1996. XI. 20. - "Felhõ-arcok" cikkbõl): "Nos, ha Csurka nem uralmár-típus, ezt Giczyrõl és Lezsákról még inkább el lehet mondani. Szabó Iván nem vezetõ, hanem specialista, Jeszenszky pedig tipikus második ember, bár a becsvágya nem közönséges. Így marad a mezõnyben a két rímelõ név: Torgyán és Orbán. Szegény ember vízzel fõz. Mindkettõ mögött jelentõs erõk vannak: Torgyán mögött a tömegek, - Orbán mögött a nemzetközi hatalmak. Torgyán Antall antipólusa, Orbán Antall áldását bírja. (Ennek köszönheti a külhatalmi támogatást is.) Torgyán közeledik a hetven felé, Orbán fiatal. Torgyán mindenestül plebejus népvezér-jelenség, Orbán Viktor intellektuális. Mögötte külföldi fõiskolák és a "Liberális Internacionálé" tekintélye is áll. A neve az egyszerû parasztoknak s a Hornban csalódott "kádáriánus" kisember-tömegnek mit sem mond, annál inkább van esélye megszerezni az értelmiség bizalmát. Torgyán az értelmiségnek ellenszenves, de országszerte bizalmasan "józsibácsizzák" õt a paraszti és kétségbeesett kisember-milliók. Mind a kettõ szomjas a hatalomra, de külön-külön egyik is, másik is Tantalos marad. Nem mond-e nagyon sokat, hogy a maga egyívásúival mindkettõ illeszkedésképtelen (számítógépes tolvajnyelven: "inkompatibilis")? A hangsúlyozottan (bár kissé felületesen) nemzeti-konzervatív Torgyán József nemcsak a nemzeti-radikális Csurkától határolódik el, de a nemzeti-konzervatív MDF-tõl is; - a liberális Orbán máris "aljas és gyalázatos" jelzõt kapott azoktól, akiket Soros indított vele együtt el: a szabaddemokratáktól. Mármost, ha ketten nyújtózkodnak a hatalomért, de egyik sem éri el, a hatalom azt is megéri, hogy egymás vállára álljanak. S mikor már a gyümölcsöt leszakították, majd megmérkõznek. Az ókori Róma már produkálta ezt a modellt: a két rivális ideiglenesen társul és maga mellé vesz egy pénzembert; - azután egymás ellen fordulnak, és az erõsebbik (a "jobb politikus", illetve a pénz támogatottja) gyõz. Ezt a modellt nevezték el triumvirátusnak. Az elsõ volt Ceasar, Pompeius és Crassus, a második Octavianus, Antonius és Lepidus. A rendszeralkotó hatalom kérdése Caesar és Pompeius, illetve Octavianus és Antonius között dõlt el. Akármilyen perverznek hat: lehetséges-e egy olyan felállás, hogy miniszterelnök Torgyán, külügyminiszter Orbán Viktor? Lehetséges! Nem errõl álmodunk (már csak azért sem, mert ez csak akkor kerülhet közel a realitáshoz, ha az agresszív külsõ erõk is integrálják terveikbe), de rövid távon a reáliák erõsebbek, mint az álmok.”


Czike László (1996. XII. 8.): "Végre megkaptam a FIDESZ-tõl 'A polgári Magyarországért' vitairatot, és jelenleg tanulmányozom. Nem vicc: tényleg majdnem olyan, mintha Csurka István írta volna! Az Ördög ilyen gonosz lenne, hogy tökéletes plágiumot követ el?! Én csak a következõket nem értem: minden, sokévtizedes eltévelyedését megbocsátjuk Pozsgay Imrének, sõt össznemzetileg tiszteljük, csodáljuk és visszasírjuk (?) Antall Józsefet, komolyan el tudnánk képzelni a miniszterelnöki bársonyszékben Torgyán Józsefet, minden további nélkül elfelejtjük 'azt a bizonyos aláírást' Csurka Istvánnak, mint tékozló fiúkat visszavárjuk 'a közös nemzeti ellenzéki akolba' Jeszenszky Gézát, Kónya Imrét, Kulin Ferencet, Szabad Györgyöt, pedig õk erejük teljében, képességeik tetõ-fokán követték el súlyos tévedéseiket! De már nem tudjuk megbocsátani Orbán Viktornak, hogy fiatalon-éretlenül-tapasztalatlanul egykor-egyszer félrevezették, illetve hogy évekkel ezelõtt jóhiszemûen 'elfogadta a Halál Csókját'?! Errare humanum est! Miért nem bocsátjuk meg neki, hogy akkor tévedett, és miért nem hisszük el, hogy most megváltozott?! Miért nem áll közös érdekünkben, hogy megbocsássunk neki? Csak, mert liberális? Nem volt-e vajon ízig-vérig szabad-elvû Kossuth Lajos, Széchenyi István, Petõfi Sándor és Deák Ferenc?! Az MDF haló porában is 'jaj’be szép', - a viruló-nemzetépítõ FIDESZ pedig 'helybõl büdös'? Esélyt sem adunk Orbánnak - neki nem!? Ki érti ezt?! Én nem.”


Sándor András (1996. XII. 11.): "Nem arról van szó, hogy 'nem bocsátunk meg' Orbánnak. A Soros-indíttatás a tehertétel. Persze, ez a bizalmatlanság gyengülõben van. Jó volna, ha egyszer saját érdekében látványosan feláldozná 'saját érdekét'. Ez olyan hõsi halál a csatatéren, amelybõl azonnal feltámad és mögé sorakozik mindenki! Kónyáékat, Jeszenszkyéket nem várjuk vissza, ezek gennyes alakok, és undorítóbbak, mint az SZDSZ-esek, mert azok legalább nyílt ellenségek. Nem sírjuk vissza Antall Józsefet. Csurka 'aláírása' nem okvetlenül bûn. Legfeljebb naív volt, mert azt képzelte, hogy az egyik farkassal veri agyon a másikat, mint Toldi. Még nem tudhatta, hogy minden út Rómába, illetve a Balzac-utcába vezet (ott lakott Aczél).”


Czike László (1997. I. 31.): "Meggyõzõdésem, hogy valódi nemzeti egység nélkül ugyanez a koalíció nyeri az 1998-as választásokat. Az egység megteremtéséhez egy nagyformátumú, független, erõs férfiúra van szükség, aki a politikai tömeg-vonzás centruma, egyezményes miniszterelnökjelölt, késõbb miniszterelnök lesz. Orbánnak és Torgyánnak meg kell egyezniök egymással. A nehézség az, hogy az egyezségnek csak olyan tartalommal volna szabad létrejönnie, hogy: Orbán Viktor a miniszterelnök, Torgyán József pedig legfeljebb (belügy)miniszter. Erre azonban még nem értek meg az erõviszonyok, bár szerintem már nem kell sokat várni. Ezen az egyetlen dolgon múlik a nemzeti egység."


Sándor András (1997. III. 12.): "Létre kellene jönnie az ütõképes és bizalom-felhalmozó egységnek. A sors emberének, semmi kétség, a te 'Gyõzõd’ látszik, s ezen nem változtat az, hogy én el vagyok-e ragadtatva tõle, vagy sem.”


Czike László (1997. III. 16.): "A sors embere - 'végre' Te is látod! - valóban Gyõzõ! Szerintem ezzel már Lezsák és Giczy is megalkudott, a két Iván már régen jól látja (Deutschnak még szánnak ugyan egy epizód-szerepet!), Torgyán sem dughatja homokba a fejét. A radikális nemzetiek (MIÉP, KDNP?) egyetlen esélye lehetne, ha felfedeznék Orbánt, s mindent elsöprõ kampányba kezdenének a nemzeti egység megteremtéséért, amelynek pártoktól független természetes vezére Orbán Viktor. Az egység végsõ arculatát az határozhatja meg, akié 'a feltalálás' eredeti joga. Éppen ezért sürget az idõ. A nemzeti egység, és vezetõje Orbán Viktor nagymértékben olyanná fog fejlõdni, amilyenné a mai és a holnapi állapotokhoz való igazodás kényszeríti. Lényegében ezért nem értem a magyar politikát! Nagy igazság, hogy a szabadság a felismert szükségszerûség. Ehelyett a nemzeti ellenzéki tábor folyamatosan könnyelmûen és ellentmondásosan pót-cselekszik. A FIDESZ tocsikol, az FKgP pedig igyekszik ráülni a gazdatüntetések nyakára, a Néppárt a népet keresi, a KDNP önazonosságát kutatja, az MSZP népi szárnya már a frakciózásról is lemondott, az MDF a lakitelki mozgalom összeurópaivá terebélyesítésén fáradozik, a MIÉP pedig tizenhetedszer hirdet szigorú ítéletet a kormánykoalíció felett. Csupa impotens pótcselekvés! Holott, mi lenne a feladat?


- Kell-e sürgõsen nemzeti egység? - Kell!


- Létrejöhet egyezményes-egyetlen miniszterelnök-jelölt nélkül? - Nem!


- Van-e erre alkalmas személy? - Van!


- Hány van? - Egy!


- Ki az? - Orbán Viktor!


- Mögé álljunk-e, egységesen, valamennyien? - Igen!


- Felkérjük-e, megkérdezzük-e együtt, hogy elvállalja-e? - Igen!


- Tehet-e mást, mint hogy elvállalja? - Nem!


Tiszta számítógépes igen-nem döntési mechanizmus. De nem a nép tehet arról, ha ez nem lép mûködésbe. Az egyhelyben topogásról kizárólag Torgyán József, Giczy György, Lezsák Sándor, Szabó Iván, Latorcai János, Isépy Tamás, Surján László, Pozsgay Imre, Szûrös Mátyás és Csurka István tehetnek, mert õk ennek az elképesztõ abszurd rémdrámának a rendezõi és a legfontosabb szereplõi is egyben. Mindegyik a hatalom letéteményesének hiszi magát. Folyamatos pót-mûsorról gondoskodnak, miközben az ország lassan szétesik. Orbán Viktort végülis meg fogjuk választani miniszterelnöknek. Nem azért, mintha tökéletes lenne, nem azért, mintha õ lenne a 'legkisebb rossz', nem azért, mintha a sok jó közül õ lenne a legjobb, hanem mert (az esélyesek között) õ az egyetlen, aki a feladat megoldására alkalmas. A probléma inkább az, hogy hogyan értessük ezt meg a 'többi érintettel'; - s mit csináljunk a FIDESZ-szel, amely placentának jó volt, de most már le kellene választani az újszülött királyról."


Sándor András (1997. III. 19.): "Jó, jó, ott egye fene, jöjjön hát az a híres-nevezetes Orbán Viktor! Mégsem lenne jó túlságosan korán megegyezni benne. Legalább a lehetõ legkevesebb ideje legyen a Moszad-ügynökségnek célzott aknatelepítésre. Várható, hogy 'elszabadul a pokol', mert ennek az országnak nincs vezetése, ez olyan, mint egy autóbusz, amelynek a vezetõje szívinfarktust kapott, viszont a Moszad távirányítású pokolgépei bent vannak, s akkor robbannak fel, amikor a távolból rádióutasítást adnak, akik elhelyezték õket."


Czike László (1997. IV. 13.): "Orbán egyáltalán nem romlott, s elég okos ahhoz, hogy ne legyenek illúziói. Más a baj vele, az, hogy mániákusan ‘retteg’, nehogy szélsõjobboldalinak bélyegezzék a liberósok. Azt hiszi, nyílt színvallás nélkül is gyõzhet. Ez nem illúzió ugyan, viszont elképesztõen kockázatos kísérlet. Én azt hiszem, ez a dolog lényegileg kényszerpályán mozog: (1) Az SZDSZ egyetlen esélye Orbán Viktor megbuktatására, ha puccsot szervez ellene, vagy felbérel valakit a belsõ pártütésre. Talán ez fog történni. (2) A puccsot Orbán leveri, ám ezáltal nyílt színvallásra kényszerül. (3) Innentõl Orbán Viktor lesz a nemzeti tábor természetes vezetõje.”


Sándor András (1997. IX. 15.): "Mert a jelenlegi uralmár-kandidátusok már mind meg vannak környékezve; a prioritást szemlátomást az önkielégítésnek, a személyes hatalmuknak adták. Ez az Idahegy, Paris ezúttal New York - az aranyalmával. A három istennõ (ezúttal álljon meg a menet, stb.) Orbán, Torgyán, Horn Gyula. Õk illegetik magukat. S a magyar nép élete? A magyar nép következõ évszázadai?! Tölgyessy csak azért tépi izgatottan a haját, ne-hogy az SZDSZ-t kicselezõ Horn kapja az aranyalmát. Orbán Viktor már a miniszterelnökségre készül és tárcákat osztogat. Torgyán elõre iszik a medve bõrére. Isépyék elmennek fiatal demokratának, ott biztosan 'leesik valami'. Katona Tamás azon borong, be kár lenne, ha igazi úriemberek nem jutnának mandátumhoz. S a magyar nép élete? A magyar nép következõ évszázadai?!


Sándor András (1997. VI. 1.): "Orbán Viktort a bilderbergi kerekasztalnál kijelölték számunkra, s már javában programoznak minket, hogy jövõre õt válasszuk meg Antall és Horn után harmadiknak, és azt higgyük, ez a mi akaratunk. Megvan ennek a technikája. Rutinkérdés ez. A baromfigyár leghorn-tyúkjai is mind azt hiszik, hogy a Teremtõ ketrecbe teremtette õket, automata etetõvel. Nem mintha Orbán Viktor nem lenne esetleg szabad körülmények között is alkalmas a magas tisztségre. Lehet, hogy alkalmas lenne, lehet, hogy nem. Világért sem bántjuk õt. Abban azért mégis van némi különbség, hogy egy nemzet a saját életmûködése során termel ki a maga számára egy kormányfõt, vagy pedig valahol elõírják a számára. Ám ha történetesen Kossuth Lajost elõírták volna valahol kormányzó-elnöknek, - minden bizonnyal nem lenne ott a képe ma a szobám falán. Vagyis hát a bunda ismeretében nem olyan auguri mûvészet tudni, ki lesz a bajnok. A Petõ megtette kötelességét, a Petõ mehet. A Horn megtette kötelességét, a Horn mehet. Orbán Viktor! - Parancs! - Hozzám! - Parancs! - Jövõre maga lesz a fõbizalmi! - Értettem!"



NÉMETH MIKLÓS SZUPERSZTÁR


Mottó:
„Ha már elpusztul a világ, - legyen a sírjára virág!”
(József Attila)



Szembejön a múlt


Nem én vagyok az, aki a dolgokat össze-vissza bogozza, összekeveri a szezont a fazonnal, kvázi-ihatatlan médiakoktélt mixel - nem és NEM! A világ, és benne a mi nyavalyás kis életünk kavarodott bizony végzetesen össze. Múlt, jelen és jövõ már összefolynak - a párhuzamos idõsíkok végül mind egybetorkollanak.


Orbán Viktor szupersztár - 1996. augusztusában, a Demokratában. Aki még ma is túl fiatal ahhoz, hogy hirtelen bukott miniszterelnök legyen.


Németh Miklós szupersztár - aki már volt miniszterelnök, de talán újra lesz.



A tagadás tagadása


Önmagadat úgy tagadhatod meg a legegyszerûbben, ha szépen átváltozol a saját legesküdtebb ellenségeddé. Ennél elegánsabb megodás, ha állandóan magadban hordozod legádázabb ellenfeleid homlokegyenest ellenkezõ eszmeiségét is, hogy bármikor, egyetlen vezényszóra, bárkibõl bárkivé alakulhass át. Lehetsz például hithû kommunista - a bolsevik pártban, ahol kijárhatod a pártcsinóvnyik hájszkúl összes rókatanfolyamát. Amikor pedig az egész végre összedûlni látszik, reform-kommunistává válhatsz. Megúszhatod Gorbacsov glasznosztyát, peresztrojkáját is, hogyha minden tétovázás nélkül szépen átadod a parlamenti hatalmat a jóelõre szisztematikusan megalapított rendszerváltó utódpártok látszat-ellenzéki kerek-asztalának. Hadd táncoltassák már a demokratikus asztalt saját gyönyõrûségükre!


Ne feledkezz meg a komplett ügynöklista akkurátus átadásáról sem!


Felejtsd el, hogy egykor a szocializmust építetted (pontosabban építette nektek a nép!), - nem templom volt az, csupán vályogviskó a pusztában. Hagyd itt(hon) a fránya, egyetlen igazi utódpártot is, és távozz legott a ködös Albionba, ahol keleteurópai személyzetis (EBRD)bankalelnökké válhatsz.


Így két legyet üthetsz egy csapásra. Egyrészt nyilvánvalóvá teheted a nagyvilág számára, hogy csupán tévedésbõl tanultál marxista közgazdásznak, hiszen már gyermekkori álmod is a szabad kapitalista bankszakma elsajátítása volt. Másrészt „lemoshatod magadról a gyalázatot”: szakíthatsz a bolsevik eszmeiséggel, ezért mintegy tüntetõleg az állampárt utódpártjába sem lépsz be, mutatva, hogy nem hiszel az ávósok és a karhatalmisták szolíd szociáldemokratává történõ gyors átvedlésében. Az angliai tanulmányútra úgy válhatsz alkalmassá, ha rituálisan és ténylegesen egyaránt megszabadulsz múltad minden átkától, a posztsztálinista hagyományok összes rádióaktív (csernobili) kisugárzásától.


Add át a teljes személyiségedet a szakrális angolszász tömegvonzásnak; - fogadd el kijelölt/kiválasztott küldetésedet! Anglia még ma is az egyetlen hatalom, amely megengedheti magának, hogy országában minden összekeveredjék. Királyság a köztársasággal, abszolút monarchia a demokratikus parlamenttel, jobboldal a bal-oldallal, liberális a konzervatívval, állam a vallással, föld az égbolttal, sziget a kontinenssel, az anyaország a világhatalommal, a Központ a végekkel, a nemzet a multikkal, angolszászok a gyarmati bennszülöttekkel, király a kõmûvesekkel, s a látszat a valósággal. Londonban a világ kellõs közepébe lépsz!


Reformkommunistából nemes polgári rózsalovaggá kell átalakulnod.



A név baljós elõjel


Mint ismeretes, a Világbank igazgatójának neve James Wolfensohn, ami magyar nyelven Farkasfiút jelent. Magyarul: ember embernek farkasa (farkasfia), a Világbank világpénzének (dollárjának) farkastörvényei szerint.


Egy tegnapi sajtóhír szerint Magyarországon járt a francia kormány európaügyi minisztere, akit csak Pierre Moscovicinek, magyarul Moszkovita Pálnak hívnak!
Elhozta a francia testvérek üzenetét a magyar testvéreknek. Éljen a haszonéria!
Nesze neked, Nagy Francia Forradalom! Georges Marchais szelleme kísért. Az Amerikai Egyesült Államokban a társadalomtudósok már régen megoldották a metodista öszvérek üzemszerû/nagyszériás klónozását, miáltal nemzedékek óta felesleges már önálló szaporodásra amúgyis képtelen hibridegyedeket természetes úton nemzeni. A kereszténydemokrata liberálbolsevik, az istenhívõ kommunista és a reformkommunista szabadkõmûves törvényes utódnemzõ vadházassága csak az õstenyésztõ Európában engedélyezett; Kelet-Európában, amely kísérleti gén-mûhely. London készen kapja a vérfrissített frankensteineket, végsõ kiképzésre.
Németh Miklós átadta a laboratórium kulcsait Mark Palmer, USA-nagykövetnek.
Antall József elvégezte a maszonéria rekultivációját, s hidat vert nyugatra. Horn Gyula egyfelõl a német újraegyesítés, másfelõl a bolsevik pallérozás nagymestere volt. Mindkettõért kitüntették. Orbán Viktor angol mintára bevezette a koronás polgári demokráciát, ami csak igazán jelentéktelen külsõségekben különbözik az alkotmányos monarchiától. A hallgatás igazi neve a rózsa keresztes közössége...


A „Gyõzõ” királysága idõszakára tehetõ Magyarországon a politikai jobboldal, majd a baloldal totális szétesése és maradandó/végsõ összekeveredése. A ravasz öreg román oly’ magasra emelkedik, ahonnan többé már le sem váltható. Az ifjú király lehetõségei a rövid kiszélesedés után hamar bekorlátozódnak; ezért külsõ, nagyszabású hódító terveket szõ. A Nyugat-Római császári korona nagyjából el-érhetetlen; reális rövidtávú hódítás lehet azonban (?) - a Vajdaság helyett Erdély.
A világot most talán újra fel lehet osztani - új, angolszász érdekek szerint. Ám Kossuth Lajos grandiózus álma, a Dunamenti Köztársaság, hetedhét ország kon-föderációja - alkotmányos királyság formájában most sem jöhet létre! A polgári királyságot a Szent Korona Tana sem legitimálja; sõt - nem hagyja jóvá a Szent Korona Társaság sem. Valaki most is közbejön: Németh Miklós! A tékozló fiú hazatér, de már õ is az õsi rítus szerint felkent lovag. A rózsakereszt lovagja jön, hogy leválthassa a polgárok királyát. Megalakul a Magyar Szocialista Párt angol tagozata - Németh, Kovács és Horn vérszerzõdést kötnek, hogy lerakhassák egy szociáldemokrata templom alapkövét. A szekfût rózsára cserélik, késõbb egész rózsafûzérré fûzik. Amerika csak mélán néz a messzi távolból - sem a kard, sem a korona, sem a templomosok rituáléját nem értheti meg. Legkevésbé, hogy miként válhat/válik egy reformkommunista polgári szociáldemokratává, rózsa-kereszttel a nyakában.



Hit és bizomány


Ronald Reagan western-nagymester az 1980-as években meghirdette a csillag-háborús fegyverkezési versenyt, amivel hamar térdre kényszerítette a Szovjetúnió gazdaságát, vele mindenestül a Varsói Szerzõdést. Egypólusúvá vált hát a világ!
A Keleti Tömb országai piaci és üzleti értelemben hatalmas, feltöretlen szûzföldet jelentettek a Nyugat „szabad” nemzetgazdaságai, multinacionális cégei számára, melynek kiaknázása szervezett nemzetközi összefogást igényelt. A dió feltörését szolgálta politikai oldalról az ún. „rendszerváltás”; - a volt KGST-országokban rendre nyugatbarát/kollaboráns kormányok alakultak, amelyek levezényelték a békés átalakulást a szocializmusból a kapitalizmusba. Gazdasági és jogi oldalról a tulajdonszerzés és a profit-kivitel (a szabad befektetés, illetve a rablás) feltétel-rendszerének megteremtését jelentette az egyetemes társasági (részvény)tulajdon bevezetése - Magyarországon az ún. „társasági és átalakulási törvények” ország-gyûlési megszavazása által. A korábbi társadalmi tulajdon és minden hozadéka nyomban szabad prédává vált. Tekintettel arra, hogy a magyar gazdaság tervszerû eladósítása már 1982-tõl fokozatosan megtörtént - a fizetésképtelenül összeomló államháztartás száraz szivacsként szívta magába a beözönlõ kétes hátsó szándékú tõke-milliárdokat. A privatizáció jogcímén néhány év leforgása alatt átlag 20 %-os áron elkelt a szinte teljes nemzeti mûködõtõke, ám az államadósság „szét-szórva” ugyan, de tovább növekedett. A magyar lakosság jelentõsebb összegû megtakarításokkal nem rendelkez(het)ett, hiszen a szocialista tulajdon profitja év-tizedeken át csak a társadalmi tulajdont gyarapította - a bérek az új adórendszer bevezetésekor (1988.) sem haladták meg az európai úniós átlag 8-10 %-át. Így a nincstelenek éhbér-színvonala konzerválódott. Mindez persze nem valósulhatott meg a magyar politikai-, pénzügyi-és média-elit aktív közremûködése nélkül. A nemzet kettéhasadt. Németh Miklós még 1989-ben „felfedezte” a 20,5 milliárd USD külsõ államadósságot; megszervezte a hatalom jogfolytonosságát, majd „átadta” a hatalmat. Antall József gyorsan „elintézte”, hogy senkinek ne tessék forradalmat csinálni, mire a lóvátett nép önként és ingyen mindenét odaadta a hódítóknak. Horn Gyula - „dícséretére” legyen mondva - már végleg elfordult Moszkvától, és vigyázó szemét New York helyett Berlinre és Brüsszelre vetette.
Orbán Viktor igen hamar megértette - sokat ismételgette is! -, hogy Brüsszel nem Moszkva, és mindenki más is London testvére, csatlósa vagy vazallusa.



Senki ne firtassa, hogy vajh’ élenjáró vezetõink melyike miben hisz; - a tragikus végeredményt látva tökéletesen mindegy, hogy a sarló és a kalapács, avagy a korona és a rózsakereszt intézményes égisze alatt halunk-e össznemzetileg éhen. Az „eeropúmó” kölcsönösen keserves csalódás lesz! Nem kétséges viszont, hogy vezetõink csupán a nemzet vagyonát és az ország területét tekintették saját, személyes hitbizományuknak, a népet bizony nem! Önhitt/hiú tévedés, önámítás a történtek után „a küldetést” is önnön hitbizománynak hinni. Nyugati szemmel senkinek nincs bérelt helye a magyar miniszterelnökségben. A jelkép nyugaton a szemfényvesztés kelléke, hamis/drága cicoma csak a hatalom kõkemény csúcsán. A Szent Korona Tana bármiféle felélesztésére, manifesztálására irányuló minden igyekezet csak kortévesztõ pótcselekvés.


Hittel teli vezetõk és nép nélkül Magyarország üres hitbizományi áruház.


Csillogó szemû balekokból pedig minden gyarmaton nagy a túlkínálat.



Az Úr békéje (legyen veletek)


Politikus barátom bizalmas meghívást kapott egy spontán templomépítõ társasági összejövetelre, amelyet igencsak határozott céllal hívtak össze. Az asztalnál az õ jobboldalán Németh Miklós foglalt volna helyet, ami ugyebár kiváló rendezésre vall. Az asztaltársaság megbízásából, együtt arra kellett volna õt rábeszélni, hogy végül mégse a szocialisták miniszterelnökjelöltjeként induljon majd a 2002. évi parlamenti választásokon! Hanem hol?!


A honi királycsinálók tehát ma már tudják (merik és teszik), hogy a következõ miniszterelnökünk - minden ‘kétciklusossága’ ellenére! - nem Orbán Viktor lesz. Tiszta sor - ismét Németh Miklós következik, immár megtisztultan...



S kérdezed, hogy miért? De hisz ez nagyon egyszerû!


· Németh Miklós közgazdász - Orbán Viktor nem az.


· Németh Miklós tapasztalt róka - Orbán Viktor nem az.


· Németh Miklós szociáldemokrata - Orbán Viktor nem az.


· Németh Miklós multi bankár - Orbán Viktor nem az.


· Németh Miklós reformkommunista - Orbán Viktor nem az.


· És most már Németh Miklós is angol!



Négy évvel ezelõtt Orbán Viktor választási gyõzelmét jósoltam. Most egészen bizonyos vagyok Németh Miklós sikerében. Orbán Viktor - tudatos hibázásai mellett - csak egyetlen dologban tévedett: Mindig másik személy az aktuális kiválasztott, mert a feladat változik, s az új feladat megoldása új, más kvalitású miniszterelnökre vár.


Valahol a globális projektben a tudatosan, már jó elõre kiválasztott célszemélyek egész láncolata létezik, így a folytatásban sosem történhet semmi meglepõ.



Levajazott szent világszabadság



Aldous Huxley szép új világa már megvalósult, pedig be sem mondta bármelyik televízió. A véget nem érõ mûhold-talkshowkban pedig ilyesmirõl nem esik szó. Az utópiák igaz jóslatoknak bizonyultak, központosult a földöntúli gonoszság.


A nemzetállamnak csúfolt rezervátumok elkábított lakóira, a megvalósult szép új rendre területenkívüli manipulációs központok, interaktív televíziók vigyáznak.


Itt keverednek/cserélõdnek a belföld és a külföld információi, itt mixelik a népek egyenfogyasztására szánt aktuális/kultúrális túrórudit - "maxi a hari!" -, amely minden szellemi nyomelemet tartalmaz a klónozott szellemû népesség számára.


A televíziók márpedig amolyan információs vámszabadterületek, ahol a hatalmat békés egymásmellett-élésben, sõt, kalákában kotyvasztják a nacionális és a multi-nacionális hírszerzõk. Jól ismerik egymást, ám a hatalom-katyvasz receptjét nem.


A hírszerzõk számára már semmisem tilos, nem léteznek áthághatatlan törvények vagy állam(határok) - az olajozott személyi együttmûködés azonban kötelezõ.


Nem ért(het)ik egymás tevékenységét - nem is szólnak bele -, de közös munkájuk lényegét, céljait és következményeit nem lát(hat)ják át. A bábeli nyelvzavarból az agyleszívók szûrik és kristályosítják (csomagolják és postázzák, vagy kézbesítik) a világhatalmi mézesmaszlag kvintesszenciáját. Az agyleszívók speciális, kreatív ügynökök, etikus emberek; az alkotó intelligenciák felismerésére, behálózására és diszkrét agyleszívására - felfedezéseik, ötleteik, találmányaik eltulajdonítására - célszerûen kiképezve. Gyûjtik a szellemi értékeket, mint a méhek a virágmézet. Az agyleszívók agyának szelektív memóriáját biztonsági okokból bizonyos idõ-közönként kitörlik, kiürítik; - akárcsak a közterületi parkolóautomatákból a fém-pénzérméket az önkormányzat. A törlés gyakorisága az adott agyleszívó személy agykapacitásának nagyságától, a benne tárolt fontos információk mennyiségétõl függ. Így vannak/lehetnek többévente, évente, havonta, - sõt, hetente "felejtõk" is. Néha fejfájásra, memóriazavarokra panaszkodnak, esténként nem ismerik meg hozzátartozójukat, vagy nem emlékeznek, mit hazudtak legjobb barátjuknak az elmúlt héten. Az agyleszívók által nyersen begyûjtött információ-koncentrátumot már a nemzeti rezervátum fõparancsnokságán hasznosítják; a legfeldolgozottabb, a legsûrûbb és legértékesebb szûrlet azonban közvetlenül a Központi Világállam birtokába jut. Itt történik meg a végleges "hasznosítás", illetõleg a nemzetállamok népeinek generálfogyasztására szánt információs konzerv receptszerû össze-állítása, ami ugyanezen a hálózaton keresztül áramlik vissza a rezervátumok vér-keringésébe, mint aktuális napiparancs. Az információs konzerv célszemélyei az adott célország vezetõ politikusai, akik mint médiumok szolgai módon közvetítik az aktuális igazságokat, az elõírt viselkedési normákat a mit sem sejtõ lakosság felé. Felmerül a szörnyû gyanú, hogy a médium-elnevezés a legtöbb esetben a szó legszorosabb értelmében értendõ, hiszen a célszemélyeket hipnotikus álomban mûködtetik. Elhomályosodott tudatuk olymértékben manipulált, hogy önmagukat mélyen/komolyan hazafiaknak, a nép igazi jótevõinek képzelik.


A nemzeti rezervátumok tevékenységét, mûködését a Világállam hangolja össze, formális és informális irányítással. Minden alárendelt ország kettõs vezérléssel rendelkezik: láthatóval és láthatatlannal. Az illuminátorok feladata, hogy a mese-szekér kerekét észrevétlen lökdöséssel mindig a kijelölt kerékvályúban tartsák, ha az abból netán ki próbálna térni. A sokévtizedes illumináció nem várt eredménye, kvázi mellékterméke az alkoholizmus és a kábítószer-élvezet általánossá válása, miáltal a magatehetetlen, önellátásra már képtelen egyedek önként vagy kényszer hatására végülis az illuminált állapotot választják józanság és ébrenlét helyett.


A mindenkori miniszterelnök jó felfogó képességû, ámde nemritkán labilis ideg-rendszerû (vagy effektíve beteg), tehát befolyásolható/hatalomvágyó személyiség, egy tökéletes médium, aki a zártláncon érkezõ parancsok, utasítások mechanikus végrehajtója. Színes egyénísége, érzékelhetõen rokonszenves jellemvonásai csak ‘felöltöztetik’ a külhatalom marionett-figuráját. A színmûvész szép ruhákba, nép-viseletbe öltözik - ünnepi alkalmakkor szellemes szóvirágokkal bombázza népét.


A valódi ‘államférfi’ (ilyen is van!) szintén az elsõ vonalban ténykedik ugyan, de igazi mûködése láthatatlan, a külsõ szemével szinte felismerhetetlen. A Nap elsõ éltetõ sugarai ugyebár mindig Keletrõl érkeznek... A doyen a Világhatalom helyi kulcsfigurája. Személyes hatalma gyakorlatilag korlátlan, mozdulatai rendkívül finomak, aprólékosan szervezettek. A Médium sem tudhatja, hogy valaki/ki(?) az õ felettes énje, ettõl hiteles a globális olcsójáték.


Úgy nagyjából ötvenmilliós népességhatárig a hatalomnak ez a szemfényvesztõ selyemszövete zökkenõmentesen mûködik; - onnantól már többpólusúvá, több- dimenzióssá kell átalakítani (pl. USA), különben a rendszer szabadságfoka túlnõ önnön korlátain, s az egész tákolmány könnyedén összeomolhat.


A körzeti megbízott (vagy a helytartó) a Világállam egyetlen titkos képviselõje, megbízottja; - egyszemélyben bõségesen elegendõ az adott nemzeti rezervátum elõírásszerû, uniformizált kézivezérléséhez. Minden felesleges túlszervezés csak bonyolítaná az ügyet, ezért a helytartónak nincsen helyettese.



A Világállam azonban csupán a földi világ (a Naptól számított harmadik bolygó) civilizációjának területenkívüli központja. Nagyobb léptékben mérve a Föld is csak egy picinyke rezervátum, amelynek gyarmati rendjére, mûködésére már a galaktikus erõk (az Annunaki) felügyelnek. Az elmúlt 350 év finommûvû külsõ beavatkozásainak felismerése nélkül az emberi nem történelme áttekinthetetlen, összefüggéstelen, keszekusza/zavaros évszám-és eseménygyûjtemény csupán; se füle, se farka! A tendenciózus machinációk kezdettõl fogva nyilvánvalóan a Földi Világállam ‘önerõbõl’, helyi anyagból való kifejlesztésére, felépítésére irányultak. Lehetséges, hogy ez a fáraók korában kezdõdött, kiket a fõpapjaik vezettek meg.


Cromwell Olivér évszázadokkal megelõzte korát, és meg-megújuló erõszakot téve a lordokon vezette orránál fogva a parlamentet Anglia jobb jövõje felé.


Robespierre és Danton, a jakobinusok a szent emberi ‘személyiség’ szellemi megvilágosodásának jegyében és nevében szabadították rá Párizsra a tébolyult öldöklést, amit késõbb Nagy Francia Forradalomnak neveztek el.


Bonaparte Napóleon szintén hadseregével akarta létrehozni az Egyesült Európát. Mindössze abban tévedett, hogy mindjárt elsõ lépcsõben ‘részévé akarta tenni’ Oroszországot is. A királycsinálók végülis Wellingtonnal intéztették el a császárt.


Lenin és Sztálin világhatalom-kísérlete tulajdonképpen sikerrel járt. Olyannyira, hogy az újkori Világállam szellemi/gyakorlati alapjait rakták le. A kommunizmus máig az egyetlen olyan létezõ rezsim, amelyet soha/sehol nem volt képes meg-dönteni semmilyen forradalom. Az ún. rendszerváltás - nem forradalom. Mivel le nem gyõzhették - továbbfejlesztették, világhatalommá tették a kommunizmust. A látszat megõrzése érdekében is összekotyvasztották Cromwell Olivér parlamenti demokráciájának ‘használható elemeivel’, - így legalábbis politikailag mûködõ-képessé tették. Pénzügyileg azonban utóbb finanszírozhatatlannak bizonyult.


Adolf Hitler ténykedése az emberiség történetében nyilvánvaló kakukktojás, ami töréspontot jelent az eddig szépen felépített monolitikus történelemszemléletben. Nagyon kevesen vették ezt észre. Olyasmit tett, ami példa nélkül álló, s mint ilyen nagyjából helyrehozhatatlan. Tettei következtében történelmünkben, a nemzeti-és világpolitikában egyszerre csak eluralkodott az addig csak elszórt esetekbõl (pl. Caligula vagy Néró) hírhedett, globális kiterjedésben viszont teljesen ismeretlen paranoid skizofrén hatalom, amelynek a szükségszerû folyománya lett azután a kommunizmus világméretû gyõzelme. A káinoké az ábelek felett.


A kommunista ‘demokrácia’, az egész világon megvalósuló és mûködõ Globális Világállam afféle rendszerpótlék, paranoid skizofrén képzõdmény. Pótcselekvés, a világforradalom elkerülésére. Amúgy liberális demokráciának nevezték el.


Színtiszta utópia - maga a láthatatlanul hódító, illuminált irracionalitás.


Az emberiség földi civilizációjának egyfajta titkos hatalomkoncentráció mentén történõ Globális Világállammá fejlõdése, mint elvi lehetõség, a kezdetektõl fogva létezik. A lehetõség Hitler óta objektív szükségszerûséggé vált, a folyamat immár egyesélyes és visszafordíthatatlan. A Világállam kapui bezárultak, aki pedig kinn-rekedt, annak annyi. A bentlévõknek sem jó, ám ez egy másik kérdés. Csak két lehetséges megoldás adódik, hogy a globális hatalmi végkifejlet miért is torkollik totális irracionalitásba, a látszólagos rendet miért is váltja fel az általános káosz?! (1) Az emberi nem az áteredõ bûn, vagy más õsok következtében menthetetlenül degenerált, kollektív ‘üdvözülése’ lehetetlen, így a Földön soha nem jöhet létre egy távlatokban is stabil társadalmi képzõdmény, amelyben vezetõk és vezetettek békében/tisztességben élnek, megférnek egymással. Ezt a variációt valószínûsíti Krisztus keresztáldozata, az egyén megváltása bûneitõl. (2) Az emberi nem mindenestül degenerált ugyan, de a baljós divergencia nem belsõ önfejlõdésének szükségszerû végkimenetele, hanem történelmünket kívülrõl elhajlító erõhatás (pl. a Sátán) mûködésének következménye. Ezt a variációt támasztja alá néhány sötét történelmi figura öntörvényû fõszereplése, sõt, néhány meghatározó jelentõségû forradalom gyanús eredménye, s egyáltalán az a tény, hogy a széles néptömegek mindig csak felhasznált, kivéreztetett szenvedõ alanyai voltak/maradtak minden kataklizmaszerû társadalmi változásnak; - míg az államhatalom egyre önzõbb, gonoszabb, illetve tehetetlenebb ‘erõk’ kezében összpontosult. Lenin tudat-hasadását pl. híven illusztrálja, hogy miközben megteremtette a kommunista világhatalom elvi/gyakorlati alapjait, addig ritka világosabb pillanataiban az állam végsõ elhalásáról elmélkedett. Ehelyett az Antikrisztus kerekedett felül...



De vajon ki is lehet valójában az Antikrisztus? Nyilvánvalóan annak a Sátánnak a földi helytartója, aki mindenfajta értelemben külsõ, extraterresztriális erõ, - the dark side of the force, az erõ sötét oldala. Az Antikrisztus legfõbb célja az, hogy Krisztus megváltásának összes eredményét rombadöntse, és így az egyént, illetve a komplett emberiséget letérítse az Istenhez közelítõ konvergencia, az üdvözülés útjáról. Célja megvalósításához persze földi médiumokat alkalmaz.


Tehát Cromwell, Robespierre és Danton, Napóleon, Lenin, Sztálin és Hitler tudatosan vagy ösztönösen extraterresztriális utasításokat hajtottak végre.


Az értelmes gyarmatosítás végcélja mindig ugyanaz: olyanná kell tenni a frissen meghódított új területeket, a környezetet és a társadalmi berendezkedést, hogy a gyarmatosítók zavartalanul otthon érezhessék magukat. A hódítók mind éppen ezt tették. Fokozatosan olyan törvényi és gazdasági viszonyokat alakítottak ki, olyan életformába kényszerítették a helyi lakosságot, amely megszólalásig hasonlít saját planétájuk, országuk civilizációs életkörülményeihez. Minimális kárpótlás mellett erõszakkal bevezették az egyetemes társasági tulajdont, ezek részvényeit pedig örökre titkosított, szanszkrit nyelvû iratok alapján pánikszerûen széjjelhordták a ferdeszemû brókerek. A tanúkat lelõtték, a polgári elitet levajazták, a nyomokat betakarták, a dokumentumokat mind elégették (MSZMP, Co-Nexus, ÁVÜ, stb.). Letéphetetlenül magasra kiszögezték a Coca-Cola és a McDonald's cégtábláit, alájuk pedig kiírták színes neonreklámokkal, hogy: leszbi-és transzvesztita show. Mostmár minden készen áll, a környezet abszolút eredeti, - jöjjön hát a sötétség hercege! Az Antikrisztus pedig jön, felfedi magát, és ráül a Világállam trónjára.



A Világállam társadalmi tagozódása egyfajta kasztrendszer, amelynek fedõneve liberális/polgári, parlamenti demokrácia. A kulcsszavak valós jelentése rendre a következõ: liberális = anarchisztikus, polgári = semmilyen, parlamenti = ingyen-cirkusz, demokrácia = a világkommunista/kozmopolita elit kollektív diktatúrája.


Az egyes kasztok, rétegek a hatalmi hierarchia mentén fentrõl lefelé haladva: (1) betolakodók (2) beavatottak (3) tanácsadók (4) kollaboráns elit (5) levajazottak (6) kamatpolgárok (7) rabszolgák (8) csepûrágók (9) kitaszítottak. Eme kaszt-rendszer misztériumának ismertetését, kontraszelektív/irracionális, hatékonytalan mûködésének bemutatását egyik következõ írásomra tartogatom. Március 15-ike 1848-as, korai nemzeti forradalmunk kortévesztõ ünnepe. Elõestéjén megtörtént NATO-csatlakozásunk, amelyet vérbeli moszkovita vezetõink készítettek elõ; a világpolgári kormány csak leszüretelte a posztkommunizmus beérett gyümölcsét. Sortûzvezénylõk és áldozatok rokonsága gyûlik össze vidám kocsmai sörözésre, történelmi búfelejtésre. Új élet vár ránk! Ne szomorkodjanak hát az örök meg-vezetettek, ma büszkeség hülyének lenni. A sarki kokott a késõi menyegzõjén makacsul ragaszkodik a mirtusz-koszorúhoz...



1996. óta eddig minden évben írtam tizenkét pontot, - éppúgy nem valósult meg belõlük semmi, akárcsak a Petõfiék '48-asából. Gondoljuk csak meg, például: (1) Sajtószabadság? = multinacionális hírlapok + "Napi" kormánylap + kommunista kóborlovagok közszolgálati televíziója, amely tartósan döglõdik. (2) Független Pénzügyminisztérium = a Világbanktól? (3) Független MNB = a Nemzettõl?!


Nem sorolom tovább. Egyértelmû a probléma, ha nem is egészen ugyanúgy, mint akkoriban. A világ végtelenül leegyszerûsödött - egyetlen pontban már minden összefoglalható. Bizony mondom, - a dolgok már nem ugyanazok! Szegény Petõfi is csak átvedlett "Barguzinban", egy sovány csecsen nõ forradalmi izmok nélküli csontvázává. A felségsértõ tizenkét pontjukat kozmopolita NATO-margarinnal kenték/vajazták át, hogy március 15-ét utólag a mai rendszer elõfutárává avassák.


Együtt ünnepelt minden álszent álnemzeti kommunista, - mintha csak az Anti-krisztus eucharisztikus feketemiséjét celebrálták volna. Forgott is Petõfi a távoli sírjában és március idusán így nyöszörgött fel: "Te is - hazám, Magyarország?!



A világállam gyarmati kasztrendszere



Pogány ima a rózsához, a hallgatás gráljához. Minden titkok tudójához.


Vadrózsa. Rózsabokor. Rózsakereszt. A rózsa közössége. A rózsa igazi neve.


Fordítsd lefelé a rózsa hármas levelét, s képzeletben ültesd rá középen, a levél-szár folytatásaként kinövõ rózsavirág nyíló kelyhét, kipattanó bimbóját.


Rózsa a kereszten. Rózsakereszt.



A Világállam rendkívül kötött, merev, pragmatikusan kiépített vasbeton struktúra.


Álmoknak, illúzióknak, véletleneknek, szabad választásoknak vagy pláne spontán történéseknek nincsen helyük benne. Sok a látszólagos - területi (regionális és funkcionális) - központ, ám valódi csak egy van. Az informális központi hatalom innen irányítja a világot. A hatalom paranoid-skizofrén megosztottságot mutat - egyfajta formális, hamis szervezettség fedi el az igazi lényeget, a titkos uralmat. Az egyszerû világpolgár számára - éljen bárhol is ezen a Földön! - létezik egy mesterségesen generált virtuális valóság, amely a jól megszokott, hagyományos elemekbõl építkezik, és alkotja az operett minden színes díszletét. Vannak eltérõ népek, önrendelkezõ nemzetek, ‘éles’ országhatárok, független államok, alkalmi szövetségek, katonai tömbök és érdekközösségek. Azonosulások, összefogások, torzsalkodások és konfliktusok. Mozgások, viszonyulások minden célirányultság nélkül - ami az önálló élet szelekciója. Ám mindez csupán egyszerû kirakat - a hatalom elfedésének technikája. A hatalom paranoid-skizofrén, mert az általa történelmileg módszeresen kiépített kettõsség a forradalmaktól való mániákus félelem következménye. A hatalom úgy gondolja, hogy valós struktúrájának, fel-építésének megismerése õrületbe, tömeghisztériába - forradalomba, sõt: világ-forradalomba! - kergetné a népeket, a szolíd világpolgárok milliárdjait, ami ön-magában végveszélyt jelentene a végletekig központosított világhatalom számára. Senki nem ismerheti meg a teljes igazságot, csupán a megegyezéses szertartások rendje szerint beavatottak szûk köre, akik esetében már semmilyen véletlentõl, spontán/ellenõrizetlen cselekménytõl nem kell tartani. Fokok egy rejtélyes létrán. A hatalmat birtoklók üldözési mániája egészen odáig fajul(t), hogy a tökéletes biztonság érdekében mesterséges tudathasadást idéznek elõ a nemzetekben, a népek között, a társadalomban, a kultúrában, és magában a hatalomban, a napi politikában is, csak azért, hogy a fonál mindkét végét egy kézben tarthassák. A mesterségesen gerjesztett ellentétek mindkét oldalán a skizofrén hatalom áll, így minden ütközés és azok megoldódása is eleve álszent és hamis. Lényegében soha semmilyen probléma nem oldódik meg, de az uralkodó elit már annyira pökhendi és szemtelen, hogy a valós problémák nem is érdeklik. A hatalom mûködése merõ öncél, amihez az egész társadalom csak statisztál. A virtuális hatalmi struktúra le-téteményesei, megjelenítõi a politikai pártok. Nem is véletlen, hogy a Központi Világállam minden alárendelt országában az ún. kétpólusú (váltó-)pártrendszer kialakulását forszírozza, preferálja és finanszírozza, mert ez a szisztéma tartható a legkönnyebben informális ellenõrzés alatt, vagyis az adott célok pragmatikus elérésének ez a leghatékonyabb és egyben a legolcsóbb módja. A világhatalom legkiforrottabb országaiban már csak az ún. szociáldemokrata, liberális és/vagy kereszténydemokrata pártok léteznek; ezek, vagy ezek koalíciói váltják egymást a mindenkori hatalomban. Ezek a pártok ma már nyomokban sem nemzetiek, nem is szocialisták; - de nem keresztények, és nem is demokraták. Mégcsak nem is liberálisak! Az egyszeri választópolgár azt hiszi, hogy merõben különbözõ eszmei vonulatok, ellentétes érdekek, gyökeresen eltérõ értékrendek képviselõire szavaz, pedig csak nagy szemfényvesztés az egész. A világhatalom ül minden pártban, - a komisszárok kacagányán minden szent eszme csak szakrális díszítés. Alapvetõ kérdésekben mindig egyetértenek, így közöttük lényegi különbségek nincsenek. A legfõbb közös feladatuk: a spontán elemek kizárása, a veszélyes, öntörvényû személyek kirekesztése a hatalomból. Ezért van, hogy a legkülönbözõbb politikai pártok mind, egyformán gyûjtõhelyei a tehetségtelen, törtetõ, hazug, jellemtelen, agresszív, gátlástalan embereknek, akik egyaránt a spanyolviasz és a melegvíz feltalálóinak képzelik önmagukat és pártjaikat. Ne felejtsük el: a legfõbb öncél a spontán társadalmi mozgások, végsõsoron a forradalmak elkerülése, mert a revolúciótól a hatalom úgy fél, akárcsak az ördög a tömjénfüsttõl. A megelõzõ századokban is létezett már a világhatalom, csak persze kezdetleges formában. Akkoriban a forradalmakat úgy igyekeztek elkerülni, hogy maguk gerjesztették azokat, vagy álltak gyorsan az élükre. Ma már - hála a háttérhatalom szorgos dezinformáló és dezorganizáló erõfeszítéseinek - spontán forradalmak még csíra formájában sem szervezõdhetnek; - az emberek a legfejlettebb országokban már valósággal tobzódnak a coca-cola, a fanta, a bunji-jumping, a videó-pornó, a windsurf, a gruppen-sex, a rap-és a rave-zene örömeiben; - nem küzdenek, nem szenvednek és nem szaporodnak, nincsenek generális problémáik, melyeket csak a forradalom oldhatna meg. A fejletlen, elmaradott országokat pedig kíméletlenül gyarmatosítják, hogy azokban is bevezethessék a liberális demokráciát, minden rendszerek legjobbikát. A gyarmatokon a hazugságok azonban - mint csata után a hullahegyek - még temetetlenül hevernek, minden ellentmondás kiélezett, nehéz hinni a méregdrága örömökben, amíg a villanyszámlák mind kifizethetetlenek. A gyarmatokon a világhatalom helyzete még labilis, helyzete életveszélyessé válhat.


A Világállam társadalmi tagozódása egyfajta kasztrendszer, amelynek a fedõneve liberális, polgári, parlamenti demokrácia. A kulcsszavak valódi jelentése pedig a következõ: liberális = anarchisztikus, polgári = semmilyen, parlamenti = ingyen-cirkusz, demokrácia = a világkommunista kozmopolita elit kollektív diktatúrája. Az egyes kasztok, rétegek a hatalmi hierarchia mentén fentrõl lefelé haladva: (1) betolakodók (2) beavatottak (3) tanácsadók (4) kollaboráns elit (5) levajazottak (6) kamatpolgárok (7) rabszolgák (8) csepûrágók (9) kitaszítottak. (Amint ezt az elõzõ fejezetben meghatároztuk.) Elõfordulhatnak természetesen hibrid-egyedek is. Alább részletesen bemutatom az egyes rétegek jellemzõ tulajdonságait:


· Betolakodók. Õk a tulajdonképpeni gyarmatosítók, a világállam képviselõi, a világhatalom komisszárjai, akiknek a feladata, hogy afféle elõõrsként érkezve, igyekezzenek mielõbb anyaországi infrastruktúrát, sõt miliõt teremteni a frissen meghódított területen, fogadókésszé téve azt a derékhad számára.


· Beavatottak. Õk a betolakodók legelsõ gyarmati kapcsolatai, szálláscsinálói; a gyarmatosított nemzet oly vezetõi, diplomásai, közismert személyiségei, akiket elõzetesen módszeresen, kifejezetten kiszolgálói szerepre képeztek ki, angol vagy amerikai egyetemeken. Feladatuk az érkezõ hódítók fogadása.


· Tanácsadók. Õk nem médiumok csupán; sõt, szellemileg felette is állnak mind a betolakodóknak, mind a beavatottaknak. Nem egyszerûen csak gyakorolják a kötelességüket, hanem aktívan szervezik és generálják a viszonyok tovább- fejlesztését, mintegy önálló összekötõ/közvetítõ interface-szerepet töltenek be a világhatalmi hódítók és a honi politikai/kulturális elit kommunikációjában. Tanácsaikkal megakadályozzák jelentõs nézeteltérések keletkezését.


· Kollaboráns elit. A világhódító betolakodók kilóra megveszik, megvesztegetik a gyarmatosított nemzet megvásárolható értelmiségijeit, vezetõit, menedzsereit, állami és hatósági alkalmazottait, tisztségviselõit; akik ezek után gátlástalanul kiszolgálják új uraikat. A világállam komisszárjai tehát tudatosan a bennszülött értelmiséggel végeztetik el a piszkosabb munkát: a legmegbízhatóbb zsoldos a honi hazaáruló. Míg a beavatott tanácsadók mûködése önkéntes és szakrális mélységû, a megvezetett beavatottak pedig egyszerû médiumok csupán; addig a kollaboráns elit tagjai jólétük biztosításáért önként a becsületüket adják el.


· Levajazottak. Egyszerû és középszerû gyarmati polgárok, akik fõként alacsony képzettségük, képességeik miatt nem jut(hat)nak el a betolakodókkal való aktív kollaborációig, noha szívesen részt vennének a konspirációban. Tekintve, hogy önállóan képtelenek megállni a lábukon - egyéni vállalkozásra alkalmatlanok -, a legmegalázóbb küldetéseket sem utasít(hat)ják vissza. Dollárért a családjukat is képesek (f)eladni. Minden új gyarmaton gond a levajazottak milliós tömege.


· Kamatpolgárok. Oly szerencsés, kivételes személyek, akik valamely korábban lopott vagyon, készpénztõke, örökség vagy nyeremény áldásai következtében nem kényszerülnek semmilyen effektív munkavégzésre, de hazaárulásra, illetve egyéb gyarló aljasságra sem saját megélhetésük érdekében. Ezek bankbetéteik kamataiból élnek; amíg a kamatokat fel nem emészti az infláció búvópatakja.


· Rabszolgák. A világállami gyarmatosítás elsõdleges célja a meghódított ország használhatatlan infrastruktúrájának; - termelési, illetve elosztási, hagyományos társadalmi, politikai és kultúrális viszonyainak mielõbbi, gyökeres szétverése, - egy globális struktúra megalapozása céljából. Miként a nemzeti polgárosodás anno megkövetelte a parasztok tömeges elûzését a földjeikrõl, úgy a globális polgárosodás (a kozmopolitizmus) alapfeltétele a bennszülöttek valamennyi munkahelyének és társadalmi önvédelmi szervezeteinek totális felszámolása. A módszeres pusztítás eredményeként az állami alkalmazottakat megtizedelve elbocsátják; a mezõgazdasági kisárutermelõk, a kisiparosok és kisvállalkozók tömegesen mennek tönkre, ezáltal - munkahely és vagyon nélkül - mindenki munkanélkülivé/kényszervállalkozóvá: tehát potenciális rabszolgává válik. A rabszolga nincstelenek, az eltartottak aránya a népességben folyamatosan nõ, ami eleve ellehetetleníti a populáció szaporodását, bõvített újratermelését.


· Csepûrágók. A gyarmatosítás alapvetõ trendje, hogy a leigázott bennszülött társadalom ténylegesen kettéhasad: elfogadott és el nem fogadott - legitim és illegitim - lakosság-részre. A levajazottak és a kamatpolgárok egyre szélesebb tömegei szintén rabszolgává válnak - elõbb-utóbb minden bennszülöttre rab-szolgasors vár! De a rabszolgák is lejjebb csúsznak, hiszen pl. egy tízmilliós országban nincs szükség több-millió rabszolgára! Milliós tömegek képtelenek megtermelni már a saját létfenntartásuk minimális költségeit is; - nemhogy a betolakodók profitját, akiknek már a rabszolgák puszta éhbér-foglalkoztatása is terhes. Az öreg, hajléktalan, betegségektõl kínzott, nincstelenül nyomorgó, éhezõk eltartását már sem az állam, sem a hódítók nem vállalják. Természetes halállal kihal, elfogy a népesség - s átadja helyét a világhódítóknak.


· Kitaszítottak. Erejük teljében tengõdõ, sokszor igen magasan képzett, kreatív személyiségek, akik szembefordultak a világhódítók hatalmával, nem váltak sem beavatottá, sem tanácsadóvá, sem kollaboránssá, sem levajazottá, - de nem vállalták a rabszolga/csepûrágó sorsot sem. Renitens értelmiségiek, akik mielõbbi ‘kimúlasztása’ eminens világállami érdek. De van a kitaszítottságnak különös, etnikai válfaja is! Egyes etnikumokkal a világállam egyszerûen nem tud mit kezdeni.



A Szép Új Rend paranoid-skizofrén, önvédelmi mûködési elve: az általános, mindenre kiterjedõ non-kreatívitás és az ezzel járó kontraszelekció. Történhet mindez azért, mert a világunk gazdagabbik felén önfenntartó/önvezérlõ/önfejlõdõ, kvázi-automatikus termelési és elosztási rendszerek alakultak ki, amelyek rend-kívül kevés kiválasztott személy minimális és tovább csökkenõ konstruktivitása mellett is - látszólag hosszútávon is - mûködõképesek. Ám ez, a lényegét tekintve spekulatív, harácsoló, semmibõl pénzt teremtõ, valós teljesítményeket már csak alig-alig produkáló/felmutató, parazita társadalmi berendezkedés - a gyarmatokra exportálva tökéletesen csõdöt mond! Kizárólag arra lehet alkalmas, hogy mint egy társadalompolitikai támadó fegyver, illetve egy ideológiai neutronbomba ‘vérontás nélkül’ ürítse ki a frissen gyarmatosított földterületeket a betolakodó angolszász hódítók számára.



Valamikor régen a Nagy Római Birodalom - ugyanilyen okokból omlott össze. Legbensõ mûködési elve a provinciákban használhatatlannak bizonyult.


Rómát a túlhajtott expanzió, a mértéktelen gyarmatosítás tette tönkre.


Hozzá a tömegesen éhenhaló bennszülöttek holttesteinek szalonképes/humánus eltüntetésére a liberális demokrácia nem rendelkezik elfogadható módszerrel.



Testvéreim! Ne higgyetek a rózsakereszt pogány varázslatainak!


A kereszt egyedül Isten bárányának áldozati jelképe, aki feltámadott.


Aki eljön; - ítélni, eleveneket és holtakat.



Széchenyi, Kossuth, Petõfi, - és Deák



Nézem a televíziót, mint amúgy is igen gyakran; - édesmindegy, hogy melyiket. Épületes politológusi beszélgetés végkonklúziója, miszerint március 15-ike az a (talán egyetlen) nemzeti ünnepünk, amelynek jelentõsége értékelésében kivétel nélkül minden politikai párt egyetért; - még ha igaz is, hogy mindegyik a maga aktuális, gyakorlati céljainak a megvalósítására igyekszik használni az ünnepet. A Fidesz a polgárosodást, az MSZP a baloldaliság üzenetét, az SZDSZ pedig a szabadságot (tovább nem mondom) veszi ki belõle, s abszolutizálja. Az egyik politológus egészen odáig merészkedik, hogy rendszerváltó nagyságaink súlyos hibájául rója fel: miért épp augusztus 20-ikát tették meg a legnagyobb nemzeti ünnepünkké, ami ugyebár bal-és jobboldalra osztja a nemzetet - március 15-ike helyett, amely pedig a nemzeti egység méltó jelképe lehetne...


Isten óvjon mindannyiunkat a naív és az álnaív politológusoktól!



Csak az vitatkozzék a köztelevízió nagy nyilvánossága elõtt ilyetén mélységû kérdésekrõl, akinek legalább halvány fogalma van arról, hogy mi a különbség: nemzet, társadalom és állam; forradalom, szabadságharc és kiegyezés, vagy Széchenyi, Kossuth, Petõfi és Deák személye között.


Az évszámokból, a dokumentált történésekbõl, a feljegyzett eseményekbõl vagy a jelentõs személyiségek tetteibõl minden egyes uralkodó rezsim a maga képére és hasonlatosságára írja át visszamenõleg a történelmet - kizárólag azzal a céllal, hogy történelmi jogfolytonossággal tegye legitimmé a saját hatalmát. A valóságot így minden generáció másképpen ismeri és tanulja meg. Az igazságot azonban sem a nép, sem az állam nem tudhatja. A nép ma már nem rendelkezik történelmi önismerettel (identitása, öntudata fõként ettõl olyan bizonytalan!); az állam pedig önismeretre eleve képtelen. Fennmarad az örök kérdés: a kor szüli-e meg az aktuális társadalmi problémákat ‘megoldó’ személyiségeket, vagy a kivételes személyek csinálják-e a történelmet? Báb az ember, vagy saját sorsa kovácsa?!


Egy egészséges nép hajlamos az öntisztulásra, a bármilyen állam soha. A regnáló hatalmi gépezet - legyen esetleg akármilyen demokratikus is! - egyszerûen nem engedheti meg magának a luxust, hogy a népet önmaga fölé emelje. Mert mindig fennáll a veszély, hogy a nép az állama fejére nõ. Március 15-ike a nép, a nemzet legnagyobb ünnepe lehetne, amennyiben tényleg igaz lenne, hogy: „Habár felül a gálya, s alul a víznek árja - azért a víz az úr!” Akkor a mi életünk egy ‘liberális, anarchisztikus népünnepély’ lehetne. De nem az. Helyette sajnos inkább az állam ünnepli - pazarlón/gazdagon - önmaga megalapítását, ezeréves fennállását, szent alapítójának felemás/sikeres életmûvét.


Koppány felnégyelése, olasz-keresztény állam - majd Orseolo Péter...


A keresztény államiság paradoxonát, kacsintó kétszínûségét Bródy János István király szájába adott, Istenhez szóló szavai fejezik ki leghívebben: „Veled Uram, de nélküled!” , - ami Isten és az állam mesterséges, ateista szétválasztása. Mert ha van Isten, akkor mindenható; - s ezáltal az ember és az állam hatalma nem választhatja el semmilyen evilági létezõtõl. Ha pedig nincsen, akkor nincs értelme semmi szétválasztásnak, hisz’ akkor a földi állam hatalma az egyetlen létezõ...


Ámde: ha Isten nem létezik, akkor az erkölcs, a bûn és a lelkiismeret(furdalás) egytõl-egyig fiktív kategóriák. A keresztény kurzus (keresztény hivatkozás) csak a nép folytonos sakkban tartására szolgál; hadd érezze magát a földöntúli erõ által is fenyegetve, miközben az ateista állam azt tesz vele (is), amit akar. Bizony nem írnék ilyeneket, ha mindez nem lenne keservesen aktuális... A liberális polgári demokráciának álcázott angolszász-utánzatú, alkotmányos, kvázi-parlamentáris monarchia, illetve annak a legalábbis erõltetett szimbólumaiban megnyilvánuló anakronisztikus kísérlete minimum annyival rosszabb a baloldali alternatívánál, hogy tettei felelõsségét részben Istenre hárítja át. A Szent Korona égisze alatt...



Széchenyi István gróf a legnagyobb magyar nevét számos építmény, történelmi emlék, - sõt, egy budai hegy is õrzi. Széchenyi Lánchíd, Széchenyi Könyvtár, Széchenyi Fürdõ, Széchenyi rakpart, stb. Kétségtelenül nagy (lehet) a politikai kísértés, hogy párhuzamot vonjunk a XIX. századi reformkor, és a rendszerváltás reformkora (1988-tól) között. (Történelmi analógia lehet ‘a Hitel’ címû folyóirat szellemisége, szerepe is; mely tudatosan rímel Széchenyi egyik fontos könyvére.)


Széchenyi István nem volt forradalmár, ‘csak’ nagyformátumú, európéer polgári gondolkodó, modern nemzeti szervezõ és nagyvállalkozó, aki hatalmasat alkotott a reáltudományok és a társadalomtudomány terén egyaránt, mint az átgondolt és szisztematikusan végrehajtott reformok feltétlen híve. Nem volt igazi ellensége a monarchiának, ám nem volt igazán császárhû sem. Ellenezte viszont a Kossuth Lajos vezette forradalmat és a szabadságharcot is. Évekkel a véres megtorlás után Széchenyi öngyilkos lett. Talán amiatt (is) hasonlott meg, mert olyan öngyilkos ‘forradalmat tetszettek csinálni’, ami szerencsére ‘nem jött össze’ késõbb 1990-ben, mert már éppen mentek kifelé a megszállók. Ekkor Antall József rendszer-váltást vezényelt zendülés helyett, amit a reformkommunisták is saját reformként folytattak tovább. Orbán Viktornak olyannyira kapóra jött a Széchenyi-analógia, hogy az ország gazdasági felvirágoztatásának középpontjába a Széchenyi-tervet állította. A polgári kormány mindent átvett a múltból, ami a píárjába belepasszolt. Szent István királytól vették a rendet és a koronát (a Tant); sõt, a keresztény állami kurzus látszatát és fenyegetését, Isten és állam mégis ‘szétválasztását’, és a jelen esetben az angolszász idegen szervilis tiszteletét, fölénye elfogadását.


Széchenyi István gróftól vették az ún. polgári értékek, a reform, a vállalkozás, a nemzeti iparosítás és a szabadkereskedelem grandiózus álmát, melyet sötéten árnyékol be a globalizáció; - az európai úniós integráció fenyegetõ közelsége. A szabadságot nyugaton mindenütt a korábbi polgári forradalmak alapozták meg; azok, amelyektõl Széchenyi, Antall és Orbán mindig is egyaránt iszonyodtak.


Antall Józseftõl a keresztény kurzus ‘jogfolytonos látszatát’ és a mûködés-képtelen paktumokat örökölték, majd már teljesen önállóan továbbfejlesztették a „Hazudik a Kormány!” baljós valóságát is. Orbánt az a Torgyán-paktum tette tönkre, amelyik csaknem idõ elõtt távozásra kényszerítette az Antall-kormányt is.


Soros Györgytõl megtanulták a pénz és a spekuláció szeretetét; - azonban nem értek föl a játék bölcsességéhez, s véresen komolyan vették azt. A kampányhoz, s a gyõzelemhez 50 millió dollárt kaptak Sorostól; de Oxford már új utat jelölt ki.


Károly fõhercegtõl ellesték a hatalom legmélyebb titkait is, ami törvényszerûen az önimádatba torkollott. Szegény mezei rókák mindhiába rohantak a szélrózsa minden irányában szerteszét; a walesi ebek vadászkutyái hangtalanul s vértelenül mészárolták le valamennyiüket... A normann-angolszász fölény magáért beszél...


Petõfi Sándortól viszont semmire nem volt szükségük. Mit is kezdhetne a Fidesz píárja a lánglelkû költõvel, aki legszívesebben a nyilát lõné az elõtte álló királyi székbe, hogy végül ott haljon meg, a harc mezején; s aki a sírból is feljönne az özvegyi fátyolért, hogy oda levigye azt - s akinek a rögeszméje valami zavaros világszabadság, aminek a goodwillje gyakorlatilag nulla.


Mert az árulás igazi természete: ésszel fel nem foghatja, szívvel át nem érezheti - ezért csak fanyalog és irtózik a valódi hûség beteljesedése láttán. A Barguzinban ‘történteket’ azért kellett kitalálni, mert akik a királyokat csinálják, azok ki nem állhatják a valódi (spontán) hõsöket, s a lánglelkû költõ eredeti, igaz mítoszát.


Kossuth Lajos (akinek késõbb „elfogyott a regimentje”) eredeti foglalkozására nézve újságíró volt; aztán országgyûlési képviselõ, szónok és forradalmár lett, az 1848-as forradalom és szabadságharc felelõs vezére, majd a független polgári kormány pénzügyminisztere. Média, politika, végül pénzügyek... Mintha csak ma lenne, annyira hasonló ez a karrier! Kossuth Lajos emlékét is sokminden õrzi...


Sajnos, csak volt Kossuth-hidunk, Kossuth-cigarettánk (minden slukkja fulladási rohamot váltott ki!), stb. Ma is van viszont: Kossuth-tér, Kossuth-rádió, Kossuth-címer; s tovább él a Kossuth-nóta, Kossuth ‘apánk’ emlékezetére... Kossuth a szabadságharc (osztrák-orosz) leverése után nem lett öngyilkos, mint Széchenyi, hanem azonnal az Amerikai Egyesült Államokba menekült (emigrált), ahonnan is igyekezett újra megszervezni a magyar nemzeti ellenállást. Felvette a kapcsolatot a Grand Orient olasz szárnyával (emlékezzünk például Garibaldira!), s az USÁ-ban csatlakozott is a szabadkõmûves mozgalom Cincinnati-páholyához. Kossuth Amerikában töltött éveinek valós története, életének e végsõ, nem túl dicsõséges szakasza nem közismert, s még kevésbé tananyag. Talán azért, mert valamiért nem fért bele a nemzeti illúzió emlék-imázsába. A példája õ az olyan hirtelenjött államférfinak, aki belevág valamibe, aminek elõre nem látja a végét - de utólag azért megéli-megérti, hogy mi okozhatta a kudarcot. Meg is értette, ámde haláláig nem nyugodhatott bele. A hasonló kockázatos vállalkozásnak manapság semmi értelme nincs, így nem vállalhatunk vele aktuális közösséget sem. Más kor, és egészen más emberek. Akik esetleg Kossuth-díjra számítanak, de mások kapják meg helyettük - mint pl. Sándor György humoralista - nincs mit irigyelniük ezért.



Petõfi Sándor, a valaha élt legnagyobb, lánglelkû forradalmi költõnk - a létezõ legnagyobb magyar talány is egyben. A családi neve valójában Petrovics Sándor, mivel édesapja szerb-horvát származású volt. Külsõre és természetre a dunamenti népek közül állítólag a szerb hasonlít leginkább a magyarhoz. Az édesanyja Hrúz Mária, aki a neve után ítélve akár grúz is lehetett. (Mint láthatjuk - a segesvári csatatér érintésével -, lassan, de biztosan közelítünk a szibériai Barguzinhoz, a szabadkõmûves legenda szerinti világforradalmi kegyhelyhez, Petõfi ‘sírjához’...) Petõfi Sándor eleinte vándorszínész, majd egyre inkább nagy költõvé válik. Mivel


katona nem volt, tisztességes polgári foglalkozással sem rendelkezett, - azt sem tudhatjuk, hogy a kivételes tisztánlátását és ifjúi bölcsességét honnan és hogyan szerezhette. Zseniális lírai kifejezõkészsége nyilván vele született. Jószerivel még abban sem lehetünk egészen bizonyosak, hogy forradalmár volt-e, - amennyiben persze egyáltalán pontosan meghatározható a forradalmár lényegi mibenléte. Mert


egyesek szerint melankólikus volt, és tudatosan készült a közelgõ halálra. Róla is sok mindent elnevezett a magyar állam történelmi emlékezete. Petõfi-híd, Petõfi-rádió, Petõfi-utcák, Petõfi-laktanya, Petõfi-kirándulóhajó (amilyent a MAHART Széchenyirõl, Kossuthról is elnevezett); sõt, egyszer volt Petõfi Kör is, amelynek a reformkommunista értelmiségi tagjai (pl. Sándor András) olyannyira sikeresen fáradoztak 1956. elkerülésén, hogy végül is nemzeti forradalom lett belõle. Petõfi Sándor, a költõ, éppúgy nem volt beavatott, mint Kossuth Lajos a forradalmár. Amatõrök voltak, és társadalmi értelemben akként is fejezték be. Balekok voltak egy láthatatlan sakktáblán, melyen világhatalmú profik sakkoztak - sakkbábuként használva fel minden meggondolatlant. A dolgok normális természete szerint egy tehetséges fiatalember tanul, szakmát szerez, dolgozik, csatákat vív, nyer meg és veszít el, kiokosodik, politizálni kezd, - netántán bölccsé válik: nagyritkán még arra is alkalmassá, hogy kereshesse ‘a Bölcsek Kövét’. Széchenyi valószínûleg beavatott volt (furcsa öngyilkossága erre is utalhat!), Kossuth valószínûleg (akkor még) nem, - Petõfi azonban teljes bizonyossággal profán volt: mindössze csak a saját halálát láthatta elõre. (Amelyet érthetetlen okból talán tényleg kívánt is.) A magyar költészet legnagyobbjai közül viszonylag sokan eljutottak a bölcsesség azon magas fokára, amikor is a költõ még mindig nagyon okosakat ír, - de már minden valós kockázat (a veszély vállalása) nélkül. Kölcsey Ferenc, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kosztolányi Dezsõ, Ady Endre, József Attila és Nagy László mind zsenik voltak, ám mégsem lettek mártírok. De Petõfi Sándor nemcsak életében (a lírájában), hanem a halálában is rendhagyó maradt - rejtélyes eltûnése mindmáig borzolja ‘a nemzet’ lelkiismeretét. Egyszerûen sehogyan sem illeszthetõ be a ‘megvalósult’ nemzeti függetlenség és a polgári demokrácia jóléti államának ország-imázsába a holttest nyomasztó hiánya; éppen most, mikor már szinte mindenkit újra csak eltemettek, hogy bolyongó lelkeik ne kísértsék tovább a nemzeti öntudat ébredését. Horthy Miklós, Nagy Imre és Rajk László sírjai oldalában betöltetlen gödörként tátong a világforradalom magyar költõjének a sírhelye, amelyhez ‘sürgõsen’ meg kell találni a belevaló holttestet, hogy az végre a ‘szabad’ magyar földben nyugodhassék, legalább európaúniós privatizációjáig...


Másfél évszázada már tucatnyi kutatás munkája maradt eredménytelen, melyek a segesvári csatatér tömegsírjaiból próbálták meg ‘elõtalálni’ Petõfi Sándor földi maradványait - azonban mindösszesen egy szõke õrnagy csontvázára bukkantak. Nyilvánvaló tehát, hogy Petõfi Sándor ‘azonos’ Petrovics Zander, 48-as magyar õrnagy-költõvel, akit az oroszok Erdélybõl még sebesülten Szibériába hurcoltak, s végül - sok évvel késõbb - Barguzinban helyeztek örök nyugalomra. Ugyanis a Megamorv-expedíció a rendszerváltás után legott haza is hozta Petõfi csontjait, s csontvázán megtalálták mindazon jellegzetességeket, amelyek a költõ életében is közismertek voltak. Ámde Kosáry Domokos Magyar Tudományos Akadémiája tudománytalannak, téveszmének minõsítette ‘a leletet’, és a vizsgálódásai alapján kinyilatkoztatta, hogy a csontváz egy vézna nõé, aki nem is magyar. Morvayék erre föl kicsempészték ‘Petõfit’ Amerikába, nehogy a tudós urak nyomtalanul el-tüntethessék a csontokat, tudós buzgalmukban. (De a csontok így is elvesztek...) Egy Grespik László ‘széleslátókörûsége’ kellett ahhoz, hogy végül is 10 év után engedélyezzék ‘a csak Amerikában’ elvégezhetõ DNS-vizsgálatok céljára Petõfi Sándor szüleinek exhumálását, az azonosság bizonyítását szolgáló csontminta-vétel megejtését. (Az engedélyt azóta visszavonták; tehát: se csont, se engedély.) Petõfi Sándor - akinek a barguzini azonosságához ezek után kétség sem férhet! - nem nyugodhat az orosz szolgaföldben, mihamarébb haza kell õt hozni (mindegy, hogy Amerikából vagy Szibériából, vagy csak ‘a sírját’, mintegy jelképesen)...


Konszenzusos újratemetésére majd négypárti egyeztetõ bizottság alakul.



Deák Ferenc a haza bölcse megalapozta Magyarországnak az 1848-as dicsõ tragédia utáni polgári fejlõdését, amikor 1867-ben tetõ alá hozta a Kiegyezést a Habsburgokkal, hogy élhessünk. Ha kritikusan áttekintjük a magyar történelmet, gyorsan átláthatjuk, hogy a hõsi kudarcainkat minden esetben bátor paktumok követték, melyek segítségével biztosíthattuk nemzeti továbbélésünk, állami létünk jogfolytonosságát. Az õs-paktumot az államalapító Szent István királyunk kötötte a római pápával, az akkori Európa legerõsebb politikai hatalmával. A következõ nevezetes egyezséget a magyar nemesség kötötte meg Mária Teréziával, aminek a gyõri menekülés lett a következménye, Napóleon elõl. Aztán kicsit késõbb gróf Károlyi Mihály ‘paktált le’ Kun Béláékkal, ebbõl lett a dicsõ Tanácsköztársaság.



Horthy Miklós kormányzó a németekkel szûrte össze a levet, amit megint vesztes világháború követett: benne a zsidó holokauszt. Majd Rákosi Mátyás, moszkovita lévén, az oroszokkal állt össze, amibõl végül 1956. következett - újabb tragédia...


Kádár János kiegyezett a szovjetekkel, azért, hogy ‘a legvidámabb barakk’ a mi országunk lehessen. Németh Miklós békésen átadta a hatalmat a ‘rendszerváltó’ pártoknak, - kiegyezett az ellenzékkel a konfliktusmentes átmenetrõl.



Antall József mindenkivel paktumot kötött, - a miniszterelnökségért. Horn Gyula elõkészítette a csatlakozást a NATO-hoz és az Európai Únióhoz. Orbán Viktor beléptetett minket a NATO-ba, kiegyezett az angolszász globalizmussal, ami nem feltétlenül eurokonform - a felzárkózásunk érdekében. Orbán Viktor is paktumot kötött, Torgyán Józseffel - ami végzetes hiba volt. Megszakadt az ‘eredményes’ paktumok ‘végtelen lánca’, mert a szükségszerûen kierõszakolt (s így a hatalom érdekében fel is használt) jobbratolódás végképp ellehetetlenítette a nagykoalíció létrejöttét. Pünkösdi polgári királyság után - ahogy szokott - a kommunizmus jött vissza, most már újra erejének teljében (lehullt a lepel), hogy bevezesse Magyar-országot az egyébként észrevétlenül szintén kommunistává vált Európai Únióba.



Tanácsköztársaságból banánköztársaság



Tiborc panaszbeadványa


az Alkotmánybírósághoz



Tisztelettel elõre jelzem, hogy az alant következõ halmazati panaszaim gyökerei mélységes mélyre nyúlnak, részint a magyar nemzet huszadik századi balsorsú történelmébe, részint az egyetemes emberi történelem azon konszolidált, boldog korszakába, amikor még a szeretet-jog, az isteni erkölcs, illetõleg a mózesi kõ-táblák törvényei szabályozták a társadalom életét, és nem a bal-liberális hagymáz. Valamikor nagyon régen elveszíthettem a fonalat, és sehogyan sem vagyok képes újra felvenni, pedig legkevésbé se’ vagyok már koppány. Kiverte belõlem az élet. Problémáim leglényege a legitimitás körül forog, különös összefüggésben az õsi elvvel, amit - mint a mindenható Isten akaratát követõ második legfontosabb jog-forrást - a népfelség elvének szoktunk nevezni. (Lásd még: Szentkorona-tan!)


Nem vagyok született lázadó; - önnön magatehetetlenségem, vagy értetlenségem minden ódiumát sem kívánom eme legmagasabb államjogi fórum nyakába varrni! Mégsem értem azonban, hogy pontosan hol, illetve mikor lett az összes kutyából nagyhirtelen szalonna, holott gyakorlatilag semmi más nem változott azon kívül, hogy a mozdítható értékeink nagyjából szõrén-szálán mind eltûntek. A számomra bizony makacsul úgy tûnik, mintha 1990. tájékán észrevétlenül áttértünk volna egy társadalmi Möbius-szalag jogi fonákjára, - jóllehet mi magunk sem irányt, sem oldalt, sem lépést, sem rendszert nem váltottunk. Lehetséges lenne, hogy a Föld fordult meg alattunk, miközben Csipkerózsaként átaludtuk az egészet?!


Kérem, nézzék el esendõségem, de földhözragadt, gyarló emberként szükségem volna valamiféle támpontra, jogi fogódzóra, ami kézenfogva átvezet engem és sorstársaimat az elterelt magyar Rubicon túlsó partjára, mielõtt végleg polgári jobblétre szenderülné(n)k! Okvetlenül válaszolnunk kell gyermekeink faggatózó kérdéseire, miszerint: (1) Dolgozzunk, vagy tõzsdézzünk? (2) Lakásra gyûjtsünk, vagy részvényekre? (3) Értékeket, családot alkossunk-e, vagy legyünk inkább mások egy portyázó falkában? (4) Fizessünk-e adót, tébét, nyugdíjjárulékot, vagy éljünk fel mindent, most/azonnal? (5) Mit is tekintsünk "létminimum"-nak? (6) Ki lehet "polgár"? (7) Szimplán hülyének néz minket az állam, és így nézzük mi is annak; - vagy ez az egész csak egy rossz álom?!


Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg "A mezei poloskák védetté nyilvánításáról", valamint "Az imádkozó sáska vallásszabadságának biztosításáról" szóló rend-kívül fontos és idõszerû, eurokompatibilis törvények elõzetes jogharmonizációját, illetõleg normakontrollját végzik - ám mégis, tisztelettel kérem, hogy amennyiben drága munkaidejük megengedi, válaszolják meg az alant következõ legitimációs/ jogfolytonossági kérdéseimet! Személyes okból is érdekelt vagyok válaszaikban, ugyanis az elmúlt napokban éppen egy országos jelentõségû ügyben, fontos (very important) személyiség megbízásából meghallgatásért folyamodtam kancellária-miniszterünkhöz. Részletesen, kb. nyolcszor félórában körvonalazott kérésemet mindig azzal utasították el furcsa hangnemben, hogy Magyarország mégsem egy banánköztársaság, ahol valaki, nemzeti fontosságú ügyben, csak úgy felhívhatja a Miniszterelnöki Hivatalt!


Lenyûgözõ Magyarország államformájának XX. századi fejlõdése! Monarchiából tanácsköztársaság, a német fél-gyarmatból népköztársaság, a szovjet gyarmatból köztársaság - nemzetállamból pedig multinacionális banánköztársaság.



Konkrét jogi, illetõleg legitimációs dilemmáim, kérdéseim a következõk:


Németh Miklós, a legutolsó elõtti kommunista miniszterelnök leköszönése elõtt felfedezte, hogy 20,5 milliárd USD adósság terheli a reformok súlya alatt össze-roskadt proletárdiktatúra államkasszájának büdzséjét. Az államadósságot, illetve annak szolgálatát Antall József rendszerváltó miniszterelnök minden hercehurca nélkül átvette. Meg sem kérdezte, mibõl is származott az. Ez az adósság azóta nagyjából megkétszerezõdött (a forint 8-10 év alatt két-és félszer gyengébb lett a dollárnál!), - nemzeti mûködõtõkénk (cca. 60 Mrd USD) viszont teljes egészében eltûnt az ún. privatizáció során. A polgári jólét alapja azonban nem a liberális szóbeszéd, hanem a stabil pénzügyi, jövedelmi és vagyoni helyzet. Na, éppen ez tûnt el! A hiteleket ugye nem mi vettük fel és költöttük el, hanem a kommunista diktatúra, mely távolról sem volt egy szabad demokratikus rendszer. A szocialista állam dollár-adósságát viszont az ún. rendszerváltás és az elsõ szabad parlamenti választások (1990.) után mégiscsak maradéktalanul ránk terhelték. A privatizáció során eladott nemzeti vagyon bevételébõl egy rézpeták erejéig sem részesültünk, az állam állítólag azt utolsó dollárig, mind a külsõ adósság törlesztésére költötte. Még matematikailag sem stimmel az egész! Miképpen vehettük át egy illegitim rendszer összes adósságterheit? Hová tûnt el az állami vagyon, illetve annak a privatizációs bevétele? Ki, mikor, és kit fog mindezért felelõsségre vonni, és/ vagy elszámoltatni?


Külön jogi probléma számomra, hogy az ominózus 60 Mrd USD becsült értékû nemzeti mûködõtõke 1989-ig "társadalmi tulajdon" patetikus névre hallgatott, stílszerûen kifejezve azt a közismert tényt, miszerint azért kaptunk évtizedeken át mindannyian rendkívül alacsony béreket, hogy társadalmi (össznépi) tulajdonunk volumenét gyorsított ütemben gyarapíthassuk, mihamarébb utólérendõ az élenjáró kapitalista országokat. Utól ugyan sosem érhettük õket, viszont sajnos a rendszer-váltás során komprádor/kollaboráns burzsoáziánkkal szívélyes együttmûködésben gyakorlatilag mindenünket ellopták. A multi tanácsadó cégek adták a tanácsot az államnak: ki, mit, mennyiért vihessen el. A probléma lényege a következõ:


(1) A T.T. 1989-ig minden magyar dolgozó kollektív tulajdona volt. (2) Mikor, milyen jogszabály alapján lett a T.T. állami tulajdonná, mikor államosították? (3) Miként válhatott a népköztársaság társadalmi tulajdona a köztársaság állami tulajdonává? (4) Ha a társadalmi tulajdonunk államosításáról legitim törvény nem rendelkezett, akkor milyen jogon értékesíthette azt az ‘új’ magyar állam? (5) Ha jogtalanul, akkor nem is a külföldiek lopták el a kollektív tulajdonunkat, hanem a magyar állam, mely csak úgy, hirtelen átvedlett szocialistából kapitalistává. De kiévé? Legitim lehet-e, ha a rendszerváltó jogállam egyetlen tollvonás nélkül megfosztja a népét minden tulajdonától? Sõt, ha még elszámolni sem tartozik a privatizáció bevételével?! A vagyonunkat elvették, a hiteleiket ránk terhelték. Jogszerû-e mindez? Miért nincs egyikrõl sem hiteles, mérlegszerû elszámolás?


A privatizáció miért a költségvetés-, az államadósság miért a Nemzeti Bank ügye; a kettõ miért nem kapcsolódik közvetlenül mérlegszerûen egymással? Miért nem foglalkozik soha ezekkel a kérdésekkel a magyar parlament?


Az elõzõek szerint a társadalmi tulajdonunk = az állami tulajdonnal, hiszen nem történt külön államosítás. A formális logika szabályai szerint (amire mellesleg az egész jogrendszerünk épül!) ez esetben a társadalom = az állammal, sõt, a nép-köztársaság = a köztársasággal! Elõbbi állítás jogi nonszensz, hiszen az állam a társadalom erõszak-szervezete, nem maga a társadalom. Csakhogy pontosan ez történt! Az állam erõszakot tett a társadalmon, elvéve annak tulajdonát. Utóbbi állítás viszont döbbenetes következtetésre vezet: látszat-rendszerváltás történt, Szûrõs Mátyás kikiáltása merõ humbug, - a népet váltotta le, nem a rendszert. Amennyiben ugyanis az egyenlõség, a teljes jogfolytonosság fennáll a régi és az új állam(forma) között, akkor vagy az elõzõ nem volt népköztársaság, vagy az utóbbi (a mai) nem polgári köztársaság. Valamit deklarálni kellene! Egymásét csak akkor vehetik át jogfolytonosan, ha lényegében azonosak. És láss csodát: az alkotmányunk ma is a régi, ugyanaz! Legitim lehet-e, ha a diktatúra észrevétlen megy át a demokráciába? Vállalhat-e effajta "jogfolytonosságot" a polgári demokratikus jogállam? Átveheti-e a demokrácia a diktatúra alkotmányát?


Az ismereteim szerint a polgári társadalom alapja a szabad és független polgárok jog-és esélyegyenlõsége. De vajon lehet-e valaha is szabad és független polgár a társadalom azon tagja, kinek az állam elvette mindenét, a "társadalmi tulajdonát"? A magyar polgári állam éppen a polgári fejlõdés anyagi lehetõségétõl és esélyétõl fosztotta meg a saját állampolgárait. De nem csak ez történt. Az állam a diktatúra által elherdált államkölcsönök összes terheit is "a polgárok" vállaira terhelte, mi-által még a nincstelen földönfutóknál is alacsonyabb szintre, a brazíliai õserdõk gumicsapolóinak rabszolga-szintjére süllyesztette le polgárait! A magyar "polgár" óriási hendikeppel indul(t), - minél inkább vállalkozik, annál mélyebbre süllyed a kamatrabszolgaság mocsarába: tartozásai egyre csak nõnek.


Milyen valódi jogai vannak a nincstelen magyar rabszolga-polgárnak, akinek a tulajdonát elvették, vagyona nincs, állása bizonytalan, jövedelme éhbér, ám a közteherviselési kötelezettségei egyre elviselhetetlenebbek? Milyen fedezetre vállalkozzék a magyar polgár, ha egyszer semmije sincs? Ki ad hitelt a magyar vállalkozónak fedezet hiányában? Hogyan is áll esélyegyenlõség dolgában a hitelképtelen polgár? Mibõl gyûjtsön vállalkozási tõkét a nincstelen, éhbérbõl élõ ember? Mik az esélyei a magyar állampolgárnak európaúniós polgárként?


Régi vesszõparipám a földtulajdon kérdése. A múlt század vége felé, de fõként a huszadik században több szépreményû, ám végkimenetelében egyaránt sikertelen kísérlet is történt a magyar polgári középosztály megteremtésére. A politikusok/ történészek utólagosan többnyire külsõ okokra hivatkozva magyarázták meg a kudarcot. A lényegi, a belsõ történelmi/társadalmi ok azonban mindmáig rejtve maradt. Az tudniillik, hogy a magyar paraszt, a magyar mezõgazdasági kistermelõ sohasem válhatott vállalkozó polgárrá, mert ehhez nem kapta meg a földet. A magyar parasztság munkájának a gyümölcsét, értéktöbbletét, profitját mindig is csak a rajta élõsködõk élvezték, vették tõle el. A paraszt megmaradt nincstelen bérmunkásnak a "szocializmus"-ban is, hiszen földjével bekényszerítették a TSZ-be. Márpedig a föld azé (kellene legyen!), aki megmûveli. Most eljött az igazi végveszély, hiszen legkésõbb az európaúniós csatlakozás véglegesen kihúzza a magyar paraszt lába alól a talajt. Amennyiben multinacionális vállalkozók fogják felvásárolni, birtokolni és megmûveltetni a magyar termõföldet, úgy semmi esély nincsen a magyar parasztok kisvállalkozóvá fejlõdésére, polgárosodására. Akkor a paraszt, a nemzet túlélési génjeinek legvégsõ hordozója örökre betagozódik az új világrend jellegtelen kamatrabszolga millióinak szürke tömeg masszájába.


Lehetséges-e a parasztságunk polgárosodása földtulajdon nélkül? Hihetõ-e a kormány polgárosítási törekvése, ha a termõföld tulajdonjogát éppen úgy meg-vonja mûvelõitõl, mint ahogyan a rendszerváltó kormány elvette a társadalmi tulajdont az egész társadalomtól? Mi lesz a nincstelen parasztok sorsa?


Magyarország 1988-tól, akárcsak egy igyekvõ, stréber tanuló, nagysietve sajnos kritika nélkül átvette a nyugateurópai kapitalista adórendszert (ÁFA, SZJA, stb.), valamint kidolgozta és be is vezette az egyetemes/nemzetközi társasági tulajdon megvalósítását célzó átalakulási és társasági törvényeket, anélkül, hogy mindezt hozzákapcsolta volna a magyar társadalom polgárosodásának követelményeihez. A polgárosodás szükségességének és megvalósításának szempontjai egyszerûen csak kimaradtak a rendszerváltás "prekoncepció"-jából. Az alkotók nyilván úgy gondolták, hogy a magyar nemzet tulajdon nélkül, tetemes adóssággal a hátán is képes lesz majd sikeres egyéni vállalkozóként önerõbõl polgárosodni, illetve svéd adórendszerrel és albán bérekkel, mint éhbérmunkás-polgárság (!?) vonul majd vígan be az Európai Únió közös karámjába.


Legitim volt-e az ország tõkéjének "társaságosítása", átalakítása, valós belsõ részvényvásárló-erõ megteremtése nélkül? Miért nem került sor "társadalmi részvények" kibocsátására, miért nem válhattak a munkavállalók társadalmi (kollektív) tulajdonuk révén a mûködõtõke, az átalakult társasági tulajdon elsõ részvényeseivé? Miért nem került sor szelektív kárpótlás helyett "földosztás"-ra? Kinek az érdekeit képviselték valójában a rendszerváltó kormányok?


A rendszerváltás villámgyorsan széjjel verte "a szocializmus" közigazgatását, ám nem hozott létre helyette mûködõképes újat. Primitív, összevont formában életre hívták a megyei "fõispáni" (jegyzõi) szisztémát, ámde semmilyen (pénz-)eszközt, illetve valódi hatáskört nem biztosítottak, nem delegáltak a szervezethez, így az végig holt térben mozgott. A közigazgatási rendszer földrajzi, területi tagozódása 1995. óta már a látszatot sem õrzi, gyakorlatilag nincs. Magyarország térképén különálló közigazgatású (helyhatóságú) városok "mûködnek", megoldhatatlan feladatkörrel, valós/mobilizálható vagyon és fõleg a szükséges likvid tõke nélkül, immár kezelhetetlen nagyságú hitelállománnyal, a végletekig eladósodva.


A városok közötti földterületen pedig közigazgatási szempontból a senki földje helyezkedik el. A mai helyzet azonban nem csupán pénzügyileg katasztrofális (a városok minden vagyonát jelzálog terheli), hanem jogi/közigazgatási értelemben még inkább. A középkori Magyarország feudális közigazgatási rendszere, amely a földdel kapcsolatos bármilyen jogi kérdés rendezését is helyben megoldotta - szakmailag nagyságrendekkel kifinomultabb, mûködõképesebb és modernebb (!) volt a mainál. Áttekintve a korabeli közigazgatási-és földtörvényeket, szembetûnõ az alkotók egységre törekvése, gondolkodásának jogi tisztasága; továbbá, hogy a jogi szabályozás mennyire megfelelt a reálfolyamatoknak vagyis a hétköznapi élet valós követelményeinek. A társasági törvény vagy a földtörvény mai formájában - különös összefüggésben az indokolatlanul siettetett európaúniós csatlakozással! - egyrészt önellentmondások valóságos tárháza, másrészt nem felel meg nemzet-gazdaságunk stratégiai, illetve polgárosodásunk valós érdekeinek. Az egyetemes/ nemzetközi társaságosítási törekvések/megoldások teljesen idegenek a magyar viszonyoktól, a realitásoktól. Legitim-e a mai területi közigazgatásunk hiánya/ mûködésképtelensége? Mi lesz az eladósodott városi önkormányzatok sorsa - a felszámolás? Miért nem állítjuk helyre a magyar földtulajdon õsi törvényeit? Miért szükséges a termõföldünk egyetemes/nemzetközi társasági tulajdonná alakítása? Mik a polgárosodás Kormány által elképzelt jogi/pénzügyi alapjai?


A magyarországi (politikai és gazdasági) rendszerváltás legmélyebb sajátossága az abszolút kiterveltség, a rendkívül fegyelmezett, szervezett végrehajtás volt. Az elõkészítõk már akkor jó elõre kifundáltak, „levajaztak” minden, majd évekkel késõbb bekövetkezõ "spontán" történést, amikor az egyszerû magyar emberek még stabilan megdönthetetlennek hitték a szocialista tábort, élén a nagy Szovjet-únióval; - sõt, a glasznoszty és a peresztrojka hírére új lendületet kapott az MSZMP tagtoborzása is. A színfalak mögött már javában folyt a majd megszûnõ állampárt illegalitásba vonulásának, ‘történelmi és rendszerváltó’ pártokba szét-rajzásának megszervezése. Lázas sietséggel zajlott le az átmenet jogi/törvényi alapjainak megteremtése, a politikai nómenklatúra és az állami titkosszolgálatok személyi állományának, kapcsolatrendszerének átmentése, majd az ún. "spontán privatizáció", az állami mûködõtõke intézményes széthordása. Különös gondot fordítottak a tisztakezûség látszatának komplex megõrzésére, nehogy évek múltán valaki "realizálja" Antall József híres mondását: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!". A valódi forradalom visszamenõleg semmisnek nyilváníthatta volna a rendszerváltásnak nevezett nemzetközi ingyencirkuszt. Az MSZMP "hivatalos" és titkos állománya konkrét megbízatással részben letûnt, felmelegített történelmi pártokba, részben vadonatúj szervezõdések köpönyege alá bújva, oda beépülve, elkezdte az újtípusú kommunista (bolsevik) pártok szervezését. Hamarosan létre is jött a plurálisan ‘decentralizált’ bolseviki rendszer, a parlamenti hatpártokrácia. Minden össze is zavarodott, 10 év alatt mindegyik párt teljesen másnak bizonyult, mint aminek eredetileg hirdette magát. Átalakultak, megszûntek és összeolvadtak. Az egyetlen kiszámítható és logikus fejlõdés eredményeként a szocialisták végre meglelték önazonosságukat - valamennyien újkapitalistává váltak. Legitimek-e a rendszerváltás pártjai? Legitim-e, ha egy párt hamis ígéretekkel vezeti félre a választóit, majd gyõzelmét követõen elõzetes programjával abszolút ellentétes kormányzásba kezd? Meddig terjed a politikai hazudozások jogi tûrés-határa? Legitim/nemzeti pártpolitika és törvényhozás szolgálhat-e külföldi érdekeket? Legitim lehet-e, ha a rendszerváltó pártok blokkolják a társadalmi/politikai mobilitást? Nem bolsevizmus-e a törvénykezési voluntarizmus?


Nem jelentene olyan életbevágó problémát a valódi demokrácia teljes hiánya, ha mûködne a társadalombiztosítás, és lenne szociális biztonság. A nincstelenség, a nyomor, a betegség, az elesettség, a kilátástalanság sokkal nehezebben szokható meg, mint a politikai jogfosztottság. Milyen polgári demokrácia az, amelyben az állampolgárok nem képesek kifizetni a villanyszámlát? A polgári fejlõdés alapja a biztos munka, a stabil megélhetés, a növekvõ jövedelem és a vagyoni gyarapodás. Nem európaúniós kamatrabszolga/bérmunkás világpolgárok, hanem jólétben élõ, öntudatos, lélekben/erkölcsben is gazdagodó hazaszeretõ állampolgárok akarunk lenni. Döbbenetesen aljas egy szemfényvesztés, amit a folytatólagos kormányok a társadalombiztosítás ‘jogcímén’ évtizedek óta elkövetnek a magyar nemzet ellen. A társadalombiztosítás az egyenértékek kölcsönös cseréjén alapuló szerzõdéses jogviszony, és nem pedig valamiféle újtípusú adótétel, amivé a legújabb kormány igyekszik azt tenni. Nem szívesen példálódzom a mások életével, így a magam példájával élek. A társadalombiztosítás a rendszerváltás óta eltelt 10 évben csak a magam személyes jövedelemtermelésébõl cca. 40 millió forint tiszta bevételre tett szert, amit teljes egészében el is herdált, miközben jómagam utoljára 1985-ben voltam körzeti orvosnál. (Nem szólva az egy egész életen át fizetett nyugdíj-járulékról, amelybõl valószínûleg egy árva fillért sem fogok nyugdíjként vissza-kapni! Ténylegesen befizetett összegeim puszta bankkamataiból ragyogóan meg kellene élnem - mostantól, egészen halálomig.) Jogszerû lehet-e a társadalom-biztosítás (mint szerzõdés) szimpla adótétellé silányítása? Vajh’ esélyegyenlõ-e az állam elõtt a magánszemély és az állami nagyvállalat? Legitim-e évtizedes befizetéseink intézményes ellopása? Lehet-e jogalapja (!) a ‘tébét’ nem fizetõk felelõsségre vonásának? Legitim-e nyelvi értelemben a ‘társadalombiztosítás’ elnevezés hivatalos használata?


A hivatalos és a hétköznapi beszédben használt szavaink mintha csak az eredeti fogalmainktól egészen eltérõ, merõben más jelentést hordoznának. Jelbeszéd az életünk, mást mondunk, mint amit gondolunk. Bábeli nyelvzavar, fogalomzavar minden mennyiségben. Tovább él bennünk - mint posztkommunizmus - az a kor-szak, amikor mindennek ‘fedõneve’ volt. Sõt, a hazugságok is tovább szövõdnek. Mostanában már semmin nem csodálkozom. Szinte teljes egészében végigéltem a szovjet hadsereg ideiglenes magyarországi állomásozásának alig 45 éves idõ-szakát - ám távozásuk óta is folyamatosan tapasztalom, hogy a legsötétebb odúk és politikai szándékok legmélyén mindmáig ugyanazok az erõk lapulnak. Talán azért, mert a bolsevikok 1917. óta folyamatosan lábbal tiporhatják a népfelség szent elvét, amit még ma sem vagyunk képesek újra érvényesíteni.


Különösebb illúzióim a nyugati féltekét illetõen sincsenek. Az én kis legitimációs kérdésecskéim mégiscsak szolíd sóhajtások ahhoz a gurgulázó hörgéshez képest, ami az óceán túloldaláról hallatszik. A Világ Ura (értsd: 1999-ben) egy pettingelõ szaxofonista, akinek a bûnbánó tekintete a nyitott sliccén át merevedik az Arab-öbölre. Szerencsére jött a Ramadán.



Hatalom és pénzmosás



Titkon mindig is nagyon érdekelt, izgatott a (háttér)hatalom láthatatlan mûködése, a valódi természete. Vajon milyen titkos kapcsolatok szervezõdnek a fû alatt? Mi a zsarnokság? Mi a diktatúra? Mi a diplomácia célja? Hogyan szövõdnek a titkos paktumok? Mit jelent a demokrácia: valóban létezik is, vagy csupán egyezményes szimbólum; - afféle mûetalon, amihez a valóságot mérjük?! Sándor András írja „A történelem elmezavara” címû agyonhallgatott könyvében, hogy: „A globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ.” Drábik János könyörtelen logikájú tanulmányaiban a globális pénzügyi világhatalom mûködési struktúráját és mechanizmusát vázolja fel és elemzi minden részletre kiterjedõen. Bencsik András elõadásaiban informacionizmusról, információs társadalomról beszél és ír. Úgy tûnik, mintha a mai modern világot kettõs hatalom irányítaná: a pénz és az információ. De hiszen mindkettõ csak egyfajta technikai eszköz!


Létezik-e valóban a hatalom (eszközeinek-) kettõssége, vagy csupán ugyanannak a valaminek a két arcáról, kettõs természetérõl van-e szó?! És vajon nem így volt-e mindig, a történelmi idõk legelejétõl, mióta ember embernek farkasa, pénze és információja, a hatalmának megnyilvánulásai? Valami kimond(hat)atlan õsrégi titok lappang, amit végre meg kellene fejtenünk, hogy a hatalom igazi természetét megismerjük és leleplezhessük.


Az egyiptomi fáraók idejében a fáraó, a király személye volt a legfõbb evilági hatalmasság - miközben a háttérbõl õt is a fõpapok irányították. Nagyon érdekes, tanulságos a római hatalom belsõ természetének, mûködésének tanulmányozása. Gyakori konfiguráció a triumvirátus, melyben három jeles férfiú köt szövetséget, paktumot egymással. Egyiküké a jog (a legitimitás), a másikuké a hadsereg (a nyers erõszak), a harmadikuké pedig a pénz (és többnyire vele), az információ. Aztán amikor már minden információt felhasználtak, a pénzt pedig mind felélték; a jog és a hadsereg megvív egymással, hogy valamelyikük gyõzelme ismét csak létrehozza a stabil egyszemélyi hatalmat. Még érdekesebb a hatalom mûködése a római provinciákban, például az ókori Palesztinában, ahol - Krisztus mondta! - meg kellett adni Istennek, ami az Istené, de a császárnak is, ami a császáré. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy noha Júdeában és Palesztinában a legfõbb világi hatalmat Róma és császára (a megszálló hadsereg, illetve a helytartó) képviselték, ugyanakkor a zsidó társadalmat belülrõl mégiscsak a saját fõpapsága szervezte és irányította, Róma egyetértésével, illetve ellenõrzése alatt. Máig nem tisztázott, hogy például Krisztus keresztre feszítésében kié is volt a halálos ítéletet kimondó végsõ döntés: a zsidó fõpapoké, vagy Pilátus, római helytartóé? Ki uralkodott: a pénz, az információ, vagy a diktátor hadserege?!


A sötét középkorban a hatalom valódi mûködési mechanizmusait végképpen sûrû homály fedte; a hátsó mozgató ‘rúgókról’ nem szólnak a történelemkönyvek. Az ismeretlen erõk rejtélyes paktumairól, kiegyezéseirõl semmi használhatót nem tudunk. A teljességgel átláthatatlan felszíni történések (csaták, hódítások, békék, dinasztiák, cselszövések, tündöklések és bukások) szövevénye mögött felsejlik valamilyen sötét erõ: ismét csak a pénz és az információ. De vajon kié, kiké? Hogyan, mikor (mitõl) válhat végre külön-külön és összefüggéseiben is érthetõvé a középkori Spanyolország, Portugália, Franciaország, Poroszország és Anglia, valamint a Pápaság történelme; Európa és az Újvilág kialakulása, ami máig csak egyszerû cselekmény, de nem áll össze egységes történelemmé?! Ki vállal(hat)ja a selyemfátyol fellebbentését?


A sötét középkor háttere jezsuiták és szabadkõmûvesek harcának története...



Magyarországon 1990-ben megtörtént a rendszerváltás, amikortól is a diktatúrát állítólag felváltotta a liberális polgári demokrácia. A kultúra bizonyos területein azonban (például: a történelem-szemléletben, a történelem oktatásában) nemigen történt semmi; sõt, a helyzet - t.i. a tisztánlátás esélye - jelentõsen tovább romlott. Történet van, történelem nincs.


Ha valaki, pl. egy egyszerû naív, profán állampolgár meg szeretne tudni valami lényegeset az ugyebár sohasem politizáló szabadkõmûves-mozgalomról, akkor mindössze csak két forrásra támaszkodhat: a szabadkõmûvesek önvallomásaira, illetve könyvekre és tévémûsorokra, melyek igazi célja a páholymunka, a vakolás népszerûsítése, semmitmondó információk célzatos kiszivárogtatása egy jámbor társaságról, amely nem vallás, de nem tudni, hogy mi.


A titok deklaráltan mindössze annyi, hogy ki a szabadkõmûves. A II. Világháború végétõl (1945.) kevés a név, magyar név pedig egy sincsen. A másik ismeret-szerzési forrást azok a könyvek képezik, amelyeket furcsa módon még az átkos kommunista rendszerben (az 1970-es években) adtak ki, és amelyek a könyv-tárakban szûk választékban ma is hozzáférhetõk. Hogy miért furcsa módon?! Hát azért, mert meglehetõsen megalapozott a kommunisták és a szabadkõmûvesek titkos történelmi együttmûködésének (Francia Forradalom, Párizsi Kommün, Októberi Szocialista Forradalom, - Marx, Lenin, stb.) gyanúja, noha ezt mindkét tábor következetesen, hevesen tagadja. A hivatkozott könyvek mindegyike elítélõ hangvételû. A pénzügyi világhatalomról semmilyen „szakirodalom” nem létezik.



Mibõl származhat vajon a hatalomnak a történelem során mindvégig tapasztalható kettõs természete? Nyilvánvalóan onnan, hogy látszólag más erõk kezében van a pénz, mint az információ, - miközben a politikai hatalom mintha mindkettõtõl függetlenül mûködne, ettõl (?) demokrácia. Csak hát, sajnos - mindez illúzió...


Az 1970-es években több olyan kvázi szakkönyv és történelmi tanulmánykötet is napvilágot látott, amely szakmai feladatának tekintette a titkos társaságok meg-határozását, keletkezésük, mûködésük vázlatos bemutatását. Ennek a szocialista rendszer titkos, illegális (!) társaságoktól érzett ösztönös undora és hivatalosan kötelezõ elhatárolódása lehetett a magyarázata. Azonban az is lehetséges, hogy a cenzor nem volt beavatott, így nem rendelkezhetett átfogó és perspektívikusan is ‘dialektikus’ történelemszemlélettel. Ez késõbb jóvátehetetlen hibává nõtt. Ezek a szakkönyvek - bár az írói jószándékuk nem vitatható - egytõl-egyig összemossák a szabadkõmûves titkos társaságokat a különbözõ maffiákkal; egyformán bûn-szövetkezetként aposztrofálják mind a kettõt. Ez is mutatja a kommunizmus köz-fogyasztásra szánt hivatalos nézetrendszerének primitív bornírtságát - bár az nem vitatható, hogy a tárggyal kapcsolatban akkor még léteztek különbözõ nézetek...


Azóta eltelt közel 30 év, a valóság egyre színesebb - a többi néma csend.


Az idézett ‘szakirodalom’ naív/álnaív álláspontja szerint így valamennyi exkluzív szervezet, társaság, szövetkezés (paktum) eleve bûnös, amennyiben titkos, hiszen az exkluzív titokzatosság, az elitizmus, az illegalitás a létezõ szocializmusban már szükségtelen, így szöges ellentétben is áll a népi demokráciával. Kivételt képez persze mindez alól a PÁRT apparátusa, annak minden nemhivatalos ténykedése! Aki titkolózik, másokat (tömegeket) eleve kizár bizonyos információkból, annak sanda/hátsó, tehát bûnös, társadalom-ellenes szándékai vannak - gondolták, írták akkor; de mindez csak a ‘reakciós’ szervezkedésekre vonatkozott, a pártállamra nem. A dolog ennél természetesen sokkal bonyolultabb. És ma egyre bonyolódik! Mi lehet egy titkos társaság alapvetõ célja? A hatalom, a pénz, az információ koncentrálása - zárt körben. Más fajta, más célú titkos társaság létrehozásának nincsen értelme. Titkos társaság = az azonos célt szolgáló emberek szigorúan zárt közössége. A hivatkozott primitív felfogás szerint a titkos társaságok elrettentõ, tipikus formája a maffia; - korábban szinte kizárólagosan az olasz, s az amerikai „Cosa Nostra”, ma hozzájött még az ukrán és az orosz. A vulgáris - s eléggé el nem ítélhetõ! - rasszista népfelfogás megemlékezik még ún. „cigány-maffiáról” is, sõt, Csurka István 1992-es hírhedt tanulmánya egy „zsidó-világösszeesküvést” feltételez, ami szintén gyûlöletkeltõ ökörség.


A titkos társaságok többségükben egyáltalán nem etnikai alapokon szervezõdnek.


A lényegük éppen az, hogy a szervezõdésük célja, mechanizmusa a legfõbb titok; no meg - a tagjegyzék, a névsor. Ma már a legkülönbözõbb titkos társaságokat sorolhatjuk fel, hiszen a liberális demokrácia globalizációja éppenhogy a titkok felszaporodását, differenciálódását, valamint a harcukat hozta és szította fel.


Ezek szerint ma a következõ titkos társaság-típusok léteznek:


Maffiák: más és más céllal (olaj, drog, leánykereskedelem, szervkereskedelem, pornográfia, bérgyilkosság, terrorizmus, stb.) mûködõ bûnszövetkezetek.


Szekták: valódi vagy hamis vallási fanatikusok zárt gyülekezetei.


Multik és szuprák: multi-és szupranacionális üzleti és egyéb társaságok, vállalat-birodalmak, bankok menedzserei, elnökei és vezetõ politikusok exkluzív klubjai.


Titkosszolgálatok: nemzetállamok belbiztonsági és külügyi (katonai) hírszerzõ és kémelhárító szervezetei, amelyek világszerte „önálló, összefonódó életet” élnek.


Szabadkõmûves páholyok: személyiség-fejlesztõ célú, ön-és világegyetem-építõ, vallásos köntösbe bújtatott vagy egyenesen valláspótlékot nyújtó, államhatárokon átívelõ szervezkedések, szellemi-politikai mûhelyek, amelyek többnyire a kultúra (pl.: a média), a karitatív hálózatok (pl.: segélyezés), vagy a környezetvédelem legkülönbözõbb alakzatait öltik valódi céljaik elleplezése érdekében. Információ-összegyûjtõ és ‘elosztó’, illegális csatorna-rendszert alkotnak, amelynek kiinduló és végpontja mindig a formálisan regnáló és/vagy a háttér-hatalom. Polgári (civil) társaságok képét öltik, nonprofit gazdálkodási formában. Legfõbb feladatuknak a társadalmi konfliktusok oldását (paktumok kötését) tekintik, ‘a béke’ érdekében.



A különféle vallási szekták (pl.: a Hit Gyülekezete) létezését valamiféle külön, az általánostól eltérõ „isteni kinyilatkoztatás”, illetve egyfajta más fanatikus hitvallás „legitimálja”. A multik és a szuprák nemzetközi klubjainak ‘létjogosultsága’ a kataklizmaszerûen globalizálódó világot rohamosan elborító káoszból, a pénzügyi anarchiából ered. A pengeélen táncoló egyensúly(talanság) folyamatos fenntartása - mind a lélek (a vallás), mind a gazdaság (az üzlet) területén egyaránt - napi egyeztetéseket, olykor hajmeresztõ bûvészmutatványok bevetését igényli a világ-uralom specialistáitól. Az állami titkosszolgálatok létezése, mûködése az önálló nemzeti érdekkel bíró országok, a nemzetállamok lényegébõl fakad. Csak hát a nemzetállamok nemzeti érdeke, s ebbõl következõen az állami titkosszolgálatok tevékenysége évtizedek óta fokozódó mértékben „szemben úszik” az árral, hiszen a globalizáció, mint egy nemzetek feletti pénzügyi, politikai és kultúrális szökõár, lassanként mindent elborít. Szerte a világban az izmosodó szupranacionális világ-hatalom és a gyengülõ nemzetállamok ügynökei, illetve a történelmi vallások (az Egyház) és a szektás kisegyházak ‘fõpapjai’ vívják egymással végsõ, élet-halál harcukat a világ újrafelosztásáért, s a lelkek birtoklásáért. Szabadkõmûvesek és hírszerzõk - fõpapok és mágusok. A hatalom és a tudás kizárólagos birtokosai.


A maffiák effektív bûnszövetkezetek, amelyek törvényen kívül „mûködnek”.


A szabadkõmûves páholyok olyan titkos társaságok, amelyek - mint majd látni fogjuk! - a törvények felett állnak, amennyiben tevékenységük jelentõs, ha nem a legjelentõsebb nemzetközi társadalomformáló értelmiségi/szellemi erõ. Bármily’ furcsa: a titkos páholyokat (önmaga sírásóit) maga a nemzetállam (!) legitimálja.


Semmi nincsen ingyen - nincsen hatás ellenhatás nélkül! Az emberiség 1945 után a globalizáció kényszerpályájára lépett, s hallgatólagosan elfogadta a különbözõ titkos társaságok kvázi-intézményes szervezõ tevékenységét, mintegy informális hatalomként a hivatalos állami hatalommal szemben. Az ún. kapitalista nemzet-államok kényszerûségbõl tettek csak így, mert a fokozódó pénzügyi globalizáció apránként minden pénzeszközt multinacionális/szupranacionális hatáskörbe utalt, minimálisra szûkítve ezzel az önálló államok belsõ pénzügyi mozgásterét. Az ún. szocialista tömböt épp azért kellett sürgõsen lebontani, mert koncentrált hatalmi berendezkedésével szembehelyezkedett a liberalizációval, s így a felségterületein szinte lehetetlenné tette a globalizációs erõk behatolását. A globalizáció azonban fellazította a nemzetállamok belsõ rendjét, kontra-szelektív pénzügyi, politikai és kultúrális folyamatokat indított el. Ennek következtében a nemzetállamok meg-gyengültek, önerõbõl képtelenné váltak demokratikus rendet szimbolizáló látszat-intézmények stabil fenntartására. A gyenge állam ‘segítségére siettek’ a gomba-módra szaporodó, a hatalom körül valósággal rajzó különféle titkos társaságok, hogy helyrehozzák a formális hatalom fatális tévedéseit, és kijavítsák a rendszer súlyosbodó hibáit. A szocialista rendszer nem igényelte, nem tûrte meg az efféle titkos segítséget. Nem véletlen, hogy nálunk Magyarországon is csak az Aczél-korszak vége felé, az 1980-as évek második felében alakulhattak újra - az állam által újból hallgatólag eltûrt rendszerjavító céllal - a szabadkõmûves páholyok. Aki most a demokrácia iránt érzett mély aggodalmában netán dühödten felkiált, vigasztalódjék - sosem volt ez másképp. Csak annyi történt, hogy az ókor és a középkor zseniális nagymestereinek „a magányos királycsinálói tevékenységét” felváltotta a modern, intézményesült vakolás. Az alapvetõ probléma ugyanis nem a globalizáció, és nem a szabadkõmûvesség! A bajok valódi gyökere a titkok, az ügynökök összekeveredése - a kontraszelekció; amit a ‘világelit’ érdeke mozgat.



Amikor a rendszerváltó magyar állam - miért éppen a III./III. kivételével? - 1990-ben legitimnek ismerte el a letûnt kommunista diktatúra állami titkosszolgálatait (tevékenységével és ügynökeivel együtt), azzal tulajdonképpen burkolt formában elismerte, hogy a két rendszer lényege nem különbözik egymástól. Pontosabban azt, hogy nem a tárgyi különbözõség a rendszerváltozás lényege. A baj az, hogy amennyiben tudományosan megalapozottan, kvázi akadémiai szintre emelve, de legalábbis államilag/intézményesen megengedjük (egyébként megengedhetetlen!) vegyi reakciók beteljesedését, miszerint a kutyából mégis lehet szalonna, azzal megengedtük, hogy bármibõl lehet bármi. Lett is; - minden mindennel végzetesen összekeveredett...


Mit tesz a hatalom, ha nincsen pénze? Az államhatalom azelõtt - csinált. Ámde amióta a Világbank a gyakorlatban kivette a nemzetállamok nemzeti bankjainak a kezébõl a bankjegykibocsátás monopóliumát; - egyetlen megoldásként maradt a világbanki hitel, amelyet többszörösen kell visszafizetni. A globalizált világpénz-rendszert a Világállam központjából irányítják, így a nemzetállamok a szó eredeti jelentése szerint nincstelenek és fizetésképtelenek. A csõd elkerülésének záloga a globális pénzügyi és politikai függés.


Mégis, kinek van pénze ebben a restriktív rendszerben - kitõl kérhetünk?


A Világbanktól nem kérhetünk, mert még jobban eladósod(t)unk.


A multik nem adnak, mert õk viszik a pénzt, s nem pedig hozzák.


Belföldi bankjainktól se kérjünk, mert többszörösen konszolidálhatjuk õket.


Amennyiben sok pénzre van szükségünk, - az alábbi potenciális források álltak/ állhatnak rendelkezésünkre:


· az állami vagyon korrupciós privatizációja


· az állami költségvetés pénzeszközeinek korrupt újraelosztása


· adócsalás fantomcégekkel milliárdos tételekben


· direkt üzleti kapcsolat a maffiával.


Napjaink Magyarországán nem értelmezhetõ tisztán a pénzmosás kategóriája, mert ami sok pénz, az egyik sem tiszta. Mivel a szabad piacgazdaság mélyen lefojtva, hitelek nélkül, horribilis kamat-és adósságszolgálatot teljesítve alig-alig mûködik; a hagyományos piaci szereplõk egyikének sincs felesleges pénze, - így eredeti pénztõke-, vagy kincsfelhalmozás a gyakorlatban nincs. Tekintettel arra, hogy a legjövedelmezõbb üzleti tevékenységeket kivétel nélkül a multinacionális cégek végzik, nincsen olyan volumenû belföldi fizetõképes kereslet sem illegális szolgáltatások iránt, amelybõl a maffia gyorsan és jelentõsen meggazdagodhatna, - ami persze nem zárja ki a külföldi maffiák, bûnszövetkezetek eredményes belsõ mûködését. A maffia és a pénzmosás Magyarországon önmagában nem, inkább csak a fentebb említett állami összefüggésben értelmezhetõ. Nálunk elsõsorban nem az a „gond” tehát, hogy valamelyik bûnszövetkezet az illegális úton szerzett pénzfeleslegét hogyan mossa tisztára, hanem az: miként lehetne vagyont és/vagy pénzt szerezni az államtól, hogy az ügylet egyébként patyolattisztának lássék...



Az állami vagyon korrupciós privatizációja


Az eredetileg állami vagyon lenyúlásának legegyszerûbb módja 1988-1989-ben az ún. spontán privatizáció volt, melynek keretében a volt állampárt, az MSZMP tisztségviselõi (a nómenklatúra) egyszerûen rátették a kezüket egy-egy zsírosabb állami vagyonrészre: üzemre, gyárra, üzletre, bolthálózatra, újságra, ingatlanra. Ennél már egy fokkal bonyolultabb ügylet volt az 1990-es évek elsõ harmadában a korrupciós bankhitel-felvétel, amikor is a politikailag fontos személyek (VIP) meghatározott kereskedelmi bankoktól egyszerûsített eljárással tíz-és százmilliós összegû hiteleket vehettek fel; - rendkívül kedvezõ feltételekkel, fedezetigazolás nélkül. Ez az önfeledt hitel-osztogatás hatalmas csõd-portfoliót halmozott fel pl. a Budapest Banknál, az Országos Kereskedelmi és Hitelbanknál, a Magyar Hitel-banknál és a Postabanknál, ami több lépcsõben összesen cca. 600-800 milliárd forintos állami bankkonszolidációt tett szükségessé, a költségvetés terhére.


A magánosításban különös jelentõségre tett szert az ún. privatizációs bankhitel, amelynek lényege szerint valamely állami vállalat elsõ vezetõje megpályázta saját gyára vagy vállalata privatizációját, majd a megfelelõ banktól úgy vett fel hitelt a „privatizációs vételár” kifizetésére, hogy a fedezetet ‘vállalata’ pénzeszközeibõl különítette el. A vállalat tehát megvette saját magát a vezetõje számára. E trükk különbözõ variációi képezték az önprivatizáció (MRP és MBO) összességét.


A privatizációs pénzmosás speciális válfajaként fogható fel, mikor a kivételezett magyar vezetõ a könnyen szerzett pénzét (pl. a bankhitelét) külföldre kiajánlva, önmagát valamelyik fantomcég külföldi befektetõjének álcázva pályázta és nyerte meg az állami vagyon privatizációs tenderét. Igazán különleges, és teljességgel egyedi megoldás a vagyonkezelési-, és/vagy a direkt felszámolási privatizáció esete, amelynek során a Co-Nexus Rt. 4 milliárd forint üzleti értékû állami port-folió elkezelésével „sikeresen” felélt cca. 8 milliárd forintot, úgy, hogy a vagyont készpénzre (vételárra + hitelekre) konvertálta, majd a pénzt elköltötte.


Nyilvánvaló, hogy a magyarországi privatizáció jelentõs hányadában (cca. 25-30 %-ban) piszkos milliárdok is beáramlottak, mintegy kihasználva a pénz tisztára mosására kínálkozó ragyogó alkalmat. A korabeli szakcikkek a külföldrõl érkezõ gyanús befektetéseket szemérmesen az ún. „karvalytõke vagy a challanger-tõke” sajnálatos térhódításának nevezték, amely ellen ‘nem volt mit tenni’. A karvaly-tõke kifejezés privatizációs szitokszó: a maffia-pénz szinonimája.



Az állami költségvetés pénzeszközeinek korrupt újraelosztása


Nagyon sok pénze Magyarországon ma is csak az államnak van, ráadásul az állam igen jó fejõstehén, mert tisztviselõi - tisztelet a kivételnek! - ostobák és korruptak. Bizonyos százalékért lehetségessé válik, ami másnak lehetetlen...


A pénzteremtés hatékony módja bizonyos tevékenységek, ingatlanok, portfoliók, részvények, üzletrészek többszörös/sokszoros értékbecslõi túlértékelése; és olyan megállapodások, szerzõdések realizálása, melyekben a túlértékelés ‘különbözete’ effektíve elkölthetõ készpénzé válik. A Co-Nexus-sztori éppen azért egyedülálló, ‘szépségdíjas’ produkció, mert az elköltött milliárdokat egy olyan képzetes, fiktív portfolióval (részvénypakettel) állította szembe, melynek értéke egyszerû könyv-szakértõi túlértékelés szüleménye. Tetejébe az ügyletet mintegy megkoronázta a bennfentes részvénykereskedés, - ugyanis ‘az önprivatizátor’ túlértékeltetett saját tulajdonú Déli Autópálya részvényeit adta el saját magának, ámde „a vételárat” az ÁPV Rt. állta...


Valamely tevékenység (munka, tanácsadás) túlértékeltetésének bevált módja, ha a szerzõdésben munkadíj helyett sikerdíjat kötünk ki. Így ‘sikerülhetett’ Tocsik Mártának egyszerû betanított szellemi (zugfirkászi) munkájáért 805 millió forint sikerdíjat inkasszállnia szintén az ÁPV Rt.-tõl, amelyet azután fiktív alvállalkozói (esztéta, taxisofõr, stb.) között terített széjjel. Ezzel megvalósította a pénzmosás tényállását is, hiszen a sikerdíj pl. ‘taxis magánbevétellé’ vált, vagyis ‘tisztult’... Hogy ez a 805 millió forint végül is hol mindenhol kötött volna ki, ha bírósági végzések alapján részben nem csaklizza vissza az állam - nem tudható. Nyilván tiszta pénzzé alakult volna. (A mai napig még le nem zárt K&H-Equities ügyben Kulcsár Attila, nyolc általánost végzett fõbróker már egy továbbfejlesztett, illetve ‘kombinált’ pénzmosási technikát valósított meg. Magas profithozamú, rejtélyes célú és tárgyú befektetések, egyéb tranzakciók megvalósítására a költségvetésbõl, illetve állami vállalatok költségvetési juttatásaiból ‘vett kölcsön’ és forgatott meg mintegy 15 milliárd forintot. A titkos befektetések még titkosabb hozama ezután ‘VIP-listás’ állami és politikai személyiségek, illetve javarészt szintén fedésben maradt strómanok máig felderítetlen bankszámláin landolt. A rendszerváltás óta ez az ügy tekinthetõ az állami korrupció ‘csúcsprodukciójának’, hiszen az állami intézmények szinte teljes ‘vertikuma’ érintettnek tekinthetõ benne vagy általa.)


Még az elõzõknél is „szépségdíjasabb” túlértékelési trükk volt „az Ûrgammák” esete a Magyar Televízióval. A készítõ Félix Film Kft. (producere/ügyvezetõje: Czégé Zsuzsa) közel 1 milliárd forintot kasszírozott be egy olyan filmsorozatért, amely az összeg egynegyedét sem érte, és az ötödébe sem került. Szponzorálta Máté László (az MSZP volt pénztárnoka) WÉS Rt.-je - a bevétel sorsa ismeretlen. Az állami költségvetés pénzeszközeinek ‘könnyed kezelésére’ csak kirívó példák: a Tocsik-ügy, a Co-Nexus-sztori, a körkörös bankkonszolidációk, az MTV Rt., az Ûrgammák (és legújabbkori, legösszetettebb példaként 2003-2004-ben a K&H-brókerügy!); - aki részletesen áttanulmányozza az 1990-es évek magyar állami költségvetéseinek fejezeteit, az számos olyan tételre bukkanhat, amelyek mögött többszörös túlértékelés, magyarán effektív pénzkidobás foroghat fenn (lásd pl. a társadalombiztosítás vagy az iskolai oktatás számítógépesítését, - illetve az ÁPV Rt. tanácsadói kiadásait, tartozások gyanús elengedéseit, stb.).


Az állami költségvetés „liberális kezeléséhez” kapcsolódik az egész, már említett többlépcsõs, körkörös bankkonszolidáció, amely összességében sokszáz-milliárd forintot emésztett fel már eddig is, és ki tudja, mennyi lesz még a folytatás. Máig nincsen lezárva a Magyar Nemzeti Bank bécsi leánybankjának (CW Bank) 100-120 milliárdos kárösszegû botrányügye sem, s bizonyos hírek szerint a hanyag pénzkifizetések jelentõs része titkosszolgálatok finanszírozásához kapcsolódott...


De mindezek a lazaságok, furfangos trükkök kismiskák ahhoz a zseniális ötlethez képest, mely szerint Kovács Mihály és Kunos Péter bankárok MNB-engedéllyel „megjáratták” (megforgatták) külföldön a forint nemesfém-fedezetét... Állítólag kivitték mint törtaranyat, behozták mint megmunkált ékszereket, s hová lett vajon az értékkülönbözet?! (Az újsághírekbõl semmi nem derült ki.)



Adócsalás fantomcégekkel milliárdos tételekben


Sok-sok éven át az ÁFA-csalás volt az uralkodó adócsalási módszer, mígnem a Fidesz-kormány jolly-jokere, Simicska Lajos és APEH-je véget nem vetett eme vidám hancúrozásnak. E mûfajban - ti. a fiktív ÁFA visszaigénylésében! - talán Stadler József pásztói nagyvállalkozó (futballstadion-építõ és üzemeltetõ) vihette el a pálmát, amikor Leonardo da Vinci „Az utolsó vacsora” címû festményének ÁFÁ-ját is visszaigényelte az APEH-tõl. (Amennyiben a szent hírek hihetõk...)


Ámde az adócsalás „legtökéletesebb eszközei” mégiscsak a fantomcégek!


A fantomcég lényege, hogy jogilag bejegyzett cégként létre jön ugyan, - viszont valós tevékenységet soha nem végez; szerzõdéseket köt, kötelezettségeket gyûjt, majd nyomtalanul eltûnik. Eladják/megveszik, majd törlik a cégjegyzékbõl... Nem marad utánuk semmi, csak nagyösszegû kifizetetlen, többnyire adó-tartozások...


A vevõ portugál vagy török, - Joszip Tot vagy Kaya Ibrahim a becsületes neve.



Direkt üzleti kapcsolat a maffiával


Nem tudhatjuk, hogy mi a maffia; azt sem tudjuk, ki a maffiózó... Robbantgatnak, orgyilkolnak, szitává lövöldöznek körülöttünk. Miért?! A maffia többnyire afféle pótszó, amellyel az ismeretlen félelmetes erõt bélyegezzük. Például azt, amelyik széttöri egy politikus-vállalkozó térde kalácsát, ha nem törleszt. Mi lehet az, hogy szervezett bûnözés? Hol kezdõdik, és hol végzõdhet? Óriási üzlet világszerte a nyersolaj és származékainak kereskedelme. Festés, mázolás, hamisítás, szõkítés, export és import, benzintankban ki-és becsempészés, növekvõ fogyasztási adó-tartalom, csillagászati árak... Hol az eleje, s hol a vége?! Olaj-gate! Gyönyörû új félangol mûszó! Országgyûlési vizsgálóbizottság munkáját akadályozó tiszteletre-méltó személyek, furcsa lemondás, halálesetek, cáfolatok, elhatárolódások; - köd, homály és 80 évre szóló titkosítás. Egyes képviselõk szerint a szervezett bûnözés már behatolt a törvényhozásba is, ami magyarul azt jelenti, hogy a maffia saját érdekeit képviselteti a Parlamentben; részben a céljainak megfelelõ törvényeket szavaztat meg...


Íme a hatalom diszkrét globalizációja.


Íme a liberális demokrácia világraszóló gyõzelme.


Íme a pénz, az információ, a média, a mélyülõ titkok hatalma.


Íme a szabadkõmûvesek és a titkosszolgálatok plurális világállama.







Rekviem az apákért



Ki voltál? - kérdi a fiú; Én voltam! - mondja az apa, -


S az apja nem felel. Ezerszer is én-Én!


Beszél a csend: Messzire ment!, - Komplexus-okból táncoltam


S már más jött újra el. A szakadék szélén!



Mért bántod? - feddi a leány: A Cég mindig engem sztárolt,


Neked már könnyû volt!! Bár nem kellett volna, -


Halk-kis sikoly, semmibe hull: Minden nap beállítottak


Nekünk sem válaszolt... A legelsõ sorba!



Ne hazudj! - lázad az asszony: Te szegény! - hallik a sírból:


Eltagadsz ezer bûnt?! - Szegény-szegény fiam!


Játszottál bizony mindõnkkel, Ha fel nem vállallak, akkor:


S személyed tovatûnt! Boldogok annyian...



Ki vádol?! - rivall az új nõ; Ne sírj, Anyám! El ne átkozz!


Aki elvett mindent, - Mindezt apánk tette!


Magyarázták a családnak: Bár Istenünk rendelését


Jó, hogy végre így lett! Meg sohasem szegte...



Jaj, de rémes! - szól a nõvér: Anyámat is, meg engem is


Békülni nem fogtok?! Annyiszor alázott...! -


Mért nem tudtok felejteni Gyengék voltunk, s meghaltatok:


Ennyi komisz dolgot?! Rám már nem vigyázott...



Nem értem! - töpreng a fattyú: Ki voltál? - kérdi a fiú:


Apánk tiszta ember! Velünk mit csináltál?!


Vagy ha nem, hát fátylat reá, - Dús erdõben elültettél,


Hánytorgatni nem kell! Majd gyorsan kivágtál...!



Ne ítélj!, és nem ítéltetsz! - Én voltam !!! - üvölt az apja:


A pap-öccs feloldoz. Végre magam voltam!


Senki ennyi bölcsességet Egyedül hagytak szüléim,


Magában nem hordoz! S összezavarodtam...



Ki voltál?! - kérdi a fiú: Isten arca messze illant:


Szél-e, vagy szélkakas?? Gazdám a Sátán lett, -


Elárultad Istent, s minket, - Megszûnt minden kötöttségem,


S választ sehogysem adsz... Személyem átvedlett.


Megtagadtam a múltamat, Hagyj elmennem, ne szorongass;


Anyádat-Titeket, - Hadd legyen már békém!


S hetvenhattól engem csak a Minden összekeveredett, -


Hatalom hiteget... Hagyj hát Te is békén!



Apám, ne így!! - szól a fia; Rendben, apám!, békén hagylak,


Mégsem mehetsz így el! S nem kérdem, ki voltál!


Bolond az, ki gyáva lét’re Köztünk minden vitás kérdést


Bátorságot színlel! Megold majd az Oltár!



Pedig: így lesz! - mondja apja: Elfogadom hát a döntést; -


Nem fordulok vissza! S figyelj, Fiam, arra:


Fatális-rút világunkban Nehogy mi is elhibázzuk,


Már semmisem tiszta...! Mint apám, s az apja!







A mesebeli királyfi igaz legendája



Kedves olvasóim lehet, hogy meglepõdnek, amiért most újabb titkok még újabb hámrétegeit igyekszem lehántani. Az igazságunk nagyon mélyen van. Megírom, mi történt, s mi történik; - a tények értelmezését pedig némi alapképzettséggel és fantáziával mindenki/bárki könnyen megtanulhatja. Ez mindannyiunk társadalmi-politikai térlátásának lényege! Nem kell hozzá más, csupán egy rózsaszíntelenítõ háromdimenziós (3D) szemüveg, amin át nézve a világunk éppen olyan, amilyen valójában. Hajlamosak vagyunk arra, hogy elhiggyük, s elhitessük magunkkal: a történések véletlenszerûek, az emberek alapvetõen jók.


Ez az a gyermeki ártatlanság, ami a Gonosz mûködésének elemi létfeltétele.


Kõkeményen állítom, hogy a világ, amelyben az események láncolata céltudatos tendenciává fajul; - melyben a történések véletlenszerûségét felváltja az irányított történelem megvalósult rémálma: kegyetlenül rossz világ!


A hatalom kézivezérlését nem Isten, hanem egészen másvalaki agyalta ki.


A koncentrált, egypólusú rend belsõ önfejlõdése a paranoid skizofrénia.


Ahhoz, hogy jól megértsük, mit is jelent politikai értelemben a duplafenekû blöff fogalma; - az elsõ, valódi történet elõtt, vegyünk egy egyszerû példát! Tegyük fel, hogy valakinek oly nagyon rejtõzködnie kell, hogy sohasem derülhet ki, kicsoda valójában, milyen eszköztárral és céllal, ki(k)nek is dolgozik - szerzi, hozza, viszi a híreket, hajtja végre a parancsnak megfelelõ akcióit! Azt hihetnénk: pont ilyen a tipikus kettõs ügynök - aki mindkét ellenségének egyforma lelkesedéssel dolgozik a remélt fizetésemelésért! -, ám mégsem így van.


Az részben egy másik történet, részben pedig egy elavult szisztéma.


A mai tipikus titkosügynök tudatosan adja a jól értesültet, egész személyiségével a szuper-fontosság látszatát kelti, szabadkõmûvesnek sejtteti magát, ugyanakkor élesen elhatárolódik tõlük, s a hátuk mögött minden rosszat azok nyakába varr...


Ismertem egy ilyen - ma már halott - férfit, aki sokáig igazán a barátomnak tûnt.


Sok esetben azonban a valóság mindezek ötvözete, vagy éppen a fordítottja.


Írásomat, pontosabban annak a vezérfonalát leginkább az elmondandó második, a hosszabb történet ihlette - de azért ez az elsõ sem egészen felesleges.


Több éve már, hogy újdonsült barátom (sokáig annak hittem!) találkára invitált, a saját lakására, hol azelõtt még sohasem jártam. Spontán találkára, ahogy nevezte. Eleinte zavartan tett-vett otthonában (csak mi ketten voltunk), vizsgálgatta a saját tárgyait, kiment és visszajött a balkonról, nézegette a falakat, ki-be csukdosta az erkélyajtót, jobbra-balra figyelt az épp lakók nélküli szomszédlakások irányában, hosszasan fülelt minden neszre; s egyáltalában a teljes zavartság állapotát öltötte, vagy legalábbis annak a látszatát keltette... Nagy türelemmel kivártam, amíg a személyisége stabilizálódott, hiszen a vendége voltam. Elõtte nagyívû, gyönyörû orientalista beszédet mondott a sírnál, amelybõl ugyan senkisem értett egy kukkot sem (szerintem õ maga sem!); - de az egész olyannyira élethû volt, hiszen a Nagy Kelet igézete, és némi készpénzes adakozás reklámja a tiszai árvízkárosultaknak eltüntette az apró személyiség-különbséget, ami például egy kriptokommunista és egy népnemzeti buzi között szélárnyékban megnyilvánulhat. A halott némán tûrte. Újdonsült barátom (akkor még annak látszott!) két gyors tõmondattal nyitott: „(1) Nem vagyok zsidó, bár tudom, annak látszom. (2) Nem vagyok titkos ügynök, bár éveken át próbáltak beszervezni.” Nyilván jóelõre meg akarta nyugtatni saját háborgó lelkiismeretét, csak ezért tett úgy, mintha engem akarna „megnyugtatni”. Hallgattam, és azon gondolkoztam, hogy miért köti az orromra az idézett, általam nem kívánt posztulátumokat. Futólag felmerült bennem: mi lenne, hogyha én, vele ellentétben esetleg tényleg egy kriptokommunista, zsidó-bérenc, szabadkõmûves, vagy kettõsügynök (lásd pl.: Kötött Kéve, 1998. február), netán még orientalista kisgazda is lennék (ennek akkor még ugyan nem volt semmilyen aktualitása!), de nem adtam hangot színes látomásaimnak. A vendéglátóm láthatólag nem tartott semmilyen ‘szubjektív kontraindikációtól’; - így rendkívül bizalmas közlésekkel halmozott el. Kettõ null - gondoltam magamban.


Orbán Viktorról beszélgettünk, nem sokkal az 1998-as választások után.


Tudta, hogy elõre megjósoltam Orbán Viktor miniszterelnökségét, és azt is, hogy Orbán maradéktalan híve vagyok, ámbátor nagyon aggódom érte. Emellett annak is a tudatában volt, hogy a „rajongásom” nem kritikátlan, és nem is korlátlan/ felhõtlen, mint pl. Tóth Gy. László publicistáé, aki egyenesen zseninek, Európa legtehetségesebb politikusának nevezte az ifjú miniszterelnököt, éppen akkoriban, a Demokratának adott interjújában.


Elmesélte, hogy értelmiségi társasági körökben tartja magát a legenda, miszerint Orbán Viktor (aki az Ikrek jegyében született) horoszkópja felemás, baljós jövõt ígér. A jóslat szerint Orbánt a dörzsölt tanácsadói beviszik majd a sûrûbe; - olyan mélyre, ahonnan elvileg már nincs visszaút. Elhitetik majd vele, hogy alapvetõen minden rendben, sínen halad az ország; amit Orbán készséggel elfogad, hiszen nem természete az örökös háborúzás. Egyébként is az egész Fidesz-company fixa ideája, hogy elég is csupán szorgalmasan dolgozni (plusz szellemes, szívhezszóló beszédeket mondani!), és önmagától megteremtõdik a polgári jólét, a demokrácia. Ártatlan gyermekiségét és tisztaságát használják ki, hogy félrevezessék - a saját önzõ érdekükben. Amikor Orbán Viktor rádöbben, hogy rászedték; - kilép a Skót Rendbõl (ahol már 1998-ban a 30. garádicson állt!), és visszatér magyar népi gyökereihez: valódi forradalmárrá, népvezérré válik. Végül beteljesül a szokásos magyar tragédia..., - a legenda. Az ifjú herceg és a vadkan véletlen találkozása.


Az akkori alkalmi vendéglátóm nem a barátom, soha nem is volt az. Ellenzékinek hirdette magát, de ebbõl nem lett semmi: 1998 és 2002 között is a kényszer-szülte koalíció egyik legellenszevesebb figurája, haszonélvezõje volt. Amolyan szürke eminenciás, aki sötét, karikás gülüszemekkel ül(t) kis gazdája jobb-és baloldalán. A tekintete üres, a szája hallgatag. Amíg a mézesbödön kitart - a legenda is a téli álmát alussza. Mire kiürült; az aranygyûrûs orientalista is tovalibbent a rózsaszín ködben. Téli éjszakákon a bokrok között néha újra felízzanak a hiúz szemei...


A másik történet igazából cselekménytelen, inkább csak amolyan eszmefuttatás. Látszólag semmilyen összefüggésben nincs az eddigiekkel, de tán mégis. Mélyen megmaradt az emlékezetemben egy másik, ám igazinak látszó barátom 1996-os mondása is: „Te öregem, Orbán Viktor a szellemes beszédeit nem önmaga írja, elõre gyártják neki azokat a beszédírói, a konkrét alkalomhoz illõen!” Tévedett volna?! Nem vagyok hivatásos pszichológus; sõt, még csak asztrológus sem! De azért elég sok mindent tudok már, amibõl különféle következtetések adódnak. Pl.:


Az Ikrek jegyében születettek: jószándékú, naív, gyerekes, nem túl kitartó, hiszékeny, játékos természetû, jó humorú, vidám, nem túl komoly, szeretetre méltó emberek, akik nagyon nehezen és rosszul tûrik a stresszhelyzeteket, de különösen a folyamatos (pl.: politikai) küzdelmek pszichikai megterheléseit, amibõl (vagy ami elõl) rendszerint az önfeledt játékba menekülnek.


Mármost lehetséges, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a 2000. februári ország-értékelõ beszédjét nem maga írta; - de egészen biztos, hogy legalábbis részben beledolgozott! Tõle származik ugyanis: a 3 : 3 : 4-es futball-taktikai szisztéma.


Aki valaha is foglalkozott a futballcsapatok lehetséges felállási rendszereivel, az jól ismeri: a 4 : 2 : 4, a 3 : 2 : 5, a 4 : 4 : 2, továbbá az ún. „WM” felállási szisztémákat, amelyek a 11 (kapus + 10) fõs csapat térbeli alaphelyzetét rögzítik, az éppen alkalmazott játék-taktika „koreográfiáját” fejezik ki, attól függõen, hogy a csapat otthon játszik vagy idegenben - támadó vagy védekezõ alapállást valósít-e meg éppen. Orbán Viktor „játékos miniszterelnök” lévén; - atavisztikusan, íme beleszõtte ország-stratégiájába kedvenc játéka, a futball alapelemeit, annak szám-misztikáját; s mivel otthon játszik, a 3 : 3 : 4-es, támadó felfogás mellett döntött.


A 3 gyermek: a család, a bázis, a hátország, a védelem.


A 3 szoba: a térfél, a középpálya, a család (a csapat) élettere.


A 4 kerék: a góllövõ csatárok, az egészpályás letámadás jelképe.


Más szóval: biztonságos jövõ, békés gyarapodás és folyamatos siker.


A tisztalelkû ikrek felhõtlen álmai.


Ez a játékrendszer mindaddig életképes, ameddig félpályás edzés, „egykapuzás” folyik - ellenfél nélkül minden problémamentes. Azonban a második félidõben az ellenfél is kijön a pályára; sõt, sûrû csontzene kíséretében kiderül, hogy az ellen-fél csupa ellenségbõl tevõdik össze! Volt ávósok és karhatalmisták újra meg újra, a legérzékenyebb testrészén, a térdén rúgják meg az ifjú középcsatárt, hogy több gólt már ne szerezhessen.


És kiderül a legrosszabb is: a csapatnak még mindig nincsen (õrzõ-védõ) kapusa!


A kapus a pénzkeresõ családfõ szimbóluma, azé, akinek feladata lenne a labdák összeszedése és elõre lendítése, a családtagok (a csapat) játékba hozása, a játék-lehetõségek folyamatos megteremtése, a középpályások és a csatárok támadásba küldése - s a szükséges pénz megkeresése a család életének biztosításához. Kellõ munkalehetõségek hiányában - kapus, labda, pénzkeresõk és pénz nélkül! - nem születnek gyermekek, nem épülnek szobák, nincs játéktér, nincs játék és nincsen élet sem. Sõt, benzin nélkül az autó sem megy, hiába van ki a 4 kereke...


Most egy kicsit polgár-pukkasztó leszek. A leírtak olvastán dejá vu érzésem támadt. Még 1997 márciusában írtam egy kiadatlan cikket „Ott, kinn - arra van az igazság” (The Truth is out there; a címet az X-aktákból csentem) címmel, - a Fidesz február 15-iki ‘antipopulista’ gazdaságpolitikai konferenciájáról. Röviden ebbõl idézek most. Furcsa, hogy a történelem idõnként mennyire ismétli magát!


„Sosem fogom elfelejteni! Úgy 1978. táján barátommal résztvettem Gyõrben egy nemzetközi közlekedéstudományi konferencián. Az egyik híres-nevezetes, idõs NDK-s tudós elõadásában átlagosan 3-4 percenként fordult elõ a "mátrix"-szak-kifejezés, amit a magyar postai szaktolmács következetesen, mindig: "matricá"-nak fordított. Eleinte csak sandán-lopva tekintgettünk oldalvást egymásra, - majd gátlástalan-gurgulázó, fuldokló nevetésben törtünk ki. Kiszera méra, bávatag, - mi több: tohuva bohu. Mindenki értetlenül, megrovólag nézett ránk, pedig a "király" volt meztelen, nem mi. Az elõadás-sorozat befejezése után a társalgóban "svéd asztal" várta a tudományos erõfeszítésektõl kiéhezett hallgatóságot. A svéd asztal akkoriban egyfajta egyszerû, magyaros vendéglátást jelentett: sült csirkecombot friss salátalevélen. A közlekedési tudományok valamennyi hû szolgája, a tudósok apraja-nagyja, mint a véres koncra a ragadozó vadak, úgy vetették rá magukat a csirkecombokra, miközben szabályszerûen majdhogynem fellökték és eltaposták egymást. Barátommal meg sem kíséreltük, hogy megközelítsük a pankrációba és az eszeveszett kétkezi zabálásba feledkezett tömeg közepén a rohamosan fogyó csirkecomb-halmot. Abbahagyhatatlan, hisztérikus kacagás vett erõt rajtunk. Mert


kétszer annyi "tudós" volt a teremben, mint salátás csirke-porció. Eszkimó - fóka.


Túl korán érkeztem a Gellért Szállóba. Így azután volt alkalmam néhány tisztelet-kört tenni a nemsokára kezdõdõ konferencia termében, és annak a környékén. Az oszlopok mögött két pincér jött felém nagy sietve. Az egyik álmélkodva-dühödten mutatott az emelvény mögött kifeszített selymen díszelgõ óriás-betûs "reklám-szlogen"-re: "A polgári Magyarországért!" - "Ezt a baromságot!" - kiáltotta. A pincér szó szerint ezt mondta a társának, aki élénken helyeselt! Gyanítom, hogy egyikük sem volt sem kommunista, sem szélsõjobboldali; - csak az egyszerû nép átlagos fiainak megnyilvánulása volt ez. Nem tudták, hogy a reklám történelmi!


"A történelmi ‘igazság’ gyakran változhat (kommunizmus-reformkommunizmus-liberalizmus-kapitalizmus) - a beavatottak köre viszont mindig ugyanaz." Így aposztrofálta bevezetõ beszédében Orbán Viktor az összenõtt szocialista-liberális monetáris-restrikciós gondolkodás gazdaságpolitikai lényegét. Hálás közönsége (pl.: Pusztai Erzsébet és Barsiné Pataki Etelka) harsányan kacagott...


A Fidesz alkalmi borszakértõje, Varga Mihály gazdasági kabinetfõnök nem akart elmaradni szellemességben fõnöke mögött. Nem kívánt elmélyedni az egyensúly kontra növekedés, illetve, hogy csökken-e az államadósság, vagy csupán szét-osztották? piszlicsáré kérdéskörökben; - ezek szakértõ elemzését meghagyta az utána szólóknak. Ellenben új vizekre evezett: "Némi fejtörést okozott számomra, hogyan is lehetne a kormány gazdaságpolitikáját röviden jellemezni. Néhány nappal ezelõtt egy borászati szaklap került a kezembe, ahol egy borversenyrõl szóló beszámolót olvastam. Az utolsó helyezett bor jellemzése így hangzott: Fülledt illatú bor, amitõl hosszabb szellõztetés után is csak nehezen szabadul. Hízelgõ típus. Óriási meglepetéseket nem tartogat. Mély, vörös színû, amely elnyomja a többi árnyalatot. Az illatnál viszont durvább az íz: egy kissé öreg hordóra is gyanakodhatnánk, kóstolva az italt. Nincs igazán egyben a bor, így aztán kissé egysíkú. Az elsõ szippantásra megnyerõ - még a méz is felsejlik -, ám utána hamar eluralkodik az alkohol. A Fidesz erre a másnaposságra kínál gyógyszert, amitõl a polgárok feje már két év óta fáj. Ez a kormány hasonló a középkori orvoshoz, aki mindenre ugyanazt javasolja: eret vágni!"


Varga Mihály a vitanapon egy másik, még meglepõbb, spontán megnyilatkozást is tett. Már nagyban zajlott a késõbbi, rögtönzött gazdaságpolitikai "kerekasztal-konferencia", amikor - a hangjában utánozhatatlanul atavisztikus reszketéssel - váratlanul felkiáltott: "Jujj, - egyébként itt van a teremben Bauer Tamás is!"


(Ma - némi idõbeli ‘liftezések’ után - 2004. január 30-ikát írunk. Elaludtunk?!)


Aztán svéd-asztal. Hozott anyagból zsíros-szalámis, kolbászos és tojásos-sajtos szendvicsek friss saláta-levélen. Kétpofára táplálkozik, és vedeli a colát minden tudós gazdaságpolitikus, politikus és politológus. Lesz itt pirkadat, nem is sokára. Amióta kijöttem a konferencia-terembõl, lényegesen jobban érzem magam. Ide-kint a társalgóban, a karzaton valahogy sokkal jobb a levegõ. Itt kinn valahogyan minden egészen más. Szendvicsek között reménytelibb az élet. Azután hirtelen felocsúdom filozófikus kábulatomból, majd fellélegezve azonnal meglátom a félig nyitott, utcára nyíló ajtót is. Ott kinn, arra van az igazság.


Mondom, ma 2004-et írunk; - és nem csupán a történések, hanem a szövegek is mintha vadonatfrissek lennének. Le sem kell porolni õket! Hérakleitosz valamikor kinyilatkoztatta: „Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba!” - Dehogynem!


Nemcsak hogy újból beleléptünk, de valamit visz az áradat - minket. Hol is lehet, milyen messze az a tenger, amelybe - velünk együtt - majd belefolyik? Lesz-e dús part, ahol mi magyarok újra kiköthetünk? Polgári Magyarország, sej, merre vagy?


Sajnos szómágiával és szemfényvesztéssel állunk szemben, amelyet Zelnik József igencsak frappánsan fogalmazott meg a „TESTAMEN, Leonardo evangéliuma” címû, nemrég megjelent könyvében. „Nem szeretnék úgy járni, mint a polgárok a politikával. Úgy vélve, hogy legyõzték az elõzõ hatalmi szerkezetet, nem veszik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba. Például a Polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megõrzése érdekében hitre és vallásra szólít fel.” Prófétai sorok ím’ ezek! Ha ugyanis egy futballcsapat zömmel ‘nem saját nevelésû’ játékosokból, hanem csak ‘idegen-légiósokból’ áll - igencsak groteszk ‘a csapatszellemük’ mögött bármiféle eredeti, pláne õsi kollektív önazonosságot keresni és feltételezni...







A MESSZI’LÁTÓK


(Arany János: „A walesi bárdok” címû balladájának átirata)



Orbán király, magyar király Vadat s halat, s mi jó falat


Léptet pejkó lován: Szem-szájnak ingere, -


Hadd látom, úgymond, mennyit ér Sürgõ csoport, száz szolga hord


A magyar tartomány. Királyunk elibe.



Van-e ott folyó és földje jó? S mind, amiket e szép vidék


Legelõin fû, Kövér? Ételt-italt terem:


Használt-e a kormányváltás: S mind, ami bor pezsegve forr


Áder, Szájer, Gyökér*? A szõlõtöveken.



S a nép, az istenadta nép, Ti polgárok! hát senkisem


Vajon boldog-e rajt’ Koccint értem pohárt?


Mint akarom, s mint a barom, Ti polgárok! bús magyarok!


Melyet igába hajt? Ne éljen Orbeán?



Felség! valóban, Koronád Vadat s halat, s mi ég alatt


Legszebb éke magyar! Szem-szájnak kellemes,


Földet, folyót, legelni jót: Azt látok én: de ördög itt


Ápol és eltakar. Belül minden nemes!



S a nép, az istenadta nép, Ti polgárok, mélymagyarok!


Oly boldog rajta, Sire! Ne éljen Orbeán?


Kunyhói mind hallgatva, mint Hol van, ki zengje tetteim -


Megannyi puszta sír. Elõ egy prófétát!



Orbán király, magyar király Egymásra néz a sok vitéz,


Léptet pejkó lován: A vendég nemesek;


Körötte csend amerre ment, Polgároké a szebb jövõ -


És néma tartomány. A többi egyremegy.



Székesfehér a vár neve, Szó bennszakad, hang fennakad,


Hol aznap este szállt: Lehellet megszegik. -


Széles Gábor, a vár ura, Ajtó mögül fehér galamb,


Vendégli a királyt. Õsz jós emelkedik.







Itt van király, ki tetteid Emlékünk sír a lanton még -


Elzengi, mond az agg; No halld meg Orbeán:


S gyomor korog, beteg hörög, Siratunk Téged, s jövõnket, -


Amint húrjába csap. Sorsunk halálra szán.”



„Gyomor korog, beteg hörög, Meglátom én! - S parancsot ád


A nap zagytóba száll, Király rettenetest:


Vérszagra gyûl az éji vad: Tömlöcbe, ki ellenszegül,


Te tetted ezt király! Mindegyik renitenst!



Legyûrve népünk ezrei, Szolgái szét száguldanak,


Halom rózsa-kereszt, Ország-szerte tova, -


Hogy sírva tallóz, aki él: Székesfehérvárt így esett


Király, te tetted ezt!” A híres lakoma.



Tömlöcbe! el! igen kemény - S Orbán király, magyar király


Parancsol Orbeán - Vágtat pejkó lován;


Ha! lágyabb ének kell nekünk: Körötte fojtó rónatûz:


S belép egy ifjú lány. A magyar tartomány.



Ah! lágyan kél az esti szél Ötszáz, bizony, dalolva ment


Alcsútdoboz felé; Tömlöcbe hõs magyar:


Szüzek siralma, özvegyek Egy sem adta el önmagát, -


Panasza nyög belé. Polgár nem lett hamar.



„Ne szülj rabot, te szûz! anya Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal


Ne szoptass csecsemõt!...”, Buda utcáin ez?


S int a király, s elérte még Felköttetem a kancellárt,


A tömlöcbe menõt. Ha bosszant bármi nesz!



De vakmerõn s hívatlanul Áll néma csend; légy szárnya bent


Elõáll harmadik; Se künn, nem hallatik:


Váteszi dal, magára vall, „Fejére szól, ki szót emel!


Ez ige hallatik: Király nem alhatik.”



„Rabszolga lesz a nemzetünk - Ha, ha! elõ síp, dob, zene!


No halld meg Orbeán: Harsogjon harsona;


Ám angolok kardja nem fog Fülembe zúgja jóslatát


Egy magyar prófétán! Egy magyar lakoma.







De túl zenén, túl síp-dobon,


Riadó-kürtön át:


Ötszáz énekli fennhangon


A próféta dalát.



*Stumpf: egyik német jelentése - gyökér.



A keresztény szocializmus és a pápai enciklikák



A politikai rendszerváltás (1990.) pozitív/egységes, az egész nemzetet összefogó eszmeiségének hiánya, s az ennek jegyében eltelt másfél évtized minden különös aktuálpolitikai eseménye magában hordja az ellentmondásos történelmû Magyar-ország baljós megosztottságát, sorstragédiáját. Különös, ámde a legkevésbé sem lehet véletlen - és ehhez a népnek éppúgy semmi köze nem volt, akár a komplett rendszerváltáshoz! -, hogy a teljes közéletet mindmáig áthatja az irracionális és történelmileg abszolút alaptalan ellenségeskedés: a jobboldal és a baloldal élet-halál harca. Ez a megosztottság minden ismeretelméleti ténynek is ellentmond, mert a magyarság soha nem oszlott jobboldalra és baloldalra - nem szólva arról, hogy ezek csak virtuális, a média által mesterségesen összetákolt „valóságok”; valójában ostoba fikciók, amelyek csak megbontják a nemzet egységét. Cseppet sem nehéz bebizonyítani, hogy politikai szörnyszülöttekrõl, kentaurokról van szó! Antall József miniszterelnök és MDF-je bármi áron igyekezett összeházasítani a kozmopolitizmust a nacionalizmussal, a kereszténységet a liberalizmussal - ámde ehelyett az MSZMP-tagok egyrészével átvette az „átkos” eszmeiséget is.


A kormányzás a hagyományait tekintve egészen Horthy Miklósig nyúlt vissza; - a gyakorlatában azonban inkább a titkos SZDSZ-paktum dominált. Mint látjuk, a dologban épp az a különös, hogy a ‘jobboldali elhatárolódást’ titokzatos együtt-mûködéssel kombinálják, miközben mindkét akció (akció és reakció) egyaránt felesleges pótcselekvés, - amúgy csupán egymás kompenzációi. Az úgynevezett baloldal eszmei gyökerei és gyakorlati tettei közötti szakadék még mélyebb. Most nem Horn Gyula életrajzának fordulataira, vélt vagy valós folytonossági hiányaira gondolok, hanem inkább arra, hogy az MSZP „szakított kommunista múltjával”, szocialistává kiáltotta ki magát - és/de azon nyomban hozzálátott a kapitalizmus felépítéséhez; sõt, vezetõ funkcionáriusai percek alatt milliárdos nagytõkésekké avanzsáltak, nõtték ki magukat. Aztán tíz év alatt kiderült, hogy „a szakítás” nem sikerült tökéletesen, ugyanis a közös gyökerek egészen a Munkáspártig nyúlnak, csupán a guruló dollárokból lett stabil mûködõtõke. A szociáldemokráciát viszont nem csupán ténylegesen, szervezetileg (MSZDP), de elveiben is sikerült teljesen likvidálni, így láthatott napvilágot 1995-ben a Bokros-csomag. A liberális együtt-mûködést a Horn-kabinet ugyan teljesen nyíltan, kormányszinten felvállalta, ám négyéves gyakorlatára mégis inkább a jobboldali konzervativizmus volt jellemzõ. Benne sem szocialista, sem liberális elvek nem érvényesültek.


Orbán Viktor és a Fidesz mindenekelõtt „erõszakot tett” a KDNP-n, fõként abból a célból, hogy ateista establishmentjét álszent kereszténydemokratákkal frissítse fel, így keltve fel egy keresztény kurzus - látszatát. Tehát látszat és ellenlátszat dialektikus egysége uralta a ciklust, amelynek az egyik legpikánsabb dilemmája a kozmopolitizmus és a nacionalizmus liberális összebékítése egymással. Világos, hogy a ránk kényszerített globalizációt csak egyfajta világkeresztény hagymázzal leöntve lehet sikeresen eladni a népnek, amit célszerûnek látszik koronás király-kultusszal is ötvözni, hogy mellesleg Charles Windsor fõherceg (lásd: a fotón!) elismerését is kivívhassuk magunknak. Az éppen uralkodó - jobboldali vagy bal-oldali - kormányzat mintha a magyar nemzet (egyébként nem létezõ, fiktív!) egy-kori kollektív bûnösségét igyekezne deklarálni és kompenzálni; elõbb rátámad a festett ellenségre, majd szinte azonnal ki is békül vele, hogy maga mellé emelje a kormányzásban és a vagyonkezelésben egyaránt. Holott valójában a bûnöket és az ellenbûnöket is csak a politikusok, a kormányok követik el; az istenadta nép semmit nem ért az egészbõl. Ma Magyarországon hitelesen sem jobboldal, sem baloldal nem létezik. Csak regnáló politikusok vannak; múltbéli és mai - fiktív és valós - bûneikkel. Gondoljuk csak meg! Hát nem elképesztõ, hogy amennyiben Magyarországon 2000 után valaki sikeresen akar politizálni, akkor - ha tetszik neki, ha nem - kötelezõ azonosulnia Kádár János, Horthy Miklós vagy Soros György (utódai, epigonjai, hívei) valamelyikének a szellemiségével? Vajon miért kell mindenképpen odatartozni az egyenként és ellentétükben is mesterségesen kreált és fenntartott jobb-vagy baloldal egyikéhez, a bármilyen politikum miért kizárólag csak e kettõ õsi ellenségeskedésének bûvkörében értelmezhetõ?! Vajon miféle atavisztikus bûn és bûnhõdés motivációja húzódik meg e mögött? Valami paranoid-skizofrén (háttér)hatalomé?


Próbálnánk meg egyszer dönteni, és békében élni mi magunk, a magyar nemzet; gyámok és ápolók, ellenségeskedések és paktumok, sérelmek és kompenzációk nélkül, õszintén és becsületesen!


Írásomban kísérletet teszek a valódi értékek összebékítésére.


Legyenek segítségemre II. János Pál, a római pápa 1988-ban írott Sollicitudo Rei Socialis kezdetû, valamint az 1991-ben írott „Centesimus Annus” kezdetû enciklikáinak idézetei, kiemelt nyomdai szedésben.


A római pápa apostoli küldetése (Jézustól kapott megbízatása), hogy „legeltesse a bárányokat és a juhokat” (Jn. 21, 15-17), és hogy „oldjon és kössön e földön (Mt.16,19) a mennyek országáért”. A pápa tehát semmilyen földi hatalmat nem képvisel ugyan, mégis politizálhat: üdvösségünk érdekében.



„Az idõ, amint jól tudjuk, mindig azonos ütemben folyik. De mostanában úgy érezzük, hogy egyre jobban felgyorsul az események torlódása és össze-fonódása miatt. Ennek következménye, hogy a világ arculata húsz év alatt, bár néhány alapvetõ vonását megõrizte, jelentõs változáson ment át és új kilátások tárultak elébe.” (S.R.S., 5. old.)


Végzetesen szomorú, hogy az emberek túlnyomó többségénék világszemlélete egysíkú; - csupán a csöppnyi részletek megértésére születtünk. Az emberiségnek nincsen átfogó térlátása, sem a történelmi idõ mélységében, sem a jelenben. A táguló, görbülõ térben tántorgunk a gyorsuló idõben, torz képek felvillanásaiban kergetünk illúziókat, s kérészéletünk tovaillan.


A prófétákat nem ismerjük fel, vagy a hatalom üldözi és hallgattatja el õket.


Elõrelátás nincs; minden mindig csak utólag igazolódik, vagy sohasem.


Az igazság atomizált, akárcsak a komplett emberiség, s a történelem.



A legutóbbi vitám alkalmával azt találtam mondani vitapartneremnek, hogy nem kellene a marxizmus eszméibõl mindent gondolkodás nélkül eldobni. Attól, hogy a bolsevizmus, mint a marxizmust a maga diktatórikus céljaira kisajátító gonosz rendszer megérdemelten a történelem szemétdombjára került, - Marx Károly még nem vált visszamenõleg idiótává, elemzéseinek eredménye nem vált értéktelenné. Mi több, - aktuálisabb, mint valaha. Partnerem kifejtette, hogy már Marx is a pénzügyi világhatalom ügynöke volt, s mint ilyen vált a kommunizmus-kísérlet fõ eszmei megalapozójává.


A globális világhatalom ma már mindenre kiterjed: hormonja a pénz, oxigénje az információ. A pénz uralma biztosítja a hatalom teljes személytelenségét. Marx nem lehetett a világhatalom ügynöke, hiszen munkálkodása idején a világhatalom még maximum csak terv lehetett, ténylegesen nem létezett. Erkölcsileg a leg-tisztább, és máig megfellebbezhetetlen gazdasági eszme Karl Marx munkaérték-elmélete. Marx nem láthatta elõre, hogy a globalizmus - ami nem más, mint az egységesült politikai világhatalom legvégsõ koncentrációja és centralizációja - térhódítását, gyors megvalósítását éppen a hamis világpénz, a munkaérték-rendet alapjaiban tagadó, felrúgó tõzsdespekuláns, uzsorás/harácsoló finanszírozás teszi majd lehetõvé, amely a monetáris restrikciójával megfoszt bennünket a mától, és méregdrágán megeteteti velünk a jövõt. Marx munkaérték-elmélete így korunk legaktuálisabb, élõ próféciája. „Egykor a termelés meghatározó tényezõje a föld volt, és késõbb a tõke lett - ideértve a gépek és a termelõeszközök összességét -, ma már egyre inkább maga az ember a döntõ tényezõ, vagyis megismerõ képessége, amely a tudományos felismerésekben jut kifejezésre, továbbá a közösséget alkotó szervezõképessége, és az a képessége, hogy föl tudja ismerni és ki tudja elégíteni mások szükségleteit.” (C. A., 50. old.) Micsoda változás! Mára a lopott, fikciós tõke vált a legfõbb „értéktermelõvé”, a munkát fojtogató, elburjánzott mérges folyondár. Ám Friedrich Engels mondta: „A szabadság a fel-ismert szükségszerûség.” - „De a szabadság csak az igazság befogadása által érvényesülhet teljesen: egy igazság nélküli világban a szabadság elveszíti a tartalmát, és az ember vad szenvedélyeinek, nyílt vagy rejtett tényezõknek a hatása alá kerül.” (C. A., 71. old.)


A becsületes ember nem hazudik magának, sem másnak. Isten úgy rendelte, hogy a földi életünk során kötelességünk megismerni minden jelenséget, összefüggést és törvényszerûséget; - egészen addig a mélységig, ameddig azt érzékelésünk és eszünk lehetõvé teszi. Ám Isten hûséges bárányaiként, el kell fogadnunk, hogy ez a Föld még nem az igazi, nem a végleges világ, csupán megrendezett, virtuális küzdõtér, cifra színpadi díszlet a megmérettetésünkhöz. Marx Károly nagyon jól meglátta, hogy a kapitalizmus egy embertelen, ám szükségszerû társadalmi rend-szer, amelynek szabadversenyes õsváltozatából igen gyorsan kinõ(tt) a monopol-kapitalizmus, az imperializmus, és mindezeknek a leggonoszabb felsõfoka, az államkapitalizmus, amely (elõrelátón?) szocializmusnak, sõt, kommunizmusnak nevezte el magát, hogy a megrendezett bukását követõen már, mint globalizáció teljesedjék ki. Marx tudós lángelme volt, hisz megjósolta, hogy a kommunizmus elsõként a legfejlettebb tõkésországokban gyõzhet; - majd ezt követõen futó-tûzként, feltartóztathatatlanul árasztja el az egész földgolyót. Csakhogy az (akkor már szervezõdõ) angolszász világhatalom elõbb még célszerûnek látta az új idea kipróbálását a nagy Oroszország kísérleti mûhelyében, ahol Lenin a gyakorlatban valósította meg „a leggyengébb láncszem” elméletét, a proletár-kommunizmust.
A háttérben késõbb azonban nem a proletárok, hanem a világ tõkései egyesültek. Minden tudomány, tudás sikeres gyakorlati próbája, amennyiben az általa feltárt trendvonalak megfelelõ meghosszabbítása mentén próféciák valósulnak meg. A jövendölés tehát valóra vált; - persze azzal az apró eltéréssel, hogy most sem a Paradicsom szállt le a Földre a globalizáció képében, most sem Jézus Krisztus Mennyországa jött el hozzánk, hanem a Sátán földi helytartójáé, az Antikrisztusé. „Ahol az egyéni érdeket erõszakkal elnyomják, ott a bürokratikus ellenõrzés elnyomó rendszere alakul ki, amely a szabad kezdeményezés és a kreativitás forrásait kiapasztja. Amikor az emberek úgy vélik, hogy a rosszat lehetetlenné tevõ tökéletes társadalmi szervezõdés titkát birtokolják, azt is gondolják, hogy ennek megvalósítására minden eszközt, még az erõszakot vagy a hazugságot is felhasználhatják. A politika ekkor ‘evilági vallássá’ válik, amely tévesen azzal áltatja magát, hogy a Paradicsomot ezen a Földön valósíthatja meg. Csakhogy semmilyen saját jogrenddel és törvényekkel rendelkezõ politikai közösség sem azonosítható Isten országával.” (C. A., 39. old.)



Francis Fukuyama szerint a liberális parlamenti demokrácia globális dominanciája a világtörténelem legvégét jelenti, mivel ez a mai már minden létezõ társadalmi rendszerek legtökéletesebbike - elérkeztünk tehát a fejlõdés végére!


„Krisztus keresztáldozata egyszers’ mindenkorra meghozta Isten Országának gyõzelmét. A keresztény élet mégis megköveteli a rossz kísértései és erõi elleni harcot. Az Úr majd csak a történelem végén fog eljönni dicsõségben az utolsó ítéletre (vö. Mt. 25, 31), és hogy új eget és új földet teremtsen (vö. 2 Pt. 3, 13; ApCsel. 21, 1). De amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz küzdelme az ember szívében. Mindaz, amit a Szentírás Isten Országának beteljesedésérõl tanít, nincs következmények nélkül az evilági társadalmak életére, amelyek - mint nevük is mutatja - idõhöz kötött valóságok, következésképpen tökéletlenek és ideiglenesek. Az Isten Országa, amely a világban van, de nem a világból való, megvilágítja az emberi társadalom rendjét, mivelhogy a kegyelem erõi áthatják és éltetik. Így már sokkal jobban megérthetõ az emberhez méltó társadalom követelménye, a tévedések kiigazíthatók, és növekszik a bátorságunk a jóért vívott küzdelemben. A keresztények, és különösen a világi hívõk minden jó-akaratú emberrel együtt arra kaptak meghívást, hogy az emberi valóságot az evangélium szellemével itassák át.” (C. A., 39. old.)



Globalizált börtönünk korlátai, rácsai között viszonylag szabadok lehetünk.


Ám aki elég okos, annak számára mégsem ez a kétes értékû szabadság a legfõbb kincs; - ez a „szabadság” legyen a liberális tévelygõk vigaszdíja...


Jézus Krisztus ezt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az Élet!”


Az igazság tehát odaát van, s nem ideát, az Antikrisztus világállamában.



Minden igaz keresztény számára sürgõsen felismerendõ szükségszerûség, hogy a liberális polgári világdemokrácia rádiótelefonnal, mûholddal, bevásárlóköz-pontokkal, internettel, autópályákkal, hamburgerrel, colával együtt és ellenére sem Jézus Krisztus országa, csak evilági délibáb, - s jól hangzó reklámja is csak megannyi mézesmaszlag, a politikusok hamis ígéretei.



Globális/kis demokráciánk ismertetõjegyei - dejá vu - nagyon ismerõsek!


· Többségi diktatúra, amelyben a magát többségnek kinevezõ kisebbség, egy militáns szûkkörû elit uralkodik, a rendszert demokráciának álcázva.


· Demokratikus centralizmus, egyfajta megdönthetetlen hatalmi piramis õrzi és szolgálja ki az uralkodó személyét, aki valójában egy ostoba diktátor.


· Össztársadalmi kontraszelekció a rendszer legfontosabb mûködési elve, ami a szolgalelkû debilek fényes gyõzelme az intelligencia felett.


· Médiavezérelt tömegpszichózis biztosítja a békés birkanyáj problémamentes terelgetését, amelynek pislákoló életkedvét progresszív adósávokkal kurtítják.


· Korrupt államgépezet, a szervezett bûnözéssel kollaboráló hivatalnok sereg gondoskodik az igazságszolgáltatás tökéletes ellehetetlenítésérõl.


· Monopóliumok + restrikció a pénzügyi rendszer mûködésének alap-képlete, minek következtében minden alkotó kezdeményezés eleve reménytelen.


· Istentagadó bálványimádás a kötelezõ egyenvallás, amelyben a templomot, a karriert, a pénzt, a reklámot, a koronát és a szent békejobbot imádják.


· Paranoid-skizofrén kommunikáció, amolyan bábeli nyelvzavar, mert minden mást jelent, semmi nem igaz vagy szent, de hazug és érdektelen.



Nem elég kereszténynek látszani, - kereszténynek is kell lenni!


„Mi, akik Isten ajándékát megkaptuk, hogy kamatoztassuk, a mi dolgunk a vetés és a gyûjtés. Ha nem tesszük - azt is elveszik tõlünk, amink van. Ezeknek a szigorú szavaknak a jobb megértése arra ösztönözhet minket, hogy nagyobb elszántsággal vállaljuk a mindenkit sürgetõ kötelezettséget, hogy a többiek fejlõdésén munkálkodjunk. Az egész ember és minden ember fejlõdésén. (...) Ebbe az isteni tervbe, amelynek kezdete öröktõl fogva Krisztus, az Atya „kép-mása”, és amely benne éri el csúcspontját, „ki elsõszülött a holtak közül”, ebbe kapcsolódik be a mi történelmünk, amelyet a mi személyes és közösségi fáradozásunk fémjelez, és amely az emberiség jobb sorsát akarja szolgálni (...), miközben állandóan fenyeget minket és akadályozza tevékenységünket az a bûn, melyet Krisztus legyõzött és kiengesztelt (Kol 1, 20).” (S.R.S., 38-39. old.) „Ha a modern ‘imperializmus’ bizonyos formáit e morális kritériumoknak a fényében vizsgálnánk, meglátnánk, hogy bizonyos döntések mögött, amelyek látszólag csak gazdasági vagy politikai jellegûek, valójában a bálványimádás valódi formái rejlenek: a pénzé, az osztályoké, az ideológiáké, a technológiáé.” (S.R.S., 49. oldal) „Az egész ember és minden egyes ember fejlõdésében mindenkinek együtt kell mûködnie, ez mindenkinek kötelessége mindenkivel szemben, és ugyanakkor ennek a világ mind a négy táján (...) egységesnek kell lennie. Ha ellenben ezt csak az egyik részen, vagy csak az egyik ‘világban’ valósítjuk meg, akkor az a többiek rovására történik, és ott, ahol a fejlõdés elindult a többiek mellõzésével, az egész tönkremegy vagy rosszabbra fordul. A népeknek és a nemzeteknek joguk van a saját és a teljes fejlõdésükhöz, amely természetesen, mint mondtuk, gazdasági és szociális jellegû, de szükséges, hogy a saját egyéni kultúrára épüljön és a természetfelettiekre is nyitott legyen. A fejlõdés szükségessége nem szolgálhat ürügyül, hogy másokra saját élet-stílusukat vagy vallásos hitüket rákényszerítsék.” (S.R.S., 41. old.)


„A totalitárius és az önkényuralmi rendszerekben a végsõkig fokozták az erõ elsõbbségének elvét az értelemmel szemben. Az emberre ugyanis egy olyan valóságképet erõltettek, amelyet nem az értelmi belátásával és a szabad el-határozásából tett magáévá. El kell vetni ezt az elvet, és teljes mértékben el kell ismerni az emberi értelem jogait is, amelyet kizárólag csak a természetes és a kinyilatkoztatott igazság köt(het). Ezeknek a jogoknak az elismerésén alapul minden valóban szabad politikai rend. (...) Mert a totalitarizmus és az önkény-uralom régi formái még nem teljesen semmisültek meg (!), és fennáll újjá-éledésük veszélye: ez megújult erõfeszítésre serkent az országok közötti együtt-mûködés és a kölcsönös kapcsolatok megteremtése érdekében. Mert a fejlett országokban néha erõteljes propaganda folyik a tisztán haszonelvû értékek mellett, az ösztönök fékezetlen kiélésére és az élet élvezetére, ami megnehezíti az emberi lét értékei helyes sorrendjének a felismerését és elismerését (...).” (C. A., 44. old.)


Akinek erõs a hite, nem dõl be holmi földi hívságoknak, talmi csillogásnak, s nem lehet tartósan megtéveszteni sem. Az igazi keresztény természetesen bátran fel-ismeri és azonosítja Krisztus ellenségeit, sõt, kategórizálja is õket.


1. Liberális/libertinista kozmopoliták, globalista világpolgárok.


2. Nemzeti és nemzetközi elitisták, titkos társaságok, páholyok.


3. Kriptokommunisták, bolsevikok, politikai terroristák, leninfiúk.


A sorrend egyben „nagyság szerinti” prioritást is kifejez, s amint láthatjuk: a fel-sorolás még áttételesen sem tartalmazza a szociáldemokratákat - a rokonlelkeket. „Mert valóban, honnan származik mindaz a rossz, amelyet a Rerum novarum (XIII. Leó enciklikája - 1891.!) le akar küzdeni, ha nem abból a szabadságból, amely a gazdasági és társadalmi tevékenység területén eltávolodik az emberrõl vallott igazságtól? (...) Az ‘új dolgok’, amelyeket a pápa vizsgált, mindennek voltak nevezhetõk, csak jónak nem. (...) Valóban fejlõdött az ipar, és módszerei teljesen megújultak. Megváltoztak a kapcsolatok a munkáltató és a munkás között, a gazdagság kevesek kezében összpontosult, a nagy többség nyomorba jutott. (...) Mindez, hogy ne is beszéljünk az erkölcsök megromlásáról - a konfliktus kirobbanását eredményezte. (Vö.: ‘Kommunista Kiáltvány’!) (...) A tõke és a munka közötti konfliktus volt ez, vagy ahogyan az enciklika mondja: a munkáskérdés. A pápa nem habozott véleményt mondani az akkori kiélezett helyzetben (...), és ebbõl adódik a gondolat, amelyet az enciklika napjainkra vonatkoztatva sugall. Szemben találva magát egy konfliktussal, amely az embereket, mint ‘farkasokat’ szembe állította egymással - egyrészrõl azokat, akik a puszta létükért küzdöttek, másrészrõl pedig azokat, akik dúskáltak a javakban -; a pápa nem habozott latbavetni tekintélyét ‘apostoli küldetése’ tudatában. (...) A pápa szándéka kétségtelenül a béke helyreállítása volt, és az enciklika korabeli olvasójának nem kerülhette el a figyelmét (a miénket sem!), hogy a felhívásában milyen nyíltan ítélte el az osztályharcot. De nagyon is tudatában volt annak a ténynek, hogy a béke az igazságosság alapjára épül.” (C. A., 9-10. old.)


„A Rerum novarum bírálja mindkét társadalmi és gazdasági rendszert - a szocializmust és a liberalizmust. Az elsõ részt a szocializmusnak szenteli, s ebben megerõsíti a magántulajdonhoz való jogot. A liberalizmussal szembeni kritikák abban a szövegrészben jelennek meg, amely az állam kötelességeit tárgyalja. Az állam nem korlátozódhat arra, hogy ‘csak az állampolgárok egy részére legyen gondja’, nevezetesen a gazdagokra és a jólétben élõkre, és nem teheti, hogy ‘elhanyagolja a másik részt’, amely kétségtelenül a társadalom nagy többségét teszi ki. (...) Az államnak az egyének jogainak a védelmében különös gondoskodást kell tanúsítania a gyengék és szegények iránt.” (C. A., 16. old.)


„Az ember a rajta kívül álló dolgokat nem úgy birtokolja mint sajátját, hanem mint közöset, mivel Jézus Krisztus törvénye és ítélete fölötte áll az emberek törvényeinek és ítéleteinek. (...) A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: Az ember, amikor ezeket a javakat használja, sohasem tekintheti azokat a dolgokat, amelyeket törvényesen birtokol, kizárólag a sajátjának, hanem köteles úgy tekinteni, mint amelyek közösek; közösek abban az értelemben, hogy nemcsak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessenek.” (C. A., 46-47. old.) „A felek egyenlõségén alapuló kereskedelem logikáját és a hozzá kapcsolódó jogszerûség formáit megelõzi az a valami, ami az embernek azért jár, mert ember, azaz páratlan méltósága miatt. (...) A Rerum novarum által kifejtett alapelvek (...) az elérendõ célt is jelentik; ezek arra irányulnak, hogy meg-gátolják, hogy magát az embert és munkáját pusztán áruként kezeljék: meg-felelõ bért kapjon a családja fenntartására, szociális biztosítékot öregkora és munkanélkülisége esetére, a munkafeltételeket megfelelõen szabályozzák. (...) Teljes joggal beszélhetünk a gazdasági rendszer ellen vívott harcról; - olyan módszert értve alatta, amely abszolút elsõbbséget biztosít a tõkének, a termelõ-eszközök és a föld birtoklásának az emberi munka szabad személyes jellegével szemben. Amikor e rendszer ellen küzdünk, nem tekinthetjük a szocialista rendszert alternatív modellnek, amely valójában államkapitalizmust jelent, hanem a szabad munka, a vállalkozás és az együttmûködés társadalma jelent alternatívát.” (C. A., 53.o.) „Az elnyomottak melletti kiállás õszinte vágya, és hogy ne kerüljenek a történelem sodrán kívül, újabb korunkban sok katolikus hívõt arra ösztönzött, hogy a marxizmus és a kereszténység közötti lehetetlen kompromisszum különbözõ módozatait keresse (vö.: például a latin-amerikai kommunista papok tevékenységével!).” (C. A., 41. old.) „(...) XXIII. János pápa a békérõl szóló enciklikáját ‘minden jóakaratú emberhez’ is intézte. Mind-azonáltal XIII. Leó pápa szomorúan állapította meg, hogy korának ideológiái, különösen a liberalizmus és a marxizmus, sajnos, elutasították ezt az együtt-mûködést.” (C. A., 88. old.)


„Az egyház nagyra értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja polgárai számára a politikai döntésekben való részvételt, és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenõrizzék a vezetõiket, vagy békés formában leváltsák õket, ha szükségesnek látszik. Ezért az egyház nem helyeselheti az olyan zártkörû vezetõcsoportok (elitek) létre-jöttét, melyek az államhatalmat (vagy a globális világhatalmat) saját hasznukra vagy ideológiai céljaik megvalósítására bitorolják.” (C. A., 70. old.) „Semmi-féle társadalmi csoport, de még egyetlen politikai párt sem jogosult a vezetés monopóliumát magához ragadni. (...) Ilyen helyzetekben a nép és az egyén tárggyá fokozódik le.” (S.R.S., 17. old.)


Európa klasszikus tradíciói: a kereszténység és a szociáldemokrácia.


Jézus Krisztus mondta: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” A szociáldemokrata gondolkodás ettõl minimum annyiban tér el, hogy már itt a Földön ‘a szegényekévé szeretné tenni’ a mennyek országát. Ez naívitás! A szociáldemokraták jámborsága mit sem ér az istenhit ereje nélkül.


„Ennek az iránymutatásnak a helytállósága száz év távlatából (!) is alkalmat nyújt nekem arra, hogy hozzájárulhassak a ‘keresztény szociális tanítás’ ki-alakításához. Az ‘új evangelizáció’, amelyre modern világunknak sürgõsen szüksége van, s amelyet számos alkalommal hangsúlyoztam, lényeges elemei közé kell számítani az egyház szociális tanításának a meghirdetését. Ez a tanítás, akárcsak XIII. Leó idejében, alkalmas arra, hogy megmutassa a helyes utat, amelyen haladva választ adhatunk a jelen nagy kihívásaira, mi-közben az ideológiák lejáratják magukat. Mint annak idején Leó pápa tette, muszáj megismételnem, hogy az evangélium nélkül nem oldható meg a ‘szociális kérdés’ és hogy másrészrõl az ‘új dolgok’ megtalálhatják benne igazság-tartalmukat és a helyes erkölcsi alapot.” (C. A., 11. old.)


„Az ember a társadalom centrumában helyezkedik el, s ez lehetõvé teszi, hogy önmagát egyre inkább úgy fogja fel, mint ‘társas lényt’. Valódi önazonosságát mégis egyedül a hit tárja fel számára, ezért éppen a hit az egyház szociális tanításának kiindulópontja.” (C. A., 82. o.) „Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. (...) Kimutatható kapcsolata a szeretettel; ez utóbbi Krisztus tanítványainak ismertetõ jele (vö.: Jn 13).” (S.R.S., 53. old.)



A földi hatalom a libertinista gazdagoké, akik nem törõdnek az üdvösségükkel. Az átlag világpolgár csak össze-vissza röpköd - Hongkongtól Chicagóig, vagy Vlagyivosztoktól Trinidadig -, és e nagy-nagy testi-lelki szárnyalásában szilárd meggyõzõdéssel vallja, hogy övé a világszabadság, s a mindentudás hatalma. A reklámok alapján fogyaszt, a média útmutatása szerint gondolkozik, és a tükörbõl tanulja meg a politikailag korrekt mosolyt. Klónozott pszichorobot, hasonmás... A világelithez tartozó kivételes világpolgár csak kicsit más - övé a világhatalom. Miért gondoljon Istenre, a túlvilágra, az üdvösségre - ha egyszer mindenki neki engedelmeskedik ezen a Földön?! Az álszent hatalomnak nincsen szüksége egy külsõ, rendszeridegen Istenre. Temploma a Világbank s a nagypáholya a nemzet-közi részvénytõzsde. A pogány bálványimádat tárgya pedig a pénz, vagy a titkos információk misztériuma. Az államhatalom hálószobatitkait a nemzeti titkos-szolgálatok, - a világhatalom lényegének a rejtélyét a titkos/elit társaságok õrzik. Céljuk a világbéke. A világhatalom világbékéje - a világbank pénzével, s a világ-kormány ereje által. Az államhatalmak titkai feloldódnak egy szakrális királyi világszövetség hatalmában.


Mindezeknek szervezett rendje van! A helytartó felkent, magasrangú templomos lovag - a skót rítus szerint -, az állam titkárai volt titkos ügynökök, vagyis „nemzeti”/nemzetközi rituális társaságok tagjai, vagy csak egyszerû, profán párt-komisszárok. Mint fogaskerekek illeszkednek egymás ismeretlen rendszereibe.


A kereszténység legnagyobb ellenségei: (1) A kozmopolita szabadosság (2) A titkos/rituális etatizmus (3) A rejtõzködõ bolsevik elitizmus. A liberálisok joggal vethetik fel, miért nem emlékezünk meg a fasizmusról is, mint minden önkény-uralmi rendszerek legrettenetesebbjérõl?! Azért nem, mert a nemzeti fasizmusok veszélye annyiban elmúlt, hogy egy totális nacionalista diktatúra többé már nem fenyegetheti világháborúval az egész Föld népességének békéjét. Ám ennek a nagy világbékének súlyos ára volt!


„A jelenlegi világban, amely ellentétes tömbökre oszlik, az ilyen törekvések a háború veszélyére, a saját biztonság szertelen gondjára szervezõdnek, gyakran a gyengébb népek kárára, szabadságuk, önállóságuk, területi integritásuk rovására, mert ‘mások befolyási övezetébe’, vagy ‘biztonsági zónába’ esnek.” (S.R.S., 52. old.) A világpolitika egyik legmélyebb aktuális rejtélye, hogy amióta a Föld katonailag egypólusúvá vált, azóta nemhogy csökkent volna, de inkább még erõsödött is az Atlanti Szövetség mindenirányú aktivitása, szervezõdése, be-avatkozása. A globalizáció szinte a kertek alatt lopakodva törte meg a nemzet-államok ellenállását, és a XX. század végére megvalósult az egységes világrend. II. János Pál, a római pápa mindezekre a veszélyekre tulajdonképpen már évekkel ezelõtt tételesen is felhívta a kereszténység, a világ keresztényeinek a figyelmét. Olvass figyelmesen a pápai enciklikák sorai között is! A legnagyobb veszély, hogy a legravaszabb, új módon terjed a pogányság! Az ún. ökumenizmus - eredetileg egyébként jámbor törekvésének - leple alatt pl. a metodizmus, az új szekták, a szabadkõmûvesség (mint egyfolytában az Anglikán Egyház!), eltérõ elvekkel és gyakorlattal ugyan, de mind egyaránt az ég és a föld egybekötését, vagyis a Mennyország „földre hozatalát” forszírozzák, miáltal valamennyien az Aranyborjúnak hódolnak - Jézus Krisztus helyett.



A liberálisok/libertinisták a független személyiségben, önmagukban hisznek.


A titkos társaságok tagjai a világhatalomban, az exkluzív világelitben.


A kommunisták a világforradalomban, amely végleg elvesztette értelmét.



Mindannyian elõre kiválasztottnak hiszik önmagukat, pedig - mint jól tudjuk! - a kiválasztás joga egyedül Istené. („Ne imádj bálványokat énhelyettem!”)



Mi, keresztények abban a Jézus Krisztusban hiszünk, aki megváltotta a világot. A megváltás megteremtette az üdvözülés lehetõségét, a bûnbánat és a bûnbocsánat szentsége révén, ám a bûnt magát, nem törölhette el. A földi világban a pogányok: a libertinisták, a formális és a titkos hatalom ügynökei és a kriptokommunisták uralkodnak, kreált istenük az Aranyborjú. Ám a szabadság a felismert szükség-szerûség! Remélt túlvilági üdvösségünk érdekében el kell fogadnunk, hogy ez a földi világ sajnos az ellenségeinké. Ne harcoljunk hát a globalizált világhatalom ellen, mert ezzel csupán evilági szenvedéseinket súlyosbítanánk! Ugyanakkor az sem lenne jó megoldás, ha gyáván, mi keresztények is, önként beállnánk a talp- nyalók sorába...


Magyarország, a magyar nemzet 1990-ben újabb - ki tudja, hányadik? - sors-csapását szenvedte el, ami rendszerváltás elnevezéssel kerül be a történelem-könyvekbe. Közhely, de igaz, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Éppen ide kívánkozik kedvenc liberális tévériporterünk, Betlen János MaiNapi „sajtókívánsága”: „Menjünk vissza 1990-be, és kezdjünk mindent elõrõl!” Dehát persze ez - sajnos - lehetetlen. Hazánk a negyvenötéves szovjet-uralom következtében óriási fáziskéséssel került abba a megtisztelõ helyzetbe, hogy felvétel reményével kopogtathasson a fejlett liberális polgári demokráciák apránként egyesülõ közösségének, az Európa Úniónak a képzeletbeli kapuján. A rendszerváltás óta a Magyar Köztársaság is újra a parlamentáris demokrácia gyakorlatát követi, tekintve, hogy a kommunista diktatúra rendszerét leváltották.
A történelem (utólag) az adott társadalom szerves fejlõdésének tekintheti, ha egy országban forradalmi úton gyõz a haladóbb berendezkedés az elavult rezsimmel szemben; például, amikor a feudalizmust polgári forradalom útján felváltja a kapitalizmus. Magyarország esetében nem elhanyagolható, rendkívüli történelmi sajátosság, hogy a 45 éves szovjet diktatúra egy elõrehaladott polgári fejlõdést (kapitalizmust) tört derékba, s közel fél évszázadra kiirtotta az emberekbõl még a kapitalizmus csíráit is. Máig nem egészen tisztázott a fasizmus, a kommunizmus (idõrendben így következtek egymás után!) és a parlamenti demokrácia, illetõleg a kapitalizmus egymáshoz való viszonya - különösen „a fejlettség” megítélése tekintetében; ám ennek megfejtését a szociológusokra, a gazdaságtörténészekre bízzuk... A rendszerváltás az eltûnt múltunk folytatásába vitt vissza minket!
Csakhát az ilyen, gombnyomásra véghezvitt digitális mûforradalom nem éppen a szerves társadalmi fejlõdés tipikus esete! A kapitalizmus visszatérésének a mai gazdaságban éppen úgy nem voltak meg a lényegi feltételei, miként a politikai/ tudati feltételek is rendre hiányoztak az emberek gondolkodásából, a társadalom mindennapos mûködési gyakorlatából. A tõke, a piac, a részvény, a kötvény, a hitel, a váltó, a kamat, a tõzsde és a spekuláció tényezõit és mozgásterét éppúgy a semmibõl, mûvileg kellett elõteremteni, miként a politikai pártokat az MSZMP és a háttér-ügynöksereg átmentett, szétszórt maradványaiból. A sebbel-lobbal végrehajtott átalakulás, a rendszerváltás = mûforradalom!, - amely mindenekelõtt a mûködõtõke szabad privatizációját szolgálta: s a nemzetieskedõ zsolozsmázás leple alatt Magyarország mindenestül a multiké lett. Amennyiben mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy az egész nyilvánvalóan külföldi sugallatra, közvetlen kézivezérléssel, és a külsõ hatalmak által a feladatra kiválasztott célszemélyek felhasználásával (nemzeti szuverenitásunk megsértésével!) zajlott le; akkor egy-értelmûen megállapíthatjuk: a rendszerváltásunk legitimitása is erõsen kétséges.
„(...) A fejlõdéshez fûzött remények ma nagyon távol esnek a beteljesedésüktõl és végrehajtásuktól. Nem tagadható, hogy a világ jelenlegi helyzete a népek fejlõdése szempontjából inkább negatív benyomást nyújt.” (S.R.S., 13-14. old.) „Egyre többen ébredtek annak a veszélynek a tudatára, hogy õk voltaképpen a neokolonializmus áldozatai, és iparkodtak azt elkerülni. (...) Ezek az országok (ahelyett, hogy önálló nemzetekké válnának!) a fejlõdési kényszerpályán egy mechanizmus kerekei lesznek, egy hatalmas nagy gépezet alkatrészei (!). Ez gyakran a szociális kommunikációs eszközök útján történik.” (S.R.S., 25. old.) „Mindkét blokk a maga módján imperializmusra törekszik, ahogyan ezt általában nevezik, vagy neokolonializmusra. Ez könnyed kísértés, amelybe nemritkán esik az ember, ahogyan a legújabb történelem ezt tanítja. Ez az abnormis helyzet következménye egy háborútól aggódó szorongásnak. Ez a saját biztonságot minden mértéken felül kívánja növelni. Ez akadályozza az embereket, hogy az egész emberiséget a közjóra való tekintettel irányítsák, így a békére vágyók látják elsõsorban ennek a kárát. Õket akadályozzák, hogy a minden embernek szánt javakhoz jussanak. (...) A Populorum Progressio enciklikának az a megállapítása, amely szerint a rendelkezésre álló eszközöket és beruházásokat, amelyeket a fegyverkezésre irányoztak elõ, a nélkülözõ népesség nyomorának enyhítésére kellene felhasználni, még sürgetõbbé teszi a két blokk szembenállásának felszámolását.” (S.R.S., 25-26. old.)


A sors iróniája, hogy Magyarország belép(tet)ése a NATO-ba jóval a Varsói Szerzõdés feloszlatása után történt; s újabb rejtély, hogy a fegyverkezési hajsza (számunkra is kötelezõ, exponenciálisan növekvõ költségekkel) még folytatódik, miután már megszûntek az egymással szembenálló katonai blokkok. A világbéke katonai csendõrének partnerei lettünk - de hol maradt el a közjó? Ki döntött így?! „Helyén való - túlzás nélkül - rámutatni arra, hogy a nemzetek közötti vezetõ szerepet csak az a lehetõség és készség igazolhatja, mely átfogóan és nagy-vonalúan járul hozzá a közjó elõsegítéséhez.” (S.R.S., 26. old) De nem kevésbé tragikus a helyzet világgazdasági vetülete sem: „A világ valuta és pénzügyi rend-szerét ma az átváltási árfolyamok és a kamatlábak nagy ingadozása jellemzi (megjegyzem: ezt kihasználva szerezte például az ügyes tõzsdespekuláns, Soros György a sokszáz-milliárdos vagyonát, melynek bizonyos hányadát - vö.: a ‘Nyílt Társadalom’ jelszavával - a volt szocialista országok fellazítására s az értelmiség liberális ‘átnevelésére’ fordította, hogy így készítse elõ a libertinista/kozmopolita hatalomátvételt), és ebbõl következik, hogy az eladósodás és a fizetési mérleg, mellyel a szegény országok kínlódnak, mindig az õ rovásukra alakul.” (S.R.S., 59. old.) Magyarországot illetõen ez ma is - egyre inkább - meghatározó valóság. „Le kell rombolni azokat az akadályokat és monopóliumokat, amelyek számos nemzet elõl elzárják a fejlõdés útját. (...) Az az alapelv, hogy az adósságokat vissza kell fizetni - természetesen igaz. De nem szabad adósság-visszafizetést kérni és követelni, amikor az valójában olyan természetû politikai választást is jelent, amely az egész népet éhezésbe vagy reménytelenségbe taszítja. Nem szabad a szerzõdésbe foglalt adósságok visszafizetését követelni, ha ez csupán elviselhetetlen áldozatok árán valósulna meg.” (C. A., 54-55. old.)


Ám a problémák nem kizárólag elvi vagy filozófiai síkon merülnek fel. Újdonsült liberális demokráciánk 14 év alatt lényegében mûködésképtelennek bizonyult; - ezért szeretne még az okos Betlen János is visszatérni a kezdetekhez. Az állam és a nemzet érdekei között mély szakadék tátong. A kormányok a nép feje felett elpolitizálnak, a pártok neve alatt nincsen semmilyen eltérõ stratégiai tartalom, a rendszerváltó politikusok dossziékkal zsarolják egymást. Az elit összetartó ereje megannyi titkos paktum. A média dezinformációs központ. A világ festett illúzió. „Más (rendszert váltott, posztszocialista) nemzeteknek szükségük van néhány igazságtalan struktúrájuk reformjára; - elsõsorban a politikai szerkezetben, azért, hogy a korrupt, diktatórikus és hatalomra törõ formát a demokratikus rend válthassa fel.” (S.R.S., 61. old.) Az egykori mûködõ tõkénk egyötöde a volt kommunista funkcionáriusoké, négyötöde pedig a multinacionális cégeké lett. A gazdaságunk látszólag növekszik; ugyanis a munkaerõ áráért a tõke nálunk az európaúniós átlag egytizedét fizeti - és az így nyert extraprofitból ‘növekszik’ a négyötöd-részben ‘multikból álló’ nemzetgazdaság. „Ugyanakkor az állam fel-adata megszabni azt a jogi keretet, amelyen belül kialakulnak a gazdasági kapcsolatok, és köteles ílymódon szavatolni a szabad gazdaság elsõdleges fel-tételeit, egy olyan gazdaságét, amely feltételezi a felek bizonyos egyenlõségét, oly módon, hogy egyikük se lehessen annyira hatalmas, hogy gyakorlatilag szolgaságra kárhoztassa a másikat. (...) A társadalom és az állam biztosítani tartozik továbbá a bérek olyan színvonalát, amely lehetõvé teszi a munkásnak és családjának a megélhetését, valamint bizonyos mértékû takarékoskodást.” (C. A., 25. old.) Keserû szájízzel regisztrálhatjuk, hogy a világunk mily’ kevéssé felel meg a pápai enciklika tárgyi elvárásainak. Csak csodára számíthatunk! Non-kreatív politikusaink ‘éleselméjûségükben’ gyorsan rájöttek arra is, hogy sokkalta kényelmesebb a valóságos fejlesztés helyett a statisztikai adatokat kozmetikázni. A kormány parancsára egycsapásra megszûnt az infláció. Körülöttünk fergeteges ütemben nõnek az árak - pl. benzin, olaj, gáz, villany, telefon, ingatlan, lakás, gyógyszerek, elektronika, autó, közlekedés, kenyér, stb. -, infláció még sincs!
Minden újabb országgyûlési képviselõ-választás növekvõ nosztalgiával indul, és keserves csalódással zárul; nincs is már „szûzen maradt” pártunk - egy sem. A magyar liberális polgári demokrácia lassanként felmondja a szolgálatot. Ez az az eset, amikor a szemétdombon nem virágzik ki a rózsabokor. Szégyellné magát!


„Legalább azoknak, akik Isten szavának hisznek, kézenfekvõ a következtetés: az emberiség fejlõdésének jelenkori állapotát úgy kell tekintenünk, mint a történelem olyan idõszakát, amely a világmindenség teremtésével kezdõdött, és a Teremtõ akaratának mellõzésével mindig veszélyben forgott, - elsõsorban a bálványimádás kísértése miatt, ám az eredeti alapvetõ törvénynek mégis meg-felelt. (...) Jézus Krisztus mondta: ‘... ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyûjtök, ahol nem szórtam...’” (S.R.S., 38. old.) A szerves történelmi fejlõdés, a legitim forradalom bizony nagyon is hiányzik! Meg a bátor, tisztességes hazafiak, akik nem a külföldi jutalékra pályáznak. „Jelentõs erõfeszítéseket kell tenni a kommunizmust most levetkõzött államok erkölcsi és gazdasági talpra állítása érdekében. Régóta eltorzultak a legalapvetõbb gazdasági kapcsolatok, és ki-haltak a gazdasági, üzleti élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a meg-bízhatóság és a szorgalom. Türelmesebb anyagi és erkölcsi újjáépítésre van szükség, miközben a hosszú nélkülözésben kimerült népek kormányaiktól élet-színvonaluk érezhetõ, gyors emelkedését, valamint jogos igényeiknek meg-felelõ kielégítését várják. (...) Egyes európai országokban bizonyos értelemben valódi ‘háború utáni’ idõszak kezdõdik (...) Ésszerû lehetõséget kell biztosítani számukra, ami nem történhet meg más országok segítsége nélkül. Egyébként a viszontagságokkal és ínséggel tûzdelt jelenlegi helyzet egy történelmi folyamat következménye, melynek az egykori kommunista országok népei sokkal inkább áldozatai, semmint a felelõsei voltak. Hatalmas erõforrásokat lehet szabaddá tenni a Kelet és Nyugat ellentéte miatt létrejött óriási katonai apparátus le-szerelésével.” (C. A., 41-43. old.) Ehelyett a fegyverkezés újra csak felgyorsult!


„Nem tekinthetünk el attól, hogy fel ne hívjuk a figyelmet a felebaráti szeretet kötelezettségére, ami azt jelenti, hogy adnunk kell abból, ami ‘fölösleges’ és olykor még abból is, ami ‘szükséges’; - hogy biztosítani lehessen azt, ami a szegények megélhetéséhez nélkülözhetetlen.” (C. A., 57. old.) A rendszerváltás nálunk megméretett, és könnyûnek találtatott. A kommunizmus 45 éve az istenhit csíráját is kiölte sok emberbõl, vagy pedig a lélek legrejtettebb zugaiba számûzte Krisztust. Antall József és MDF-je deklaráltan keresztény Magyarországot akart, ám az elsõ 4 év végeredménye „túllõtt a célon”: a paktumos Antall önmagunknál és felebarátainknál is jobban meg akarta szerettetni velünk az ellenségeinket, ami nem sikerülhetett. Amikor egy késõ esti televíziós mûsorban a sortûzvezénylõket leültették sörözni áldozataik életben maradt hozzátartozóival; abszurd pszicho-drámává fajult és kudarcba is fulladt az egész perverz, álkeresztény kísérlet. Horn Gyula 4 évre újból csak visszahozta az egyszer már elmúlt istentelenséget. Orbán Viktor, kabinetje és establishmentje még megalakulása elõtt újra elkövette az eredeti bûnt, nevezetesen ‘a politikai testvérgyilkosságot’. Jócskán a választások elõtt szétverte, megemésztette, majd magába olvasztotta a kereszténydemokrácia jelentõs hányadát; azért, hogy Ábelé helyett, a saját, erõsebbnek/tetszõbbnek hitt „áldozatát” mutathassa be a keresztény Istennek, akirõl csak liberális, metodista/ keresztyén képzetekkel rendelkezhetett. Azután - már uralmi helyzetben! - angol királyi mintára pánikszerûen át is tértek a szent korona modernnek hitt bálvány-imádására...

Az õskeresztények kommunális életmódja és Krisztus tanításai a szegénységrõl szoros gondolati rokonságot mutatnak a szociáldemokrácia eszméivel. Isten elõtt minden ember egyenlõ, miért ne élhetne minden ember szociális biztonságban itt a Földön is?! A kereszténység és a szociáldemokrácia a modern Európának is a legfontosabb klasszikus értékei, féltve õrzött hagyományai. Ez az a két igazság, ami alapvetõen megkülönbözteti Európát az Újvilágtól. Ez az a két igazság, ami Európában tradíció; - odaát, a tengerentúlon pedig maximum infantilis rockopera.
Az álkeresztény politikai erõkkel nem léphetünk szövetségre. Az ilyen „barátok” rosszabbak az „ellenségnél”, mert hamisságuk kiszámíthatatlan. Nem jobb oldal az, amelyik nagyon is evilági hatalmat álcáz - a keresztény köntösben. Tekintve, hogy Jézus Krisztus országa nem e világról való; - a KDNP soha nem tûzheti ki célul önmaga elé a parlamenti választások megnyerését. Az igazi keresztény párt sohasem akarhatja magáénak a kormánytöbbséget. Ámde koalícióban - esetleg választási szövetségben - a szociáldemokratákkal cselekvõ kisebb tagja lehet egy olyan kormánynak, amelyik keresztény hitét megvallva, méltó anyagi és szellemi létet biztosíthat a nemzet tagjainak. Valódi hittel, a pápai enciklikák szellemében tevékenykedve és kormányozva.



Elismerem, hogy a pápai enciklikák kvázi-filozófikus elemzésébõl direkt módon még nem következik - túlságosan merész s nagyívû egy ilyen ugrás! -, hogy a kereszténydemokrácia választási vagy valamikor kormányzási szövetséget kössön a kommunisták jogutódjaival, a talán még ma sem igazi szocialistákkal. Õszintén szólva, még a szociáldemokratákkal is kockázatos lehet ez a kaland! Jobboldal és baloldal, elmélet és gyakorlat, eszme és politika is túlontúl távoliak egymástól. Mégis, mi legyen a teendõ? Várjuk meg tétlenül balvégzetünk beteljesedését?!
Németh Miklós tökéletes szövetséges lehetne; - már amennyiben õ ténylegesen keresztény és szociáldemokrata. Nyilatkozatai, tettei eddig ezt tükrözik...


Mert az az igazság, hogy nála sokkal rosszabb is történhet velünk, újra, - amikor majd Orbán és Torgyán csendben elköszönnek egymástól... Ki az alternatíva?
Kovács László, aki újból csak a nyakunkra hozza az SZDSZ-t? Nagy Sándor, aki nagykoalíciót akar a levitézlett jobboldallal? Vagy gyõzzön megint Horn Gyula, az utolsó bolsevik?!



Az arany rózsakereszt



Zelnik József „A magyar kultúra selyemövezetei” könyvében (Ökotáj Kiadó, 1998.) külön fejezetet szentel a koszorús költõ Nagy Lászlónak, „Az ördögûzõ Nagy László” címmel. Ebben a következõket írja: „A költõ az ördögûzés leg-egyszerûbb és leghatékonyabb mondatát találta meg. Amikor gúnyt bitangol, amikor virágzik a bóvli, amikor kitaszítanak házból és hazából, mindenkinek fel kell tennie az ördögûzõ kérdést: Úristen, én nem vagyok itthon?Nagy László idézett versének teljes versszaka így szól:



„Rémálom temploma, s én alul


ízzok, szavamat nem halkítom,


de sikoltom halhatatlanul:


Úristen, én nem vagyok itthon?”



Zelnik József az alábbi gondolatokat fûzi Nagy László verséhez:


„Lehet-e temploma az ördögnek, magyarul a rémnek, s hogy megismerjük, ki õ, nevezzük most a nevén héberül: Satanas, latinul Diabolus. Lehet-e temploma a Sátánnak? Lehet-e akkor, amikor a számunkra a templom az, amit föl kellene építeni? Kinek építjük kõbõl a templomot, az Istennek vagy a Sátánnak? Hamis próféták hirdetik: csak építsétek a templomot, az mindig Istennek készül. Nem igaz, a templom mint szimbólum üres forma, csak annyit jelent, hogy kapu a transzcendens felé. Nyílhat Istenhez és a Sátánhoz is. Az ördög, a nagy utánzó, mindig számíthat Hlesztakov-énünkre. Ha könnyen szabadságra vágysz, õ a legszabadelvûbb, ha szépségre vágysz, õ a fényhozó (Lucifer) és egyben fényûzõ, ha igazságra vágysz, az általa gyorsan felajánlott egyetlen igazság a szent. Ez tényleg rémálom, ez feloldhatatlan, vagy a költõ mégis feloldja, mikor fölteszi a kérdést:
Úristen, én nem vagyok itthon?



A könyv egyébként külön fejezetet szentel Gyurkovics Tibor kõltõnek is.


Gyurkovics Tibor az Új Ember (katolikus hetilap) 2000. július 23-iki számában (8.oldal) Nagy László egy másik versét idézi:


„Nem látsz a tündöklõ végtelenbe,


nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass,


kezedben a rózsa lefejezve,


tövises szára az, amit szorítasz.”



S mit olvashatunk a Leleplezõ 2000. évi 2. számának 117. oldalán?:



„Legyûrve népünk ezrei,


Halom rózsa-kereszt,


Hogy sírva tallóz, aki él:


Király, te tetted ezt!”



A rózsakereszt a legõsibb szabadkõmûves szimbólum, amelyet például Kiszely Gábor: „A leleplezett szabadkõmûvesség” (Korona Kiadó, 2000.) könyvének a 116. oldalán is láthatunk, körzõvel és fõnix-madárral. A rózsa a földi élet, a virágzó szépség jelképe, a kereszt pedig az isteni transzcendencia, a krisztusi kereszt-áldozat megtestesítõje.


A rózsakereszt amolyan összekötõ kapocs, szimbólikus híd ég és föld, élet, halál és a feltámadás; - sárgolyó-siralomvölgyünk és a Mennyország, a halhatatlan lét között. Jelképezi a kétféle karrier közötti választás (döntés) elkerülhetetlenségét is; - többféle variációja (rózsakereszt-konfigurációk) is ismeretes, attól függõen, hogy a jelképet választó személy (páholy, szervezet, stb.) számára a rózsa, vagy a kereszt a domináns meghatározó.


Ismerünk rózsakeresztet, amelyen a rózsafej a kereszt metszéspontjában van, de olyat is, amelyen a kereszt felsõ szára maga az álló rózsavirág-szál. Ez utóbbi lényege, hogy a hármas rózsalevél, „fejjel lefelé” fordítva, már önmagában egy felsõszár nélküli kereszt, melyre mintegy pótlólag ültették rá középen, a metszés-pontban az álló rózsavirág-szálat.


A rózsa az élet (a karrier), - a kereszt pedig a halál: a kockázatos áldozat.


Ámde nincs olyan életmûvész, aki mindkét karriert sikeresen megnyerheti.


A rózsakereszt õsi kísérlet arra, hogy még életünkben üdvözülhessünk.



Zelnik József ugyebár arra emlékeztetett bennünket, hogy a Sátán a legnagyobb utánzó; - mármint abbeli igyekezetében, hogy eltántorítson minket a hitünktõl. A sátánista literatúra szerint a Gonosz a következõket testesíti meg:


„Élvezetet az önmegtartóztatás helyett, vitális egzisztenciát a vágyálmok helyett, határtalan bölcsességet szemforgató önbecsapás helyett; - melegséget azoknak, akik hozzá menekülnek a hálátlan világból, bosszút a másik orcánk felkínálása helyett, felelõsséget a felelõsséget vállalóknak, minden úgynevezett bûnt, amely fizikai, lelki és érzelmi javunkra szolgál. A Sátán mindig is az egyház legesleg-jobb barátja volt (!); - hisz kezdettõl fogva gondoskodott arról, hogy sok dolga legyen.” Kísérteties ez a szöveg!


Kiszely Gábor idézett mûvének 57. oldalán a következõket írja a modern rózsa-keresztesekrõl: „A XVIII. század folyamán fõként a német földön igen hódító Arany-és Rózsakeresztesek Rendje az elõretörõ miszticizmus, a csodába vetett hit, röviden az irracionalizmus egyik legmarkánsabb megnyilvánulási formája. A kezdetben jelentéktelen keresztény szekta a hetvenes években már kilencfokú rendként mûködik Bécsben, ahonnan nem csupán Sziléziára és Poroszországra, hanem Magyarországra is átterjed. 1777-ben már csaknem hatezer tagja van, köztük persze sok arisztokrata, katonatiszt, orvos és teológus, és persze meg-annyi sarlatán, akik jórészt a csúcsokon helyet foglalva ugyancsak ügyelnek arra, hogy a híveiket a társadalom felsõbb rétegeibõl verbuválják. (...) Az üdvösséget ígérõ tanok alaptétele szerint a természet Isten teremtõ erejének ki-áramlása, következésképpen egy darab istenség. (Vö.: ezzel például a nyilván beavatott József Attila „A kutya” címû költeményét, amelyben a kutya isten-darabkákat - mármint kenyér-morzsákat - szedeget...) A megismerése tehát nem más, mint Isten megismerése. Mindez korántsem új és eredeti, csupán a vallási indíttatású alkimista természetkutatás egyik lehetõségét hordja magában. Csak-hogy a tagságnak megígérték a bölcsek kövét s a materia primát, vagyis az aranycsinálás és valamennyi betegség rövid úton történõ felszámolásának a tudományát, továbbá az örök boldogságot. Legyõzheted a természetet, és szert tehetsz végre olyan erõkre, tudásra és hatalomra, amelyek eljuttathatnak a tökéletességre. (Vö.: Isten azon parancsolatával, amelyben egyetlen-egy dolgot tiltott meg a paradicsomi emberpárnak, Ádámnak és Évának, hogy tudniillik „a tudás fájáról” - almát - egyenek!) A saját készítésû legenda szerint a rendet három Skóciában letelepedõ, egyiptomi fénybölcs alapította 1118-ban a Kelet Építészeinek Testvérisége néven, mely magától értetõdõen nem volt más, mint a szabadkõmûvesség õse. A rózsakeresztesek ezért magukat a maszonéria leg-magasabb fokának deklarálták. Az 1865-ben megalakuló, és mindmáig tevékeny Anglia Rózsakeresztes Társaságának (Societas Rosicruciana in Anglia) az eszmeiségét a szabadkõmûves Kenneth R. H. Mackanzie (1833-1886.), egy neves maszonikus enciklopédia szerzõje dolgozza ki. Kizárólag az Egyesült Nagy-páholy fennhatósága alatt munkálkodó páholyok mesterei lehetnek tagjai a közösségnek, amelynek feladata: az élet nagy problémáinak megoldása és a természet titkainak felfedezése, valamint a kabbala és a német rózsakeresztes testvériség tanainak vizsgálata, - továbbá mindama jelentés és szimbolizmus tanulmányozása, amely ránk maradt a régebbi korok bölcseletébõl, szép-mûvészetébõl és irodalmából.



Boros Béla
(Sydney) a KAPU 2000. 6-7. számának 26. oldalán tanulmányt közöl „A titkos társaságok története” címmel. Ebben a következõket írja: „Ma a - Fabianus római császárról elnevezett - Fabianus-szocialisták szoros testvéri szövetsége az, amely hatalmi törekvései érdekében (a mi normáink szerint negatív értelemben) behálózza a mindennapjainkat, illetve irányítja a világ globalizációs terveit. Ezeknek a szerepe azért negatív értelmû, mert miközben szólamaikban hirdetik a szellem és az ember felszabadítását minden elnyomás alól, ugyanakkor õk azok, akik a világ irányítását kézbevéve a háttérbõl minden-napi életünket befolyásolva ennek pontosan az ellenkezõjét teszik: a fõbb élet-feltételeket biztosító szervezeteket globalizálják, és ezeken keresztül teljes ellen-õrzést tartanak fenn már ma is a világ minden részén népek, népcsoportok és földrészek felett. Elsõsorban a rádiók, a televízió és az újságok - gyûjtõnéven: a média - feletti ellenõrzéssel, és általuk azokat a híreket juttatják el, amelyek a szándékaik szerint fontosak. Bizonyított, hogy az évtizedeken át hallott hamis adatok az egyik embert bûnbaknak kiáltják ki, a másikat meg - miközben az nagyobb gazember, mint a hõsnek beállított! - nemzet-és világmentõ szerepben tüntetik fel. Példának: a legutóbbi évtizedig a világ Sztálint, Churchillt mint egy héroszt ismerte. Ma a titkosítás alól felszabadított adatok birtokában látjuk:
csak a nevezettek intézkedései több embert küldtek a halálba, mint a világháború utáni adatok által sugallt összes veszteségi adat. Így azonban még életükben és holtuk után jó ideig nemzeti hõsök voltak, s az akkor élt kisember hiába tudta ugyanúgy mint ma, hogy mi az igazság, a média sugallata nagyobb erõvel bírt, és majd fél évszázadon át hamis képben misztifikálták személyüket.” (...)


Majd a történelmi magyar viszonyokról így ír:


„A középkori magyarországi viszonyok alakulásában jelentõs szerepet játszottak a titokban társasággá szervezõdött családi-céhi vállalkozások, amelyekbe a bankárokat is belefoglalják. Sok homályos és zavaros ‘üzletet’ kötöttek e korban a pénzemberek és az uralkodók, amelynek a kihatásai néha birodalmakra is kiterjedtek. (...) A Rózsakeresztesek Társasága, fõleg az alkímiával foglalkozott: ércekbõl és ásványokból nemesfémet akartak elõállítani és az ‘élet-elixír’ titkát kutatták. Ügyesen kimaradtak minden nagyobb megtorlásból, mely végül majd mindegyik társaságot érintette a történelem során. Kétségtelen, hogy a vegyi kísérleteik nagyban hozzájárultak a kémiai és fizikai tudományok fejlõdéséhez. Jelenlegi magyarországi székhelyük az Arany Rózsakereszt néven mûködik és nem teljesen világos célú kiadványuk nehezen érthetõ, nem a ma emberének szól. (‘A modern rózsakereszt elemi filozófiája’ címû, szerzõ nélküli könyv.)”


Majd az idézet áttér a mai világhelyzet globális elemzésére:


„A leírtak pontosítani látszanak a mai nap történéseit: azt a törekvést, hogy az emberiséget egyetlen ‘globális’ világnézet és forma felé tereljék. Errõl szól az Új Világrend (New Age) is. Talán már itt válik kétfelé az elnevezés: a mostani szabadkõmûvesek, akik kiállnak a világ elé (?!), állítják, hogy õk jó emberek, és még jobb embereket akarnak faragni a társadalom minden rétegébõl. Hagyják békén õket, nekik nincsenek titkaik (?!), õk az emberiségért dolgoznak. De az ma már mindenki elõtt világos, hogy van egy háttér-szervezet, amely mozgatja a kormányokat (!) és a földrészeket; - nemcsak gazdaságilag, hanem mindenféle tekintetben. Akkor hát az Új Világrend lenne a rossz szárnya a mozgalomnak?! Nehéz, és nem is szabad állást foglalnunk még ma errõl, ugyanúgy, ahogy az Atlanti Chartához csatlakozott személyekrõl (pl.: Orbán Viktor), társaságról sem. Nincs még kellõ adatunk arra, hogy a feltevéseket tényként tudjuk elfogadni és nevükön nevezzünk (!) embereket.”



Pat Robertson „Az Új Világrend” címû könyvében részletesen leírja, milyen is az a Háttérszervezet, amely az irányítást végzi, a pénzen keresztül. Tal Brooke könyve a New Age sátáni hátterét elemzi, - 1991-ben az SCP Journalban írta: „A New Age mozgalom egyik nagy veszélye, hogy a globalizmus a tökéletes hit-vallása. Bármiféle hittel összhangba hozható, a kereszténységet kivéve.” Leírja, hogy mi a cél: család, közösség és nemzetellenes új világrend kialakítása - a globalizáció jelszava alatt. Ennek egyik ma itt is látható formája az a törekvés, amely a gyermekek fokozatos elszakítását célozza a családi köteléktõl. Az ENSZ határozatát, amely a gyermek jogairól született, eddig 135 államfõ írta alá - az ön-állóság és függetlenség teljes jogát biztosítja a gyermeknek a szülõkkel szemben. A cél: szakítsd el a gyermekeket, tömd tele fõleg állami - központilag irányított - információval...
Boros Béla (Sydney) záró gondolatként Abraham Lincolnt idézi:


„A pénz hatalma békeidõben ragadozó fenevadként, háborúban összeesküvést szövõ bûnszövetkezetként viszonyul a nemzethez, ... a pénzemberek hatalmi körei mindent el fognak követni, hogy az emberi elfogultságot kihasználva meghosszabbítsák uralmukat, míg végül a gazdaság már csak néhány kézben összpontosul, a köztársaság pedig összeomlik.”


Sándor András errõl az alábbiakat írja, 1996-ban megjelent "A történelem elme-zavara" címû könyvének 179. oldalán:


"A nemzeti fasizmusok túlélõ maradványai (lásd pl.: Szaddam Huszein Irakja, Moammer Kadhafi Líbiája, Szlobodán Milosevics Szerbiája, stb.) zavarják a globális fasizmusnak ezt a replikálódó (szervesen kiépülõ) organizmusát: keresztezik ‘a vezetésre eleve elrendelt’ globális világelit, illetve a kiszolgáló szerepre eleve elrendelt globális embertömeg földgömb-méretû struktúra-eloszlását. Ennek a globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elõsegítése és szorgalmazása a nemzetek szét-oldódását (ezzel a nemzeti célok eltüntetését) és egységes, mûhold-hipnotizálta kiszolgáló-tömeg létrehozását célozza az összes kontinensen. A ‘skinhead’-mozgalom megragadt a fasizmus egy korábbi és idõszerûtlen állapotában, s ezzel a merõben új globális fasizmus számára álcázási lehetõséget ad: ez utóbbi a demokrácia jegyében léphet föl a tegnapi fasizmus ellen. A valóság tehát az, hogy a tudomány és a technika új szintje - a hozzáférés a nukleáris energiához, az elektronika, a szociotechnika, illetve a tudatbefolyásolás ipari méretûvé válása, az ûrtechnika, a génsebészet - megsemmisítette a nemzeti létmûhelyeket és életvilágokat, valamint a demokráciát, mint össztársadalmi mûködési rendszert. Miután az elõkészítõ fázisok a XX. század elsõ felében a nemzeti társadalmakon belül már lezajlottak; - a század végére a monetáris folyamatoknak, mint az emberi energiákat globális méretekben összegyûjtõ és szétosztó csatornáknak kizárólagossá válásával globálissá tették a fasizmust, mintegy megvalósítva Hilferding ‘generál-kartell’ látomását. Ez a válasz a következõ kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincsen demokrácia? Miért is válik a demokratikus intézményrendszer erõszak-érvényesítõ mechanizmussá? Miért nem érzi magát otthon az ember a saját hazájában? Miért semmisíti meg a szabadságot éppen a liberalizmus? Miért tûrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak) olyan véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv? A kor a globális fasizmus kora, bárminek hazudják is világcsászárokká vált tõzsdehiénák. Sajtója és tömeg-tájékoztatása emberi jogokról és demokráciáról beszél, amíg csak hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tõzsde-arisztokráciája (a ‘magas intelligencia-hányadosú’ világ-elit) ellenõrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A nemzeteknek, mint kultúrális lényeknek és az önrendelkezés alanyainak, ki-látása a halál. S az extrém kétségbeesés zsákutcába kergeti õket: az öngyilkos terrorba. A Föld az Antikrisztus kezébe adatott, s ez az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, mint pelyvát fújja szerteszét a szél. Nincs más lehetõségünk, mint lárvaarcunk alatt megõrizve átmenteni a rejtett, mélyben melengetett szenvedõ Krisztus-arcot (az Ember Fiáét az embertelenség pokol-bugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idõk teljességét."


Az itt elmondottakat fokozni már nem nagyon lehet - Sándor András (> 1997.) idézett szavai amolyan apokaliptikus végítélet hangulatát keltik -, azonban szent kötelességünk, hogy minden oldalról megvilágítsuk eme globális éjszaka korom-fekete sötétségét. Hogy világossá, közérthetõvé váljék, ami abszolút irracionális.
Sötétség - délben; írta/írná Arthur Koestler, és persze rossz hold van felkelõben...


Az idézet Francois Mitterrand francia miniszterelnöktõl származik, 1994-bõl: „Bár a franciák ennek nincsenek tudatában, de háborúban állnak. Permanens és öldöklõ háborúban. Az ellenfelünk kíméletlen és vérszomjas; - korlátlan világ-uralomra tör.” Logikailag rögtön ide kívánkozik, mintegy válaszként, egy másik idézet, Zbigniew Brzezinski „Nagy sakktábla” (1999.) címû könyvébõl: „Ma az Egyesült Államok - egy nem európai hatalom - élvez nemzetközi elsõbbséget, és foglal el közvetlen hatalmi pozíciót az eurázsiai kontinens három perifériáján, ahonnan erõteljes befolyást gyakorol az eurázsiai ‘szívtájék’ államaira is. Azonban pontosan itt, a földgolyó legfontosabb játékterén, Eurázsiában jöhet létre valamikor egy olyan ország, amelyik képes lesz Amerikával rivalizálni.”


Vass Csaba szociológus már 1997-ben részletesen elemezte a globalizáció valódi természetét, amely mintha a Sátán gúnykacajának visszhangja lenne, az atom-katasztrófától átmenetileg megmenekült emberiség felett. Már nem is rejtõzködik, hanem elénk áll, cifra új ruhájában pipiskedik elõttünk. A „Valóság” folyóiratban közölt tanulmány jól jellemzi a New Age lényegét.


„A globalizáció már leplezetlenül lép fel a világtörténelem színpadára, s meg-kezdi apologetikus önbemutatását is. Ez az önbemutatás azonban egy világ-értelmezési diktatúra, és olyan értelmezési keretet kényszerít a világ minden társadalmára, amelyben csak elszenvedhetjük, de nem érthetjük meg a világ-társadalmasodás újabb fordulóit. (...) A világ népességének a leggazdagabb országokban élõ 20 %-a jut hozzá a világ jövedelmének 83 %-ához, míg a jövedelemnek mindössze 6 %-án kell osztoznia a legszegényebb 60 %-nak. (...) A globalizációs világtársadalom nem a világ társadalmaiból áll. A glóbusz sok, eltérõ elvek alapján szervezett társadalmat foglal magában. A globalizációval azonban megjelent az a speciális társadalom, amelynek az a sajátossága, hogy a világ feletti uralomra szervezték meg. Ennek megfelelõen ez a társadalom, bár tagjainak a számát tekintve meglehetõsen kicsinyke - az egész glóbuszt, a világ minden társadalmát mégis maga alá gyûrte. (...) A szupranacionális társadalom-szervezeteknek nincsenek modern értelemben vett politikai államhatárai, ezért nem is kaptak modern országneveket, hanem például csak Amerópának, Eur-amerikának, Zaibatsu-Ázsiának, Iszlám Világnak nevezik magukat. Mindezen globalizációs szupranacionális szervezõdéseken belül, de ezeknek alárendelten még élnek a modern nemzeti elkülönülések is. A politikai államhatárok hiánya azonban nem jelenti azt, hogy ezek a globalizációs szupranációk védtelenek: politikai határaik helyett szociális határaikat védelmezik a hadseregre alapozott fegyveres erõkkel. (Pl. ‘erre’ kell még a NATO...) A globalizáció azonban még nagyon fiatal; - nemcsak hogy a szupranacionális szervezetei nem alakultak ki véglegesen, hanem a szupranációi közötti erõviszonyok sem. Emiatt a glóbusz elsõ generációs szupranacionális felosztása is meglehetõsen bizonytalan, és ezt a bizonytalanságot valószínûleg újabb harc követi majd; s bármily tragikus is, annak nyomában újabb felosztás. A globalizációs világtársadalom a szó modern értelmében már nem is nevezhetõ társadalomnak. Modern értelemben ugyanis társadalmon az emberi kapcsolatok olyan szervezõdését értjük, amelyet a tagjai maguk hoznak létre. Ezzel szemben a globalizációs szupranacionális régiók emberi szervezõdéseit nem a tagjaik, hanem a tõlük elkülönülõ hatalmak építik fel, - ezek tehát valójában ‘hatalomtársadalmak’. (...) Modern értelemben azokat a szervezeteket szokás gazdasági szervezeteknek nevezni, amelyek valamilyen emberi fogyasztásra alkalmassá alakítják át a természeti javakat, és ezt azzal a céllal teszik, hogy profitot szerezzenek. E vállalkozásoknak a profitszerzés a céljuk, és ezt a javak termelésével érik el. A globalizációs vállalkozások (értsd: multik) célja azonban már nem az, hogy az emberi igényekre gyártsanak, s nem is az, hogy a profitjukat megnöveljék. A globalizációs vállalkozások számára a növekedés ma már nem csupán azért fontos, hogy a gazdaság minél nagyobb szeletét mondhassák magukénak. A globalizációs vállalkozások növekedésükkel kilépnek a gazdaságból: a hatalom birodalmába kerülnek. Már nem egyszerûen tárgyi javakat, de nem is csak gazdasági profitot, hanem politikai hatalmat, a nemzeti kormányok feletti hatalmat termelnek. A pénzre úgy szokás gondolni, mint ‘vegytiszta’ gazdasági intézményre. Mára már kiveszett belõle minden materiális tartalom, és kizárólag a gazdasági érték mérésére és közvetítésére szolgál. Legfeljebb még azt is mondjuk róla, hogy a pénz pénzt csinál. (...) Amint a gazdái rájöttek arra, hogy a pénz nemcsak gazdasági, hanem politikai érték-mérésre és politikai javak cseréjére, békekötésre (korrupció és paktum, stb.) is alkalmas; - hamar általánosították ezt az ‘új’ képességét, és mindenfajta, a meg-valósíthatóság magánbirodalmába tartozó jószág magánértékének a mérésére és cseréjére is felhasználták. Így jött létre a szociális pénz (értsd: családi pótlék, GYED, táppénz, segély, nyugdíj, stb.), - amely a társadalmi kapcsolatok köz-vetítésében vált hatékony eszközzé, valamint a kultúrális pénz (értsd: szerzõi jogdíj, produkciós megbízási díj, tiszteletdíj, honorárium, stb.), amely a többihez hasonlóan a gazdasági értéktõl nagymértékben elütõ, a modern társadalmak mûködtetésében felhasználható kultúrális értéket is mért, közvetített és teremtett. Egyetlen problémája volt csupán ennek a sokfunkcióssá vált modern pénznek, - az, hogy a különféle (gazdasági, politikai, szociális és kultúrális) pénzek még korlátlanul cserélhetõk voltak, és ez bárki számára lehetõvé tette, hogy a pénz szabályozó, azaz hatalmi funkcióját gyakorolja. A globalizáció azonban ezen a nehézségen is úrrá lett; a modern alrendszerek között átjárást teremtõ, s azok folyamatait szabályozó pénzt a horizontális-funkcionális szétdarabolás után hierarchikusan is széthasította. Ennek az eredményeként alakult ki a parapénz, amelynek a gazdasághoz már szinte semmi köze sincs. Ezzel azonban a pénz nem veszítette el önmagát, sõt, ekkor lépett igazán elemébe. Levetette gazdasági álruháját és annak mutatja magát, ami. A pénz már nem a gazdasági folyamatok közvetítését és szabályozását szolgálja; - megvált ezektõl a funkcióitól, és ‘tiszta hatalompénzzé’ lett. Ámde még a pénzcsinálás szenvedélye sem húnyt ki ezzel a változással, sõt, ekkor lángolt csak fel igazán: ettõl kezdve a több pénz több hatalmat jelentett, és a hatalomból már semennyi sem elég. (...) A piac csak a globalizációban szûnik meg. (...) A globalizációs hatalompénz (a világpénz, a Világbank hitele: az USA-dollár!) ugyanis tetszés szerint átváltható a modern gazdasági pénzre (értsd: a nemzeti valutákra), ám ez fordítva már nem mûködik: a nemzeti gazdasági pénz nem váltható át a hierarchikusan magasabb szinten honos globalizációs hatalompénzre. (...) A világpiac így már csak üres szólam a globalizáció korában. (Hiszen a kereskedelmi cserearányokat, az árfolyamokat, a valutaparitást, de talán még a tõzsdei részvény-árfolyamokat is a multik, a szupra-nációk, a globalizációs gyarmatosítók manipulálják és diktálják minden nemzet-államban.) (...) Itt már olyan hatalom létrejöttét kísérhetjük nyomon, amely nem az egynemû javak újraelosztását ragadja magához, hanem még mélyebb szintre hatol, s ott erõszakkal alakítja a maga érdekei szerint a folyamatokat. Az értékek meghatározására szerez hatalmat, és amennyiben ezeket az értékeket össze-hasonlíthatatlanná teszi, azzal eléri célját: a kifosztás maximalizációját. Ennek következtében a globalizációban a piac helyére már az érték-meghatározáson alapuló kifosztó hatalom lép. (...) A globalizáció számûzte a költségkalkulációt (értsd: öncélúan pazarol!) és a profit-maximalizációt (már a haszon sem fontos!), és velük együtt a gazdasági racionalitást, és mindezt a hatalmi racionalitással helyettesítette be. (...) A globalizáció célja így már nem egyszerûen a profit-maximalizáció, hanem - a kifosztással együtt - a hatalom maximalizációja. (...) A globalizációs világtársadalomban már nem létezik gazdálkodás sem. A hatalmi racionalitásnak alávetett kifosztó mechanizmusok ugyanis eltérítik az értéktõl a nemzetközi cserét, s a hatalmi racionalitásnak vetik alá. Ennek következtében az alávetett nemzeti társadalmakban (pl. a mai Magyarországon) sem klasszikus modern gazdálkodás folyik, hanem a hatalom-maximalizáció szempontjai szerint módosított nemzetközi csereértékeknek akarják megfeleltetni a nemzet gazdasági teljesítményeit. A hatalmi racionalitást a világra kényszerítõ hatalmak erejébõl telik arra, hogy a globalizációs termékek és szo-gáltatások árát (pl. a kifosztó privatizációt vezénylõ nemzetközi tanácsadó cégek díjait!) magasan gazdasági értékük fölé emeljék, s a nemzeti, különösen a törzsi társadalmak teljesítményét mélyen a gazdasági értékük alatt tartsák. (Így történhetett, hogy 2000-ben az USA-dollár/forint árfolyam már közel a háromszorosa a tíz évvel ezelõttinek és a nemzeti valutánk továbbra is leértékelõdik, illetve hogy a nemzeti mûködõtõkénk átlagosan alig 20 %-os áron jutott multik birtokába, miközben kommunista állam-adósságunkat kamatostul is legalább háromszor visszafizettük; hogy a GDP-nk hiába nõ, soha senkit nem érünk utól, sõt, az olló tovább nyílik, mert reálbéreink szintje az európaúniós átlag alig 20 %-a.) Így ezekben a nemzeti társadalmakban nem nemzeti jövedelmeiket maximalizálják, hanem a külhatalmi racionalitásnak engedelmeskednek. (Ennyit államunk és kormányunk, a nemzet függetlenségérõl.)
A modern piacgazdaságot tehát legyõzte a globalizációs hatalomgazdaság. (...) A globalizáció megsemmisítette a modern értelemben vett gazdaságot, csupán a hatalmi racionalitás diktátumának engedelmeskedõ intézménnyé, tiszta hatalom-gazdasággá változtatta, s ennek következtében a szupranacionális szervezõdések sem a modern értelemben vett társadalmak már. Ugyanígy a globalizációs és a modern politikai szervezet különbségei a modern értelemben vett politikát és a hatalmi szervezetet semmisítették meg; a globalizációs világtársadalomban már nem létezik a szó modern értelmében vett politika sem. A globalizációs világ-társadalom a modern nemzeti államok feletti túlhatalmát mindenekelõtt olyan intézmények révén gyakorolja, amelyeket a politika tudománya nem szokott a politikai hatalom körébe sorolni. (...) Ezek az intézmények a modern értelemben vett demokratikus intézményektõl minden ízükben különböznek. Ez azonban nem változtat azon, hogy a birtokában vannak egy fontos képességnek: rá tudják kényszeríteni másokra az akaratukat, azaz még a modern értelemben is hatalmi intézmények. (...) A globalizációban vált rendszeressé az, hogy az eredetileg nem hatalmi intézményeket erõszak-intézményekké alakították át. (A nemzetállamban, annak normális/szuverén mûködésével szemben érvényesülõ nem legitim, világ-állami hatalmak, hatalmi tényezõk, eszközök: a hatalompénz (világ-/parapénz), az értelmezési erõszak és az értelemalkotás.) Az értelemalkotás az a hatalmi tevékenység, amely túl van a puszta közvetítésen, túl van az erkölcsi kötelezésen is, mert ez a tevékenység alkotja azt a valóságot, amelyben élünk: ha krisztusi szavaink vannak, akkor keresztény világ, ha pogány szavaink, akkor állam elõtti világ, - ha pedig materialista szavaink, akkor modern vagy globalizált birodalmak lakói vagyunk. (...) A globalokrácia felismerte: hatalmát csak akkor tarthatja meg, ha kiragadja a magánemberek hatalmából azt is, hogy maguk értelmezhessék mindennapjaik eseményeit. (...) Az értelmezési erõszak tisztán csak szimbólikus erõszak. A világtelevíziók, a világfilmek, a megareklámok - az értelmezési erõszak nem legitim hatalmi intézményei - mind-mind csupán arra szolgálnak, hogy megkérdõjelezhetetlenül, sõt, a szabadságunk mindenekfeletti bizonyítékaként azt a diktált valóságot építsék fel és építsék újjá, mely a szupra-nacionális globalokrácia belsõ harcai mindenkori állásának, vagy éppen csak a pillanatnyi szeszélyének felel meg. (Közhely, hogy a televíziók által közvetített valóság valójában fikció, egyfajta manipulált/sztereotip torzkép-együttes, - jobb esetben csak hamis illúzió. Ámde a komplett média a hatalom legfontosabb és legerõsebb puha/finom erõszakintézménye, mert egy mesterséges kultúrát teremt, tömegbefolyásoló céllal, amely nemhogy nem az emberek valódi lelki vágyából fakad, személyiségük pozitív fejlesztése érdekében, hanem éppen ellenkezõleg: olyan negatív értékrendet tesz kötelezõvé s így uralkodóvá, amely elpusztítja az életörömet, a szépérzéket és erkölcstelenségre bíztat. Aczél György tiltott, tûrt és támogatott - manipulatív kontraszelekciója ezzel olyan torz szubkultúrát erõltetett Magyarországra, amelynek ugyan még voltak magyar gyökerei is (pl. Illyés Gyula népiessége), ám jelentõs részük csak kétesértékû vadhajtásokat hozott a pszeudo-szocialista hatalom karójához kötve. A rendszerváltással a posztszocialista szub-kultúrát mindenestül lenyelte a globalokrácia multikultúrája; - és ma már Soros György ‘kultúrája’ úgyszólván mindenütt, minden területen egyeduralkodó.) Az értelmezési erõszak arra is képes, hogy uralkodók és alávetettek önazonosságát is diktálja. (Pl.: „katolikus” irodalom az, amit Soros György finanszíroz. Vagy: keresztény világnézet az, ami Fidesz-kompatibilis. Sõt, - mi több: demokrata az, aki Soros-emlõkön nevelkedett; - demokrácia pedig az, amit az állam hivatalosan is akként deklarál. English people is beautiful...) Az erõszakszervezetek mind az emberi azonosságnak, mind a társadalmi valóságnak olyan mélyszerkezeteibe hatolnak be, amelyeket ez ideig még egyetlen hatalomnak sem sikerült meg-közelítenie. (...) E nem fizikai erõszakszervezetek nem legitimek a modernizáció értelmezésében, mert a bankok, befektetési alapok, világpénz-tõzsdék, világ-tévék, világmozik, világreklámozók, pártépítési szakértõk (pl.: Ron Werber, stb.), a családi és baráti közösségeket felváltó csoportulások szervezõi, vala-mint az azonosság-meghatározás legkülönbözõbb mechanistái közül egyetlen-egynek sem kellett még magát a választópolgárok ítéletére bíznia. Ezeknek a hatalmaknak a birtokosait és mechanistáit senki sem választotta, - és biztosan állíthatjuk: nem is választaná meg arra, hogy a sorsát eldöntõ határozatokat hozzon. Globalizációs értelemben attól váltak nem-legitimmé ezek az erõszak-szervezetek, hogy megfordították a legitimációs viszonyt. Már nem foglalkoznak sem új hihetõ ígéretek megfogalmazásával, - sem az eltérések elfogadtatásával. Ehelyett egyfelõl az ígéretekhez igazítják a valósággal ellentétes nyilvános értelmi létet (pl.: az állam eldöntötte, hogy olyan - meghamisított - statisztikai módszerekkel végzi méréseit, melyekkel kimutathatja, hogy nincs infláció; vagy: növekedést állít, amit senki nem érzékel), másfelõl a választópolgárok szociális karakterét, önazonosságát újra meg újra átépítik úgy, hogy a maguk saját véleményeként vallják a beteljesületlen ígéretek és a deklarált értelmi valóság kényszerazonosságát (a globalista állam tudatosan azokat támogatja - kontra-szelektál! -, akik kritika nélkül elfogadják, és a mindennapos életük részeként el is sajátítják az újtípusú hazugságrendszert; már nem is kérdeznek semmit, hisz’ maguktól fújják az álvalóság elemeinek minden fedõnevét). (...) A globalizációs nem-legitim hatalmaknak állami hatókörû jogosítványokra van szükségük. Ezek nélkül ugyanis, bárha mérhetetlenül erõsek is, de nem rendelkeznének azzal az erõvel, amely felnyitja a nemzeti államok belsõ, szuverenitásvédõ hatalmát - ez a nyitott társadalom globalizációs jelentése. A nem-legitim globalizációs világ-hatalmak zavartalan mûködésének a nemzeti szuverenitás az egyetlen gátja. (Soros György elhíresült kelet-európai ügynöksége, a Soros Alapítvány nem is titkos, nyíltan deklarált célja volt, hogy a posztkommunista országok társadalmait felnyissa - vö.: a ‘nyitott társadalom’ koncepciójával, célkitûzésével -, úgy, hogy a politika és a kultúra területén befektetett pénzeszközeivel kizárólag azokat a fiatalokat támogatta, akik alkalmasnak és lojálisnak mutatkoztak a ‘nyitottság’, a nemzetállam elárulása tekintetében.)


A nem-legitim globalizációs erõszakszervezetek csak akkor képesek kifejteni a hatásukat, ha ‘konszolidált’ belpolitikai állapotokat találnak egy-egy nemzeti államon belül. Ehhez pedig arra van szükség, hogy a látványos, minden ígéretet megcáfoló kifosztást és azonosságátalakítást a globalizációs világtársadalomnak alávetett nemzeti államok polgárai nagyobb zavargások nélkül viseljék el. (Vö.: pl. Antall József: ‘Tetszettek volna forradalmat csinálni!’ - híres mondásával, vagyis hát: ‘Hál’Istennek - nem tetszettek!’) A nem-legitim hatalmak valamennyi törekvése ennek a kifosztásmaximalizációt szolgáló ‘társadalmi békének’ a fenn-tartására irányul, - a fegyverek fenyegetése nélkül azonban erejük kevés lenne a törekvéseik megvalósítására. Ezért, amint minden régebbi birodalom is tette, - a globalizációs világtársadalom is tart fenn hadsereget. Ez a világtársadalmi had-sereg kettõs szervezetû. Egyrészt abból a magánhadseregbõl (pl.: a volt titkos ügynökökbõl szervezõdött õrzõ-védõ kft.-k) áll, amelyben szakszerûen kiképzett fegyveres alkalmazottak védelmezik a globalizációs vállalkozásokat az esetleges lázadások következményeitõl és a versenytársak támadásaitól. Másrészt az a világhadsereg a törzse, amelyik a szupranacionális egyesített vezérkari vezetés alatt áll, s amelynek feladata a globalizációs nagyrégiók belsõ és egymás közti békéjének a fenntartása (erre is szolgál a NATO...). Manapság a globalizáció elborzasztó sajatosságaként szembe kell néznünk egy, még a test elpusztításánál is borzalmasabb fejleménnyel. A test elpusztítása megsemmisítette, nullpontra taszította az egyes ember létét. A globalizáció viszont - a puha világháborús érintkezési módja és kultúrája révén - még ezen a látszólag felülmúlhatatlanul nagy ‘teljesítményen’ is túltesz, és megváltoztatja azt is, amit eddig kultúrának neveztünk: egész nemzeti társadalmak és bennük számtalan ember létét negatív emberi létbe fordítja. (...) Ravaszul kifejlesztették a pusztító rombolásnál még ‘kifinomultabb’ módszereket is: a testet megõrizték, sõt feltáplálták, ám az egyes személyek emberi azonosságát elpusztították. „De szörnyû sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk foglyának. (...) Sirit húztak az áldozat fejére. (...) Levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták (...), a legsúlyosabb, legszívósabb részét, a nyakbõrt választották le róla. Darabokra vágták, s még gõzölgõ állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. Ez volt a siri. Ki ezen a procedúrán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, s meghalt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belõle ... A mankurt nem tudta, ki õ, milyen törzsbõl-nemzetségbõl való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt.” A globalizáció ‘tökéletesítette’ ezt a sirit: a puha erõszak és a puha erõszakszervezetek révén fájdalommentesen, sõt veszteségek nélkül, tömegeken viszi véghez a ‘mankurtosítást’. Mi több, - olyan mankurtok lágy mechanizmusos tömeggyártására rendezkedett be, akiket nemcsak egyszer és egyetlen irányban romboltak le, hanem - fordított görög utópiaként - tetszés szerinti számban, elõre programozottan újra meg újra az emberi azonosság beszélõ szerszámaivá lehet tenni. A globalizációt ekként jellemzõ dekonstrukciós kultúrának éppen ennek, az emberi azonosság nélküli, negatív létû masszának az irányított újraépítése a magva. A globalizáció szupranacionális szervezõdései alá-és fölérendeltséget alakítottak ki a globalizációs szupranáció és a modern polgári nemzet között: a szupranemzet tehát anyanemzete fölé kerekedett.”



Tõke Péter
író - aki egykor a „Reform” hetilap elindítója és fõszerkesztõje, majd a rendszerváltás után még évekig az ingyenes „Esti Hírlap” fõszerkesztõje volt - 1999. közepétõl egy negyedévenként megjelenõ könyvújságot szerkeszt, amelyet teljes egészében a magánvagyonából finanszíroz. Eddig már öt évfolyam látott napvilágot. A könyvújság témáinak a többsége - híven a címéhez: „Leleplezõ” - lényegében egyetlen tág gondolati vezérfonálra fûzhetõ fel, magva a globalizáció fedõnevû társadalmi világkatasztrófa, a világpénz mechanizmusait titkos világ-hódító célokra felhasználó szabadkõmûves világállam teljeskörû leleplezése.


Drábik János, az USÁ-ból hazatelepült társadalomtudós és kutatócsoportjának munkássága, a szerzõnek a tárggyal kapcsolatos elõadásai, tanulmányai, elemzõ publicisztikái, illetõleg a létezõ, hiteles dokumentumok bemutatása és szöveg-magyarázata, történelmi és politikai hatásaik vizsgálata képezi minden egyes lap-szám központi mondanivalóját. Ám a leleplezéssel szemben ellenerõ is mûködik! Kiszely Gábor - már idézett - mûve, „A leleplezett szabadkõmûvesség”, félre-vezetõ címe ellenére nem leleplezõ, hanem apologetikus kísérlet. Mikor a könyv megjelent, Drábik János az elsõk között olvasta el, fel is kereste a szerzõt, hogy közölje vele: rossz könyvet írt. Irat-másolatok bemutatásával bizonyította, hogy a könyv - valódi lexikális ismeretek feldolgozása és nyújtása mellett - telis-tele van hamis beállításokkal, csúsztatásokkal; a konklúziói rendre tudatosan tévesek, míg komplett fejezetek pusztán csak szubjektív kirohanások...


Kiszely jórészt elismerte a tévedéseit, és állítólag egy újabb könyv írására készül. Eleddig két könyvet írt: „A szabadkõmûvesség” (1999.), - majd „A leleplezett szabadkõmûvesség” (2000.) címût, a Korona Kiadó gondozásában. Mind a két könyv pazar kivitelû, a legdrágább, fényes papíron és kötésben. Elõre bocsátom, hogy magam a legkevésbé sem vagyok antimaszon, mindazonáltal tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy ilyen fényûzõ kiállítású, gazdagon illusztrált, nagyító nélkül, kislámpánál is ragyogóan olvasható, tartós kötésû szakkönyvet még soha, senki nem szentelt sem semmilyen vallás, vagy egyház, sem semmilyen ország, állam, nemzet, nép, eszme vagy világnézet apologetikus védelmének, pedig hát kit nem ért még (igaztalannak érzett) támadás? A magyar állam egy Róbert bácsi!



Idézetek jönnek „Az antimaszonéria lélektana és módszerei” címû fejezetbõl:
„A tényeknek fittyet hányó, vagy csak azok eltúlzásából, kiforgatásából fabrikált képek módfelett nagy hatást gyakorolnak azokra, kiknek a fejébe plántáltatnak, arra késztetvén õket, hogy az õ fényükben lássák a világot, s másokra vetítsék ki a bennük gyökerezõ rettegést, keserûséget, szorongást és mérget. Vagyis: baj esetén nem mi vagyunk a hibásak, hanem a bûnbaknak megtett, azaz démonizált csoportok, közösségek, népek, hatalmak. Eme vagy-vagy logika szerint a dolgok vagy a részét alkotják a világrendnek, és akkor jók, vagy nem - következésképp’ rosszak. Bizonyítás nem szükségeltetik, hisz’ a jók közül való kirekesztés eleve rossznak minõsít mindent és mindenkit. (...) Lényeges mozgatója e lelkiségnek a kissebbségi érzés, amelyet a manipulátor szükségletei szerint fokozhat, a bûn-baknak, ellenségnek kikiáltottak további démonizálására, még tovább gerjesztve az egyén, az egyének alkotta csoport és a világ közötti konfliktust, természetesen ügyelve arra, hogy leegyszerûsített világképet kínáljon megoldásként, amely a felkorbácsolt kollektív érzelmek lehiggadtával is könnyen emészthetõnek tûnik a manipuláltak számára. A manipuláció arroganciája jórészt az értelem, az érték fogalmának válságára alapozva azzal csapja arcul a racionalitást, hogy gátlás-talanul semmibe veszi annak egységes és mértékadó kategóriáit. (...) E paranoid világkép prédikálásához végtére még csak bizonyítékok sem szükségesek, hiszen a sötét konspirátorok természetesen ügyesen rejtõzködnek, ám így is a nyomukra bukkan olykor az igazság néhány bajnoka; - és egy élete, egy halála, hõsiesen vállalja, hogy felvilágosítsa az emberiséget a rá leselkedõ ádáz veszedelemrõl. A manipuláltakban a világ végtére annak a fogalmává válik, amire kondícionálják õket, s aminek gyalázatáért holmi titkos társaságokra hárul minden felelõsség. A maszonofóbiában - akár a zsidóktól, idegenektõl, jezsuitáktól, katolikusoktól, a másoknak kikiáltottaktól való magányos rettegésben - kiteljesedõ paranoia egy-aránt szégyeníti meg a szellemet és a szabad akaratot. Eme kategóriák azonban nem léteznek prédikátoraik tudatában, akik többnyire csak holmi küldetéstudat alapján alakítják ki ‘magasabb erkölcsiségüket’. Kérdés, miért?! A szorongásai feldolgozására képtelen személyiség nem csupán manipulálhatóvá válik, hanem idõvel a valódi betegségre is hajlamossá. A defektusa felszámolására elõször az úgynevezett neurózis-mechanizmus tesz kísérletet - a tudatalatti szférákba fojtva el a félelem okozóját. Az ekként létrejövõ belsõ konfliktus a tetemes energiát fel-emésztõ neurózis, melynek súlyos erõveszteségeit az egyén fokozódó érzékenység közepette, szenvedésként éli meg. Ily’ esetben azonban még van betegségtudata. Nem úgy a pszichotikus mechanizmus mûködésbe lépésekor, midõn a szorongás és rettegés a tudat részévé formáltatik. Itt voltaképp öröklött, abnormális jellem-fejlõdésnek vagyunk tanúi, amely során a betegség kulcsélmények, traumatizáló környezet vagy más konfliktushelyzet hatására tovább mélyül. Az egyén nem érzi a baját nyavalyának, és nem fogja fel, vajon miért tekint rá holmi idegenként a környezete, melyet értetlenséggel, igazságtalansággal vádol, és éppúgy szenved tõle, amint az õ nyomorúságától a társadalom. A beilleszkedni nem képesek egy része gyakran megroppanva húzódik félre, közöttük igen sok az akaratgyenge, befolyásolható, hiányzik a tartása és a kitartása; rosszra, ám olykor még jóra is csábítható. Mások felismerik, alkalmatlanok az átlagos létre, ám belátván, hogy öntörvényûen sem élhetnek, kompromisszumot kötnek, és mintegy elveik fenn-tartása mellett koegzisztálnak a környezettel, tudatában ama határnak, amelyet nem szabad átlépniük. Önmagukra, és a társadalomra is egyaránt veszedelmes viszont a krónikusan bele nem nyugvók tábora, akik önkényesen - olykor még erõszakkal is - a maguk képére akarják formálni a világot, s uralkodni akarnak felette. Rengeteg közöttük a parttalan öntudat, expanzivitás áthatotta fanatikus, aki úgy tudja, nem követ el hibát, sohasem téved, következésképp nincs is mibõl tanulnia. Csupán túlértékelt (tév)eszméit ismeri el; - és kész õket rákényszeríteni mindenkire. Erkölcsi defektusban szenved, érzelmileg hideg, morális tekintetben a végsõkig gyenge, érzéketlen a jog és a jogtalanság, az emberi, legkivált pedig a felebaráti értékek iránt, hiányzik belõle a szánalom, a lelkiismeret és a meg-bánás készsége. Ugyanakkor a külvilágnak gyakorta játssza el a mély érzelmû személyiséget, aki nagy hangon hirdet etikai szólamokat. A paranoid vonások mindenekelõtt a téveszmék terén mutatkoznak meg. A beteg gyakran áldozat, akivel valakik - olykor megnevezett csoportok is - valamit mûvelnek, például sugározzák, mágikus erõkkel gúzsba kötik, hipnotizálják, stb. Közel áll ehhez az üldözési mánia, amelyben szenvedve az egyénnek folyvást társaságok, szabad-kõmûvesek, jezsuiták, sátánisták, a maffia és globalizációs világ-összeesküvõk vannak a nyomában. Mindezzel gyakorta fonódik össze a nagyzási hóbort: az egyén uralkodóvá, a világ irányítójává, olykor isteni lénnyé, ám leggyakrabban prófétává, küldetéses kiválasztottá magasztosul, kinek az a dolga, hogy felfedje az emberiség elõtt a galád konspirációt vagy saját, torz változatában hirdessen evangéliumi tanítást. Gyakorta figyelhetõ meg ilyen esetekben, miként épít ki az egyén irreális, szubjektív igazságmag köré egy önállósuló téveszme-rendszert, melyhez végsõkig ragaszkodik, olykor lélegzetelállító ügyességgel kerülvén el az érvelést. Némelyikük mûveltségére támaszkodva elképesztõ logikai készséggel kreál ‘tényeket’, a mit sem sejtõk elõtt azt a benyomást keltve, hogy lenyûgözõ tudás birtokosa. Minél olvasottabb az illetõ, annál látványosabban, akár pontos gondolatmenetekkel, meglátásokkal képes bizonygatni igazát. Bármily területen is munkálkodjanak, a végtelenségig menõ önkritikátlanság s az ellentmondásra való ingerült reagálás egyik legfõbb jellemzõjük. Intelligenciájuk, ha ilyesmirõl szó lehet egyáltalán, voltaképp mániákus ízzás, - a betegségmag kisugárzásából táplálkozik, és ennélfogva híján van mindennemû erkölcsi érzéknek. A rossztól, a gonosztól való atavisztikus rettegés minden kultúrkörben teologizálódik, transz-cendentálódik, s nevet kap. A tény, hogy emberromboló világban élünk, immár oly’ trivialitás, amelyet ki sem szabadna mondani, ámde a világképet a jó-rossz sémájára egyszerûsítõ antimaszonéria persze nem viszolyog a sablonoktól. A ki-jelentés ismételgetésével, miszerint köröttünk százszorta inkább a galád emberek és hatalmak befolyása érvényesül, mint a jóké, - a manipulálandókban tetszés szerint fokozható a félelem a gonosznak való kiszolgáltatottságtól, s fogékonnyá is válnak az efféle állítások be-és elfogadására: ‘Mivel a Sátán létezik, és azon munkálkodik, hogy az egyes ember, valamint az állam és az egyház életére mind nagyobb befolyást gyakoroljon, bízvást felhasznál minden, a maga céljai megvalósításához alkalmas intézményt. A leleplezést elkerülendõ, ezek az institúciók mindvégig megõrzik eredeti arculatukat, és oly’ homlokzatok mögé rejtõznek, amelyek a megtévesztésig hasonlítanak a katedrálisokra, mecsetekre vagy zsinagógákra.’ A magabiztos kinyilatkoztató persze semmi szükségét sem érzi állítása bizonyításának, - sem itt, sem pedig a továbbiakban, mondván: ‘A legtöbb szabadkõvûves holmi emberbaráti építmény egy alkotóelemének érzi magát, a valóságban azonban a sátánizmus szolgálatában áll valamennyi, és öntudatlanul is ismeri a sátánizmus ábécéjét. A magasfokúak persze tudnak bánni vele, mivel az õ feladatuk az, hogy gyarló testvéreik felhasználása közepette titkos tervezés és szervezkedés útján elkövessék a nagy bûnt a világ ellen.’ A stílusbéli gyatraság - amely igen gyakori a manipulátorok esetében! - mellett tüstént szembeötlik az úgynevezett elválasztási trükk alkalmazása. Ennek jegyében két részre osztatik a maszonéria: egyik felét alkotják a jámbor, jórészt ügyefogyott lelkekbõl álló mezei hadak, melyek a szimbólumok bûvöletében oda-adóan jótékonykodva munkálkodnak az öntökéletesítésen az elsõ három fokon, a páholyok mélyén, nem sejtve, hogy mindeközben a megátalkodott magas fokúak a tudatlanságukkal galádul visszaélve, miként is használják fel õket világuralmi céljaik elérésére. E tekintetben mit sem számít, hány ezer és ezer nemes szellem tartozott eddig a kõmûvesség ‘mezei hadaihoz’, hiszen ez az érv is fölényesen el-söpörhetõ azzal a summás kijelentéssel, miszerint a cselszövõk oly’ fondorlatos ravaszsággal álcázzák mesterkedéseiket, hogy a legtöbb fényes elme élete végéig nem fogja fel, mibe is keveredett.”



Vass Csaba - a már részletesen idézett - „A globalizációs világrendszerváltás és létmódváltás” címû tanulmányában az alábbiakat írja, mintha csak az elõzõekben idézett könyvfejezet-részre válaszolna: „A globalizációs erõszakintézmények megfosztják a személyeket és csoportjaikat az azonosságalkotás szabadságától. (...) Így válnak retrográddá azok, akik a jövõ érdekében lépnek fel, így lesznek felforgatóvá azok, akik komolyan veszik a demokráciát, lázadóvá azok, akik az emberi jogokért szólnak, így lesznek terroristák a szuveneritásukért küzdõ el-nyomottak (vö.: az orosz-csecsen háború média-interpretációjával), s tûrhetetlen ellenségek azok, akik diktált helyett maguk alkotta világban, diktált kényszer-azonosságok helyett maguk alkotta azonossággal akarnak élni. A globalizációs világhatalom urai felismerték: hatalmuk megtartása azon múlik, hogy az életünk szövetét alkotó valóságon és szociális azonosságtudatunkon felül még képesek-e a magánazonosságunkat is meghatározni. Ehhez azonban le kellene rombolniuk minden természetes közösséget - a családot, a baráti társaságokat, a szomszédsági kötelékeket -, melyek az azonosságalkotásunk szabadságának biztosítékai, és ezeket az általuk diktált csoportokkal kell helyettesíteniük.”



Dr. Drábik János, a „Leleplezõ” júniusi számában megjelent, „Milyen lesz az új világrend?” írásában olvashatjuk: „Ma már lehetséges olyan világkormányzat létrehozása, amelyben valamennyi nemzet meg lesz fosztva fegyveres erejétõl, és egy világhadsereg (a NATO?) tartja fenn a rendet. Ezt a helyzetet nevezik majd békének. (...) A független nemzetek megszûnnek, és a kormányoknak, többé már nem lesz lehetõségük háború viselésére. Sor kerülhet a világhadsereg katonai akcióira az engedetlen politikai alrendszerek (vö.: Szerbia, Irak, Csecsnia, stb.) ellen, ámde ezeket békefenntartó mûveleteknek fogják hívni, a katonákat pedig békefenntartóknak. Mindegy, hogy mennyi érték lesz elpusztítva és mennyi vér kerül kiontásra, - a lõszernek használt golyók ‘békés’ golyók lesznek, a bombák pedig - szükség esetén még az atombombák is - ‘békés’ bombák. Ma már konkrét tényekkel bizonyítható, hogy bolygónk megmentésére indított kampányuk mögött álságos szándék is meghúzódik. Az igazi céljuk az egész emberiség elõkészítése a globális elit világuralmának az elfogadására.”


Drábik János a továbbiakban újból idéz Brzezinski már hivatkozott könyvébõl, amely megfogalmazza a világközvélemény megtévesztése céljából Amerikaként ágáló pénzmonopolista elit birodalmi geostratégiájának három, kulcsfontosságú tényezõjét: „Elejét venni a vazallusok közti bárminemû paktálásnak, fenntartani a függõ helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek. Végül pedig meg kell akadályozni, hogy a barbárok (!) szövetségre lépjenek egymással.”


Drábik hozzáfûzött megjegyzései: „Ez nem a demokratikus amerikai társadalom - az alapító atyák Amerikája -, a hallgató vagy elhallgattatott többség hangja, hanem a rajta belülrõl gyõzedelmeskedett pénz-diktatúráé, az Amerika bõrébe bújt nemzetközi bankároké. Ki mer ezzel a világhatalommal szembeszállni? Ki meri megmondani, hogy ‘a király meztelen’? Ezt egy már pozícióban lévõ, vagy pozícióra törekvõ politikus - karrierjének a kockáztatása nélkül - ma már egyik nyugati országban sem teheti meg. A pénzügyi-korporációs elit - a rendszer fõ haszonélvezõjeként - természetesen nem érdekelt a változtatásban. (...) Ma már nemcsak az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, vagy az Európai Únió más országaiban, hanem Magyarországon is az egypártrendszer és a többpárt-rendszer sajátos kombinációja mûködik. A politika nem látható szférájában a pénzügyi-korporációs elit egypártrendszere (értsd: az ún. OT-s, PM-s, MNB-s, co-nexusos, exkluzív, reformkommunista bankár-klikk) van hatalmon, - míg a politika nyilvános terében a pénzügyi-korporációs elit által kiválasztott politikai csoportok a többpártrendszer szabályai szerint rivalizálhatnak egymással. A hatalomgyakorlás egypárti alrendszerébe tartozik minden olyan kérdésnek az el-döntése, mely lényeges a pénzuralom rendszerének fenntartásához és zavartalan mûködtetéséhez. A négyévenként megtartott választásokon a pénzügyi elitnek a különbözõ pártokból összeállított ‘A’ és ‘B’ csapata küzd a kormányzati pozíció elnyeréséért. Ezek a pártok csak másodrendû kérdésekben képviselhetnek eltérõ nézeteket. A pénzelit számára lényeges kérdésekben egységes állásponton kell lenniük. (...) Az egypárti politika kialakítása és érvényesítése céljából jött létre a Magyar Atlanti Tanács is.”


A Magyar Atlanti Tanács tagjainak személyi névsora a „Leleplezõ” 2000. II/3. számának 34. oldalán olvasható. Igen tanulságos...



Tettünk egy jó nagy kört - amolyan szellemi kirándulást vagy agytorna-félét - a jelenkori globális világ és a mai Magyarország kapcsolatrendszere körül. Hiszi, nem hiszi - világunk jelene és jövõje ennyire bonyolult. Vagy mégsem?! Kiknek higgyünk:


A pragmatikus gazembereknek, vagy a szerencsétlen-szent lázadóknak?


A percemberkéknek, vagy azoknak, akik a Mennyországba készülnek?


A kettõs karriert befutni igyekvõknek, vagy a meghurcolt jövõbelátóknak?


Ember, ki itt belépsz, - hagyj fel minden reménnyel!


S ha nem lépsz be, - akkor csak igazán!


Nagy László, nyugodjék békében, s az örök világosság fényeskedjék neki - már elpihent, már nem sikolt, mert már régen hazaért, otthon van, Istennél.


De mi, alig tízmillióan, magyarok, még nagyon sokáig nem leszünk otthon.


Mert otthonunkat Magyarországon már régen rossz helyen keressük.


Kísértetkastély ez, ahol hullámzik a padló, és vadul inognak a falak.


Reggelre a szõnyeget is kihúzzák alólunk.


De talán legalább felébredünk.


Paranoid skizofrénia



Micsoda félelmetes, hátborzongató, görög nyelvû diagnózis!


Éppen olyan szörnyûséges, mint mondjuk: a mániákus depresszió...


Üldözési mánia és meghasadt tudat.


Szellemes mondás, miszerint: a temetõ tele van hipochonderekkel...



Örök talány mindenesetre: a szerencsétlen beteg kényszerképzete-e vajon, hogy üldözik; vagy tényleg üldözik, s ebbe betegedett bele...! Ám az sem tudható teljes bizonyossággal, hogy a tudathasadásos elmebeteg személyisége vajon betegsége következményeként kettõzõdik-e meg, - vagy már eleve, a születésétõl kezdve két személy él egyetlen testben? Nem sokat tudunk az agyról, a tudatról pedig szinte semmit sem. Az emberi lélek titkai azonban többnyire örökre rejtve maradnak. A pszichológia, a pszichoanalízis csak a regisztrálható, a megismerhetõ jelenségeket méri és elemzi; a lényegrõl többnyire mélyen hallgat a felszín. Orvosi szakszavak, diagnózisok, áltudományos konvenciók. Tudomány csak az, ami törvényszerûen bekövetkezõ elõrejelzésekre képes. Az üldözõbõl üldözött lesz; és mert az elméje nem képes többé már elviselni a keletkezett feszültséget (a lélek túl hirtelen irány-változtatását, negatív gyorsulását?) - a személyiség megkettõzõdik, a tudat meg-hasad: üldözõ és üldözött ezután már másik, elkülönült, önálló személyiségben él tovább... De a testük: azonos és közös marad! Az átlagember szerencsére ritkán találkozik ilyen, a lelkét széjjeltépõ erõhatással. Mégis, kiket fenyeget leginkább a borzalmas kór: a paranoid skizofrénia? Azokat, akik önkontrolljukat elveszítve megrészegülnek a hatalomtól.



Mielõtt tovább haladnánk, tisztáznunk kell egy történelmi félreértést.


A már legalábbis évszázadok óta sikeresen folytatott, mindig göngyölítve újraírt történelem-hamisítás egyik ‘áldásos’ konzekvenciája, vagy posztulátuma (ahogy tetszik), hogy a hatalom ‘legfékevesztettebb tobzódása’ az egyszemélyes önkény-uralom, egy elborult elméjû diktátor diktatúrája.


Az emberi történelem számos elrettentõ példát produkált erre a modellre.


Az egyszemélyi önkényuralom klasszikus mûhelye az ókori Róma volt.


Caesar, Octavianus, Caligula és Néró, a paranoid skizofrén császárok.


A középkorban a legkegyetlenebb diktátorokat, királyokat és császárokat (vö.: pl. abszolút monarchia) a porosz, az orosz, a francia és az angol nemzet ‘ontotta’ a világnak. Érdekes, hogy a magyarság e tekintetben sem ‘jeleskedett’; uralkodóink viszonylag szolíd monarcháknak bizonyultak. Sõt, egyes magyar királyok - szinte meg is elõzve korukat! - kifejezetten liberális, széleslátókörû, toleráns, egyszóval korszerû hatalmat gyakoroltak (például: Mátyás király).


A XVIII. század, a francia felvilágosodás és forradalom korszaka teljességgel új-fajta önkényurak, az anarchista-terrorista diktátorok sorát nyitotta meg; s nem véletlen, hogy utánuk ‘ellentételezésként’ újból monarchia, Bonaparte Napóleon császársága következett, - ami a diktatúra ‘fejlõdésében’ határozott visszalépés...


Napóleon, a hadvezérbõl lett császár szintén világuralomra (legalábbis a francia egyesítésû Európára) tört és tárgyszerûen megállapíthatjuk, hogy eme törekvését kimagasló tehetséggel és intelligenciával igyekezett megvalósítani. Napóleon a mintapéldája annak a paranoid-skizofrén diktátori karakternek, aki fokozatosan elhatalmasodó ‘elmebetegségét’ viszonylag jól kompenzálta, - így ‘szalonképes’ történelmi személyiséggé magasztosulhatott.


Érdemes talán még azt is rögzítenünk, hogy a napóleoni alkat mindmáig egyfajta ‘rokonszenves’, joviális diktátori hajlam aposztrofálására is szolgál; gondoljunk csak arra, amikor egyeseket ma is a „kis napóleon” kifejezéssel jellemzünk.


És mégis: Napóleon a hatalom õrültje; sõt, súlyos elmekórtani esete volt...


Arcára volt írva a paranoid skizofrénia.



A XX. század azután a diktátorok ‘fénykorát’ - de nem a dicsfényét! - hozta...


A nácizmus, illetve a kommunizmus diktátorainak az õrültségében már semennyi szimpatikus vonás sem fedezhetõ fel. Hitler, Sztálin és a hasonszörûek nyilván-valóan elmebetegségben szenvedtek, de minden napóleoni hasonlatosság nélkül... Nem a tehetségük - csak a gonoszságuk volt ‘kiemelkedõ’.


Diktátoroknak, paranoid-skizofrén államférfiaknak ma sem vagyunk híjával. A II. világháború utáni fél évszázadban még tovább sorjáztak az olyan elsõszámú ‘nép-vezérek’, mint pl.: Castro, Tito, Ceausescu, Honecker, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, Jelcin, Pinochet, Kadhafi, Milosevics vagy Szaddam Huszein, akik a tévedhetetlen istenség képében tetszelegtek. Mind bukott diktátorok, mert hatalom-mániájukat nem osztották meg senkivel. Némelyikük arcán ott ül a római császárok paranoid-skizofrén vonásainak minden jellegzetessége (pl.: Kadhafi!), másokén viszont (pl.: Jelcin) csak a szimpla örültség, az alkoholos agylágyulás...


Ámde a második évezred végén mégsem õk jelentették a hatalom fejlõdésének személyi csúcsformáit, hanem egy új, kollektív figura: a diktatúra - kalákában...


A hatalom legfékevesztettebb tobzódása bizony az ún. ‘plurális demokráciában’ figyelhetõ meg, amely lényegében többpárturalmat = pártokráciát jelent; s az a lényege, hogy titkos személyi paktumok, összefonódások és átverések szövevénye testesíti meg a valódi hatalmat, ami mögött újtípusú, személytelen, pártokratikus személyiségek önkényuralmi ‘co-nexusa’ húzódhat meg. Az alapállás azáltal vált sokkal bonyolultabbá, hogy a pártokrata urak, ‘a demokrata diktátorok’ a meg-vezetett nép mellett egymással is jól elszórakoznak... A hatalom gyakorlásának általános módszere a paktumozás; - olyan szövetségek, egyoldalú egyezségek, szerzõdések, konvenciók és kompromisszumok kötése, melyeket ún. törvényekbe kódolnak (amíg hatályosak - nem érti senki, csakis a bennfentesek), vagy eleve titkosítanak, hogy a céljuk sose derülhessen ki. A hazugságszövevény meg nem szûnõ, ‘következetes’ továbbfejlesztése emberfeletti energiákat is felemészt, a hatalomgyakorló politikusoktól pedig emberfeletti rögtönzõkészséget igényel, - hogy sose legyenek ‘rajtakaphatók’...



Az Úr kettõezerkettedik esztendejében újból országgyûlési képviselõválasztások lesznek Magyarországon, amelynek ismét az a tétje, hogy vajon mely párt melyik karizmatikus vezetõje lesz képes elnyerni a választó állampolgárok szimpátiáját; - legalább annyira, hogy a szavazófülkében, pillanatnyi elmezavarukban éppen õrá adják szavazatukat, és ne valamelyik riválisára. Most, másfél évvel a választások elõtt ismét kirajzolódott 5 nagy figura személyisége; azoké, akik között a háború újabb csatája majd lezajlik.


Az gyõz közülük, aki ügyesebben kínál paktumot - társainak és a népnek.


Orbán Viktor, a hatalom gyakorló, ifjú mûvésze.


Torgyán József, akinek nem volt elég a köztársasági elnökség.


Demszky Gábor, aki almásderesen menekül elõre.


Nagy Sándor, akirõl úgy hírlik, hogy õ Horn megifjodott reinkarnációja.


Németh Miklós, aki nagyobb csatákra készül, mint gondolnánk.


Jómagam valamennyiük tekintetében felfedezem a napóleoni vonásokat - ámde az egyikük kivétel. Másként gondolkodik, és másként is cselekszik.


Lehetséges, hogy ezért fog gyõzni.



Magyar Köztársaság Rt.



Marx Károly 160 éve még nem láthatta elõre, hogy a tõke koncentrációjának és centralizációjának végsõ kimenetele a XX. század alkonyára nagyjából az egész világon visszavonhatatlanul megteremti az egyetemes és személytelen részvény-tulajdon kizárólagosságát a politikai hatalomban éppúgy, akár a gazdaságban.


Azt látjuk, hogy miközben a multinacionális részvénytársaságok - egy nemzetek feletti, vertikális struktúraként - behálózzák a teljes glóbuszt, és nem törõdve az országhatárokkal, módszeresen megszereznek minden anyagi (tárgyi) és szellemi tulajdont, monopolizálják a termelést és a világpiacot; - aközben folyamatos tér-vesztéssel ugyan, de mégis, még mindig valóságosan létezik a nemzetállamok „el-avult”, horizontális földrajzi rendszere, a hagyományos világrend összeomlóban lévõ, anakronisztikus váza.


Az eróziós folyamatok hátterében az észrevétlenül színre lépõ Világállam áll.


Magától értetõdõ, hogy az átmeneti idõszakban az új és a régi szerkezet egyfajta békés egymásmellett-élésre kényszerül: az új rendszer felépítése a régi lebontása közepette - zavartalan üzletmenet közben - folyamatosan zajlik.


Az új világrendünk lényege szintén az egyetemes, személytelen részvénytulajdon marad/lesz, de immáron „a szavazati jog”, a politikai hatalom szintjén, - ám vég-kifejletében a hagyományos értelemben vett nemzetállamok országhatárai nélkül. A Világállam egy egységes részvénytársaság lesz (nem konföderáció, hanem ún. ‘kétszintû konszern’); a tulajdonosai pedig az egykori, de már közös államrendbe integrált nemzetállamok, még a megelõzõ idõszakban elért és elismert szellemi, kultúrális, politikai, gazdasági, katonai, pénzügyi és egyéb össz-teljesítményük arányában. A globalizáció a végsõ, az utolsó leosztás, - ‘világháború’, amelyben eldõl és rögzül a Világállam hatalmi struktúrája. A kíméletlen harc az élet minden színterén elemi erõvel tombol, mert a tét mindennek a végleges birtoklása, - „az a bizonyos” utolsó területi felosztás, mely mint status quo késõbb századokra fenn-maradhat. A mindent eldöntõ háborús konfliktus abból ered, hogy a világ ma még végletesen megosztott, - a küszöbön álló, elkerülhetetlen egységesülés ellenére.


A pénz és a szellemi hatalom ugyanis (még) nem azonos kezekben van.


A háború azért is folyik, hogy ne csak a tõzsde-spekulánsok által tonnaszám fel-halmozott, valós fedezettel nem rendelkezõ fiktív/derivatív pénztõkék arányában történjék a Világállam politikai/hatalmi részvénypakettjének „egyezményes”, fel-osztása, hanem másként: a szakrális, univerzális tudás, a szellemi erõ, a nemzetek valós szellemi teljesítményeinek az arányában.


Amennyiben ugyanis a Világállamot is a brókerek és a katonák irányítják majd, úgy a világbéke és a kiegyensúlyozott fejlõdés helyett a természeti és a társadalmi katasztrófák feltartóztathatatlan zuhataga, lavinája omlik ránk.


Az egységes világ-ostobaság uralma az ökoszisztéma összeomlásához; - szükség-szerûen totális atomháborúhoz és az emberiség kollektív halálához vezethet.


A harc még nem dõlt el, a felszín alatt gigászi erõk csatáznak...


A felszínen csak az látható, hogy semmi nem az, aminek látszik.


A rendszerváltás utáni Magyar Köztársaság valójában már egy részvénytársaság! Miközben cserében társadalmi tulajdonáért - és majdan a földjéért! - nagylelkûen odadobták neki látszólagos szabadságát és hõn óhajtott ‘nemzeti’ függetlenségét; addig észrevétlen részvénytársasággá alakították át, s a nép nincstelenként ébredt.



Alapította: a Magyar Országgyûlés, 1989-ben.


Alapszabálya: a Rózsadombi Paktum (1989. március 15.)


Kikiáltotta: Szûrös Mátyás (MSZP) elsõ köztársasági elnök, 1989. október 23-án.


Jogi helyzete: egyszemélyes részvénytársaság


Tulajdonosa: az Egyesült Angolszász Világállam, Royal Society, London.


Vagyonkezelõje: a Magyar Országgyûlés (képviseletében: az ÁPV Rt.).


Az Rt. elnöke: Charles Windsor fõherceg, Anglia, Wales.


Az Igazgatóság tagjai: Charles Windsor, Mádl Ferenc, Alan Greenspan, James Wolfensohn, David Rockefeller, Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski.


A Felügyelõ Bizottság elnöke: George Soros.


Az F.B. tagjai: George Soros, Tom Lantos, Pierre Moskovici, Surányi György, Boross Péter.


Könyvvizsgálók: Deloitte & Touche, Arthur Andersen, KPMG.


Az Rt. ügyvédje: Baker and Mackenzie, képviselõje: Martonyi János.


Ügyvezetõ Igazgatója: Orbán Viktor, akit 4 év után puccsal leváltottak.


Ügyvezetõ kormánya: fedõnevet változtatott ügynökök hálózata (Co-Nexus).


Jegyzett tõkéje: 1 (azaz egy) amerikai dollár (USD), világbanki hitelbõl.


Bejegyezve: a Caiman Islands cégbírósága által, 1991-ben.



A Magyar Köztársaság Rt. nyitó és záró vagyonmérlege



milliárd dollárban, folyó árfolyamon



Megnevezés 1990. I. 1. 2000. XII. 31.


Befektetett eszközök



(állami tulajdonú mûködõ tõke)


n Álló tõke 60 6


n Forgó tõke - 20


Eszközök összesen 60 26


Jegyzett tõke (jelképes!) (1 USD) (1 USD)


Tõketartalék 40 - 74


Saját tõke összesen 40 - 74


Kötelezettségek


(külsõ és belsõ államadósság együtt) 20 100


Források összesen 60 26


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Mert 1990-ben, közvetlenül a rendszerváltást követõen (ám még a kampányszerû privatizáció elõtt!) a nemzetállam még szinte hiánytalanul rendelkezett a mûködõ tõkéjével, ami a privatizáció után (mára) az eredeti vagyonnak mindössze a 10 %-ára (60-ról 6 Mrd USD-re) apadt, mint kvázi eladhatatlan (csõd)portfolió.


Mert 1990-ben az országnak már egyáltalán nem volt deviza-tartaléka, ám mára cca. 20 Mrd USD tartalékunk halmozódott fel a multinacionális tõkebefektetések garanciális fedezeteként, ami sajnos idegen aktíva.


Eszközeink értéke tehát 10 év alatt kevesebb mint a felére olvadt.


Az Rt. jegyzett tõkéje (1 USD) már csak azért is „jelképes” értékû, mert ugyan ki „jegyezne” többet egy olyan részvénytársaságért, melynek a goodwill-je, az üzleti értéke alig több, mint nulla. Másrészt - mint a további számokból is jól látható - jegyzett tõkénk amúgy sincsen, hiszen a tõketartalékunk (40 Mrd USD) a rabló privatizáció következtében eltûnt, miáltal a saját tõkénk értéke (- 74 Mrd USD) súlyos negatívumba fordult át. Mindezeknek az az oka, hogy az eredeti célt - mi-szerint a kommunizmustól örökölt 20 Mrd USD külsõ államadósságot a nemzeti mûködõ tõke teljes körû eladása révén kell visszafizetnünk - nem sikerült meg-valósítani. Olyannyira nem, hogy az államadósságunk immár a 100 Mrd USD-hez közelít, - noha minden használható profittermelõ vagyontárgyunkat értékesítettük.


Mert ma már nincs semmink, csak adósságunk, s még a puszta föld...


A Magyar Köztársaság Rt. fenti nagyvonalú könyvviteli mérlege egy olyan tõke-szegény, a végletekig eladósodott, tönkrement társaság képét mutatja, amelyet a hitelezõi már a felszámolás sorsára ítéltek.


Valahol már készülõdnek a végrehajtók; hamarost kilakoltatnak bennünket szûk kis otthonainkból, elárverezik a földjeinket - gyermekeinket gyámság alá veszik, s beíratják õket a másság valamelyik multikultúrális kollégiumába.


A szabadon választott ügyvezetõ igazgatót pedig választási vereségbe, önkéntes számûzetésbe, amnéziás polgári körözésbe kergette a Szupranacionális Hatalom Hálózatának (korábban: Szabad Kezdeményezések Hálózata) kormánya.



Magyarország globalizációja



A világtörténelem lényegében az ember színre lépése óta meghatározott; az õs-közösségtõl a globális világállamig. Ez azt jelenti, hogy amióta a nemzetállamok a történelmi újkor kezdetétõl (1642: az angol polgári forradalom) egymás után ki-alakultak; már a születésüktõl magukban hordták „eljövendõ végzetüket”: a túl-népesedõ Föld, az emberi civilizáció vagy a totális világkatasztrófa, vagy a totális egységesülés (globális világállam) felé tart. A kérdés még nem dõlt el végleg, de az igen, hogy a globalizáció visszafordíthatatlan folyamat, amely lépésrõl lépésre korlátozza az önálló, szuverén nemzetállamok szabadságát és mozgásterét.


Tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország belsõ, önálló nemzeti létét is egyre közvetlenebbül megszabják a multinacionális és a szupranacionális tényezõk, erõk, - ami miatt (pl. a jogharmonizációval) fokozatosan alkalmazkodnunk kell az egységes világállamhoz, amelyben pár évtized elteltével mindnyájan élni fogunk. Ez - szükségszerû! Vannak azonban olyan negatív „velejáró következmények” is, amelyeket célszerû lenne, és elvileg lehetséges is elkerülnünk...



A világtörténelmet nagyjából 1950-ig, látszólag közvetlenül a katonák (had-vezérek, militáns elnökök, népvezetõk, stb) alakították, ami az egyre pusztítóbb (világ)háborúkhoz, és az egyre képtelenebb és igazságtalanabb békekötésekhez vezetett. A II. világháború befejeztével aztán a nagyhatalmak „eldöntötték”, hogy ilyesmi többé nem fordulhat elõ. Az USA és a Szovjetúnió ekkortól már atom-fegyverekkel, hidrogénbombával, rakétaelhárító rakéta-rendszerekkel és csillag-háborús fegyverkezéssel fenyegették egymást; - a hidegháború a kölcsönös meg-semmisítés rémlátomását vetítette elõre, ami „erõegyensúlyt” teremtett. Mivel az elektronikus háború víziója csupáncsak egyszerû gombnyomogatássá silányította a hagyományos katonai stratégiát és taktikát, innen kezdve már lehetségessé vált a szimpla katonai gondolkodás végleges számûzése a világpolitikából. A gomb-nyomogatás joga így „értelmiségiek” kezébe került. Amikor az 1980-as években a Szovjetúnió elveszítette a fegyverkezési versenyt; a Varsói Szerzõdés, a KGST és a Szovjetúnió összeomlásával a világ végérvényesen egypólusúvá vált, s ezzel az utolsó akadály is elhárult a világállam „bevezetése”, színre lépése elöl. Talán csak nem éppen ezért történt az egész...?!


A középkort és az újkort egyformán az angol és a francia nemzet világméretû rivalizálása jellemezte. Anglia a brit korona égisze alatt elõbb uralma alá hajtotta a brit szigeteket, majd létrehozta Nagy-Britanniát (az írekkel máig hadiállapotban van!); - ezután pedig a legkülönbözõbb tõkés gyarmatosító társaságai, hivatalai (pl. Brit Kereskedelmi és Tengerhajózási Hivatal, Brit Kelet-Indiai Társaság, stb.) révén erõs, hatalmas gyarmatbirodalmat épített ki. Kanadát azonban az angolok „a franciákkal együtt” gyarmatosították, ami újabb konfliktusok sorozatát hozta a két történelmi nemzet között...


Franciaország is jelentõs hódításokat mondhatott magáénak, de a sikerei meg sem közelítették „az angol mértéket”, nem bizonyultak tartósnak: a „birodalom” korán szétesett. Anglia viszont a katonai megszállást mindig pénzügyi „kolonizálással” kombinálta, miáltal a gazdasági és politikai befolyása a katonák távozása után is fennmaradt - mind a mai napig...


A két nagy nemzet közötti világbirodalmi konkurencia szellemi szinten a nemzeti civil társaságok szabadkõmûves háttérmûhelyeiben, az Angol Nagypáholyban és a francia Grand Orient-ben folyt, - merõben ellentétes mentalitás és szisztéma szerint. Anglia globális hatalma már a középkorban is létezõ valóság volt; a brit koronához való feltétlen hûség elve alapján. Franciaország nem ismerte el Anglia fölényét, éppen ezért a Grand Orient „kifejlesztette a forradalmi technológiáját”, amelyet elsõ ízben 1774-tõl az amerikai függetlenségi háborúban, majd 1789-ben az otthoni Nagy Francia Forradalomban próbáltak ki. A siker meglehetõsen kétes eredményt hozott. Ugyanis mindhiába hirdették meg a „Szabadság, egyenlõség, testvériség!” maszonista jelszavait; a revolúció általános vérfürdõbe, majd totális káoszba torkollott, illetve nem sokkal késõbb Napóleon császárságához vezetett. Ezt a történelmi tételt a történetírás mind a mai napig nem volt képes megfejteni, sõt afféle spontán visszalépésként értékeli. A valóságban - ami a társadalmi káosz ‘elõállítását’ illeti - igen jól vizsgázott a Grand Orient forradalmi technológiája, megérett a további exportra. Napóleon tábornok, majd császár hódító hadjárata a francia eszmék globális kiterjesztését szolgálta: elõbb Európára, azután lehetõség szerint már az egész világra. Az angolok nem nézhették tétlenül a francia reváns kísérletét, amelynek végül Wellington herceg vetett véget, Waterloo-nál... De a Grand Orient még nem adta fel a harcot; fõszerepet vállalt az 1848-as forradalmi hullám - amely az Osztrák-Magyar Monarchia térdre kényszerítését készítette elõ - megszervezésében (Garibaldi, Martinovich, stb.). Marx pedig megfogalmazta a Kommunista Kiáltványt, ami már alapvetõen Anglia és a brit világbirodalom, az angol kapitalizmus felbomlasztását célozta meg, belülrõl.


De sikeres volt a Francia Forradalmat közvetlenül megelõzõen az észak-amerikai függetlenségi háború elõszervezése is, amelyben szintén a francia Grand Orient páholy vitte a prímet. Hosszú évekig Észak-Amerikában és Kanadában is angol és francia (vö.: pl. LaFayette tábornok) reguláris alakulatok harcoltak egymással váltakozó sikerrel; végül G. Washington (szintén páholytag) seregei legyõzték az angolokat, s így megalakulhatott az Egyesült Államok. (Néhány évtized múltán a levert magyar szabadságharc nagy vezére, Kossuth Lajos is az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, és lett szintén a páholy tagja.)


Mindezek után következett a Grand Orient mindaddig legbaloldalibb forradalmi szervezése, a Párizsi Kommün 1871-ben, ami a kommunizmus elõjátéka volt...



Az eddigiekbõl is jól látható a két nagy európai nemzet háttérbõl irányító „agy-trösztjeinek” eltérõ történelmi szerepe, egymással engesztelhetetlenül szemben-álló harcmodora: ameddig a globális jobboldal „elõdje”, az Angol Nagypáholy a brit korona szakrális világuralmát, a brit világbirodalmat szervezte, - addig a Grand Orient, a felvilágosodott francia eszmék (a liberalizmus, majd késõbb a szociáldemokrácia) letéteményese, legott „igyekezett felszedni” az angol világ-birodalom alapjait; tekintve, hogy a francia érdekeket (mindenki más is, de) leginkább az angol terjeszkedés veszélyeztette. A Grand Orient, mint a globális baloldal „elõdje” - miután átlátta, semmi esélye arra, hogy az Új Világrendet formálisan is francia alapokra helyezzék - a tagadás gyakorlatára rendezkedett be: amit az angolok organizáltak, - megpróbálta azonnal dezorganizálni. Így alakult ki az alapvetõ történelmi kettõsség: az Angol Nagypáholy a birodalom-építésben, a francia Grand Orient a forradalomszervezésben vált igazi nagy-mesterré.


Két, „hagyományosan diktatórikus hajlamú”, erõsen katonai európai nagyhatalom - Németország és Oroszország - soha nem fért bele abba a dualisztikus világ-politikai képbe, amelyet a klasszikus angol-francia párbaj erõltetett rá a világra. Mind a kettõ „rejtõzködõ, nevetõ harmadik várományosként”, próbálkozott csak beleszólni a világuralmi leosztásba; s a sors fintora, hogy ezt mindig külön-külön tették (a II. világháborút megelõzõ titkos Molotov-Riebentrop paktumig!), hiszen egyesült erõvel felboríthatták volna a kialakult status quo-t. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az a két jelentõs ország, amelyet az I. világháborúig sem az Angol Nagy-páholy, sem a francia Grand Orient nem volt képes a saját befolyási övezetébe vonni (bár az orosz arisztokráciát közel másfél évszázada sikeresen „fertõzték” a francia eszmék!); - a puszta létével is fenyegetõ kockázatot jelentett mindkét fél számára... A háttérhatalom szempontjából az Amerikai Egyesült Államok mindig is „grandorient-felségterületnek” számított; - Nyugat-Európában Franciaország ellensúlyozta az angolok világbirodalomra támaszkodó gazdasági és katonai erõ-fölényét. A két szembenálló fél „jól kiegészítette” - mint a rossz pénzt, ismerték már - egymást, de ezt az idilli alaphelyzetet megkeserítette a potenciális orosz és porosz veszély; mindamellett a Monarchia is zavaró „szeplõ” volt csak Európa térképén... Meg is született a „zseniális” terv: 1914-ben (Gavrilo Princip meg-gyilkolta a trónörökös Ferenc Ferdinándot) kiprovokálták a véres I. világháborút, melyet azután a világtörténelem legaljasabb (trianoni) békeszerzõdésével zártak le; - feloszlatva az Osztrák-Magyar Monarchiát, szétdarabolva és megcsonkítva Magyarországot, s vesztesnek nyilvánítva Németországot. A baljós emlékû XX. századot egyrészt az angolszász világbirodalmi törekvések kiteljesedése, más-részt a magát kizárólag a kapitalizmussal szemben ellentételezni képes „világ-forradalmi eszme”, a munkás-és népfelkelések, a nemzeti (vagy annak álcázott) szabadságharcok uralták egészen 1950-ig, az alábbiak szerint:


n Az I. világháború és következményeinek kiprovokálása.


n A Nagy Októberi Forradalom megszervezése - külföldi finanszírozással.


n Adolf Hitler hatalomra juttatása Németországban.


n A német fasizmus és az orosz bolsevizmus tervszerû konfliktusa.


Az I. világháború igazságtalan lezárása, a trianoni békeszerzõdés után a háború azonnal folytatódott tovább, csak más eszközökkel. Létrejött az újabb „zseniális” átrendezési terv, ami monumentális kísérleti mûhellyé változtatta a már addig is sokat szenvedett Oroszországot, Kelet-Európát, - majd késõbb lángba borította egész Európát és vele az egész világot. A háttérhatalom által (fõként Amerikából) pénzelt V. I. Lenin „bolsevik” terroristái 1917-ben megdöntötték a cár hatalmát, kommunista diktatúrát szerveztek: megalakult a Szovjetúnió. Hamarosan kiderült: a kommunizmus eszmerendszere egyáltalán nem az osztálynélküli társadalmat, de nem is a munkásosztály globális uralmát alapozza meg, hanem egy negatív, istentagadó, materialista, koncentrált kisebbségi elit-hatalom (vö.: a Párt elve - „demokratikus centralizmus”) egyeduralkodó világbirodalommá fejlesztését... Nem alaptalanul fogalmazta meg a XX. század ‘80-as éveiben Reagan amerikai elnök, hogy a Szovjetúnió „a Gonosz Birodalma”...


Amennyire igaz, hogy a Szovjetúnió az izmosodó nemzetközi háttér-hatalom által létrehozott mesterséges, kísérleti rezsim volt; annál nyilvánvalóbbá vált, hogy a kísérlet balul ütött ki: az orosz gólem függetlenítette magát, és új globális kockázattá vált, amelyet fel kellett számolni...


Németország mindig is „beékelõdött”, kényelmetlen, veszélyes hatalmi tényezõt jelentett Anglia és Franciaország között. Növelte a probléma nagyságát, hogy a német gazdasági fejlõdés a XX. században felgyorsult és Németország - nem volt gyarmatbirodalma - egyre „türelmetlenebbül” követelte a világ újrafelosztását, és abból „az õt megilletõ” részt. Ráadásul a vesztes I. világháború még revansista vágyakat, militarista hajlamokat is ébresztett a németekben, amit ügyes taktikával a kívánatos irányba lehetett terelni. Ez már az Angol Nagypáholy és a Grand Orient bimbózó együttmûködésének elsõ kísérlete; a németországi nácizmust a nemzetközi háttér-erõk már eleve azzal a titkos céllal segítették hatalomra (ma úgy mondanánk: szponzorálták!), hogy ellensúlyozza, s majdha úgy adódik - katonailag verje szét a Szovjetúniót. A Molotov-Riebentrop paktum (mint meg-nemtámadási szerzõdés) azt a hamis biztonságérzetet keltette az oroszokban, ami kellett a meglepetésszerû német támadáshoz. De Hitler sem pont úgy viselkedett, ahogy elõre eltervezték; jóval a Szovjetúnió megtámadása (1941.) elõtt Francia-országot is lerohanta. Az ismétcsak ‘zseniálisnak’ nevezhetõ terv szerint: Német-ország megtámadja és megsemmisíti a szovjet hatalmat, praktikusan a Szovjet-úniót; - a megtámadott Szovjetúniót viszont állig fel kellett fegyverezni, hogy „a róka fogta csuka, csuka fogta róka” csapda bezáruljon, vagyis fasizmus és bolsevizmus egymást semmisítsék meg. Mint a történelmi tényekbõl jól tudjuk: „túllõttek” a célon. A felfegyverzés (amerikai segítséggel) olyan jól sikerült, hogy a szovjetek meg sem álltak Berlinig; a német fasizmust leverték, de a Szovjetúnió megerõsödve, egyszersmind’ kelet-európai birodalom „tulajdonosaként” került ki a II. világháborúból. Évtizedekre kialakult a kétpólusú világrend, megkezdõdött a fegyverkezési hajsza, a hidegháború korszaka a két atomhatalom, a két világ-rend között. Kényszerpályára lépett a világ! Az egyiknek végül pusztulnia kellett. A történelem két meghatározó és egyben szemben is álló háttérhatalma: az Angol Nagypáholy és a francia Grand Orient (volt); - az elõbbi az évszázadok során megszervezte (és stabilizálta) a brit világbirodalmat, amire az utóbbi forradalmak szításával válaszolt. A központi világhatalom már évszázadok óta szervezõdik, és ebben semmi „összeesküvés-elmélet” nincs; egyszerûen ez a hatalom immanens természete. Kizárólag csak azért nem lépett eddig a nagy nyilvánosság elé, mert komolyan tart attól, hogy pánik (emlékezzünk csak az USA-ban az Orson Welles rádiójáték miatti tömegpszichózisra!), hisztéria és/vagy világforradalom törne ki, amennyiben a 6 milliárd ember egyszerre döbbenne rá a valóságra. Tudnunk kell, hogy: (1) A Föld abszolút és relatív értelemben is egyformán túlnépesedett. (2) A pénzügyi és az ökológiai rendszerek gyakorlatilag a közvetlen összeomlás szélén állnak. (3) A világ szegénysége felszámolhatatlan problémát jelent, mert a világ-elit nem enged az elért életminõségébõl. (4) Politikai és katonai szemmel a Föld tehát egy idõzített bomba.


Ha mindezt belátjuk, megértjük, miért is törekszik a háttér-hatalom (a szellemi agytröszt) a teljes koncentrációra: vagy a totális hatalom, vagy a totális káosz; ez itt a kérdés!


Az egységes világállam a liberális önfejlõdés útján, önmagától soha nem jönne létre, vagy ha igen, nincs (nem volt) elég idõ „kivárni”; ezért létre kell hozni, - a világtársadalom (minden ország társadalmának) a befolyásolása és manipulációja útján. Minden országban egységes pénzügyi, gazdasági, jogi, politikai és egyéb szabályokat kellett bevezetni, és olyan kormányzatot kell a „hatalomba segíteni”, melyet beavatottak vezetnek, akik értik az új idõk (New Age) hívó szavát, egyet-értenek a világállam koncepciójával és képesek is a kívánatos irányba vezetni a saját társadalmukat, a saját népüket.


Ne higgyük, hogy a világállam elképzelése a kezdetektõl fogva egységes volt; - az egység ugyan folyamatosan alakul, de még nem teremtõdött meg a mai napig! Az eddig ismert(etett) két legfontosabb (legalábbis 1950-ig szembenálló) háttér-hatalom mellé ugyanis - szintén nagyjából 1950. óta - felzárkózott egy harmadik, amely jóval erõsebbnek tûnik még az elõzõ kettõnél is. Már nem kell „mintegy szemérmesen” takargatnia farizeusi hitetlenségét, már nem is invitálják gúnyosan a Megváltót, hogy: „Gyere le, Krisztus, a keresztrõl, ha tudsz, és igyál velünk egy jó kupa vörösbort!”. Az Illuminátusok Rendje, a féktelen libertariánizmus már nem keres pótcselekvéseket; - abszolút pragmatikusan minden hit helyébe a pénzfétis (az aranyborjú) bálványimádatát illeszti, és olyan egységes világvallás, illetve politikai világrend felállítására törekszik, amelyben „a hit” csak közös elmélkedés, választani csak egyazon hatalom „két pártja” között lehet, az élet pedig munka és fogyasztás, semmi több. Az új rend olyan erõs, hogy 1950-tõl több lépcsõben „megszelídítette” az Angol Nagypáholyt és a Grand Orientet is... A társadalmi rendszer egységesítése, a világ népeinek beterelése közös karámba - nem megy elõzetes kísérletek nélkül. A XX. századi történelem tulajdonképp az útkeresés, a módszerek tökéletesítése jegyében telt. A kísérletezgetés borzalmas áldozatokat követelt! A Nagy Francia Forradalom sátáni orgiaszerû vérfürdõje, Bonaparte Napóleon véres hadjáratai, a Hétéves Háború (az angolok és franciák között - Amerikában), a ‘48-as levert szabadságharcok, a Monarchia szétverése elõjáték volt a XX. század világháborúihoz, kommunista és fasiszta diktatúráihoz, mert utóbbiak már a fõpróbát jelentették...


Akik máig sem tudtak szabadulni ilyen vagy olyan jobb-vagy baloldali szubjektív gyûlöleteiktõl; - fel fognak szisszenni a következõ mondatokban foglalt, összetett analógia olvastán! De nem lehet nem leírnom, mert az igazság mindig dialektikus. Krisztus keresztáldozata, mellyel a bûneitõl akarta megszabadítani az embereket - individuális értelemben megadta az egyes embernek a bûnbánat és bûnbocsánat (a megtisztulás) lehetõségét; kollektív értelemben viszont már nem volt ennyire „hatékony”, az egész emberiséget nem tudta közösségileg megváltani. A zsidóság áldozata, a holocaust adta meg a végsõ lökést, a kiváltó okot, hogy létrejöjjön a Világállam. A világ jól ezután sem mûködik, ámde fennmarad még egy ideig...



Magyarország a XX. század elejétõl kiváló kísérleti mûhelynek bizonyult egy, az egész nemzetet manipuláló kísérlet céljára, az alábbi kedvezõ adottságai folytán:


· Földrajzi helyzete: kapu a Kelet és a Nyugat között.


· Centrális helyzetet foglal el Középkelet-Európában.


· Történelme világszinten egyedülállóan küzdelmes, hõsies.


· Keleti gyökerû, nagy múltú nép, erõs vérkeveredéssel.


· Asszimilációs és fennmaradási képessége kivételes.


· Hagyományõrzõ, befogadó, illúziókra hajlamos, hiszékeny keresztény nemzet, rendkívüli igazságérzettel (judíciummal), - de csekély szelekciós készséggel.


A „történelmi kísérletek” tárgya nem a személy - hanem a társadalom, a tömeg, a nép, a nemzet, a milliók, akiknek a közös motivációi, az új jogszabályok, normák hatásaként kiváltott viselkedése, mint szociológiai és szociál-pszichológiai tény képezi az elemzések, a vizsgálatok tárgyát.


· Milyen hosszú idõtartamú, hány nemzedéknyi elnyomás (diktatúra) elégséges a nemzeti öntudat elhomályosítására, kiiktatására?


· Mennyi és milyen szenvedést (lelki kompressziót) visel el egy nemzet, mielõtt forradalmi szervezkedésbe, szabadságharcba kezdene?


· Milyen mértékû, hány nemzedéknyi tiltás eredményeként irtható ki a lelkekbõl az istenhit maradványa is?


· Milyen szabályok bevezetésével zülleszthetõ szét a család?


· Mennyi kínzást bír el a nép általános bosszúvágy kialakulása nélkül?


· Mennyi nélkülözést bír el a nép a demokrácia égisze alatt?


· Mennyi mesterségesen támasztott szükséglet (káros túlfogyasztás) elégséges a nép igazságvágyának, judíciumának, erkölcsi érzékének elaltatásához?


· Miként tehetõ általánossá a kettõs mérce, intézményessé az állami korrupció?


A fenti és hasonló más kérdésekre azért kell(ett) akármilyen áldozatok árán is megtalálni, kikísérletezni a megfelelõ válaszokat, megoldásokat, hogy az eltérõ társadalmi folyamatok világállami szisztéma szerinti uniformizálása még a nemzetállami keretek között, békés módszerekkel megvalósítható legyen, tehát elkerüljék a népfelkeléseket, a zavargásokat, a forradalmakat és a szabadság-harcokat. A világállam csak a világbéke jegyében, a népek és a nemzetek közös, „önkéntes” akaratából alakulhat meg, - erõszakkal soha.


A liberalizmus az egységesülés szellemi „elõszele” és fellazító ideológiája. Az egységes világ, az egységes világállam centralizált irányítása nem tûr meg olyan alapvetõ különbözõségeket, melyek ma még az egyes nemzetállamok polgárainak gondolkodásmódját, viselkedését jellemzik, ezért hát az emberek mentalitását is egységesíteni kell. A világpolgárnak intellektuálisan és érzelmileg elsõsorban a központi világállamhoz kell kötõdnie, ezért minden korábbi kötõdése csupán szükségtelen veszélyforrás, amelyet elõbb-utóbb célszerû felszámolni. A világ-állam teljes jogú polgára csak olyan lehet, aki levetkõzi „infantilis” és káros beidegzõdéseit. Az istenhit, a zárt családi modell és a „nacionalista” nemzeti öntudat csupa olyan idejétmúlta, felesleges paternalista hagyomány, amelyet nem vihetünk magunkkal létünk új, magasabb szférájába. A globalizált világ-államnak olyan talpraesett, kozmopolita világpolgárokra van szüksége, akik a világnyelvet beszélik, világszinten gondolkodnak, a világ bármelyik angolszász metropoliszában (New York, London, Budapest) otthon érzik magukat, - s az üzleti kapcsolataikon, a bankkártyáikon kívül nem kötõdnek már senkihez és semmihez. Globalizáció, integráció, liberalizmus, kozmopolitizmus, multi-és szupranacionalizmus, multikultúra, jogharmonizáció - rokonértelmû szavak; mind azt jelentik: nincs Isten, csak sok pénz, - otthonod az egész Glóbusz, családod az egész emberiség. Ne elégedetlenkedj, hanem fogyassz!


Túllépve a trianoni és a párizsi békeszerzõdéseken, melyekben a Nyugat, mint nemzetek feletti rögtönítélõ bíróság hirdetett, olvasott a fejünkre halálos ítéletet; - Magyarországon nyilvánvalóan sorozatosan manipulatív beavatkozások történtek még békeidõben is, pláne háborúban, legalábbis az alábbi esetekben:


n 1919-ben, amikor 133 napig uralkodott a „dicsõséges” Tanácsköztársaság, - a Kun Béla és Szamuely Tibor vezette vörös terror; Károlyi gróf jóvoltából.


n 1947-ben, amikor Rákosi Mátyás és moszkovita klikkje került uralomra, a „kékcédulás” választások révén.


n 1956-ban, amikor a Kommunista Párt népi szárnya népfelkelést szervezett a liberális szárny ellen; melybõl keserédes szabadságharc lett, amit végül is a szuezi csatorna helyett ‘tévedésbõl’ a Dunához vezényelt mongolok vertek le, a Nyugat hallgatólagos beleegyezésével.


n 1990-ben, amikor is állítólag „rendszert váltottunk”, amelynek révén (értsd: privatizáció) eltûnt a társadalmi tulajdonunk; de megmaradt, sõt, gyorsan a többszörösére nõtt a külsõ és belsõ államadósságunk. Amikor is ‘bátor és botcsinálta rendszerváltoztatók’ titkos/áruló rózsadombi paktumot kötöttek, hogy kiárusítsák az országot.


A Grand Orient szellemisége legalább öt speciális mozzanatban érhetõ „tetten”: (1) A magyar kultúra (Selyemgombolyító) „elkötelezett” képviselõje. (2) Legfõbb célja a nemzeti függetlenségünk kivívása (forradalmak, népfelkelések szervezése) és megõrzése. (3) A „békésebb”, konszolidáltabb idõszakban a társadalmi ellent-mondások, a konfliktusok fel-és megoldása. (4) Jó kapcsolat a kommunistákkal, szinte már kriptokommunizmus. (5) Meg nem alkuvó harc a liberalizmus ellen.


Nagyjából 1950. után hirtelen megszûnt az Angol Nagypáholy és a Grand Orient hagyományos, történelmi ellentéte, egymás elleni harca; - de utóbbinak volt még egy „utolsó dobása”. Ez volt a mi 1956-unk!


· A népfelkelést a Párt pártütõ népi szárnya szervezte.


· A népi szárny (írók) volt a magyar nemzeti kultúra letéteményese.


· A népi szárny nem a szovjet elnyomás lerázását; csak a kommunizmus meg-reformálását tûzte ki célul. Csak hosszabb vívódások, majd békítési kísérletek után „sodródtak bele” a forradalomba és az öngyilkos szabadságharcba.


· A népfelkelés (a forradalom) nem irányult a szocialista rendszer megdöntésére, a kapitalizmus visszaállítására. A gyõzelem a munkás-tanácsok gyõzelme volt.


· A harc Párton belül mindvégig csak a liberális szárny ellen folyt, akik elárulták Nagy Imrét, s a forradalom leverésére behívták (Kádár) a szovjet csapatokat.


Az 1956-os forradalom és népfelkelés tipikusan Grand Orient szervezés; - sokban hasonlít a Francia Forradalom elsõ, progresszív szakaszának sajátosságaihoz. Ami tipikusan magyar az az, hogy a forradalmunk - minden liberális ármány és uszítás ellenére - minimális véráldozattal gyõzött. A magyarság nem állt bosszút az elnyomóin, - helyette naiv, hiszékeny és ártatlan maradt. Nem lehet kizárni azt az eshetõséget, hogy a szovjet megszállás elleni öngyilkos szabadságharcba végül is a liberális szárny kergette bele a népieket - s velük együtt az egész népet...


Az uralmukat veszni látva dönthettek úgy: vesszen inkább minden.


A rendszerváltás (1990.) már egészen más mûfaj volt.


Mint tudjuk - 1956. után többé már nincsenek forradalmak, nincsenek szabadság-harcok. Nincs szükség rájuk, mert az emberiség, a demokrácia fejlõdése eljutott a legmagasabb fokra, - amint azt Francis Fukuyama leszögezte: a történelem véget ért. A rendszerváltást rendszerváltóink az Angol Nagypáholy és a francia Grand Orient globális kiegyezésének irányelvei szerint hajtották végre, - az Illuminátus Rend felügyelete alatt:


n A rendszerváltás nem forradalom volt, csak békés átalakulási folyamat, melyet a megszüntetve megõrzés (értsd: a kommunizmust!) elve vezérelt.


n Megegyezés szerint (vö.: ‘Rózsadombi Paktum’), mint komprádor burzsoáziát, mûködõtõke-tulajdonhoz juttatták a volt kommunista nómenklatúrát.


n A kommunisták által felvett dollárhitelek jelzálog-fedezeteként privatizálták a társadalmi tulajdont; - átadták piacaikkal együtt a multinacionális cégeknek.


n Kiképeztek (pl. Oxfordban) egy „erõteljes”, fiatal, jobboldali-liberális politikai elitet, amely majd bevezeti Magyarországot a Világállamba.


n A négyévenkénti parlamenti választások alkalmával felváltva gyõzhet az Angol Nagypáholy vagy a Grand Orient csapata. Döntõbíró: az Illuminátusok Rendje.


Antall (hiúz szemei) után a bilderbergi Horn jött, majd Orbán után - Medgyessy.


Az angol rózsakeresztes után - a francia lovagkeresztes. A sioni rendházból?!


A vesztes ifjú Orbán Viktor most népmozgalmat, polgári köröket szervez, hogy mihamarébb visszaszerezze elveszített hatalmát. Vagy futja a köröket, öncélúan?!


Sem Charles Windsor, sem Tony Blair nem segített rajta.


Mi, a nép, pedig most is csak statisztálunk a saját kivégzésünkhöz.


Az életben tán a legdöbbenetesebb élmény, amikor spontán baráti összejövetelen szembetalálkozol addigi ellenségeddel, aki látszólag „béke-jobbját” nyújtja. Ami összetartozik, s eddig úgy látszott, hogy össze is nõ, az most különválik és újból a saját útját járja az oroszlánháton parlamentbe jutott kisegér...


A történelem eljárt a történelmi páholyok felett. Az új sikk - a liberalizmus. Hiába egyezett ki az angol és francia agytröszt; - mindenütt az Illuminátus Rend az úr.


A Római Klub (nem Rotary Klub!) - melynek tagjai közé például Göncz Árpádot Kapolyi László ajánlotta be - már jóval korábban „eldöntötte”: Magyarországon elég 8 millió magyar is...


Huszonkettõ helyett csak húsz képviselõi helyet fogunk kapni belépésünk után az Európai Parlamentben. Vajon ez már a kívánatos létszámarány szerint értendõ?!



Kényszerpályán a Világ


(visszatekintõ elemzés)



A matematika függvénytanából ismerjük, hogy nagyon sok olyan görbe is létezik, melyek viszonylag hosszabb kezdeti szakasza olyannyira megegyezik, egybevág, hogy még szinte meg sem különböztethetõk egymástól. A görbék hosszabb távon eltérõ meredeksége csupán a megoldó képlet alapján elvégzett függvény-analízis, a differenciál-számítás segítségével állapítható meg.


A meredekség mértéke és iránya azután már feltárja a görbe konvergenciáját.


Tegyük fel, hogy az emberiség önfejlõdése a homo sapiens megjelenésétõl a mai világunkig egy kvázi egyenes vonalú trenddel írható le, ami a tudósok és hétköz-napi emberek számára egyaránt azt a hamis látszatot kelti, mintha csak a fejlõdés örökké töretlenül ívelne a végtelenbe; a plafon egyedül a csillagos ég.


Még tovább fejlesztve a szimbólumok rendszerét, könnyen beláthatjuk, hogy az idõ bizony gyorsul - lassanként semmire nincs már idõnk! -, ami viszont már azt a látszatot kelti, mintha tehetetlen kapálózásunk ellenére is gyorsuló szabadeséssel zuhannánk valami ismeretlen mélység (vagy magasság) távoli fókusza irányában; vagyis hát igencsak megnõtt a trend meredeksége...


Tegyük fel, hogy az emberi technikai civilizáció ‘életvonala’ (hasonlat a tenyér-jóslásból) nem egyenes, hanem aszimptotikusan konvergens bizonyos ismeretlen erõközponthoz; s csak az a kérdés, hogy éppen a leszálló, vagy a felszálló ágban vagyunk, haladunk-e?! Mert a ‘fejlõdésünk’ mindenképpen exponenciális!


A szimbolikát most már a vallási, filozófiai síkra átemelve; képzeljük el, hogy az eddig végtelen egyenesnek hitt trendvonal valójában egy görbe, amirõl még nem tudjuk, parabola-e, vagy hiperbola; mert nem ismerjük a képletét... Tegyük fel, hogy a parabola-változat az Istenhez, az örök élethez - a hiperbola görbéje pedig a Sátánhoz, az örök halálhoz vezet! Minden csak a képlet felismerésén múlik...


A görbénk irányultságát, ‘végkifejletét’ elõre nem ismerhetjük, ám a meredeksége visszavonhatatlanul, érzékelhetõen fokozódik. Valami nagyon gyorsan közeledik! De a megoldó képletbõl eredõ ‘megoldás’ negatív értelmezési tartománya (ti. a Sátán!) merõ képtelenségnek tûnik...


Sohasem fogjuk megtudni, vajon a tyúk volt-e elõbb, vagy a tojás. Vagyis hogy a görbe meredekségébe van-e belekódolva a kollektív sorsunk, vagy a mi szabad akaratunk, tehát magunk csinálta történelmünk idézi-e elõ az ‘életgörbénk’ felfelé ívelését, avagy tragikus lekonyulását?! Könnyû megoldás lenne a praedestinációra ‘fogni’ mindent, amivel a Teremtés és a Gondviselés összes erkölcsi felelõsségét Isten nyakába varrhatnánk. Eleve meghatározott képlet ugyanis nincs. Más kérdés azonban, hogy attól a pillanattól kezdve, amikortól már nem csak a gyorsulás, de annak a mértéke, sõt, még az iránya is felismerhetõvé válik; - attól kezdve bizony ‘nagy baj van’, mert a képlet ‘kõbe vésve’ tûnik elõ... Innen kezdve ugyan lehet még elemezni, siránkozni, mosakodni, magyarázni, mellé beszélni, fogadkozni, ködösíteni, jópofáskodni - de változtatni már nem.


Kényszerpályára lépett a Világ!



Az I. Világháború akár csupán fatális véletlen is lehetett; bár már feketén-fehéren megmutatta, hogy akár egyetlen pisztolylövés történelmet csinál, és úgy megrázta az egész földgolyót, hogy a Világ ténylegesen kitért a hitébõl.


A II. Világháború viszont már valóságos elõregyártott rituális rejtély. A holocaust tragikus egyedisége éppúgy nem tagadható, mint ahogy a bibliai gyökerek is hát-borzongató pontossággal felismerhetõk, azonosíthatók. Az emberi fejlõdés ekkor paranoid-skizofrén irányt vett, amúgy általánossá is vált a le-és elhallgatás...


Azután pedig már egymást érték a vadabbnál vadabb történések.


J. F. Kennedyt, az Amerikai Egyesült Államok elnökét dallasi látogatásakor több lövéssel meggyilkolta L. H. Oswald, aki igen gyanús orosz kapcsolatokkal (CIA-KGB?) is rendelkezett; majd J. Ruby a börtönben hasba lõtte, és õ is meghalt.


Nemsokkal késõbb az elnök öccsét, az igazságügyminiszter Robertet is magányos merénylõ (Sirhan-Sirhan) lõtte agyon; - mindmáig nem tisztázott egyik gyilkosság háttere sem...


II. János Pál (lengyel) pápa testébe a török Ali Agca eresztett öt pisztoly-golyót; ám a katolikus egyház fáradhatatlan feje nemcsak, hogy ‘tökéletesen’ felgyógyult, de még nyilvánosan meg is bocsátott potenciális gyilkosának. A bolgár kapcsolat elemzése révén kiderült, hogy a KGB volt/lehetett a megbízó.


Az egykori western-színész, Ronald Reagan elnök szintén majdnem ‘hõsi’ halált halt, a tüdejét fúrta át egy magányos merénylõ golyója, ámde felgyógyult, majd a ‘80-as évek második felében a csillagháborús fegyverkezési verseny tervszerû felgyorsításával gazdaságilag térdre kényszerítette a Szovjetúniót és ezáltal egy-pólusúvá változtatta a világhatalmat; szintén magas, aggastyáni életkort érve meg.


John Lennont, a legendás Beatles-vezért, a beat-korszak tán legnagyobb zenész-forradalmárát, aki népszerûbbnek hirdette magát Jézus Krisztusnál is; - újból egy magányos merénylõ, egy pszichopata gyilkos öt (ez meseszám?) pisztolylövéssel lõtte agyon, közvetlenül newyork-i lakása kapujában... Hihetetlen történetek!


Vagy mégsem? Mi folyik itt? - kérdezhetné egy másként gondolkodó, de már rég-óta senki nem kérdez semmit, ami mellesleg igencsak fura, árulkodó körülmény. Különösen akkor, ha hozzávesszük, hogy a közvélemény és a hivatalos történet-írás - oly ritkán, de most - egybehangzó véleménye szerint a merényleteket a XX. század szinte ‘legpozitívabb’ társadalmi személyiségei ellen hajtották végre, és a valódi indítékok máig-mindvégig megismerhetetlenek maradtak!


Negatív, gonosz figurák ellen soha, semmilyen gyilkossági kísérlet nem történt... Ez mellesleg nagyjából választ ad a „kinek áll(hat) érdekében?” kérdésére is. Ha ugyanis a merényletek kizárólag csak ‘jó emberek’ ellen irányulnak, akkor eléggé nyilvánvaló, hogy a ‘megfelelõ gyanúsított’ mindegyik esetben a Gonosz Lélek... Ennyi véletlen nincs; - a jók pedig bizonyosan nem irtják módszeresen a jókat!


Gyanúsan sok a fanatikus, magányos merénylõ. Akirõl azután mindig kiderül - hogy egyrészt ‘õrült’, másrészt semmilyen ‘szervezett kapcsolat’ nem küldte. Ha a média és az általa megvezetett közvélemény már kellõképpen kiszörnyülködte magát rajtuk; - megölik õket is, vagy eltûnnek a süllyesztõben, az ismeretlenség homályában, ahonnan jöttek. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy az erõ-szakos, terrorisztikus cselekmények ‘arra valók’, hogy kizökkentsék megszokott medrébõl a Világ folyását. Kizökkentsék, és egy másik, gonosz kényszerpályára állítsák. Az ezredforduló utáni események bebizonyították e kényszerpálya létét...



Azután 2001. szeptember 11-ikén egy ‘zseniálisan’ kitervelt és végrehajtott aljas terrortámadás következményeként szinte percek alatt ledõltek a manhattani világ-kereskedelmi központ (WTC) felhõkarcoló ikertornyai; - majd 2001. október 7-ikén Afganisztán amerikai megtámadásával, látszólag minden elõzmény nélkül kitört a III. Világháború az ún. zsidó-keresztény nyugati civilizáció és az arab-iszlám világ között (lásd még pl. Samuel P. Huntington: „A civilizációk össze-csapása és a világrend átalakulása” könyvében). Úgy is, mint az USA, illetve a szintén ‘magányos merénylõ’ Usama bin Laden képtelen konfliktusa. S a postán, levélben küldött töméntelen lépfene-baktérium (fehér por) formájában ismételten kivirult a birodalom paranoid-skizofréniája is. A Világ lakossága ettõl kezdve - az államhatároktól igen, de a vallási hovatartozástól cseppet sem függetlenül - vég-érvényesen két tömbre szakadt: USA-pártra és Usama bin Laden ‘rajongóira’; bár a legtöbb állam hivatalosan a NATO mellé állt...


Most mindenki - gyarlók, esendõk, földhöz ragadtak és végleg megvezetettek - gondolatai kényszerpályán mozognak; dönteni kell végre a jó és a rossz között. Az USA vagy bin Laden: nincs harmadik, vagy arany középút. A vigyorgó kurafi, a Köpönyegforgató úgy intézte, hogy most az egyszer, csak és kizárólag rosszul dönthessünk, mert mindkét út õhozzá vezet el. Sátáni pofájának a pillanatképe füstölve lángolt a falon, amint az egyik Boing becsapódott...



A kicsinyhitûek rettegése nõttön nõ; - a rettegés a ragály, nem is a lépfene. Mivel csak az retteg, aki nem hisz; a Sátán végsõ vad rohammal törhet a világuralomra, mert a hitetlenség szökõárja hullámsírba dönt minden hívõt. „Gyõzni fogunk!” - ismétli naponta többször is Duplavé Bill, a Bozót-Gyuri, az Amerikai Egyesült Államok ügyeletes elnöke, hogy lelket öntsön a honfitársaiba s belénk. Valamikor rég még egyszerû volt a világ. Az évtizedekig ideiglenes szovjet megszállás idõ-szakában össznépi meggyõzõdéssel vallottuk, hogy a szocialista tábor a jó oldal, míg a gaz amerikaiak a gonosz imperialisták. Õk viszont már akkor is biztosak voltak benne, hogy Amerika a világ legeslegszabadabb országa, míg a Szovjet-únió a Gonosz birodalma. Mindenki szabadon választhatott - akárhol is élt -, hogy a jó, vagy a rossz oldalára áll. Mára a helyzet végletesen bonyolulttá vált; miközben mi, NATO-tagok az egyedül létezõ jó oldal kizárólagos képviselõinek tartjuk magunkat, fel kellene ismernünk, hogy velünk szemben nem áll senki; - nincs ellenség, csak az ördög lidérces pillanatképe a ledõlõ torony füstölgõ falán.


Pontosabban: a terrorista Sátán közöttünk él, bennünk, az elménkben lakozik!



Nem sokkal az ikertornyok ledöntése után egy barátom azon véleményének adott hangot, hogy ezt a merényletet nem csinálhatták (csak) az arabok.


2001-ben a Parlament plenáris ülésén dr. Lentner Csaba, a MIÉP országgyûlési képviselõje (immáron másodszor!) tette szóvá, hogy miközben az Országgyûlés terrorizmus-ellenes pénzügyi törvényeket, az USA utasítására szigorú, korlátozó intézkedéseket igyekszik bevezetni; - például: a pénzmosás megakadályozására felszámolják az ‘anonim-bankbetéteket’ -, addig az állami készenléti távközlési (információs) rendszer (TETRA) technikai megvalósítására kiírt pályázatot az a MOTOROLA multinacionális társaság nyerte meg, melynek jelentõs hányadban tulajdonosa a szaúd-arábiai bin Laden család! Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. „Micsoda világban élünk!” - tette hozzá. Utána megemlítette még, hogy a jelentõsebb összegû pénzmosások hazánkban az 1990-es évek elsõ felében már mind lezajlottak - úgy mint: privatizációk és bankkonszolidációk formájában...



Mintha a világ véglegesen szétesett volna; s a kétségbeesett maradék vagy hézag-pótló ‘nemzeti kormányok’ megalázó pótcselekvésként a lehullott morzsákat, a szerteszét szállongó pernyét kergetnék csak ócska-kis cirokseprûikkel, miközben a lényeg sziklabarlangi oxigén-elvonó neutron-bombaként lobbant szanaszéjjel...


A krónikus veseelégtelenséggel küszködõ (nyilván rövidülõ ciklusokban mûvese-kezelésre is szoruló) Usama (az Ezeregyéjszaka palackból kibújt dzsinnje) fürgén ide-oda mászkál összkomfortos katakombáiban, és idõnként ügyesen el-elugrik a sûrûn becsapódó fürtös-bombák elõl, majd sietve újabb interjút ad az Al Jazeera televíziónak, melyben dzsihádra, vagyis szent háborúra szólítja fel a világ összes muzulmánjait - a modern keresztes-háborút folytató keresztény-zsidó civilizáció ellen, mondván: „Addig, amíg egyetlen amerikai is él a Földön.”...


Nem bizonyos, viszont valószínû, hogy a tornyokat Usama döntötte le.


Nem biztos, hogy õ tervelte ki, de vélhetõleg õ irányította a végrehajtást.


Nyilván a MOTOROLA mobil-telefonjain, mûholdjain, internet-világhálóján; - a VILÁG-TETRA Al-Kaida alrendszerét is sikeresen felhasználva az akcióhoz...



Az ikertornyok felrobbantása felért a világ rettegésének õsrobbanásával! Hogy az analógia teljes legyen; - még az a bizonyos háttérsugárzás is jelen van: tûzoltó-asztma és apránként terebélyesedõ biológiai-pszichológiai hadviselés képében... Az egyetlen pillanatra sem megszûnõ világ-rettegést a világ-média generálja; - valami titokzatos parancsnak téve eleget, amely a legmélyebb tudatból tör elõre. Még 2001. november 11-ikén olvastam a közszolgálati televízió (M2) teletextjén, a nagyvilág kis híreiben (135. oldal), piros címmel ezt a hírt: Szabadkõmûves Világkormány. A hír szerint új párt alakult Lengyelországban, ‘önvédelembõl’, azért, hogy a Szabadkõmûves Világkormány (amelyet Soros György és a szõrûek irányítanak) ne lophassa el (értsd: privatizáció) a lengyel nép kollektív tulajdonát. Lassan mindenki becsavarodik - bróker, vakoló vagy terrorista lesz...



„Az Antikrisztus háborúja huszonhét éven át fog tartani. A hitetlenek halottak lesznek, raboskodnak vagy elûzöttekké válnak; emberi testek, vér és vörös esõ lepi be a Földet.” (Nostradamus)


S valakik már jelezték, hogy a lépfene után mindjárt jön a fekete-himlõ...


„A számmisztika törvényei szerint New York város (a fényképen még iker-tornyokkal) száma 3, ami a büszkeséget, ambíciókat és a földi örömök szeretetét jelképezi; de azt is, hogy az ebbe a csoportba tartozók képtelenek gondolatokat és embereket hosszú idõn át komolyan venni. Egyes gondolkodók szerint ez a jellemzés tökéletesen ráillik az USA divat-és pénzügyi fõvárosára.” A világpénz fõvárosa tehát - komolytalan. Egykor az élvhajhász, fajtalan Róma is így tûnt el...


Az ember egyik legnagyobb tévedése, hogy döntõ jelentõséget tulajdonít minden eseménynek, a cselekménynek; s ezek összességének, az írott történelemnek. Az isteni gondviselés meghatározó jelenségei: a személyiségek, a próbatételek vagy az analógiák, - illetve a dramaturgia és a szimbólumok. Ilyen megközelítésben bizony merõben más értelmet kaphat a WTC-tornyok elleni merénylet. Az iker-tornyok a liberalizált világkereskedelem merészen az égbe törõ jelképei voltak. Ledöntésükkel az akciót végrehajtó terrorista-hadúr magát a világkereskedelmet kívánta megdönteni; - azt a profit-éhes világrendszert, amely a mindennapokból kirekesztette az egy Istent. A Sátán tudja, hogy az anyagelvû, élvhajhász ember nem Isten ítéletétõl, a kárhozattól retteg, hanem a haláltól, mert valójában nem is hisz a világ Teremtõjében, az üdvözülésben, a feltámadásban és az örök életben. A tornyok felrobbantásával, sõt, az állandósult baktérium-fenyegetéssel az ördög Amerika életének szerves részévé igyekszik tenni (tette) a növekvõ rettegést, ami a kétségbeesett metodistákat végül tömeghisztériába, pánikba kergeti.


A WTC-tornyok ledöntése a beköszöntõ bibliai Armageddon kezdõ rúgása volt...



Amióta ténylegesen kitört a paranoid-skizofrén III. Világháború - amirõl a világ-média csupán egyszerû, vidám terrorista-üldözésként tudósít -, gyakran nézem a CNN és a Fox News tévécsatornákat, hogy a saját szememmel is lássam, amint bilincsbe verve, pórázon (Szabadi Bélánkhoz hasonlóan) elvezetik a világ elsõ-számú közellenségét, hogy a Szlobodán Milosevics melletti zárkába zárják, amíg a szupranacionális ítélõszék vésztörvényt nem ül fölötte. Nézem, elnézegetem a legkülönbözõbb világnemzetiségû, tökéletes angolsággal üzemelõ hölgyeket 30 és 70 év között, kiknek valós életkorára maximum temperamentum-különbségeikbõl lehet következtetni - hiszen ráncaik egyáltalán nincsenek, ámde a fiatalabbak még tudnak mosolyogni. Hatvanéves, klónozott bemondógépek, - az örömtelen világ mosolytalan hírhozói. Mert a médiát is uralja a kortalan, szenvtelen, boldogság-hiányos, kegyetlen matriarchátus, amely az ifjakat Vietnam, Bosznia, Koszovo és Afganisztán után most bizonytalanul hosszú évekre Irakba küldi. Mert a liberális világdemokrácia legfõbb ellensége a halál, az elmúlás, mely elõl az ál-keresztény angolszász világ most fejvesztve menekül. S a hijackerek, a repülõgép-eltérítõk, a merénylõk és az öngyilkos robbantgatók azért legyõzhetetlenek, mert nem félnek a haláltól! Mert bizony a túlvilági élet, az üdvözülés - földi élet és halál kérdése.


Az elsõszámú közellenség - Usama bin Laden - helyett azonban a bosszúszomjas világ egy idõre most még kénytelen beérni a frissen elfogott Szaddám Huszeinnel, akit elõretolt balekként morzsolnak miszlikbe, hogy csökkentsék frusztrációjukat.


A verseny, a vesszõfutás folytatódik, nehogy végetérjen a monstre amerikai álom.



A nemzetrontás stratégiája



A kapitalista világrendszer térdre kényszerítette a kommunizmust, de nem azért, hogy az írmagját is megsemmisítse, kiirtsa; hanem, hogy a felhasználható alkat-részeit, módszereit a saját ‘koncepciójába’, gazdasági és politikai rendszerébe építse be. A rendszerötvözõ ‘nagykarbantartás’ eredménye a világkommunizmus. A dologban az a félelmetes, hogy amíg ‘a kísérleti kommunizmus’ egy téveszme, a dialektikus és történelmi materializmus alapjain és köré szervezõdött; addig a megvalósult világkommunizmus egyetlen eszméje a koncentrált hatalom.


Mirõl ismerhetjük fel, hogy a globalizációs metamorfózis végkifejletében, végsõ stádiumában bizonyosan a kommunista világállamot eredményezi? Arról az inter-nacionalizmusról, ami nem ‘proletár’, hanem - multinacionális, mi több: szupra-nacionális - tõkés! Már a letûnt, kísérleti kommunizmus lényegi jellemzõje is a nemzetekfelettiség (értsd: ‘proletár internacionalizmus’) volt; ami zsákutcának bizonyult, mert elviekben ugyan a munka-értékrend nemzetközivé válását, a munkaértékek kiegyenlítõdõ cseréjét, komparatív kereskedelmét hirdette, - ámde valójában helyette a részvénytulajdon egyetemessé, nemzetek feletti uralkodóvá válását valósította meg. Ma még a nemzeti erõforrások formailag, jogi értelemben nagyrészt nemzeti tulajdonban vannak, szerte a világon; miközben a pénzfolyam már 90 %-ban a nemzetközi magántõke akaratának engedelmeskedik. A polgárok a nagyjából magatehetetlen (kamatokkal, adósság-szolgálattal és mondvacsinált háborús, illetve fegyverkezési kötelezettségekkel és szerzõdésekkel gúzsbakötött) nemzetállamok állampolgárai, miközben már régen a nemzetközi tõke rabszolgái. Ez a ‘köztes állapot’ soká már nem tartható fenn; a tõke kizárólag kozmopolita érdekei szétfeszítik az elavult nemzeti kereteket. A nemzetállam tehát: halál fia!



Vegyük hát sorra a nemzetállamokat fokozatosan megsemmisítõ stratégiai terv, a globalizáció egyes fejezeteit!


Biztonság = hatalom. A megszûnõ nemzetállamok helyébe a globális világállam, egy centralizált erõközpontú, de maximálisan koncentrált hatalom lép. Az állam, amely immár egységes és egyetlen lesz az egész Földgolyón; csak akkor érezheti magát teljes biztonságban, ha minden hatalmat egy szûk körben összpontosít. A totális hatalom alapja - a totális tulajdonlás; amelyet a személytelen, egyetemes részvénytulajdon minden portfolióra kiterjedõ, teljes körû alkalmazása testesít meg. Végsõ kiépítésben tehát a globális világállamot gazdasági és pénzügyi téren abszolút jogkörrel megvalósító multinacionális, transznacionális, sõt leginkább: szupranacionális társaságok kezébe kerül a letûnt nemzetállamok valamennyi pénzeszköze, banktõkéje, bankjegy-kibocsátási monopóliuma, mûködõ tõkéje, nemzeti vagyona, összes portfoliója, termõföldje és infrastruktúrája, teljes ipara, mezõgazdasága és kereskedelme, összes termelõi és fogyasztói piaca, kultúrája, szellemi potenciálja, sõt valamennyi munkavállaló és bedolgozó egzisztenciája is. Mivel a hatalom lényege a más emberek (és vagyonuk) feletti rendelkezés joga; nem csodálkozhatunk azon, hogy a nagybefektetések célja már évtizedek óta nem a profit maximuma, hanem a hatalom minden határon túli kiterjesztése. Ami pedig egyben mindenfajta határ, s benne a nemzetállamok határainak lebontását jelenti.



Energia = mozgás, akció, technika, ipar. A világgazdaság aktuális kulcskérdése az energiaforrások megújítása, birtoklása, lehetõség szerinti monopóliuma. Mivel az emberi civilizáció technikai fejlesztési igénye minden ésszerû határt felülmúl; olyannyira, hogy emiatt az alapkutatás lassanként teljes egészében alkalmazott kutatássá silányul, - csak azok az iparágak fejlõdnek, amelyek termékei azonnal ‘elfogyaszthatók’, vagy szanaszét lövöldözhetõk ‘az erre hamis indokkal kijelölt’ lokális, nemzetközi hadszíntéren. Háttérbázis nincs; minden tartalék rövidtávú, taktikai céloknak rendelõdik alá. A fosszilis energiaforrások lassan kimerülnek, ezért az USA zárolta stratégiai kõolaj-tartalékait, - exponenciálisan növekvõ olaj-származék szükségleteit a Közel-Kelet olajkincsének privatizálása útján kívánja hosszú távon biztosítani. Vagy effektív katonai lerohanással foglalja el Irak, Irán, Szaúd-Arábia, stb. olajmezõit, - vagy állandósítva a háborús fenyegetést; annyi fedezetlen százdollárost nyom, amiért ingyen megvásárolhatja azok nyersolaját... Márpedig, mint az alcímbõl is kiderül; ma mindenfajta potenciálnak, elsõsorban a háborús potenciálnak s legfõképpen magának a háborúnak a stratégiai alapja a nyersolaj, hiszen gázolaj hajtja a tankokat, a hadihajókat, kerozin a bombázókat és a vadászgépeket; de az energiaköltség (döntõ hányadában ez is - olaj!) teszi ki minden ipari termelés, benne persze elsõsorban a hadiipari felszerelések gyártása ráfordításainak a túlnyomó részét is. Aki ‘elõre menekül’, folyamatosan aktív mozgásban, terjeszkedésben (hódításban) van, annak a kõolaj elvi jelentõségû... Az már csupán hab a tortán - hiszen amúgy is az fejlõdik leggyorsabban, akié az energia -, hogy aki a világ perdöntõ olajkészleteinek a birtokába jut, az attól a pillanattól kezdve élet és halál ura; korlátlanul megzsarolhat bárkit, barátot és ellenséget, s vad globalizációs mohóságában át is rendezheti, sõt le is bonthatja a neki nem tetszõ nemzeti államhatárokat.



Fiskális túlköltekezés és monetáris restrikció. Az egyes nemzetállamok örökös sakkban tartásának, folyamatos zsarolásának a leghatékonyabb eszköze persze a kamatfüggésben-tartás, a kamatrabszolgaság, az adott ország eladósítása. Ezt a technikát például Magyarországon oly’ sikeresen alkalmazták, hogy az 1973-1989. közötti idõszakban felvett 1, azaz egy milliárd dollár tényleges világbanki hitelt 11 milliárd dollár ténylegesen ki is fizetett kamat terhelte; így történhetett meg az a matematikai-aritmetikai csoda, amely egyenlettel leírva ekként fejezhetõ ki: 1 - 12 = 20; vagyis egy helyett tizenkét milliárd USD-t fizettünk vissza, de az adósságunk mégis húszmilliárd dollárra nõtt. Az eladósodás ‘motorikus’ rendje a következõképpen mûködik. A növekvõ adósságállomány után a nemzetállam rendkívüli ütemben növekvõ adósságszolgálatot (törlesztést + kamatot) teljesít, - olyan mértékût, amely meghaladja az állami költségvetés, s benne az adóbehajtás, tehát az egész nemzetgazdaság termelõ és adófizetõ teljesítõképességét. Mivel a költségvetés állandóan, és növekvõ mértékben deficites; a gazdaság folyamatosan túlgerjesztett, túlfûtött (lázas, inflációs!) állapotban van, hiszen próbálja teljesíteni az egyébként teljesíthetetlen követelményeket. Az állam a növekvõ hiányt egyre növekvõ hitel-állománnyal, kötvény-kibocsátással, stb. igyekszik fedezni, vagyis mind jobban eladósodik belföldi és külföldi hitelezõinek, elsõsorban bankoknak. A növekvõ kamatteher egyre súlyosabbá válik; s megfojtja a vállalkozásokat, de a másodlagos inflációs áremelkedés egyaránt sújtja az államot, a termelõket és a fogyasztókat is. A nemzetállam a növekvõ eladósodás következtében kénytelen megválni minden tulajdonától, nemzeti mûködõ tõkéjétõl; és ezt az önpusztítást - nemes egyszerûséggel - állami privatizációnak nevezték el. A privatizáció révén szerzett valuta-bevételek messze nem elégségesek ‘az egyensúly’ fenntartásához, ráadásul a magánosítható vagyontárgyak hamar el is fogynak. Az állam igyekszik állandósítani, és magas szinten tartani a külföldi befektetõ tõke beáramlását, még a kampányszerû privatizáció megszûnése után is. Ezt csak úgy tudja elérni, hogy megalázóan magas adókedvezményeket és egyéb juttatásokat biztosít a kalandor tõke számára is, amely csak felerõsíti a negatív pénzfolyamatokat: a befektetések többszöröse folyik ki profit és költségek formájában az országból. Mondanom sem kell, hogy ez a negatív-öngerjesztõ szisztéma az állampolgárok szintjén csak a nyomort konzerválja; felemelkedés helyett mélyrepülésre kárhoztatja a nemzet-gazdaság minden szereplõjét. Mivel folyamatosan óriási összegû pénzeszközök áramlanak be (befektetések és hitelek formájában); az állam azon a jogcímen, ‘nehogy elszabaduljon az infláció!’, folyamatosan pénzt von ki a gazdaságból, - nem törõdve azzal, hogy a külföldi tõketulajdonosok ugyanezt teszik, többszörös mértékben, hiszen nem itt ‘fogyasztanak’, hanem zömmel odahaza. Mindez oka annak, hogy a nemzetállam honi gazdasági folyamatai alulfinanszírozottak, senki nem juthat relatíve kedvezõ hitelekhez, ezrével mennek tönkre a vállalkozások, mert egyik sem képes teljesíteni az irracionális hatékonysági követelményeket és a horribilis adófizetési kötelezettségeket, pláne kizárólag önerejére támaszkodva. Miközben az állam túlköltekezik, s nagyjából csak a saját önfenntartását ‘intézõ’ politikai és egyéb lobbykat támogatja, - a gazdaság pang a súlyos forráshiánytól.



Média-diktatúra = a társadalom félrevezetése. Larry Miller és James Redfield írják „A Mennyei Felismerések és a zóna” címû könyvben; „Az emberi élet két folyama” alcím alatt: „Az emberiség fejlõdésének egy bizonyos pontján (körül-belül a babiloni korban) az emberi élet folyama két ágra vált szét. Az egyik folyam, a ‘fõsodor’ pszichostatikus, a másik pszichokinetikus társadalomnak nevezhetõ. A pszichostatikus társadalom a nagy tömegeket foglalja magában; rájuk vonatkozik G.I. Gurdjieff jellemzése: ‘ébren alvók’. A pszichokinetikus társadalom ezzel szemben tudatos munkát végez a fejlõdésén, mert cselekvõ-képes egyedekbõl áll, akiknek szándékaik vannak. A gond csupán az, hogy a hatalom birtokosai a pszichostatikus társadalom vezetõi, és hiába igyekszik a pszichokinetikus közösség befolyásolni a fõsodor gondolkodását, cselekedeteit, vajmi csekély hatást tud kiváltani. Az ilyen könyveknek, mint ez is, feladata, hogy megpróbáljon megoldást találni erre a problémára. Ha a világ tudattalan része követné a tudatos rész iránymutatását, a hatalom rögtön szertefoszlana a semmibe, hiszen az örökkévalóság szemszögébõl tekintve oda is tartozik. (...)


Miért akarják a hatalomban lévõk, a média és reklámipar emberei alacsonyan tartani az emberi szellemet, miért az alacsony energiaszintû híreket részesítik elõnyben? A válasz: lényegében õk maguk is alacsony energiaszintû egyedek, akiknek az egyetlen ‘tápláléka’ a tömegek fölött gyakorolt hatalom. Amíg az emberek nem kapnak inspirációt, nem szereznek tudomást a tudatos fejlõdés további lehetõségérõl, addig leigázottságban, elnyomatásban lehet tartani õket, kiszolgáltatva a hatalmasoknak. A hatalmasok, a pszichostatikus társadalom vezetõi pedig tovább élõsködnek, mert elszívják az energiát az ellenõrzésük alatt tartott tömegektõl. A sorsukat azonban megpecsételi, hogy nem képesek fejleszteni a lelkük anyagát, egyetlen szerzett és kifejlesztett szubsztanciájuk, a hatalom pedig elporlad velük együtt.” Túl sokat ehhez hozzátenni nem lehet! Talán annyit: a paranoiás hatalom csak akkor érzi eléggé biztonságban magát, ha uniformizált, a szabad és önálló gondolkodóktól és gondolatoktól is megfosztott engedelmes birkanyájként kezelheti a társadalmat; aminek ‘megfelelõ eszközei’ a hamburger, a coca-cola, a buli, a marihuána, a szabad szex és a live-show...


Az igazi, testi-lelki valóság helyett, kábítószerként ‘festett mûvalóságot’ kínál az egész életünket behálózó, meghatározó és ellenõrzõ interaktív televízió.


A félrevezetés már az iskolában, az oktatásban megkezdõdik; a majdani felnõtt életben felesleges és használhatatlan lexikális ismeretek garmadával árasztják el a gyermeki agyakat, - az oktatási reformok legfõbb igyekezete, hogyan csináljanak 25, majd egyre több órát a napi 24 órából. Eközben a nagy, általános törvényeket és összefüggéseket éppúgy elhallgatják a tanulók elõtt, mint a hétköznapi életvitel legfontosabb tudnivalóit. Az iskolák minden erejükkel arra törekednek, hogy jól kondicionált, kontraszelektált és minden ellenkezéstõl mentes minta-alattvalókat állítsanak elõ az állami büdzsébõl finanszírozott futószalagon. A kreatív ösztönt módszeresen kiirtják a fiatalokból; s mindenkit hyper-aktívnak bélyegeznek, aki valamilyen szempontból elüt az átlagostól. Az iskolai nevelés lényege: a szolgai engedelmesség kikényszerítése és fixálása a személyiségben, még fiatal korban. A félrevezetés, a manipuláció alapvetõen hamis ideálok (példaképek), életideálok helyett illúziók és téveszmék rögzítésével történik. Ennek következménye, hogy csak rendkívül kevesen eszmélnek fel a kötelezõ kábulatból; azok is már csak a késõ (40-45 éves) felnõtt korban, amikor nincs lehetõség a dolgok újrakezdésére. A felnõtt emberek 95-98 %-ának ‘a munka’ - feltéve, hogy nem állástalan - csak jól, vagy kevésbé jól fizetõ robot valamelyik multinacionális falanszterben; de mindenképpen nélkülözi a konstruktív célszerû tevékenység összes alkotóelemét. A fennmaradó 2-5 % sem feltétlenül a sors kegyeltje! Akinek megadatik az alkotó munka öröme, az is hamar rádöbben: szellemi munkája gyümölcseit a hatalmi elit élvezi és éli fel maradéktalanul. Még rosszabb a sorsa azoknak - „Boldogok az egyszerû lelkek, vagyis a tudatlanok!” -, akik õsz fejjel kell rádöbbenjenek, ha például ‘gyorslakások’ helyett mobil rakétakilövõ állomásokat terveztetnek velük. A tömegtájékoztatás az átlagemberek számára maga a tömény rettegés. Minden nap lezuhan néhány repülõgép, hajléktalanok fagynak meg a nagyvárosi gettóban, vulkánok és földrengések törnek ki, vagy éppen méteres hó esik ott, ahol eleddig soha. Szökõár, árvíz és belvíz, nemfizetõ biztosítók, hurrikánok és lavinák; nõk, akik a kukába dobják alig megszült csecsemõjüket; kábítószer, AIDS, lövöldözõ tanulók, ûrbaleset és diszkó-tûz, terrorizmus és háború, El Niño és La Niña, - és mindezekhez képest földöntúli öröm, ha még aznap sem jött meg a villanyszámla. És mi a szórakozás?! A szörnyû hírek után megnyugvásként - megint a televízió... Vihorászó kappanhangú göndörkék szolid irányításával, fõ-mûsoridõben folyik a szexorgia, majd a gruppenszex a való villában, ahol tombol az emberi szabadság.



Nyolcvanhárom kiló golyóscsapágy



Társadalmi közéletünk - benne is elsõsorban a politikai közélet - rég nem látott mélységekbe süllyedt. Külön, terjedelmes elemzés tárgya lehetne, hogy mi ebben a magyarországi média - különösen az írott sajtó, illetve a televízió - dicstelen szerepe; mindenesetre kéz a kézben járnak.


Hogy ne rébuszokban beszéljek; - konkréten arra gondolnék, hogy az álhírekkel való ‘értelmiségi’ hasbaakasztás, vagyis a gondolkodó és nem gondolkodó állam-polgárok (az észlények és véglények) hülyének nézése különleges magasságokba emelkedett, kötelezõ gyakorlattá vált. Hozzátenném még egy megfigyelésemet: a média ilyetén „felizzítása” általában akkor következik be, amikor fokozódik a nemzetközi feszültség, aminek kapcsán újból és újból valami hamis ideológiával akarnak megetetni bús mindannyiunkat. Ilyenkor a hírszerû marhaságok valódi özöne zúdul ránk.



A minap reggel nézem az egyik közszolgálati teletextet; s majd kiesett a szemem - kétszer is elolvastam, de a szöveg csak nem akart változni! - a következõ „hír” láttán: „Az ENSZ fegyverzet-ellenõrei (valamelyik iraki lelõhelyen) számos gránátra és 83 kiló golyóscsapágyra bukkantak.” Az ilyen és hasonló álhírek rendkívül idegesítõek. Kétségtelen tény, hogy a kézi gránátokkal embereket lehet felrobbantani, akár tömegesen is, tekintettel arra, hogy a legegyszerûbb „kézi fegyverrõl” - ha megdobnak kõvel, hát dobd vissza kézigránáttal! - beszélünk, amellyel dugig vannak a hadianyag-raktárak... De miféle tömegpusztító veszélyt jelenthet egy zsák golyóscsapágy?! Az igaz, hogy a csapágyakat kettõnként párba állítva, némi deszka, zsanér és facsavarok felhasználásával akár több tucatnyi gágyét (gördeszkát) is készíthetünk belõlük, ami az extrém sportok tévéadóját el-nézve valóban korunk egyik legmodernebb közlekedési eszköze lesz, és stratégiai használata a továbbiakban sokáig már nem nélkülözhetõ. Némi rettegéssel vegyes nosztalgiával gondolok arra, mi is lett volna, ha az 1990-es évek kampányszerû privatizációja érintetlenül meghagyja (nem privatizálja, majd számolja fel, hogy írmagja se maradjon) a volt kommunista nagyiparunk egyik fellegvárát, a Magyar Gördülõcsapágy Mûveket! Az egyik szemem sír, a másik meg nevet: igaz, hogy ma katonailag veszélyes nagyhatalom lehetnénk - gágyéink legmodernebb szériáit rettegné Európa és az egész felzaklatott világ! -; másrészt azonban biztosan nem kerülhetnénk el a fegyverzetellenõrök éber vizsgálódását. Rögtön kiszúrnák, hogy golyóscsapágyban utazunk.


Futólag felmerült bennem - igen kreatív és közmondásosan aljas is a fantáziám -, hogy a szimpla golyóscsapágyak hátsó szándékot takarnak, és álcázásként dupla fenékkel látták el mindegyiket, mert valójában lépfene és ricin tartalmú bombák, amelyeket Irak a nemzetközi hadikereskedõk (például volt kommunista impexek) közvetítésével (az olaj mellé árukapcsolva) nagy mennyiségben exportál angol-szász országokba, pl. Nagy-Britanniába is. Vélhetõen így akarván merényletet el-követni az ügyes Tony Blair (népszerû nevén: a Bleier Tóni), Anglia miniszter-elnöke ellen, aki már majdnem meggyõzte az angol parlamentet, a lordokat és a munkásokat arról, hogy Irak, a gaz Szaddám Huszein a legközvetlenebb háborús fenyegetést jelenti Anglia békés népe számára. Szinte látom magam elõtt, amint a sportos Blair jól megérdemelt hétvégi pihenõjén, gyanútlanul import-gágyéra száll a Piccadilly Square-en, hogy „adjon egyet az egészségének”, majd nagyhirtelen, néhány lendületes lábmozdulat után, mindjárt az elsõ kanyarban gördeszkástul - megfertõzõdik...!



A másik pikáns ügy: Észak-Korea esete a duplavé Bush-sal. Ellentmondást képez ugyanis, hogy miközben a fegyverzet-ellenõrök ím golyóscsapágyakat leltároznak Irakban; - Észak-Korea felrúgta a nemzetközi atomsorompó-egyezményt, hogy egyrészt legalizálja a már meglévõ atomfegyvereit, másrészt folytathassa atom-kísérleteit, és újabb atomfegyvereket állíthasson elõ. Ez a két ügy úgy aránylik egymáshoz, mint a bolha az elefánthoz; vagy inkább: egy tüsszentés az Etna vagy a Stromboli vulkánkitöréséhez. Észak-Korea, a diktatórikus, kommunista ország már nyilván rendelkezik az atombombák célba juttatásához szükséges hordozó eszközökkel is; vagyis rendkívüli háborús kockázatot, állandó fenyegetést jelent a közvetlen környezete és az egész világ számára. Szinte nevetséges az ideológiai és erkölcsi patt-, illetve csapdahelyzet, amelybe ez a kiáltó ellentmondás bele-kergetheti az egész terrorizmusellenes koalíciót, mely a nyugati világ szinte teljes fegyverzetét felvonultatja az Arab-öbölben, hogy a Szaddám képzelt legyecskéit csapó helyett lopakodókkal kergesse szét, miközben szégyenteljes egyezkedést lesz kénytelen kezdeményezni és folytatni a kicsit észak-keletebbre ordító ferde-szemû kistigrissel. (Igaz, hogy „a kistigrisnek” nincsen annyi kõolaja.) A koreai vezetõk máris vérszemet kaptak, a pökhendiségük nõttön nõ; kijelentették: mivel az USA volt az elsõ és máig az egyetlen, sõt, ma is a legnagyobb atomhatalom, amelyik háborúban bevetette az atomfegyvereket (értsd: Hirosima és Nagaszaki atombombázása, sok tízezer ártatlan japán állampolgár halála, máig ható szörnyû következményekkel, a II. világháború legvégén); - neki kellene azokat „elsõként” leszerelnie is! A magam részérõl ezeket a pimasz kijelentéseket még meghallani is szégyellem, hiszen: „Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek!”



A harmadik ilyen idegesítõ hírbomba, amelynek a messzemutató jelentõségét - állítom! - ma még csak felmérni sem tudjuk: Taszár. Nézem a televíziót, s benne Lendvai Ildikó, majd Juhász Ferenc (egyszer egyik, másszor másik) önfeledt magyarázkodását: mennyire nincs veszély, illetve milyen fontos, hogy a magyar kormány hozzájárult az amerikai bázis kiképzõ-központtá való átalakításához és felhasználásához „a feltételes” iraki invázió nyelvoktatási elõkészítése címén... A magam részérõl már „a tolmács-verzió” igen korai kihirdetésekor biztos voltam abban, hogy nem a nyelvi nehézségek ilyen nagyok. Minden további nélkül el-képzelhetõ ugyanis, hogy ma az Amerikai Egyesült Államokban abszolút, vagy pláne relatív hiány mutatkozik olyan irakiakban, akik folyékonyan beszélik mind az angol, mind a perzsa (az arab, a szanszkrit, vagy a miafene-) nyelvet, sõt, még az iraki közigazgatás fortélyait is behatóan ismerik; - viszont akkor miként fogják összeverbuválni, „összefogdosni” a több ezer irakit, hogy ma még imádott, ámde a trónjáról jenki utasításra legott letaszítandó vezérük ellen lázadjanak, illetve tolmácsoljanak?! Az említett tévésztárok (valamelyikük) bizalmasan fontoskodva elõadták, hogy Magyarország a kicsinyke és jelentéktelen Taszár feláldozásával, ügyes manõverrel mintegy „megmenekült” a nagyobbik rossztól, hogy harcoló alakulatokat legyen kénytelen Irakba küldeni NATO-szövetségesi kötelezettsége teljesítése érdekében. Még inkább fontoskodva elmondták, hogy Magyarország nagyon kemény feltételeket támasztott az USA taszári tolmácsképzõ akciójával szemben, amikor elõírta, hogy a potenciális iraki ‘közigazgató nyelvészek’ nem érkezhetnek közvetlenül Irakból, csak az Amerikai Egyesült Államokból; s nem érkezhetnek (már a kiképzésük után) Irakba közvetlenül Magyarországról, hanem csak az Egyesült Államok, mint közbülsõ úticél közbeiktatásával...


Ezzel úgymond’ mintegy az USA teljeskörû felelõsségét hangsúlyozták, illetve követelték meg, és írták elõ az összes iraki jöttmentekkel kapcsolatban... Szinte látom is a látnoki lelki szemeimmel, amint a harci cselekményekre egyébként is felajánlott magyar légtér csak úgy hemzseg a szorgoskodó amerikai csapatszállító repülõgépektõl, amelyek feneketlen gyomrukban fejvesztetten szállítgatják ide s oda (tova) a több ezer potenciális, vagy immár kiképzett tolmács-közigazgatót, - Amerika, illetve a messzi Irak irányában... Ez a magyar elõírás ugyebár a magyar felelõsség kiiktatására szolgál; nehogy a még éppen fennálló Szaddám-diktatúra kvázi „megorroljon” a magyar kormányra, mert az tolmácsképzéssel avatkozik bele Irak belügyeibe, és legottan valami szörnyû terrorcselekménnyel vegyenek elégtételt rajtunk...


Számításaim szerint a magyar „intézkedés” legalább a duplájára, de lehet, hogy a három-négyszeresére növeli a tárgyi szállítási költségeket, dehát ne szõrözzünk, mi közünk hozzá; - ennyit nyilván kibír még a háborús büdzsé, s a közmondásos békepartner-barátság. Tehát még egyszer, s utoljára: elõbb Irakból az USÁ-ba, onnan Taszárra; majd Taszárról újból az USÁ-ba, és végül onnan (végleg?!) Irakba szállítják a jelölt, majd kész tolmácsokat...


De vajon mi lehet az a hallatlanul nagy komparatív elõny, ami miatt megéri a horribilis költség-többletet felvállalni? Mi ennyivel jobbak lennénk a kétoldalú angol-perzsa nyelvoktatásban Amerikánál? (Tudom, mi nem oktatunk...) Milyen rejtélyes külön-érdekek vezethették Bush elnököt ebbeli döntésében?! Hacsak az nem, hogy Taszáron, mint sötét-fekete lyukon, mint tevét a tû fokán átfûzve, úgy húzza-vonja be Magyarországot, velünk egész Európát a közös fenyegetettségbe!



Ami azután a terrorcselekmények magyarországi kockázatát illeti; ez ügyben is elhangzott ma egy igencsak megnyugtató szakértõi vélemény. (Mellesleg a másik szakértõre a médiaguru még jól rá is pirított: ne adjon ötleteket a terroristáknak!) Nevezetesen azt mondta a szakértõ, hogy „az esetleges terrorcsapás” majd a legkevésbé sem irányulhat pl. a jelentéktelen taszári mezõkre, - ilyenkor mindig egy nagyvárost szoktak célba venni! Milyen megnyugtató is ez a budapestieknek!


A szomorú csak az: senki nem fog Taszárra, mint casus bellire gondolni, amikor majd esetleg - mondjuk - a West End, vagy egy pláza a levegõbe röpül. Sebaj, a gyõzelemnek mindig borsos ára van!



A preventív világháború



A néhai észak-amerikai indiánok, Amerika õslakosai, akiknek büszke népeit (pl. apacsok, delavárok, pánik, dakoták, mohikánok, sziúk, irokézek, cserokik - mint az énekesnõ Cher is, stb.) az erõszakos honfoglaló európai telepesek nagyjából mind egy szálig kiirtották; tudhattak valamit, ami legalábbis áttételesen, nagyon hasonlít ahhoz, amit az Amerikai Egyesült Államok manapság ‘csinál’ a világban. Lehetséges, hogy a természeti megfigyelésen alapuló ‘ötlet’ eredetileg tényleg az indiánoktól származott; majd Brzezinski és/vagy Kissinger zsenije fejlesztette ki belõle a felperzselt föld stratégiai doktrínáját, amihez képest ‘kismiska’, halovány taktikai húzás volt csupán például Kutuzov Napóleon elleni, vagy a szovjet Vörös Hadsereg Hitlerrel szembeni ‘színlelt’, de megvalósított visszavonulása...!


Lehet, hogy az analógia kissé távoli, - viszont igen érzékletes.


Amikor az indiánok különbözõ, a számukra csalhatatlan elõjelekbõl felismerték, vagy megérezték, hogy az ember és a bölénycsordák által egyaránt rettegett õsi természeti ellenség, a préritûz közeledik; teljesen váratlan dolgot cselekedtek...


Megálltak, s a lovaikról leszállva kijelöltek néhány-tízméternyi átmérõjû körívet, amelyen belül szándékosan leégették a napmelegtõl zörgõsre szikkadt füvet, majd a kör szélein gondosan eltaposták a tovaterjedni igyekvõ lángokat. Azután a kör közepére húzódtak, bölénybõröket terítettek maguk alá, be is takarózva azokkal.


Azután a földön fekve megvárták, amíg a préritûz felettük s körülöttük - elvonul.


Szándékosan gyújtottak lokális tüzeket; s így megmenekültek a tûzhaláltól...


Ezt az egyet; Amerika jól megtanulta a kegyetlenül kipusztított indiánoktól.


A tûzgyújtogatás már mesterien mûködik; kérdés, hogy a tûzoltás is sikerül-e?!


Mert lehet belõle olyan préritûz, amitõl leég az Újvilág is!



Az emberiség történelmének összes korábbi háborúi úgy kezdõdtek, hogy „az a gonosz másik; - visszalõtt”! Utólag is viszonylag ritkán sikerült tisztázni, vajh’ ki kezdte a lövöldözést és az emberirtást; mindenesetre a szokásos haditudósítások, majd sokkal késõbb, a történelemkönyvek szerint: egyik állam(szövetség) legott megtámadta a másikat, mire az védekezni kényszerült. Általában mindkét oldalon megszaporodott menetközben az alkalmi szövetségesek tábora, amitõl valóságos körmérkõzés alakult ki. Végül egyesek gyõztek, mások alul maradtak. A gyõzõk területeket, kincseket, festményeket, nõket, stb. raboltak a vesztesektõl, - azután mindkét fél megszámolta, eltemette és meggyászolta a halottait. Hétköznapi fel-fogás, illetve meghatározás szerint - minden háború ezt jelentette, így zajlott le...


Nem tagadhatjuk el, hogy a háború és béke klasszikus tolsztoji megközelítése már a létezõ szocializmus idõszakában megingott, legalábbis jócskán átértelmezõdött; hiszen a világ akkoriban gaz imperialistákra (értsd: a marxi filozófiai és a lenini nagyon is gyakorlati értelemben a kapitalizmus legfelsõbb foka; konkréten pedig az USA) és a szorgosan építkezõ béketáborra oszlott. A béketábor fegyverkezési jelszava a békeharc volt, ami nemcsak szlogenként, de ‘intézményesen’ is arról szólt, hogy mielõbb szét kell lõnünk az imperialistákat a béke megvalósításáért...


Néhány másként gondolkodó felvetette ugyan, hogy már a békeharc kifejezés is csúnya fogalomzavar; hiszen lehet, hogy pont a harc miatt nincsen béke; ezeket a renitens gondolkodású embereket azonban sikerült rövid úton hidegre tenni. Az igazság az, hogy hiába kényszerítette térdre ‘a Gonosz Birodalmát’ az 1980-as években Ronald Reagan csillagháborús fegyverkezése vértelenül, - a háború és a béke fogalmi elhatárolása azóta még inkább fokozódó nehézségekbe ütközik.



Amióta az Amerikai Egyesült Államok az éppen általa és miatta globalizálódó világ egyetlen, s így meghatározó szuperhatalmává vált, gazdasági, pénzügyi és katonai értelemben egyaránt; - azóta új típusú megkülönböztetés mentén osztódik ketté a nemzetek omladozó közössége. Vannak eminens (ezen belül: stréber!), és vannak renitens (nevelhetetlen) nebulók az Új Világrend amcsi hájszkúljában...


Nézzük sorjában, milyen kellékek szükségesek a világ népeinek átneveléséhez!


· Egyetemes és egységes életfilozófia (a kóla és a börger fogyasztói társadalma)


· Uniformizált társadalmi rend (az elit-irányítású polgári liberális ‘demokrácia’)


· Általános szellemi maszlag; békérõl, szabadságról, jólétrõl, haladásról


· Közös pénz (U$D), amelyet bõven nyomnak fedezetlenül a klienseknek


· A legfõbb energiaforrás, a világ kõolaj-mezõinek kizárólagos birtoklása


· A nemzetek eladósítása, kamatrabszolgaság, az országhatárok lebontása


· Nemzetközi interaktív televízió (amcsi filmek; erõszak, tók-só, élõ pornóvilág)


· Közös hírszerzés és hírközlés, ami elrettenti az összes ellenszegülõket


· Közös világvallás, ami zavaros kényszerképzet, valódi istenhit nélkül


· Pénzügyi és politikai túlsúly a világszervezetekben (NATO, ENSZ, stb.)


· Egy titkos (kontrakommunikált) és egy ‘kreált’ (kommunikált) közellenség


· Terrorizmus Ellenes Koalíció; mely nép belépett, az könnyen féken tartható


· A legütõképesebb profi hadsereg, amely fokozatosan megszállja a világot.



Gondolom, ‘a kellékek’ többsége nem igényel különösebb magyarázatot. Itt van viszont a közellenségre vonatkozó ‘kitételem’. Szilárd meggyõzõdésem, hogy az USA ‘igazi ellensége’ - ha gondosan titkolja is! - az iszlám fundamentalizmus, az arab terrorizmus; tehát nem a ‘terrorizmus’ általában, mint ahogy ilyen nem is létezik. Tekintve, hogy az USA belülrõl - akár az összeomló Római Birodalom - mind pénzügyi, mind politikai, mind erkölcsi értelemben felmutatja a rothadás összes nyilvánvaló jelét; mint minden imperialista hatalom, külsõ hódításokkal próbálja helyreállítani saját megbomlott belsõ egyensúlyát. A hódítás tárgya: az egész világ. A szellemi generál-katyvasz, vagyis a kötelezõ világvallás, amelyet a zsidó-keresztény kultúrkör kizárólagos ‘háttérhatalmi birtoklása’ testesít meg, - furcsa módon lehetõvé teszi az Ószövetség és az Újszövetség olyan, katonai célú összekotyvasztását, összeboronálását, amelynek révén Krisztus új szövetségének képviselõit, a keresztényeket (a keresztény világot) is sikerül megfélemlíteni és megvezetni, egy tipikusan ószövetségi törekvés, - ‘a mostoha gyermek’, az arab (muszlim) civilizáció elleni önérdekû ‘keresztes-hadjárat’ lefolytatása céljából...



Az elsõszámú közellenség, aki ellen Afganisztán lerohanása is indult: Usama bin Laden; a hírhedt szaúd-arábiai milliárdos dinasztia elfajzott sarja, aki vesebajos létére a fejébe vette, hogyha kell, ‘egyedül is’ elbánik az arab értelemben vett Ördöggel, az Amerikai Egyesült Államokkal. Mint tudjuk; bin Laden rendkívüli ellenfél: egyrészt képes távirányított bombázókként tömegpusztító merényletekre is felhasználni az USA belföldi Boing-járatait, - másrészt anthrax-raktárakkal, és egyéb borzalmas vegyi és biológiai fegyverekkel is rendelkezik, amelyeket évek óta gyûjt légkondicionált sziklabarlangjaiban, ahonnan Afganisztán lebombázása során sem sikerült, még oxigén-elszívó és korlátozott hatású neutron-bombákkal sem kifüstölni. Laden, az arab közellenség, az orvostudománnyal is dacolva, úgy tûnik, él és virul; és nem csupán a Motorolából s a motorolajból összekovácsolt irdatlan vagyona felett, de a katari Al Dzsazira televízió felett is rendelkezik...


A közellenség keresésére és likvidálására már ráment egy ország (Afganisztán), és a helyzet egy jottányit sem javult. Ha már egyszer úgy is helyben van (mert kivezényelték!) a szinte teljes amerikai és brit haderõ; viszonylag kis fajlagos költség-ráfordítással megleckéztethetõ és/vagy elfoglalható a térség valamennyi renitens arab/iszlám országa! Kis szépséghiba, hogy a perzsák (Irak s Irán népe) nem arabok, továbbá, hogy lassanként Észak-Korea ellen is tenni kéne valamit, - õk pedig se nem arabok, se nem muzulmánok: mégsem lehet bírni velük!


Afganisztán lerohanása nem csak a kommunista békeharchoz, hanem Milosevics Szerbiájának lerombolásához képest is minõségileg új fejezet a háborús ideológia történetében. Szerbia esetében egy egész (európai) nép bûnhõdött meg a NATO bombázásaitól, azért, mert nem volt hajlandó önerõbõl megválni vezérétõl, s így a térségben kötelezõen elõírt operett-rendszerváltást sem lehetett véghezvinni. Bár a kommunista pártvezért sikerült pórázon egészen Hágáig elvezetni, - Szerbiában sem az új rendszert, sem a Dunába omlasztott hidakat nem építette fel máig senki.


Afganisztán népe szintén egyetlen nemkívánatos személy miatt vált százezrével földönfutóvá, aki - bin Laden, a terrorista-vezér - soha nem volt Afganisztán, s a a helyi nép vezetõje, csak betolakodó; mégis egy idegen arab nép bûnhõdött meg helyette. Mintha csak az arab, illetve az iszlám népek lennének az igazi célpont...



Irak küszöbön álló megtámadása állítólag az egész keresztény nyugati civilizáció nevében történik majd; méghozzá megelõzõ céllal. Túl azon, hogy Irak diktátora, Szaddám Husszein nyilván rendkívül gonosz ember, és persze mindenféle furcsa fegyverrel is rendelkezik (van olyan ország, amelyiknek a hadserege - nem?!), - soha nem fenyegette a keresztény világot, és az Al-Kaidával való kapcsolata sem bizonyított. Mivel nem hajlandó behódolni az Egyesült Államoknak, - diktátorát el kell kergetni, hadseregét le kell fegyverezni; akkor is, ha ez sok ezer ártatlan ember életébe kerül. Mit is mond a hatodik isteni parancsolat? Ne ölj!


Ez a háború megelõzõ háborúnak van kikiáltva és ‘kommunikálva’; megelõzendõ, hogy Irak gonosz vezetõje megtámadja Amerikát, Európát, New-Yorkot, Londont, Párizst, Berlint és Budapestet, - ami nem áll(t) szándékában, s nem is képes rá!


Inkább azt gondolom, hogy ez egy preventív világháború, amely felégeti a teljes világ-prérit, mielõtt az Amerikában - amúgy öngyulladásként - ‘magától’ felégne.


A következmények baljósak és kiszámíthatatlanok.


Beteljesedhet Nostradamus jövendölése, miszerint a világiszlám valóban össze-fog a zsidó-keresztény civilizáció ellen, de nem azért, mert mindig erre vágyott, hanem azért, mert kényszerítik rá. Ez esetben döntõ szerep vár - Oroszországra.


Bekövetkezhet egy, az 1970-es évekéhez hasonló világméretû olajár-robbanás, ami láncreakcióként fogja romba dönteni az amúgy is kártyavár pénzrendszert.


Elõfordulhat, hogy újra elõáll Amerika Vietnam-szindrómája; vagyis hogy hosszú évekre állandósul a háború, ha ugyan nem válik világháborús tûzfészekké.


Könnyen lehet, hogy soha nem látott méretûvé eszkalálódik a most még csupán ‘éledezõ’ világ-terrorizmus; amelynek nem várt következményeként meghasadhat a NATO, az ENSZ és az Európai Únió. A felvételünk is lekerülhet a napirendrõl.



Felépülés helyett éppen hogy összedõlhet az Új Világrend...


Esetleg valódi világháború lesz a preventív helyett.




Az angolszász politikusok végtelen és tartós szabadsága



haditudósítások az iraki csatamezõkrõl



Mi lesz, ha a bagdadi csapda egyszer csak bekattan?


Akkor baj lesz, igen nagy baj. Mert akkor Bagdad a modern kor, s a Közel-Kelet Sztálingrádja lesz... Az ostromló és ostromlott seregek végtelen, halálos, öldöklõ ölelésben forrnak össze, szétválaszthatatlanul. Bászrát, Irak második legnagyobb - kétmillió lakosú - városát már most tömegkatasztrófa fenyegeti, hiszen 2 napja megszûnt az áramszolgáltatás, s vele a lakosság tisztított ivóvize. Közel 500 ezer gyermeket fenyeget a járványos fertõzõ betegségek (pl. kolera, tífusz, stb.) réme.



Ma van az iraki háború hatodik napja. Pár nappal ezelõtt egy szakértõ kimondta a lényeget: a háborúk történetében talán ez az elsõ, amelyet nem a katonák, hanem a politikusok irányítanak. Kétségtelen, hogy az ENSZ-határozatok körüli nagyjából két hónapos huzavona idõben jócskán kitolta a háború megkezdésének lehetõségét, - Amerika és Anglia végül is „belekényszerült” egy ENSZ és NATO-jóváhagyás nélküli támadásba, amelyre minden elképesztõ technikai felszereltség s fölény ellenére kezdettõl fogva rányomja bélyegét a politikusok dilettantizmusa. A hódítók - bocsánatot kérek: ‘a korábbi ENSZ-határozatoknak (1998.) érvényt szerzõk’! - nem csupán egy erõs diktátor állig felfegyverzett hadseregével, illetve a hazáját védõ iraki nép hõsiességével találják szemben magukat, hanem immár a márciusi idõjárás megszokhatatlan viszontagságaival is, ami elsõsorban a homok-viharok, valamint a szélsõséges hõmérséklet (hõség) és szárazság formájában ölt testet. A szakértõk ezt is elõre látták: márciusban már nem lehet háborúzni...!


Az elmúlt években három amerikai hódító háborút nézhettünk végig a CNN hír-csatorna mûsorán: 1999-ben a Szerbia ellenit, 2001-ben az Afganisztán ellenit, - most pedig javában tart az Irak elleni. Mint látható: Amerika türelme átlagosan mintegy 2 évenként fogy el, - ilyenkor pánikszerûen lecsap valamelyik diktátorra. A mostani háborút egyrészt rendkívül hosszadalmas, már-már idegesítõen precíz elõkészítés elõzte meg; szokatlanul hosszú ideig tartott a támadó hadseregek (300 ezer fõ) és a szupertechnika felvonultatása a Perzsa-öböl térségébe, - ugyanakkor nem lehet nem észrevennünk, hogy ezt a háborút valójában mégis csak elsiették...


Az iraki háborút - szemben az elõzõ kettõvel - politikusok kézivezérlik. Aki még emlékszik, tudhatja: Belgrád és Kabul bevétele jóval óvatosabban, egész másként kezdõdött, mint most - Bagdadé. Az amerikai (pontosabban a NATO-) hadi-gépezet katonai vezetõi egyáltalán nem lángelmék, viszont a háború szakemberei, akik soha nem vállalnak a szükségesnél nagyobb kockázatot, hiszen az amerikai hadsereg gyõzelme ‘amúgy teljesen természetes’; a sikert tehát az ember-áldozat és a technikai veszteségek nagyságával, a tervezett határidõk betartásával, vagyis összességében a háború költségeivel (azok minimalizálásával) mérik. A katona - még egyszer mondom! - már csak azért sem vállal felesleges kockázatot, mert ez egyszerûen nem áll módjában. A megnövekedett kockázat ugyanis felelõtlenség; s a katona nem lehet felelõtlen, mert leváltják, elcsapják fõnökei, a politikusok...


Felelõtlen kockázatokat csak a politikusok vállalhatnak, mert felettük már nem áll senki. George Bush-t és Tony Blair-t - vajon nem a Bleier Tóni inkognitóban?! - persze a végtelen igazság és a tartós szabadság neokonzervatív gõgje vezérli; elhatalmasodó cezaromániájuk voluntarizmusában azt hiszik magukról, hogy õk a hadvezérek között is a legkülönbek! Ezért átvették a katonáktól a kézi vezérlést.


Emlékezzünk csak! Milosevics Jugoszláviája (pontosabban: ami neki megmaradt - Szerbia) már egy erõsen megroggyant diktatúra volt; a NATO vezérkari tisztjei mégsem nézték le a haderejét. Bizony alaposan tartottak a védekezõ Szerbia MIG 29-eseitõl (volt nekik néhány tucat, amíg le nem lõtték) és a belgrádi légvédelmi ágyúk tüzétõl, amelynek áldozatául is esett 1, azaz egy darab lopakodó bombázó is. (Láthattuk a pórul járt repülõt a földön, - úgy esett széjjel, mint a papundekli.) Ezért aztán, nomeg a polgári áldozatok számának minimalizálása érdekében légi támadásokkal - mint mondták: ‘sebészeti pontosságú bombázásokkal’ - operáltak egészen addig, ameddig le nem nullázták az ellenség légierejét, légvédelmét és persze szárazföldi ellenálló képességét is. S csak ekkor jöhetett a földi offenzíva!


Ugyanez és ugyanígy játszódott le 2001-ben Kabul elfoglalásakor is; azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a táliboké nem volt egy erõs diktatúra, - sem a hazaszeretet, sem a technikai felszereltség nem volt túl erõs oldaluk. Inkább azt lehet mondani, hogy csak egy ideig-óráig ellenállni tudó, nagyjából szedett-vedett ‘amatõr hadsereget’ kellett akkor széjjel zúzni, s máris megnyíltak Kabul kapui a bevonuló szövetséges alakulatok elõtt. Hangsúlyozni kívánom, hogy a kezdettõl fogva nyilvánvaló sokszoros erõfölény ellenére is addig bombázták Afganisztán fõvárosát is, ameddig az ellenállás nagyjában-egészében szét nem esett; és csak kizárólag akkor kezdték meg a szárazföldi támadást, amikor annak már igazából semmi valós kockázata nem volt. Mert ilyen az angolszász katonák harcmodora!


De nem ám az angolszász politikusoké!!


Hiába figyelmeztette a junior Bush-t papája, a termetében is sokkal szálasabb ex-elnök, hogy: „Ne támadj, Fiam, ENSZ-felhatalmazás nélkül!” - George ekkorra már egészen bebandzsított a hirtelen bosszúvágytól, hogy végre elégtételt vegyen az ENSZ fegyverzet-ellenõreivel szerinte már hetek óta csak szarakodó Szaddám Huszeinen. Nem szólva arról, hogy az alacsonyabb termetû fiút nyilván erõsen nyomasztotta a legalább háromszoros frusztráció is: (1) Éppen az õ elnöksége idõszakában történt (2001. szeptember 11.), hogy rejtélyes terrorista merényletek következtében a porba omoltak Manhattan-ben (NYC) a WTC ikertornyai. (2) A merényletek elkövetésével meggyanúsított elsõszámú nemzetközi közellenség, Usama bin Laden azóta sem lett meg; és hiába - Szemet szemért, fogat fogért! - rombolta porig a terrorizmus ellenes koalíció (Bush-Blair) Kabult és vele együtt fél Afganisztánt, az elfajzott olajsejk vígan él és szervezkedik Pakisztánban; sõt még üzenget is az Al Jazeera televízión keresztül. (3) A ‘Papa’ (angolul: Daddy) meg csak ne tiltson semmit, ne korlátozza elszánt fiát, hiszen 12 évvel ezelõtt épp õ hagyta befejezetlenül az Öböl-háborút, s hagyta futni Szaddám Huszeint. Így hát ‘a fiúra’ maradt a feladat, hogy gyõzelemre vigye apja félbehagyott mûvét...


Ugyanis minden fiúnak magától értetõdõen a kutya-kötelessége, hogy túlgyõzze legalább a saját apja háborús teljesítményét, ha más ‘maradandót’ alkotni nem is képes.


Ez a háború bizony már eleve úgy indult, hogy Irak, diktátorával együtt csak egy hangyányi légypiszok az új világrend nagyléptékû (hollywoodi, monstre) amcsi térképén! Jellemzõ a támadók elbizakodottságára, hogy nem kalkuláltak sem az iraki hadsereg, sem a felfegyverzett nép hõsiességével, sem a homokviharokkal, - de komolyan hitték, hogy majd a siíta felkelõk belülrõl döntik meg Szaddám ódon rendszerét, s a nép, az istenadta nép virágcsokrokkal fogadja a felszabadítókat... Olyannyira lekezelték az irakiak honvédõ képességét, és olyannyira felértékelték a saját esélyeiket, hogy néhány napos elõkészítõ bombázás után elindították a szárazföldi offenzívát; s mára, március 26-ikán ott tartunk, hogy az angolszászok elcsigázott serege már 60-90 kilométernyire közelítette meg Bagdadot, amelyet orkánszerû homokviharok és a direkt erre a célra kiásott árkokban égõ nyersolaj sûrû fekete füstje is védelmez, nemcsak a köztársasági gárda elit alakulatai. Soha nem látott hosszúságú, 500 kilométeres hadtápvonalat húz, illetve inkább ‘nyújt’ maga után a koalíciós hadsereg. Túl gyorsan, túl korán, és ‘dolguk’ végezetlen érkeznek Bagdad falai alá; s az eddigi nagy menetelésük sem volt éppen diadal-menet. Umm Qasr, az egyetlen perzsa-öböli iraki kikötõ elfoglalását már az elsõ napon hírül adta a CNN; ehhez képest csak a csata ötödik-hatodik napján voltak képesek megtörni a mintegy 100 fõs iraki csapat ellenállását. Basra két milliós városát az elsõ öt napban nem minõsítették katonai célpontnak; majd amikor már a civil lakosság is fegyverrel támadt a várost ‘elkerülni igyekvõ’ hadseregre, hát mintegy véletlenül elvágták az elektromos vezetéket, amitõl megszûnt az ivóvíz-ellátás is. Basra azóta katonai célpont (bombázzák is), az ivóvíz-szolgáltatást 40 %-ban helyreállították; ám az utcai harcokat nem vállalva, sietve tovább vonultak Bagdad irányában. A legsúlyosabb összecsapások eddig Nassiriya városánál, az Eufráteszen való átkelés során alakultak ki, és máig nem csitultak, miközben az amerikaiak derékhada már a fõvárost közelíti. Najaf városkánál egy pillanatra - álljunk meg ‘az elõrehaladásban’. Két napja diadalittasan bejelentették, hogy egy eddig ismeretlen vegyi üzemre bukkantak (ami ugye fényes corpus delicti lehetett volna az egész támadás igazolására, hiszen ha emlékszünk még: tömegpusztító fegyvereket keresnek!); ám ma visszavonták a hírt, mintha mi sem történt volna... Mindeközben folyamatosan zajlik a tömegpuhító bombázás: Bagdadot, Tikritet (Szaddám Husszein szülõvárosát), és Mosult (a legészakibb nagyvárost) éjjel és nappal állandóan támadják cirkáló-rakétákkal, bombázó vadászgépekkel és B 52-es nehézbombázókkal. A legsúlyosabb támadás talán mindjárt a legelején, 20-án csütörtökön és 21-én pénteken éjjel érte Bagdadot; ekkor adta hírül a CNN, hogy Szaddám Huszein nagyobbik fia, Udaj meghalt, - s maga Szaddám Huszein is minimum súlyosan megsebesült. A teljesen megbízhatatlan hírügynökségi történet szerint az iraki elnök vérátömlesztést is kapott, illetve azóta elõbb még hazatért az ambulanciáról, majd jelenleg egy katonai bunkerben ápolják. Ehhez képest az állítólagos súlyos megsebesülését követõ napon egy zûrzavaros lelkesítõ beszédet mondott egy ‘jóságos nagypapiszerû alteregója’ az iraki televízióban, - tegnap-elõtt (március 24-én) reggel 9 órakor (Irakban 11 órakor) pedig ‘historic speech’-et, ‘történelmi beszédet’ intézett az õ népéhez az igazi Szaddám Huszein, igen jó egészségnek örvendve. Igaz, hogy nagyobbik fia már végig hiányzik mellõle...



Ott tartottunk, hogy a szövetséges politikusok megengedhetetlenül lebecsülték és folyamatosan lebecsülik Irak védelmi erejét, pedig hol van még a háború vége, az a dicsõséges pillanat, amikor Bagdad bevétele után pórázra fûzik a több sebbõl is vérzõ iraki diktátort, hogy légi úton Washingtonba szállítsák, Bush úr színe elé! Hiába a szûnni nem akaró bombázások - a lakosság lelkiereje nem tört meg, nem lázadtak fel a diktatúra ellen. Bagdad élete amúgy a mindennapos bombázások után is vissza-visszatér a nem normális, de megszokott rendjébe. Hiába a hódító seregek elborzasztó technikai fölénye, és minden effektív pusztítása - eddig még csupán alig néhány ezer iraki katona adta meg magát, de azok sem álltak át a támadók oldalára. Hiába a sok ezernyi légi bevetés - a bagdadi légvédelem még mindig mûködik, lõ a bombázókra, s nagy-néha talál is... Sõt, még arra is maradt ereje, hogy idõnként rakétákat lõjön ki - Kuwait City irányában. Hangsúlyozottan értékeljük a tényt: hiába volt minden ez irányú ‘szövetséges’ félelem - Irak eddig egyetlen rakétát sem lõtt Izraelre; sõt, a feltételezett (számára tiltott!) scud-okról utóbb maradéktalanul bebizonyosodott, hogy asz-szamúd (150 km hatótávolságú, engedélyezett) rakéták voltak. Nagyon érdekes az eddigi áldozatok viszonylag kis száma! Ha hinni lehet az eddigi harctéri statisztikáknak; Irak néhány-száz polgári és néhány-ezer katonai áldozatot (halottat + hadifoglyot) veszített, - míg ugyanez a szám a másik oldalon legfeljebb néhány tucatra rúg. Nyilvánvaló, hogy mindent eldöntõ csatára számíthatunk március 29-e után Bagdadnál, ha a szövetséges szárazföldi erõk addigra kipihenik magukat, s a hadtápvonaluk is jól mûködik. Az erõviszonyok egészen másként alakulnak, mint Belgrád vagy Kabul ostrománál. A Bagdadot õrzõ köztársasági gárda elit alakulatai (cca. 30 ezer fõ) nagyjából sértetlenek. Fegyverzetük nyilván a legjobb szovjet fegyverekre emlékeztet, - fél évre elégséges lõszer és élelmiszer tartalékokkal rendelkeznek. Számomra talán a legnagyobb talány - mert a híradások errõl sem szólnak! -, hogy mi lett az iraki légierõ, a még a háború kitörése elõtt ‘beharangozott’ 146 darab MIG 23-as és MIG 29-es sorsa? Felszálltak, lelõtték, még a hangárjaikban megsemmisítették-e azokat a bombázások során (a repülõtérrel együtt?), vagy még bevetésre várnak?!



Az iraki háború nekünk a televíziós híradások kibõvült vételi lehetõségét hozta. Mintha csak tudták volna a UPC-Direct illetékesei, hogy nagy szükség lesz rá, - pár nappal március 20. elõtt bekapcsolták a program-kínálatba a magyar Hír TV-t és az arab Al Jazeera hírtelevíziót. A CNN-hez, a BBC-hez, a Sky News-hoz és az Euronews-hoz képest a katari televízióban - ‘zongorázik’ a különbség... Az említett március 21-e (péntek) esti bagdadi B 52-es nagybombázás képeit már az Al Jazeerá-n néztem végig: két, rögtön egymás utáni explózió felvételei azóta is minden nap ismétlõdnek; megmutatva, hogy máig sincsenek ‘jobbak’. Egy nagy, majd térben közvetlenül ‘elõtte’ egy kisebb robbanás látható a képernyõ jobb fél oldalán, amelyek egymás után gombafelhõvé terebélyesednek az égbolton. Vajon ez neutron-bomba volt, korlátozott hatású atombomba, vagy plutónium-bevonatú bomba; a bombák anyja, az oxigén-elszívó, vagy már a híres, jogszabályokkal sem szabályozott E-bomba, amelynek koncentrált mikrohullámú sugárzásától - ez a legújabb háztartási mikró? - állítólag elõbb felforr, majd megsül a testben a vér.


A magyarnyelvû televíziós híradások szenvtelenségében vagy szemtelen amerika-barátságában üdítõ színfolt Bethlen János intelligenciája, amint a CNN-csatorna szövegét fordítja. Az arcára van írva a kétség bizonyossága, hogy amit a tudósító vagy a nézõ mint konklúziót éppen kigondol errõl a háborúról, csak arra jó, hogy a következõ percben menetrend szerint megtörténjék - épp az ellenkezõje...


A CNN és a Sky News ravaszul mixeli az eseményeket. Némi késéssel és furcsa felhangokkal ‘megtudhatunk’ ugyan szinte mindent; ám semmilyen részletet nem mutatnak, ami a szövetségesekre nézve dicstelen, terhelõ vagy szégyen-teli lehet. Márpedig igen sok a zûrös eset! Lángoló katona, amint kirohan egy épületbõl - szerencsére gyorsan eloltják. Megszeppent hadifoglyok - amerikai, brit halottak. A moszlim hitre tért sértõdött jenki soldier, aki kézigránátot dobott társai sátrába. Naponta lepotyogó helikopterek - balesetek, sûrû halál a baráti tûzben. Céltalanul kószáló kis és nagy tevék - fekete füstöt gomolygó, lángoló olajkutak. Taszáron képzett (!) harcoló katona. Az Al Jazeera tegnap röviden Taszárt is bemutatta, - mint a Barátság Táborát (Camp of Friendship). A CNN nem mutatja az iraki nép sebesültjeit, nehogy megessen a szívünk rajtuk, - az Al Jazeerá-n viszont minden valós esemény megtekinthetõ. Tízéves-forma iraki kisfiút hoznak ölben a mûtõbe; riadtan de fegyelmezetten pislog, pedig a bal karja gyakorlatilag hiányzik. Felnõtt türelemmel, szisszenés nélkül tûri, amint a csurom-vér ingét az orvosok szikével vágják le sovány kis testérõl. Istenem, gondolom magamban, adj neki 10 évet az én életembõl, ki már 53 éve szenvedek itt hiába a végtelenített kommunizmusban; neki pedig most jöhet el a jenki demokrácia hajnala - hadd élvezze! A katari tévét szélsõségesnek, illetve propagandisztikusnak bélyegzik az amerika-barátok. Nem lehet ezzel egyetérteni. A hírtelevíziók kötelessége - ha már egyszer megesett ez a háború! -, hogy a valóságot mutassák, a maga könyörtelenségében. Felnõttnek kell tekinteni minden nézõt, aki képes megítélni és megérteni, amit lát. Csõdület Bagdadban a Tigris folyó rakpartján; a baksissal is premizált polgári lakosok épp hajtóvadászatot rendeznek a vízbe katapultált amerikai pilóták elfogására. Sûrû lövöldözés, a tömeg vad gesztikulálása kíséri az akciót. Végül olajat vagy benzint (van nekik elég!) öntenek a parti nádasra, majd felgyújtják... Az embernek az az érzése, hogy Budapesten, a Duna partján ez épp ugyanígy történne; vagy történt is ‘56-ban, az oroszok ellen, csak akkor még nem volt televízió... Azt gondolom, hogy a szörnyû háború történései empátia és némi akasztófa-humor nélkül nem viselhetõk el. (A múlt éjjel semmit sem aludtam a kisfiú látványától.) Egy másik Al Jazeera-felvételen a nagy öreg vadász látható, aki vadászpuskájával lelõtte az Apache-helikoptert. Hosszú Puska napcserzett arcán boldogan áradt szét juszt is az infinity justice... (De a látványtól csak beindult a szomszédom is, aki elõkapta föld-levegõ légi flintáját, hogy a kertje felett kis magasságban hirtelen megjelent önkormányzati helikoptert leterítse, amely orvul korai megelõzõ csapást tervezett mérni az elsõ tavaszi szúnyograjokra. Addig kereste rajta szilaj pillantásával az „U.S. Navy” feliratot, amíg lefröcskölték anthrax-szal, hogy még ma is telis-tele van kiütéssel.) Ma megtudtuk, hogy az amerikai kongresszus által megszavazott segély-keretbõl a magyar állam 15 millió dollárt (júdás-pénzt?) kaphat, ami talán még Taszár üzemeltetési költségeit sem fedezi...



Uncle Sam és Union Jack tehát ott állnak Bagdad, a Béke Városa falai alatt, és minden tartalék erejüket összeszedik, hogy végsõ csatát vívjanak életre-halálra Szaddám elit gárdájával, a Medinával. A ma (március 27., csütörtök) esti helyzet alapján úgy látom, hogy az újkori ‘sztálingrádi ütközet’ bagdadi ismétlõdése úgy jövõ kedden vagy szerdán kezdõdhet meg, nagyjából amikor az újság megjelenik. Látni fogjuk ezt is, mert az Al Jazeera mindent közvetít. Hogy propaganda-céllal? Nézõpont kérdése! Mindenesetre: Venezuela fõvárosában, Caracas-ban, egy kis kápolnában már kedd óta vért könnyezik Szûz Mária szobra; - tán fel akar tûnni?


A ‘baráti tûzben’ (angolul: friendly fire) hõsi halált halt és haló brit és amerikai katonák pedig nyugodjanak békében.


A végtelen és tartós szabadság fényeskedjék nekik.



Nyolc jobbnál jobb ürügy Irak megtámadására



Azt tartja egy régi közmondás, hogy amely cselekménynek ‘sok oka’ van, annak valójában ‘egy igazi oka’ sincs; vagyis az igazi ok valahol mélyebben rejtõzik...


Ilyenformán a deklarált ‘hivatalos okok’ egytõl-egyig casus belli-nek, ürügynek minõsülnek, - egyéni meggyõzõdés kérdése, ki melyiket tekinti ‘igazinak’.


Jómagam az elmúlt hetek során huszonkét különbözõ okot tudtam ‘elkülöníteni’, - azt persze nem állítom, hogy némelyik ok nincs összefüggésben egyik-másikkal... Most az ürügyeket, a második részben pedig a vélhetõ valós okokat részletezem.



1. A tömegpusztító fegyverek megsemmisítése. Arról szól a történet, hogy Irak - legalábbis Kuwait lerohanása, az ‘Öböl-háború’ (1990-1991.) óta - bizonyos tömegpusztító (vegyi, biológiai vagy bakterológiai, illetve rakéta-fegyvereket) gyárt vagy vásárol, tehát birtokol; oly’ stratégiai céllal, hogy azokat saját népe ellen, vagy más országok megtámadása céljából vesse be. Az ENSZ már több korábbi, folytatólagos határozatban kötelezte Irakot feltételezett fegyvereinek ‘hivatalos’ megsemmisítésére, illetõleg a megsemmisítés megtörténtének ellen-õrzése céljából ún. ‘fegyverzet-ellenõröket’ is küldött Irakba, legutóbb éppen a most kitört háborút közvetlenül megelõzõen. Az ENSZ-ellenõrök több hónapig vizsgálódtak, de nem találtak semmit. Az USA és Anglia minden áron próbálta kikényszeríteni, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa adja hozzájárulását, illetve konkrét felhatalmazását ahhoz, hogy a NATO hadereje az ENSZ égisze alatt katonai akció révén szerezzen érvényt a vonatkozó ENSZ-határozatoknak. Az ENSZ s a NATO meghatározó jelentõségû tagállamai, Franciaország, Német-ország, valamint Oroszország vétójukkal fenyegették az USA és Anglia tárgyi kezdeményezését, mert a fegyverzet-ellenõrök további vizsgálódását tartották volna inkább szükségesnek egy kétséges kimenetelû, kalandor háború helyett. Végül George W. Bush, az USA elnöke 48 órás ultimátumot szabott Szaddám Huszeinnek, hogy elhagyja Irakot; majd amikor a határidõ sikertelenül lejárt, - 2003. március 20-ikán éjjel, ENSZ és NATO jóváhagyás nélkül, nagy erõkkel megtámadta Irakot. Ma van az Iraki háború 16. napja; az angolszász seregek mélyen benyomultak az ország belsejébe, hevesen bombázzák a legnagyobb városokat, nagyjából körülzárták Bagdadot, - de mind a mai napig sem vegyi, sem biológiai fegyvereket, sem tiltott hatósugarú rakétákat nem találtak. Az angolok tájékoztatása szerint az amerikai hadsereg viszont vitt magával vegyi fegyvereket, - esetleges effektív hadszíntéri bevetés céljából...!


2. Érvényt szerezni a hatályos ENSZ-határozatoknak. A tömegpusztító iraki fegyverek megsemmisítését elõíró határozatoknak éppen hogy a fegyverzet-ellenõrök munkájának folytatása révén lehetett volna érvényt szerezni, amint azt Franciaország, Németország és Oroszország (emellett több más állam is) javasolta. Az ENSZ felhatalmazása nélküli fegyveres akció óta egyfolytában csökken ennek az esélye. Mondhatnám úgy is: az USA és Anglia nemzetközi legitimitást nélkülözõ támadása valósággal ‘csúfot ûzött’ az ENSZ-bõl; - így innentõl kezdve már értelmetlen is bármilyen ENSZ-határozatokra hivatkozni. Elõzetesen az ENSZ felhívására Irak több-tízezer oldalas jelentésben számolt be arról, hogy nincsenek tömegpusztító fegyverei. A háború eddigi lefolyása, ‘eredményei’ mind Irak igazmondásáról tanúskodnak... Jószerivel borítékolni lehet a háború végére ‘a negatív látleletet’, a végeredményt: Iraknak (már) nem voltak tömegpusztító fegyverei, amikor a szövetségesek megtámadták... Súlyos könnyelmûségre vall egyébként e tekintetben is a háború megindítása! Ugyanis Irak senkit nem fenyegetett állítólagos vegyi és/vagy biológiai fegyvereivel, - ámde ha történetesen lett volna ilyenje, nyilván bevetette volna Izrael s Kuwait ellen, vagy leginkább az amerikai és az angol csapatok elleni harcokban. Arra pedig gondolni sem jó; mi történt volna, ha egy rakéta vagy bomba telibe talál mondjuk egy ‘anthrax vagy ricin gyárat’! Humanitárius tömegkatasztrófa...


3. Szaddám Huszein diktátor eltávolítása. Bush ‘létezõ’ apa-komplexusának (jogos) feltételezése nélkül nehéz megmagyarázni: miért éppen Irak elnökét kell eltávolítani, amikor a világ egyébként tele van olyan diktátorokkal, kiknek (pl. a moszkvai operaházban ideggázt használó, mellesleg ‘csecsenirtó’ Putyin, Moammer Kadhafi líbiai vezér, Észak-Korea, stb.) az önkényuralmi rendszere semmivel sem kevésbé veszélyes a külvilágra, mint Iraké. Nem nehéz belátni, hogy egy rendszer (egy diktátor) fennmaradásának a kockázata csak attól függ, milyen befolyást képes gyakorolni más országokra, szomszédaira és a világra. Igaz ugyan, hogy több mint 20 éve Irak megtámadta szomszédját, Iránt, - ám ez a háború sokkal inkább a hidegháborús vetélytársak, az USA és a Szovjet-únió bûne volt, amiért felfegyverezték és feltüzelték egymás ellen a két perzsa államot. (Ebben speciel fontos szerepet játszott az akkori kommunista Magyar-ország is!) Igaz, hogy 1990-ben Irak lerohanta Kuwaitot; amely egyébként egy ‘világstratégiai mûállam’ a Perzsa-öböl bejáratánál, - afféle geopolitikai korlát az iraki rezsim számára, mintegy elzárva azt egy szélesebb tengeri kijárattól. A mai világhelyzetben már egyik háború sem lenne lehetséges; kizárható tehát, hogy Irak katonailag fenyegetné a szomszédait. Mint a mostani háború mutatja: Irak rakétáival - legyen azoknak akármilyen töltetû robbanó-fejük - nem éri el olymértékben még a közvetlen szomszédait sem, hogy kárt tehessen bennük. Irak, mint rezsim, sem politikailag, sem katonailag nem fenyegetheti a világot..! Egyébként: amennyiben Szaddám Huszein személyisége valóban ilyen súlyos probléma az USA számára, akkor joggal merül fel a kérdés, miért hagyta futni idõsebb George Bush 1991-ben?! Lehetséges, hogy az iraki elnök kockázatos korábbi titkok tudója, tanúja, amiért likvidálni kell? Nem lehetne, nem lehetett volna ‘egy magányos merénylõvel elintéztetni’, mint a Kennedy-fivéreket?! És megkímélni ezzel sok-százezer ártatlant, s egy gyönyörû történelmi országot?


4. Az iraki nép felszabadítása. Kétségtelen, hogy a legutóbbi években az USA mind nagyobb kedvet érez magában ahhoz, hogy ‘felszabadítsa’ mindazokat az országokat, melyek népe - szerinte - elnyomatásban él. Az is kétségtelen, hogy ennek a hobbyjának csak azóta hódolhat ‘háborítatlanul’, amióta a vetélytárs Szovjetúnió eltûnt a világpolitika színpadáról, - hiszen a világ népei kisebbik hányadának elnyomója éppen a Szovjetúnió volt. Ma már nincsen jelentõs erõ, amely korlátozhatná az USÁ-t felszabadító elképzeléseinek megvalósításában. A probléma csak az, hogy korábban a Szovjetúnió ugyanezzel az ideológiával igyekezett alátámasztani saját hódító törekvéseit, hogy tudniillik felszabadítja ezt vagy azt az országot (pl. Afganisztánt!) az imperialista rémuralom alól. Az amerikaiak komolyan hitték, hogy az irakiak (a siíták) majd egyrészt azonnal fellázadnak a diktátor ellen, másrészt majd virágcsokrokkal várják támadóikat.


5. A liberális demokrácia exportja. A nagy kérdés, hogy vajon exportálható-e a liberális demokrácia, amely a tévedhetetlen Francis Fukuyama szerint ugyebár minden társadalmi rendszerek legtökéletesebbike, egyben az emberi történelem legvégsõ stádiuma? Felszabadítható-e bármely ‘elnyomott’ nép (esetünkben az iraki) anélkül, hogy megkérdeznénk, akarja-e? Annak idején a szocializmus a gyakorlatban ‘exportálhatónak’ bizonyult; nemcsak a II. világháborút követõen a dicsõ Vörös Hadsereg nemzetközi békeszerzõdésekben deklarált megszállási övezetében, hanem késõbb folyamatosan bõvülõ területen. Így ‘gyõzhetett’ a szocialista forradalom pl. a három balti államban, Kubában, Chilében, Észak-Vietnamban, Észak-Koreában, Kambodzsában; sõt, majdnem Afganisztánban is, csak hát abba már beletört a leszálló ágban hódító szovjetek bicskája..! Eme nagyszabású ‘világ-felszabadító hadjárat’ keretében lettünk mi is szocialista ország - 1945-tõl 1991-ig; ekkor távoztak országunkból az ideiglenesen nálunk állomásozó felszabadítók. Közben, 1956-ban volt egy apróbb incidens, amikor ‘spontán’ felkelt a magyar nép, hogy felszabadítsa saját magát a felszabadítók rémuralma alól; de hiába kértük az amerikaiak segítségét, süketséget színleltek. Megegyeztek Moszkvával - akik akkoriban Egyiptom felszabadításával voltak elfoglalva -; s cserben hagytak minket, cserében Egyiptom megtartásáért. Pedig mi nyilvánvalóan fel akartunk szabadulni; nem úgy, mint most az iraki nép. Ma Papp Lajos, az Irakot a napokban ‘hiába megjárt’ szívsebész a következõket mondta errõl az ATV-ben: „Gaztett, hogy ezt a könyörtelen hódító háborút a ‘felszabadítás’ nemes cselekedetével próbálják beburkolni!” Elmondta még, hogy hiába gonosz diktátor Szaddám Husszein, az iraki nép nem tudatosítja ezt magában; s a túlélés életösztönétõl hajtva jól élnek, éppúgy, ahogy a magyar nép is jól élt Kádár János diktátorsága idõszakában! Mese a felszabadításról!


6. Megelõzõ csapás esetleges iraki támadás ellen. Ha még emlékszünk rá, - pár héttel a háború kitörése elõtt egyre magasabb sebességi fokozatba kapcsolt az izraeli háborús tömeghisztéria: a polgári lakosok ezrei álltak sorban rég lejárt szavatosságú gázálarcaik újra cserélése céljából, hiszen komolyan tartottak egy iraki rakéta-támadástól, pontosabban a vegyi fegyverek bevetésétõl Izrael ellen. (Itt jegyezném meg: mennyivel ‘célszerûbb’ lett volna, hogyha tartalék-gázálarcaink több-ezres feleslegét nem Törökországnak ajánljuk fel a védelmi kötelezettségeink (?!) teljesítése ‘ürügyén’ - úgysem kell nekik! -, hanem mind elküldjük Izraelnek! Igaz, hogy nekik sincsen szükségük rá; emellett elküldeni sem tudtuk volna, akárcsak a törököknek se, a mai napig - de mindegy...) Az elsõ Öböl-háborúban (1991.) Irak még rendelkezett scud-rakétákkal, ki is lõtte õket Izrael irányában; s néhánnyal el is találta Haifa kikötõvárosát. Pár polgári halott volt az izraeli veszteség; innen a legújabb kori félelem, amely abszolút alaptalannak bizonyult. Se scud-rakéták, se vegyi fegyverek - csak gázálarcok. Mára már nyilvánvalóvá vált, hogy a megelõzõ csapás teóriája fiktív alapokon nyugodott, hiszen Irak senkit nem akart megtámadni, sõt, nem is volt mivel.


7. A világterrorizmus felszámolása. A világ elmúlt néhány havi eseménynaptárát áttekintve feltûnhet, hogy - minden elõzetes beharangozás ellenére - épphogy nem a terrorizmus növekedett, hanem csupán a terrorizmus elleni harc. Voltak ugyan ‘terrorizmus-szerû’ események, pl. kubai repülõgépek eltérítése, - ámde ezeknek sem az iszlám fundamentalizmushoz, sem az arab terroristákhoz, sem Usama bin Ladenhez, az Al Kaidához, sem Irakhoz, vagy az iraki háborúhoz nem volt semmi köze. Voltak tucatjával utóbb teljesen alaptalannak bizonyult riadók, vaklármák, furcsa balesetek szép számmal az USÁ-ban, vagy éppen a londoni repülõtéren, - de arab terrorista merénylet egy sem. Hiába közölte nap, mint nap az amerikai hírszerzés, hogy az Al Kaida hol itt, hol ott készül nagy-szabású merényletre amerikai célpontok ellen; egy esetben sem történt semmi. Terrorizmus-szerû megmozdulások, események kizárólag azokon a területeken zajlottak, ahová a legutóbbi években az amerikai hadsereg felszabadítása révén ‘sikerült’ exportálni a liberális demokrácia kezdeményeit: Afganisztánban és Szerbiában. Afganisztánban robbantgatnak, rombolnak, bombáznak, aknáznak és pusztítanak továbbra is - mint azelõtt -; ami nyilván a demokrácia velejárója. Szerbiában pedig, ahol a lopakodók által lebombázott Duna-hidak mindenfajta újjáépítési ígérgetések ellenére továbbra is a mederfenéken hevernek; olyan-fokúra növekedett a közbiztonság, vele a liberális demokrácia, hogy a zûrzavar homályából elõlopakodó Zimonyi-klán - a ‘legjobb amerikai hagyományokra’ emlékeztetve! - minden gond nélkül halálos merényletet követhetett el Szerbia elsõ embere ellen: hidegvérrel agyonlõtték a miniszterelnök Zoran Djindjic-et. Az embernek az a határozott érzése, hogy a liberalizmus kontra terrorizmus kérdés a legjobb esetben is egy tipikus tyúk-tojás probléma...


8. Az iraki olajmezõk privatizálása. A mai súlyos idõkben, amikor például a bin Laden szaúdarábiai olajsejk-dinasztia egyik fõ részvényes lehet a nemzetközi hírû távközlési-informatikai cégben, a Motorolá-ban; nehéz ügy kiigazodni az egyetemes részvénytulajdon személytelenségének személyi konstellációiban, - annyit mindenesetre tudni lehet, hogy a Bush-család amúgy polgári életében az olaj-üzletben utazik, nevezetesen a texasi Texaco, és/vagy a Penzzoil cégben. Irakra nézve súlyosbító körülmény, hogy Szaddám Huszein az eddigi életében kizárta az angolszász illetõségû részvényeseket az olajmezõk hasznosításából; a kitermelés koncessziós jogát kizárólag francia, német, orosz és kínai cégek számára biztosította. A háború kitörése elõtt a mai szövetségesek hivatalosan is deklarált formában kinyilatkoztatták, hogy magától értetõdõen szükséges az iraki olajmezõk, az olajkincs privatizálása, - természetesen elsõsorban amerikai és angol cégek részvételével. Nem csodálkozhatunk hát azon, ha a szövetséges hadsereg - mintegy mellékfoglalkozásban - valamelyik terület elfoglalása után, azonnal igyekszik eloltani az adott területen lángoló-füstölgõ olajkutakat.


Különben a végén nem lesz majd mit privatizálni!



A háború még mélyebb, nem ürügyszerû okairól - majd a következõ héten.




Egy valós ok: a gyógyszer-lobby kielégítése



Természetesen a múlt heti lapszámban felsorolt nyolc ürügy bármelyike külön-külön, és bármely más összefüggésben is valódi okát is képezheti a támadásnak, Irak ellen. Így például nyilvánvalóan valós ok lehet a mesés olajkincs elhódítása, amely nagyságában Szaúd-Arábiáéval vetekszik. Valódi ok lehet az iraki rendszer megdöntésére irányuló törekvés is, éppúgy, mint Szaddám Huszein diktátor mûvi eltávolítása, vagy a liberális demokrácia exportja, hiszen mindezek megvalósítása feltétel az olajkutak megszerzéséhez, az olajmezõk angolszász privatizációjához. Vannak azonban ennél magasabb, áttételesebb világpolitikai összefüggések is...



A gyógyszer-lobby kielégítése. Hiába van, hogy a mai ipar, mezõgazdaság és a teljesítményükhöz kapcsolódó szállítás és közlekedés - tehát az összes gazdasági aktivitás - kulcskérdése az energia, ami pedig a mai, fosszilis tüzelõanyagokra felépített gyártási technológiáink esetében alapvetõen ásványolajat jelent, illetve feltételez, - más súlyos érdekek is hatnak: vagyis nem csak olaj létezik a világon. Nagyon érdekes Dr. Matthias Rath orvos nyílt levele George W. Bush amerikai elnöknek, mely 2003. február 2-ikán, vasárnap jelent meg a The New York Times-ban, „Egészséget csináljatok - ne háborút!” címmel, s amelyet még további két levél követett: február 28-ikán az „Ez a háború nem az Erõ, hanem a Kétségbe-esés jele!”, s március 9-ikén a „Többé nem vagyunk hajlandók feláldozni az egészséget és a békét!” címû. (A levelek elolvashatók, letölthetõk az Internetrõl.) Márpedig energiaipar, ásványolajipar, vegyipar és gyógyszeripar - s az érdekeik - szorosan, szervesen összefüggenek. Rath nem kevesebbet állít, mint hogy az Irak elleni támadás célja nem a terrorizmus leküzdése, vagy az olajmezõk elfoglalása, hanem a leghatalmasabb befektetõi ipar - a gyógyszeripar - teljes összeomlástól való megmentése! Indoklás: a gyógyszeriparnak, mint gazdasági ágazatnak az érdekében áll a betegségek létezése. A szintetikus gyógyszerek az üzlet jegyében csakis a szimptómákat veszik célba, de nem szüntetik meg a betegség gyökerét képezõ tényezõket. A betegségek terjedése és pusztításuk alapfeltétele az iparág növekedésének; a betegségek megelõzése és végleges leküzdése aláásná az üzlet gazdasági alapjait. A gyógyszerek halálos mellékhatásai következtében felmerülõ elhalálozás az eliparosodó világ negyedik leggyakoribb halálozási oka. A mellék-hatások több amerikai állampolgárt ölnek meg évente, mint a II. Világháború és a Vietnámi Háború összesen. A gyógyszeripar szembekerül a szabadalmi díjakból befolyó nyereség s az emberek valós egészségi szükségletei közti megoldhatatlan konfliktussal. A fejlõdõ országokban a gyógyszerek nyereségességének erõltetett kikényszerítése - ez folyik Magyarországon is! - a legfontosabb okozója az AIDS és egyéb fertõzõ betegségek (pl. Ebola, s legújabban az ‘atipikus tüdõgyulladás’) elterjedésének. Ugyanakkor a vitaminkutatás eredményei, a sejtbiológia, valamint a természetes gyógymódok térhódítása (nem lesz szükségünk gyógyszerekre!) is lehetõvé teszik napjaink legveszélyesebb betegségeinek eredményes gyógyítását. Ezek a terápiák a betegségek megelõzésére és leküzdésére koncentrálnak, s nem csak a tünetek kezelésére. Ami a szintetikus szerek veszélyes mellékhatásait illeti - a gyógyszeripar jelenlegi krízisében nagy szerepet játszott a Bayer cég Baycol nevû, koleszterin-csökkentõ készítményének a világraszóló botránya. Még 2001. augusztusában a gyógyszer visszavonására kényszerültek, mivel az alkalmazását követõen több mint 50 személy elhalálozott, és potenciálisan körülbelül 6 millió ember lett kitéve az izomszövet-feloldódásnak nevezett halálos mellékhatásnak. A Bayer német, valamint a brit SKB gyógyszeripari óriása szembe került a több, mint 7000 páciens által indított egyéni és csoportos perek, valamint a kormányok tisztviselõi által indított büntetõjogi eljárások - hanyagságból elkövetett ember-ölés vádjával - súlyos gazdasági következményeivel. Az ügybe keveredett cégek részvényein például csak a cégekbe befektetõk - dollár-milliárdokat veszítettek. Más gyógyszerek (béta-blokkolók, kalcium elleni szerek, ösztrogén helyettesítõk, stb.) mellékhatásaitól egészségkárosodást elszenvedett betegek is pert indítottak; így összességében a gyógyszeriparnak ugyanazzal a szörnyû sorssal kell szembe-néznie, mint a dohányiparnak, mivel egész országok és nemzetek perelték õket be az állampolgáraikat ért atrocitásokért...


Ez a folyamat azonban megtorpant 2001. szeptember 11-ikén, amikor is olyasmi történt, ami hosszabb idõre elterelte a világ figyelmét a gyógyszeripar krízisérõl. Ezen a napon máig rejtélyes, és teljességgel kiderítetlen körülmények között dõlt össze a newyork-i Manhattan-ben a World Trade Center két ikertornya, állítólag két eltérített belföldi utasszállító járat Boing-jének becsapódása miatt; ami végül is több, mint 2600 ember halálát okozta. Akinek netán kétségei támadtak aziránt, hogy a tornyok ledõlését tényleg az óriásgépek becsapódásai okozták-e, annak (újra elolvasásra!) figyelmébe ajánlom a Nemzetõr 2003. március 26-iki száma 3-5. oldalán olvasható, e tárgyban megjelentetett írásokat. Tény, hogy szinte még össze sem omlottak a párhuzamos (háttér)hatalmi szimbólumokként is felfogható (ami a két párhuzamos vonalat illeti, lásd még: a dollár jelében a függõlegesen, az euró jelében a vízszintesen látható ‘két csíkot’, valamint egy szónoki emelvény ‘tartó oszlopait’), égbe meredõ fallikus jelképek, - George W. Bush, az Amerikai Egyesült Államok elnöke azonnal meghirdette a háborút a világterrorizmus ellen, majd szinte habozás nélkül megtámadta Afganisztánt, ahol Usama bin Laden, az elsõszámú nemzetközi közellenség rejtekhelyét sejtették. Ma már egy újabb pót-cselekvésnek lehetünk részben tévénézõ szem-és fültanúi, részben pedig netán a potenciális veszélyeztetettjei (vagy áldozatai), de világpolgárként mindenképpen a szenvedõ alanyai, - most éppen Irak ellen folyik az immár illegitim angolszász ‘megelõzõ katonai csapás’, s lehet, hogy ezután Szíria, Szaúd-Arábia, és/vagy a renitens Észak-Korea következik a sorban...


Tény, hogy W. Bush nem csupán a katonai akciók megindítását kezdeményezte. A kormánya élére állt a gyógyszergyárak által indított nemzetközi erõfeszítésnek, amelynek a célja, hogy az ENSZ ‘Étkezési Szabvány’-megbízását kihasználva, törvényen kívül helyezzék a természetes hatóanyagú terápiákat. A legutóbbi, a fejlõdõ országok AIDS elleni harcát támogató ‘segély-program’ nem más, mint 15 milliárd dolláros támogatás a gyógyszergyáraknak. Miközben elhanyagolják az immunrendszer legyengülését leküzdõ hatékony természetes gyógymódokat, - ez a projekt biztosítja a gyógyszergyáraktól való függést. A ‘Honvédelmi Akta’ biztosítja a gyógyszer-gyártók védettségét az oltóanyagokkal kapcsolatos jelen és jövõbeli felelõsségre vonással szemben. Az ‘orvosi jogi felelõsség reformjával’ kapcsolatos tervek szerint csökken a gyógyszer-gyártó cégek jogi felelõssége...


A gyógyszeripar mögött álló szürke eminenciások a lobbistáikat kulcsfontosságú politikai pozíciókba helyezték. George W. Bush és Tony Blair a gyógyszeripari termékek két vezetõ exportáló országának elsõ emberei. Egyben õk az Irak elleni háború legagresszívabb támogatói, sõt - szervezõi. Donald Rumsfeld számos gyógyszeripari multinacionális cég (Searle, Gilead, stb.) vezérigazgatója, és/vagy igazgatótanácsi tagja volt. Most õ - mint védelmi miniszter - a háború egyik leg-erõteljesebb támogatója a Bush-kormányzatban; és õ dönti el, meddig hulljanak a bombák. A háborúk, az elhúzódó nemzetközi válságok és az állampolgári jogok korlátozása a gyógyszeripari érdekcsoportokat szolgálja. Az alábbi tények most már új fényben jelennek meg: (1) A gyógyszeripar volt a legnagyobb olyan ipari csoport, amelyik a Bush-kormányzat háborús célkitûzéseit támogatta a 2002. évi választások során. (2) A gyógyszeripar elsõként húzott hasznot a ‘Belbiztonsági Törvény’-bõl, mivel garantált védelmet kapott a termékei súlyos mellékhatásai miatt ellene indított perek során. (3) George Bush elnök az USA állapotáról szóló beszédében nem támogatta a hatékony elsõdleges betegség-megelõzést, de 400 milliárd dolláros támogatási programot ígért a gyógyszer-gyártóknak, a hatékony egészségvédelem ürügyén. (4) Az afrikai AIDS-betegek kezelésére biztosított 15 milliárd dolláros támogatás is elsõsorban a gyógyszeripari vállalatokat szolgálja, s nem Afrika népét. A cél, hogy - a hatékony és megfizethetõ alternatív terápiák ellenére (tanulmányok bizonyítják, hogy egyedül a C-vitamin képes a HIV-vírus aktivitását több, mint 99 %-os mértékben csökkenteni!) - ezeket az országokat a gyógyszeripari kartelltõl függõvé tegyék...


Dr. Matthias Rath így összegez: „Az Irak elleni háborúnak nem a ‘terrorizmus’ leküzdése vagy az olajmezõk elfoglalása a célja. Ez a háború a gyógyszeripar/ olajipar ágazatokba befektetõ érdekcsoport világméretû monopóliumának a biztosításáért kidolgozott hosszú távú stratégia része. Az elhúzódó nemzetközi konfliktusok, így a háborúk - amelyek során akár tömegpusztító fegyverek is bevethetõk - mind ennek a célnak az elérését, valamint az esetleges ellenzék leküzdését szolgálják. Ez a háború nem az Erõ, - hanem a Kétségbeesés jele.”



A háború eszkalációjának legfontosabb oka, hogy a gyógyszeripar újra ellenõrzõ szerephez jusson s létrehozhassa hosszú távú globális monopóliumát a ‘betegség-üzletben’. Ezt csak akkor érhetik el, ha kurtítják a polgári szabadságjogokat, - az információ szabadságát és a természetes egészségvédelemhez való szabad hozzá-férés jogát. A háborúk, különösen a tömegpusztító fegyverek alkalmazói mindezt el is érhetik. Mindannyian tanúsíthatjuk: a gazdasági élet mai ‘uralkodói’ nem hajlandók önként feladni pénzügyi privilégiumaikat. Mint évszázadokkal ezelõtt is; - vesztükben képesek ezreket, sõt, milliókat feláldozni. Évszázadokkal ezelõtt azonban a háborúkat még karddal és muskétával vívták; ma pedig tömegpusztító fegyverekkel, többek között nukleáris fegyverekkel. Az Amerikában, vagy a világ más országaiban élõ embereknek döntést kell hozniuk: valóban ezt akarjuk?!


Jelenleg az orvosi kutatásokat a gyógyszergyárak részvényárai mozgatják, s nem az emberek valós egészségügyi szükségletei. A természetes alapokon nyugvó egészségügy és a sejtszintû egészség elveinek megvalósítása a világ egészségügyi ellátásában milliárdos költségeket takaríthat meg. Ezeket a milliárdokat vissza is kellene forgatni a természetes egészségügyi ellátásunk további kutatásába. Tény, hogy nagyon sok betegségünk kötõdik az alapvetõ tápanyagok (C-vitamin, lizin, prolin, kalcium és magnézium, nyomelemek, stb.) hiányához a sejtekben. A köz-egészségügyi politika részeként megvalósuló átfogó primer prevenciós kutatási programok lényegesen eredményesebbé tehetnék a betegségek elleni küzdelmet. A legtöbb ember számára nem ismert, hogy a gyógyszeripar (betegség-megelõzés helyett) valóságos háborút vív a profitjáért - az emberiség ellen. A The Journal of the American Medical Association 1998. április 15-iki száma szerint ebben a ‘háborúban’ évente több, mint 100 ezer ember hal meg; több, mint másfél-millió pedig kórházba kerül a receptre felírt gyógyszerek káros mellékhatásai miatt... Az ‘otthoni háborúban’ az emberek többféleképpen szenvednek sérüléseket. Például úgy, hogy ‘egészséget’ ígérnek nekik, - ehelyett azonban gyógyszereket kapnak, amelyek nem gyógyítanak, csak a tüneteket fedik el. A betegek milliói és teljes gazdaságok jutnak csõdbe, hogy a ‘betegség-ipar’ fõszereplõi óriási nyereségre tehessenek szert. Ez természetesen nem is meglepetés, mivel a betegségek fenn-maradása, sõt, a különféle kórok körének bõvülése (!) a gyógyszeripar további növekedésének elõfeltétele, - míg a prevenció és a betegségek sikeres leküzdése veszélyezteti ennek az üzletágnak a profitját...



Dr. Matthias Rath sorait elolvasva, valamint a legutóbbi háborús események okait és lehetséges következményeit latolgatva; az embernek furcsa gyanúi támadnak. Mi van akkor, ha az emberiségért aggódó, nagy tudású ám naiv és ártatlan Rath doktornak ok-feltáró elemzésében, következtetéseiben nemcsak, hogy igaza van, de jóhiszemûségében még el is van maradva egy brossúrával a valóságtól? Nem lehetséges-e, hogy a valóság már messze túlszárnyalta az orvos következtetéseit? Nem lehetséges-e, hogy a gyógyszeripar - egyébként valós - partikuláris érdekei összecsengenek az olajipar, a petrolkémia, az energiaipar, a hadiipar; sõt, az USA világuralmi törekvéseivel, háborús doktrínájával, illetve a mindezeket egyre agresszívabban képviselõ lobbyk pillanatnyi taktikai és hosszú távú stratégiai érdekeivel? Mi van akkor, ha itt és most az egyesült lobby-érdek vív elkeseredett apokaliptikus háborút az emberiség jobbik felével szemben? Nem lehet-e, hogy a megsokasodott és sokasodó (Kína, Korea, India, Pakisztán, Indonézia, Japán; az afrikai, a távol-keleti, illetõleg a muzulmán, elsõsorban arab országok) nemzetek a nem is olyan távoli jövõben olymértékû konkurenciát jelentenek az ún. nyugati, mindenekelõtt az amerikai (angolszász) civilizáció számára, amit csak tervszerû létszámcsökkentéssel, egyfajta endlösung-gal ‘lehetséges’, illetve próbálnak meg kezelni? Hiszen a Föld jelenlegi, közel 6,5 milliárd fõs lakosságából már most is csak 1,5 milliárd a ‘fehér’ (aki az ún. nyugati civilizációt képviseli), míg például a muzulmán hitûek (fõként arabok) lélekszáma 1,7 milliárdot tesz ki! Aztán az is eszembe jutott, hogy a nyugati civilizáció olyannyira jólétben él, az életminõsége olyannyival magasabb a keleti és a déli népekénél - a 20 %-os létszámarányt képviselõ nyugati elit fogyasztja el a Föld javainak 86 %-át, míg a 80 %-nak csak a javak 14 %-a jut! -, hogy luxuséletérõl esetleg sosem hajlandó lemondani. Márpedig a ma fejlõdõ országok népessége - okkal s joggal - ragaszkodik hozzá, hogy a belátható jövõben ugyanolyan színvonalon éljen, mint nyugati társai. Ám az a szomorú valóság, hogy a jelenlegi technológiák alkalmazása mellett Földünk erõforrásai a jólétnek ezt a kiegyenlítõdését nem teszik lehetõvé. Mi a megoldás? A nyugati civilizáción perspektívájában csak az segít, ha még idejében - míg még eléggé erõs - meggátolja, hogy a túlnépesedõ keleti és déli államok ‘túlnõjenek’ rajta! Igaza lenne Huntington-nak, - ez a civilizációk összecsapása?!


Ezek után már feltehetjük a következõ, nagyon is indokolt kérdéseket:


n Kinek állt érdekében a WTC-ikertornyok ledöntése?


n Kinek állt érdekében a világterrorizmussal való pánikkeltés?


n Kinek állt érdekében Afganisztán, Irak (s majd a többiek) lerohanása?


n Kinek állt érdekében a vegyi és biológiai fegyverekkel való fenyegetés?


n Kinek állt érdekében az anthrax-spórák szétszórása az USÁ-ban?


n Kinek állhatott érdekében az atípusos tüdõgyulladás vírusának elterjesztése?


Egyszer talán még megtudjuk...



Irak megtámadásának lehetséges valós okai



A múlt heti lapszámban, legalábbis publicisztikai szinten, nagyjából ‘kivégeztük’ a gyógyszer-lobbyt... A mai nap, immáron eléggé hihetõnek tûnõ híre, hogy az iraki háború huszadik napján az amerikaiak - miután Bagdad inváziójának úgy a harmadik napján már el is foglalták Szaddám Huszein legfontosabb három elnöki palotáját - végül is valószínûleg ‘kivégezték’ az iraki elnököt, 2 fiával együtt...


Állítólag a még élõ katonai vezetõkkel ‘kibõvített munkaértekezletet’ tartottak volna egy olyan kvázi lakóépület pincéjében, amely nem rendelkezett a bunkereik légitámadás elleni beton-védelmével. Nosza, több sem kellett a szövetséges hír-szerzõknek; azonnal leadták a drótot: „Oda lõjetek!”. S lõn is azonnal ‘végtelen szõnyegbombázás’, - a tanácskozás színhelyére legalább két, egyenként 900 kilo-grammos bomba csapódott be; vélhetõleg kioltva az iraki ‘fõgonoszok’ életét...


A ma esti összefoglalóban Szaddám Huszein halálának hírét - visszavonták.



Ami az elnök palotáit illeti, azok sem fogják sokkal túlélni a lakójukat. Ismét egy felejthetetlen képsor - ezúttal a Sky News-tól, hiszen a CNN-t és az Al Jazeerá-t már korábban ‘kitiltották’ a honvédõk Bagdadból, ma pedig ‘ráadásként’ kilõtték a támadók a bagdadi irodát, tudósítójával együtt -: az elnöki palota elfoglalása...


Mezopotámia, a Tigris és az Eufrátesz völgye - az emberi civilizáció bölcsõje. Ez ma felerészben Irak, felerészben Irán - két, ásványolajban igen gazdag fél-perzsa ország, furcsán sokféle habitusú, de szemre igen szép s szimpatikus félarab-szerû lakossággal. A civilizációs emlékhely nagyjából 4-5, de lehet, hogy 6 ezer éves... Irak fõvárosa, Bagdad, a Béke Városa, az 5 millió lakosú világváros - lényegében sem mint emberi lakóhely, sem mint történelmi emlékhely nem létezik többé. Míg Bászrát, a 2 millió lakosú, második legnagyobb iraki várost az angolok; - ezalatt Bagdadot az amerikaiak bombázták és lõtték ízzé-porrá, tették legalábbis hosszú évekre lakhatatlanná. A helyszíni közvetítés a következõt mutatja: sietve érkezik egy amerikai Abrams-páncélos, majd a díszes kapu elõtt gondosan vészfékez, - az ember azt hinné, illedelmesen kopogtatni fog. De mégsem! Egy gyalogos most leugrik a harckocsiról, a zárt kapu elé, és anélkül, hogy a kilincshez nyúlna, - egy hatalmas rúgással belódítaná a jobboldali szárnyat, de az épphogy csak benyílik. A tank vezetõje erre padlógázt ad, s jó harminccal bedönget az elnöki palotába, a csukott kétszárnyú kapun keresztül. Jobbról-balról leugrálnak róla a talpasok, a géppisztolyaikat elõre szegezik; de nem kell lõniük: a gyönyörû épület - töküres. A látvány lenyûgözõ! Ragyogó tisztaság, monumentális termek, tágas fürdõszoba és csupa-csupa márvány, s csillogó arany mindenütt. Irak ‘Fehér Háza’ - belülrõl. Még a héten sitt lesz az egészbõl, - vagy esetleg múzeum, a következõ évtõl...


De folytassuk a megkezdett fejtegetést az iraki háború lehetséges valódi okairól!


Az egyszerû, konkrét okoktól, - az összetettebb, elvont és globális okokig...



1. A legújabb haditechnika kipróbálása. Még a laikus tévénézõ számára is sok-minden feltûnhetett. Iraki légierõ mintha nem is lett volna, úgy elsöpörték. A lég-védelem ugyan mûködött, s még ma is mûködik Bagdadban; ám alig féltucat hadi gépet tudtak lelõni, bár igen kis magasságban támadtak. A szövetséges technikai veszteség valójában csekély; több repülõgép és helikopter zuhant le balesetben, vagy a baráti tûzben, mint az iraki légvédelem ágyúitól. A Perzsa-öböl partjainál horgonyzó hadihajókról kilõtt cirkáló rakéták (missiles) és a mûholdas vezérlésû bombázás, valamint a nehézbombázók (B 52) által ledobott óriásbombák hatása döbbenetes volt, - 2-3 hét leforgása alatt gyakorlatilag a földdel tették egyenlõvé Bagdad és a többi nagyváros minden stratégiai fontosságú épületét, létesítményét. Az egyik, alábunkerezett elnöki palota helyén például nem maradt más, csak egy 25-30 méter mély bombatölcsér. Ami Irak fõútjait (highways) illeti, azoknak nagy bajuk nem esett; mivel rajtuk vonultak be a hódító angolszász hadsereg gépesített és gyalogos (troops) alakulatai, így megõrizték õket. A fõutak mentén a táj szinte holdbélivé változott. Égõ olajkutak, kilõtt és lángoló harci jármûvek, szürkeszín növényzet és leégett, halódó pálmafák, tankok szanaszét heverõ alkatrészei; épp mintha a tegnapelõtt lefutott brazil Forma 1-es nagydíj autótörmelékeit (cca. 10-15 autó tört dirib-darabokra) látnánk... Negyvenegy fok van árnyékban, mindent sûrû, gomolygó fekete füst borít. Íme a liberális demokrácia szuper-technikájának elképesztõ hatékonysága! Bagdadban már szinte csak a hidak állnak, minden más a földre omlott. A lakóházak nagy része is... A város utcáit tankroncsok tucatjai, százai torlaszolják el; lehetetlenné téve mindenfajta szervezett életet és normális közlekedést. Mindenütt 30-50 kilogrammos menetfelszereléssel, kihangosítással, rohambiliben szájmikrofonjaikba (mikroport? - tanultam meg a ‘Big Brother’-bõl) üvöltözve rohangászó és vadul gesztikuláló amerikai katonákat látunk, amint épp az õslakosok, a ‘bennszülött birkanyáj’ csõre töltött terelgetését, egzecíroztatását gyakorolják. Szemmel látható a sikerre orientáltság, a tudomány és a technológia, a modern kor vívmányainak fõlényes gyõzelme a keleti elmaradottság felett...



2. A hadviselés korszerûsítése. Nem vagyok ‘hadiszakértõ’, ezért csak azt tudom elmondani, amit a televízióból láttam, vagy látni véltem. Láttam, hogy az amerikai repülés-és rakéta-technika, és ennek következtében a légi fölény ‘überelhetetlen’. De láthattam azt is, hogy a szárazföldi egységek gépi felszereltsége, magyarán: a tankok és a katonai jármûvek korszerûsége és használhatósága ‘kívánni valókat’ hagy maga után! Még konkrétebben: azt láttam, hogy míg légierõben az amerikai hadsereg az erõsebb, addig a harckocsik, illetve a gyalogosok felszereltsége és a szárazföldi hadviselés terén az angolok sokkal jobbak. Gyakran tûnt úgy, hogy az USA katonáinak zöme intelligenciában, képzettségben és koncentrációban is gyengébb kvalitású kvázi ‘bevándorló amatõr’ - csak nem emiatt volt a gyakori baráti tûz?! -; míg az angolok mindvégig a profi (és kultúráltabb!) hadsereg képét mutatták. Jól példázza ezt a Bászra és Bagdad ostroma közötti óriási különbség. Bászrában az angolok ivóvizet és élelmiszer-segélyt osztottak a városlakóknak, - a jóval északabbra harcoló amerikaiak utánpótlása akadozott; nem egyszer iraki emberek adtak enni az amerikai katonáknak! Ami a tankokat illeti, - hasonlóságot véltem felfedezni „A halál 50 órája” címû második világháborús filmben is látott arányokkal. A német királytigrisek és az amerikai sherman-ek között félelmetes különbség mutatkozott. Most pedig nemcsak az angol tankok, de még az irakiak (szovjet gyártmányok?) is - tûzerõben és kezelhetõségben talán nem, látványban és nagyságban viszont feltétlenül! - jóval felülmúlták az amerikai abrams-eket! Ha az USA netán újabb országok lerohanását is tervezi, és nemcsak agyonbombázni, de elfoglalni, megszállni is akarja õket; akkor feltétlenül korszerûsítenie kell ezt a most látott ‘enyhén össze-vissza és viharvert kinézésû’ szárazföldi technikáját, s a földi hadviselési technológiáját, (utánpótlás)szervezettségét, valamint a katonák harci szellemét, viselkedését, összpontosító képességét egyaránt. A sûrû ‘baráti tüzek’, a kézigránátos incidens, illetve a szinte naponta lepotyogó helikopterek súlyos fegyelmezetlenségre és pszichológiai problémákra is utalnak...



3. Bosszúhadjárat a WTC-tornyok ismeretlen ledöntõi ellen. Mint tudjuk, - az ikertornyok elleni merényletet követõen nem sokkal Bush elnök kinyilatkoztatta, hogy cáfolhatatlan bizonyítékokkal rendelkezik Usama bin Laden bûnösségére nézve. A hivatalos amerikai verzió szerint az ismert terrorista-vezér ‘mûködteti’ a már több súlyos merényletet is elkövetett al Khaida terror-szervezetet, amelynek vezetõi ‘képezték ki’ a newyorki merénylet végrehajtóit; szervezték s irányították annak elkövetését - egyenesen Afganisztánból... Aki elolvasta a március 26-iki és/vagy az április 9-iki Nemzetõr-ben a 2001. szeptember 11-iki eseményekkel kapcsolatos írásokat, annak számára nyilvánvaló a történet képtelensége. Igazán nem is az a kérdés ma már, hogy valójában kinek a számlájára is írható, személy szerint kinek a megbízásából, ki szervezte és követte el a merényletet, hanem az, hogy mindez milyen következményekkel járhat az egész civilizált világra nézve. Senki nem hihet ugyanis komolyan az igazság kiderítésében, amikor az amerikai demokrácia története máig tele van felderítetlen, rejtélyes esetekkel. A Kennedy-fívérek meggyilkolására (Warren-jelentés) máig éppúgy nem derült fény, mint az 1947-es roswell-i UFO-esetre vagy a repülõ csészealj ügyekre (Condon-jelentés) általában sem. Usama bin Laden személye lett Amerika számára a terrorizmus élõ szimbóluma, akinek a kézre kerítéséért egy komplett ország, Afganisztán sem bizonyult elég nagy árnak, - eltekintve most a háborús akció teljes balsikerétõl... Furcsa viszont, hogy az amerikaiak bin Laden-t még mindig Afganisztánban (!) igyekeznek megtalálni, holott már régen Pakisztánból - a szomszédos országból, amelyik az USA csatlósa volt a tálibok elleni háborúban! - üzenget, és az összes hírszerzési információ szerint valóban ott is van. Afganisztán megtámadásakor az ifjabb Bush szigorú, szúrós szemekkel, tajtékozva a dühtõl mindennap elmondta a televízióban, hogy „levadásszuk (hunt down) bin Ladenékat!” - ehhez képest ‘csak’ a talibánokat, és Kabul afgán lakosságát vadászta le. Miután Usama eltûnt a pakisztáni ködben, új elsõszámú közellenséget kellett keresni, s meg is találták azt Szaddám Huszein iraki elnök személyében. Március 20-ikán meg is indult az új hajtóvadászat ellene, bár máig csak néhány ezer irakit, és néhány szövetséges angolt sikerült levadászni. Amerika bosszúja tehát mindig személyes! A további bosszúhadjárat - „Szemet szemért, fogat fogért!” - folytatása nagyban függ attól, hogy vajon most meglesz-e Szaddám, illetve bármikor Usama. Ellenkezõ esetben csak ‘halmozódnak’ a levadászandó eltûnt személyek, meg a civil áldozatok. Az is problémát okozhat, hogy újabb célszemélyt nehéz megnevezni, csak országot...



4. Izrael életterének újabb garantálása. Ha ránézünk a térképre, jól láthatjuk is az egyébként közismert közhelyet, miszerint a kicsiny Izraelt területben és lélek-számban egyaránt a legkülönbözõbb arab országok többszörös (vagy tucatszoros) ‘túlereje’ veszi körül. Noha a Közel-Kelet és a ‘Közép-Kelet’ érintett népessége döntõ többségében éppúgy sémita eredetû, mint az izraeli lakosság, - az arabok és a zsidók között évtizedek óta dúl az értelmetlen testvérháború, s a rövidke béke-szünetekben is folytatódó ellenségeskedés. A térképrõl látszik, hogy az amerikai ‘térfoglalás’ Afganisztánban kettõs célt szolgálhatott. Egyrészt így megvetették a lábukat nem túl messze a két nagy világhatalmi riválistól - Oroszországtól, illetve Kínától -, a Himalája lábánál. Másrészt - Izrael szemszögébõl tekintve - az afgán föld meghódításának csak akkor volt további, fontosabb geopolitikai célja, ha azt Irak elfoglalása követi, belátható idõn belül. Ez mára nagyjából meg is történt... Jól látszik az amerikai stratégia ‘sakktábla-szerû’ (lóugrás?) logikája; vagyis az, hogy egy-egy lépésnek látszólag semmilyen, valójában viszont több értelme van. Most, hogy Afganisztán és Irak lényegében már az övék; - további nagy ugrások ‘kínálkoznak és kívánkoznak’: egyrészt Iraktól északra és délre, másrészt keletre. A teendõk sorrendjét azok eltérõ sürgõssége határozza meg. Ha abból indulunk ki, hogy az amerikaiak keleti térnyerése elsõsorban a kis Izrael biztonságának növelését célozza (és csak másodlagos érdek pl. Kína ‘sakkban’ tartása), akkor elõbb Szíria, majd Szaúd-Arábia (késõbb Jordánia?) annektálása következik, - csak ezek után kerülhet sor Irán elfoglalására. Majd meglátjuk, mi az igazság.



5. Erõfitogtatás Kína és Észak-Korea ellenében. Kína már a közeljövõben ‘élet-veszélyes’ a globális amerikai stratégiai érdekekre nézve. Nagysága, távlati ereje lélegzet-elállító. Lélekszáma (1,3 milliárd fõ), népsûrûsége önmagában ‘idõzített bombává’ avatja. Ráadásul munkamegosztása; gazdasági, politikai és társadalmi élete egyáltalán nem nyugati mintára szervezõdik - Kínában a munkateljesítmény az úr, nem pedig a tõzsde vagy a tõzsdei ‘játékokon’ szerzett spekulatív tõke. A szellemi ‘azonosulással’, a vallással is ‘baj van’, - Kína még érintõlegesen sem a része az ún. ‘zsidó-keresztény’ kultúrkörnek. Kína - más; viszont hatalmas, tehát a globális világstratégia szempontjából megkerülhetetlen tényezõ. Újabban az is gyanítható, hogy Észak-Koreát Kína arra használja, hogy felmérje az amerikaiak taktikai tûrõképességét, - vagyis hát elmondhatjuk: Észak-Korea a kommunista Kína (õk másképp kommunisták!) ‘elõõrse’, aki azért próbálkozik a taktikai atomfegyverek és a megfelelõ hordozóeszközök, rakéták kifejlesztésével, hogy direkt provokálja Amerikát, amivel egyrészt kijelöli ‘a ferdeszemû territórium’ - jenkik, eddig és ne tovább! - szárazföldi és tengeri határait, másrészt sietteti az azonos rasszhoz tartozók (a sárga bõrszínûek) gazdasági és politikai össze-tartozásának, integrációjának megvalósítását. Ha tetszik, ha nem: az USÁ-nak lépnie kell, lépéskényszerben van, - különben nem fogja tudni megmagyarázni a keresztény világnak, hogy görcsösen miért Usama és Szaddám hajkurászásával van elfoglalva, amikor észak-koreai cirkáló rakéták pukkannak az orra elõtt!? Ám Amerikának - Izrael miatt - elsõsorban az arabokkal van dolga, nem Kínával. Nehéz dolog civilizációs háborút folytatni; - egyszerre két irányban!



A sokszereplõs sakkjátszma



Úgy két évvel ezelõtt egy nagyobb terjedelmû, a KAPU-ban megjelent írásomban - „Az arany rózsakereszt” címûben, vagy máshol?! - azt találtam írni, hogy soha nem a tényleges cselekmény a valóban fontos, csak annak szimbolikus jelentése. Ha jól emlékszem; ezt a különös mondatot Gyurkovics Tibornak a „Kis Újság”-ban napvilágot látott talányos története váltotta ki belõlem, - egy olyan képtelen, történelmi ‘sci-fi’-számba menõ történet, amelynek a fõszereplõje Bornemissza Gergely volt, de teljesen váratlan, meglepetésszerû kor, szokatlan eseményeiben.


Akkor megértettem: Gyurkovics kedvére játszik a korokkal, az eseményekkel, a szereplõkkel; az emberekkel, - a szavakkal és az olvasókkal egyaránt...!


Gyurkovics a szavak, a fiktív történések mágusa; az írás módfelett szórakoztatja, de csak annyiban, amennyiben a szimbólumok hatást gyakorolnak a való világra.


Legutóbbi ilyen írása, a „Magyar Nemzet” március 8-iki szombati mellékletében - kis ‘távolságra’ Sándor György csodálatos füstölgõ sziporkáitól - volt olvasható, „Háromszögletû sakktábla” címmel. Ajánlom, aki csak megteheti, mélyedjen el benne, mert ehhez hasonló szakrális politikai rejtvényt eddig aligha olvasott!



Tekintve, hogy jelen írásomnak nagyjából önmagában is meg kell állnia; némileg vázolnom kell, mirõl is szól a veretes mû! Jezovicsot, aki a furcsa történet fõhõse; valakik bevezetik egy sötét kastélyba, mely három terembõl áll. Kísérõje, finom fiatalember, megígérteti vele, hogy utólag nem kürtöli ország-világgá, hol járt... „Nemigen akad földi lény, ki eme palota titkait megismerheti.” - mondja az ifjú, amint sorban végigjárják a világot uraló nagyhatalmak ‘civilizációit’ jelképezõ termeket. Kinyilatkoztatja ugyanis, hogy ez a kastély valójában a világpalota.


A nagyteremben a játékosok egy háromszögletû sakktábla elõtt ülnek, amelyen három csapat van felállítva, - s a csapatok ádáz küzdelmet folytatnak egymás ellen, pontosabban ketten együtt, a harmadik ellen...


Fõhõsünk, Jezovics, hirtelen támadt szent buzgalmában - megsejdítve az alkalmi feladat lényegét! - kezdené megfejteni az egyes termekben látottakat, de a kísérõ türelmetlenül leinti: „Semmi kérdés, uram, semmi kérdés. Mit is kérdezne? Nem azért hívattuk önt ide, hogy olyan kérdésekre feleljen, amelyekre mi is tudjuk a választ. Azt szeretnénk tudni, amit mi nem tudunk. Magát mágusnak mondják - léleklátónak. Kíváncsiak vagyunk a véleményére. Mi a titok? Ennyi az egész. (...) Tudjuk, tudjuk, csudába a csodálkozással! Nem ez a lényeg. Amit nem tudunk, az a lényeg! (...) Igen, igen, ez a világpalota. Figyelje meg a játékosokat! Itt dõl el az emberiség sorsa. Visszafogottan játszanak, de játszanak. Tessék figyelni! (...)


· Az egyiken végtelen mennyiségû paraszt állott visszahúzódva. (...) Nem álltak rosszul, a király körül volt bástyázva. (...) Hu Csin-tao kreolsárgán sakkozott.


· A másik oldalon kese fejû, vékony ember ült, ... ideges volt, fölényes, elszánt.


· A vezér örülten rohangált le s föl, a tábláról átható whisky-szag áradt. Kiütött mindenkit, aki az útjába került.


Jezovicsunk idegenvezetõje - mielõtt közölte volna vendégével a feladvány valós mibenlétét - felvázolta ‘a háromoldalú (trilaterális) sakkjátszma’ pillanatnyi harci állását: „Õrült küzdelem folyik. Egymás ellen, együtt. Jelenleg remeg a levegõ. De a táblán még rend van. A whiskys vezet. Tarol. Hengerel. A kese védekezik, de nem buta. A sárga arcú láthatóan nyugodt. Mert a játszma ki van egyen-súlyozva. Mikor feküdni térnek, nyugton vagyunk. Megáll a világ.” S most jött a feladat: „Nagyobb a probléma, s ezt kellene kiderítenie. Míg ezek alszanak, valaki átrendezi a bábokat. Egészen másképpen folytatódik a játszma reggel. Mintha egy negyedik játékos is lenne. Ezt kell megfejtenie. Pénz nem számít. Mit gondol, ki lehet az?”



Elõre bocsátom, hogy mind a történet, mind a feladvány több dimenziós, és több rétegû, mint amilyennek elsõ ránézésre látszik. De tovább megyek; annál is több dimenziós, amilyennek akárhány ránézésre látszik. Két dolgot megígérek: azokat az összefüggéseket, melyek már eddig is minden olvasó számára triviálisak; épp úgy nem kívánom (s nem fogom) megmagyarázni, mint ‘a messzebbre vezetõket’. Egyrészt semmit nem akarok a történetbe ‘belemagyarázni’, másrészt szeretném meghagyni olvasóimnak (olvasóinknak) az önálló gondolkodás minden örömét...


Gondolom, annyi világos, hogy a világot három sakkozó nagyhatalom uralja: a whiskys Bush (USA), a kese fejû Putyin (Oroszország), - és Kína, Hu Csin-tao, amint ‘kreolsárgán’ sakkozik. Vannak - szándékosan - árulkodó félmondatok és jelzõs szerkezetek. A ‘ketten együtt’ kitétel nyilvánvalóan egyrészt azt jelentheti, hogy az USA és Oroszország (látszólag) - most még - vállvetve harcolnak a világ ‘nem keresztény’ erõi, vagyis mindenekelõtt Kína és a muzulmánok ellen. Mégis, mi utalhat arra, hogy nem csak Kínáról van szó?! A kreol-sárga jelzõ! Az arabok (és még inkább a perzsák!) ugyanis ‘kreolok’, és nem sárgák. A másik összekötõ kapocs konkréten aktuál-politikai: ti. Irak lerohanását Észak-Koreáé követheti...


De másrészt a ‘ketten együtt’ éppúgy lehet finom jelzés is arra nézve, hogy ez a mai egyensúly bizony - értsd: „de a táblán még rend van” - roppant borulékony; könnyen elõfordulhat az, hogy az elsõ szõnyeg-bombázások után „mások ketten” állnak párba, például Oroszország ‘a kreol-sárgákhoz’ pártol át, az USA ellen!



Mielõtt megpróbálnánk megoldani Gyurkovics rejtvényét; vegyük figyelembe azt, hogy az író rendszere ugyan abszolút logikus, zárt és gömbölyû rendszer; ámde mint minden fikció, önkényes megfontolásokat (is) takar. Éppen ezért felteszünk néhány olyan kérdést, amelyeket az író - önkényesen - nem is tesz (nem kérdez), és nem is válaszol meg. E kérdéseim pótlólagosak, de nem Jezovicshoz szólnak...


· Ki az (milyen erõ), aki a játszmát ‘nappal’ kiegyensúlyozza?


· Kik azok, akik ‘nyugton vannak’ (nyugodtak) amikor a világ erõi alszanak?


· Ha nappal képesek a rendre vigyázni, miért nem képesek erre éjjel is?


· Ki az (a hatalom), akinek a nevében ifjú kísérõje megbízást ad Jezovicsnak?


· Ki az a Jezovics, akit ‘mágusnak, léleklátónak’ mondanak?


· Kit takar valójában ‘a Jezovics’ név?


· Gyurkovics Tibor valóságos feladványt, vagy költõi kérdéseket publikált?


· Létezik-e egyáltalán ‘a báb-átrendezõ’ negyedik játékos, vagy csak fikció?



Tekintve, hogy ‘a három tenor’ - USA, Oroszország, Kína - mindegyike egyedüli világuralomra tör (õk a háromszögletû sakktábla sakkjátékosai Gyurkovics Tibor félig fiktív világhatalmi drámájában); kizárhatjuk, hogy a látszólagos és átmeneti erõegyensúly ‘nappali’ fenntartásáról õk gondoskodnának. Minden erõfeszítésük az egyensúly felborítására irányul, - ezért amennyiben és ameddig mégis egyen-súly van, azt a világhatalmakkal szemben hozza létre valamilyen háttér-erõ. Már-pedig teljességgel valószínûtlen, hogy a stratégiai egyensúlyt ‘nappal’ létrehozó s fenntartó kvázi-õrangyalkák, mint háttérerõ ‘mögött’ létezzék még egy alamuszi, éjszakai kisördög is, mint másodlagos háttérerõ, aki éjjel átrendezi a bábokat.


A Jezovicsnak a tárgyi megbízást adó hatalom nem lehet a fiktív éjjeli háttérerõk képviselõje, hiszen semmi értelme nem lenne, hogy a saját maga által elõállított rejtély megfejtésére adjon megbízást, egy a rendszeren kívüli idegen személynek. Marad az a feltételezés, hogy a világrendet egyébként nappal kifogástalanul õrzõ háttérerõ éjjelre ‘kiakad’, elveszíti hatékonyságát, - s jön a mumus, aki átrendez. Nem alaptalan variáció az sem, hogy a nappali angyalkák és éjjeli ördögöcskék ugyanannak a háttér-klánnak az ügynökei; csak épp nem tud(hat)nak egymásról, mert a titok lényege éppen abban áll, hogy a földi hatalmi rendet és a káoszt ugyanaz az erõ generálja, - vagyis hogy a Rubicon mindkét partján õk állnak...


A hatalom tehát kétarcú (skizofrén) - a rend õre, és a rend ellensége is egyben.


Meglehet, hogy Jezovics igazi megbízója nem földi, hanem transzcendens erõ, - Isten, vagy a Sátán. Isten mindent tud, a saját terve (teremtése) nem lehet titok õ-elõtte, ezért nincsen szüksége rejtvényfejtõre. A Sátán pedig azért valószínûtlen, mint megbízó, mert ha õ generálná ‘az éjszakai bábú-átrendezést’, a káoszt; úgy tudnia kellene róla, tehát ismét csak felesleges Jezovics rejtvényfejtõ munkája.


Mindazonáltal nem kell nagy ész ahhoz, hogy kitaláljuk: kicsoda is Jezovics!


A ‘-vics’ képzõ mindent megmagyaráz. Gyurkovics = Jezovics = Jézus...


Jezovicsról ugyanis tudjuk, hogy Gyurkovics önmagáról mintázott szereplõje.


Jézus + ‘-vics’ = Jezovics. A léleklátó mágus tehát Jézus, a próféta; az éjszakai káosz mûvelõi valódi kilétének a kiderítésére õ kapja a megbízást, - ám valójában a költõ, Gyurkovics Tibor, aki legalábbis írásában magára veszi ezt a keresztet...


Vélhetõleg a megbízás valódi célja az Antikrisztus kilétének a kiderítése.


Az író kérdései igazi kérdések és költõi kérdések is egyben.


Kíváncsian várjuk, hogy a folytatásban megtalálja a rejtvény kulcsát.



A pánik és a remény világrendje



Miközben világunk és életünk dolgai abszolút csõdbe menni készülnek; valahol a távolban mintha felcsillanni látszana egy halvány reménysugár, ami a szívünkbõl jön. Olvasom a mi újságunkban, a Nemzetõrben, hogy Nostradamus megjósolta a harmadik világháborút is; nagyjából úgy, amint majd mostanában elkövetkezik. Végig gondoltuk-e már, mit is jelent ‘tudományos értelemben’ - tehát mint tény -, hogy valaki több-száz évvel elõre látja-látta a jövõt?! Mert akár gonosz és sötét erõk megszállottja (varázsló, démon, stb.) az illetõ, - akár a gondviselõ Jóisten prófétája: a jövõlátás csak egy módon lehetséges. A jövõ már ma is létezik...


Tudnunk kell, hogy a jövõ ‘létezése’ nem egyszerûen egy történelmi trend többé-kevésbé látható vagy pontos meghosszabbítása, hanem a teremtett világ valódi felépítésébõl következõ ‘objektív szükségszerûség’. A világ valódi szerkezete azt jelenti, hogy minden látható és láthatatlan létezõ egyszerre anyagi és szellemi természetû is, de a kettõ egységében a szellem, és az õ akarata az elsõdleges és meghatározó (domináns); annak ellenére, hogy a Mindenség látszólag ‘tisztán’ anyagi megjelenésû. Tudnunk kell azt is, hogy a teremtõ Isten - noha pontosan tudta, milyen világot hozott létre a semmibõl - a teremtés tervében nem kizárólag ‘egyvariációs modellel’ dolgozott; vagyis nem rögzítette elõre a végkimenetelt. A történelem minden egyes mozzanatát a szabad akarattal felruházott emberekre bízta; felcsillantva elõttünk a lehetõséget, hogy szép és békés világban hasznos és boldog életet élhessünk. Az ember kettõs természete - lelkes állat, vagyis isteni és állati tulajdonságok közös hordozója -, mint belsõ önellentmondás vezethetett oda, hogy a szabad akarat isteni felhatalmazást követelt magának, még mielõtt az ember kiérdemelhette volna, hogy a teremtés alkotó részese lehessen. Mások felett szeretett volna (és szeret!) uralkodni, noha még önmagán sem tanult meg. A Gonosz nagyjából éppen olyan ‘jól’ ismeri a teremtés tervét - a végkimenetelek lehetséges variációival együtt -, mint a Teremtõ. Mivel azonban nem éri fel sem ésszel, sem szeretettel annak nagyszerûségét, - irigységbõl minduntalan elrontani igyekszik a Terv megvalósulását. Negatív akaratát rajtunk, embereken keresztül igyekszik érvényesíteni, mivel az ereje, a hatalma csak bennünk s rajtunk létezik. Emberi (kettõs) természetünkben - szabad akaratunk révén - a terv koncepciója, illetve ‘az elrontás igyekezete’ egyidejûleg mûködik és dolgozik; persze minden emberben más és más irányban, arányokkal és módon. Az emberi történelem így a valaha élt, a ma és a jövõben élõ összes ember ‘tárgyi’ (történelemalkotó) életei valamennyi cselekedetének a kvázi eredõjeként alakul ki. De ne higgyük, hogy a történelem maga volna a statikus, statisztikai valószínûség; minden ‘irányultság’ nélkül...! Nem, a történelem mégis egyfajta dinamikus konvergencia, közeledés Istenhez, s a grandiózus terve (a Teremtés) végsõ megvalósulásához; ámde nem egyenes vonalban, hanem meglehetõs vargabetûkkel. Ezek a kitérõk egészen az utolsó pillanatig kétségessé teszik ‘a végeredményt’; sõt, elrejtik a trend valódi irányvonalát is az avatatlan szemek elõl. Csak a beavatottak láthatják viszonylag tisztán a jövõt, mert õk átlátnak a színpadi mû-ködön, amit a Sátán gerjeszt, hogy mindenkit megtévesszen, s a Paradicsom helyett ‘az erdõbe’ vezessen minket...


Mindez nem változtat azon, hogy a végkimenetel ma is kétesélyesnek látszik.



Az Amerikai Egyesült Államok persze ‘tisztán látja’, mik a világhatalmi érdekei; csak azt nem látja tisztán, hogy ezek érvényesítésével az isteni terv tönkretételén dolgozik, amivel az egész világot a szinte biztos pusztulásba taszítja. De mi lehet ennek az ostoba vakrepülésnek az igazi oka? Igaz-e vajon, hogy a gyötrelmeink mindig csak arra - az egyébként valós! - generális okra vezethetõk vissza, hogy a hatalom káderiskolája a kontraszelekcióra épül?! Néró, Caligula effektív õrültek voltak, valószínûleg Hitler is - a hatalom cezaromániás megszállottjai -; ámde mi a helyzet például Nagy Sándorral, Julius Cézárral, Bonaparte Napóleonnal vagy Leninnel s Sztálinnal; az õ esetükben ez nem annyira nyilvánvaló. Mondhatnánk: egzaltáltak voltak ugyan, de ‘az õrültségükben’ vitathatatlanul volt - rendszer! Ez azonban még nem jelenti azt, hogy õk csinálták volna az igazi történelmet, - akár negatív (dezintegratív, széthúzó, romboló), akár pozitív (egységesítõ, összetartó, építõ) tendenciáira, trendjére gondolunk. Bábfigurák voltak csak; egy rejtõzködõ háttérhatalom kezében, amelyik Isten nélkül képzeli el a világ irányítását. A mai USA vezetõi mind azt hiszik, hogy a világ sorsa a kezeikbe tétetett le, gõgjükben nem veszik észre, hogy csak eszközei a Káosz Hercegének, akinek éppen az a célja, hogy a világ katonailag legerõsebb hatalmát üldözési mániába, paranoiába kergesse, s ezáltal páni félelembe, vak rettegésbe taszítsa az egész emberiséget, - ami a legjobb út a másként gondolkodók elhallgattatására, a világ elpusztítására. A háttérhatalom az USÁ-t, ostoba és rövidlátó vezetõit, high-tech arzenálját csak felhasználja; és egyáltalán nem azért - mint azt hiszik! -, hogy Amerikát az egész világ urává tegye, hanem azért, hogy általa sûrû füst, sötétség boruljon a Földre...


Isten nélkül és ellen nem lehet Paradicsomot csinálni sem a Földön, sem másutt.


Az USA s a háttérhatalom rejtett céljai ezért összekeveredtek. Mondhatnánk úgy is, hogy a háttérhatalom látszólag az USA stratégiai céljait valósítja meg, s bár pontosan tudja, hogy azok igazából megvalósíthatatlanok, mégis erõlteti azokat, mert ‘megvalósításuk kísérlete’ saját, sokkal gonoszabb terveit szolgálja ki. Ez a rejtõzködõ háttérhatalom volt az, amelyik össznépi paranoiába kergette Amerika egész lakosságát; 80 és 100 közötti, rendkívül alacsony IQ-jú vezetõit pedig arra használja fel, hogy általános belföldi és nemzetközi pánikot szítsanak, keltsenek és tartsanak fönn egy személytelen, megnevezhetetlen (azonosíthatatlan) ‘terror’ elleni harc ürügyén, ami a permanens harmadik világháború észrevétlenül történõ ‘bevezetésének’ alapfeltétele. Hiába próbálják a terrorista közellenség személyét megnevezni - Usama bin Laden, Szaddám Huszein, stb. -; a sors iróniája, hogy ezek sorra eltûnnek, s mindegy, hogy egy barlangban, vagy a halál szorításában... Egyébként is: a ‘még megnevezhetõ’ közellenségek elfogytak; ki a következõ?!


Mindezt úgy kell elképzelni, hogy az isteni teremtés tervével szembe úszó háttér-hatalom mint minden valós teljesítménnyel fedezetlen uzsora-és tõzsde-világpénz, valamint a történelmileg kialakult szakrális tudás és hatalom egyedüli birtokosa, - a Föld legerõsebb államát, az USÁ-t szponzorálja azért, hogy megvalósíthassa a világ végsõ szétzúzásának õsi, sátáni projektjét, miáltal ‘megbukna’ a Teremtés. Mindezt az aljasságot együtt úgy adják el s be a világ népeinek, mint felszabadító és kvázi önfeláldozó tevékenységet, mint a legtökéletesebb liberális demokrácia egyébként igen sokba kerülõ exportját, amiért mindannyian hálával tartozunk. Az önzetlen szponzorálás ‘közkívánatnak örvendõ’ remélt végeredménye persze az USA többé soha véget nem érõ (értsd: infinity justice!) világuralma lenne, ami az elképzelés szerint legalább egy fokkal jobb lehetne a világ számára, mint az elsõ hasonló kísérletként csúfos kudarcot vallott világkommunizmus, amely iránt még ma is erõs nosztalgia él az önazonosságát elveszített, dezorganizált Európában...


Csak hát Amerika nem a Paradicsom, és persze soha nem lesz a világ ura!



Az említett kettõs célrendszer az alábbiakban vázolható fel:


n Geopolitikai és effektív térfoglalás Oroszországgal és Kínával szemben.


n A legfontosabb arab olaj-országok elfoglalása egymás után.


n Terrorellenes háború címén újkori keresztes hadjárat az iszlám ellen.


n A pánikkeltõ ‘Nagy Testvér’ új világrendjének felépítése.


n A világ újrafelosztása - sajátosan ‘amerikai leosztás’ szerint.



Az USA (-világhatalom) számára létfontosságú, hogy a Szovjetúnió széthullása utáni átmeneti monopolhelyzetét kihasználva (érvényesítve); ha kell, katonai erõ-fölénye latbavetésével, olyan, kvázi végleges és megváltoztathatatlan geopolitikai viszonyokat hozzon létre, ami a belátható rövidtávú és a beláthatatlan hosszútávú jövõben egyaránt lehetetlenné teszi Oroszország és/vagy Kína riválissá válását a világ-egyeduralmat megszerezni kívánó törekvésében. Ezért ‘földrajzilag is’ éket kell vernie két potenciális versenytársa közé: ezt célozta Afganisztán és Irak ‘fel-szabadítása’, ami után ‘természetszerûleg’ újabb területi hódítások következnek majd, ugyanebben a térségben. Némileg cifrázza a helyzetet, hogy Kína mintegy elõretolt felderítõ egységként taktikai és stratégiai provokációra használja Észak-Koreát, miáltal az érdekeit fenyegetõ USÁ-t próbálja távoltartani ‘felszabadító tevékenysége’ túlzott kiterjesztésétõl. Irán esetleges elfoglalása már szinte ürügy lehetne az elsõ tényleges konfliktus kirobbanására kettejük között, ám ez ma még nem érdeke Amerikának. Nyilvánvaló ezért, hogy mindenekelõtt Szíria van most a legfenyegetettebb helyzetben, hiszen a mondóka alapján õrá illik: „Jaj be’ rút!” Mert bizony a legfontosabb arab olaj-országok gyors annektálása következhet, - a megfelelõ ürügy megtalálása (Szaddám, terroristák; vegyi, rádióaktív és biológiai tömegpusztító fegyverek ‘rejtegetése’, stb.) a pánik mesterséges keltésében már gyakorlott USA számára nem jelenthet problémát. Itt jegyzem meg, hogy amivel Amerika sakkban tartja a világot, az rövidtávon ‘veszélytelennek’ tûnik ugyan, de hosszútávon a tömegpusztító fegyverek leggonoszabbja, s a neve: pszicho-terror! Gondoljunk csak a kém-mûholdas telefon-lehallgatásra, amely valamilyen kulcs-szó elhangzására ‘kódolva’, automatikusan hangfelvételt készít; a pánikkeltésre, a terrorizmustól, a bombamerényletektõl, az öngyilkos merénylõktõl, a láthatatlan tömegpusztító fegyverektõl való félelem tudatos sulykolására, ami miatt a turista-forgalom látványosan csökken, az emberek döntõ többsége alig, vagy egyáltalán nem mer repülõgépre szállni, s kétszer is meggondolja, kivel fog kezet, hiszen az anthraxtól és a legújabb, korona-vírusos tüdõgyulladástól retteg az egész világ. A liberális demokrácia - mint tudjuk - az emberek és a nemzetek közötti bensõséges bizalomra épül, amelyet plasztikusan szemléltetnek a légi útról épp hazaérkezõk televíziós képei, amint jobbra-balra laposakat pillantva, fertõzés-gátló maszkban, sietve menekülnek a repülõtérrõl. Külön fejezetet érdemelne a televíziók cinkos mûsorszerkesztése, amikor az iraki háború borzalmas tömegpusztító jeleneteinek pszichózisát azzal igyekeznek fokozni, hogy két háborús tudósítás között éppen olyan témájú akció-, kém-, vagy háborús filmet vetítenek, amely szinte egyenes folytatása a valódi hadszíntér ‘elõzõ’ történéseinek. A megélhetési gondokkal is küszködõ, amúgy is magas fokon neurotizált/hiszterizált emberek tudat-alattiját a látottak annak az elfogadására kényszerítik, hogy állandó fenyegetettségben éljék le egész további életüket, s még szeretkezés közben is viseljenek gázálarcot...


A terrorizmusellenes ‘permanens világháború’ voltaképpen egy modern keresztes háború a mohamedanizmus, az iszlám fundamentalizmus ellen, amelyben azért elsõdleges célpontok az arab országok, mert a stratégiai olajkincs birtoklása egy újabb félelmetes (gazdasági) fegyver lesz az USA kezében, mellyel nemcsak az oroszokat és a kínaiakat, de az egész világot zsarolhatja; tekintve, hogy világunk ön-és környezetgyilkos technológiája a fosszilis tüzelõanyagokra épül. Nem lenne szükségszerû, hogy így legyen (lásd pl.: Dr. Matthias Rath orvos Bush elnökhöz címzett levelét!), - de a világ a profithajhász pénzügyi lobbyk akaratából a mind rosszabb és rosszabb, a természetet kizsákmányoló és pusztító technológiák által meghatározott kényszerpályán mozog. Nyilvánvaló, hogy az USA a legnagyobb iszlám országokat, mint amilyen pl. Pakisztán - ma még - csak azért nem szállja meg, mert nincsen olajuk... Felmerül a kérdés: miért, mitõl olyan veszélyes vallás az iszlám, hogy ‘célszerû’ felszámolni?! A veszélyessége a hite komolyságában, fanatizmusában rejlik; abban, hogy olyan ‘csökönyösen’ hisz a túlvilági életben, s a földi élet kvázi-purgatóriumi (üdvözülés elõtti), siralomvölgyi mivoltában, ami a New Age ‘egyen-világvallására’, a protestáns szalon-kereszténységre már régen nem jellemzõ. Addig, amíg a mohamedán hívõ szinte gondolkodás nélkül képes a földi életét feláldozni, hogy Allah jóindulatát elnyerje, - addig az Újvilág (és már sajnos fél Európa!) ál-keresztényei még az esti box-meccsrõl, vagy a live-show-ról sem mondanának le ‘holmi üdvözülésért’, nemhogy a márkás autójukról, a profitjukról, a legújabb szeretõjükrõl vagy a kacsalábon forgó palotájukról. (Más kérdés, hogy más összefüggésben persze részben éppen az arabok, és más iszlám népek katasztrofális szegénysége az, ami a hitük fanatizmusát fenntartja.) Errõl is ír Palotás Pál (Seattle) a KAPU 2003. januári számában: „Az egyházak õsidõk óta már nem követik Jézus tisztán kijelölt útját az emberiség földi élete s túl-világi boldogulása felé. A mai keresztény egyházak a nemzetközi nagytõke kitartottjai.” Tudnunk kell, hogy a világ meghódításához, az egységes világállam megteremtéséhez egy természetfölötti hitnek álcázott, ám nagyon is csak ‘evilági érték-pilléreken’ nyugvó világvallás bevezetése is szükséges, amelyhez jó alapot adhat a mai, ‘felhígított’ keresztény hit! Nem lehetséges ugyanis a Royal Society földi Paradicsomát, az Isten nélküli liberális Édent olyan vallások ‘táptalaján’, sõt ellenében felépíteni, amelyek hívõi a földi életükben kizárólag a feltámadásra, az üdvözülésre készülnek. A túlvilágba, az üdvözülésbe vetett erõs hit meggátolja az embereket a habzsoló fogyasztásban, az élvezetek szürcsölésében; ami persze a profitráta növekedése ellen hat. A világállam nem tûri meg azokat, akik megvetik a pénzfétist, s az aranyborjú helyett a szegénységet hirdetõ és pártoló Istenben bíznak és hisznek. Ezek a hívõ emberek, ezek a másként gondolkodók átlátnak a profit szitáján; nem kenyerezhetõk le és nem vásárolhatók meg. Minden vallásos, hívõ veszélyes, mert nem esik hasra a Coca-Cola, a MacDonald’s (Rumsfeld?!); sõt, McChrystal (az USA iraki hadseregének szóvivõje) vezérõrnagy vállapjainak tiszteletétõl sem. Hívõ emberbõl soha nem lesz a Nagy Testvér alázatos szolgája. Ez az oka, amiért a valódi kereszténység után az iszlámot is fel kell számolni! Így nem igaz, hamis Samuel P. Huntington fantazmagóriája: a világban manapság nem ‘a civilizációk összecsapása’ folyik, hanem egy olyan új világrend titkos háttérhatalom általi felépítése, amely az amerikai ‘uniformis’ felhasználásával erõszakos úton uniformizálja a világot; s a pénz-vallás kötelezõvé tétele révén feleslegessé teszi és megsemmisíti a túlvilági hitre épülõ történelmi vallásokat. Nostradamus nemcsak a harmadik világháborút jövendölte meg, de azt is, hogy a világiszlám felszámolására irányul majd, s Oroszország kulcsszerepet kap ebben.


Mindezek a történések jól láthatóan Orwell 1984-ének, a Nagy Testvér országa megvalósításának baljós képét vetítik elõre; amint egyre erõteljesebben érezzük a világcsendõr gondolat-rendõrségének hatását Magyarországon is. Aki épelméjû, már régen megértette, hogy a kereskedelmi televíziók valóság-showja valójában a Nagy Testvér uralma bevezetésének elektronikus fõpróbája; egy olyan rendszeré, amelyben az egykor még gondolkodó és érzõ emberi lények szexuális torzókká válva, marionett-figurákként vonaglanak a mindenható interaktív televízió uralma alatt. Igen, a Nagy Testvér az USA után most felfalni készül a kereszténységet, s az iszlámot - a Közel-és Távol-Keletet, s a vén Európát egyaránt...


Csak egyvalaki akadályozhatja meg a Big Brother ördögi, pogány világhódítását: az értünk szenvedõ, keresztre feszített megváltó Jézus Krisztus, aki harmadnapon feltámadott, felméne a Mennyekbe, ott ül a mindenható Atyaistennek jobbja felõl, s majd eljövendõ ítélni eleveneket és holtakat...


Örvendezzünk valamennyien a Húsvét valóságában!



Szövetségi próféták



Ne ítélj, hogy (meg) ne ítéltess!


Akit megaláznak, az felmagasztaltatik.


Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.


Isten útjai (amúgy) kifürkészhetetlenek...



Sándor Györgynek, aki egy nemrég elhunyt


ószövetségi próféta reinkarnációja -


rendõrségi jegyzõkönyv-részleteihez (Magyar Nemzet 2001. IX. 1.)



Semmi kétség, Sándor György, a részszépíró prófétává lett!


Méghozzá már az Újszövetség mirhájával megkenve szállott alá az Ószövetség új poklába: mint Ábelünk tanítaná a szeretet áldozatára a Káinjait. Tanítaná Mózes helyett móresre..., de leginkább éberségre a hébereket.


S lám csak: a részszépírás apránként döbbenetes felfedezésekre vezette!



A televíziós képernyõ, mint a területi tudat-felügyelõség börtönõre


Igen, - az egész világ fogoly. Már többedszer írod ezt döbbenten, Sándor Gyuri, mintha az ismétléstõl majd csak eloszlana a rettentõ varázslat. ‘A’ szabad világ sohasem létezett. A kommunizmus kísérletével a bûvös kör végleg összezárult, s a szabad kõmûvesek tervszerûen magukra vakolták a begörbült világot.



A párduc a gödölyével heverészik


Atavisztikus gyermekkori álmom, hogy újból ‘létrehozzam’ - legalább in vitro - a paradicsomi állapotot, amikor is a farkas a báránnyal lakik együtt; és legfeljebb ‘kinn a farkas, benn a bárány’-t játszanak, azonban vér sohasem folyik. A Biblia szerint a Paradicsomban a párduc még együtt heverészett a gödölyével; sõt, az oroszlán a zebrával fogócskázott, majd Ádám egyetlen szemhunyására a lábához telepedett.


A skót juhászkutya a farkas esküdt ellensége, megõrzi tõle a bárányokat.


A szibériai husky, a szelídségre szelektált tisztavérû farkas viszont nem fér össze vele. Megölik egymást, mert õsi szagokra, ösztönökre ébred a bosszúszomj...



A rendszerváltás hajnalán volt egy ügyvéd barátom, akinek az íróasztalán faragott Krisztus-fej díszlett, a háta mögött monarchia-kori biedermeier páncélszekrény állt... „Nagyon szeretjük!” - ismételgette átszellemült mosollyal. (Mind a kettõt.) Mondtam egyszer Robinak: egymillió forintot szánnék egy közös alapítványra, a keresztény és zsidó magyar értelmiség barátságának elmélyítésére.


„Köszönöm, én ebben nem veszek részt!” - válaszolta.


Páncélszekrény és Krisztus-fej - párduc és gödölye.



A csecsemõ a vipera fészkénél játszik


Az egész Föld egy hatalmas nagy viperafészek; a jászoly csak ritka illúzió, amely körül éjjel-nappal hangtalanul ott koslatnak Heródes gyilkosai... Ne feledd, mióta Jézus megszületett - a vallásháború a szeretet ellen folyik. Nem országokról, nem területrendezésrõl, nem népekrõl vagy etnikumokról, legkevésbé kisebbségekrõl szól a történet, hanem a végsõ harcról a krisztusi szeretet ellen. Ezért mondta a Bombera Krisztinától feltüzelt 75 éves magamutogató aggastyán három éve a posztkommunista tv2-ben ezt a liberális kulcs-mondatot: „Krisztus, leszállhatnál már arról a nyavalyás keresztrõl, hogy igyál velünk egy jó kupa (antinori?!) vörösbort!” - Mert a szeretet keresztáldozata az egyetlen, ami még legyõzheti az Antikrisztust. A vámpírt (Nosferatut) is csak a feléje nyújtott kereszt ûzheti el.



Az emberi lelkiismeret végleges kiküszöbölése


Igen, - az ószövetségi próféta újszövetségi reinkarnációja idejében felismerte az élõ Antikrisztus legrettentõbb szándékát: meg akarja semmisíteni a lelkiismerettel bíró embert. Isten a nemzéssel a Teremtés részesévé tett bennünket, mert a lélek a két ivarsejt egyesülésekor lép, mint Isten magzata az embrióba; ezért ember-gyilkosság a bármilyen korán elvégzett abortusz is. A lelkiismeret, mint az ember kommunikációs kapcsolata Istennel ezért úgy számolható fel a leghatékonyabban, ha még csírájában elfojtják - vagyis ha a lélek meg sem születik... A klónozással az Antikrisztus szolgái kiiktatják a szaporodásból a Teremtést, és felépítenek egy hasonmásokból álló emberi populációt. De a legfélelmetesebb az egészben, hogy a klónozás révén lehetõvé válhat minden becsületes, krisztus-hû emberi lény alteregójának az elõállítása; egy olyan alteregóé, aki a megszólalásig hû mása az eredetijének, csak éppen belül üres, vagyis hiányzik az isteni önkontrollja. Az igaz lelkek alteregójuk láttán ‘meghasonlanak’, majd a hasonmások megölik õket, s helyükbe is a (saját) hasonmásuk lép. Fokozatosan, észrevétlenül kialakul Orwell 1984-e, az Antikrisztus birodalma, a hasonmások klónozott társadalma... Nem csoda, ha anya nem ismer többé a gyermekére; s ha megszületett, azonnal egy kukába dobja. De a cseperedõ gyermek sem ismer a szüleire, mert õk közben hasonmásokká válnak. Ezalatt ember-állat hibridek lepik el a Földet; - kisebbségi és személyiségi jogokat követelve. A testi-lelki gnómokból államférfiak lesznek.


A borjú és az oroszlánkölyök együtt híznak, - kisgyermek terelgeti õket...



Még kérded: hányad-íziglen?! HETEDÍZIGLEN!!!


Az áteredõ bûn az istentagadás kevélysége; más szóval: evés a Tudás Fájáról.


Életünk értelme azon mérhetõ le - mennyire váltunk eggyé Krisztus áldozatának misztériumával. Még életünkben részévé kell lennünk a természetfölötti (isteni) szervezet életének, amelyhez a kezdetektõl tartozunk. Az Angyalok Rendjének...


Vigyáznunk kell; - 2000 évvel a megváltás után nem árulhatjuk el Krisztust még egyszer, mielõtt a kakas kukorékol! A hasonmásunk jusson a végsõ kárhozatra.


Hiába hát minden (h)éberség, ebbõl már nem lesz rendõrségi jegyzõkönyv, mert annyi már a bûntény, hogy nyilvántartani is képtelenség. Miért csodálkozol?!


A rendõrök, az ügyészek, a bírók, sõt, az ügyvédek is: mind hasonmások.



A hasonmások


avagy


A lélek abortusza



Rendkívül furcsa világban élünk. Lassanként mindent felfal a digitális igen-nem kérlelhetetlensége. Elég egy ‘pontot’ elhibáznod; s a címzett sohasem kapja meg az elektronikus leveledet. A ‘vissza a feladónak’ effektus - valószínûségi kérdés.


Vagy lejön - vagy sem. Vagy elolvassák (e-mailedet) - vagy sem. Vagy megélsz - vagy meghalsz. Vagy célszerû, hasznos egy élet - vagy hiába minden küszködés. Az emberek elbeszélnek egymás mellett - mindenki csak mondja ‘az érdektelen’ magáét (mint Krisztus, Szakonyi Károly „Adáshiba” címû darabjában). S derült égbõl ‘villámcsapásként’ az egyesült angolamerikai légierõ egyik fele George W. Bushra vigyáz a londoni Buckingham palota felett - nehogy kinyírja az Al-Kaida - míg másik fele újra Bagdadot bombázza, mint a régmúlt háborús idõkben, mikor még nem tört ki a béke, amelynek sikeres fenntartásában mi is közremûködünk...


Mondom, különös egy világ ez! Az elmúlt évek során egyre több ‘kiszivárogtató könyv’ jelenik meg - tucatjával. Azelõtt - nemhogy elõre megtudhattuk volna, mi ez a tragikomikus rendszerváltás; a nemlétezõ, de mégis megvalósult rózsadombi paktum! - egyetlen, még csak hasonló tartalmú könyv sem jelent meg magyarul, 2-3 éve pedig ‘Dunát lehet velük rekeszteni’. A nagy leleplezések kora is ez!


Olvasom Drábik János „Uzsoracivilizáció II.” címû könyvében - Drábik könyvei valóságos kincsesbányák; minden, ‘másodlagos’ tekintetben is! -, hogy a Püski Kiadó gondozásában 2000-ben jelent meg Kocsis István „Magyarország Szent Koronája” címû mûve. Nosza, felhívom a könyvterjesztõt, ahonnan ‘az ilyen, és ehhez hasonló’ könyveket szoktam megrendelni. S mit mondanak? Van egy ilyen könyv; - de azt nem a Püski, hanem a Kairosz adta ki, és nem Kocsis István írta, hanem: Zétényi Zsolt! Nem elõször járok így! Ezúton is kérek mindenkit - aki tud, segítsen megfejteni a rejtélyt, és hozzájutnom a könyvhöz, amelybõl idézni fogok, Drábik János „Uzsoracivilizáció II.” címû fantasztikus munkája segítségével:



„Felmerül a kérdés, hogy lehet-e ésszerû magyarázata annak, hogy a világ leg-hatalmasabb emberei megkötik a legrosszabb üzletet? A legrosszabbat, hiszen a pillanatért cserébe odaadják az Örökkévalóságot. (Az igazi célt, illetve tárgyat, amiért ezen sorokat Kocsis István leírta - szándékosan megfejtetlenül hagyom. Az a megfontolás vezet, hogy egyfelõl megmutassam: speciális mondanivalója világ-méretekben, általánosan is igaz; másfelõl, hogy olvasóim is keressék e csodálatos könyvet, s ezek után - reményeim szerint - velem együtt olvassák is el.) Másképp is fogalmazhatunk, õk már régen odaadták az örökkévalóságot a percért, akkor, amikor ‘hasonmásokká’ váltak. „Hasonmás” az, aki az életet választotta az ÉLET helyett... Akiknek a lelke tetszhalott állapotba jutott. Õ az, aki bement a tágas kapun, rálépett a széles útra, amely a „romlásba” visz. Ezen az úton a bukott ember jár. A bukott ember, aki képes volt elvágni az összeköttetést az Idõtlen Énjével... Kialudt benne az összeköttetést fenntartó titokzatos fény, a lélek... Azt mondtuk: „Nem könnyû kioltani a lelket, de az ember megteheti... De mindig csak Istenre emelt fegyverrel teheti meg... Azaz a felfoghatatlanul nagy bûnökkel.” Aki például szándékosan és aljas indokból öl, vagy megölet valakit, az is tulajdonképpen Istenre emelt fegyverrel oltja ki a saját lelkét. Aki pedig államférfiként árulja el hazáját, idegen hatalom szolgálatába áll, szintén Istenre emel fegyvert, mert ezzel elszegényíti népét, önmagát pedig megfosztja attól, ami benne, a személyiségében a legértékesebb. Ezért kell például annak levetni a papi ruhát, aki ateista lett vagy távozni a bírói pulpitusról, aki politikai parancsra hajlandó volt ártatlan embert elítélni. Minthogy Isten egyedül csak az embert teremtette a saját képmására, és oltotta belé az alkotó értelem szikráját, ezért minden emberben van valami isteni lényeg. Aki Istenre fegyvert emel, az emberként már nem is él tovább, hanem csak valami másként, másvalakiként. Ha tehát az ember így vagy úgy, de eldobja magától isteni lényegét, az valami mássá válhat, valami minõségileg alacsonyabbrendûvé, mint ami korábban volt. Kocsis István ezt a minõségileg alacsonyabbrendûvé, mássá vált embert nevezte el „hasonmásnak”, - a valódi ember, az isteni lényegét hordozó ember „kiürült hasonmásának”. Kocsis értelmezésében a „hasonmás” az, akinek a lelke tetsz-halott állapotban van. Mondhatnák úgy is, akiben kialudt az isteni szikra. A mai uzsoracivilizációban élõknek a kamatkapitalizmus törvényei szerint mindent le kell fordítaniuk a pénz egydimenziós nyelvére. Kocsis István kifejti, a mi korunk embere nem érti, sõt valami álproblémának tekinti ezt. Ez jól tetten érhetõ ott is, hogy a filozófiával és a teológiával (!) hivatásként foglalkozók is mellõzik ennek tárgyalását, mert a „hasonmások” létezésének a beismerése nem egyeztethetõ össze azzal a hamis premisszával, hogy minden ember egyenlõ. (Épp most folyik a magyar Parlamentben az ún. „gyûlöletbeszéd-törvény” részletes vitája. Hallom a ‘háttér-televízióból’, amint Bárándy Péter igazságügy-miniszter kinyilatkoztatja: ‘Nem gyûlöletbeszéd - nem büntethetõ - az, amely valamely jól körülhatárolható embercsoport alsóbb-vagy felsõbbrendûségét állítja’. Egyébként is; - a hason-másoknak nincs a hátukra írva, hogy hasonmások, tehát ‘nem határolhatók jól körül’. Istennek legyen hála, egyelõre még szabadlábon maradhatunk! Továbbá: igencsak csodálkoztam volna, ha az elit ‘megbüntettetné’ saját magát és filozófus talpnyalóit.) Az egyenlõ jogokkal épp az a probléma, hogy egyenlõtlen képességû emberekre és gyökeresen eltérõ feltételekre alkalmazva a legigazságtalanabb eredményhez is vezethet. Ezért a ‘jogegyenlõség’ legfeljebb az elvben elismert esélyegyenlõséget és a jog elõtti formális egyenlõséget jelentheti. Természetesen nem lehet minden egyes egyénre szabva megalkotni egy teljesen igazságos jog-rendszert. Ez azonban nem változtat azon, hogy azt állítani: mindenki egyenlõ, nem egyéb egy jó szándékú óhaj kimondásánál. Ezzel az óhajjal nehéz szembe-fordulni, hiszen többek között erre épül az általános választójog és az „alibi-demokrácia” vele ûzött szemfényvesztõ játéka. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy az emberek jelentõs része az uzsoracivilizáció kényszere következtében „hasonmás” emberré vált, aki már elveszítette az emberi lényegét tartalmazó minõségét, akkor még az a kérdés is felmerül, hogy az emberi lényegüket még megtartott, és az emberi lényegüket már elveszített emberek vajon egyenlõknek minõsíthetõk-e? Kocsis István azt állítja, hogy valójában nem tett rendkívülit „a hasonmás” fogalmának a bevezetésével, mert a fogalom szerinte minden ember tudatában jelen van. Állítását például azzal támasztja alá, hányszor elhangzik: „csak ne csalódnék benne!” - házastársban, üzlettársban, barátban. Másképp fogalmazva: csak az legyen, akinek látszik, és ne valaki vagy valami más. Azaz „hasonmás”. Kocsis úgy érvel, hogy a „hasonmásoktól” retteg minden jövõjét féltõ ember, mivel a hasonmások hazudnak politikusként, szerelmi partnerként, könnyen kaphatók az árulásra és üzletemberként szintén gátlástalanok, de más szakmákban sem azzal a felelõsséggel és kötelességtudattal látják el feladatukat, mint az emberi lényegüket megõrzõ emberek. Közéjük tartoznak, akik például jó üzletnek tekintik a háborút, ha lehet rajta sok pénzt keresni, tekintet nélkül arra, hogy hány embertársuknak okoznak végtelen sok szenvedést. A jelenlegi uzsoracivilizáció kamatkapitalista rendjében pénzgazdaság mûködik, amelynek egyetlen célja, hogy a pénzbõl még több pénzt állíthassanak elõ a pénzvagyon tulajdonosai, ezért minden egyéb emberi érték devalválódott, és az erkölcsnek nincs többé ázsiója. Egyre több a profithajszában hasonmássá váló ember. A legdöbbenetesebb - Kocsis István szerint - az, amikor a hasonmás fel is fogja, hogy hasonmás lett. Ez abban a pillanatban következik be szerinte, amikor már képes elhitetni önmagával, hogy Istennel szembefordulva is lehet élni. Természetesen lehet így élni, de nem az emberi lényegét megtartó teljes (értékû) embernek, hanem az emberi lényegétõl megfosztott hasonmásnak. Ezért van az, hogy ebben a mindent pénzzel mérõ egydimenziós világban rengeteg az olyan ember, aki úgy követ el bûnt, hogy nincs igazán bûntudata, és képtelen valódi bûnbánatra. (Persze vannak ennek enyhe esetei is, ha valaki csak képmutatásból jár templomba és nem valódi lelki szükségletbõl.) Kocsis István leleménye, a „hasonmás” terminusa igen jól eligazít korunk sok ellentmondásában. Ugyanis ha valaki fölfogta, hogy „hasonmás” lett, és ezt a létét el tudja viselni, akkor a számára semmi sem azonos már azzal, ami valójában. A bûn többé nem bûn, minden üzlet rossz, melyen így vagy úgy nem nyerészkedik, akár a másik kárára s a legrosszabb üzlet, ami Kocsis szerint „az Örökkévalóságról való lemondás a percért”, vagyis amikor a percnyi földi létért lemond az Idõtlen Énrõl, amikor az életet választja az ÉLET helyett. Az ilyen hasonmás embernek a földi léte percnyi hosszába kell belesûrítenie minden hatalmat, minden élvezetet; - ezért siet, ezért mohó, ezért gátlástalan, ezért gázol át mindenen és mindenkin. Kocsis a Biblia alapos ismerõjeként azt is hangsúlyozza, hogy a „hasonmás”-kérdést a maga bonyolultságában az Evangélium mutatja be (!), de korunk embere a jelek szerint már nem képes felfogni az Újszövetségnek e fontos részeit. Mindabból, amit az Evangélium sugalmaz, a legdöbbenetesebb az, hogy a „hasonmás”-lét, vagyis az anyaggal való teljes azonosulás, a lélek és Isten megtagadása - az emberi lényegétõl már megfosztott, redukálódott ember számára természetessé és elfogadhatóvá is válhat, és így az uzsoracivilizáció pénzhajszájában egész népeket, sõt az emberiséget is veszélyezteti az ebben a „hasonmásságban” való elmerülés.” Az elmondottakhoz már csak Krisztus szavait lehet hozzátenni:



Óvakodjatok az antikrisztustól! „Gyermekeim, itt az utolsó óra! Amint azt hallottátok, eljön az antikrisztus. Már eddig is sok antikrisztus támadt. Ebbõl tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, köztünk is maradtak volna. Rajtuk kellett nyilván-valóvá lennie, hogy nem mindnyájan tartoznak közénk. Ti azonban a Szent kenetét kaptátok, s mindent tudtok. Nem is azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot. Ti ismeritek, s azt is tudjátok, hogy semmi hazugság sem származik az igazságból. Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Messiás? Ez az antikrisztus: tagadja az Atyát és a Fiút. Mindaz ugyanis, aki tagadja a Fiút, nem ismeri el az Atyát sem. Aki megvallja a Fiút, elismeri az Atyát is. Maradjon meg bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok. Ha meg-marad bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok, ti is megmaradtok a Fiúban és az Atyában. Az ígéret pedig, amelyet ehhez fûzött, az örök élet. Ezeket akartam írni nektek azok miatt, akik félrevezetnek. Ami titeket illet, maradjon meg bennetek a tõle kapott kenet. Más tanítóra nincs szükségetek: bármire is tanítson az õ kenete, az igaz s nem hazugság. Maradjatok tehát õbenne, amint tanította. Igen, gyermekeim, maradjatok õbenne, hogy amikor megjelenik, bizalommal töltsön el, és eljövetelekor meg ne szégyenüljünk. (1 Jn.2, 18-28.)



„Óvakodjatok hamis prófétáktól! „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek! Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentõl valók-e, mert sok hamis próféta lépett föl a világban. Az Istentõl való lélek errõl ismerhetõ föl: Minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentõl van. Minden olyan lélek viszont, amely nem vallja Jézust, nem Istentõl való. Ez az antikrisztus szelleme, akirõl hallottátok, hogy eljön, sõt már a világban is van. Ti Istentõl vagytok, gyermekeim, és gyõzedelmeskedtetek azon. Hiszen, ha bennetek van, hatalmasabb, mint az, aki a világban van. Azok e világból valók, azért is beszélnek e világról, és a világ hallgat rájuk. Mi Istentõl vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki viszont nem az Istentõl való, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság szellemét a hamisság szellemétõl.(1 Jn.4, 1-6.)




Belsõ arc és külsõ harc


beszéd Sándor András halálának elsõ évfordulóján



Az 1990-es években mint újságolvasó ember, fokozatosan ismertem meg Sándor András írásait; kemény, lényeglátó politikai elemzéseit, igaz jövendõmondását - népiességében nemes, szellemes publicisztikáját.


Az elsõ levelemet 1996. augusztusában írtam Andrásnak, melybõl késõbb a síron túl tartó személyes barátságunk, terjedelmes levelezésünk született. Barátságunk és levelezésünk során sokmindenre tanított, többek között: újságírásra, stílusra, politikai eligazodásra, történelemre, magyarság-és hazaszeretetre, - bátorságra és önmérsékletre egyszerre.


Szívesen adta (volna) minden tudását, emellett nyitott volt minden újra.



Személyesen 1996. õszén ismerkedtünk meg, az Új Idõk baráti estjén. Kérdeztem Andrást, olyannak ismert-e meg, amilyennek leveleimbõl elképzelt? Semmit sem számít a külsõ - mondta -, a belsõ arcodat már régen ismerem.


A temetése elõtt hosszasan néztem a halott Sándor András külsõ arcát.


Maszkot láttam csak, a rejtélyes idõutazó földi jelmezét.


Aztán behúnytam a szemem, és láttam a halhatatlan Sándor Andrást, az õ belsõ arcát, amely lelkének igazi tükre, - míg a külsõ arc csupán múlandó lenyomat.



Reám hagyott önéletrajzát gyakran újra olvasom. Minden harcot, igaz küzdelmet felvállalt, sohasem fordított hátat a csatamezõnek, ha a Teremtõje szólította. Erre tanított folyton engem is. Arra, hogy minden Isten képmására teremtett embernek, nemzetnek veleszületett joga, hogy megvédje magát, ha az életére törnek.


Védekezem tehát, ha megtámadnak, ám magamtól sohasem ártok senkinek.


Az ellenségeimet is szeretem; olyannyira, hogy elsõsegélyt nyújtok nekik, hogyha védekezésemben netán megsebesíteném valamelyiküket.


Váltakozó sikerrel, mintegy ösztönösen korábbi életem során is harcoltam minden rossz ellen, ám a küzdelem felelõsségének tudatos felvállalására, a védekezõ harcmodor erkölcsi tisztaságára Sándor András tanított meg.


Rám vigyázó belsõ arca eligazít, segít külsõ harcaim megvívásában, ma is...



Sándor András kopjafájánál


(1998. november 15.)



Már négy napja múlt, hogy egy éve meghaltál.


Csak álltunk itt csendesen, búsan-szelíden a kopjafánál, kopjafádnál, amelyet Te terveztél saját magadnak. Néztünk csak magunk elé, hallgatagon. Óh, hogyan is lehetett volna élet igazabb/teljesebb a Tiédnél!? Lehet-e tisztább annál bármi, ami mélységesen hûséges és igaz?! Álljon ide bárki a barátok, az özvegy és a kopjafa közé, és állítsa nagy bátran, hogy magyarabb Tenálad!


Süvít a nyirkos novemberi szél, éppúgy, mint egy évvel ezelõtt, temetésed napján. Csepereg a tétova novemberi esõ, majd lassan zuhogni kezd.



Nézzünk magunkba valamennyien, magyarok!


Ki van köztünk olyan bölcs, ki még életében megtervezi saját/magyar kopjafáját? Kiben van ennyi hûség, és bölcs elõrelátás? Ennyi odaadó készülõdés? Ki lehet itt bizonyos abban, hogy a majdani sírhelyét nem bitorolja el jó elõre holmi féltitkos privatizációs zsebszerzõdés? Ki az közöttünk, aki ma is annyira bízik a magyar (család)fájában, hogy halála után bizton kopjafává lesz még faragható? Ki az, aki tudja és vállalja, hogy igaz történelmet élt, s aki így bátran léphet Isten ítélõszéke elé?! Mindenki hallgat kopjafád elõtt. Senki nem lép ki a sorból, hogy a magyar mellét döngesse. Csendben csak fekszel elõttünk/alattunk - netalántán szigorúan felhúzod bozontos szemöldököd. Ravaszkás/huncut mosolyod odafentrõl szilárd kopjafádra vetül. Mindent megtettél - helyettünk is.


Küzdöttél Rákosi Mátyás ellen, - majd tanácsaiddal segítetted Nagy Imrét.


Megvezették õt is, majd tragikus mártírhalált halt. Forradalmatokat eltaposták az orosz tankok, utóbb Csermanek János majdnem agyon is lövetett, mint a Tigrist.


A golyója persze nem foghatott volna Rajtad.


A váci fegyházban letöltött három éved után harcoltál Aczél György ellen is, aki retteg(het)ett az írásaidtól, akárcsak késõbb Vásárhelyi Miklós, vagy pláne Soros György. Késõbb szembeszálltál Antall Józseffel is, az SZDSZ-szel kötött titkos paktumjával. Kiléptél az MDF-bõl, melynek pedig alapító tagja voltál. Elõrelátón vitáztál Horn Gyulával, nehogy koalícióra lépjen az SZDSZ-szel. Tanácsaiddal ezután Csoóri Sándort támogattad, hogy a liberálisok nehogy birtokukba vegyék a Magyarok Világszövetségét is.


Írásaidban nyíltan kikiabáltál olyasmiket, aminõket nekünk még suttognunk sem szabad. Amit fülbe súgva hallottál angyaloktól, azt a háztetõkrõl hirdetted tovább. Halálod elõtt néhány héttel egy cédulára felírtad egy cikk címét - Vass Csabáét, a Valóság folyóiratban, hogy feltétlenül olvassam el, és okvetlen ismerkedjem meg személyesen az íróval. Mindkettõ megtörtént, akaratod szerint. Aztán váratlanul elmentél. Nem kellett beszélnünk már egymással, így is tudtam, mit kell tennem.


Férfiak nem siratják egymást, - fontosabb dolguk a FOLYTATÁS.


Orbán Viktor Antall Józsefet folytatja, - én pedig szívem szerint Téged, Sándor Andrást. Nem az írót, hanem a tanácsadó/jövendõmondót, Isten szolgálóját.



Voltál népi író, kommunista újságíró, autodidakta/korai politológus, aktív ‘56-os forradalmár, gazdasági-politikai tanácsadó, reformer közgazdász, igaz publicista, rejtõzködõ/szent próféta, bölcs/higgadt börtönrab, tudós nyelvész/filozófus - író s fordító, szabadgondolkodó. Vérbeli privát vakoló. Függetlenségedet nehezen is tûrte a hatalom. Csak áruló-gerinctelen félember nem voltál soha, pedig büszke/ dölyfös kozmopolita világpolgár is lehettél volna. Széttépted a meghívójukat.


Díszpolgárság helyett pedig példát mutattál mindenkinek.


Orbán Viktort - részben "a rábeszélésemre" - elfogadtad ugyan, de a fenntartásaid


- "Óh, csak az a fránya Soros-indíttatás ne lenne!" - máig visszhangzanak széles e keskeny hazában! Abban is igazad volt (lesz), amit kimondanom ma nekem sem szabad, mert a jövõ még nem történt meg. Tudnunk kell hallgatni is - miközben pedig folyton-folyvást csak írunk. Ez is szellemi örökséged szerves része...


András! Itt állok/állunk kopjafádnál, és boldog vagyok, hogy Te már egy év négy napja üdvözültél. Mi még szomorúan botorkálunk idelent, Nélküled. Örökségedet hûségesen õrzöm: írok, és közben hallgatok, mint a sír. Bizony még nagyon korai lenne - az általános polgárpukkasztás. Legalább addig várnunk kell, amíg riadtan megtorpanva mind összetömörülnek majd a beszûkülõ csõ (alagút) túlsó végében.



Hetvennégy voltál 1997-ben, - én meg negyvenhét.


A leveleimben egyre többet kérdeztem Tõled, mintha érezném az idõ rövidülését. Több mindent írtál nekem, amit akkor még nem nagyon értettem meg. Emlékszel? Augusztusban faggattalak: mi is az a "hallux valgus", ami folyton csak fáj neked, és amitõl néha séta közben is sántítasz? A Bükkben kirándulva elmagyaráztad, hogy az a nagy-lábujj (öreg-ujj) bütykének ízületi gyulladása, borogatás hatására ideiglenesen elmúlik a fájdalom...


Hetekkel a halálod után pirosodott ki elõször a jobb lábam nagyujjának a bütyke; azóta is hol fáj, hol nem. Szinte állandóan érzem, hogy ‘hallux valgusom’ van; -idõjárásváltozáskor persze sokkal jobban. A fájdalom is folyton Rád emlékeztet. Azelõtt hírbõl sem hallottam ilyesmirõl (csak Tõled!), nemhogy még magamon is éreztem volna. Kérdezõ levelem, és feleségem, Piroska is tanúsíthatja ezt... Máig nem beszéltem errõl senkinek. Tiszta õrület! Szellemi apámtól a hallux valgusát örököltem! Andráshoz hasonlóan jómagam is röstellem bevallani a testi fájdalmat, nem szívesen írok hát róla. Ám most másról van szó... Node mégis! Komoly emberek mit szólnak majd ehhez a "képtelenség"-hez?! Sokan azt gondol(hat)ják majd, hogy ezzel a dajkamesével igyekszem mintegy görcsösen igazolni a Sándor Andrástól való szellemi leszármazásomat! Sokáig tépelõdtem tehát, hogy közzé tegyem-e tragikomikus, sõt baljós felfedezésemet. Aztán megértettem: az emberi nagyság éppen abból ismerszik meg, hogy rádöbbenünk, milyen kicsik, porból valók is vagyunk. Ez pedig éppen csak a bölcsek iróniája, kíméletlen öngúnyoló képessége. Nem baj, ha nevetnek rajtunk!



András világéletében módszeres ember volt, soha semmit nem bízott a véletlenre. Tudta, hogy a nagy összefüggéseket éppen hogy az apró kicsinységek igazolják...


Vácott, ahol családommal már 1997. áprilisa óta élünk (Sándor András a fegyház miatt nem örült ideköltözésünknek!), - amúgy is rendkívül erõs személyiségének a múltból jövõ szellemi kisugárzása.


Elvégre három évig raboskodott bûntelenül a komor börtönfalak mögött.


Azért zárták be, mert mindenek felett szerette Istent, és hazáját, Magyarországot.



Sándor András örökkévalóságáért



1. A hívõ próféta



A halálosan - gyógyíthatatlanul - bûnös ember elkárhozik.


A gyarló átlag-emberek a bûnbánat és a bûnbocsánat után és révén - rövidebb-hosszabb purgatóriumi megtisztító fogság után - üdvözülhetnek.


A lelkiismeretlen emberek túlvilági sorsa elõttem ismeretlen.


Az egyenes gerincû, krisztushû emberek üdvözülése nem diszkrét esemény - mi- ként például a halál! -, hanem egy töretlen folyamat, amely gyakran már evilági életükben fokozatosan végbemegy.


A próféták viszont már eleve üdvözülten jönnek a földi világra.



Adódik az ember életében néhány - sajnos kevés - áldott pillanat. Egészen olyan, mint amikor egy européer-kozmopolita liberális életmûvész a fellobbanó ösztönös rokonszenv hevületében, alig tízpercnyi ismeretség után tárcájából elõvéve meg-mutatta nekem a kislánya elsõáldozó fényképét.


Ilyen volt az is, amikor 1996. augusztus 13-ikán úgy döntöttem, hogy levelet írok Sándor Andrásnak, a Pestmegyei Hírlap megdöbbentõen erélyes tollú, számomra személyesen akkor még ismeretlen publicistájának. Az írásai alapján már régóta ismertem a belsõ arcát, - azt a halhatatlan lényt, aki mindegyikünkben ott lakik, a hús-vér porhüvelyben, legbelül. Azóta személyesen is megismertük egymást, és szoros barátság fûzött össze bennünket - András haláláig.



Sándor András 1997. november 14-iki egri temetésén - 74 éves volt - mondott búcsúztató beszédében Hegedüs Lóránt református püspök atya egy beavatott barát biztonságával, gyönyörûen és plasztikusan mutatott rá Sándor András író személyének transzcendens telibetaláltságára, - másszóval prófétai küldetésére.


Próféták ugyanis ma is élnek közöttünk.


Saint-Exupery mondja a "Kis herceg"-ben, hogy felelõsséggel tartozunk az iránt, akit ‘megszelídítettünk’. Akik megszerették egymást - kölcsönösen felelõsek egy-másért. Mindenestül fel kell vállalnunk, akit szeretünk.


Hosszan nézem a halott András arcát, amint a koporsóban fekszik. Megdöbbentõ változás! Sándor András nincs már többé, csak az a bizonyos belsõ arc. A Gond-viselés által közénk küldött angyal maszkja, az idõutazó testetlen ûrlény arca, aki - ki tudja, miért? - éppúgy a "Sátán szülöttének" tartotta Elvis Presley-t és John Lennon-t, mint Soros Györgyöt vagy Vásárhelyi Miklóst is. Nem gyûlölte õket ellenségként - gyûlölni ugyanis senkit nem volt képes! -, de állandóan dühös volt rájuk, mint kozmikus ellenfeleire. Õ tudta, hogy miért. Sándor András nagyon is értette a világmindenség "mûködési elvét", - pontosan tudta, hogy Krisztus és Lucifer kölcsönösen feltételezik egymást.



Ahány ember, annyiféle Krisztus-kép. Szélsõséges Krisztus-képek élnek köztünk. A kommunista ideológia és "történetírás" nemes egyszerûséggel letagadta - minõ prakticizmus! - Krisztus létezését. A Biblia azonban - Ószövetség és Újszövetség - zsidók és keresztények számára egyaránt Szentírás kell legyen, mert a zsidó-keresztény egyisten-hit az európai kultúra közös alapja. Mondhatnám úgy is: aki nem hiszi Krisztust, éppúgy "nem erurópai", mint az, aki nem fogadja el a zsidó nép - ma is érvényes - kiválasztottságát, történelmi küldetését. Misztikus és szent dolgok ezek. Judeonácizmus és antiszemitizmus - azonos tõrõl fakadó, azonosan halálos bûnök. Mindkettõ alapmotívuma ugyanis az atavisztikus káini kevélység, a "féltékenység" a másik áldozatára és értékeire, ami vészterhes korszakokban kölcsönös gyülöletként ízzik fel. A "legújabbkori" téveszme, az ál-liberalizmus egyáltalán nem tagadja Krisztus létezését, élettörténetének valódiságát, - sõt..! A legszélsõségesebb kvázi-ortodox felfogás - amely az ál-liberalizmus ontológiai alapja - szerint Krisztus nem is megváltó, hanem népének - politikai!! - árulója volt, hiszen "megpróbálta" egyenrangúvá tenni a gójokat a választott néppel.


Sándor Andrást már az ötvenes évek elejétõl egyre gyakrabban támadták az Író-szövetségben a nacionalizmus, az antiszemitizmus és az anarchizmus vádjával, - holott csupán "népi-nemzeti kézben" igyekezett (szerette volna) tartani a szovjet politikai uralom "gyeplõjét". Végül 1954-ben Sándor Andrást kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából is. A forradalom leverése után - 1956. november 24-ikén - Kádár János kiadta a jelszót: "A Tigrist agyon kell lõni!" Andrást elítélték; - 3 évet töltött le a váci fegyházban. A Sándor András eszmeisége elleni folyamatos vád azóta is groteszk benyomást kelt az emberben. Õt antiszemitának bélyegezni ugyanis körülbelül olyan, mintha a római pápáról állítaná valaki, hogy muzulmán! Sándor András kikeresztelkedett (református) magyar zsidó volt; - aki joggal, s egyidejûleg aggódott mindkét nemzetéért...!


Sándor György humoralistát egy évvel ezelõtt kitörõ szeretettel tapsolta meg az "Új Idõk" rendezvényének szerkesztõ és olvasó tábora, mire õ szerényen Sándor Andrásra mutatott, és így szólt: "A Nagy - Te vagy!".



Andrással gyakran beszélgettünk Krisztusról is. Kérdeztem tõle: "Mondd, miért szaporodik mostanában azoknak az íróknak és cikkeknek a száma, akik-amelyek tagadják Krisztus zsidó származását, és parthus (magyar!) királyfiként állítják be Õt?!" - "Mert ezek az emberek antiszemiták." - mondta András.


A dolgozó szobájának ajtaján õrizte a torinói lepelrõl különleges fotó-eljárással lefényképezett Krisztus-arc reprodukcióját. Még nem láttam ezt a képet, amikor megkérdeztem Andrást: "Mondd, a fénykép-arc egyértelmûen sémita vonásokat tükröz?" - "Igen, egyértelmûen! Krisztus arcvonásai egy erõs jellemû, kemény zsidó férfit tükröznek, - szemben a mai ‘belvárosiaink’ puhány és nõies arc-vonásaival." - válaszolta András.


Sándor András valódi keresztény és igaz magyar ember volt, - éppúgy, mint élõ névrokona. Abban az értelemben, hogy nehéz sorsa egybeforrott a számbelileg és minõségében is rohamosan fogyatkozó magyarság sorsával, létkérdéseivel. Egész életében tûhegyes, vitriolos tollával harcolt az ál-liberalizmus, illetve a hitetlen, gyökértelen kozmopolitizmus ellen. Küzdött mindenfajta elitizmus és kirekesztés, hamisság és istentelenség ellen, melynek legfõbb hazai megszemélyesítõjét Soros Györgyben és gyorsan erõsödõ birodalmában látta. Bátor és õszinte írásai miatt Soros György egyik tanítványa, Bozóki András politológus nyilvánosan is "kódolt antiszemitizmussal" vádolta meg. A ficsúr - a bölcset! Bozóki megkapta a méltó választ Sándor Andrástól: "szociáldarwinizmus" címkével.


Sándor András felvállalta a megpróbáltatásokkal sûrûn terhes isteni küldetést, a "katalizátor-szerepet". A magyarság - minden magyar - fennmaradásáért küzdött, és egyszál magában - akárcsak Mózes! - szembeszállt az Aranyborjú imádóival...


A nyáron még Zemplénben is kirándultunk Andrásékkal. Telkibányán bementünk ebédelni az útmenti étterembe. A kerthelyiségben az ajtónál Vásárhelyi Miklós és Dés László zeneszerzõ (a veje, Vásárhelyi Mária férje) ült. Mondom Andrásnak: "Az efféle váratlan találkozásokat Isten azért rendezi meg, hogy szembesítsen bennünket az életünkkel, tetteinkkel és írásainkkal." - "Tudom." - szólt András, azután idegesen és étvágytalanul ette meg az ebédjét.


A próféta csak akkor halhat meg, ha maradéktalanul teljesítette küldetését.


Sándor András meghalt. Vajon teljesítette-e?!


Innen folytatom.



2. Sándor András öröksége



Betöltötte-e transzcendens küldetését Sándor András - Sándor György szerint ‘ószövetségi próféta’ -, a politikus-publicista? A határozott válasz feltételezi az alábbi kérdéskörök megnyugtató elemzését, a bizonyítékok összegyûjtését:


· András missziója: a Teremtõ üzenetének közvetítése


· Küldetésének célja: a magyarság felébresztése, felvilágosítása


· Személyes azonosulás - függetlenség és magányosság


· Tévedhetetlenségének biztosítéka: sugallatra írt


· Több téridõ-síkban sokvariációs jövõképek megalkotása


· A Teremtõ megbízásának teljesítése: felébredtünk


· Reinkarnáció - a stafétabot átadása



Sándor András - önéletrajzában fogalmazta így - életének banándugóit a Teremtõ a magyar nemzet konnektorába dugta be. Édesapja - a nagymûveltségû, rejtélyes és különc személyiségû ügyvéd-clochard - jövõbelátóan terelgette felnövekvõ fiát jövendõ küldetése felé, amikor is tudatosította benne, hogy az õ igazi családja az egész magyar nemzet. Az apa vajon milyen sugallatra cselekedett így?! Az ilyen prófétai genezis különös, és átlagos-normális ésszel teljességgel felfoghatatlan is. Ám mindez isteni szemszögbõl - a megbízó szempontjából! - nézve tökéletesen logikus! A Gondviselés akaratának beteljesülését így a gondos apa készítette elõ. Andrásnak azonban sem a szülõi házban, sem férfikora teljében nem adatott meg, hogy tökéletes érzelmi biztonságot nyújtó családban élhessen. A felhõtlen páros boldogságot is viszonylag késõn, érett férfikorának alkonyán találhatta csak meg. Talán ezért is válhatott tágabb családja, az egész magyar nemzet prófétájává.



A Teremtõ minden népét egyformán szereti, - két nemzete sorsát mégis fokozott figyelemmel kíséri. Az Atya évezredeken keresztül - lásd: az Ószövetségben! - szinte kézi vezérléssel viselte gondját a választott népnek. Mintegy kétezer évvel ezelõtt a Teremtõ elérkezettnek látta az idõt, hogy minden gyermekét a közös isteni családba fogadja, ezért a Földre küldte egyszülött fiát: Jézus Krisztust, hogy fia - mint áldozati bárány - a kereszthalálával megváltsa bûneitõl az egész emberiséget (lásd: az Újszövetségben!). A Megváltó édesanyja, Mária - vajon csupán különös kedvtelésbõl? - kiválasztott magának egy másik népet, amelynek a védõszentje lett. Ez az esendõ, szerencsés nép: a magyar. Regnum Marianum.


Krisztus népe szétszóratott a nagyvilágban - azért, hogy a történelem folyamán az emberiség sokasodásának és tudása koncentrálódásának végig a vezetõ ereje, a kovásza lehessen: mindenütt a földgolyón. Mária népe nagyobb részben együtt maradhatott (bár milliók élnek hazájukon kívül!); - azért, hogy az emberiség élõ lelkiismerete lehessen: egészen a végidõk eljöveteléig.


A Teremtõ azzal a küldetéssel bízta meg Sándor Andrást, hogy - mint az egész emberiség élõ lelkiismeretét - ébressze fel a magyarságot, és mint üzenetközvetítõ próféta: adja át a magyaroknak a Teremtõ parancsát. A parancs: élve maradni!


András jól tudta, hogy a magyarság nem halhat meg, mert élõn kell tartania az egyetemes emberi lelkiismeret pislákoló gyertyalángját, még ezekben a végzetes és vészterhes idõkben is, amikor az amerikai és az európai keresztény kultúrára már gyakorlatilag keresztet vethetünk... (Lásd: a kibõvûlt Európai Únió nem veszi fel közös alkotmányába a keresztény gyökerekre vonatkozó kitételt! - 2004.) A magyarság haláltusája mintha csak az Armageddon ágyúdörgésének közeledtét jelezné, - ami maga az Apokalipszis.



Sándor András - a "magánember" éppen úgy, mint a politikus-író, publicista - személyiségvonásai tértõl és idõtõl független gondolkodót tükröznek, aki csak "természetes kényszerûségbõl" vett részt a földi és a családi munkamegosztásban, hiszen lényét teljes egészében áthatotta és "lefoglalta" a vállalt szent küldetésének teljesítése. Nagyon szerette a természetet, a bükki erdõket, nyugodt nyári estéken ágyából a csillagos eget kémlelni, szerette a jó ételeket és italokat - valamint nagy hódolója volt a nõi szépségnek is! -, ámde erre a sárgolyóra mégis kizárólag a Transzcendens Parancs megvalósítása érdekében született. Ennek megfelelõen bölcs iróniával - mintegy kívülállóként! - szemlélte az õt körülvevõ anyagi(as) világ hívságait, gyarlóságait, valamint önnön fizikai gyengeségeit: ritka botlásait, gyakori megpróbáltatásait. Sándor Andrásnak anyagi értelemben a puszta tollán (írógépén) kívül - alig volt valamije. A természetet viszont mindig "teljes menet-felszerelésben": távcsõvel és fényképezõgéppel felszerelkezve, - szalmakalapban járta! Különös mûgonddal szerette rendezgetni egyre újabb és újabb különleges példányokkal gazdagodó ritka ásvány-és kõzetgyûjteményét. Hihetetlen nagyságú történelmi-, irodalmi-, nyelvi-, vallási-filozófiai-, valamint természettudományi és közgazdasági (!) tudását részben szobányi könyvtárából merítette. Hét nyelven beszélt! Sándor András egyetlen-egy "példányban" létezett, - hozzá hasonló ebben az évszázadban nem született egy sem. Prófétai küldetésében abszolút magányos volt, - feladatát és felelõsségét küzdelmes életében senki mással nem oszthatta meg. Lényegében függetlenül élt mindentõl és mindenkitõl, - nyíltszívû és közvetlen természete ellenére nagyon nehezen engedett közel magához bárkit is. Az ismeretlent hosszas "ellenõrzésnek" vetette alá, és csak akkor nyílt meg a számára, ha meggyõzõdött róla, hogy az illetõ megérdemli. Független volt a lapoktól is, amelyek írásait kiadták. Érdemes végignézni a Pestmegyei Hírlap, a Magyar Fórum, valamint az Új Idõk újság korabeli lapszámait, - Sándor András cikkeinek mondanivalója egytõl-egyig kilóg a sorból. Az õ gondolataihoz még csak hasonlók sem fordulnak elõ az elmúlt évtized egyetlen újságjában sem. Az említett lapok témám szempontjából abban különböznek az összes többitõl (és ez egyben legfõbb érdemük is!), hogy vivõfrekvenciául szolgáltak Sándor András hangja - mint moduláció - számára. András írásai - csak mondta, mondta a magáét! - és a kiadó újságok egyéb tartalma között egész egyszerûen nincsen érdemi összefüggés. A szimpla publicisztikák között szépen megbújtak András próféciái, - tisztelet és elismerés ezeknek a kiadóknak, hogy felismerték írásai óriási történelmi jelentõségét.



Sándor András történelmi helyzetfelismerésében és ítélõképességében tökéletesen tévedhetetlenné fejlõdött, - éppen arra a sorsdöntõ idõpontra (1988.) érkezett el prófétai érettsége legfelsõbb fokára, amikor az már elengedhetetlenül szükségessé vált a magyarság számára. András - könyvei bizonyítják - gondolkodásmódjától sohasem volt idegen az egyfajta utópisztikus keresztény kommunizmusba vetett hit. Nyíltan s õszintén tisztelte Mihail Gorbacsovot, és az 1980-as évek közepétõl komolyan remélte, hogy a peresztrojka és a glasznoszty sikerre vihetõ, - nem- csak a Szovjetúnióban, hanem még Magyarországon is. A reformkommunizmus azonban - részben külsõ okok miatt! - "megbukott", Gorbacsov Szovjetúnió-ja pedig összeomlott és szétesett.


Magyarország ettõl kezdve (1988.) a mindent elsodró szökõárnak, a keleti blokk "általános rendszerváltásának" martalékává lett, - teljesen felkészületlenül olyan politikai kényszerpályára került, amelyrõl többé nem lehetett letérni.


Sándor András mindezt azonnal átlátta, és megkezdte magányos harcát a Gonosz ellen; - elkezdte beleûvölteni elképesztõ próféciáit a békésen szendergõ magyar nép fülébe: Talpra magyar, ébredj fel, küzdj az életedért, - különben el-veszejtenek! Talán észbontó, amit mondok: András egyetlen írásában, egyetlen gondolatmenetében sem tévedett - soha. Bizonyos dolgokról persze addig sosem nyilatkozott, míg a legújabb történéseket be nem illesztette az eszmerendszerébe. Politikai és újságírói ellenfelei mindig rettegtek a tollától, - ám mégsem törtek ellene eszeveszett dühvel. Nem törekedtek például sohasem írói és/vagy emberi megsemmisítésére. Még az ellenségei is babonás tisztelettel viseltettek iránta...


Sándor András sugallatra írt: ezt mindenki érzi, aki a próféciáit olvassa, - függetlenül attól, hogy egyetért-e velük, vagy sem. A Szentlélek oltalmazta a haláláig.


Sándor András teljes agykapacitásával lázasan kutatta a magyarság hosszútávú fennmaradásának lehetõségét ebben a mai, vészterhes utolsó tízéves korszakban, amikor is nemzetünk minden maradék vagyonát és önbecsülését is - úgy tûnik: végleg! - elveszíteni kényszerült. Mindig többvariációs politikai párt-és személyi konstellációkban gondolkodott; - és mindig jó elõre óvta a rendületlenül alvó nemzetet a sorsszerûen bekövetkezõ újabb és újabb csapásoktól, amelyeket a kábult magyarság és opportunista-korrupt vezetõi hoztak magukra, idéztek elõ. Ami rosszat megjósolt, az sajnos mindig be is következett. Próféciái, megérzései és elemzõ következtetései látszólag mindmáig "falrahányt borsó" maradtak.


Elõre látta az Antall József által vezetett MDF - és a kormány - kérészéletû és kétes "dicsõségének" gyors elmúlását, az antallizmus bukását, melynek okát az SZDSZ-szel kötött elvtelen és titkos paktumban jelölte meg. Azt is tisztán látta, hogy a nagy lehetõség felelõtlen eljátszása után nem jöhet más, - mint a totális kommunista visszarendezõdés, immáron a NATO színeiben. Érdekes módon - minden liberalizmus-ellenessége ellenére! - még Õ is meglátta Orbán Viktorban a magyarság esetleges potenciális vezérét, aki kivezethet(ne) minket a sivatagból, ha õ is így akarná. Két, alig néhány hónapos írása, cikke is bizonyítja ezt (1997).



Sándor András életmûve, próféciája, írásai csak látszólag bizonyultak mindmáig hasztalannak, írott malasztnak. Valójában óriási része van abban, hogy mára a magyar nemzet és minden felelõs vezetõje felébredt, és kezdi észrevenni, hogy - persze részben maga teremtette - csapdában csücsül. Már valamennyien ébren vagyunk, - ám fejünk még zsong az elszenvedett kudarcok, valamint a vissza-tért kommunizmus olcsó hazugságai miatti másnaposságtól. (2002 óta - újból.)



Sándor András, a magyar rendszerváltás-korszak prófétája teljesítette a teremtõ Istentõl kapott megbízatását: felébresztette a magyar nemzetet a csipkerózsika-álmából. Kedvesen kíméletlen, ‘fülsértõ’ kiabálásával elérte, hogy felcihelõdjünk.


Neki köszönhetjük, amennyiben nem lehet bennünket mégegyszer elaltatni.


Isten áldjon András, mostmár nyugodhatsz békében.


A stafétabotot már korábban átadtad.



Sándor András író ( 1997.) atyai jóbarátom volt, amíg élt. Halálakor négy dolgot örököltem tõle: (1) könyörtelenül kritikus történelem-szemléletét, (2) egyedülállóan objektív judíciumát, (3) utánozhatatlanul vitriolos stílusát, igaz-mondását, és (4) a lábujja bütykének (latinul: hallux valgusának) az állandó sajgását - afféle vezeklésként a kimondott és kimondatlan „ítélkezések” miatt...



Sándor András irónikus és önirónikus ember volt; soha nem szégyellte, hogy szûkölködött anyagiakban, - például zoknikban. Ha lyukas zoknit húzott fel; hát filctollával a megfelelõ színre festette a lába bõrét, hogy ne lehessen észre-venni a zokni folytonossági hiányát.



A levelezésünkben - mind terjedelmében, mind minõségében - nagy szerephez jutottak a napi politikai aktualitások, amelyeket András a megfelelõ történelmi párhuzamok felelevenítésével, értékelésével, mint analógiákkal igyekezett meg-világítani és megmagyarázni.


Egyszer 1997-ben ezt írta: „Ej, ha még egyszer ötvenéves lennék, elválna a .... a májtól, megmutatnám én ezeknek!!”




Azt álmodtam, András újra közöttünk van!



Gyakran hallom mostanában, hogy elvek és eszmék még csak lennének, de nincs meggyõzõ, karizmatikus vezetõnk. Az „egy szem” Orbán Viktor pedig hát olyan, amilyen... Nem tudni ki volt, ki lett, s ki lehet még egykoron.


Még gyakrabban rajtakapom magam, hogy elgondolkodom: miként is tudhatnék „kapcsolatot létesíteni” - odaátra Sándor Andrással... A bölcsessége sajnos csak hiányosan származott át reám, így rászorulnék tanácsaira. Tudom, hogy az efféle kapcsolatteremtés kísérlete az Egyház szerint bûn, ezért nem is nagyon erõltetem a dolgot, nehogy a végén elkárhozzam!


A tudatalattim viszont nem nyugszik. Álmodni talán - szabad...



Vagy nem szoktam álmodni, vagy nem emlékszem rá, vagy csak zavaros, össze-rakhatatlan és megfejthetetlen töredékek maradnak fenn reggelre.


Most az egyszer - nem így történt.


Vasárnapról hétfõre virradólag, 2002. június 10-ikének hajnalán az alábbi furcsa álmot láttam, amelynek története kristálytisztán fennmaradt, mert azonnal papíron is rögzítettem az eset legfontosabb motívumait...



Valamilyen ismeretlen hívó szó; - belsõ hang vagy kapott információ alapján (ki tudja?) késõ délután nyakamba vettem a nagyvárost, és csalhatatlan érzékkel be-fordultam a Dohány utcába, s annak is az egyik ódon bérházába, mint akit tea-délutánra vagy kora vacsorára várnak. A legnagyobb természetességgel lépdeltem fel a lépcsõn, egészen a félemeletig, aztán az elsõ lakásajtóig. Pedig az öltözékem súlyos kívánnivalókat hagyott maga után; - a lábamon nem volt semmilyen zokni, amúgy meztélláb bújtam a Romániából importált ezer forintos fekete félcipõmbe; még a fûzõket is elfelejtettem bekötni. Ámde ennél még súlyosabb, nem hiány, hanem többlet jelentkezett a kezemben, amelyben mintha tálcán kínálnék valami fontos dolgot - egy nagy papírdobozt tartottam, félig tele egyszerû homokkal.


Határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset - csengõjük nem volt -, és a nyitott ajtón át egy hall, vagy verandaszerû tágas helyiségbe jutottam, amelybõl szemben szoba nyílott, és amely balra, hátul egy nyitott kétszárnyú ajtóban folytatódott, ahová természetszerûleg nem láthattam be, csak ha egészen odáig bemegyek. A szoba belátható részében nem volt senki sem. Türelmesen megálltam, és vártam - teljesen biztos voltam a dolgomban: jó helyen járok. Egyszer csak balról, fekete ruhában, fehér gallérral két riadt arcú apácát láttam belépni; észre sem vettek - vagy csak átnéztek rajtam -, majd mellettem elhaladva sietve távoztak a lakásból. Nem kellett tovább tétlenül várnom, mert kisvártatva - szintén balról - belépett Jutka, András felesége, aki pontosan tudta ki vagyok, és nem is tett úgy, mintha nem látna. Én még evilági anyagból voltam gyúrva - legalábbis álmom szerint -, Jutka viszont már nem...


Álmélkodva nézett rám, és meg is kérdezte: „Hogyan kerültél te ide?!”


A kérdés nyilvánvalóan arra irányult: honnan tudtam, hogy ide kell jönnöm. Jutka a félelemtõl és a tanácstalanságtól tágranyílt szemekkel visszahõkölt ugyan, de ott maradt a szobában, velem szemben 2-3 méternyire megállva.


Arrafelé nézett, amerrõl az apácák jöttek és ahonnét õ is kijött; mintha csak várna valakire, hogy szintén elõbukkanjon. András szélvészként viharzott elõ; fekete öltönyben, fehér ingben, nyakkendõvel - igen elegáns volt -; viszont ami furcsát láttam rajta, az a kora volt! Csak ötvenévesnek látszott, férfiereje teljében, nap-cserzette sötétbarna arcbõrrel, kifogástalan egészségben.


Cseppet sem látszott rajta meglepõdés, amikor futólag énrám nézett - úgy tûnt, holtbiztos lehetett benne: jövök, hogyha hív. Márpedig üzent; valamilyen rejtélyes úton. „Éppen a török tengerpartról jövünk!” (ahová 1997. õszén majdnem együtt mentünk, a feleségeinkkel négyen nyaralni, ámde mivel nem volt elég pénzünk, Andrásék csak ketten repültek el, majd András novemberben meghalt) - mondta mintegy magyarázatként ‘a látványra’, hogy mitõl ilyen barna. Furcsán nézett a kezemben tartott féldoboznyi homokra, de nem kérdezte, hogy kinek hoztam... Elhúzott mellettem; én követtem volna, viszont a visszaforduló tekintete megálljt parancsolt. „Most egy nagyon fontos találkozóra megyek, azután hamarost megváltoztatom a világot, benne Magyarországot!” - mondta, majd elment.


Magunkra maradtunk.


Én és az álom.



Az elbeszélõ történelem


Gondolatok Braun Róbert „Holocaust, elbeszélés, történelem” címû,


1995-ben az Oziris Kiadónál megjelent könyve kapcsán



Most, amikor túlzás nélkül állíthatom: bibliai idõket élünk; amikor az Ószövetség és az Újszövetség szellemisége és megtestesült erõi talán a legutolsó - „ez a harc lesz a végsõ!” -, az armageddoni csatájukra készülnek; amikor a Columbia ûr-repülõgép látszólag értelmetlenül, de mégis furcsa égi jelzésként épp’ Palestine, amerikai városka felett robbant ezer darabra fel, - egyre többet gondolok Káin és Ábel ügyére. Amikor egyre valószínûbbnek látszik, hogy a Közel-Kelet mesés olajkincse végül senkié sem lesz, mert - mint Kipling híres mûvében, „A dzsungel könyvé”-ben, vagy még az „Ali Baba és a negyven rabló” címû Ezeregyéjszaka-történetben - mindenki meghalhat, aki a kincshez akár csak hozzányúlni merészel; és ezeregy kútban lángolhat majd fel a nyersolaj, elolthatatlanul, hogy végül senki gyilkos hasznára ne lehessen... Most kell, hogy még egyszer újra átgondoljuk, mit is jelent: „Szemet szemért, fogat fogért!” vagy: „Ki fegyvert fog, fegyver által vész el!”


Most, az emberiség utolsó óráján kell megértenünk végre-valahára: mit is jelent a bosszúval szemben a megbocsátás, a gyûlölettel szemben a megváltó szeretet, a féltékenységgel szemben a szelid áldozatvállalás, tehát Jahveval szemben helyett Jahve és Krisztus - az Ószövetség és az Újszövetség egysége.


Most kell megértenünk végre, hogy Káin és Ábel ugyanannak az isteni fának az elágazásai, hajtásai; - nomeg azt is, hogy magyar és zsidó: édestestvérek.


Mostanában bizony egyre többet gondolkozom a Biblia két részének, az Ó és az Új Testamentumnak a vélt, vagy valós ellentmondásain, megpróbálva magamban feloldani azokat, - hogy eggyé váljék ez a kettéosztott baljós alvilág, miképpen Mennyben, azonképpen itt a Földön is; de nem a világcsendõr szuperhatalom minden reményt felégetõ aljas háborúja végeztével, egy sokkal aljasabb látszat-béke révén, hanem valódi Aranykor beköszöntésével, az egy és igaz Isten szent akaratából.



Braun Róbert - ma 38 éves - korábban Petõ Iván, az SZDSZ kabinet-fõnöke volt, nemrégiben elõször Medgyessy Péter beszédíró tanácsadója lett; majd azután kinevezték a Miniszterelnöki Hivatal kommunikációs ügyekben helyettes állam-titkárává. Ma már a Kormány Kommunikációs Központjának (KKK) igazgatója. Õ kötötte a tanácsadói szerzõdést Ron Werberrel, s késõbb õ is bontotta fel azt...



Fodor Gábor kultusz-minisztersége (1994-1995.) idõszakában Braun Róbert egy könyvet írt - „Holocaust, elbeszélés, történelem” (Oziris Kiadó, 1995.) címmel -, amely a zsidó-holocaustról szól, s központi gondolata annak bebizonyítása, hogy a holocaust tökéletesen egyedi esemény volt az emberi történelemben. A könyve hitelességét Braun igen sok eredeti anyaggal; okmányi, jegyzõkönyvi, levéltári, stb. adatokkal - melyek amerikai (Rutgers University) kutatásainak eredményei -, továbbá Hannah Arendt idézetekkel igyekszik alátámasztani. Érdekes, hogy a liberális szellemiségû Braun az emberi történelmet, mint kvázi-objektív esemény-sorozatot, illetve annak egységesen felfogható vagy elfogadható (megismerhetõ) létét, s igazságát tagadja; egyenesen azt állítja, hogy „a történelem” különálló, szervesen össze nem is függõ, kizárólag szubjektíven megítélhetõ ‘narrációkból’, független történetekbõl áll, amelyeknek a relatív igazsága az elbeszélõ személyes nézõpontját tükrözi... A könyvet exkluzív értékesítésre 500 példányban nyomták ki; a kultusz-minisztérium és a Soros-alapítvány közös támogatásában. Magam is elolvastam, még 1996-ban - és most, újra...



Határozottan hiszem, hogy az Ószövetség és az Újszövetség nemcsak hiteles kor-történeti dokumentumok, hanem valóban Isten Igéjét õrzõ, a múltból a jövõbe mutató próféciák (isteni kinyilatkoztatások) is; útmutatásuk tehát ma is érvényes. Bár az emberi történelem (amely a meggyõzõdésem szerint korántsem véletlen-szerû; sokkal inkább szigorúan egymásra épülõ eseménylánc, és mint ilyen ok-szerûen meghatározott, tendenciózus és konvergens) valósággal hemzseg (fõként az ókorban!) a legkülönbözõbb népirtásoktól; mégsem lehet cáfolni a Braun által felállított tételt: a zsidók holocaustja egyedi és megismételhetetlen. Észre kell vennünk, hogy pl. a mexikói õslakos aztékoknak a hódító spanyolok (Hernando Cortez hadserege) általi kiirtása, vagy az észak-amerikai indiánoknak az új hazát ‘honfoglaló’ európai telepesek általi kipusztítása, stb., stb. - mind helyhez kötött népirtások voltak; vagyis hát kellett a szûz terület a beözönlõ hódítóknak, s mivel a bennszülöttek éppen útban voltak, - nagyobb részben megölték, kisebb részben rezervátumokba zárták, majd asszimilálták õket. A II. világháborúban a hitleri nácizmus zsidó-népirtása, genocídiuma egészen más okból: ideológiai alapon történt. Az „übermensch” nagynémet ideológia nem területfoglaló céllal, hanem globális „endlösung” meghirdetésével akarta, és meg is próbálta kiirtani a világ zsidóságát. Éppen ebben rejlik a zsidó holocaust történelmi egyedisége; - elõször és remélhetõleg utoljára történt meg, hogy nem „territoriális okból”, hanem meg-fontolt és kegyetlen vakgyûlölettel (!) törtek genetikailag meghatározott ember-fajta maradéktalan elpusztítására. Az állat azért öl, hogy egyen, - vagy elkergeti a riválisát, hogy új életteret szerezzen magának. Mindkét tevékenységében állati ösztönei hajtják. Az emberi történelem (már példaként is említett) népirtásait hasonló, állatias ösztönök vezérelték, - ide sorolható az õsidõk kannibalizmusa és a történelmi korok valamennyi területszerzõ hódítása is. Ámde csak azért mód-szeresen kiirtani igyekezni egy komplett népet, függetlenül annak a ‘területi el-helyezkedésétõl’, mert zsidó, - ez valami döbbenetesen új! Ez még csak nem is az emberevõ tigris kvázi ‘öncélból ölõ’ bestiális kegyetlensége, - hanem ‘módszeres aljasság’: tudatosan átgondolt és szisztematikusan megvalósított, hidegvérû vak-gyûlöletbõl elkövetett tömeggyilkosság. Az ember (a náci) merõben új, szörnyû tulajdonsága került napvilágra: állami ideológiává és rendszerré képes fejleszteni az ölés gyûlöletét, - vagyis a lelke gonoszabb, mint a vadállat gyilkos ösztöne...


Braun Róbertnek maximálisan igaza van: a zsidó holocaust az emberi történelem egyedi és megismételhetetlen szégyenfoltja.



Azt gondolom, hogy mindenre kell legyen, és van is okszerû magyarázat, - leg-feljebb nem könnyû azzal szembenézni, együtt élni. A legsúlyosabb, joggal fel-merülõ kérdés, hogy mivel kiderült: mi sem vagyunk jobbak, sõt, rosszabbak vagyunk az állatnál; hogyan nézzünk ezek után egymás szemébe, megbízhatunk-e egymásban, továbbá vajon mindenkire vonatkozik-e az általános bizalmatlanság elve, vagyis potenciálisan mindenki rosszabb-e az állatnál, illetve ha nem, úgy milyen módszerrel választhatjuk külön a búzát a konkolytól?!


Mivel az eltelt nagyjából 60 év minden oknyomozó erõfeszítése (volt ilyen?!) eredménytelen maradt, - az egyedi és megismételhetetlen történelmi esemény, a holocaust ‘meghatározását’ a liberális lángész úgy oldotta meg, hogy magát a történelmet relativizálta, felállítva az új tételt, miszerint az emberi történelemben minden esemény egyedi és megismételhetetlen, de fenntartotta (magának) a jogot, hogy önálló, merõben eltérõ ‘narrációkat’ különböztethessen meg, ami a szemben álló nézetek ‘létjogosultságát’ garantálja - egyazon történelmi tényrõl. Ha ezt nem teszi, úgy óhatatlanul eljut a kollektív bûnösség fogalmához, mely mint generális magyarázat feloldhatatlan konfliktushoz vezet, mert amennyiben a holocaust nem a spontán vakvéletlen mûve, úgy csupán bizonyos nemzetek, vagy minden nemzet szunnyadó zsidó-gyûlöletének (antiszemitizmusának) következménye lehet, mely szunnyadó gyûlölet ‘idõnként’ érthetetlenül virulenssé válik, fellángol. Mivel nem lehet mindenkit, minden nemzetet, az egész világot látens ellenségnek tekinteni, s állandóan ‘felügyelni’, - inkább vezessük be a relatív történelem fogalmát, mely a véletlenek spontán összevisszasága. Láthatjuk, hogy a tudomány fejlõdése nem ismer határokat! Albert Einstein óta tudjuk, hogy a világegyetemben, a makro-világban az idõ és a tér, a kiterjedés és a sebesség: relatív. Wilhelm Heisenberg pedig tovább bizonyított: a relativitás-elmélet a kvantumfizikában vagyis a mikro-világban, ha lehet, még fokozottabban érvényes - a mikro-részecskék helyzete és/ vagy a tömege is relatív. Braun Róbert posztulátuma óta már azt is tudjuk, hogy az emberi történelem is relatív, mert hiszen vagy az eseményt vagyunk képesek definiálni, vagy az okot - a kettõt együtt sohasem, hisz’ a történelem csak fikció; összefüggés-láncolat, illetve nagyléptékû okszerû összefüggések nincsenek, csak egymástól független események, különbözõ szemtanúk, túlélõk által elbeszélve... Nem csodálkozom ezen az általános relativizáló hajlamon, ugyanis az Ó és az Új Szövetség, az ó és az új kor összefüggése, okszerûsége, s a végkifejletet is hozzá-véve - az áldozatok ‘célszerûsége’ (!) kizárólag csak Jézus Krisztus személyén és személyes áldozatán keresztül érthetõ meg. Áldozata nélkül az egész teremtett világ valóban relatív; sõt, értelmezhetetlen is...



Holocaust, narráció és történelem összefüggéseinek, komplex problematikájának illusztrációjaként álljon itt egy rövid idézet Braun Róbert hivatkozott munkájából: „Az USA Holocaust-emlékmúzeumában a történeti elbeszélés egyszerre jelenti az emlékezet kanonizációját és konstruálását: a zsidó holocaust emlékezete a múzeum tárgya és létrehozásának célja (is). Ez jól mutatja az e kettõsségbõl adódó ellentmondásokat. ‘A múzeum nem vizsgálja, hogy a holocaust miért következett be. Erre a kérdésre a történészeknek kell választ adniuk, azonban kétséges, hogy az okok keresése vajon túlmehet-e bizonyíthatatlan hipotézisen, vagy a spekuláción.’ (...) Ugyanakkor az elbeszélés implicit módon választ ad a ‘miért?’ fel nem tett kérdésére (is). A történeti elõzmények az elbeszélésben sematikusan szerepelnek. Az elbeszélés abból indul ki, hogy a bekövetkezett események szükségszerûen vezettek a ‘végsõ megoldáshoz’, tehát a holocaust története egy lezárt történet, amely a narratív logika keretei között önmaga válaszolja meg a fel nem tett kérdést. A holocausthoz vezetõ út bemutatásának része egy olyan ötperces film, amely a kora középkortól tartó (!) töretlen és folyamatos antiszemitizmus történetét hivatott bemutatni, az egykori Római Birodalomtól a Harmadik Birodalomig. (Ez lenne a holocaust története, amint azt az Egyesült Államok Holocaust-emlékmúzeuma bemutatja.) (...) Annak ellenére, hogy a narráció látszólag nem keres választ a ‘miért?’-re, a totalitás sérthetetlensége okán kérdés az elbeszélésen kívül sem maradhat. Így implicit módon minden kérdésre választ kell adnia. A ‘miért?’-et a legegyszerûbben válaszolja meg: mert a németek az örök antiszemitizmus szolgálatába álltak, mely csakis a holocausthoz vezethetett.



Problematikus és megmagyarázatlan ebben a történetben gyakorlatilag minden, de ez egyáltalán nem Braun Róbert könyvének a hibája. Valamennyi lényeges kérdés megválaszolatlan; - sõt, még újabb kérdések és kételyek is keletkeznek! Ilyenek pl.: (1) Miért nincs valós oknyomozás a ‘miért?’ megválaszolására? (2) A ‘szükségszerûség’ valamilyen ‘kikerülhetetlen’ fátumra utal? (3) Miért töretlen és folyamatos, illetve miért van egyáltalán antiszemitizmus; és fõleg: mit jelent az, hogy ‘örök’? (4) Mit gondoljunk a németekrõl: vajon miért is álltak az ‘örök’ antiszemitizmus szolgálatába?!


Megoldás helyett igyekszem felvillantani néhány még ki nem mondott gondolatot, amelyek egy valószínû közös nevezõhöz vezethetnek el.


Ugyan miért lehet, hogy a holocaust minden eddigi ‘magyarázata’ megmarad a sematikus sejttetéseknél vagy csak a történet felszínét érinti? Mivel magyarázzuk, hogy az USA emlékmúzeuma is a fentiek szerinti infantilis ‘történetet’ kerekítette ki? Nyilván azért, mert egyfelõl tilos a valódi történet kikutatása, - másrészt azért, mert annak, akinek az igazság kiderítése kényelmetlen; épp megfelel az idézett indokolás.


Az ugyan lehet, hogy ‘a bekövetkezett események szükségszerû módon vezettek a végsõ megoldáshoz’; - de ugyan ki a felelõs azokért az eseményekért (pl. Adolf Hitler hatalomra jutásáért), melyek az egyedi és megismételhetetlen holocaustot elõidézték? Ez az igazi kérdés!!



A zsidóság sorsát a történelemben kétségtelenül számos misztikum, s benne egy-fajta sorsszerûség övezi. Az Ószövetségbõl (mely jó részben egyezik az ortodox zsidó Tórával) egyértelmûen kiderül, hogy a zsidó, Isten (Jahve) választott népe; és ez a tény az Újszövetségben még tovább erõsödik. Már az Ószövetségben is visszatérõ motívum, hogy a zsidó nép mennyire vonzódik a talmi csillogáshoz; -Mózes tízparancsolata és minden igyekezete ellenére újra meg újra visszaszédül az aranyborjú imádatába, vagyis hogy az arany bûvöletében megtagadja Istenét. Nagyon lényegesnek tartom már itt megjegyezni, hogy majd késõbb, már az Újszövetségben Jézus Krisztus egyértelmûen kifejti, hogy számára az elbitangolt juhok, a tékozló fiúk, a bûnbeesett asszonyok az igazán fontosak; nem a jókért, hanem az esendõkért küzd, sõt, aggódik mindenek fölött. Ez megmagyarázná a választott nép isteni döntését is. Az Úr (Jahve) különleges kegyeivel halmozza el a zsidókat (kivezeti a népet Egyiptomból, vizet fakaszt a sziklából, kettéválasztja a Vörös-tengert, mannát dob az égbõl az éhezõknek, hazát talál nekik Izraelben, stb.); ám õket ószövetségi gyûlölet, irigység és féltékenység vezérli minden más néppel szemben, - ezért Isten ezernyi vezeklõ, tisztító büntetést ró ki reájuk. Az ortodox zsidók a Messiást várják, Dávid vérébõl; aki majd földi királyuk is lesz, és minden más nép uralkodójává teszi a zsidókat... Megszületik Jézus Krisztus, a Messiás; - de nem a zsidóság, a zsidó nép földi királyaként, hanem minden nép közös Megváltójaként. A zsidókon ekkor úrrá lesz ‘a szokásos’ féltékenység - Messiásukat nem akarják megosztani minden más néppel! -; s így nem ismerik el, megtagadják Jézus Krisztust... Az arcukat elfordítják tõle; és hiába prédikál akármilyen szívhez szólóan - nem hallgatnak reá. Gyönyörû példabeszédei süket fülekre találnak. Az általa megvalósított isteni csodatételeket az ördög bûvész-mutatványainak bélyegzik. Evilági vezért vártak, olyan forradalmár szabadság-harcost, aki végre megszabadítja a zsidó népet a rómaiak uralma alól; ehelyett ‘világmegváltót’ kaptak, aki szétfoszlatta ‘a választott nép’ illúzióját... Ráadásul - mint Mózes - Jézus is megtiltotta a bálványimádást; ezért kiûzte a templomból a modern aranyborjú, a pénzfétis imádóit, vagyis a kufárokat. Tekintve, hogy Jézus nemcsak hogy nem felelt meg a fõpapok Messiással szemben támasztott ‘el-várásainak’, hanem effektíve veszélyeztette azok hatalmát (a római provinciában is fennálló zsidó vallási és politikai rendet); eldöntötték - kereszthalálra ítélik Õt. A kétlépcsõs hatalmi rendszert ravaszul kihasználva, ‘a piszkos munkát’ Poncius Pilátussal, római helytartóval végeztették el, aki aztán úgyszintén mosta kezeit... Mindez nem változtatott azon, hogy Jézust kivégezték.


Fátum bizony, hogy a zsidó fõpapok vagy nem ismerték fel Jézusban a Tóra által megjövendölt Messiást; vagy amennyiben igen, akkor tudatosan tévesztették meg (manipulálták!) és hergelték fel ellene a néptömeget, - csupán csak azért, hogy így megõrizhessék kizárólagos hatalmukat ‘a birkanyáj’ felett! A zsidó fõpapság Jézus megöletésével gyakorlatilag újból csak elkövette az eredeti bûnt; sõt, még a Káin bûnét is, amikor az féltékeny irigységében agyonütötte testvér-öccsét. A hatalom elvesztése volt ugyanis a tét! Jézus Krisztus, aki Betlehemben született - zsidó volt. Az apostolok, majd az elsõ keresztények ezrei is - úgyszintén zsidók voltak. Mindazonáltal - ezt nem lehet letagadni! - már a középkori és az újkori kereszténységben (amikor a keresztény hívõk túlnyomó többsége már ‘gój’ volt!) kialakult egyfajta ellenérzés a zsidó etnikummal, a zsidó vallásúakkal szemben; a származásuk miatt ‘bélyegezték’ õket meg; amiatt, mert ‘a zsidó nép’ egykoron Jézus megfeszítésére ‘szavazott’..., ami azonban nem lehet magyarázat az idézett töretlen, folyamatos és örök antiszemitizmusra! De fátum az is, hogy az ortodox zsidók még ma is a Messiást várják; azt a Messiást, akit nem kell megosztaniuk ‘a gój’, tehát a nemzsidó népekkel, és aki egy legenda szerint majd az egész világ(állam) földi királya lesz. Végzetes tévedés volt hát a valódi Messiás fel nem ismerése! A tévedés oka megint csak az eredeti bûnben, Káin bûnében, kevély és irigy féltékenységében rejlik, hiszen ‘a választott nép’ csökönyös hangadói nem akartak megosztozni Isten, a Menny és a Föld birtoklásában. Baj van a kvázi-egységesként deklarált, az ún. „zsidó-keresztény” kultúrkör fikciójával is. A kereszténység ugyan évszázadok óta visszavonulóban van, de nem elsõsorban az ortodox zsidó vallással, hanem a - kisebbségben lévõ, de hangadó és vagyonos zsidók által is gerjesztett - liberalizmussal, istentelenséggel, illetve a mindenfajta (szektás és egyéb) álkereszténységgel szemben. Helyben vagyunk tehát újból, a kereszténység legnagyobb ellenfele: az újkori bálványimádás, a pénz imádata!


A probléma az, hogy az említett, egységesnek hazudott kultúrkör az ókortól fogva zsidó ugyan a keresztényeknek, de nem keresztény a zsidóknak! A modern idõk bálványimádói (aranyborjú hívei) mintha még ma is az Ószövetségben élnének; -szinte ‘kényszerítik’ a keresztényeket, hogy kizárólag a földi örömökért éljenek, Jézus Krisztust pedig felejtsék el.



A vizsgált kérdéskörben nem beszéltünk még az ún. kollektív bûnösség elvérõl. Visszautalva a korábbi ‘amerikai’ idézetre; - a narráció súlyos hibája vagy vétkes könnyelmûsége, hogy leragad kézenfekvõnek látszó, esetleg valamilyen (háttér)-hatalom által sugalmazott magyarázat elfogadásánál. Az ‘örök antiszemitizmus’, valamint ‘a német nép kollektív bûnössége’ nem elfogadható generális okok, ha-nem csak felszíni, és nem is túl tetszetõs fantazmagóriák. Nem állíthatom, hogy magam jól ismerném a valódi, mély összefüggéseket; annyi azonban biztos, hogy a holocaust okainak valós ‘megoldása’ összetett, igen nagy mélységben rejlik. Amennyiben a német nép valóban, csak úgy, kollektíven bemasírozott ‘az örök antiszemitizmus szolgálatába’, úgy valahol igen nagy gondok lehetnek! Vagy a németekkel, vagy másokkal, vagy a komplett emberiséggel. Nem spontán elõugró fenevadról (örökletes emberi gonoszságról) van hát szó, amely hol fasizmus, hol nácizmus, hol bolsevizmus képében riogatja a világ egyébként szelíd nemzeteit és népeit: ezek nem önmaguktól való (ding an sich) dolgok! Sokkal inkább arról (s talán ez lenne az egyszer már említett közös nevezõ), hogy a hatalom misztériuma körül valami sûrû sötét titok, egy õsbûn lappang, aminek a kollektív takargatása ‘szent kötelességünk’, és sokkal fontosabb, mint az igazság feltárása: egy konkrét nép (pl. a német) vagy az egész emberiség jövõbeli sorsa. A narráció szerint a vád így hangzik: a II. világháború során a németek és a csatlós államok (köztük Magyarország) nácizmusa idézte elõ közel 6 millió ártatlan zsidó halálát, a zsidó holocaustot, ami a zsidó nép totális kiirtásának a bestiális kísérlete volt. Oka: egy irracionális és perverz ‘emberi’ érzület - a vakgyûlölet vagyis az antiszemitizmus. Ez a történet ‘a történelem’ egyedi eseménye, - mert sem azelõtt, sem azóta nem fordult elõ, hogy egy népet öncélból semmisítsenek meg. A konkrét vád az, hogy a világ nemzetei - különbözõ mértékben érintve bár, ámde mégis valamennyien - vagy tevékenyen részt is vettek a holocaust végrehajtásában, vagy ‘csak’ tétlenül szemlélték azt, ami meg passzív részvétel... Ez utóbbi vád vonatkozik a katolikus egyházra, a keresztény vallás hívõire is, amely-akik úgymond’ nem emelték fel a szavukat, hatalmukkal nem vették elejét a készülõ szörnyûségnek, noha idejében látták, mi fog történni... Csak ismételni tudom: a valódi okok sokkal mélyebben vannak!


A legjobb, ha konkrét mai példát veszünk, melybõl kiderül, miként is történhetett ez a holocaust idején! Az Amerikai Egyesült Államok, az egyetlen szuperhatalom - a világ ura akar lenni. Amelyik ország, vagy nép elérendõ céljai útjában áll, azt eltörli a Föld felszínérõl. De vajon állíthatnánk-e ennek alapján például, hogy: az amerikai nép, illetve az amerikai protestantizmus lesz a felelõs a perzsa nép holocaustjáért? Nyilvánvalóan nem! A felelõs az a világpolitikai (háttér)hatalom, amelyik azt hiszi, hogy jogában áll ítélni eleven és holt népeket, amilyen a perzsa. Hiába élünk immár 2000 év óta az Újszövetség korában; ez ismét csak vérbeli ószövetségi háború: az USÁ-nak a Közel-Kelet mesés olajkincsére, a világ feletti katonai egyeduralomra; a kicsiny Izrael államnak pedig bõvebb, biztonságosabb territóriumra van szüksége. Együtt, szövetségben ezt meg is valósíthatják. Mielõtt azonban sor kerülne en bloc az összes renitens (másként gondolkodó) arab népre, - Irak, majd Irán, vagyis az olajban leggazdagabb „perzsa” országok lerohanása a cél. A perzsák holocaustja talán nem lesz olyannyira egyedi; mint a zsidó népé, mindenesetre a korlátozott atomcsapás kellõképp hatékonynak ígérkezik. A világ jobbik fele - akiket nem részegít meg a hatalom és a gazdagság talmi csillogása, kezdve a római pápától az egyszerû civil szervezetekig - most is, éppúgy, mint a nácizmus készülõdésekor - fel is emelte tiltakozó hangját, elõre látva a közeledõ legújabb kori népirtást, de süket fülekbe kiabál...


Mégis, mit kellene tennünk; - netán sok-milliónyi betmenként, levitálva szálljunk szembe az amerikai bombázókkal és lopakodókkal? Repüljünk eléjük?! Hisz épp’ oly’ feltartóztathatatlanok, mint egykor a német királytigrisek voltak, - a háború-ellenes tüntetéseknek meg semmi foganatja. Mind gyorsabb sebességi fokozatba kapcsol a propaganda-és háborús gépezet, már mindenkit árulónak nyilvánít és kiközösít a (háttér)hatalom, aki hangot ad az igazságnak és megpróbál még esélyt adni a békének...


Nincs mese: az amerikai nép kollektív bûnös lesz; mi pedig, másként gondolkodó keresztény és nem keresztény, józan és jó érzésû emberek passzív résztvevõk, -mert nem akadályoztuk meg a perzsa holocaustot. Hogy mi lehet a mélyben rejlõ igazi ok, az említett közös nevezõ?!


Errõl így ír Palotás Pál (Seattle) a KAPU 2003. januári számában:


„Az igazi eredeti bûn: a titokzatosság. A tét felmérhetetlen nagyságrendû: az egész emberiség sorsát érintõ PÉNZ VILÁGURALMA. Én Krisztus Urunkat követem, ellentétben a Mammonnak engedelmes nemzetközi pénzvilág (értsd: a bankárok) ‘papjaival’. Szemben találom magam az egész zsidó-keresztény világgal is, mert az egyházak õsidõk óta már nem követik Jézus tisztán kijelölt útját az emberiség földi élete és túlvilági boldogulása felé. A mai keresztény egyházak a nemzetközi nagytõke kitartottjai. Krisztus korbáccsal ûzte ki a tõke akkori bankárait (a kufárokat) a templomból. Ki is nyilatkoztatta: senki nem szolgálhatja egyszerre az örökkévaló Istent és Mammont, továbbá azt is, hogy semmit sem lehet titokban tartani, amit ne lehetne hirdetni, és semmit nem lehet elrejteni, ami történik. Közismert még az a mondása is, hogy könnyebb a tevének átmennie a tû fokán, mint a gazdagnak a Mennybe kerülnie. Krisztus élete, tanításai és kínhalála a gazdagság, a (már akkoriban is létezõ!) pénz-hatalom ellen irányult. (...) A világuralomra törekvõ nagytõke a világhatalmat (értsd: az USÁ-t, mint világcsendõrt) használja fel ugródeszkának, - azt látja el a mindenható pénzzel, ásványi kincsekkel, évezredes titkokba burkolt bevált trükkökkel az eredeti bûnig visszamenõen. A pénz persze nem ajándék, hanem kölcsön. Így az USA eladósodása nõ, csakúgy mint az elszigeteltsége, az egy idõben több fronton való hadviselés veszélye és - természetesen - a terrorista támadásoknak való kiszolgáltatottság. Ami kijár a láncos kutyának.” Mi is az az eredeti bûn, az a titokzatosság, amirõl beszélünk? Röviden megfogalmazva: a (háttér)hatalom misztériuma, mélységes titokzatossága, ami végigkíséri az egész emberi történelmet, leginkább a legújabb korét. A hatalom: a más emberek feletti rendelkezés joga; manapság még sokkal inkább annak monopóliuma. Ami pedig Istené! Az eredeti bûn tehát az, ha a földi hatalom végtelen kevélységében isteni jogosítványokra, privilégiumokra tör, és azokat érvényesíteni is kezdi. Jahve az Ószövetségben vad villámokat szórt, és mennydörgõ hangon olvasta rá az el-tévelyedett zsidók fejére elkövetett bûneiket. George W. Bush, az amerikai elnök ügyeletes Atyaúristennek képzeli önmagát; - radarral is láthatatlan lopakodóival szórja humanitárius, ‘tiszta’ bombáit mindazokra a kis népekre, melyek fizikailag vagy átvitt értelemben az útjában állnak. Ez pedig a római császárok ma is kísértõ paranoid skizofréniája. Az USA a saját pénzügyi és erkölcsi válságát vetíti ki az egész világra...


Visszatérve Jézus Krisztus személyéhez, megállapíthatjuk: az összes korábbi és mai problémánk abból eredhet, hogy a megváltás döbbenetes ténye ellenére az emberiség nem tudott (és nem akart) igazán élni kapott lehetõségével; ma is csak percemberke-diktátorok kénye-kedvének kiszolgáltatva él, és nem képes érvényt szerezni a szeretet törvényének...


A mai világ, amelyik (ha) nem érti Krisztus keresztáldozatát, annak mai üzenetét; és mert nem érti, nem is képes azonosulni vele; - nem érti a földi történelmet sem: (1) A többség kaotikus, véletlenszerû esemény-sorozatnak hiszi. (2) A liberálisok ezerféle narráció, mind egyenrangú igazságát hiszik; és az objektív történelmet le-tagadják. (3) A ‘hangadók’ a (háttér)hatalmat alkotják és mozgatják; a történelem jelenidejû íróinak tekintik önmagukat. (4) A naiv hívõk az isteni predestinációban gondolkodnak: azt képzelik, hogy az Isten jóelõre megírta, vagy még ma is kézzel vezérli a történelmet. (5) Friedrich Engels írja valahol, hogy a szükségszerûség a véletlenek sorozatán át valósul meg. Talán az övé a jó megközelítés!



Krisztus országa nem errõl a világról való. Nem földi királynak szállt le a földre, és a mennyei királysága nem hasonlít(ható) egy gyarló földihez. Végtelenül szeret bennünket; - így emberré lett az Atyaisten akaratából, hogy kereszthalált haljon érettünk, emberekért, hogy a Paradicsomból történt kiûzetésünk után még egy, újabb lehetõséget adjon az egész emberiségnek, hogy egyenként hazatalálhasson Istenéhez, s Õhozzá. Ezért aztán az emberi történelem se nem kaotikus, se nem determinált, se nem véletlenszerû, se nem kézivezérléses, hanem okszerûen meg-határozott és célorientált ‘fejlõdés, illetve haladás’ - egyszerre. Vagyis kauzális és teleológikus - egyidejûleg. Mondhatnám úgy is, hogy épp azáltal valósul meg a krisztusi terv (az emberiség személyenkénti és kollektív közeledése Isten felé), hogy ‘a gonoszok’ mindenáron a történelem, az emberi nem divergenciájára, szétszórására törekszenek, vagyis az a látszat, hogy a világ ‘összedõl’...!


De mégsem dõl össze! Az eredeti bûnben élõ hangadók mesterkedései ellenére a krisztusi terv ha iszonyatos áldozatok árán is, lassan megvalósul. Jézus Krisztust persze mind a mai napig igyekeznek megsemmisíteni. A bolsevik ideológia azt ‘tanította’, hogy a személye soha nem is létezett.


-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-


Valamikor 1992-ban alkalmam nyílt, hogy valakivel hármasban, több órás vitát folytathassak az akkor még 26 éves Braun Róberttel Jézus életérõl, személyérõl, küldetésérõl; illetve mindarról, ami az Ószövetséget az Újszövetségtõl látszólag elválasztja, viszont ténylegesen összeköti... Braun elõször nem ismerte el Jézus Krisztus személyének a létezését, - de nyilvánvaló volt: nincs felkészülve rá, hogy direkt mellébeszéljen.


A társam - harmadikunk -, aki szintén határozott keresztény érveléssel igyekezett meggyõzni õt ‘közös igazságunkról’, végül történeti tények részletes taglalásával bebizonyította, hogy Krisztus létezett, ám ez több óra keserves erõfeszítéseinek rég várt eredménye volt. Róbert barátunk beadta a derekát - na jó, rendben van, létezõ személy volt, és mi van akkor?! -, ám a folytatás már nem szolgált kitörõ örömünkre. Braun Róbert kinyílt, és tõle szokatlan hevességgel, szenvedélyesen elmagyarázta nekünk, hogy mivel Jézus Krisztus világmegváltó tette, áldozata arra irányult, hogy kvázi egyenrangúvá tegye a teremtésben az összes gójokat a zsidókkal, a választott néppel, - ezzel nemhogy felemelte volna a zsidóságot, hanem mintegy ‘lefokozta’ a saját népét. Szerettük volna megmagyarázni, hogy Jézus Krisztusban minden nép, minden ember egyenlõ, és hogy ez az egyetemes szeretet törvénye, de sajnos mindhiába. Braun Róbert kijelentette, hogy Krisztus népének árulója volt.


.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.



Miután a fentieket már megírtam, a kezembe került a Heti Világgazdaság 2003. március 1-jei száma, amelynek a 130. oldalán Lindner András és Horváth Zoltán portrét rajzolnak a Miniszterelnöki Hivatal új helyettes államtitkáráról.


Annak ellenére, hogy ez a sebtében rögtönzött jellemrajz számos lényegi pontban (Braun eddigi élete kitüntetett pillanataiban) fogaskerékszerû egyezést, sõt szinte azonosságot mutat az általam leírtakkal - kulcsszavak: román, intõk, Deutsch, Fidesz, SZDSZ, Bábel, elit, Pepsi, Index, repülõgép-szimulátor (!), dzsúdó, ‘keménység’, relativizmus, ‘befektetés’, haszon, stb. -; megállapíthatjuk, hogy ‘a Braun-portré’ összességében véve bizony alapvetõen - hamis! A disszonanciák a következõk:


· A két riporter nyeglén - csak mímelt pózként? - undok s pimasz a portré riport-alanyával; mindenben kételkednek, amire eredendõen semmi okuk nincs.


· Braun Róbert - mint az életrajzából is kitûnik - már az ifjúkorában rendkívüli tehetségnek és hyper-aktivitásnak örvendett, ami szinte törvényszerûen elõre is vetítette a késõbbiekben sasként szárnyaló politikai karrierjét.


· A tehetség azonban önmagában semmire nem elég; - nagy adag szerencse és ‘isteni beavatkozás’ is szükséges a sikerhez, és íme: a megkívánt sorsfordulók rendre be is következnek...


· „A (meg)komolyodás csak a bölcsészkar angol-történelem szakán kezdõdött, az esztétikai tanulmányokkal fokozódott, és diploma után a Komoróczy Géza vezette hebraisztikai és asszirológiai tanszéken való 1991-es aspirantúrával tetõzött.” - „A holocaust-könyvem kibõvített változatát adtam be (kandidátusi értekezésként); - de a filozófiai relativista történelem-szemléletemmel, úgy látszik, megbuktam. A magyar történészek legalábbis úgy ítélték meg: az írásom nem tesz méltóvá, hogy a történettudományok kandidátusa legyek. Azt mondták, hogy a mû túlságosan filozófikus. Így azután új opponensek felkérésével végül is filozófiából szereztem meg a kandidátusit.” A tudomány útvesztõi - kifürkészhetetlenek...


· Braun Róbert a politika baloldali isteneinek valóságos kegyeltje. 1995-ben fel-figyel rá Petõ Iván, az SZDSZ elnöke, s legott kabinet-fõnökévé is teszi. De az igazi kiválasztás 2003-ban következett be. Medgyessy Péter miniszterelnök (aki a lelke mélyén SZDSZ-es?!) márciustól a Közszereplések Titkárságának vezetõjévé is megteszi, miután már hosszabb ideje Braun írja (?) - õõõ - a miniszterelnök beszédeit... Ám Braun álszerénységbõl csak ‘csapatmunkáról’ beszél...


· Néhány rövid szerény idézet a kiválasztottól: „Én már a rendszerváltáskor is (24 évesen!) baloldali-liberális ember voltam... Sohasem akartam politikus lenni... Most is inkább kommunikációs szakembernek tekintem magam... Üzletembernek se’ szívesen neveztem magam. Sosem csak az motivált, hogy a tulajdonosoknak több pénzük legyen, a számomra az következmény volt... Nem gondolom, hogy (csak) egyetlen ember agyából pattantam volna ki... Még nem gondolkoztam azon, hogy amit csinálok, milyen viszonyban van a hatalommal... Olyan ez most (értsd: a miniszterelnök beszédeinek megírása, közszerepléseinek megszervezése), akár egy befektetés. Sokat tanulok, és a végén lehet, hogy még más hasznom is lesz belõle.” Mint látjuk: Braun már egész fiatalon kész politikus, 3-4 diplomás (történelem, esztétika, hebraisztika, filozófia) tudós, és igen sikeres üzletember, valamint elismert kommunikációs szakember...


· Roppant érdekes az iménti kijelentése, miszerint még nem gondolt rá, hogy amit csinál, milyen viszonyban van a hatalommal. Ehhez képest - mondhatni - egész karrierje a hatalomhoz való törleszkedés jegyében fogant; mint politikus, üstökösként ível ‘a csillagos ég’ felé! 2001-ben stratégiai kommunikációval foglalkozó céget alapított, amelynek ‘munkáját’ egészen nyilvánvalóan csak a végrehajtó hatalom központi szerve, mármint a kormány veszi igénybe. Külön furcsaság, hogy cégét oly’ idõpontban (2001.) látta szükségesnek létrehozni, amikor még semmilyen biztosítéka nem lehetett az 1 évvel késõbbi hatalom-váltásra, s arra, hogy Medgyessytõl stratégiai megbízásokat kaphat. (A HVG-portré szerint: „Itt (ti. a cégénél!) találta meg (2003-ban) a helyettes állam-titkári sarzsi.”) Univerzális, ösztönös õstehetség! Minõ szerencsés véletlenek!



Nem mindegy ám, hogy ki írja a magyar miniszterelnök beszédeit...!


Mert a beszédíróból egyszer még akár magyar miniszterelnök is lehet, és akkor már majd a saját szövegeit fogja megírni és elmondani...



Salamon király temploma

A világ csakis a titok által létezik (Széfer ha-Zóhár).
Érdekes mondat ez! Maga is rejtélyes, titokzatos, szimbolikus, szakrálisan kettõs értelmû, akárcsak a tárgya, amelyre vonatkozik.


Mi mindent jelenthet ez a rövid, kijelentõ mondat?


Elsõsorban azt, hogy a világ puszta léte merõ rejtelem, mély titok.


Azután azt, hogy a világ mûködése temérdek titokkal terhes.


De jelenti azt is, hogy a világ létének oka és célja is maga a titok.


Titkok nélkül - A TITOK NÉLKÜL! - a világ nem létezne, nem létezhet.


Marxista terminológiával: a titok a világ létezési módja.



Kezdetben vala az egyetlen õs-okú õs-titok, ISTEN, - Jahve, ‘aki van’.


A radiális energia (Pierre Teilhard de Chardin nyomán) ím’ mozgásba lendül, s az õsrobbanással megkezdõdik az isteni színjáték, a titokzatos teremtés.


Ezzel valósággal elszabadul a pokol, színre léphet a Sátán is; a mindenség ellent-mondásossá válik, s minden ellentét ezer újabb titkot rejt magában.


Sõt, az idõ múlásával, a tér tágulásával, az anyag és az energia felszaporodásával exponenciális arányban növekszik meg a világ titkainak mennyisége.


Az anyag entrópiáját a szellem titkainak felhalmozódása ellensúlyozza.


A mozgási energia fokozatosan felveszi a fénysebességet, ahol az anyag „vissza-lényegül”, és újra szellemivé válik. Vagyis fénybõl jött, és a fénybe tér vissza...


A nooszféra - a helyén korábban csak légüres éter volt, maximum az õsrobbanás háttérsugárzásának maradványával - fokozatosan benépesül, a lüktetõ ûr elektro-mágneses hullámtengerré sûrûsödik; az exkluzív titkok, a kódolt információk mint moduláció áramlanak, örvénylenek tova szolgáltatótól megrendelõig, s ezt: inter-aktív telekommunikációnak, (mûholdas és földi) televíziónak, informatikának, hírközlésnek, mûsorsugárzásnak, médiának, vagy éppen telepátiának hívjuk...


A televízió plusz a telepátia majd az interaktív televízióban forrnak össze igazán eggyé, ám ez a titok egy másik, késõbb megírandó történet tárgya lesz... Az nagy kérdés persze, hogy azt fogjuk-e látni benne, amit szeretnénk - vagy megfordítva: az fog velünk velünk történni (azt fogjuk tenni!), ami a képernyõrõl, mint kódolt utasítás a számunkra ‘lejön’.



A titkos teremtés legmélyebb titka az emberi agy és az emberi lélek.


Az emberben, az emberrel - az ember által - a titkok egész virágerdeje, sõt, titkos hierarchiája nyílik ki és épül fel, mert az információ a hatalom monopóliuma.


Ki, kivel, mikor, hol, miért és hányszor, - mondhatjuk vulgárisan a lényeget...


De a legmélyebb titok mégis ISTEN, az emberiség, a világtörténelem, a világ-egyetem és személyes önmagunk kapcsolata, s a viszonyunk e titkokhoz. Miként határozzuk meg törpe személyiségünket intergalaktikus mércével?!



Titka mindenkinek van, aki él és mozog, szervezõdik, vagy szervezkedik. A titok valamely fontos információ exkluzív, vagy kizárólagos birtoklása. Akik az adott titkot nem ismerik, hátrányban vannak másokkal szemben, akik beavatottak. Más vonatkozásban viszont egyeseket titkok ismerete terhel, s az nyomasztja lelküket. Titkokat tudni tehát egyrészt kedvezmény, esetleg privilégium lehet, - másrészt azonban súlyos felelõsség is, amit tartósan csak kiforrott elme viselhet el.


Személyes titkom lehet például, hogy milyen betegségekben szenvedek, a bank-számlám száma, vagy az, hogy pl. kinek csapom a szelet, családos férfi létemre. Olyan információk is, amelyek ismeretével visszaélve, arra illetéktelen személyek súlyos károkat okozhat(ná)nak nekem.


Szolgálati titok lehet például, ha tegyük fel: rendõrnyomozó vagyok, és valamely nyomozás körülményeinek, munkaközi eredményeinek ismerete a szolgálat olyan exkluzív információja, melyet nem hozhatok nyilvánosságra, mert ha esetleg arra illetékteleneknek is a tudomására hozom, netán megszökhet a gyilkos, aki szintén nézheti a televíziót.


Államtitkot fõként a lényeges katonai, stratégiai információk és adatok képeznek, melyek elárulása hazaárulás, hiszen veszélybe kerülhet a haza. Ilyen államtitok volt például 1991-ig az ideiglenesen hazánkban állomásozó, megszálló szovjet csapatok területi elhelyezkedése, távközlési és hadtápvonalainak topológiai rend-szere, logisztikája, stb. Ma ugyanaz, csak NATO-vonatkozásban... Hogyha majd a globalizáció révén az egész világ egybeforr: megszûnnek a nemzetállamok, és velük - elhal az állam! - a néhai állam egykori titkai is elenyésznek. Az egyetlen, legfõbb központi állam a világ minden pontjától és polgárától olyan távol lesz, - hogy talán a puszta léte, mûködése válik a legfõbb szakrális titokká...


Üzleti titokról beszélünk valamilyen gazdálkodó szervezet (pl. részvénytársaság) mûködésének, piaci és pénzügyi mûveleteinek olyan adatait illetõen, amelyeknek a megismerése a konkurenciát nemkívánt elõnyökhöz juttathatja. Ilyen például a kétoldalú szerzõdések, pályázatok és a könyvviteli mérlegek tartalma, vagy éppen egy új technológia, know-how, találmány leírása is.


Titkos társaságok titkai bármilyen természetûek lehetnek; lehetnek szakrálisak, de éppúgy triviálisak is: így az egész titok-hierarchiát felölelhetik. Attól függõen, hogy a civil-(privát-), a politikai-, a kriminális-, a vallási-, vagy a szekta-jelleg az adott szervezet meghatározó, domináns jellegzetessége.


Titkos szolgálatok õrzik az állam, a hadsereg, a rendõrség, a kül-és belbiztonság exkluzív adatait, információit; - szervezeteik, mûködésük, alkalmazott technikai és egyéb módszereik, aktáik tartalma, személyi állományuk megannyi hétpecsétes titok. Titkosszolgálatokkal minden (jog)állam rendelkezik, - még a Vatikán is.


Hit-titkok is léteznek; ilyenek például azok a vallási dogmák, melyeknek nincsen természetes magyarázatuk. Mint pl. Szûz Mária szeplõtelen fogantatása.



Minden titok - puszta léte is - eleve irracionális. Bármely lényeges információ ki-zárólagos birtoklása egyeseket elõnyhöz juttat, míg másokat hátrányba hoz. A titkok misztériuma körül monopol-helyzetek szervezõdnek, megszûnik a szabad verseny, a természetes kiválasztódás, és így fellép a kontraszelekció. Ennek az a lényege, hogy egyesek kvázi beleszületnek a titkok ismeretébe (beavatottak); s e helyzeti elõnyük birtokában kerekedhetnek mások fölébe, akik esetleg sokkal rá-termettebbek lennének, mint spontán kiválasztottak. Az ilyen, irányított evolúció hamarosan degenerációhoz vezet, tehát vissza a gyökerekhez, amíg nem késõ!


De hiszen éppen errõl szól az emberi történelem!! Az áteredõ bûnnel terhelt, és a Paradicsomból kiûzött ember kínlódva megsokasodik, technikai civilizációt épít fel, hogy a saját hajánál fogva húzza ki magát a bûn mocsarából, - ám újra a kevélység bûnébe esik, s a legfõbb titkok ‘tudását’ egy arra érdemtelen, kontra-szelektált elit exkluzív birtokába adja, s ezzel megtagadja a Megváltót, az Isteni Gondviselés ‘véletlenre épülõ’ egészséges szelekcióját.


Csupán a hit-titkok nem irracionálisak. Nem irracionálisak, mert éppen az Isteni Terv maximális racionalitását bizonyítják. Ha minden könnyen érthetõ, és azonnal átérezhetõ (megvalósítható) lenne, - nem kellene hinnünk! Mert a hit szükséglete, ereje a legigazibb próbatétel.


A szabad akarat megengedi az embernek, hogy tetszése szerint döntsön: higgyen, vagy ne higgyen - üdvözüljön, vagy elkárhozzék.


És hinni kell a csodákban is, mert azok mérföldkövek a Mennyország felé.



Ezékiel próféta hû tudósítóként leírta, amit látott, - s ami nem az volt.


Én most leírom, amit nem látok, - de ami mégis az.


Josephus Flavius, a rómaiasított nevû zsidó történetíró leírásából tudjuk, hogy miként teljesedett be Krisztus jövendölése: ‘Kõ kövön nem marad!’ Krisztus után 70-ben a római hadsereg, Titusz hadvezér katonái, 2 éves ostrom után elfoglalták és porig lerombolták a zsidó provincia fõvárosát, Jeruzsálemet. A város romjai alatt maradt Salamon király temploma is.


A templom, és a romja SZAKRÁLIS TITOK; a test és lélek ember, a földi és égi királyság egymásnak ellentmondó imádatára kárhoztatott emberiség legmélyebb szimbolikus titka, amely mentén kettéhasadt a történelem. A sötét középkorban a katolikus egyház, s a római pápa nyílt támogatásával több keresztes hadjáratot szerveztek az európai uralkodók, mindenek elõtt a legerõsebb hódító királyság: Anglia felségjele alatt. Gondoljunk csak például Oroszlánszívû Richárdra! Meg a templomos lovagokra. A keresztes hadjáratok nem titkolt fõ célja a Szentföld visszahódítása volt, a barbár (arab) szaracénoktól. A terv realizálása nem sikerült.


A Szentföld nem lett sem a római pápaságé, sem az angolszász hódítóké.



Manapság a helyzet (világ)politikai és etnikai/vallási tekintetben egyformán rend-kívül bonyolult. Az immáron több mint fél évszázada újból létezõ zsidó állam, Izrael, területnövelõ hódításával kiterjesztette a fõváros, Tel Aviv területét a vele szomszédos Jeruzsálem területére is, hogy visszaszerezze magának az õsi zsidó állam eredeti fõvárosát. Izrael fõvárosa gyakorlatilag így ma - ismét Jeruzsálem... Ám a Szentföld kitüntetett fontosságú fõvárosát, Jeruzsálemet ma többségében arabok (palesztinok) lakják; sem Róma, sem Anglia (keresztény, angolszász vagy templomos) befolyása nem érvényesül. Mintha azonban mostanában új szentföldi hadjáratra szövõdne szövetség; amennyiben az USA legújabb katonai-stratégiai, béketeremtõ elképzelései szerint NATO-‘békefenntartó’ alakulatokat akarnak a térségbe telepíteni, zsidók és palesztinok fokozatos, perspektivikus szétválasztása céljából. Meglehetõsen problematikus koncepció, hiszen képzeljük csak el, amint például német katonák lõnének zsidókra; kizárólag békés, békefenntartó céllal...!



Már 2000-ben hallottam egy rövid hírt a Magyar Televízióban, melyet sem aznap, sem másnap nem ismételtek meg többé. A híradás arról szólt, hogy II. János Pál, a római pápa felhívást intézett a világ nagyhatalmaihoz, amelyben javasolta a Szentföld (benne Jeruzsálem) kitüntetett újszövetségi szent helyeinek nemzetközi ellenõrzés/fennhatóság alá helyezését. Nincs hír arról, hogy a pápa a javaslatát mire alapozta; arról sincs, hogy a nagyhatalmak miként fogadták (esetleg el) azt...


Ugyanebben az idõszakban zajlott Clinton amerikai elnök újabb kísérlete Camp David-ben zsidók és arabok megegyezésének elõmozdítására, különös tekintettel a független palesztin állam kikiáltásának fenyegetõ közelségére. A tárgyalások során Clinton még azzal is ‘megfenyegette’ Izraelt, hogy az USA konzulátusát Jeruzsálembe helyezi át. Különös a római, illetve angolszász törekvések idõbeli megegyezése! Valamiért fontos Jeruzsálem a világi és a vallási hatalomnak is...


Olyannyira, hogy megint elszabadult a pokol - újból öldöklõ háború folyik. 2002. januárban az intifáda forrósága újabb lángözönnel öntötte el a Közel-Keletet. Az erõszak-hullám ereje nem csitult, pedig már 2004-ben járunk! Afganisztánt, majd Irakot - Mezopotámiát, ahol mintegy 6000 éve kezdõdött el valami, vö.: a könyv nyitó esszéjében olvasható ‘Annunaki uralomról’ leírtakkal! - hiába foglalta el az angolszász világcsendõr; a III. világháború gyújtópontja, fókusza s tûzfészke továbbra is Izrael maradt.



Joseph Blumrich (gazdagon virágzó), a NASA fõmérnöke az 1970-es években elhatározta, hogy komolyan veszi Erich von Däniken ‘erõlködését’, amellyel az Ószövetséget is segítségül hívta képtelen állításai bizonyítására.


Däniken rögeszméje szerint Ezékiel próféta földön kívüli civilizáció ûrhajójának (ûrkompjának) földre szállásáról adott helyszíni tudósítást, természetesen a kora-beli, mûvelt ‘újságíró’ kifejezõ eszközeivel örökítve meg a történelmi pillanatot... Ezékiel nem értette, amit látott, - viszont igyekezett hûen leírni a találkozást.


Négy ‘lelkes állat’; - az ûrkomp hajtómûvének fúvókájából lángcsóva csap ki, az irányítókabinból szkafanderes alak néz le, az ûrkomp maga pedig a megérkezése után gömbcsuklós gólyalábakon gördül tova a leszállópályán...! Blumrich rájött, hogy Däniken tényleg nem fantáziál - Ezékiel pedig sem részeg, sem bolond, sem ‘beavatott’ nem volt. Csupán csak leírta, amit látott. Szóképeit persze át kellett fordítani a mai technikai színvonal szaknyelvére, ami meglepõ fordulatot hozott: a többezer éves ‘mûszaki leírás’ kvázi életre kelt! A szakszöveg felhasználásával eddig ismeretlen találmányok, új szerkezetek mûködési elvei bontakoztak ki a bámuló fizikusok, mérnökök szemei elõtt. Blumrich és kutatócsoportja valósággal vérszemet kapott; a leírás alapján komplett ûrrepülõgépet, ûrkompot - tehát nem csillagközi ûrhajót - terveztek, amelynek prototípusai késõbb a Challanger és a Columbia nevet kapták. Ámde hol szállhattak le, hol landolhattak azok az ókori ûrkompok, a ‘tüzes szekerek’ (vö.: ‘égi taliga’!), amelyek egyikét maga Ezékiel is megszemlélhette üzemszerû mûködés közben; sõt, amelyik végül is magával vitte Illés prófétát, hogy aztán máig ne térjen vissza a Földre...


Ha volt ûrkomp, akkor valahol ûrrepülõtérnek is kellett lennie!



Ugyancsak valamikor az 1970-es évek közepén (1976-ban) kapott lábra a hír, mi-szerint a régészek az ásatások során megtalálták Salamon király templomának a romjait, és megkezdték a restaurációt az ókori alapokon. Azután már ez a hír is feledésbe merült, és a feledés homálya borítja mind a mai napig. Ám Blumrich és Däniken ismét nem tétlenkedtek, az Írások (netán a hiányzó kumráni tekercsek?!) útmutatásai alapján megtervezték a régi-új templomot, amelyet mára talán már fel is építettek - nem feltétlenül az eredeti templom helyén. Csakhogy ez a templom valójában már egy ûrkomp-leszállópálya! Ki lehetett az ókori építõmester?! Csak nem Hiram Abif, a szabadkõmûvesek elsõ nagy (mártírhalált halt) építõmestere?



Egyes apokrif iratok szerint az Utolsó Ítélet közeledésének nyilvánvaló jele, ha már újból létezik a független zsidó állam, Izrael, valamint, amikor megtalálják, s újból felépítik Salamon király templomát. Vélhetõleg mindkettõ megtörtént...



De vajon ez az a templom, amelyet a templomos lovagok régóta ‘keresnek’?


Ez az a templom, amelynek a felépítésén minden szabadkõmûves dolgozik?


Földi királyé lesz az új templom, aki tüzes szekéren, ûrkompon érkezik az égbõl meg? A mennyek királya nem repült égi szerkezeteken, nem használt templomot leszállópályául; - hanem feltámadott, és csak úgy felszállt, fellevitált a mennybe!


Mennydörgõ robajjal csupán az Annunaki, a sumérok - és Jahve, a zsidók Istene közlekedett. Lehet, hogy a kettõ ugyanaz, s mindketten az Atyával is azonosak?!



Kinek a templomát építjük: Salamon királyét, vagy a Mennyek Uráét?


Lehet-e templom az, amelynek a lakója ûrkomppal érkezik?


Salamon király templomát, vagy a palotáját akarjuk-e felépíteni?


Mert a földi királyok palotában laknak, - s csak Isten, aki a templomban.



Építs templomot önmagadban!


Mindent elveszíthetsz, ha makacsul csak háborúzol.
Gyermeket, asszonyt, állást, egészséget és vagyont - sõt, az örök üdvösséget is.
Mit nyerhetsz, ha végül mégiscsak gyõzöl? Tétova kártyavár-hatalmat testvéreid felett. A hozzád tartozókon uralkodnod felesleges és káros - ellenségeiden pedig lehetetlen. Csak felbõszíted õket! Ezek a hatalom kellemetlen következményei.

Nem szabhatsz másoknak határokat, csakhogy a magadéit kiterjeszthesd; s nem ítélhetsz vakon jóról és rosszról, hiszen az oldás és kötés joga egyedül az Istené.
Ne háborúzz! Építs végre saját, magyar templomot! Ne õseidnek sírját keresd (s ne a Petõfiét Barguzinban!); ne magadnak, leendõ családi kriptád helyét - hanem Istened otthonát születendõ gyermekeid hajléktalan lelkei számára.
A templomépítés szelíd alkotás; mindenkinek hasznos.

Templom a mezõ, hol a pázsitot áldozod, hisz teheneid tején új nemzedék nõ fel.
Templom a kert is, hogy a tavasz ezerszínû virága hirdesse a teremtés diadalát.
Templom az égbolt, a madárfüttyös azúr kárpitja alatt szent igéket sodor a szél.
Templom a tested is, sátáni anyagcseréd mellékterméke a lelked igazgyöngye...
Templomnak legfontosabb a másik ember lelke, akárki légyen is az.
Benne építs templomot magatoknak, míg észrevétlen belétek költözik az Isten!


A templomban nincs helye roncsnak, szemétnek, bomló maradványnak, álságos kacatoknak, pusztulás emlékeinek. Idebent nincsenek ellentmondó hazugságok, hamis ígéretek, mardosó szenvedélyek, kínzó háborgások. A szentélyben csak a bizonyság földöntúli, szakrális békéje lakik.
Nem lehetsz dühös! - az indulat a legrosszabb tanácsadó.
Ne heveskedj! - a legszentebb hevület is gyakran mosolyogtató.
Ne kételkedj! - a sorsod végre jó kezekben van.
Ne félj! - az Úr vigyáz mindazokra, akiket kiválasztott.


A világegyetem isteni alaptörvénye a vonzás, az összetartó szeretet; a taszítás,


a gyûlölet negatív, sátáni erõk. Nem halhat meg a jó, aki épp csak megszületett.

Mifelénk sokféle templom van, de a legtöbb mégis csak áltemplom.
Szép számmal akad olyan is, mely belülrõl inkább istállónak bizonyul.
A legtöbbõl (beköltözés elõtt) még ki kellene költöztetni a kufárokat.



Beléptem a szentélybe, ahol aztán ismert arcokhoz neveket kerestünk.
Õt ismerem! - mondtam hirtelen lelkesedéssel: Nagyon jó ember!! -
Jó emberek nincsenek!
- hangzott a válasz: Minthogy Isten sincsen...
Az asztalon, mint vetett ágyban: egy nagy köteg ‘Szabadság’ hevert.

A templom nem lakás, hogy hitelbõl használtat vagy újat, de készet vegyél. Templomot lelked tégláiból, hited habarcsával csak magadnak építhetsz.


Pokolba hát az elõre gyártott, méretre szabott, kommersz templomokkal!
Egyenként, mozaikokból kell a saját templomodat, egyedül összeraknod.


Sokak életreszóló tévedése, hogy a templomot kultikus pótléknak hiszik.
Templomot magunknak azért építünk, hogy sose felejtsük el: hogyan kell.
Aztán meg azért, mert áldozattal várjuk a lakóját, hogy végre beköltözzék.
A templom szimbólum: a sorsszerû találkozó, az összetartozás jelképe.
Anyagból építjük az isteni szentélyt, míg egyszer csak felépül a lelkünk.

Szeretettel Hozzád lépek, s Reád bízom az egész életemet.
Eldobhatsz, elárulhatsz, kinevethetsz és megölhetsz - tetszésed szerint.
A legmasszívabb templom is egyetlen pillanat alatt romba dönthetõ.
De talán mégsem teszed, mert a közös alkotás, a templom összeköt!
Lakóm vagy, a lakód vagyok - és mindkettõnké az örök Isten.
Legvégül eljön, hogy együtt menjünk fel: mindhárman a Mennyországba.



A teremtés jelzõfényei


Számok a Jelenések Könyvében



A rejtélyes számokkal, vélt vagy valós jelentésük megfejtésével a számmisztika ‘tudománya’ foglalkozik. Ki ne hallott volna arról, hogy az egyiptomi piramisok méret-arányai az aranymetszés szabályait követik? Vagy arról, hogy az építmény külsõ és belsõ méretarányai misztikus számkombinációk manifesztációi? Esetleg arról, hogy a teremtés (pozitív és negatív, isteni és sátáni) energiáinak törzsszáma a kilences? Isten, a mindenható jóság, a legnagyobb teremtõ erõ kulcsszáma 999; míg a Sátán földi ‘helytartójáé’, az Antikrisztusé 666. Az Antikrisztus kiléte máig nem ismeretes; noha ‘nyilvánvaló’, hogy már köztünk él, mint konkrét személy...


Most egy kis ízelítõ a számmisztikából; vagyis abból, hogy végsõ soron mindkét (pozitív és negatív, isteni és sátáni) erõ a kilences vezérszámra vezethetõ vissza - a számmisztika törvényszerûsége alapján, miszerint a többjegyû számok végsõkig egyszerûsíthetõk, ha a jegyeket rendre (újra meg újra) összeadjuk egymással. Így a három kilences számjegyeinek összege 27; míg a három hatosé 18. S láthatjuk, hogy kettõ meg hét összege éppúgy kilenc, mint egy meg nyolc összege. Mindez eddig úgy tûnhet, hogy csak játék a számokkal; - vannak akik a számmisztikában hisznek, s vannak akik nem. Ám ez sem változtat azon, hogy az Újszövetségben, a Jelenések Könyvében bizony szerepelnek misztikus számok, méghozzá konkrét összefüggésben, - egyrészt a fizikai világ (eddig felfedezett) természeti törvény-szerûségeivel, másrészt az emberiség (Istenhez konvergens) történelmével...



Kezdem egy idézettel, Lukács evangéliumából: „Igazán mondom nektek: az itt állók közül néhányan nem halnak meg addig, amíg meg nem látják az Isten országát.” (Lk 9, 27.) Ha ‘komolyan’ vesszük - már pedig: miért ne tennénk?! -, hogy Jézus Krisztus, Isten egyszülött fia, Isten és Ember egy személyben; illetve, hogy evangéliumi szavai máig érvényes jó hírek, isteni kinyilatkoztatások; úgy fel kell tételeznünk, hogy minden mondatának konkrét oka és világos, esetleg rejtett értelme van, vagyis semmit nem mondott véletlenül, tehát tudta, hogy mit beszél!


Az idézett kinyilatkoztatás azt jelenti: lesznek, sõt, vannak (!) kiválasztottak - az akkor Krisztus mellett állók között is! -, akik élve jutnak el a Mennyországba; így nem kell meghalniuk és feltámadniuk ahhoz, hogy üdvözüljenek. Ezek a tiszta és kiválasztott emberek egyben megjelölt emberek is, a Jelenések Könyve tanúsága szerint. Ám mielõtt rátérnénk erre, lerántjuk a leplet napjaink történelmérõl. Amit idézek; - annak rögtön a lehetséges mai magyarázatát (megfejtését) is megadom:


A tengeri vadállat. Akkor láttam, hogy egy vadállat bukkan föl a tengerbõl. Hét feje és tíz szarva volt, szarvain tíz királyi korona, fejein pedig istenkáromló nevek. Ez a vadállat, melyet láttam, hasonlított a párduchoz, lába olyan, mint a medvéé, szája pedig mint az oroszláné. A sárkány (itt: az Antikrisztus jelképe) neki adta az erejét, trónját, s nagy hatalmat is. Úgy tûnt föl, mintha egyik feje halálra lett volna sebezve, de halálos sebe meggyógyult. (A tengeri vadállat; úgy is mondhatnánk, hogy a tengeren túli vadállat (!): az Amerikai Egyesült Államok. A megsebzett, de ‘meggyógyult’ feje szimbolikus utalás a World Trade Center ellen intézett 2001. szeptember 11-iki terrorista támadásra, amely - tetszik, nem tetszik! - stratégiailag jól átgondolt, jelképes jelentéssel a szabadkõmûves világ-állam alapvetõ, párhuzamos tartóoszlopai (v.ö.: Jákin és Boáz, a Salamon király templomában) ellen irányult, és bizony ‘halálra sebezte’ a világállam csendõrét. A halálos fejseb azonban ‘begyógyult’; a tengeri vadállat új támadásba lendült.)


„Az egész Föld csodálattal nézte a vadállatot (az USÁ-t, a világ legliberálisabb, leggazdagabb és legerõsebb immár egyeduralkodó tengeri és légi nagyhatalmát), s imádta a sárkányt (a pénzhatalmat megtestesítõ Antikrisztust), mivel hatalmat adott a vadállatnak. Imádták a vadállatot is, és így kiáltottak: „Ki mérhetõ a vadállathoz? Ki tudja fölvenni a küzdelmet vele?” Nagyzoló és káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. (Ugye ráismerünk George W. Bushra, apja ‘tékozló’ fiára, a nagy hazudós szájára, amint Amerika s az egész világ népét hiszterizálja, hogy álszent háborút indíthasson a világiszlám, majd kicsit késõbb mindenki más ellen, hogy az amerikai béke és ‘demokrácia’ uralma alá hajtsa az egész Földet?! Ezek szerint - Istennek hála! - az elnöksége mindössze 42 hónapig fog tartani; ami nekünk persze örökkévalóságnak tûnik...!) Káromlásra nyitotta száját Isten ellen (állítva, hogy a brutális tömeggyilkosság béketeremtés!): káromolta nevét, hajlékát és a Menny lakóit. Még azt is megengedték neki, hogy harcot indítson a szentek ellen és legyõzze õket. Sõt, hatalmat kapott minden törzs, nép, nyelv és nemzet fölött. Imádni fogják õt a Föld lakói mind, akiknek neve nem áll a világ kezdete óta a megölt Bárány életkönyvében. (A hazugságok, a világ félrevezetése, az aljasság, a háború és a háborús bûnök - égbe kiáltanak, az ártatlanok vére egészen a Mennyig fröccsen; világos, hogy Bush minden cselekedete istenkáromlás. S nem imádják-e õt ezért a Föld lakói mind; - mindazok, akik nem kaptak meghívót Jézus Krisztustól, a megölt Báránytól a feltámadás és az üdvösség nagy ünnepére?! Nem imádják-e Busht az aranyborjú hívei, a pénzfétis ministránsai mind; azért, mert celebrálja nekik az Antikrisztus globalizációs, rémisztõ feketemiséjét?!) Akinek füle van, hallja meg! Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül; aki karddal öl, kard-élen hull el. Ez az alapja a szentek állhatatosságának és hûségének.”


Ám a tengeri (tengerentúli) vadállat nincs egyedül; - ‘hû’ szövetséges áll mellette.


Egy szintén angolszász szövetséges, - a tengeren (az óceánon) innen...


A szárazföldi vadállat. (Akirõl rögtön gyaníthatjuk, hogy kicsoda. A szárazföldi jelzõ itt jelképesen ‘a tengeri’ jelzõvel állítható szembe; tehát Európához tartozó országról van szó. Ez a régmúltban világhatalmú ország: Nagy-Britannia.) Akkor láttam, hogy egy másik vadállat emelkedik ki a szárazföldbõl. Két szarva volt, mint a kosnak, de úgy ordított, mint a sárkány. Az elsõ vadállat színe elõtt annak minden hatalmát gyakorolta, és rábírta a Föld minden lakóját, hogy imádja az elsõ vadállatot, amelynek meggyógyult halálos sebe. (Hát nem egyértelmû?! Anglia az USA teljhatalmú körzeti megbízottja, kvázi helytartója itt Európában; - mindent az USA rejtett érdekeinek megfelelõen intéz, lehetetlenné teszi, hogy Európa jó célért egyesülve szembeszálljon a tengeri vadállattal.) Nagy csodajeleket mûvelt, az emberek szemeláttára tüzet bocsátott le az égbõl. E csodákkal, melyeket a vadállat színe elõtt mûvelhetett, megtévesztette a Föld lakóit s rábírta õket arra, hogy szobrot állítsanak a vadállatnak, mely kardéltõl sebesült, de fölépült. Hatalmat kapott arra is, hogy lelket leheljen a vadállat szobrába, hogy megszólaljon a vadállat szobra és megölje azokat, akik nem imádják. Elrendelte, hogy mindenkinek: kicsinek-nagynak, szegénynek-gazdagnak, szabadnak és szolgának jelöljék meg jobb karját és homlokát, s hogy senki se adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének számát. Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, mert az emberi szám: hatszázhatvanhat. (Ez a szövegrész meglehetõsen misztikus; - ami fõleg attól lehet, mert olyan dolgokat jövendöl meg, melyek még eddig nem történtek meg. Hajh, könnyû kibogozni azt, ami már a történelmi múlt! Azért megpróbálhatjuk. Az említett csodajelek arra utalhatnak, hogy a gnosztikus szabadkõmûves tudás hazája, igazi letéteményese mégiscsak Anglia; - Amerika legyen bár akármilyen erõs (és harcias), originális sosem lesz, hiszen kétszáz éves tudását, ismereteit, tapasztalatát Európából hozta magával örökségként, esetleg más népektõl lopta-rabolta fennállása óta; háborús erõszakkal s bróker-cselekkel. A varázsolás hagyományos és eredeti tudománya nyilvánvalóan az angoloké; - és ez az az erõ, amely cca. 50 %-os effektív részarányával (fizikai jelenlétével), de többszörösen nagyobb erejével játszi könnyedséggel vezeti orránál fogva a teljes amerikai Szenátust és a Kongresszust. A vadállat szobra az Aranyborjút jelenti, - tekintve, hogy ez az Antikrisztus kedvenc ‘lelkes állata’. Világos: a pénzhatalom megöli azokat, akik nem hajlandók õt (a titkos világkormányt) imádni. Ha ‘lelke’ lesz a pénznek, és minden embernek, kicsinek és nagynak megjelölik a jobbkarját és a homlokát, ez csak egyet jelenthet: valamilyen mikrochipet építenek belénk, s ezentúl megszûnik a pénzforgalom - ‘az összegek lehívása’ személyes tapintással, elektronikus azonosítás, jelkibocsátás útján fog történni. Mindenki átgondolhatja: a bankkártyák eddigi használata egyrészt zsákutca, másrészt csak elektronikus ‘felkészülés’ volt - a jövõ útja a közvetlenül a testbe épített mikrochip. Akibe már beépítették (beépítik) ezt a pénzügyinek álcázott chipet; az elveszíti a független személyiségét, ördög rabszolgájává válik, hiszen testében hordja annak billogát... Ha valaki megpróbál kimaradni ‘a megbélyegzésbõl’ - nyilvánvalóan a halál fia. A legfontosabb: megtudtuk, hogy a vadállat, az Antikrisztus ‘emberi száma’ 666. De ne féljetek, kicsinyhitûek, mert készülõdik az Armageddonra, az Apokalipszis elõtti végsõ csatára az Úr, Jézus Krisztus ‘hadserege’ is!



A Bárány kísérete. Akkor láttam, hogy a Bárány Sion hegyén állott. Vele volt a száznegyvennégyezer, aki homlokán viselte az õ nevét és Atyjának nevét. És aztán szózatot hallottam az égbõl, mint nagy vizek zúgását s mint erõs menny-dörgés robaját. A szózat, melyet hallottam, úgy hangzott, mint mikor hárfások hárfáikat pengetik. Új éneket énekeltek a trón, a négy élõlény és a vének elõtt. Az éneket senki sem tudta megtanulni, csak a Földrõl megváltott száznegyven-négyezer. Ezek azok, akik nem szennyezték be magukat asszonyokkal, hanem szûzek maradtak. A Bárány nyomában járnak, bárhová is megy. Õk a meg-váltottak az emberek közül, zsengéi Istennek és a Báránynak. Ajkukon nincs hazugság, szeplõtelenül állnak Isten trónja elõtt.” (Jel. 13-14, 5.)


Jézus Krisztus, a megfeszített áldozati Bárány - „Agnus Dei, qui tollis peccata mundi” - kísérete tehát a 144000 ‘szeplõtelen’ szent, akiknek nem szükséges meghalniuk (és feltámadniuk) ahhoz, hogy üdvözüljenek. Õk a kiválasztottak; - kiket Krisztus elõre, még életükben megváltott; feltehetõleg azért, hogy az utolsó ítélet ‘végrehajtásában’ (mint asszisztencia) a segítségére legyenek. A szenteket az isteni jegy különbözteti meg a többi (Isten által nem megjelölt) embertõl; hogy a homlokuk látható fényt sugároz, ami vélhetõleg a fej körül megjelenõ fénykör, más szóval a szentképekrõl is jól ismert glória. Milyen csodálatos, és praktikus! Krisztus a homlokból kisugárzott isteni fénnyel, a glóriával jelöli meg 144000 ‘katonáját’, választott kíséretének tagjait; miközben - mint láttuk - ellensége, az Antikrisztus szolgáinak homlokán rútul a 666-os szám éktelenkedik. Valóságos ‘számháború’ ez - profán hasonlattal -; mint amikor az ellenfelek egymás számát a másik homlokáról olvassák le; és akit ‘leolvastak’, az kiesik a küzdelembõl...



Idézet következik Maurice Cotterell: „Tutanhamon próféciái” címû könyvébõl (160. oldal): „Bruce Cathie kapitány több mint 25 évig dolgozott az Új-Zélandi Légi Közlekedési Vállalat pilótájaként. 1952-ben egy repülõúton az aucklandi Mangere fölött különös repülõ tárgyat pillantott meg. Amint leszálltak a cél-állomáson, Cathie jelentette, mit látott. Az esetet kivizsgálták, de a különös ‘repülõgépet’ nem sikerült azonosítani. (...) UFO-élményei hatására Cathie összegyûjtötte az Új-Zéland térségében tapasztalt ‘ufójelenségekre’ vonatkozó információkat, jelentéseket. Az adatok rendszerezése és feldolgozása során az azonosítatlan repülõ objektumok feltûnésének helyét kijelölte a térképen. A pontok szabályos vonalat alkottak. (...) Az ‘ûrhajók’ minden esetben gyorsan közelítettek és ugyanolyan hirtelen tûntek el, mint ahogy megjelentek. Az elemzés számos kérdést vetett fel. Miért egy bizonyos vonal mentén tûnnek fel? Hogyan tudnak álló helyzetbõl a másodperc tört része alatt fénysebességre gyorsítani? Vajon a Föld mágneses és gravitációs mezejében fellépõ erõket alkalmazzák mozgásukhoz? Léteznek tehát olyan vonalak, melyeket a Földre érkezõ idegen ûrhajók ‘légi folyosókként’ használhatnak? Cathie tovább kutatott. A világ minden tájáról összegyûjtött adatok bizonyították, hogy az UFO-k egy mértanilag szabályos hálózat vonalai mentén jelennek meg. Hogy a hálózatot alkotó vonalak helyét földrajzilag is meghatározhassa, bonyolult számításokat kellett végeznie. Ezekben Albert Einstein relativitáselméletének azon meghatározását vette alapul, hogy a fénysebesség (300000 km/s) minden inercia-rendszerben ugyanaz az állandó érték, illetve a Newton-féle gravitációs törvényt. (...) Az elméleti földhálózatra vonatkozó számítások elvégzése után nyilvánvalóvá vált, hogy Einstein fénysebességre vonatkozó számadata (km/s) csak egyenes vonalak esetén helyes. Ezért Cathie-nek a fénysebesség értékét km/s-ból szögfok/s-ra kellett átalakítania. (...) Cathie felismerte, hogy mivel a fény elektromágneses természetû, a hálózat vonalain áthatoló hullámokat be-folyásolják a hálózat mágneses és gravitációs mezõjének változásai. (...) Tehát nyilvánvaló, hogy a Földön a fény sebessége nem állandó érték, mint Einstein feltételezte, mert a fényhullámokat - a jéghegyhez közelítõ radarhullámokhoz hasonlóan - eltérítik a hálózati vonalak mágneses és gravitációs változásai. (Mindez magyarázatot szolgáltat arra is, hogy az UFO-k miért nem jelennek meg a radar képernyõjén. - Cz. L.) Cathie bizonyította, hogy a fénysebesség 144000 szögperc/s (1 fok = 60 szögperc), és hogy a hálózati vonalakon áthatoló fény sebessége megváltozik. (...) Cathie eredményeinek fontosságát bizonyítja, hogy munkája révén a biztonsági szolgálatok érdeklõdésének középpontjába került. Lakását feldúlták, ‘bepoloskázták’. Telefonbeszélgetéseit lehallgatták, család-tagjait megfigyelés alatt tartották és levelezését rendszeresen átvizsgálták. (...) Cathie felfedezései igen nagy jelentõséggel bírnak. Láthattuk, hogy a 144000 milyen fontos számszimbólum. Cathie fénysebességre vonatkozó számértékét alapul véve feltételezhetjük, hogy a maják, az egyiptomiak s a Biblia vonatkozó próféciái nem olyan emberekre utalnak, akik a 144000-es számot viselik a homlokukon, hanem olyanokra, akik fényt (144000 szögperc/s) sugároznak a homlokukból (és mellesleg, a Jelenések Könyve szerint 144000-en vannak! - Cz. L.). Gondoljunk csak arra, hogy a történelem folyamán minden vallásban glóriával - sugárkoszorúval - ábrázolták a megtisztultakat. (...) Bruce Cathie fénysebességre vonatkozó számadata (144000 szögperc/s) több szempontból is fontos. Einstein relativitás-elméletébõl következik (E = mc²), hogy az energia (E) és a tömeg (m) ellentétes elõjelû ekvivalens tényezõk. Ez azt jelenti, hogy amennyiben Isten eldob magától pl. + 5 V pozitív energiát, ez - 5 V negatív anyaggá alakul. (Ez a teremtés ‘aktusa’, vagyis az õsrobbanás modellje. Cz. L.) Mivelhogy az ellentétes pólusok vonzzák egymást, Isten mindig visszavonzza magához az anyagot (a tömeget). (A táguló világegyetem elméletébõl is éppen ez következik: amikor a galaxisok egymáshoz viszonyított szökési sebessége már eléri a fénysebességet; egyrészt láthatatlanná válnak rádióteleszkópjaink számára, másrészt a fénysebesség elérésekor az anyag megsemmisül, újból fénnyé válik, vagyis visszatér az õt vonzó Isten paradicsomába, mondhatnánk: megtisztul, tehát ‘üdvözül’. Cz. L.) Ebbõl következik, hogy ha Isten jó (pozitív), az anyagnak szükségszerûen rossznak (negatívnak) kell lennie. Az anyagi világ tehát rossz, következésképpen a dimenzió, melyben élünk, nem más, mint a pokol. Cathie számadata ezt is jól alátámasztja: a 144000 szögperc/s sebességgel haladó fény 6,66-szor kerüli meg a Földet egy másodperc alatt. Mindez megerõsíti, hogy világunk, az anyagi világ, és minden, ami itt található, gonosz. A 666 maga a ‘vadállat’ (fenevad), amelyre a Jelenések könyvében találtunk utalást. Ez azt jelenti, hogy a test (az élvezetek, a bálványok, a jelképek, az aranyborjú, a pénz-fétis, a gazdagság és a hatalom imádata - Cz. L.) maga az ördög, a ‘vadállat’, a 666, - ugyanakkor Isten a Lélek, a Fény, lásd: 144000.”



Hogy a 9-es szám mennyire Isten mindenhatóságának ‘matematikai’ kifejezõje, még a bibliai genezis-történet szerint 6 nap alatt megteremtett anyagi világban, az emberi test múlékony esendõségében is, - errõl szól „A Mennyország 9 kapuja” címû idézet, szintén Maurice Cotterell hivatkozott könyvébõl, amely az ún. belsõ elválasztású mirigyek hormontermelése illetve a misztikus, õsi energia-központok (csakrák; - szanszkrit nyelven: kerekek) mûködésének összefüggéseire hívja fel a figyelmünket. Az endokrin mirigyek hormonokat termelnek, amelyek az emberi szervezet valamennyi funkcióját maradéktalanul szabályozzák, s ezáltal energia-termelõ és elosztó hálózatot, rendszert alkotnak. A 9 mirigy - a 9 kapu - rendre a következõ: hipotalamusz (agyalapi mirigy), tobozmirigy, (fényérzékeny szerv!), pajzsmirigy, mellékpajzsmirigy, csecsemõmirigy, hasnyálmirigy, petefészek, here és mellékvese. Nyilvánvaló, hogy ez az endokrin rendszer felelõs az ember testének fizikai, emocionális és intellektuális növekedéséért és mûködéséért, - a vegyi folyamatok vezérlésével az egyes testfunkciókat ellátó szervek elektromos mezõinek stimulálása által. „A misztikusok rég felismerték ezen központoknak fontosságát, melyeket energia-vagy csakraközpontoknak neveznek. A csakrák tehát a test ‘kerekei’, melyek foroghatnak gyorsan vagy lassan, ám az össz-hang, az egyensúly eléréséhez mindegyiknek az ‘eredeti sebességét’ kell fenn-tartania. A csakrák a következõk: fejtetõ, homlok, nyak, szív, hasi idegközpont, keresztcsont-tájék és alap. (Vagyis a 9 belsõ elválasztású mirigynek 7 csakra-központ felel meg, mert a két pajzsmirigy közös központ; és a nõben petefészek, a férfiban here található. Cz. L.) Az indiai és a tibeti tanítások szerint a csakrák meghatározott számú ‘szirommal’ rendelkeznek, melyek a megfelelõ belsõ el-választású mirigy elektrokémiai értékét jelölik (melyek a felsorolás rendjében: 1000, 96, 16, 12, 10, 6 és 4 sziromnak felelnek meg. Cz. L.). Alice Bailey, a híres médium, aki telepatikus kapcsolatban állt a túlvilággal, és egy évszázadokkal ez-elõtt elhunyt mester tanításait közvetítette az anyagi világban élõk számára; - rá-mutatott, hogy az utolsó hat csakra szirmainak száma 144, az elsõé 1000, melyek szorzata így 144000. (...) Ha az energiaközpontok egyensúlyban vannak, úgy a csakrákból kisugárzó pozitív és negatív energiák (hinduul: az ida és a pingala) kiegyenlítõdnek. A test diffúz energiái (szusumna) egyesülnek s a gerincvelõn át a fejtetõ csakrájába áramlanak, megforgatják az 1000 szirmot, és fénnyé alakulnak. Az adeptus ekkor tiszta fényt sugároz magából. Ez azt jelenti, hogy az ember ekképp fénnyé, Istenné válhat, egyikévé a kiválasztottaknak, kiknek ‘144000 van a homlokukra írva’.”



És végezetül íme az utolsó ítélet leírása a Jelenések Könyvébõl: Az ítélet három angyala. Az elsõ harsány hangon kiáltotta: ‘Féljétek Istent s dicsõítsétek, mert eljött ítéletének órája. Imádjátok õt: az ég, a Föld, a tenger és a vízforrások alkotóját!’ Egy másik angyal követte, aki így kiáltott: ‘Összedõlt, összedõlt a nagy Babilon (amely nyilvánvalóan az USA soknyelvû hamis demokráciájára, s az ál-liberális világhatalom képtelenül üres, feslett multikultúrájára utal), mely paráznaságának tüzes borával ittassá tett minden nemzetet.’ Egy harmadik angyal követte õket. Harsány hangon kiáltotta az is: ‘Aki imádja a vadállatot és szobrát, aki viseli a jelét homlokán vagy kezén, az is inni fog Isten tüzes borából, melyet színtisztán töltött haragjának kelyhébe. Tûz és kénkõ fogja kínozni a szent angyalok és a Bárány színe elõtt. Gyötrelmének füstje felszáll örökkön-örökké. Nem lesz nyugalma sem éjjel, sem nappal, mert imádta a vadállatot és szobrát, és viselte jelének nevét (a 666-ot). Ez az alapja a szentek állhatatosságának, akik kitartanak Isten parancsai és Jézus hite mellett. (...) (Aki tehát a homlokán hordja az ördög számjelét, és a bõre alatt a testében a pénz mikrochipjét, az mindörökre elkárhozik.) Szózatot hallottam az égbõl: ‘Jegyezd föl: Mostantól boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg. Így van, mondja a Lélek: pihenjék ki fáradalmaikat, mert tetteik elkísérik õket.” (Jel. 14, 6-13.)



Majd jött a hét angyal, hogy kiborítsa Isten haragjának a hét csészéjét.



A megkísértés lélektana



Mint közismert, Jézus Krisztus volt az elsõ, s mindmáig az egyetlen szavahihetõ szociáldemokrata; tekintve, hogy ‘komolyan gondolta’ a szegények támogatását...


Naponta idézzük például azt a mondását, miszerint könnyebb a tevének átmennie a tû fokán, mint a gazdag embernek bejutnia a Mennyországba.


Noha teljes értékû ember is volt (nem ‘csak’ Isten fia!); nem tartotta sokra a földi gazdagságot, visszatérõen figyelmeztette a gazdagokat: jobban teszik, ha minden vagyonukat szétosztják a szegények között.


A Sátán mégis megpróbálta megkísérteni, noha tudta, hogy semmi esélye nincs.


Idézet Lukács evangéliumából: „Jézus megkísértése. Jézus Szentlélekkel eltelve visszatért a Jordántól. A Lélek a pusztába vitte negyven napra. Ott megkísértette az ördög. Azokban a napokban semmit sem evett, de mihelyt (értsd: a böjt napjai) elmúltak, megéhezett. Az ördög így szólt hozzá: ‘Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kõnek, hogy váljék kenyérré!’ Jézus azt felelte: ‘Nem csak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden igéjével.’ Ezután felvitte õt az ördög egy magasabb hegyre. Szempillantás alatt megmutatta neki a világ minden országát. ‘Minden hatalmat és dicsõséget neked adok - mondta -, mert én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha imádsz engem, minden a tiéd lesz.’ De Jézus elutasította: ‘Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!’ Végül az ördög Jeruzsálembe vitte õt és a templomépület párkányára állította: ‘Ha Isten Fia vagy - mondta -, vesd le magadat! Írva van: Angyalainak parancsolt felõled, hogy oltalmazzanak. Tenyerükön fognak hordozni téged, hogy kõbe ne üssed a lábadat.’ Ám Jézus így válaszolt: ‘Az is írva van: ne kísértsd Uradat, Istenedet.’ Mikor ezek a kísértések véget értek, egy idõre elhagyta õt az ördög.” (Lk4,1-13)



Nézzük meg tételesen; mik is voltak az ördög kísértései?!


n Az éhezõ változtassa a követ kenyérré, vagyis teremtsen élelmet a semmibõl.


n A ‘világ fejedelme’ azzal is megkísértette, hogy felajánlotta a világuralmat.


n Isten helyett az Ördög imádatát kérte; cserébe a világ javainak birtoklásáért.


n Repülésre csábította, hogy levitációs képessége önhitté, sebezhetõvé tegye.



Bármilyen hihetetlen; ezek a kísértések mai modern korunkban - nevezzük bár a New Age, a sátánizmus korának avagy ‘tudásalapú társadalomnak’, vagy akár az Antikrisztus, a Fenevad korszakának - ugyanebben az összeállításban, ugyanígy léteznek; vagyis semmi új nincs a nap alatt! Az ember a liberális demokrácia és a technikai civilizáció csúcsán fokozottan hajlamos arra, hogy mindenható isteni lénynek képzelje magát; olyannak, aki bármit képes megtenni, tökéletesen uralja az anyagi és a szellemi világot, olyannyira, hogy Istenre többé nincs is szüksége!


A legújabb ezoterikus vallások különös módon jelenítik meg a fenti kísértéseket, s persze egészen másfajta válaszokat adnak ezekre a kísértésekre, mint azt Jézus tette, amikor Isten igéjére, parancsolatára intette az ördögöt, miszerint imádni és szolgálni csak Istent szabad; ‘más urat’, vagy bálványt tilos. Ezek a kis szekták szinte ‘sportot ûznek’ az ember kísértésébõl, hogy átvezessék az ördög táborába!



Az Isten-ember azért jött a Földre, hogy isteni áldozatként végigszenvedje ugyan-azt a földi életet, amit mi élünk. Vagyishogy ‘orcájának verítékével keresse meg a mindennapi betevõ falatját’, - s a legkevésbé sem azért, hogy valós csodatévõ képességeit nékünk fitogtassa; elkerülve ezzel például az éhezés keserveit. Az a fajta ‘bohóckodás’, amelyik mindig az élet napos oldalát választja a nehézségek, a problémák legyõzése helyett - inkább a sátán-fiakra, az ördögre jellemzõ. Erre akarta az ördög rávenni Jézust; hogy viselkedjék úgy, mint egy komolytalan lélek, aki virtuózként zsonglõrködik a természet erõivel - kijátszva Isten parancsolatait. Jézus persze egy pillanat alatt kenyérré változtathatta volna a követ; ám akkor méltatlanná vált volna isteni küldetésére; arra, hogy valódi emberként éhezzen és szenvedjen, nélkülözve éljen, s kísértések és kétségek között vergõdve - „Atyám, mért hagytál el engemet!” - haljon meg a keresztfán. Jézus emberként igyekezett megélni emberi élete minden percét, és mint Isten Fia egy cseppet sem próbálta könnyíteni véres és verejtékes misszióját: cseppenként itta ki a teli méregpoharat. Tudnunk kell, hogy ‘csodák’ - igenis vannak. Tekintettel arra, hogy Istennek nem kell naponta bizonygatnia nekünk a létezését - nem szorul erre rá! -, felmerülhet bennünk az alapos gyanú, hogy a ‘hétköznapi csodákat’ nem mindig, és nem is bizonyosan Isten, hanem esetleg ‘másvalaki’ cselekszi. Köznapi nyelven szólva a természet törvényei ‘kijátszhatók’, viszonylag tág tere van a sarlatánságnak, - sõt, mivel a természet legmagasabb rendû törvénye a természetfölötti; a valós világ valójában éppen a csodákra épül. Ha megértjük, hogy az anyagi világ mûködése önmagában valóságos csoda - a mikrovilágban a részecskék megfoghatatlanul elillannak, a legtávolabbi galaxisokat még rádiótávcsöveinkkel sem érhetjük el -, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha idõnként ‘avatatlanok’ is felismernek egyet-egyet, isteni jóváhagyás nélkül, vagy kifejezetten a világ fejedelme sugallatára...


Ha valaki a nyomára bukkan, hogy egy parányi üzembõl - amelyik sem gabonát, sem halat termelõ gazdaságokkal nem áll üzleti kapcsolatban - valósággal dõl ki a frissen sült kenyér, s a ropogós sült-hal; éljen a gyanúval: ‘manna-gyárra’ lelt, mely a legritkább esetben az Úr evilági leányvállalata. Ugyanennek mintájára: ha valaki oly’ bankot talál, amelyik az eredeti pénztõke-tulajdonának a sokszorosát kölcsönzi ki az arra rászorulóknak, uzsorakamatra, s még maga a nemzeti állam is csak tõle kérhet kölcsön!; - gondoljon rá: talán az ördög profit-konszernjében jár. S nem utolsó sorban: ha valaki azt állítja nektek, hogy belõle egyenest az õs-életerõ, a prána árad, melynek ‘befogadása’ helyreállítja elgyötört, beteg és öreg testünk egészségét - gondoljátok meg: Isten nem változtatta meg eredeti terveit és nincs szüksége ‘természetgyógyász’ lelki közvetítõkre, ha meg akar nyilvánulni...


A semmi és a mindenség csatornái egybefolynak ugyan, de csak a másvilágon.


Másvalaki mesterkedik itt; akinek a legfõbb célja, hogy kiküszöbölje a Teremtõt.


Ha valaki nem hisz Istenben, a feltámadásban és a lélek üdvösségében; az ideális társa, szerzõdõ partnere az ördögnek. Igen sok jelentõs intelligenciájú, tehetséges férfiú vált már áldozatává a földi világuralom kísértésének. A Jézust megkísértõ ördög azzal kérkedik, hogy minden hatalmat és dicsõséget õ kapott meg, s annak adja, akinek akarja. Egyetlen feltétele csupán, hogy õt, az ördögöt kell imádni az Isten helyett. Egyértelmû hát, hogy a világuralom önmagában bûnös kategória, amelyet senkinek sincs jogában megszerezni. Aki mégis erre tör, az Isten ellen van, s magával a sátánnal szövetkezik. Vagyis az ördög nem kevesebbre csábítja Jézust, mint hogy vállaljon cinkosságot vele, s legyen a cimborája; ahelyett, hogy beteljesítené isteni küldetését. Ezek után magától értetõdik, hogy egészen az idõk végezetéig mindig újabb és újabb Antikrisztusok jönnek, akik megpróbálják kézi vezérléssel irányítani az egyetlen falanszterré silányított világot, hogy az egyedül csak nekik szolgáljon. Nyilvánvaló, hogy a soknemzetiségû emberiség mindenféle egységesítése, közös akolba való ‘összeterelése’ istentelen gondolat, mert végleg kiiktatná a spontán véletlen - utolsó pár, elõre fuss! - lehetõségét, ami az isteni terv megvalósításának legfontosabb pillére. Nem véletlen, hogy az aktuális világ-diktátorok (Nagy Sándor, Caesar, Napóleon, ..., Bush) mind a globalizáció hívei, s mint ilyenek vagy nem értik Isten tervét, vagy direkt szembeszállnak vele. Mint látjuk - valójában az ördög a legnagyobb ‘globalizátor’; aki maga gyáván elbújik a háttérben, s mindig azt a figurát tolja elõtérbe, akivel vérszerzõdést kötött. Igen nagy szüksége van mindig újabb jelentkezõkre, megkísérthetõ jelentõs férfiakra, - akik szerint a világuralom szükségszerû, s tûzzel-vassal meg is kell valósítani. Az igazság az, hogy amennyiben ez a világuralom bárki irányítása alatt ténylegesen megvalósul, akkor az egyben a világ (a jelen történelmi korszak) végét is jelenti. A világ megváltásának kétezer éves krisztusi projektje akkor véget ér; bizonyossá válik, hogy értelmetlen a megváltást tovább folytatni (erõltetni) egy olyan iszonyú világban, amelynek a vezérelve a tébolyult hatalom paranoid kontraszelekciója és melyben rohamosan pusztulnak a felépített értékek, s napról-napra fogy a remény. Óvakodjunk hát zsoldjába állni minden olyan törekvésnek, szellemi vagy politikai irányzatnak, ‘vallásnak’ vagy szektának, amelynek deklarált célja a világuralom! Különösen veszélyes az ügy, ha hangsúlyozzák, hogy ‘a jó világuralma’ a cél... A világegyetemben ‘a jó’ egyedüli letéteményese ugyanis a mindenható Isten, aki a dolog természetébõl következõen nem alapít leányvállalatokat, nincsen szüksége közvetítõkre, helyette eljárókra, akik szenteltvizet lopva az Úr templomából csak a saját dicsõségükre pályázva osztogatnak áldást: Isten helyett az ördög nevében. A jó világuralma, Isten ‘territóriuma’ - per omnia saecula saeculorum - ‘odaát’ van; itt a Földön felesleges és káros utópia a szép új világrend építésén erõlködni. Ha az ördögnek sikerül elérnie az egységes földi világállam létrehozását; azáltal létrejön a potenciális lehetõség, hogy szép szóval, vagy erõszakkal; hízelgéssel, vagy a törvény útján - mindenkit kötelezzenek arra, hogy Isten helyett a Sátánt imádja. Már ma is eszeveszett küzdelem, láthatatlan háború folyik a lelkekért; és a gonosz lélek egyáltalán nem áll rosszul. Veszélyben vannak már a legjobbak is!


Aki aláír az ördögnek; egész életével tartozik neki, s egész lelkével bûnhõdik is.


Az ördögöt imádni?! Ez a szolgálat a lélek halálával egyenlõ.



Az utolsó kísértésben már benne van a frusztrált ördög sikertelen kísérletei felett érzett dühe is; tesz még egy kétségbeesett próbát - hátha az angyalok oltalmának ravasz említése ‘repülésre bírja’ az addig állhatatosan ellenálló Jézust. Az ember elvileg levitálhatna; ám mivel valójában nem ismeri a világmindenség mûködési törvényeit, mégsem képes rá. Jézus kereszthalála után feltámadott, s ‘üdvözült’ teste könnyedén legyõzte a gravitációt, és Pünkösd után a Mennybe emelkedett... Ám a megkísértésekor még - kérkedésbõl; ezt várta el az ördög! - alkalmi csodát kellett volna tennie ehhez. Jézus nem repült; - lebeszélte az ördögöt a kísértésrõl.


Node mások nem tudták legyõzni a vágyukat, s állítólag elsajátították a levitációt.


Ron Hubbard, miután elérte az általa alapított ‘egyház’ legmagasabb fokozatát; ‘levitált’, s többé már nem tért vissza. Élve azóta nem látta senki...


Ha egyszer - nem minden elõzmény nélkül - egy napon rövid telefont kapsz, mely így szól: „Gazdag leszel, újra fiatal és egészséges; mester, mondj hát igent!” - mondd, igaz lelkedre, mit fogsz erre válaszolni?!


Én nemet mondtam.



A gyûlöletbeszéd kibeszélése



Mint ismeretes; ha a vitatkozó (esetleg ‘szembenálló’) partnerek magukban õrzik, rágják, véka alá rejtik, szõnyeg alá söprik egyet nem értésüket, nézeteltérésüket valamely kölcsönösen fontos kérdésben - úgy fennáll a veszélye, hogy a viszony elmérgesedik, s újabb problémák, konfliktusok keletkeznek pusztán abból, hogy a félreértéseket kellõ idõben nem tisztázták. Az effajta értelmetlen kommunikációs zavarok, akadályok elhárítását szolgálja a ‘kibeszélés’ technikája, amikor a felek kötetlen formában - bárki ‘bármit’ mondhat! - kitárgyalják az ügyet, elmondanak mindent, ami a tárgyban a másikkal kapcsolatban a szívüket nyomja. Ebbõl ered a pszichoanalitikusok által alkalmazott pszichoanalízis, a regressziós hipnózis és csoportos esetben az ún. ‘pszichodráma’, - amelyek révén együtt és kölcsönösen megszabadulhatunk félelmeinktõl, rémlátomásainktól, téves elgondolásainktól, fantazmagóriáinktól; mindazon hamis tudati elemektõl, melyek feleslegesen terhelik ‘memóriánkat’, illetve mérgezik társadalmi viszonyainkat is. A kibeszélés vidámabb, kommersz formája lehet például a televíziós ‘kibeszélõ show’...



Az immáron Nobel-díjas Kertész Imre „Sorstalanság” címû regényének sajtó-értékelései, illetve az író különbözõ interjúi, nyilatkozatai - õ maga is felvetette ennek aktuális szükségességét! - óta ismét folyamatosan közéleti témává vált az a társadalmi lelki szükséglet, sõt, szükségszerûség, miszerint Magyarországnak, a magyar népnek végre egységesen fel kellene dolgoznia tudatában és lelkében is a II. világháború zsidó holocaustját, ami egyben az újkori magyar történelem legsúlyosabb szégyenfoltja. Kertész Imre is említette, hogy a civilizáltabb, nálunk elõbbre tartó népeknél (mint pl. Németország, de egész Nyugat-Európa) ez már korábban megtörtént, ma már lezárt ügy; ezek a népek a gyógyító önfejlõdésben konszenzusra, kvázi azonos nézõpontra jutottak a holocaust megítélésében, - így náluk már nem fordulhat elõ, hogy váratlan nézetek, vélemények, gyûlöletbeszéd és gyûlölködõ tettek ‘bukkanjanak föl’ spontán, a feledés vagy éppen a memória mûködési zavarai következtében. A magyar nép emlékezete még mindig fortyog, nem emésztette meg a történteket; épp ezért indokolt lenne a dolgok kibeszélése. Ha sikerülne ütköztetni az ellentétes álláspontokat, megfogalmazásokat, az eltérõ minõsítéseket és értékeléseket, - egyrészt kiderülhetne (ami eddig nem), hogy mik is e tárgykörben a legkritikusabb pontok; másrészt lehetõség nyílna a történelmi tények nyílt, közösségi újraértékelésére is annak érdekében, hogy a (potenciális) bûnösök, az áldozatok és a bûntelenek közös nevezõre juthassanak, s mindenki egyetértésben, illetve ‘megnyugvással’ vegye tudomásul, hogy hol van a helye.


Egy ilyetén össztársadalmi kibeszélésben természetesen ‘különbözõ szerepkört’ kell, hogy betöltsenek a tárgyban közvetlenül (személyükben vagy családjukban) érintettek, az obligón kívül állók (outsiderek, ha van ilyen) és a moderátorok.


Meggyõzõdésem: igazuk van azoknak, akik szerint a magyar társadalomnak még nem sikerült feldolgoznia magában a közel hatvan éve történt zsidó holocaustot. Felnõtt egy merõben új nemzedék, melynek személy szerint fizikailag már semmi szerepe nem lehetett az akkori tragikus eseményekben, ámde bizonyos hányaduk - pl. az elveszített rokonokon keresztül - érzelmileg, lelkileg jelentõsen kötõdik a múlthoz, melyet olvasmányain túlmenõen elsõsorban szülei elbeszélésébõl ismer. A személyükben érintettek szubjektíven persze sokkal többet tudnak, mint a nem érintettek. Mégis; az egykori gyilkosok, az egykori áldozatok, s az egykori nem érintettek leszármazottai úgy élnek együtt a magyar társadalomban, hogy semmit nem tudnak arról még ma sem, hogy tulajdonképpen miért is történt a holocaust. Ennek a végzetesen szörnyû nemzeti tragédiánknak csak misztikus-szakrális, sõt szemérmesen infantilis, szinte szándékosan ködösített ‘magyarázatai’ léteznek, - mintha a nép még nem lenne elég érett, hogy szembenézzen a saját valós tetteivel.


Meggyõzõdésem, hogy minden nép köteles naprakészen feldolgozni a múltját. Ha egy népnek nincsen tudatosan rögzült, vállalt és elfogadott közös múltja, kollektív emlékezete; úgy az a nép lassanként megszûnik nemzet lenni. Lehetséges persze, hogy a magyarral most éppen ez történik; mindazonáltal a kötelességünk a közös tudatunk homályosulását, erózióját megállítani - mielõtt még az igazság végképp elvész egyfajta össznépi amnéziában -, másként nem nyerhetjük vissza a nemzeti létet. Fel kell vennünk, újítanunk a gyógyító kommunikációt, a mindent tisztázó párbeszéd fonalát, mert ellenkezõ esetben megrendülnek, s végleg tovatûnnek az egykor stabilnak hitt történelmi erkölcsi alapjaink. Itt a lét a tét; - mondhatnánk!



Jómagam személyemben nem vagyok ugyan érintett; de a szûkebb-tágabb családi körben számosan érintettek vagy azok lehetnének. Ugyanakkor hajlamos vagyok, hogy a nemzet, sõt, az emberiség gondjait is a vállaimra vegyem; ergo nagyon is érintettnek érzem magam. Az élettõl sok pofont is kaptam emiatt. Mondhatnám úgy is, hogy 1996. óta folyamatos publicisztikámnak szerves részét képezi ehhez a témához való személyes viszonyulásom. Mivel vigyáznom kell, s a legkevésbé sem akarok még jó szándékú elefántként sem kvázi berontani ebbe a rendkívül törékeny porcelánokat õrzõ ‘boltba’, - megpróbálok némileg bemutatkozni. A következõkben mintegy féltucatnyi idézettel igyekszem alátámasztani, hogy sem avatatlan, sem illetéktelen, sem mellébeszélõ, vagy pláne rosszakaró nem vagyok. Hangsúlyozni szeretném, hogy az idézetekkel csak a magam hitelességét muszáj igazolnom; nem kívánom ‘a self-made partizánok’ széles táborát szaporítani...



Apai nagyapám, (nagyrévi nemes) Czike Gábor 1929. és 1937. között Szegeden a Faipari Szakiskola igazgatója volt, majd 1939-ben beindította az általa alapított Gróf Széchenyi István Ipari Középiskolát Székesfehérvárott. Épp ennek volt az igazgatója, amikor 1944. október 27-ikén a nyilasok nemzetiszocializmus-ellenes magatartásáért (mert nyíltan szembeszegült az iskola zsidó származású tanulóinak deportálását célzó intézkedésekkel) letartóztatták, és a Komáromi Csillagerõdbe hurcolták. Rendkívüli körülmények között szabadult ki, 1944. december 7-ikén.


A kommunista rezsim B-listára tette, eltávolította a székesfehérvári iskolájából, a tanári kar nagyrészének támogató nyilatkozata ellenére. Azóta többször felmerült, hogy Székesfehérvárott utcát nevezzenek el róla, de csak emléktáblára futotta...


Amikor az MTV Rt. elnökjelöltségére pályáztam 1998-ban; Sík Endre és Heller Tamás, a köztévének dolgozó rendezõ-producerek ‘ismeretlenül’ megszólítottak az utcán, és a támogatásukról biztosítottak: „Te kellenél nekünk TV-elnöknek!” - mondták; s a kérdésemre közölték: ‘lekádereztek’ a nagyapám életrajza alapján... Korábbi írásaimban már évekkel ezelõtt publikáltam, hogy tökéletesen egyetértek az alábbi két kijelentéssel, melyek közül az elsõ keresztanyámtól, míg a második sógoromtól, Bozóki András politológustól származik. Az elsõ: „Ha egyszer csak megint zsidó-üldözés lenne; - zsidónak vallanám magam.” A második: „Ha a zsidó-üldözések idején minden magyar zsidónak, és minden zsidó magyarnak vallotta volna magát; - nem lett volna holocaust.” Szerintem igen mélyenszántó gondolatok ezek; a nagyapám pontosan ezek szerint cselekedett, amiért majdnem feltették a Dachau felé induló vonatra...


A havi Magyar Fórum 1998/1. számában Szõcs Zoltán így ír: "A megboldogult Új Magyarország cikkírója - Czike László - felismerte ezt az összefüggést, és be is állt az új hit prófétájának: '... aki nem hiszi Krisztust, éppúgy 'nem európai', mint az, aki nem fogadja el a zsidó nép - ma is érvényes - kiválasztottságát, történelmi küldetését.' - Ez legalább egyenes beszéd. Tulajdonképpen tetszik is a nyíltsága, megmutatja: ez a jövõ kontinensünkön, kispajtás. Vagy megszoksz, vagy megszöksz." Anti-MIÉP-esnek, filoszemitának címkéz engem egy MIÉP-es! Király B. Izabella "Kötött Kévé"-jének 1998. február 11-iki számában így ír Balla Gábor, a "Vakolók" cikkírója: "Vödrös ..., miközben lapjában 'kiváló' és 'tudós' emberek is írnak, - legjobban mégis a zsidókat és a szabadkõmûveseket kedveli. Sándor András nemcsak a 'Százak Tanácsának' volt egyik szülõatyja, hanem még próféta is. Ezt szintén ebbõl a számból (Új Idõk: 1998. I. 15.) tudjuk meg, Czike László tollából. Ha eddig nem tudtuk volna! A letagadhatatlanul zsidó kötõdésû Sándor András, aki Rákosi-Róth Manó hûséges nacsalnyikja volt, késõbb Nagy Imré-s lett, a 80-as évek derekán hirtelen prófétává változott, hogy a magyarok számára megjósolja a szomorú jövõt - elmélkedik Czike. (Az igazi életrajza elolvasható a Nemzetõr 2002. november 13-iki számában. - Czike L.) Sándor elvtárs sztálinistából demokratikus prófétává nõtte ki magát; nem kisebb szerepre vállalkozik, mint hogy Mózes üzenetét továbbítsa nekünk magyaroknak. Idõben gondoskodott arról, hogy a stafétabotot átadja az arra illetékeseknek. Valójában erre szolgál ez a Csoóri-féle szervezkedés (Új Idõk) is." Balla úr szerint tehát kriptokommunista zsidóbarát szabadkõmûves (vakoló) vagyok.


A fentiekbõl talán kitûnik: sosem voltam szélsõjobboldali, és nem is leszek.


A bevezetõ után lássuk, miként dolgozta fel magában a zsidó holocaust tényét pl. az USA, a szabad polgári világ legdemokratikusabb államának társadalma! Ehhez olvassuk együtt Braun Róbert: „Holocaust, elbeszélés, történelem” (1995. Osiris Kiadó) címû könyvébõl a 235-238. oldalakon szereplõ szövegrészeket: „Az USA Holocaust-emlékmúzeumában a történeti elbeszélés egyszerre jelenti az emlékezet kanonizációját s konstruálását: a holocaust emlékezete a múzeum tárgya s létrehozásának célja (is). Ez jól mutatja az e kettõsségbõl adódó ellentmondásokat. ‘A múzeum nem vizsgálja, hogy a holocaust miért következett be. A kérdésre a történészeknek kell válaszolniuk, azonban kétséges, hogy az okok keresése vajon túlmehet-e a bizonyíthatatlan hipotézisen, vagy a spekuláción.’ (...) Ugyanakkor az elbeszélés implicit módon választ ad a ‘miért?’ fel nem tett kérdésére. A történeti elõzmények az el-beszélésben sematikusan szerepelnek. Az elbeszélés abból indul ki, hogy a bekövetkezett események szükségszerûen vezettek a ‘végsõ megoldáshoz’, a holocaust története lezárt történet, mely a narratív logika keretei között önmaga válaszolja meg a fel nem tett kérdést. A holocausthoz vezetõ út bemutatásának része egy olyan ötperces film, amely a kora középkortól tartó (!) töretlen és folyamatos antiszemitizmus történetét hivatott bemutatni, a Római Birodalomtól a Harmadik Birodalomig. (Ez lenne a holocaust története, amint azt az Egyesült Államok Holocaust-emlékmúzeuma bemutatja.) (...) Annak ellenére, hogy a narráció látszólag nem keresi a választ a ‘miért?’-re, a totalitás sérthetetlensége okán kérdés az elbeszélésen kívül sem maradhat. Így implicit módon minden kérdésre választ kell adnia. A ‘miért?’-et a legegyszerûbben válaszolja meg: mert a németek az örök antiszemitizmus szolgálatába álltak, mely csakis a holocausthoz vezethetett.


Az emberben a következõ megválaszolatlan kérdések merülnek fel:


(1) Miért nem volt, miért nincs valós oknyomozás a ‘miért?’ megválaszolására? (2) Milyen ‘szükségszerû eseményekre’ utal az emlékmúzeum idézett szövege? (3) Miért ‘töretlen és folyamatos’, miért volt és van egyáltalán antiszemitizmus; s fõleg: mit jelent az, hogy ‘örök’?! (4) Mit gondoljunk a németekrõl (és a csatlós államokról): miért álltak az ‘örök’ antiszemitizmus szolgálatába?


Az idézett szöveg egyrészt valamiféle elkerülhetetlen sorsszerûségként fogja fel a holocaustot. Másrészt örök antiszemitizmusról beszél. Harmadsorban felveti a kollektív bûnösség fogalmát (‘németek’). Mindhárom tarthatatlan álláspont!


Amennyiben a holocaust bizonyos (milyen?) ‘szükségszerû események’ egyenes következménye volt, akkor a formális logika szabályai szerint gondolkozva csak természeti katasztrófaként, vagy ‘kvázi Isten rendeléseként’ értelmezhetjük; más-különben az állításnak nincs létjogosultsága. Ez azonban nyilvánvaló ostobaság - a holocaustot szubjektív emberi cselekvés idézte elõ, ami nem szükségszerûség, és a megfelelõ dokumentumok alapján visszamenõleg fel is lenne deríthetõ...


Értelmezhetetlen az ‘örök antiszemitizmus’ elmélete is. Az antiszemitizmus a mai szóhasználatban zsidó-ellenességet jelent; valamilyen ösztönös averziót a zsidó néppel szemben. Ez az ellenérzés a szimpla idegenkedéstõl (másság) a militáns vakgyûlöletig terjedõ skálán mozog. Súlyos tévedés azt hinni, vagy csúsztatás azt terjeszteni, hogy az ‘antiszemita érzület’ önmagában bármikor (új) holocausthoz vezethet. A széles tömegek tudatosan felgerjesztett ‘ellenérzését’ a háttérhatalom csupán felhasználja piszkos és aljas céljai (pl.: a holocaust) megvalósítására. Sem a háborúkat, sem a forradalmakat, sem a rendszerváltást, sem a holocaustot nem a kaotikus tömegek csinálták a történelemben, - õk csak a statisztériát szolgáltatták a háttérhatalom monstre produkcióiban. Mindebbõl következik, hogy a kollektív bûnösség teóriája szintén félrevezetés, hiszen éppen az a lényegi motívum, hogy a tudattalan tömeg még amorf masszáját a rejtõzködõ háttérhatalom fejlesztette és szervezte öldöklõ gyûlölet-gépezetté; épp olyanná, mint a náci Németország volt. Ámde a legnagyobb trükk az antiszemitizmus rémének állandó ellenségképként való élõn tartása, és az ezzel történõ folyamatos, gátlástalan riogatás. Mintha a népekben ‘örök antiszemitizmus’, kiirthatatlanul ágaskodó zsidó-ellenesség élne, amit állandó ‘karbantartással’ lehet csak gúzsbakötni, visszanyomni, hogy nehogy ‘virulenssé válva’, újabb holocaustot idézzen elõ. Ezzel szemben az igazság az, hogy nagyon kevés emberben, százalékosan ki sem fejezhetõ kisebbségben él csupán az ‘ösztönös’ antiszemita gyûlölet; s azt is mesterségesen gerjesztik fel. Örök antiszemitizmus - nincs. Lappangó antiszemitizmus van, de oka ismeretlen. Egy dolog biztos: a kisemberek - nem zsidók és zsidók - békében és szeretetben élnek egymással, szerte a világon; Magyarországon épp úgy, mint az USÁ-ban...


Mindig is így volt, amíg leplezett hátsó szándékkal össze nem ugrasztották õket.


Nagy azok felelõssége, akik paranoid piromániásak, s az örök tûzzel játszanak.


Pápai üzenet a publicistáknak



Május utolsó napjaiban II. János Pál, a római pápa, Krisztus földi helytartója még tõle is szokatlan, evilági megnyilatkozást tett, amikor is felszólította a világ újságíróit, publicistáit, hogy írják meg az igazságot. A pápa ‘semmi közelebbit’ nem fûzött a felszólításához, amitõl a dolog még különösebbé vált... Van ugyanis ebben az általános igazság-írásra buzdításban valami baljós, prófétikus színezet. Jómagam 1996. óta rendszeresen publikálok; - úgynevezett ‘újságíró’ soha nem voltam. Ezt nem ‘büszkeségként’ említem, csak puszta tényként, hogy tudniillik mindjárt az újságírás ‘krémjével’, a publicisztikával kezdtem, és könyvek, illetve tanulmányok írása mellett csak a publicisztikának hódolok, mind a mai napig...


Az újságírás - szakma; ám a publicisztika - inkább a gondolkodva írás mûvészete. A pápának az idézett ‘bejelentése’ azóta sem hagy nyugodni; éppen ezért még megvártam, amíg ‘minden kérdésem összeáll’, s csak most teszem fel azokat.


Mi oka lehet a pápának arra, hogy ilyen szokatlan ‘felszólítást’ tegyen? Miért épp az újságot írókat szólítja fel az igazság megírására, amikor annyi írástudó s toll-forgató ember ‘lopja még a napot’ rajtunk kívül?! Mi az, amitõl a dolog ennyire égetõen aktuálissá vált? Mégis, milyen konkrét igazság(ok) megírására gondolhat a pápa, hiszen az általános igazságot nem lehet megírni! Ha a pápa ‘tudja’, hogy milyen igazság megírására van éppen ‘a legnagyobb kereslet’; - akkor miért nem írja (pl. egy újabb enciklikában) meg, vagy mondja el nekünk alkalmasint Õ?!


Így a bejelentés ‘meglehetõsen talányos’, és éppen ez az, ami oly’ aggasztó...


Rá lehet jönni ugyanis a pápa ‘kódolt üzenetének’ valódi és mélyenszántó, S.O.S. értelmére, a világ sorsát gondviselõ szándékára, - de férfi legyen a talpán az, aki egyrészt megérti Krisztus helytartójának az utasítását, másrészt elég bátorságot is érez magában ahhoz, hogy híven végrehajtsa.



Hogy kicsivel még jobban megvilágítsam az újságírás és a publicisztika közötti mély különbséget; arról van szó, hogy amíg az újságírás a valóságot, a tényeket írja meg, illetve (lenne) hivatott megírni, - addig a publicisztika nem elsõsorban azzal foglalkozik, hogy mi történt, hanem azzal, hogy miért: mi célból, s fõleg kinek, minek az érdekében. Amíg tehát a mindennapi újságírás inkább ‘a száraz tényekre’ szorítkozik, - addig a publicisztika elemez, értékel és legfõképpen ok-okozati összefüggéseket igyekszik feltárni. Vagyis: nem a valóságot, hanem az igazságot keresi, - persze a valóság tényei mögött. Máris megjegyezhetjük: igen kevés az olyan sajtóorgánum, vagy pláne az olyan publicista, aki a fõ feladatának az igazság keresését és nyilvánosságra hozatalát tekinti. Az igazság kockázatos, veszélyes kategória, a megírása pedig ‘veszélyes üzem’, mert érdekeket sért. Az igazság a kialakult gyakorlat szerint olyan korszerûtlen, konzervatív, hogy ne is mondjam: ‘kortévesztõ’ kategória, amelynek kizárólag transzcendentális (értsd: égi) magasságokban van, lehet létjogosultsága. Az igazság rég kiment a divatból, mert a kimondásából csak konfliktusok fakadnak; haszna ebbõl senkinek nincs... S ezen ‘a tényen’ az sem változtat, hogy a legszélesebb tömegekben igen nagy az igazság utáni vágy, olthatatlan az igazság-szomj; de hát a nagy többség úgy van ezzel, mint a boldogsággal; - az egyiket nem kapja meg, a másikat nem érheti el, soha, s ebbe aztán mindenki nagyjából bele is nyugodott. Ez már ‘a békés birkák (juhnyáj) állapota’; amelyben már senki nem vágyik semmilyen változásra, mert a hatalom a fejünkbe verte, hogy minden úgy a legjobb, ahogy van...


Az igazság tehát elavult, érdektelen, veszélyes és haszontalan ‘fogalom’, aminek eleve mindenkit (fõként a regnáló hatalmat) irritáló, renitens tartalma van, - ezért a kiderülését foggal-körömmel meg kell akadályozni. Gondoljunk csak az egyszer volt, talán igaz sem volt monopolisztikus (monolit) kommunista sajtóra, aminek a ‘tömegtájékoztatási illetve kommunikációs alapelve’ nem a tények, a valóság, az igazság széleskörû megismertetését tekintette, írta elõ a sajtó céljául, feladatául, hanem épp az ellenkezõjét: hatalmas fizetést és prémiumokat kaptak a beépített cenzorok, akik maguktól is tudták, mik azok a dolgok, amikrõl hallgatni, s amiket elhallgatni kell. Napnál is világosabb, hogy a valós történések mögött meghúzódó igazságok kiderítését ma sem várhatjuk olyan újságíróktól és publicistáktól, akik félmilliós havi fixért bértollnokoskodnak valamelyik ma is monopolisztikus sajtó-orgánumnál, és röffentenek heti gyakorisággal valamilyen társadalmi eseményrõl alig néhány bekezdésnyi félrevezetõ, hamis magyarázatot a szociál-liberális tõkés klikkek közvetlen vagy közvetett megrendelésére, amin az sem változtat, hogyha az igazi tulajdonos innen több száz vagy ezer kilométernyirõl küldi ‘elvárásait’...!



Van azonban valaki, akinek az elvárásai mindenki másénál erõsebbek. Mindenütt jelen van s mindenható, gondviselõ ereje bármely földi hataloménál hatékonyabb. II. János Pál pápa már igen hosszú ideje, harmadik évtizede tölti be Krisztus földi helytartójának tisztségét és hivatalát. Már többször bejárta az egész Földet; saját szemével látta s rögzítette magában, hogyan élnek az emberek szerte a világban. Fogékony szelleme tehát nem csak vertikálisan, a történelmi idõk mélységében; de horizontálisan, a kontinenseket összefogóan is átlátja a nagy összefüggéseket: mi, miért pont úgy történik, amint történik. Nem véletlen, hogy éppen az egyik legnagyobb keresztény ünnep, Pünkösd elõtt látta szükségesnek az igazságérzet, az igazmondás gondviselõ felkarolását; és éppen most, a világ monolit politikai helyzetében. Jézus Krisztust, mindnyájunk megváltóját úgy kétezer évvel ezelõtt keresztre feszítették; meghalt és eltemették. Harmadnapon feltámadt, majd nem-sokkal Pünkösd elõtt felment a Mennyekbe; - s ma ott ‘ül’ az Atyaistennek jobbja felõl, s onnan lészen eljövendõ, ítélni eleveneket és holtakat. Ez az igazság, - más minden csak földi hívság; hanta habbal, ahogyan mondani szokás! II. János Pál pápa, a keresztény katolikus anyaszentegyház széles látókörû feje, aki betegen - ötven-egynéhány éves korában Ali Agca bolgár-török merénylõ, állítólag a KGB megbízásából öt pisztolygolyót lõtt a testébe, ám a pápa súlyos sebeit is túlélve megbocsátott neki; 80-as éveire pedig súlyos Parkinson-kórban szenved -, hajlott korában is egyre tisztuló elmével, éles látással tekint a világ eseményeire; azért szólított fel bennünket, újságírókat és publicistákat az igazság megírására, mert átlátta, hogy a világ folyamatai már nem fordíthatók meg, a történelem a legvégsõ szakaszához érkezett, tehát kényszerpályán halad. Magyarán: közeledik Krisztus második eljövetele, amelynek a célja, hogy ítéljen eleveneket és holtakat. Ha már a végítélethez vezetõ sodrás nem is állítható/fordítható meg; - legyenek legalább hûséges krónikások, akik megírják, kvázi memoárként rögzítik: miért és hogyan történhetett (történt) mindez, ami idáig vezetett. Mint a Szentírásból emlékszünk rá; Jézus Krisztus az apostoloknak mondott búcsúbeszédében több dolgot említett különös nyomatékkal: (1) Feltámadása után az Atyához megy. (2) Ezután ‘a világ fejedelmének’ (ez a Sátán!) uralma következik, aki már elítéltetett. (3) Borzalmas pusztulás következik, ország ország ellen támad; - ámde ez még nem a vég. (4) Vissza fog jönni, amikor szükséges (ítélni eleveneket és holtakat); s ez lesz a vég-ítélet. (5) Az apostoloknak (maga helyett) elküldi a Szentlelket, hogy megerõsítse õket tanításainak soknyelvû hirdetésében...


A korábban félénk, félszeg, óvatos, idegen nyelveken nem beszélõ apostolokhoz Pünkösdkor eljött a Szentlélek; s õk vele feltöltekezve bátrakká váltak, - legott el is indultak minden égtáj irányában, minden népnek hirdetni Krisztus tanításait, és csodák csodája, kiváló szónokok, csodatévõ mesterek lettek, akik képessé váltak a világ minden nyelvén prédikálni; legalábbis mindenki értette, amit mondtak. A pápa, II. János Pál azért mondotta üzenetét éppen Pünkösd elõtt az írástudóknak, hogy a valós események igaz hátterének rögzítése mellett hirdessék a tiszta igét, Jézus Krisztus tanítását, s prófétáljanak a Megváltó mellett, hogy a világ népei, az egyszerû emberek is pontosan értsék: mi történik, és miért. Töltekezzenek fel a Szentlélek áldásával, erejével; hogy bátorságot merítsenek belõle az igazság megírásához, mert a végsõ idõkben egyrészt el kell kerülni minden pánikot, más-részt fel kell világosítani az embereket, hogy felkészülhessenek Krisztus második eljövetelére, és tiszta szívvel, kitárult lélekkel fogadhassák be Õt. A római pápa nem mondhatja ki a második eljövetelt elõkészítõ földi történések ‘igazságát’, - mert a pápa nem evilági politikus, hanem Krisztus földi helytartója. Éppen ezért a politikai történések valós irányát, a mögöttes igazságokat csak az újságírók és a publicisták írhatják meg, - szent kötelességük tehát az emberek felvilágosítása...



De vajon mik ezek a végsõ politikai igazságok?! Például az, hogy noha Krisztus az összes földi javak, a vagyon hasznainak (a profitnak, a pénznek, stb.) egyenlõ elosztását és élvezetét írta elõ, - a gazdagság egy szûk körû elit elõjoga lett. Ma a Föld lakosságának 20 %-a fogyasztja el a javak 86 %-át, és csak 14 %-a jut a 80 %-ot kitevõ óriási többségnek. Azután például az, hogy a globalizáció egyáltalán nem a gazdasági hatékonyság mindenki javára szolgáló fokozását célzó objektív szükségszerûség, hanem az elit legújabb kísérlete (a fasizmus és a kommunizmus után) a világállam létrehozására, ami felszámolja a nemzeteket, és a legszörnyûbb paranoid hatalom kiszolgáltatottjává teszi a Föld valamennyi polgárát. Aztán meg az, hogy az úgynevezett ‘európai integráció’ nem felemelni fogja a kelet-európai szegény népeket, - hanem konzervált gyarmati sorba, örök kamatrabszolgaságba taszítja õket. Ne legyenek illúzióink; - ugyanolyan ál-szocialista, ál-demokratikus, ál-liberális, kontraszelektált és tehetségtelen szolgalelkû tányérnyalók vezetnek minket az Európai Únióba és a Terrorizmus Ellenes Koalícióba, mint egykoron a KGST-be, vagy a Varsói Szerzõdésbe. Az Európai Únió egyébként sem a földi mennyország; mint ahogy a vezetõi sem ‘angyalok’. Emlékezzünk csak, az 1990-es évek elején az európai kormányt, az Európai Bizottság valamennyi tagját csak úgy leváltották, - olymértékben tetten érhetõ volt minden tevékenységükben az a fajta korrupció, amelyet a mi országvezetõink ‘Na és?!’ felkiáltással lényegében már a reformkommunizmus idején kifejlesztettek, s rendszerváltással legitimálva a mai napig gondtalanul ûznek. Ne legyenek kétségeink: ezek épp ugyanolyanok, mint a leendõ úniós elöljáróink - vagyis: similis simili gaudet! Sõt, a mieink épp csak azért tehetik azt velünk, amit tesznek, mert Brüsszel és Hága - mint egykor Moszkva - az áldását adta rájuk. Vagy például: Bosznia, Szerbia, Afganisztán és Irak megtámadása és elfoglalása. Legyünk elég erõsek, s nézzünk szembe az igazsággal - újságírók, publicisták írjátok ezt is meg! -; nem a tojás volt elõbb, hanem a tyúk. Lám, Amerika háborúi miatt szaporodott meg a terrorizmus, s nem pedig a terror szülte a háborút. Belevisznek minket is, hogy velünk legitimálják a szégyenteli kudarcot: sem Szerbiában nincs rend, sem Usama bin Laden nem lett meg, sem tömegpusztító fegyvereket nem találtak, sem Szaddam Huszeint nem sikerült amerikai bíróság elé vinni. A ‘terror vezérei’ furcsamód’ eltûntek. De azt se higgyük el, hogy ez a rendszerváltás miértünk történt! Akik részt vettek benne - paktum hátán paktum -; pontosan tudják, mirõl is beszélek. A rendszer váltása helyett csak módszert váltottak - más szóval nem volt ez más, csak afféle ‘ügynök-rendszerváltás’! -; kifinomult módszereket vezettek be a becsapásunkra. Az egész nagy ívû ‘barba-trükk’ szemfényvesztés volt; azért, hogy mindenünket, a társadalmi tulajdonunkat, az egzisztenciánkat és a magánéletünket is könnyen lenyúlhassák, privatizálhassák, - s akinek nem tetszik, nyúljon a lágy drogokhoz, vagy válassza rövid úton az eutanáziát. Ezeket az igazságokat kellene megírni, - de csupán azért, hogy mindannyian megértsük; miért is jutottunk a tönk, illetve a végítélet szélére. Lehet, hogy hevesebb vérmérsékletû olvasóim felszisszennek az olvasottak láttán (pláne meg is értve a betûkbõl összeálló rémképet!), - de sietve megnyugtatom õket: semmi értelme, csak feleslegesen felszökik a vérnyomásuk! Természetfölötti értelemben ugyanis az egész földi siralomvölgyi állapotnak csak egyetlen jelentõsége van: fütyüljünk a világ fejedelmének az összes engedelmes kiszolgálójára, ne törõdjünk velük, ne irigyeljük a jómódjukat; meglesz ennek az ára, vagyis a böjtje, - úgyis elviszi õket idejekorán az ördög!


Nekünk, igaz keresztény hívõknek, becsületes írástudóknak meg kell találnunk a hit közös, pünkösdi nyelvét, amelyen a világ összes népei megértik szavunkat; Krisztus igéjét, hogy ne hiába prédikáljunk!


Ez II. János Pál, a római pápa kódolt politikai végrendelete, a publicistáknak.


Idézet az evangéliumból: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek elõtt. Magatok nem mentek be, s az oda igyekvõket sem hagyjátok bejutni. (...) Ezért súlyosabb ítélet vár rátok. (...) Tizedet adtok mentából, ánizsból és köménybõl, de elhanyagoljátok, ami fontosabb a törvényben: az igazságosságot, az irgalmasságot és a hûséget. (...) Megszûritek a szúnyogot, a tevét meg lenyelitek. (...) Tisztára mossátok a pohár és a tál külsejét, de belül rablott holmival és szennyel vannak tele. (...) Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülrõl ékeseknek látszanak, de belül holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele. Így ti is kívülrõl igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok kép-mutatással és gonoszsággal. (...) Hogy’ is kerülnétek el a kárhoztató ítéletet?” (Mt.23,13-33.)



Újságírók, publicisták, - írástudók! Ne a földi hívságok között, a hatalom titkos bugyraiban keressétek az igazságot, hanem azt írjátok meg, ami a szívetekben él!


„... Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennybõl és életet ad a világnak. (...) Én vagyok a világ kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. (...) Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem föltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen. Én föltámasztom az utolsó napon. (...) Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és mégis meghaltak. Itt a mennybõl alászállott kenyér, hogy aki eszik belõle, meg ne haljon. Én vagyok a mennybõl alászállott élõ kenyér. Aki e kenyérbõl eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért. (...) Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam. Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. Mostantól fogva pedig ismeritek és látjátok Õt.” (Jn.6,32-51. és Jn.14,6-7.)


Igen, most már úgy kétezer éve nem mondhatjuk, hogy nem ismerjük Õt!


Írjuk meg, és hirdessük, hogy Krisztus az abszolút igazság!


De jó, hogy van pápánk, aki megmutatja, mirõl is írjunk az embereknek.



Belépés csak ujjlenyomattal!



Olvasom a közszolgálati teletextben (május 20.), hogy az USA szigorított határ-átlépési rendszabályokat vezet be. Ezentúl nem elégséges, ha az országba belépõ (turista, látogató, stb.) személy rendelkezik az egyébként is csak eléggé nehezen megszerezhetõ amerikai vízummal, hanem - a belbiztonság növelése érdekében - a határon még ujjlenyomatot is vesznek tõle. Ez szintén egy újabb terrorizmus-ellenes rendelkezés; állítólag az utólagos nyomozás megállapította, hogy a 2001. szeptember 11-ikén WTC-torony ledöntõ szándékkal eltérített Boing-ek egyikét ‘vezetõ’ Mohamed Atta már lejárt vízummal lépte át az USA határát, - így ezzel az intézkedéssel elejét lehetett volna venni a terrorista merényleteknek már akkor, s a manhattan-i ikertornyok még ma is háborítatlanul karcolhatnák az eget.


A határon levett ujjlenyomatok bekerülnek az USA bûnügyi ujjlenyomat-tárába (angolul: fingerprint file), így tehát gyakorlatilag mindenki potenciális bûnözõvé, potenciális terroristává ‘válik’, aki át merészeli lépni az USA határát. Hogy az ujjlenyomat alapján miként lehet (hatékonyabban) megakadályozni, hogy valaki lejárt vízummal lépjen be az országba, rejtély, - mindenesetre nagymértékben nõ majd az USA belbiztonsága. Valami olyasféle paranoiás pótcselekvésrõl lehet szó, mint amikor honi nagyvállalkozóink (a magyar maharadzsák) luxus-villáikat 4 méter magas, fél méter széles betonfalakkal, a tetején szögesdróttal, elektromos kerítéssel, valamint egész kommandó õrzõ-védõvel s egy falka pitbullal próbálják megóvni a betörésektõl, azt gondolva, hogy ez a robbantások ellen is megoldás...


Lényegében arról van szó, hogy mivel az USA belbiztonsági szervei nem képesek javítani a határellenõrzés hatékonyságát, felszámolni az emberi slendriánságot - elvégre a liberalizmusból is megárt a sok! -: az évente beutazó 20 millió látogató nehézségeit szaporítják, mondván, ‘minek is jöttél Amerikába, ha nem tetszik az ujjlenyomat-vételi rendszer!’.



Érdekes, hogy Amerika mennyire ügyel arra, hogy nehogy külföldrõl szivárogjon be az a sok-sok bûnözõ, merénylõ, terrorista elem! Elvégre az amerikai belföldi erkölcsök patyolat-tiszták; a belbiztonság egyszerûen tökéletes lehetne, ha nem érkeznének csõstül az országba azok a fránya idegenek, akik miatt mostantól sok törvényt szigorítani kell, aminek tisztességes, ártatlan (honi és külföldi) polgárok milliói isszák meg a levét. Különös, hogy az amerikai adminisztráció szinte csak és kizárólag a más szemében keresi a szálkát, ahelyett, hogy a magáéban találná meg a gerendát, - illetve hogy a saját portáján söprögetne, a másoké helyett. Még senkinek nem sikerült ugyanis hitelt érdemlõen bebizonyítania, hogy a tornyokat arab merénylõk döntötték le; mint ahogy azt sem, hogy az ikertornyokba repülõ, eltérített Boing-ek ‘távirányítását’ Afganisztánból (Usama bin Ladenék), a világ másik végérõl - mobiltelefonon?! - szervezték és kivitelezték volna. Lehetetlenek persze ma már nincsenek, ám mégiscsak furcsa, hogy aki ilyen komoly technikai felszereltséggel rendelkezik, az Afganisztán, majd Irak angolszász elfoglalása óta semmiféle jelentõs ‘ellencsapásra’ nem volt képes, csupán ‘magányos terrorista’ merényletekre, öngyilkos robbantgatásokra, amelyekre pl. a ‘mezítlábas Hamasz’ már évtizedek óta ‘képes’! Sõt, ezek a merényletek is csak az elmúlt hónapban szaporodtak meg - elõtte másfél évig szinte semmi nem történt! -, és arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy a mostaniakat a hírhedt Al Kaida, bin Laden terror-szervezete követte volna el. Az említett Boing-ek eltérítése, ‘célba juttatása’ oly’ nagypontosságú tervezést, tökéletes program-szervezést és logisztikát, számítás-technikai hardware és software, valamint távközlési eszközök igénybevételét, és olyan fegyelmezett végrehajtást kíván illetve feltételez, ami erõs túlzás. A gazdag sejk ugyan egyaránt rendelkezhetett az akció irányításához szükséges összeggel és intelligenciával is; ám meglehetõsen kétséges, hogy az afgán hegy gyomrából, néhány ezer talibán entellektüelt ‘mozgatva’ mindezt végre lehetett hajtani. Újra csak az jut az ember eszébe, hogy amennyiben Usama bin Laden erre képes volt; úgy talán arra is képes, hogy ûrháborút vezényeljen az USA ellen, a Mars bolygó ‘magasságából’. Erre máig sem került sor; a sejk fantasztikus technikája, terror-szervezetének jelentõs része gáznemûvé vált és szanaszét illant Afganisztán lég-terében a Bombák Anyja tucatjainak hatására, - vagy talán sohasem létezett...



Talán még emlékszünk rá, hogy a torony-merényletet követõen egész Amerikát elárasztották az anthraxos és ál-anthraxos levelek, gyanús porral telt vagy üres borítékok, - s ezt a legalább fél éven át tartó küldözgetési mániát (jóformán nem volt oly’ magas hivatal vagy hivatalnok, ahová/akinek ne érkeztek volna ilyenek!) hiába próbálták összefüggésbe hozni az ikertornyok ledöntésével, az Al Kaidával vagy magával bin Ladennel: terhelõ kapcsolatot máig nem sikerült találni, vagy pláne bizonyítani. Az meg aztán végképp csak a leghalványabb feltételezés (sõt, szimpla fikció) maradt mindvégig, miszerint ezek a baktérium-fegyverek Irakból, Szaddám Huszein - korábban támogatott és állig felfegyverzett, ám kicsit késõbb hirtelen meggyûlölt - rendszerébõl származtak volna. Utóbb még a feltételezés is megdõlt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a tárgyi anthrax-törzsek az USA titkos hadigépezetének laboratóriumaiból ‘láttak napvilágot’; node arra, hogy ki volt, ki lehetett az, aki kilopta a baktériumokat (konkréten: honnan és hogyan?), - máig sem derült fény, de még arra sem, hogy a nyomozó hatóságok egyáltalán bár-milyen nyomokat találtak, vagy követtek volna. Pedig adott esetben érdemes lett volna megtudnunk, kik azok, akik tiltott tömegpusztító bakteriális fegyverekkel rendelkeznek, illetve szórakoznak az Egyesült Államok titkos laboratóriumaiban. Akkoriban még nem plankolta fel senki, hogyan lehetséges, hogy ‘amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek’, - mert nem volt nóvum, nem volt hírértéke...



Nem jó, ami ma Amerikában történik. Mintha az egész civilizált világ cinkosan, vagy szemérmesen hallgatna - nem a mi ügyünk! -, s úgy tesz, mintha legkevésbé sem értené vagy érintené, mi folyik ott. Pedig a világ egykor legdemokratikusabb, de legalábbis annak tartott, s így minden más nyugati országnak (Európának is!) példaképül állított földrésznyi országban iszonyatos átalakulás zajlik; olyasféle, ami a vészterhes elmúlt században Európában már kétszer is megtörtént, amitõl már két világháborút is megszenvedtünk. Amerika ugyanis ‘diktatórizálódik’, és akkor még finom voltam! Számtalan jelét tapasztalni ennek. Az USA ma a világ legerõsebb hadigazdasága. Az USA ma a világ legeladósodottabb országa, ámde ugyanakkor - vagy talán éppen ezért - a világvaluta, az USA-dollár kibocsátója. A világgazdaság, a világpiac furcsamód’ mindenütt ugyanazzal a valutával méri a teljesítményeit; azzal, amelynek a fedezete a lehetõ leglabilisabb, s amelynek a százdolláros címleteit (papírpénzét) a legkönnyebb hamisítani. Drábik János írja a méltánytalanul ‘agyonhallgatott’ Uzsoracivilizáció I. és II. kötetében, hogy az USA Yale és Harvard egyetemein titkos szabadkõmûves páholyok mûködnek (pl. a Skull and Bones - koponya és csontok -, a Bush-család ‘páholya’), ahol az elitet titokban Amerika és a világ irányítására, a világuralom megvalósítására képzik... Hm. Miközben Amerika borzasztó büszke belsõ szabadságára, liberalizmusára, a személyiségi jogok biztosítására; közben mint állam a világ csendõreként lép fel. (A csigatévé most éppen híreket mond. Az elfoglalt Irakban az amerikai hadsereg ‘új módszerrel’ hallgatja ki az elfogott iraki tiszteket; az arab világban ismeretlen, s így frenetikus hatást gyakorló heavy metal zenével sokkolják a foglyokat. Mint mondják; - a legjobb ‘eredményt’ a német Metallica pattogó, fasisztoid ritmusa produkálja. No comment.) Orwell 1984-e, a Nagy Testvér birodalma. Paranoiás országvezetés; belsõ anarchia - kifelé agressziós kompenzálással. Volt már ilyen! Miközben az egyetemeken ‘analfabéták elitképzése’ folyik, addig az alsó s közép szinteken elképesztõ alacsony az oktatási színvonal, - a tanárok kiszolgáltatottak a liberális személyiségû diákoknak, akik felpofozzák nevelõiket, s amelyik tanár követelni merészel, az hamarosan állását veszítheti. Egyes iskolákban elõzmény és minden ok nélkül lövöldözés kezdõdik; paranoid skizofrén diákok sokkolják és mészárolják le tanáraikat és diáktársaikat. Az országban minden szinten virágzik a bûnözés. Persze a fejétõl bûzlik a hal, - a legfelsõ vezetés számos tagjáról ugye kiderült, hogy személyesen üzletileg érdekelt az iraki nyersolaj megszerzésében. Ez már nem egyszerûen a belföldi, hanem a globális korrupció legmagasabb foka: a világcsendõr hatalom legerõsebb pénzügyi és politikai lobbyi túlterjeszkednek az óceánokon, és hi-tech haditechnikájukkal felfalják s megemésztik a világot...!



Kezdõdött: 2001. szeptember 11-ikén, majd jött a terrorizmus-ellenes koalíció. A még korábbi, Szerbia elleni támadás után - Afganisztán s Irak elfoglalása. Közben az anthrax-pánik. Azután pedig terrorizmus-ellenes jogcímen a nemzetközi pénz-forgalom totális ellenõrzése, ami minden más országban is általános lelassulást, és a banki mûveletek jelentõs drágulását eredményezte. (Csak emlékeztetõül: az Uzsoracivilizáció II.-ben szerepel a 115. oldalon a következõ idézet, - Meyer Amschel Rothschild-tól, a dinasztia alapítójától: „Engedjék meg nekem, hogy én bocsássam ki és ellenõrizzem egy ország pénzét. Az már nem számít, ki hozza a törvényeit!” Amerika kiválóan alkalmazza e vezérelvet, az egész világon.) Hab a tortán csupán, hogy egyes amerikai bankok a múlt év végén rendkívül kedvezõ személyi hitelekkel árasztották el pl. Magyarországot is; minden személyes adat Amerikában fut össze, s aláírásunkkal ott ‘gravírozzák’ még a hitelkártyát is. (Az APEH-adataink kimásolásáról ne is beszéljünk.) S vegyük hozzá mindezekhez - szintén terrorizmus-ellenes ürüggyel - a kódszavak elhangzására bekattanó kém-mûholdas telefonbeszélgetés-ellenõrzést, továbbá a postaforgalom felügyeletét, és sok más különös történést, amelyek összekapcsolása nem a fantázia szülötte...


Ha meglesz a gyûlöletbeszéd-törvény; feláll majd a gondolatrendõrség is.


Végül mikrochipeket építenek a testünkbe, a személyigazolvány-kártya helyett.



A pénzmosó bankpénztárosnõk jogállama



Bori, Rozi, Mari, Sára; hagyjátok a dagadt ruhát másra, - ne az ötvenháromezer forintra most felemelt minimálbérbõl tengõdõ, egyéni vállalkozó férjetek ingét s gatyáját mossátok; - gyertek inkább a Nevesincs Bankba, hol milliárdokat lehet kimosni, hogy aztán büszke szírek vigyék degeszre tömött bõröndökben például a Magyar Televízióba, vagy adják taxisofõröknek (mint egykor Tocsik Márta tette), esetleg a bécsi CW-Bankba, netán egyenesen a pártkasszába, vagy a fantasztikus negyedáron eladott Postabankba, hogy újból Bécsbe, vagy máshová vihessék ki... Valamikor a boldog ‘60-as és ‘70-es években megszületett, nálunk is népszerûvé vált a science-fiction, a tudományos fantasztikus irodalom, - amely a tudományos tényekbõl indult ki, de azokra hatalmas intergalaktikus csillagvárakat, légvárakat épített fel olyan pihentagyúak szórakoztatására, akik nem érték be a szocializmus örökérvényû vívmányaival; s fantázia-szülte ûrhajóival vidámabb világokba vitte-repítette õket, a képzelet szárnyain. Aztán a harmadik évezred a rendszerváltás után meghozta számunkra a history-fictiont; - a képzetes történelmet, amelyhez képest Rákosi-Révayék-Aczélék ‘hamisított történelme’ kismiska volt. Kiderült, hogy nemcsak néhány évtizedes rövidke szakaszokat célszerû és lehetséges teljes mértékben átírni vagy átprogramozni; hanem nagyjából az egész múltat, s belõle kiindulva a végtelen jövõt. Egyszer már sikeresen elhitették ezzel a szerencsétlen néppel, hogy majomként gondtalanul élt az évszázados fák sûrû lombkoronájában és csak a nemes cél(tudat) vezérelte le onnan, hogy felépíthesse az osztálynélküli társadalmat. Most meg majd elhitetik velünk, hogy egyenesen az égbõl jöttünk és mi magunk vagyunk az istenek, és Lucifer a mi égi királyunk ebben a gyönyörû New Age-ben. De tulajdonképpen a legkorszakalkotóbb tudományos eredmény a money-fiction; - vagyis a pénz fikciója, a fiktív pénz, a látra szóló látszat, a bank fiktív hitellevele, Lucifer eucharisztiája, miáltal pénzzé változtatja a semmit...



A Nagy Fényhozó intereurópa és interkontinentális templomai - a bankok. Olyas-féle folyamatok zajlanak ezekben, amelyeket csak okkult mûhelyekben kitanult ismeretekkel tekinthetünk át. A bankokban olyan metamorfózisok (tranzakciónak is hívják) zajlanak, amelyeket jobbára nyolc, vagy még több általánost végzett modern sámánok (brókernek is hívják) irányítanak; - s amelyek legtitokzatosabb misztériuma, amikor a központi utasításra (törvénynek is hívják) adóbevételként összetarhált költségvetési milliárdokat Lucifer szent nevében ‘megforgatják’, ami cseppet sem törvényes ugyan, viszont csillagászati jövedelmet hoz. A befektetés, ha legális - alig hoz profitot, bármibe fektessünk is. A Bécsbe kimentett fõbróker ‘büdzséjére’ azonban egy egész jogállam apparátusa ‘vigyáz’; - mármint semmi nyom ne maradjon, ne készüljenek bizonylatok és nyilvántartások: az extraprofit zsebbõl-zsebbe vándoroljon, szigorúan adómentesen. A nagy mágus: Lucifer, a bankok lelki atyja, a pénzt szülõ pénzt szortírozó hamiskártyás; aki eltünteti az adóbevételeket és magánpénzt kreál belõlük. Aki mind összegyûjti az éjjel-nappal gürcölõk krisztus-filléreit, hogy milliárdokká növesztve grandiózus sikkasztásra használja azokat fel. Lucifer, a nagy bróker, aki utolsó csepp vérünket is kiszívja, hogy aztán lég-utántöltõs Gripeneket vásároljon adóforintjainkból. A pénzmosás lényege, hogy hogyan lesz a munkánk eredményébõl koncentrált hatalom, amely aztán az erõszakot újból pénzre váltja, hogy tovább fokozza a kamat népelnyomó hatalmát mindannyiunk fölött. Az okkult mechanizmus, a búvópatakként kiáradó kollektív rettegés, amely esdekelve könyörög egyre koncentráltabb hatalomért, - hogy Lucifer milliárdjai háborítatlanul szaporodhassanak. Tizennégy pénztárost, tizennégy pénztárosnõt tartóztattak le pénzmosás gyanújával, aminek az egyetlen logikus magyarázata az lehet, hogy férfiak ritkán szoktak mosni, - vagy az, hogy a két kulcsszereplõ egyikét Bécsben nem találják, a másik meg nem ér rá vallani, mert éppen birodalmi német bogarakkal vívja ádáz élet-halál harcát. Egyébként a bankokra van egy fiziológiai hasonlatom is, mégpedig az ókori orgián résztvevõ római patrícius. Telezabálja magát - akár egy bank az adófizetõk, a költségvetés pénzével -; majd amikor már több nem fér a hasába (vagy pénz a széfjeibe), zutty ledug egy lúdtollat (Kulcsárnak megakadt a torkán), és legott kihányja az egészet a viplistások ásítozó zsebeibe; s a folyamat ciklikusan megismétlõdik...



Közismert tény, illetve legalább másfél évtizedes gyakorlati tapasztalat, hogy ma Magyarországon egyetlen-egy bank sem mehet tönkre, mert az állam ezerszerte jobban vigyáz rájuk, mint például bármely egyház a templomaira. A bank a pénz, a Sátán imaháza, s a bankár az özvegy anyátlan fia, akin az államnak szakrális kötelessége nyomban segíteni, ha egyszer bajba kerül. Márpedig a bankok újból és újból csak bajt csinálnak, a bankárok pedig rendszeresen bajba kerülnek. Ha elfogadjuk az idejét múlta definíciót, miszerint a bank hitelintézet, hamarosan rá kell jönnünk, hogy ez egy fedõnév, ugyanis a rengeteg bank ma mindenféle pénz-ügyi tranzakcióval ‘foglalkozik’, csak a produktív termelés vagy a megszorultak hitelezésével egyáltalán nem, - vagy ha mégis, akkor hát az elvárhatóhoz képest csak minimális mértékben. Valójában mi lehet a bankok ‘igazi’ funkciója? Sok-féle! Elsõsorban a nemzetközi tranzakciók és az állami költségvetés pénzelosztó ‘központjai’, - vagyis olyan grandiózus mûveletek lebonyolítói, amelyekben az összes forgalomban lévõ pénz ‘bankszámla-pénz’, vagyis hitelpénz, amelynek a fedezete egyrészt a Világbank által nyújtott hitel, másrészt a belföldi gazdaság nemzetközileg elismert teljesítménye, vagyis a GDP. A pénzfolyam kétirányú - a beáramló hiteleket, készpénzes invesztíciókat a Bank leszámítolja, konvertálja és országos kereskedelmi hálózatán keresztül folyósítja, illetve elosztja; a gazdaság (a vállalkozások és a magánszemélyek) eredeti jövedelmeinek központosításával pedig az állam teszi ‘ugyanezt’, persze szintén a bankhálózaton keresztül. Oda s vissza tehát minden pénz a bankokon folyik keresztül; - nincs is harácsolóbb és holtbiztosabb jövedelem az elsõkézbõl és elsõdlegesen felszámított kamatnál! A bank harácsot szed a befektetõk, a hitelezõk, a betétesek, a vállalkozók, az állam, a munkavállalók és a társadalombiztosítás, illetve az állampolgárok valamennyi pénzmozgásaiból; - s a harács döntõ hányadában az állam lakosságot megsarcoló adóbevételeibõl származik. A bank sokkal nagyobb úr az államnál is; - tekintettel arra, hogy míg az adóprés egy bizonyos, képzetes ponton túl mégsem feszíthetõ, addig a banki harács felsõ határa elvileg a csillagos ég. A pénzfolyam évente nagyjából 1-2 milliárd dollárra rúg befelé, - ugyanakkor 8-10 milliárd dollárra ki-felé. Ez az a szupranacionális (globális világállami) pénzszivattyú, amelynek jól szervezett mûködését a kamatrabszolgaság nemzetközi hierarchiája biztosítja. Az olyan országokba, mint például az USA, vagy Nagy-Britannia - befelé áramlanak a Birodalom perifériáján keserves, jó minõségû munkával megtermelt értékek, ám kifelé maximum munkával vagy értékkel fedezetlen ócska papírpénz (pl. USD) áramlik; ezek az országok tehát folyamatosan gazdagszanak. Magyarországról (s a többi szerencsétlen, eladósított országból) viszont minden érték zúdul kifelé - míg befelé nagyjából csak kacat, bóvli és fedezetlen papírpénz áramlik, melyért keservesen meg kell fizetnünk: évrõl-évre növekvõ mennyiségû, jó munkával, az állandó pénzszûkítõ (restrikciós) monetáris bankpolitikát nyögve, uzsorakamatot fizetve a belföldi és a külföldi bankoknak egyaránt. Magyarország tehát 30-40 éve folyamatosan szegényedik; - természeti hasonlattal élve egy olyan tehénhez hasonlítható, amelybõl egyre több tejet fejnek ki, noha egyre kevesebb táplálékot adnak neki. Az egész bank-hancúr alapvetõen azt a célt szolgálja, hogy csatorna-hálózatával, infrastruktúrájával, kapcsolt intézményeivel és évezredes trükkjeivel tejjel-mézzel folyó kánaánt teremtsen mások munkájából az ingyenélõ szelvény-vagdosók számára. És most jutottunk el a lényeghez! Az egy dolog, hogy a csak sokasodó, épülõ-szépülõ cifra paloták undorító, visszataszító, megalomániás és ízléstelen külsõ és belsõ fényûzése, pökhendisége már önmagában rettegést kelt a szolgáltatásaikat igénybe venni kénytelen szerencsétlenekben, akik bekerülve a bank szentélynek álcázott bûnbarlangjába; zavart pillantásokkal keresik a széfet, amely, mint sátánista ‘oltáriszentség’ elõtt mielõbb fejet s térdet hajthatnak. Ám jobb, ha sohasem tudják meg; - mi is folyik a cifra díszletek, aranyozott vacakok álcája, forgószínpadja mögött, mélyen odabent! Mert a bank legmélyén történik meg a kisemberek milliói sanyarú jövedelmének tömbösítése, egybeolvasztása, és a nagy ‘átváltoztatás’ - illetve többszörös elterelõ manõverek, fedõ tranzakciók, nagyléptékû metamorfózisok és konverziók - után az osztalékok és jutalékok, a profitok és kenõpénzek szétosztása a haverok között. A haverok mindenütt ott ülnek; - durva fenekezõ készségeikkel egésznap ott horgásznak a pénzfolyamok pazarul kiépített partjain, s várják a fõbrókert, hogy végre megérkezzék metálkék limuzinján, és a sûrûsödõ esti homályban horgukra akassza a nylon-staniclit, ami a napi bevételbõl nekik járó részesedést tartalmazza. Idõnként (4-5 évenként) az is elõfordul, hogy a fõbróker - tekintettel alacsony matematikai képzettségére - el-számolja magát; ilyenkor eleinte felemelik az ügyfeleket terhelõ különféle díjakat, majd amikor már ez sem használ: eljátsszák ‘a bankcsõd’ címû szomorújátékot, hogy miközben a kétségbeesett betétesek hosszú tömött sorokban, öklüket rázva a fõbejáratot döngetik; - a hátsó ajtón degeszre tömött bõröndökben szállíthassák el a bank utolsó készpénztartalékait is, szírnek maszkírozott pártkomisszárok. A fõbrókert ezek után haladéktalanul Bécsbe menekítik; - ez a megoldás jól bevált a fõposta-bankár esetében is, nem szólva arról, hogy a CW-Bank titokzatos milliói is ebben a megbízható európai fõvárosban tûntek el, annak idején. Legjobb, ha a frekventált személyiségek - kivonva a forgalomból - 1-2 évig Bécsben maradnak; de legalábbis addig, ameddig a szolgálatok elsikálhatják az összes külsõ és belsõ nyomot, majd kisvártatva megérkezhet a ‘menetrend-szerinti’ bankkonszolidáció - egyre újabb jelentõs terheket róva ezzel a magyar államra, amely kénytelen népe adófizetési kötelezettségeit még magasabbra srófolni. Ne kérdezze tõlem senki, hogy ennek az egész bank-káosznak mi köze van, lehet a terrorizmus-ellenes intézkedésekhez, - bár lehetséges, hogy az ál-szírek mégis valódiak voltak; még én sem tudhatok, érthetek meg mindent! Számomra egyértelmû - mint ahogy ezt a hatóságok hathatós nyomozati cselekményei is bizonyítják! -, hogy a pénzmosás rettenetes bûnét csak nõk, asszonyok követhették el; olyanok, akik különbek a Deákné vásznánál! Mosni ugyanis a nõk tudnak csak igazán; pénzt mosni pedig csak a bankpénztárosnõk! Gyanúimat jól igazolja, hogy a minap le is tartóztattak mintegy 14 bankpénztárosnõt, mely intézkedés nyilván hatalmas érvágás a pénz-mosók (mosónõk) titkos nemzetközi hálózatán. Ez férfimunka volt!



Miközben az igazságszolgáltatás nem pihen a babérain, aközben hatékony pénz-ügyi intézkedések is születnek. A minap például mindenki levelet kapott a meg-felelõ Bank Rt.-jétõl, amelyben adat-egyeztetésre szólítanak fel minden ügyfelet. „Az adatok felülvizsgálata során megállapítottuk, hogy bankunknál a korábbi elõírásoknak megfelelõen nyilvántartott személyazonosító adatai sajnálatos módon nem egyeznek teljes körûen az új jogszabályban meghatározottakkal.” Így szól az indoklás, amely egy adatlap kitöltésére, és személyes megjelenésre szólít fel minden bankszámla-tulajdonost, egy új törvényre hivatkozással. Ami az idézett indoklást illeti, annak éppen a fordítottja igaz; - ‘sajnálatosan’ olyan új törvényt hoztak, amely egyébként személyes titkokat tartalmazó adatokkal is megpróbálja ‘kiegészíteni’ a bank által eddig nyilvántartott adatokat...


Hangsúlyozom: csak olyan, személyes titkokat képezõ adatokkal egészítik ki az eddig nyilvántartott személyi adatok körét, amelyek eddig - nyilván épp azért - nem szerepelhettek nyilvántartásban, mert személyes titkok! Minden más adat eddig is maradéktalanul rendelkezésre állt. A cím: „ADATLAP a pénzmosás meg-elõzésérõl és megakadályozásáról szóló 2003. évi XV. törvény rendelkezéseinek végrehajtására”. Az új adatok (amelyek ‘bevallása’ önkéntes!) a következõk: út-levél száma, adóazonosító jel, munkahely megnevezése, munkahely címe, telefonszámok. Mivel ezen adatok megadása ‘önkéntes’; eléggé nyilvánvalóan - senki nem fogja azokat közölni, vagy csak elenyészõen kevesen. Mit várnak ettõl az adatszolgáltatástól, különösen akkor, ha távolról sem lesz teljes körû? Aztán: mennyiben segíti elõ a banki (!) ügyfél-azonosítást a személyi adóazonosító jel közlése? Más: akinek nincs munkahelye, az nem is nyithat, nem is tarthat fenn ezentúl bankszámlát? Megannyi megválaszol(hat)atlan kérdés. De a legfontosabb kérdés ez: miért gondolják a törvényalkotók, hogy személyi titkot képezõ adatok ‘önkéntes’ átadása egy polgárjogi (üzleti) társaság számára majd segít megelõzni a pénzmosást? Miért ruháznak fel ‘hatósági jogosítványokkal’ bármely bankot?!



Nem gondoltak arra a tiszteletre méltó törvényalkotók, hogy az önkéntes állam-polgároknak eszébe jut majd: egy fokozatosan világuralomra törõ, a civilizációk háborúját (Huntington) ‘terrorellenes koalícióval’ álcázó világhatalom lassan világháborúba kényszeríti a világ összes országát, fut a pénze után, paranoid rettegésbe taszítja a még független nemzetállamok lakosságát, arra kényszeríti a kormányokat, hogy vonják meg polgáraiktól az alapvetõ szabadságjogokat is. Nagy tudású szakrális barátom, halálosan komoly arckifejezéssel, ítélõképessége látszólag teljes birtokában, felelõsségtudattal és határozottan állítja, hogy a világ-hatalom lázas központosítása (csak) azért folyik, hogy a világbéke és az emberi civilizáció vívmányai, eddig felépített értékei megõrizhetõk legyenek...


Nehogy elhiggyétek neki!



A gyári hibások rémuralma



Ami a tényszerûen megtörténteket illeti; talán kifejezõbb lenne „A rendbontók gyõzelemmel is felérõ döntetlenje”, vagy a „Rendõrök : rendbontók = 1 : 1” cím, - ám mégis a fenti mellett döntöttem, mert így áthallásra, illetve az indokolt általánosításra is lehetõségem nyílik. A gyengébb idegzetûek most készüljenek fel a legrosszabbra: döbbenetes, s nemcsak tömegközlekedési dráma következik...



Este 6 óra után nem sokkal hagytam el a Szerkesztõséget, és felszálltam a 61-es villamosra, a Moszkva tér felé. Ezután a 2-es és a 3-as metróval az Árpád-hídig utaztam, ahol jegyet váltottam a távolsági buszjáratra Vácig. Már ekkor fel kellett volna figyelnem egy baljós elõjelre, ugyanis rosszul döntöttem. A jegyeladó kis-asszony kedvesen ajánlotta, hogy válasszam a minden helyen megálló 19:25-ös lassú járat helyett a 20:05-kor induló gyorsjáratot, mely egyébként is ‘egészen hazáig’ vinne. Mégis inkább ‘a lassúra’ szálltam - egyáltalán nem a „Lassan járj, tovább érsz!” közmondás gyakorlati kivitelezése céljából, hanem -, a jelentõsebb idõveszteség elkerülése érdekében. Aztán minden egészen másként történt.


A buszra szállva kerestem magamnak egy nyugodt, félreesõ, egyszemélyes ülést, ahol olvasnivaló híján kedvemre körültekingethetek, vagy elmélkedhetem. Vala-mikor negyed kilenc körül már otthon is leszek, rögzítettem magamban, azután elmerültem a gondolataimban. Bizony - noha még alig lett vége a nyári politikai uborkaszezonnak - bõven van mit ‘megemésztenie’ a magamfajta nyughatatlan közgondolkodónak! Fáradt voltam; s össze-vissza csapongtam a legkülönbözõbb ‘rémképek’ között. Vajon mi lesz az iraki homokviharba ‘betokozódott’ szállító alakulatainkkal? Megfutamodnak a szaddamista gerillák aknái elöl, hazajönnek; vagy kitartanak, s megvédik hazánkat a távoli Közel-Keleten? Leckét kapnak-e a háborúból, vagy netán sikerül fenntartaniuk a békét, ami távolról sincs? - Vagy mi lesz az MSZP-vel? Kettészakad-e végre a Szocialista Párt - egy Kommunista és egy Szociáldemokrata Pártra -, ami legalább 15 éve indokolt lenne vagy ez is csak vihar lesz egy pohár vízben, ahogy megszoktuk? Szili Katalin, házelnök, az MSZP alelnöke ugyanis azt találta mondani a Gyurcsány-ingatlanügy kapcsán, hogy ilyen ügyek mindaddig lesznek, ameddig az MSZP meg nem szabadul ‘a nómenklatúra’ kádereitõl. A keresztény Szili tehát (saját hitelességét növelendõ) a valódi erkölcsiséget választotta, s helyezte elõtérbe az MSZP-tõl megszokott ‘jogszerû’, ám erkölcstelen és álszent látszatok helyett. Mert ugyebár, egykor Kósáné Kovács Magda mondotta volt: „Nem elég tisztességesnek látszani, de annak is kell lenni!”. (Milyen igaza volt.) Ha engem kérdeznek; szerintem Szili mostani próbálkozását is simán elsikálják majd, - s nemhogy nem lesz MSZP-s nõi elnök, hanem továbbra is az õsbolsevik Horn-vonal marad uralmon, hiszen ez az egyetlen ‘eszmei fundamentum’, ami ezt a kotyvalék-pártot egyben tartja. Kizárt dolog, hogy az MSZP megújuljon; - ehhez az kéne, hogy valóban kivesse magából az egész politikai és pénzügyi-gazdasági nómenklatúrát, ami egy sánta hasonlattal valami olyasmit jelentene, mintha a fürdõvízzel együtt kiöntenénk a gyermeket is. Az MSZP leglényege ugyanis: a nómenklatúra. - Vagy, - amint a tévében szinte naponta hallom: a tárca ‘kommunikációs zavarai’ miatt, esetleg ‘alkalmatlansága folytán’ (vö.: Szász Károly PSZÁF-elnök eltávolításának hamis indoklásával!) váltják-e le majd László Csaba pénzügyminisztert, vagy mélyebb okok miatt? Esküszöm, - legalább tizedszer hallom (és sajnos jól hallom!), hogy ötvenharmadik havi nyugdíjat akarnak, s talán tizenharmadik hetit sem fognak fizetni a nyugdíjasoknak! - Vagy: itt van ez az ingatlanadó-elképzelés! Gondoljuk csak el; évi 2-300 ezer forint adót vetnének ki például egy-egy lakótelepi panell-lakásra, amelyet mondjuk éppen mostanában fizetett ki a nyugdíjas tulajdonosa, vagy helyette a szintén nyomorgó gyerekei, s akkor most pluszként jönne az adó. Aztán rájöttek a derék szocialisták, hogy Gyurcsány miniszternek is kellene a balatonöszödi, kormány-nyaralója után, méghozzá busás ingatlanadót fizetnie; így végül elvetették a zseniális, újabb népnyúzó ötletet. Vagy; mit szólnak ahhoz, hogy a fantáziadús (inkább: pihentagyú) önkormányzatiak beszántották, s utóbb talán sóval is bevetették a balatonfonyódi strand pusztuló hínártól bûzlõ partját? Hogy a nyaraló külföldieknek igazi magyar szántóföldön kelljen átvágniuk, ha netán fürödni akarnak a Balatonban! - De emellett komolyabb, még nehezebben megválaszolható kérdések is felvetõdtek bennem. - Miként lehetett fõpénzügyér olyasvalakibõl, ki a minap ilyet szólt a Napkeltében: „Ez egy komplex rendszer, ezt kell kiegalizálnunk! Probléma-megoldási pályára állítjuk a gazdaságot!” - Szóval ne csodálkozzunk, ha itten vak vezet világtalant, csupa ‘ö’-betûvel! Kezd kifogyni a reform-kommunista pénzügyi halandzsa tolvajnyelv-szótára, így hát az elvtársak egymást (s a múltat) ismétlik, no meg a fõnöküket majmolják. - Ám most vágjunk méginkább a közepébe! Érdekes, hogy a sajtó már nem foglalkozik Szász Károly megveretésével, csupán a tervezett leváltásával. Pedig a történtek merõben más megvilágításba helyezik az egészet. Szász megveretésének semmi értelme nem volt, hacsak az nem, hogy figyelmeztessék: tartsa a száját. Vajon mit tudhat Szász, amit ennyire nem szabad elmondania?! - Aztán: két szír testvér ‘csak úgy’, több részletben elvitt több, mint 6 milliárd forintot az Inter-Európa Bankból; ami ma, néhány évvel késõbb a pénzmosás gyanúját veti fel. Szent ég! (Csapott le rám az akárhányadik mennyei felismerés.) Tudjuk ugyebár, hogy az iraki rezsim megbuktatása után valószínûleg Szíria következik, mint az iszlám terrorizmus másik feltételezett gócpontja. Nem lehetséges, hogy ezek a szíreink ‘mellékfoglalkozásban’ az Al-Kaida fegyverszállítói? S vajon kitõl is vehettek fegyvereket magyar forintért?! Csoda-e, ha a történtek iránt az FBI élénken érdeklõdik? Õsszel jó nagy csillaghullás lesz itten, ha ennyit érnek a terrorista pénzmosás ellen hozott friss-ropogós pénztörvényeink! Nem furcsa-e egy kicsit, ha egy egyszerû magyar ügyfél pár-százezer forintot akar kivenni a soványka kis bankbetétjébõl, hát nagy istenkedéssel összecsõdül az OTP-fiók menedzsmentje, s tetõtõl talpig C-típusú ernyõképszûrésnek vetik alá, mire kifizetik; viszont ezek a szírek kofferekben hurcolkodják a milliárdokat, ajtó-ablak kitárva, s nagy ám a hajlongás: a bankelnök meg sem számolja, mennyit vittek el! (Copyright by:...) Erre mondja a Bibliában Jézus, hogy: „Megszûritek a szúnyogot, a tevét meg lenyelitek. Tisztára mossátok a pohár s a tál külsejét, de belül rablott holmival és szennyel vannak tele. Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, melyek kívülrõl ékeseknek látszanak, de belül holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele. Így ti is kívülrõl igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal. Hogyan is kerülhetnétek el a kárhoztató ítéletet?” (Mt. 23, 13-33.) - Vagy ahogyan ezt egy magyar paraszt egyszerûen mondaná: „Elvtársak, beszart a halott!”



Éppen itt tartottam utazás közbeni politikai breviáriumomban, amikor kinéztem az ablakon - már erõsen sötétedett -, és rémülettel konstatáltam, hogy ismeretlen tájon jár velünk a busz! Mivel elég izgága természet vagyok, azonnal elkezdtem körbe-érdeklõdni: mi a fene van; - netán a terroristák eltérítették a járatunkat?! Az elõttem ülõ két kedves idõs néni arról beszélgetett, hogy valami futballmeccs van Újpesten, ami miatt kerülõ úton megyünk. Egyszer csak kiérkeztünk újra a váci úthoz, hogy jobbra végre rákanyarodjunk, - de elõttünk állig felfegyverkezett rendõrmotorosok alkottak élõ barikádot. A buszsofõr kitért a hitébõl - ez már leg-alább a harmadik-negyedik sikertelen kísérlete volt, hogy visszatérjen útirányára - és kedve-szegetten leállította a motort. Nyolc-tíz perces hatásszünet után, balra visszakanyarodva - elindultunk Budapest felé, ahonnan egy órája már eljöttünk... Vaksötét lett - úttalan utakon jártunk -, de a mi közszolgálati pilótánk csak nem adta fel a kilátástalan küzdelmet ezen a baljós, sõt, közlekedési szempontból vér-fagyasztó hétfõi napon. Egyre ismeretlenebb tájakon, egyre szûkebb utcákon, sõt, néha villamos-síneken jártunk; - és érthetetlen módon mindig csak jobb felé, hol-ott mindannyiunk belsõ iránytûje szerint Vác speciel bal felé kellett elterüljön. A halovány éjszakai derengésben Árpád út, Fóti út, és más egyéb utcanév-táblák is feltûntek; - majd egyszercsak az egyik néni felkiáltott elõttem: „Nézd lelkecském, ez itt már a fóti templom tornya!” - A másik meg huncutul rálicitált: „Dehogyis, az ott a gyarmati tanácsháza, meg a rendelõintézet!” - Pedig csak az újpalotai lakótelep panell-rengetegében jártunk, mintegy ‘városnézés a sötétben’ célzattal. Aztán a helyzet komolyra fordult, amikor hirtelen felindulásból átvágtunk a játszó téren, majd a parkon; - illetve ezerrel s derékszögben fordultunk be egy annyira szûk utcába, hogy a busz-kocsiszekrény hátsó sarkai felemelkedve-imbolyogva szinte súrolták a mindkét oldali házfalakat. Bizonyossá vált elõttem, hogy valami nincs rendjén! Miután átvágtattunk néhány teli-piroson, s bevágódtunk a szembe forgalomba egy visszafelé egyirányú utcában; noha tréfás hangulatban, de mégis kezdtem elveszíteni a türelmemet, s béketûrésemet. Az elõttem ülõ idõs hölgyek egyfolytában Fót városát emlegették, mintha az lenne a legközelebbi metropolisz. Össze-vissza keringtünk, egyre táguló koncentrikus körök örvénylõ vaslogikája szerint; s már komolyan kezdtük azt hinni, hogy a sofõr ‘becsavarodott’. Temetõ, majd vöröstéglás, omladozó gyárnegyedek tövében száguldottunk tova; a táj mind elhagyatottabbnak, reményt vesztettebbnek tûnt. A velem átellenben ülõ ifjú pár férfitagja felvetette, hátha topológiai tértévesztésben (pl. egy Möbius-szalag túlsó oldalán) vagyunk, vagy egy másik idõsíkon. Már semmi nem tûnt lehetetlennek... Ám egyszerre a busz hátuljában utazó emberekben szinte gombnyomásra éledt fel a pislákoló életösztön, illetve az otthon, a család melege utáni olthatatlan vágy. Mint nagydumájú alkalmi szájhõst; felkértek, hogy - akár, mint régen egy bizalmi - képviseljem közös érdekeinket a busz vezetõjénél, s tudakoljam meg tõle, merre tartunk!? Elõre mentem hát, és látnom kellett, hogy a tanácstalan sofõrt már egy botcsinálta szaktanácsadó is kalauzolja látszólag célját vesztett vesszõfutásában; ezért visszafogtam magam és szelíden megkérdeztem: „Tudja, merre van Vác?” ‘Elõttem van észak’ alapon vakmerõen elõre bökött, így mondta: „Arra!”. Hogy mégis valamilyen iránymutató jelentést tehessek ‘megbízóimnak’, - megeskettem életünk-halálunk urait, a buszunkat navigáló bátor ûrrepülõ párost, hogy ma még érinteni fogjuk eredeti úti-célunkat (mily’ könnyen felejt az ember!), Vác városát. S mily’ könnyen meg is bocsátottunk nekik, amikor végre a tajgából kibukkanva jobbra rákanyarodhattunk a 2-es fõútra, s nemsokára már egy megállóban álltunk! Újpesten voltunk még mindig, másfél órai út után, - ott ahol a fóti út betorkollik. Tagbaszakadt, részben tar fejû, zilált tekintetû fiatalemberek szálltak fel, - részint zöld-fehér, részint lila-fehér melegítõfelsõben. Velük nem volt semmi ‘probléma’, ám az látszott rajtuk, hogy egyenesen a csatamezõrõl jöttek. Lassan szelídülve - kipihegték magukat - beszélték meg az eredményt, ami (hallottuk) 1:1 lett...


Dózsa-Fradi - egy-egy! A rendbontók és a rendõrök gyõzelemmel felérõ remije!


Már Felsõgödnél jártunk, amikor elhúzott mellettünk a 40 perccel késõbb rajtolt gyorsjárat autóbusza. Ha azon ülök; tán soha nem is hallok errõl az esetrõl.


Végül is 22 óra 10 perckor érkeztem haza, holott már 1/2 9-kor otthon lehettem volna. Elalvásig furcsa gondolataim támadtak - leginkább arról, miként képes egy renitens, anarchista kisebbség rákényszeríteni az akaratát az óriási többségre. Az igénytelen, csak balhézni akaró néhány száz, - a szelíd, ártatlan milliókra.


Ahová mára eljutottunk, az a selejt erõszakos uralma az egészségesek felett.


S hogy miért lehet ez még így, leginkább a zseni (Albert Schweitzer) bölcs szavai fejezik ki: „Kevesen vannak, akik azon fáradoznak, hogy történjék valami. De sokan vannak, akik azon fáradoznak, hogy ne történjék semmi. A legtöbben azok vannak, akik nézik, hogy mások hogyan fáradoznak.” Ilyenek vagyunk!


Ez van.



A részszépíró részigazsága



Ezt az ópuszomat - ha hiszik, ha nem! - négy álló napon át írtam. No nem azért, mintha fogalmazás-gátlót (pl. eunoctint) vettem volna be, hanem abszolút más okból... Még a kertben három-négy aktuális téma címét kigondoltam; - ilyeneket, mint például: ‘Földrengések és robbantások’, ‘Aki nem nyal, éhen hal!’, vagy ‘A nyugtalanító erõtlenség’; de ezeket mostmár csak valamikor késõbb írhatom meg. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább ‘A kishúg furcsa lépései’ címû novella-fûzér (kemény szex és horror) folytatásán dolgozom, ám ebbõl se’ lett semmi. Alighogy megvilágosodott a számítógép display-jének a képernyõje, és jöttek volna az elsõ gondolatok - odakint valósággal süvített a már egy hete tartó júliusi fõn - puff-neki: elszállt az áram! Mikor végre megjött, - inkább ehhez kezdtem hozzá...


Talán emlékeznek még - mit csináljak, ha szertelenül csaponganak a megszakított gondolataim?! -: a nagy Szovjetúnióban a GOELRO-terv megvalósítása a lenini ‘számtan’ beteljesítését célozta, miszerint kommunizmus = szovjet hatalom + az egész ország villamosítása! Ez már csupán azért jutott eszembe, mert az arany-köpés fordítva is mûködik: amióta nálunk, Magyarországon a rendszerváltással megszûnt a szovjet hatalom, - nos, azóta a villanyáram is mintha szûnõben volna.



Hogy mindjárt egy hétköznapi megállapítással kezdjem: az emberek rendkívüli módon különböznek egymástól; - ahány, annyi féle. Megrögzött baloldaliak vagy tõrõl metszett jobboldaliak; de vannak olyanok is, akik hidak szeretnének lenni, átívelve a szakadék felett; vagy másként gondolkodó, s élõ renitensek, akiknek az oldalak nem számítanak - mintha nem is lennének... Egy dologban azonban a túl-nyomó többség nagyjából egyforma: nem kutatja, s nem is szeretné tudni, hogy õ kicsoda is valójában, ezért (vagy egyszerûen kényelembõl) mások azonosságával méri magát. Az emberek az önmeghatározásban tehát inkább tömegeffektusoknak hódolnak; - mivel az ember kollektív, társadalmi lény: mindenkinek tartoznia kell valahová. Bratyizni, kvaterkázni pedig csak ‘meghitt’ közösségben lehet! Amióta a rendszerváltással - legalábbis ‘össznépi gyûjtõpárt jellegét’ tekintve - a Magyar Szocialista Munkáspárt megszûnt létezni, s tucatnyi más párt alakult, hol fenn, hol lenn, bizonytalan kilátásokkal; azóta az egyszerû kisemberek önazonosság-zavarban szenvednek. Egzisztenciájukat egyik párt szekere rúdjához sem merik véglegesen odakötni, mert minden kormányváltással felbillen a hatalmi egyensúly. Amióta pedig a politikai rendszer kétpólusúvá vált; még kockázatosabb minden választás, hiszen az egyik oldalhoz való tartozás mézes csuprot és húsos bödönt jelent ugyan az egyik, ámde statáriumot a másik oldal uralkodása idõszakában. Az úgynevezett civil társadalmi fejlõdés az évszázados múltú demokráciákban ezért egy olyan, a hivataloshoz képest ‘inverz azonossági struktúrát’ produkált, amelynek látszólag ugyan semmi köze nincsen a politikai élethez, - a valóságban azonban a háttérben sokkal jobban kiszolgálja azt, mint az akármilyen közvetlen kötõdés. Emlékezzünk vissza: 1988. elõtt Magyarországon - legalábbis legálisan - nem létezett polgári mozgalom, illetve a nyugati értelemben vett civil társasági élet; eltekintve most az (ál)tudományos szervezetektõl és a sport-egyesületektõl. A rendszerváltás után azonban - szinte, mint egy szellemi ‘virágállvány’! - reánk szakadt az ún. ‘civil társaságok’ valóságos zuhataga. Ezek a társaságok kivétel nélkül nyugati eredetûek (a szocializmusban, praktikusan az Aczél-érában még csak rövidke gyökereik alakulhattak ki!), - ám pillanatok alatt ‘meghonosodtak’ nálunk is. Miközben az éppen regnáló, vagy éppen ellenzékben színjátszó pártok alig rendelkeznek számottevõ párttagsággal (még az MSZP és a Fidesz tagsága is csak tízezrekkel mérhetõ), - addig a legkülönbözõbb ‘civil társaságok’ tényleges taglétszáma már százezrekre rúg. És csodák csodája (!): ez a látszólag apolitikus ‘inverz szervezet’ ragyogóan mûködik, - a hûséges, és magukat szorgalmasan be-dolgozó tagok biztos egzisztenciára számíthatnak a ‘legvérzivatarosabb’ idõkben is! Ebbõl is láthatjuk, hogy miközben a pártok csatájának szürrealista drámája a média mindennapi legfõbb mûsorszáma - fecseg a felszín! -, addig az igazi ‘való világ’ eseményei az ún. civil társaságokban, illetve azok összeköttetései, személyi összefonódásai révén zajlanak. Ezért mondom, hogy a civil társaságok a politikai pártok igazi hátországa, szelekciós-kontraszelekciós mûhelyei, ahol a kiválasztás üzleti, hatalmi, kultúrális és szakrális értelemben egyaránt megtörténik. Nézzünk körül: barátaink, ismerõseink, munkatársaink, lakás-szomszédaink között azok a legbüszkébb, legsikeresebb, legmagabiztosabb s egyszersmind’ a legsejtelmesebb és legfontoskodóbb egyének, akik spontán találkozókra, kifürkészhetetlen célú ‘baráti összejövetelekre’, szellemi gittegyletekbe járnak. E társaságok legálisan népjóléti, karitatív, segélyezési, környezetvédelmi, kultúrális célra szervezõdnek; ám ha valaki ‘belép’, hamarosan kiderül, hogy az egész afféle össztársadalmi pót-cselekvés, amelynek nagyjából minden tevékenysége inkább rituális szertartás - esõlesõ indiántánc a tábortûz körül -, mintsem valódi hasznot hajtó létszükséglet. Megmagyarázom, mi is az említett spontán találkozó. Olyan, gondosan és jó elõre megszervezett összejövetel, melynek személyi összetétele bizonyos szempontból homogén ugyan (pl. a köztelevízió jövõjéért aggódó értelmiségiek, stb.), - ámde ugyanakkor meglepetéseket is tartogathat bármelyik meghívott számára, ugyanis könnyen lehet, hogy a szívélyesnek ígérkezõ baráti találkozón esküdt ellenségnek tartott személyekkel is találkozik. A spontán találkozó olyan politikai-indulati és konstruktív-szellemi ‘vámszabad-terület’, ahol bárki bárkivel találkozhat - ezért mindenre, ‘a legrosszabbra is’ fel kell készülni! -; viszont acsarkodásnak, pláne effektív ellenségeskedésnek a találkozón nincs helye. Mondhatni; az ilyen találka éppen azt a célt szolgálja, hogy oly’ emberek, közéleti személyiségek is leüljenek egymással közös asztalhoz (enni és beszélgetni), ami másként elképzelhetetlen...


Itt megint elment az áram, 16 órára; s a frizsidereink kezdtek szépen leolvadni.


Minél mélyebbre hatolunk a lényegbe, annál több mindent, újszerû kifejezéseket kell majd megmagyaráznom, - de csak sorjában! Ami most következik; - részben önvallomás, de a legkevésbé sem önreklám, hanem sokkal inkább az ellenkezõje.


A szerény személyem a legkevésbé sem fontos, az inkább áldozat; - ami igazán fontos, az a jelenség, ami nyilván egyre gyakrabban másokkal is megtörténik. Aki nehezen adja fel a személyi függetlenségét; sok jóra ne számítson! Manapság furcsán ellentmondásos liberális demokráciában élünk: egyfelõl a hivatalos rend-szer az unalomig túlhangsúlyozza a személyiségi szabadságjogok jelentõségét, - másfelõl viszont mindennap egyre újabb falakat húz fel; részint az emberek s a rendszer, sõt, maguk az emberek közé, részint pedig a rendszer (önmaga) köré, amitõl a falanszter mind inkább egy lakhatatlan, barbár bunker jellegét ölti. A függetlennek látszó ‘személyiségek’ valójában atomizált fogaskerekek csak, akik a természetes szeretet-kötelékeiket (Istenhez, egymáshoz) apránként veszítik el, s már nem is kötõdnek semmi máshoz, csak a fetisizált rendszer önkényéhez. Ha meghívást, egész életre szóló meghívást (!) kapsz valamilyen titkos társaságtól: ha belépsz, örökre fogoly, - ha nem lépsz be örökre kirekesztett maradsz. S a láncok szaporodnak; minden hazugságot újabbak követnek, melyek gúzsba kötik a szabadságodat, mint a pók hálója. Nem kapálózol, mert már azt sem tudod, ki vagy, - a kényszerpálya kitörli pozitív emlékeidet, személyiséged szertefoszlik...


Aminthogy éppen ez az elsõrendû cél.


Ezért egész életedben vigyáznod kell, el ne kábulj a szirének énekétõl!



1990. és 1994. között a Co-Nexus - lásd még: a pénzügyi-politikai elit illegitim összefonódása - vállalkozási igazgatója voltam, mint egyszerû beosztott dolgozó. Mikor néhai László András - a még szocialista állami alapítású (1988.) cég ön-privatizátora - rá akart venni, hogy legyek a menedzsment tagja, vagyis lépjek egy fokozattal feljebb, tehát ‘be’ a co-nexusok ‘hálózatába’: azonnal nemet mondtam, és kiléptem. 1997. végén ‘meghívást kaptam’ több ún. ‘spontán találkozóra’; ami azt az elõlem elrejtett célt szolgálta, hogy végeredményben - mikor már elég érett vagyok rá! - lépjek be egy titkos társaságba. Nem mondtam igent, s odébb álltam. Néhány hete egy vallási szekta vezetõje akart volna a pénzügyi mesterévé avatni, a tagi belépõ nyilatkozatom aláírása után. Nem léptem be; mert tudom, hogy ki vagyok és ki akarok lenni, ezért nincsen szükségem arra, hogy önazonosságomat valamely legális vagy titkos társaságon belüli pótcselekvéssel, kvázi ‘fedõ rang’ birtoklásával vagy bitorlásával valósítsam meg, illetve fejlesszem ki és tovább... Magyarán: nem akarok sem máltai, sem Szent György-, sem templomos és/vagy jedi lovag sem lenni a kettõs lelkületû emberek evilági csillagok háborújában. De senki ne gondolja, hogy az elcsábításom kísérletei a fent elmondottakkal végleg kimerültek volna! A legígéretesebb ajánlatot a múlt héten kaptam, emígy’ szólott: Amennyiben hajlandó vagyok lemondani arról, hogy hétrõl hétre a Nemzetõr lapban a legkeményebb publicisztikákat írjam, - ‘jó tollam’ végre elnyerheti az õt megilletõ helyét a ...kedveltebb országos napilapban, tisztes megélhetést is biztosítva a számomra. De ehhez azonosulnom kell (Maxwell?!) szellemével..! A ‘jó’ hírt természetesen egy közvetítõ mester hozta, aki nyilván a szívügyének tekintette, hogy engem ‘kimentsen’ egy szebb jövõ, a szép új világrend számára. Hiába volt azonban ez a kísértés is igazán a sakk-mattig kidolgozva; most sem választottam ‘a jólétet’ az igazság helyett. Most jutunk el a címszerinti mondani-valóhoz... Viszont újra csak elszökött az áram, amiért is az egész cikket a nulla-térbõl kellett újra feltámasztanunk a mentõ program segítségével. Sikerült! Szent-Erzsébeti Oláh Melinda, az ELMÜ hibafelvevõ-nõje közlése szerint egy lombos faág nyomja össze az erõs szél hatására - nem nálunk! - a csupasz vezetékeket, ez okozza a rövidzárlatot. A harmadik évezred hajnalán, az Európai Únió küszöbén, a hi-tech korszakában - nincs legény a gáton, aki legallyazná a hiba forrását...!


Alig két óra múlva újból megjön a delej; de csak, hogy két percre beköszönjön, - s a bekapcsolt számítógépbõl megint kitöröljön mindent, mint véletlen cenzúra...


Rész-szépírónak nevezzük azokat a magukat újságírónak és írónak tekintõ ex-hibicionista önimádókat, akik részben írók, részben szépírók, - mindig aszerint, hogy mit kíván a pillanatnyi politikai tolerancia. A rögeszméjük, hogy egyszerre lehet szolgálni Krisztusnak és a mammonnak. Azt hiszik, megnyerhetõ a kettõs karrier; vagyis hogy a halál utáni üdvözülés egy szánalmasan gyáva földi csetlés-botlás után is kivívható, megszerezhetõ. A részszépíró kinyilatkoztatja a világnak, hogy - ámbátor igényt tart a veszélyes publicista karrier sikerére is! - igazából finom lélek, a szépirodalom nemes mûvelõje, mentes minden lelki durvaságtól, mint amilyen az igazság meg nem szûnõ kergetése. Aki bármilyen kérdésben az igazságot csak úgy, minden szépítgetés nélkül a másik ember pofájába vágja, az nyilvánvalóan szélsõséges, - még ha jó publicista is... A rész-szépíró mindig tudja hol a határ; ahol az igazság ‘szélsõségbe csap át’, ott a rész-szépíró szép lelke kerekedik felül, s kegyes hazugsággá szépíti az igazságot. Elvégre a társadalmat nem szabad felnõtt szuverén személyiségek közösségeként kezelni; pontosan elég, ha a tételes igazságot a bennfentesek, s legfeljebb még a rész-szépírók ismerik, - de csak azért, hogy jobban eligazodjanak, mirõl is írhatnak valóságos kockázat nélkül, a kávéházak mellékletekre kiéhezett, ‘nyugatos’ elit közönsége számára...



Tudjuk, hogy az Isten ‘a langyosokat’ kiköpi. De kiköpi azokat is, akiknek indián szlenggel szólva kétágú nyelvük van, amellyel nemcsak hol a jobb, hol a baloldali Nagy Testvér ülepét képesek fényesre nyalni, hanem a két ágával egyszerre, mind a kettõt is... Persze, hogy megint kiment a feszültség! Most egyszerre kettõt is - jobbról is, balról is - villant a képernyõ, hátha ezúttal kipukkant a display is!!


Nagy Testvér! Nem bánom, behódolok Neked, csak add vissza az áramot, ezt a cikket még hadd fejezzem be; azután, esküszöm, majd már csak a ...kedveltebb napilapba, annak is a mellékletébe írok ártalmatlan publicisztikákat, és kizárólag jellegtelen rész-problémákról, hogy végre megpihenve rész-szépíróvá válhassak magam is, akár a mesterem, aki a meghívást hozta!



Különleges megbízatás



Jezowski Barna, az immár hosszú évek óta munkanélküli, középkorú, családos, szabadúszó értelmiségi életúntan lapozgatta az ‘Excalibur’ címû ezoterikus folyó-iratot, s már éppen letette volna, mint érdektelent, amikor váratlanul egészoldalas hirdetésre bukkant. Már ha egyáltalán hirdetésnek lehet nevezni az ilyent!


„Olyan megbízható, leinformálható férfiakat keresek, 40 éves életkor felett, a késõbbiekben ismertetendõ különleges feladat elvégzésére, akik az alábbi fel-tételeknek maradéktalanul megfelelnek:


Közvetlen, személyes használati tárgyain kívül ne legyen a birtokában semmi-féle ingatlan vagy ingó vagyon, földbirtok, részvény, nagy összegû készpénz és/ vagy hitel, illetve bankbetét. Ne legyen vérszerinti, egyenes-ági, férfinemû élõ leszármazottja. Legyen köztiszteletben álló, erkölcsileg abszolút feddhetetlen, keresztyén családból származó, formálisan keresztyén vallású férfiú. Legális párkapcsolattal rendelkezzék (családosok elõnyben), ne legyen titkos szeretõje. Ne féljen a fizikai haláltól; higgyen Istenben, Krisztusban, a túlvilágban, sõt a feltámadásban és az üdvösségben is. Ne legyen tagja se’ politikai pártnak, se’ állami vagy magán titkosszolgálatnak, se’ szabadkõmûves páholynak, illetve egyéb más, legitimnek álcázott polgári (civil) társaságnak; felekezetnek vagy szektának. Ne legyenek sem jövedelmi, vagyonosodási, kincsképzési vágyai, - sem mások feletti uralomra törõ, vagy bármilyen hatalmi ambíciói. Semmilyen szervezethez vagy magánszemélyhez ne kötõdjék elválaszthatatlanul; ne legyen sem anyagi, pénzügyi, sem egzisztenciális (együttmûködési), sem érzelmi, sem orvosi (kezelési), vagy pszichológiai függésben senkitõl. A személyiség legyen harmonikus egyensúlyban a világgal, a környezetével, a viszonyaival s fõként önmagával; ne legyenek még elfojtott (kompenzált) személyes becsvágyai sem. Ne feszítse alantas ösztön, kiéletlen vágy, kudarcélmény (frusztráció) vagy más leplezett vagy leplezetlen érvényesülési, önérvényesítési hajlam. Ne szenvedjen semmilyen, hosszabb távú kimenetelében halálos (pl. AIDS, rák, agyvérzés, ér-szûkület, stb.) testi kórban vagy idegen akarat általi befolyásolhatóságban (pl. hipnózis, telepátia, médium, stb.), egyéb lelki betegségben. Ne legyen semmi veszíteni valója, semmilyen tekintetben. Erõs akarattal rendelkezzék; ne legyen semmilyen szenvedély-betegség, vagy múló, pillanatnyi szeszélyek rabja. Vesse meg a pénzt és a hatalmat, a bankárokat és a hatalmasokat. Legyen már túl a világ alapvetõ felismerésén, s ne higgyen az emberi tudás mindenhatóságában. Ne önmagában, vagy más emberek erejében bízzék, hanem Jézus Krisztusban. Sem múló földi örömökért, sem ezoterikus ismeretekért, sem földi eszmékért, példaképekért ne lelkesedjék természetfölötti lénye, lényege kárára. Bár már megkeresték politikai hatalmak, szabadkõmûvesek és ezoterikus vallások (más szóval: szekták); lépjen be tagjaik sorába - nemet mondott az invitálásra. Ha a habitusának megfelelõ küldetést kap; - legyen képes és hajlandó arra, hogy a hátralévõ életét az ügy szolgálatának szentelje. Örök hûsége garanciájaként legyen képes esküt tenni az örök életére. Jelentkezés: a kiadóban megadott út-vonalon és módon. Aláírás: Jézus Krisztus, a zsidók királya.”


Jezowski Barna egyrészt megdöbbent, másrészt mélyen el is gondolkodott! Ilyen ‘állás-hirdetést’ még életében nem olvasott! Sok mindent érteni vélt a megszabott feltételekben, másokat viszont egyáltalán nem. Legfõképpen azt nem értette, hogy miért Jézus Krisztus, a zsidók királya az aláíró?! Miért hirdet az Isten Fia állást egy ilyen kétes értékû lapban? S miért nevezi magát a zsidók királyának, amikor ezt a gúnynevet csak üldözõi, elfogói és megkínzói, a római katonák ragasztották rá? Amikor maga soha nem törekedett semmilyen földi királyságra; sõt, kínosan-egyértelmûen nyilvánvalóvá tette (hirdette), hogy országa nem e világról való?! Amikor is hiába akarták õt ‘forradalmárrá’, népe vezérévé tenni a rómaiak elleni szabadságharcban; - nem vállalta el ezt a földi szerepet, nem akart király lenni...! Dehát Jezowski hányatott élete, sûrû nélkülözései során régen megszokta már - nem kell neki mindent feltétlenül értenie. Elég, ha elfogadja a kínált állást; a többi majd idejében, utóbb kiderül. Amikor magában elkezdett kacérkodni a megbízás elvállalásával; döbbenten fedezte fel, hogy személyében minden feltételnek képes megfelelni. Mi lenne, ha...? - gondolta, s eldöntötte, megpróbálkozik. Elment a kiadóba, ahol közölték vele, miként tud kapcsolatba lépni a hirdetõvel. Elmondás szerint fel kellett ülnie a ‘Cinderella’ kisvasútra, amely a Hármashatárhegy egyik nemrégen feltárt barlang-járatából indul - barlangtúrára... A leírás alapján hamar meg is találta a nevezett barlangot és kisvasutat, melyet a tájékoztató tábla szerint a Nemzetközi Barlangász Szövetség üzemeltetett. Felszállt a menetrend alapján érkezõ szerelvényre, s egyáltalán nem lepõdött meg, hogy õ volt az egyetlen utas. Biztos csak igen kevesen képesek teljesíteni a szigorú feltételeket! - gondolta...



Az ajtók bezáródtak; a kisvonat meglepõen rövid gyorsulást követõen elképesztõ sebességgel kezdett száguldani, - s hosszú idõn keresztül nem is csökkentette ezt a sebességet. Teltek-múltak az órák, de az utazás csak nem akart véget érni. Úgy 8-10 óra elteltével a szerelvény váratlanul lassítani kezdett, majd rövid, hangtalan fékezés után megállt. Jezowski afféle félálomból riadt fel, majd kiszállt. Egészen más környezet fogadta, mint ahonnan a Hármashatárhegybõl elindult! Az állomás fényárban úszott, - a falba épített világítótestek fényét a mennyezetrõl lógó óriási csillárok fokozták, szinte a megvakulásig. Különbözõ lézerfények villóztak; - azt hihette volna, hogy egy hatalmas kaleidoszkópban lépdel. Elõször arra gondolt, - ez egy keleti metró, annak is a legalsó szintje, ahonnan majd mozgólépcsõ vezet fel a földfelszínre. De tévedett! Nemcsak hogy a végállomáson, hanem egyszers-mind’ az érkezési szinten, útja végcéljánál járt. Amint haladt elõre - észrevétlen’ egy fotocellás kettõs üvegajtó nyílt szét elõtte, amelyen át egy keleti gazdagságú, fényûzõ pompájú palotába jutott. Alig lépett be a lampionokkal kivilágított pazar terembe; - egy szálfatermetû, igen jóképû, napbarnított arcú, meghatározhatatlan népcsoporthoz tartozó középkorú férfi sietett elébe, nyájasan mosolyogva:


„Nagyon örülök, hogy eljött! Kérem, ne higgye, hogy ez a palota Izraelben vagy Palesztinában van, mert még csak nem is bárhol a Közel-Keleten. Európában vagyunk, mégpedig LONDON környékén, pontosabban tõle 62 kilométerre. Ez az ún. Exterritoriális Bizottság, más szóval a Háromszázak Tanácsa székhelye.” Aztán se szó, se beszéd vállán átkarolta vendégét, Jezowskit, s beljebb vezette, a palota nagytermén át egy kisebb, exkluzívabb helyiségbe, afféle dolgozószobába, ahol a szemben álló íróasztal mögül felállt egy igen ismerõs arcú férfi, és szintén az érkezõ vendég üdvözlésére sietett. Jezowski szóhoz sem jutott, nemhogy még kérdéseket tehetett volna fel - úgy meglepõdött. Megpróbált ugyan félszegen be-mutatkozni, de vendéglátói megelõzték: „Ön nyilván nem ismer engem - honnan is ismerhetne! -, hiszen még sohasem mutatkoztam a széles nyilvánosság elõtt. A teljes nevemen Jeshu de Meroving vagyok, mellettem a fõtanácsadóm - nyilván, õt már jobban felismeri! -: David Rockefeller, a Bizottság feje, a Világállamunk miniszterelnöke. Isten hozta - pontosabban én hozattam ide! - minálunk! Kérem, foglaljon helyett a kényelmes karosszékben, - mivel kínálhatom meg; whiskyvel, szivarral?! Ön kiválasztott ember! A különleges feladat, amelyre szerzõdtetjük: a Világállam megszervezése, végsõ kiépítése. Ugye, elvállalja?! Együtt megoldunk minden problémát. Mások is érkeznek, a Föld szinte minden országából; hamar bõvítjük a kört... A kedves családja ide hozataláról már gondoskodtunk - útban vannak már idefelé. Elnézését kérem a hirdetés ‘becsapós’ megfogalmazásáért; de hiszen tudja - a keresztény emberek hûségesek, megbízhatóak, nagyon várják már Jézus Krisztus második eljövetelét. Íme ön is beugrott a reklámnak! Magam természetesen sem Jézus Krisztus, sem a zsidók királya - még csak zsidó sem - vagyok; viszont király leszek, a Föld egységes világállamának az elsõ királya...! Még egyszer kérem, ne haragudjék, hogy a jóhiszemûségével visszaélve kvázi: tõrbe csaltuk! Nem a módszer fontos ugyebár, hanem a közös küldetésünk!”


Jezowski Barna most már levegõt sem kapott, nemhogy szóhoz jutott volna...


Természetesen tudta, hogy ‘a módszerek’ már régóta nem számítanak, hiszen a cél szentesíti az eszközt. Egy szót sem tudott kinyögni, viszont a fantáziája élénk mozgásba lendült. Elõzõ este a Duna tévén megnézte George Orwell 1984-ét...



Ezen a reggelen valahogy sokkal nehezebben ébredt, mint máskor. Furcsa álmait azon frissiben elmesélte feleségének, aki igencsak sajnálta, hogy a megbízás csak álom volt! Egyszer kapnál már valóban valami munkát! - mondta Jezowskinak.


Majd szokás szerint bekapcsolták a közszolgálati televízió reggeli riportmûsorát, amelyben a kérdezõ az ‘Excalibur’ ezoterikus folyóirat fõszerkesztõjével éppen egy új szolgáltatás bevezetésérõl beszélgetett. Bekonferálták, hogy aznap beindul a Hármashatárhegyen egy új barlangtúra, mégpedig a ‘Cinderella’ kisvasúton...



A spontán találkozó



Mottó helyett elõre bocsátom, hogy a múltkori történet folytatása továbbra is a képzelet szülötte, tehát sem a cselekmény, sem a szereplõk nem valóságosak; - ez az egész egy oltári nagy hanta, Háry János szösszeneteinek überelésére irányuló halovány igyekezet, röviden: science-fiction mese! Még csak valós ihletése sincs. Mindazonáltal: ‘Aki másnak vermet ás, maga esik bele!’. Azt ugyan nem tudom, mi célból illik, nem illik ide ez a közmondás; mindenesetre ‘Midász királynak juszt is szamárfüle van!’, s ezt ezennel a kiásott gödörbe szépen belekiabálom...



.-.-.-.-.-.-.-.-.-.



A furcsa, váratlan események azzal folytatódtak, hogy Jezowski egy nap levelet kapott. Ez már csupán azért is meglepõ, mert barátai, ismerõsei, családtagjai nem szoktak levelet írni; igaz, telefonálni sem nagyon. Nagyjából valósághûen tükrözi hõsünk postai, illetõleg a külvilággal fenntartott írásbeli kapcsolatait, hogy azok szinte kizárólagosan a nevére érkezõ legkülönbözõbb, kifizethetetlen összegû számlákra korlátozódtak. Most azonban fordulat történt: egy meghívó érkezett!


Érdekes szokás; - Jezowski bármilyen levélen elsõként mindig a feladót szokta elolvasni, mint afféle sokat próbált ember, aki jelentõs élettapasztalatot halmozott fel a rossz és még rosszabb hírek fogadásában. Mindig jobbat várunk annál, ami éppen jön... A meghívó a Nemzetközi Barlangász Szövetségtõl érkezett!


Jezowskinak újra eszébe jutott legutóbbi furcsa álma, illetve az ‘Excalibur’ folyó-irat, s vele a ‘Cinderella’ kisvasút. Mi a frász ez az egész?! - kérdezte magában. A meghívó egy exkluzív barlangász ünnepségre invitálta, - amelyet nagyjából egy hónap múlva tartanak, valahol a Bükk-hegység õserdejének sûrû rejtekében. Az elnök, aki a meghívót aláírta - a névjegyét is mellékelte a borítékban. Igen furcsa, idegen hangzású neve volt: Mesznyik Koszmer! Szláv, angol - ki lehet ez? Soha életében nem hallott még hasonló nevet! A névjegy hátoldalán kézzel írt szöveget talált; az elnök üzente, hogy szívesen látja néhány nap múlva az irodájában, egy rövid, bemutatkozó látogatáson. Maga a meghívó a következõképpen hangzott: „A Nemzetközi Barlangász Szövetség szeretettel meghívja személyesen, csak és kizárólag Önt a legújabban feltárt bükki barlangjárat templomának felavató ünnepségére. Elõre is kérjük, ne csodálkozzék, ha a ceremónián olyasvalakik is részt vesznek, akikrõl ezt elõre a legkevésbé sem feltételezné! Mint ahogy azt sem garantálhatjuk, hogy a meghívott vendégek között esetleg nem lesznek az Ön számára ‘ellenszenves’ személyiségek; - netán tényleges ellenfelek, vagy akár ‘ellenségek’ is. Találkozás: ekkor, itt és itt. Aláírás: Mesznyik Koszmer elnök.” Jezowskinak már a füle is ketté állt a meglepetéstõl! Soha életében nem volt semmilyen kapcsolata a barlangászokkal; - azt meg végképp nem értette, mi a fenének kell templomot avatni egy újonnan feltárt bükki barlangjáratban?! De hogy esetleg ‘ellenségei is’ kaptak meghívót; ez végképp meghaladta fantáziáját, s a felfogó képességét. Mire lehet ez jó?! - gondolta; és pláne: miért közlik vele ezt, jó elõre? Megmutatta a feleségének, mit is kapott; - ám az asszony csóválta a fejét, s csak ennyit szólt a férjének: „Ne menj el, nagyon gyanús meghívó ez!”...



Jezowskit azonban sehogyan sem hagyta nyugodni a meghívás; folyton ez járt az agyában tudat alatt - ha akarta, ha nem. Mi történhet? - gyõzködte magát; semmi baj nem lehet abból, ha megismerkedem ezzel az Elnökkel, aztán a többit késõbb meglátjuk... Eljött a bemutatkozás napja, s Jezowski meglátogatta az Elnököt, aki nem volt egyedül. Két középkorú férfi ült vele szemben egy kerek asztalnál; az egyiket sohasem látta, ám a másikat ‘régrõl’, még az átkosból jól ismerte! Fedõ-nevû vállalatnál dolgoztak kollégákként; - egy olyannál, amelynek valójában a mellékfunkciója volt a fõ tevékenysége. Pali! - kiáltott fel a viszontlátás örömével Jezowski, hiszen már vagy 20 éve nem látta egykori ‘munkatársát’. (Az említett cégnél mindketten vezetõk voltak, más és más beosztásban. ‘Pali’ nagy kajakos; de egyébként is közismert sportember volt; túrákat tett gyalog vagy kerékpáron.) Láthatólag vagy látszólag (?!) nagyon megörültek egymásnak. Pali bemutatta az Elnöknek és a másik férfinak. Úgy fogadták, mint régi ismerõst. Pali elmondta, hogy õ most a barlangászok híradósa, - társa pedig barlangász történet-kutatással foglalkozik. Jezowskinak egyszer csak eszébe jutott, hogy Huba írásait olvasta is évekkel korábban az ‘És lõn világosság!’ címû ezoterikus folyóiratban. Az volt a kutatási területe, ideája, illetve ‘kissé már a rögeszméje’, hogy minden áron meg kell õrizni a nemzeti barlangász szövetségek függetlenségét, - szemben azokkal a liberális kozmopolita törekvésekkel, amelyek egyetlen központosított szervezetbe igyekeztek integrálni a világ összes barlangászát, sõt fizikailag is átjárhatóvá, egy közös topológiai rendszerré akarták összekötni valamennyi feltárt barlangot. Az alábbi idézet is Jezowski agyába villant, a feledés homályából: „De szörnyû sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk foglyának ... sirit húztak az áldozat fejére ... levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták ... a legsúlyosabb, legszívósabb részét, a nyakbõrt választották le róla. Darabokra vágták, s még gõzölgõ állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. Ez volt a siri. Ki ezen a procedúrán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, s meghalt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belõle ... A mankurt nem tudta, ki õ, milyen törzsbõl-nemzetségbõl való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt.” Huba szerint ilyetén sors várt volna ‘az integrált barlanglakókra’, amennyiben megvalósul a nemzeti barlangász szövetségek nem kívánatos, szupranacionális globalizációja... Jezowski nem nagyon értette, miként lehetséges akkor mégis, hogy a meghívón a Nemzetközi Barlangász Szövetség emblémája és pecsétje szerepel, - amikor az Elnök, Huba és Pali is a Nemzeti Barlangász Szövetség vezetõ tisztségviselõi?! Amint az is furcsa volt a számára, hogy Pali, akit 20 évvel korábbról minden munkatársa csak ‘ÁVÓ-s’ palántának tartott; - miért hord most a nyakában óriási krisztus-keresztet, s miért szõ minden második mondatába tudatosan keresztény fordulatokat? Disszonáns mozzanatok voltak ezek, de Jezowski nem hirtelenkedett - a jövõre bízta a megoldást...


Ez az elsõ látogatás csak néhány bemutatkozó udvariassági gesztusból állt. A kis, szúrós szemû kese Elnök maximális jóindulatáról biztosította az új jövevényt, és szóban is megismételte meghívását a barlangtemplom-avató ünnepségre. Akár ha így lehetett elõre is idõzítve; - Pali izgatottan kiráncigálta Jezowskit a folyosóra, s a következõket súgta-kiabálta a fülébe: „Tudod Te, ki ez a Huba?! Ellenlábasa volt az elõzõ elnökünknek, s csak azért nem õ lett az Elnök, mert ez a mostani ügyesebben keveri ‘a nemzetközi kártyákat’, a multinacionális kapcsolatokat! Megfelelõ szponzorok nélkül ugyanis mi sem mennénk semmire. Viszont most magyarázattal tartozom neked. Tudod, ez a mi kis titkos társaságunk hosszú évek óta létezik; - nézd, úgy csinálunk, mintha nemzetköziek lennénk, igazából azonban mi vagyunk a magyar nemzeti barlangászok utolsó menedéke. Már a mi erõnk sem a régi, de azért arra még telik, hogy néhány újabb templomot is felépítsünk a barlangi járatok ‘nagytermeiben’, a föld alatt. Akik tudják ezt rólunk; kripta-kommunistáknak tartanak minket, de ne törõdj vele! Lépj be hozzánk! Ne sokat várakoztass, mondj gyorsan igent!” Jezowskival egyre csak forgott a világ! Mitévõ legyen?! Azt sem tudta hirtelen, hogy hol áll a feje. Erre, ami történt - a legkevésbé sem számított. Zavartan motyogott néhány halogató és köszönõ mondatot; megígérte, elmegy az avatásra, majd távozott...


Jezowski (már korábban is) tisztában volt azzal, hogy a kommunizmusban kettõs rendeltetéssel épült meg minden nagyobb infrastrukturális beruházás. Tudott a Vár és a Várhegy alatti titkos kazamatákról; és tudott arról is, hogy a budapesti metró annak idején mintegy háromszoros költséggel épült meg, mert húszezres befogadó képességû atombiztos földalatti óvóhelyeket kellett kialakítani a metró hivatalos költségvetésének a leple alatt, a pártállami elit biztonságát biztosítandó. Még arról is hallott egy keveset, hogy a mintegy 46 éven át ideiglenesen nálunk állomásozó szovjet Vörös Hadsereg szintén atombiztos luxus bunkereket épített a parancsnokság és a tisztek számára; mindenekelõtt a Bakony és a Bükk õserdõi mélyén, mélyen az egyébként szinte lakatlan hegységek gyomrában. Olyanokat, amilyeneket még ‘az afganisztáni Usama bin Laden’ is megirigyelhetne, hogyha láthatná a különbséget! Ám Jezowskira minden tekintetben meglepetések vártak...



Eldöntötte, hogy nem szegi meg adott szavát, s - mint kívülálló látogató - elmegy a bükki ‘templom-avató’ ünnepségre. Nem tehetett róla, hogy végül nem így lett. Amikor megérkezett a helyszínre, - a látvány teljességgel lenyûgözte! Szikrázó éjszakai fények, tûzijáték, szinte nappali világosság, valóságos majális hangulat egy nyári estén, valahol a Bükk-hegység évszázados fái között, egy ember nem lakta hegybe fúrt széles alagútból kiöblösödõ hatalmas, boltozatos teremben. A monumentális, hegyi ‘luxus-palota’ madártávlatból olyan gyönyörû, valószínûtlen látványt nyújtott, mintha csak a marslakók gyûltek volna össze éji fekete misére. A nagyteremben uralkodó hangulatot lehetetlen akár megközelítõ hitelességgel is leírni! A bejáratnál Jezowskit külön fogadóbizottság várta, Mesznyik Koszmer elnökkel az élen. Kedélyesen átkarolva beljebb invitálta vendégét, s szembejövõ ismerõseinek ‘mint a szintén rendbéli, tekintélyes Jezowskit’ mutatta be. Hiába szabadkozott, az est hömpölygõ áradata magával ragadta. Gyakorlott karok adták egymásnak kézrõl kézre, s még fel sem ocsúdott, már át is öltöztették egy rituális ruhába. Skarlátvörös palástot viselt, szénfekete mellénnyel, - a hátán és a mellén arany rózsakereszttel...


Nincs fantázia, nincs szókincs, és fõként nincs hely az este hangulatának, színes forgatagának, emelkedettségének és pompájának leíró érzékeltetésére! Jezowski eddigi élete legizgalmasabb pillanatait élte meg; s azt hitte, hogy ébren álmodik...


Egyszerre a halk zene elhallgatott; - teljes csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. „Szólítalak, Jezowski testvér, jöjj ide, elém!” - szólott az öblös hang az emelvényrõl, s a hang gazdájában Jezowski Mesznyik Koszmer elnököt ismerte fel. A hívásnak eleget téve, felsietett vendéglátója oldalára. „És most szólítom a felavatási, illetve inkább beavatási ünnepségünk vezérszónokát, Habsburg Ottót, Jeruzsálem Királyát - tartsa meg rövid beavató beszédét!” - szólt ismét az elnök. Az idõs király ekkor mosolyogva Jezowski felé fordult, és a következõket mondta, kántáló hanghordozással: „Üdvözöllek benneteket! Élve a Nemzetközi Barlangász Szövetséget alapító páneurópai jogommal, magisztereim tanúságtévõ jelenlétében, új testvérünk beavatásáról határoztam. Tanúságtévõ nagymestereink, akik mind jelen vannak a következõk: Mádl Ferenc, Magasztos Nagy Pátriárka; Boross Péter, a Nagy Kelet Doyenje; Orbán Viktor, Oxford Rendszerváltó Dauphine-je; Horn Gyula, Bilderberg Priorja; Kovács László, Hazzard Megye Lordja; Kövér László, Századvégi Kerekasztal Lovagja, Szájer József, Kelet-Nyugat Benjáminja; Demszky Gábor, Budapest Perjel Harborja; Angliából: Anthony Blair, Mezopotámia Hercege! Elõttetek ezennel beavatom Jezowski testvérünket, akinek a Föld Világállam Elsõ Konzulja kitüntetõ címet adományozom. Szólítalak, Jezowski testvér, mondd fel az õsi eskünket, amelyet a Világosság Fényhozó Hercege megbízásából a Skót Rítus Nagytanácsnoka, a magyar elnök, Mesznyik Koszmer testvér fog elõolvasni!”


Jezowski mellén óvatosan széjjel húzták a skarlátvörös palástot, majd borotvaéles hegyes tõrt szegeztek neki, miközben kezeit a Biblián keresztbe helyezték. Halk csörömpölõ zörgés hallatszott; - a ceremónia-mesterek keltették koponyákkal és lábszárcsontokkal, a katarzis fokozása céljából. S eközben zúgva morajlottak fel az eskü utolsó, legkeményebb mondatai: „... ha ezek közül csak egynek is ellene cselekedném, vágják el a gégémet, tépjék ki a nyelvemet, döfjék át szívemet, s hasamat felmetszvén, szaggassák ki beleimet; megcsonkított testemet dobják a tenger fövenyére, ahol 24 óra alatt kétszer söpörjön végig rajta a dagály meg az apály, testem vérzõ tetemeit égessék meg és bocsássák szélnek a hamvaimat, hogy még emlékem se’ maradjon a becsületes emberek között, a Föld színén! Isten engem úgy segéljen!”


Jezowski mámoros állapotban, szinte transzban, mechanikusan mondta végig az esküt, fel sem fogta a szavak értelmét. Altestében reszketett; veseelégtelenséget érzett (fogvacogását visszatartotta), s a záróizmai már kezdtek elernyedni. Végig elõzõ esti olvasmánya járt az eszében; Lakatos Pál második hajmeresztõ könyve, a „Rendszerváltó miniszterelnökök pórázon” címû. Ezután a feleségére gondolt, s szempillantás alatt túláradó nyugalom és magabiztosság szállta meg a testét és a lelkét is. Tudta; ezúttal nem munka nélkül megy haza...






Az építési tervrajz



Jezowskinak igencsak hosszú idõbe telt, amíg meg tudta emészteni a Barlangász Szövetségnél tett spontán látogatását, röviden: bükki kalandját. A legelsõ esethez képest az alapvetõ változást az a nagyonis elgondolkodtató tény jelentette, miszerint akkor felébredt; az utóbbi eset után azonban nem. A Bükkbõl távozóan - évtizedek óta kialakult szokásaitól eltérõen - egy mátramelléki falusi csehóban egymagában felhajtott elõbb egy grogot, majd egy másikban egy méregerõs dupla feketekávét, melyek mellett órákig elücsörgött, a történteken töprengve. De mivel semmire sem jutott - s ezúttal sajnos nem is ébredt fel! -; visszaszállt kocsijába és hazafelé indult, vezetés közben mélyen elgondolkozva: mit is mondjon otthon...


Világosnak tûnt számára, hogy két, rosszabbnál rosszabb választás elõtt áll. Ha mindent õszintén elmond a feleségének, - vagy egy szavát sem fogja elhinni, vagy (ami még rosszabb) összevész vele, amiért olyasmibe keveredett, amire cseppet sem volt felkészülve, s amitõl az asszony elõre óvta. Jezowskinak egyáltalán nem hiányzott, hogy egész hátralévõ életében - „Én megmondtam neked elõre!” címû - korholásait hallgassa. Ezért úgy döntött, hogy az igazat nem mondja el; sõt, egy olyan rablómesét fog otthon elõadni, amiben szó sem esik az õ beavatásáról. Jól tudta pedig, hogy az elsõ hazugságot majd követi a többi, s ettõl kezdve az élete kettõssé válik: egy látszatéletre a feleségével, - illetve egy kalandos valódira. S jó, ha mindezt hosszútávon is elviseli tudathasadás nélkül. A gondolatai szanaszét csapongtak. Az agya valóságos darázsfészekként zsongva, igyekezett minél elõbb feldolgozni a friss élmény-zuhatagot; bár a feladat a rengeteg ellentmondás miatt meglehetõsen megoldhatatlannak látszott. Jezowski számára a legdöbbenetesebb felismerést az jelentette, hogy amit eddig ‘való(s) világnak’ hitt, az nem létezik; s helyette egy álomvilág az igazi, amelyben a ‘hivatalos élet’ szereplõi egészen más karaktert alakítanak, mint akik a szürke, hétköznapi ‘valóságban’. Úgy érezte; - soha nem fogja kiheverni, amit látott; és soha nem tud többé megbízni egy másik emberben, hogy valóban az, akinek mutatja magát. Viszont szembe kellett néznie a nyilvánvaló ténnyel, az immár megváltoztathatatlannal: szabadkõmûves lett...


Még hazaérése elõtt eldöntötte, hogy nem akar beleõrülni ebbe az egészbe; ezért tulajdonképpen nemcsak a felesége elõtt fog hallgatni, hanem mindenki más elõtt is; - sõt, saját magában sem tudatosítja a történteket, hiszen egy emberben kettõ személy nem lakhat együtt békében, pláne az eredeti személy akarata ellenére.



Nagy nehézségek árán, de sikerült betartania, amit megfogadott. Ugyan hetenként egyszer kénytelen volt bevenni lefekvés elõtt egy eunoctint, hogy aludni tudjon; mert enélkül az agya - mint a végtelenített, bûvös körben járó számítógép - csak és kizárólag a megold(hat)atlan problémák, ellentmondások tisztázására fordította a teljes kapacitását, ami Jezowski teljes fizikai és szellemi kimerüléséhez vezetett volna. Nehéz heteket élt át. Sosem lehetett biztos abban, hogy aki másnap felkel, az ugyanaz az ember, aki elõzõ este lefeküdt. S várta-várta, hogy mi fog történni.


Két hónapig nyugodtan ‘emészthetett’, s már kezdett is idegileg regenerálódni; - mikor egy reggel felhívta telefonon Mesznyik Koszmer, a Barlangász Szövetség múltkori epizódból megismert elnöke. „Találkozót kell megbeszélned az unoka-öcsémmel, Langsdorff Koszmerrel, aki a Budai Vár egyik kazamatájában bérli irodáját, s a Nemzeti Lepkevadász Alapítvány elnöke! Jelszóként - errõl ismer majd fel - mondd azt neki, hogy Isten éltesse sokáig születésnapján!” Hát mégse álom volt, folytatódik tovább! - rémüldözött Jezowski; majd higgadtan felvette a telefont, és megbeszélte a találkozót az újabb Koszmer-elnökkel...



Szó, mi szó, - ronda egy novemberi nap volt! Már az éjszaka közepétõl zuhogott, s Jezowski otthon felejtette az esernyõjét. (Honnan is sejthette volna, hogy ennek a napnak az esernyõ lesz a vezérmotívuma?!) Alig szállt ki kocsijából a váraljai parkolóban, szinte máris csuromvíz lett mindene. Így tette meg gyalog a kapuig vezetõ többszáz-méteres utat. Gyanús egy építmény volt már kívülrõl is, de mégis bátran lenyomta a nehéz kilincset, s belépett egy hûvös folyosóra, ahol félhomály és valami orrfacsaró szag fogadta. Ekkor eszébe jutott, hogy már régóta erõsen vizelnie kell; - jobb lesz, ha gyorsan elintézi folyó ügyeit, mielõtt az elmondásnak megfelelõen megkeresi a lepkevadászok irodáját. Tíz-egynéhány lépést tett meg, amikor fürkészõ tekintete egy jobboldali ajtón a „WC”-feliratot vélte felfedezni. ‘Egy életem, egy halálom!’ - gondolta a sötétben, s belépett a nyirkos helyiségbe. Már kívülrõl is hiába kereste ugyanis a villanykapcsolót, amelyet nem talált meg belül sem. A derengésben (a helyiségnek láthatólag nem volt ablaka) piszoárok sziluettjét inkább csak gyanította, mint valójában látta, - de hogy még biztosabb legyen az elvégzendõ kis dolgában: vakmerõen kétarasznyira nyitva hagyta a WC ajtaját, hogy a beszüremkedõ halvány ‘fényben’ ne érhesse meglepetés. Elvégezte hát a dolgát - azaz éppenhogy csak befejezte volna! -, amikor hatalmas robajlást és elemi erejû vízáram csobbanó lezúdulását hallotta; majdhogynem ledöntötte a lábáról is. Az történt, hogy miközben Jezowskink még a sliccén matatott, minden elõzetes jelzés nélkül (ön)mûködésbe lépett a piszoárok öblítõ rendszere, valódi árvízzel árasztva el az egész helyiséget. Jezowskit övön alul érte az öblítés...


A dzsekije széttárva; - de az alatt deréktól lefelé teljesen elázott a friss csapvízzel vegyes szennyvíztõl. Kifelé távozóban inkább érezte, mint látta, hogy szinte már bokáig tocsog a még mindig ömlõ áradatban. Még csak ez hiányzott! - gondolta.


Elviekben csak két választása volt: vagy hazamegy, s útközben jéggé fagy a vizes nadrágjában (= vese-és/vagy tüdõgyulladás); vállalva a ‘megfutamodás látszata’ kockázatát is; - vagy pedig lemegy ‘a szuterénbe’ az Elnökhöz, megszárítkozni... A józan ész (?!) az utóbbi megoldás mellett szólt; - így Jezowski mély lélegzetet vett, és nekiindult, hogy beteljesítse sorsát. Bizonytalan kopogás után benyitott az ‘Elnök’ táblájú ajtón, s rémületére egy elõszobában találta magát, két titkárnõvel szemben, akik az íróasztaluktól tekintettek fel a belépõre. A másodperc törtrésze alatt még átfuthatott az agyán, vajon mi szüksége lehet a Nemzeti Lepkevadász Alapítvány elnökének két titkárnõre (?); azután - mert mosolyogva intettek, hogy az Elnök úr már várja - a táskáját szorosan csöpögõ öléhez szorítva, beslisszolt a szerencséjére éppen kinyíló elnöki ajtón, amelyet maga Langsdorff Koszmer tárt szélesre, a legjobb pillanatban. Beszédesen tocsogó lábnyomok maradtak utána...



Látszólag nem történt semmi, senki nem vett észre semmit; Jezowski pedig simán bejutott küldetése színhelyére. Csak állt; kívülrõl csöpögve, belülrõl pedig mélyen megszégyenítve, büszkeségében megalázva, egy nemecsekként, kétségbeesetten. Továbbra is pajzsként szorította magához aktatáskáját, majd szemrebbenés nélkül vendéglátójára nézett. A szintén rendbéli Langsdorff testvér külsõre nem sokban különbözött unokabátyjától. Ezek mind egyformák! - gondolta Jezowski, mert a középkorú férfinek ugyanolyan sörte bajuszkája volt, mint azoknak, akiket már eddig megismert. Kezet fogtak; s mindjárt, elsõ látásra össze is ölelkeztek. Isten hozott! - mondta Koszmer, majd visszahõkölt: „De hiszen Te csuromvíz vagy!”... Jezowski kínos precizitással elmagyarázta, mi történt, - s várta a lesújtó ítéletet. „Ajjaj; már egy hete kérem a vizeseket, hogy csinálják meg az öblítõ-rendszert, ám eddig hiába! De nem láttad a ‘ROSSZ!’ feliratú táblát a mosdó ajtaján?! Na, mindegy, ülj le, azaz dehogyis, maradj így, mindjárt kitalálunk valamit!”. Amíg kiment, hogy ‘segítséget’ hozzon; Jezowski körbenézett a 16-20 négyzetméteres szobácskában. A falakon szinte mindenütt, különbözõ fajtájú preparált, kifeszített szárnyú pillangók függtek - nagy, üvegezett dobozokban. Éjjeli és nappali páva-szemek, atalanták, apollók, antiópák, kardosok és fecskefarkúak, halálfejesek, - a formalinhalálban szendergõ, márványmozaik-mustrázatú alkonyati szenderek; sõt, még észak-amerikai danaidák s tenyérnyi dél-amerikai morfók is. Ekkor Koszmer visszajött, nyájasan mosolyogva - kezében egy nyitott esernyõ. „Drága barátom; az elsõ találkozónkat még az sem ronthatná el, ha mondjuk spontán bevizeltél volna, ami teljesen valószínûtlen. Mert hát ugye nem ez történt: mindenben a mi rossz mosdónk a hibás! Rá se ránts, kérlek, vetkõzz neki, vesd le a nadrágodat, ülj le a székre, s a bejárat felõli oldalról tartsd magad elé az esernyõt - nehogy neglizsében lássanak a lányok, mikor a forró teát hozzák!” Jezowski mindenben vendéglátójára bízta, s az utasítás szerint máris kényelembe helyezte magát. Az enyhén illatos, vizes nadrágot a tûzforró radiátorra terítették száradni, amitõl már 5-10 perc múlva vizeldeszagú párával telt meg a szoba levegõje, mire kinyitották az ablakot. Tudták: a rövidebbre tervezett beszélgetés megnyúlt idõtartamát ettõl kezdve már nem a mondanivaló hossza, hanem a nadrág száradási ideje határozza meg... Megitták a teát, s kíváncsian fürkészték egymást. „Kérdezz csak bátran, ha valamit nem értesz!” - szólt Koszmer, mintegy olvasva Jezowski tekintetében. „Mondd, ez a lepkevadászat valódi, vagy csak álca?” - „Itt minden valódi; de mindennek kettõs valódi értelme van: egy külsõdleges, meg egy rejtett. Minket, s az egész rendünket kettõs finanszírozás élteti - egyrészt a Magyar Tudományos Akadémia az állami költségvetésbõl, másrészt a rendünk tagjai, mint szponzorok a vállalati támogatásukkal.” - „???”. - „Légy nyugodt, minden rendben van, a dolog abszolút szervezetten mûködik. Ha valaki netán ‘vizsgálódni’ akarna - ami eleve kizárt esemény -, csak teljesen szabályos támogatási és tagi szerzõdéseket talál, valamint teljesen hétköznapi számlákat és átutalásokat. Egyébként minden fontosabb hivatal, intézmény megfelelõ vezetõ pozíciójában a rendünk tagja ül; - aki természetesen jól ismeri az aktuális azonosító jelzéseket, szimbólumokat. Ma (s még közel egy évig) a lepke van érvényben; amely iraton a pillangó szerepel, azt zöld (gyorsított) úton kell elintézni, mindenfajta ellenõrzés nélkül. Tavaly pl. a pöttyös nyakkendõ volt ‘divatban’; kész röhej, minden jelentõs összejövetelen valósággal nyüzsögtek a pöttyös nyakkendõsök!”. Jezowski ránézett a névjegyre és látta, hogy annak is jobb felsõ sarkában piros-fehér-zöld, kardos pillangó virít. „De mutatok valamit, hogy formális és átvitt értelemben megértsd a lényeget! - folytatta Koszmer. Nézz rá, jó erõsen a lepkére! S a képét emeld olyan közel a szemed elé, hogy az orrod hegyével megérinthesd. Bandzsíts egy kissé, amíg a kompozíció két hasonló foltja össze nem csúszik. Ekkor lassan távolítsd a képet, körülbelül 30 centiméterre az orrod hegyétõl. Nézd merõen a kompozíciót, és továbbra is bandzsíts! Néhány másodperc múlva a jobb és a bal szem által látott képek átfedik egymást, és elõtûnik a háromdimenziós kép. Most, így, mit látsz?” Jezowski szolgaian végrehajtotta vendéglátója utasításait, s meglepve kiáltott fel: „Egy arany rózsakeresztet látok!” - „Nos, mint látod: a lepke az adekvát forma; s a rózsakereszt a rejtett tartalom. Így vagyunk a világgal is: mert kik profánok, szimplán lepkevadásznak néznek bennünket, miközben mi õrizzük az õsi tudást.” - fejezte be tanítását Koszmer elnök. Ekkor csöngött a telefon. Valami ‘építési tervrajzról’ esett szó, amelyet az Elnök jó elõre megígért valakinek a vonal másik végén. Miután Koszmer letette, Jezowski megkérdezte: „Mi az építési tervrajz?” - „A társadalom politikai szerkezetének gyökeres átalakítására irányuló átfogó koncepció. Jó, hogy megkérdezted! Éppen ezért kértelek magamhoz. A feladatod az lesz, hogy készíts ‘építési tervrajzot’ a keresztény világnézet és a szocialista gondolkodásmód összebékítésére, s tegyél konkrét javaslatot a személyekre is, akik egy feltételezett nagykoalícióban együttmûködve vezethetnék az országot!”.


Megbeszélték még, hogy Jezowski jelentkezik Koszmernél, amint a koncepcióval elkészült, s akkor ‘kap tõle’ polgári foglalkozást is, amibõl legálisan megélhet.


A nadrág idõközben megszáradt, s Jezowski felöltözve eltávozott.


Két hét alatt fõhõsünk megírta a „Keresztény szocializmus” címû tanulmányát, amit vaslogikával, legjobb tudása és ismeretei szerint alkotott meg. Ekkor 2000. decemberében jártunk. Elküldte tehát írását a Nemzeti Lepkevadász Alapítvány elnökének, s várta, hogy mi következik. Egy hét múlva jelentkezett is Langsdorff Koszmer, és a megbeszélés színhelyéül megjelölte az egyik dunaparti palotát. Ez a beszélgetés ezúttal igen rövid ideig tartott, és nem egy szobában, hanem a tágas aulában, két oszlop - Jákin és Boáz? - között zajlott le. „Igen értékes a munkád - kezdte Koszmer -, de engedd meg, hogy a végkövetkeztetéseidet ‘módosítsam’! Egyrészt még nem döntöttük el, hogy Orbán Viktor miniszterelnököt ‘ejtsük-e’, vagy sem. Másrészt viszont, amennyiben mégis ‘leváltanánk’; akkor sem Németh Miklós lenne az egyezményes miniszterelnök (aki keresztény s szocialista is egy-személyben), hanem akkor a Horn-vonal jön vissza, valamilyen formában. Ettõl függetlenül a levezetésed hibátlan; - ám a politika nem tudomány, és nem érzés kérdése, hanem a hatalom mûvészete. Jól jegyezd meg ezt a továbbiakban!”



Jezowski csak állt csalódottan, mint az anyátlan kisgyermek (motherless child), akinek elvették a játékát. Koszmer távozóban még utána szólt: „Apropó; - amint megígértem, beajánlottalak két multi tanácsadónak: a KPMG-nek és a Deloitte & Touche-nek, majd õk jelentkeznek megbízással nálad!”


Jezowski arca felderült: hamarosan mégiscsak lesz munkája.



A JEZOWSKI-TES>AMENTUM



Jezowski édesapja - teljes nevén Jezowski Leó - 93 éves korában szívrohamban váratlanul elhunyt. Már beszélni sem tudtak egymással, - így Jezowski nem tudta, hagyott-e hátra apja végrendeletet, s ha igen, hol. Eleinte megfeledkezett az egész dologról, ám a temetés után, s miután már minden adminisztrációt is elrendezett - eszébe jutott: át kellene már néznie édesapja fiókjait, iratait, hogy a teljes anyagi és szellemi hagyatékát maradéktalanul áttekinthesse; s ha talál írott végrendeletet, mindenben teljesíthesse apja végakaratát.


Néhány órán át céltalanul keresgélt, mindenfajta konkrét prekoncepció nélkül. Ha akkor abbahagyja a kutatást, talán minden marad a régi kerékvágásban, s az élete nem bonyolódik még az eddigieknél is tovább. Megszokta már, hogy afféle ringli-spilben ül, melyet valakik szaporán forgatnak, hogy neki percnyi nyugta se legyen és kifejezetten hiányolta volna, ha aznap nem történik valami újabb ‘atrocitás’. A keresést nem adta föl, így hát csak magára vethetett a nem várt következmények miatt! Az egyik fiók hátsó szegletében talált egy furcsa kis kulcsocskát, amelyre egy baljós jelentésû nevet véstek: Hiram. Jezowski mélyen elgondolkodott. Az édesapjával sohasem beszéltek rejtett dolgokról; ám õ mégis sejtette, hogy apja ‘valaki’ -, de ez a név másra, Hiram Abifra, a szabadkõmûvesekre utalt. Minden út Rómába vezet, gondolta, majd rájött, hogy inkább - Jeruzsálembe. Forgatta a kis kulcsot kezében, de semmi ötlete nem volt, vajon mit nyithat. Aztán eszébe jutott, hogy apja évekkel ezelõtt beszélt neki egy titkos széfrõl, mely a hálószoba falában, az ágy fölött lógó ‘Az utolsó vacsora’ festmény reprodukciójának háta mögött, éppen Arimateai József feje alatt nyílik. Egy hegyes szeggel kitapogatta, hol ‘puha’ a kép, majd beledöfve meglelte a széf zárjának kulcslyukát. Óvatosan betolta a kulcsot, mely éppen a résbe illett. Nagy meglepetésére a nyitott széfben semmi mást nem talált, csak egy díszes könyvet (bõrkötés, arany felirattal), mely édesapja nevét tüntette fel szerzõként, az Okatootáia - Petõfi versérõl elnevezett - Könyvkiadó gondozásában. Felnyitotta a szép könyv fedelét, mely ‘A Jezowski-örökség’ titokzatos címet viselte. A töltõtollal, szálkás betûkkel írott ajánlás jóhírt hozott, a testnek feltámadásáról. Jezowski elértette: ‘Feltámadt volna? -, hiszen még alig halt meg!’. Aztán egyet lapozott. Ekkor a könyvbõl egy félbehajtott és teleírt papírlap hullott ki; neki szóló levél, amely a ‘Végrendelet’ címet viselte...


Röviden, csak a lényeget összegezve apja sorai egy õsi titokról, a származásáról lebbentették fel a fátylat; valami olyasmirõl, amirõl eddig halvány sejtelme sem volt! Kiderült, hogy már évek óta halott édesanyja anyai ágról - hiteles családfa is bizonyította ezt - Anjou-származású leány volt; így a történelmi Meroving-dinasztia vérvonalát örökítette át egyetlen fiára is. Ámbár ami ‘az egyetlenséget’ illeti; e tekintetben még sûrû meglepetések vártak fõhõsünkre... Amikor apja és anyja összeházasodtak, édesapja felvette a legkevésbé sem magyaros hangzású Jezowski nevet; kizárólag azért, hogy születendõ fiúgyermekük már eleve saját nevében hordja Jézus nevét - miként fent, úgy lent -, amint szent vérét az ereiben. A végrendelet beszélt egy rettenetes titokról is, amelyrõl idejében értesülni fog...



Jezowskiban megdermedt az addig hevesen zubogó vér, - s a könyv a szõnyegre hullott. Kiesett belõle egy zárt boríték, anyja írásával, szintén neki címezve. ‘Fel-bontandó apád halála után, s ha már a végrendeletét is elolvastad!’ Felnyitotta, és lélegzet-visszafojtva habzsolni kezdte édesanyja posztumusz üzenetét...


Itt az ideje, hogy megismertessük a Kedves Olvasóval Jezowski fõhõsünk teljes nevét, mely a továbbiakban fatális (?) ómenné terebélyesedik ki. A név: Jezowski Barnabás. Édesanyja üzenete olyan volt, mint egy segélykiáltás a múltból. Csak úgy lehet röviden jellemezni, hogy még Jezowski stabil idegrendszere számára is több volt a soknál! Megtudta, hogy édesanyját (kinek keresztneve Magda volt) 17 évvel ezelõtt munkába menet, a metrón rejtélyes körülmények között elrabolták, s csak annyira emlékezett, hogy valami barlangvasúton utazva, elkábítva messzire vitték, majd mély önkívületébõl felocsúdva egy hajó fedélzetén találta magát egy fehérköpenyes férfitársaság közepén. Közölték vele, hogy klónozott petesejtet ültettek a méhébe; s mindaddig a hajón kell maradnia, ameddig a magzatát meg nem szüli. Egyikük nevét sem sikerült ‘azonosítania’, de mintha gyakran hallotta volna megszólításként az ‘anti....’ professzor szóösszetételt. A hajó legtöbbnyire a part közelében horgonyzott, vagy lassan haladt tova különbözõ irányokba, majd visszafordult, s kezdõdött megint elölrõl a látszólag céltalan le-fel cirkálás. Az édesanyja sokáig nem is sejtette, hogy hol s merre járnak, mígnem a tengerrõl a szárazföld felé bámészkodva egyszer csak felismerte az olasz partokat. A kilenc hónapos együttlét alatt elrablói egyáltalán nem bántak rosszul vele, a kiszolgálás pedig igen jónak volt mondható: gyakorlatilag minden finomsággal ellátták, ami szem-szájnak ingere. Valami ‘anti....’-termelésû vörösbort adtak inni étkezéskor, amit ‘sangrijának’ neveztek, noha ízre nem hasonlított spanyol megfelelõjére. Ha a fedélzeten éppen összetalálkozott az ‘orvos-csoporttal’, kaján-huncutul ujjukkal mutogattak rá, miközben a ‘rossline’ angol (?) szócskát ismételgették, amit lelki-furdalásában ‘rosszlány’-nak értelmezett. Jezowski anyja problémamentesen ki-hordta és megszülte kényszerû magzatát, akit - még hallotta - Jakabnak neveztek el, majd elvették tõle, hogy soha ne láthassa többé. Hat héttel késõbb visszavitték elrablásának színhelyére, a budapesti metróra, ahonnan gond nélkül hazatalált. A vele történtekre hosszú hónapokig egyáltán’ nem emlékezett - talán elektrosokkal törölték az emlékezetét -, így férjének, Jezowski apjának sem magyarázhatta el, hol is volt több mint tíz hónapon át. Majd mikor az emlékképei apránként vissza-tértek, mély depresszióba zuhant, amelybõl csak nagynéha, órákra tért magához. Még megírta édes fiának, Barnabásnak szóló levelét, borítékba tette, lezárta és átadta férjének, hogy majd egykor a saját végrendeletével együtt ‘juttassa’ közös fiuk birtokába. Majd öngyilkos lett. Jezowski ekkoriban több éves tanulmányokat folytatott Amerikában, s fogalma sem volt a valódi eseményekrõl, ha furcsállotta is, hogy szülei leveleiben mindig az apja írt az anyja nevében is. Úgy tudta, hogy édesanyja baleset áldozata lett... Jezowski édesapja tehát meghalt, anélkül, hogy valaha is megtudhatta volna, mi történt valójában a feleségével, Magdával. Mivel nem bontotta fel a borítékot; a titok csupán Jezowski Barnabás kezében oldódott meg... Kezében a levéllel, - hõsünk mélyen elgondolkodott. Ember-klónozás 17 évvel ezelõtt? És milyen céllal, és miért pont az õ édesanyját rabolták el? És kik? Azonnal megérezte, hogy a történetben szereplõ neveknek valamiképpen különös jelentõségük van, de sehogyan sem tudta összerakni a mozaikokat egy egységes képpé. Aztán a fejéhez kapott, amikor rádöbbent, hogy õ Barnabás, a klónozott ‘féltestvére’ pedig: Jakab! Mert eszébe jutott, hogy az esszénus, vagy gnosztikus evangéliumok tanúsága szerint két ikertestvér-Jézus volt; - Jézus-Barrabás, akit a rómaiak keresztre feszítettek, s Jézus-Jakab (Igaz Jakab), aki ikertestvére halála után (saját haláláig) a Jeruzsálemi Egyház vezetõje lett...


Amíg a gondolatai ekként kavarogtak, megszólalt a rádiótelefonja. A vonalban Mesznyik Koszmer volt, a Nemzetközi Barlangász Szövetség elnöke. „Te Barna, itt van nálam egy fiatalember Olaszországból, aki azt állítja, hogy ikertestvéred! Nem tudnál beugrani hozzám, megvárunk!” - mondta. Jezowski ráállt, s elindult Dél-Budáról Óbudára. Nem mondhatjuk, hogy repült volna a boldogságtól...


Közben újra csak gondolkodott: „Azért ez nem semmi! Szép kis hagyaték maradt rám az apámtól! Anyámat elrabolták, klónozott ‘féltestvérem’ van, nem tudjuk kinek a testébõl való, anyám öngyilkos lett, apám meghalt, míg mit sem sejtett az igazságból; én meg most útban vagyok a NeBaSz felé és fogalmam sincs róla, ki az, aki az ikertestvéremnek hazudja magát? Mit akarhat tõlem, és fõleg mért ‘a Barlangászoknál’ akar velem találkozni?! Érzékeny orra azonban a langyos szélben már megérezte saját karmája, a kérlelhetetlen végzet szagát...


Mesznyik Koszmer elnökön, aki kiismerhetetlen tekintete ellenére mindig ura volt önnön és szûkebb-tágabb környezete helyzetének; - ezúttal némi zavarodottságot látott tükrözõdni. Azt sem tudta, melyik lábára álljon. Kiszaladt Jezowski elé a folyosóra, hogy ne érje meglepetés ifjú ‘féltestvérével’ kapcsolatban: „Te, Barni, ez a te fél-öcséd kiköpött olyan, mintha te lennél, 16 éves korodban, - persze, csak, ahogy visszamenõleg elképzellek! Fantasztikus!” - mondta álmélkodva. Aztán együtt beléptek Koszmer hivatali szobájába. Jezowski megtántorodott a fiatalember láttán. Gyakorlatilag ‘egy idõutazóval’, a kamaszkoron már túl lévõ ifjú önmagával nézett farkasszemet! Üdvözölték egymást, majd leültek. „Kedves Bátyám! - kezdte Jezowski öccse - Kérlek, ne csodálkozz, és ne gyanakodj, - én valóban a te kései ikertestvéred vagyok! Mindjárt megtudod, miként lehetséges ez, bár már most, jó elõre megjegyzem, hogy a megbízatásom abszolút titkos - ezért is jöttem, s hívtalak ide a NeBaSz épületébe, hogy profánok semmiképpen ne zavarhassanak. Noha errõl a beavatatlanok semmit nem tud(hat)nak; az ember klónozása már jóval hamarabb sikerrel járt, mint azt bárki is gondolná. Én magam a ‘Rosslyn-projekt’ néhány legelsõ, de semmiképp sem ‘prototípus’-klónjainak egyike vagyok. Tizenhét évvel ezelõtt álmodban a hajad alól, a fej-bõrödbõl vettek ki észrevétlenül (feltûnés nélkül) néhány hibátlan sejtet, melyek egyikébõl lettem. Elrabolt édesanyád hordott ki és szült meg egy, már akkor is a Földközi-tengeren cirkáló hajón. A klónozó projekt vezetõje - talán hallottad a nevét - bizonyos Severino Antinori professzor; az én szellemi-alkotó, más szóval ‘konstrukciós’ apám.” - fejtette ki küldetését. „Hogyan bizonyítod, hogy az én klónozott ikertestvérem vagy?” - tudakolta Jezowski rezignáltan. „Majd este, csak Neked, a szállodában megmutatom!” - válaszolta ‘Jakab’.


Mesznyik Koszmer csak nézett, mint a moziban. Hol az egyikre, hol a másikra pislantott sandán, és alaposan ki volt akadva. Éppen 17 éve volt a Nemzetközi Barlangász Szövetség nagymestere - nagyjából azóta, amikor Jezowski Jakab megszülethetett. De sem a projektrõl, sem a klónozás sikerérõl, sem ikertestvérek küldetésérõl nem értesült soha. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, mint akit be-ültettek a hintába holmi profánok. „Gyerekek! Ne ba....tok ki velem! - kiáltott fel a NeBaSz elnöke - Én ebben az egészben csak úgy hihetek, illetve vehetek részt, ha elõbb megszerzem a Royal Society, a Máltai Lovagrend és a Prieuré de Sion jóváhagyását. Addig kénytelen vagyok úgy kezelni mindkettõtöket, mint a saját magán-barlangomba kvázi betolakodó illetéktelen profánokat, akik visszaélnek a vendégszeretetemmel, s szakrális illetve közmondásos toleranciámmal!” - ezzel nagy dérrel-durral kiment a másik szobába, s ott elkezdett telefonálni. A két, egy-mással úgy 17 évnyi fáziskésésben lévõ Jezowski-iker fürkészve nézte egymást. Koszmer meglepõen gyorsan visszatért; az arcán hivatalos, hervadt mûmosoly: „Az említett barlangász hatóságok furcsa módon mindenrõl tudnak, s elismerték a küldetéseteket. Kértek engem, hogy mindenben legyek a segítségetekre. Sikerre fel, viszontlátásra!” - mondta, s maga elõtt kitessékelte a Jezowski-fivéreket.



Jezowski Barnabás elgondolkozva kísérte el ‘öccsét’ a közeli szállodába, amely ‘A Hiúz Szeme’ beszédes névre hallgatott. Felmentek a lifttel Jakab szobájába, s kényelembe helyezték magukat. „Nos, hogyan bizonyítod?” - kérdezte Jezowski. Ikeröccse felállt a fotelbõl, egyik bõröndjéhez lépett, s kivett belõle egy olyasféle szerszámot, ami elsõ ránézésre elektromos hajnyírónak látszott. „???!” - „Ne félj, semmi rossz nem fog történni! - nyugtatta Jakab - Csupán annyi az egész, hogy a koponyatetõdön, a kálvárián egy kicsit belenyírok a hajadba!” - „Jó, de utána pedig én a tiédbe!” - válaszolta Barnabás. Miután megtörtént a hajtincsek ‘eltávolítása’, Jakab erõsfényû kis zseblámpát vett elõ, Barnabás kezébe nyomta, s lehajolt: „Világíts a fejemre, mit látsz a bõrömre bélyegezve?” - „666; - ez az Antikrisztus jele!” - kiáltotta Jezowski. „S most leolvasom a tiédet! - így Jakab - 144000, az elõre kiválasztott Szentek száma!” - a lámpa kialudt, sötét csend lett.


„Mi ez az egész, mi történik velünk?!” - kérdezte reszketve Jezowski Barna.


„Te nem olvasol Újszövetséget? Tessék, nézd, itt áll a Jelenések Könyvében!” - mutatta a bátyjának Jakab a megfelelõ szövegrészt.


Csak nézték egymást szótlanul, a hangulatlámpa halovány világánál.


Aztán a szállodai telefon csörrenése törte meg a szakrális csendet, a portáról.


„Jezowski urak? Vendégeik érkeztek! Lejönnek, vagy felmehetnek?” - hangzott.


„Jöjjenek fel, várjuk õket!” - felelték egybehangzóan.


S az ajtóban kisvártatva megjelent David Rockefeller és Habsburg Ottó.


Hogy miért jöttek; - hamarosan megtudjuk.



A magyar nép körkörös megvezetése



Vak vezet világtalant, mert a mi vezetõinknek fehér bot a stafétabotjuk.


A dolgozatom megírására egy barátomtól kaptam a megbízást, akinek lapja ugyan szintén nincs, esze viszont annál több, minthogy saját maga írjon ilyesmiket!


Más botjával (vak bottyánjával) - az enyémmel - verné a csalánt...


Kivel is kezdjem?! Ariadné fonala melyik boldogabbik végén? Raszkolnyikovval, Raszmusszennel, Szatmárival? Na, melyik is a kakukktojás? A Raszmusszen. Ez csak szabad asszociációként jutott az eszembe, ámde mégsem egészen a fantázia terméke. Az írás legelején ugyanis még el-elkalandozom. Invokáció lenne?!


Valamikor az 1990-es évek közepe tájékán Klagenfurt mellett, a Maria-Wörth-i tavaknál bécsi szeletet ebédeltünk egy tó melletti étteremben. Majdhogynem a torkomon akadt a finom falat, amikor egy zajos társaság (dánok?) hadonászni és üvöltözni kezdett mellettünk, midõn profilból és szembõl is szemügyre vehettek.


Annyit megértettem, tán azt hiszik rólam, valami Rasmussennel vagyok azonos. Miután ‘felismerni véltek’, azonnal hangos nemtetszésben törtek ki, amit tovább fokozott látható (gesztikuláló) ellenkezésem, tagadva Rasmussen mivoltomat.


Amire lenyugodtak, a pincér szemfülesen elvitte a maradék fél víner-sniclimet...


Feltûnés nélkül mi is távoztunk. Mára már tudom: Anders Fagh Rasmussen dán miniszterelnök - Lovas István múlt heti cikkében a rejtélyes Bilderberg-találkozó egyik állandó tagja. Súlyos veszély (lehet), ha valaki ilyesvalakinek az alteregója.



Az igazi álnevûek azonban ma is itt vannak közöttünk.


Tételezzük fel, hogy a globalizáció nem sorsszerû természeti csapás, nem spontán társadalmi kataklizma, de még csak nem is a technológiai fejlõdés által gerjesztett jótékony átalakulás vagy éppen a haladás tetõfoka. A globalizáció kétségtelenül a tõke, a pénz és a világhatalom legvégsõ koncentrációja (vö.: V. I. Lenin: „Az imperializmus a kapitalizmus legfelsõbb foka.” - Nem: a globalizáció!), amit persze a gazdasági növekedés, a profit - országhatárokon keresztbe-kasul átívelõ - féktelen hajszolása okoz. Ugye azért mégsem szükségszerû, hogy a bûnök és a bûnösök integrációját haladásnak tekintsük!? Mert a profit és egymás hajszolása közben a szervezett emberiségbõl minden kivész, ami emberi.


A hatalom - mint tudjuk - a más emberek feletti korlátlan rendelkezés ‘joga’. Ami eleve gyanús, hiszen ez eredetileg Isten gondviselõ privilégiuma. És hol vannak ezek a fehér bottal tévelygõk Isten bölcsességétõl! A hatalom koncentrációja azt is jelenti, hogy a korlátlan rendelkezés joga egyre több emberre, nemzetre, egyre nagyobb földterületre, egyre értékesebb összvagyonra terjed ki. Ellenõrizhetõsége folyamatosan csökken - ugyanakkor kihirdetik, hogy ez a társadalmi rendszer a liberális demokrácia csúcsa. Tegyük fel, hogy a hatalom végsõ koncentrációja a Világállam. Tegyük fel, hogy ez a világállam nem összeesküvés, nem jó és nem rossz: egyszerûen csak létezik, mint a tölgyerdõ, vagy a tojásos nokedli. Tegyük fel, hogy ez a létezõ világállam egyidejûleg többféle nyilvános és titkos, legális és illegális, legitim és illegitim, természetes és jogi képzõdmények, állami és magán szervezetek, horizontális és vertikális kapcsolati rendszerek erõs szupranacionális integrációja - összegzõdése, egységesülése és szintézise! Nemzetek feletti civil és gazdálkodó egységek összefonódása és eggyé olvadása a mélyben, míg nemzet- államok összekapcsolódása a felszínen. A gazdaság, a gazdálkodás, a tõke és a munkaerõ hatékonysága eggyé összegzõdik (uniformizálódik és egybeforr); - a nemzetállamok jogrendszere egységesül, s a határaik elmosódnak. A folyamatok szintézisét egy szellemi háttérerõ irányítja: tervezi, szervezi és végrehajt(at)ja.


Tegyük fel, hogy a globális világállam - ha már egyszer létrejött! - lényege szerint viselkedik, vagyis hatalmát a teljes glóbuszra igyekszik kiterjeszteni. Tegyük fel végezetül, hogy a globalizáció a világ végsõ újrafelosztása, ami alól a földgolyó egyetlen négyzetmétere sem vonhatja ki magát, feküdjék akár bármelyik nemzet-állam legszabadabb zugában vagy vámszabad-területén.


A globalizáció tehát koncentráció, integráció és - centralizált gyarmatosítás.


Ámde a hatalom koncentrációját és centralizációját, az új minõség, a Világállam az egyeduralmát nem fegyveres erõszak útján, sõt, a nemzetállamok leigázásával (megsemmisítésével) éri el, hanem épp a liberalizáció és a közéleti demokrácia látszólag minden határon túli kiterjesztésével! Mindezt az a zseniális (és ördögi!) társadalompszichológiai felismerés táplálja, miszerint a személyi szabadságjogok és a magántõke-vagyonok teljes liberalizálása, libertinus szabadjára engedése, érvényesítésük fetisizálása; s a dzsungel-törvények, az állatias ösztönök de facto egyeduralkodása majd de jure is átrendezi a világ erõviszonyait: megszûnnek a jogi korlátozások, eltûnnek a nemzetállamok s létrejön a rejtõzködõ, személytelen szupranacionális magántõke globális világuralma. Az evolúció vége: a világállam. Törvényszerû, hogy ebben a liberális-demokratikus, világméretû õspocsolyában csak a ragadozó halak járhatnak jól; mindent gondolkodás nélkül felfalnak, ami a közelükben gyanútlanul úszkál; s mire a víz kitisztulhat, néhányan óriásira nõttek, akkorára, hogy természetszerûleg az övék minden hatalom a kicsik és a békések felett. Ekkor összefognak, és erõvel jogilag is létrehozzák a Világállamot.



A globalizáció tehát a végsõ gyarmatosítás és újrafelosztás is egyben.


Magyarországot már többször felosztották, most végleg gyarmatosítják. A Világ-állam konzerválja a kialakult gazdasági fejlettségi kaszt-viszonyokat - a gazdagok gazdagok, a szegények örökre szegények maradnak. De a globalizáció emellett a forradalmak, a szabadságharcok végsõ alkonya is, hiszen az orwelli világhatalom azonos típusú vízágyúi vigyáznak a világbékére a glóbusz felszínének minden négyzetméterén. Olyan kontraszelekciós biztosítékokat építenek be a rendszerbe, amelyek eleve lehetetlenné teszik, hogy egy nemzetállam és egy nemzet ne csak jogilag legitim, hanem a nemzetet valóban összefogni képes, tehetséges, bátor és bölcs vezetõket válasszon magának. Ilyen garancia volt: a forradalom helyett a rendszerváltás, amely után már nem léphetsz még egyszer ugyanabba a folyóba...



Totális csalódás! Félévszázadnyi szabadság-szomjúhozás után lábvíz-ízû politikai limonádé. Mindenki azt hihette, hogy valami újszerû, grandiózus dolog, általános felvirágzás következik - ehelyett kiderült, hogy a rendszerváltás csak az ÁFA és az SZJA globális legitimációja, amelybõl (egy tõrõl!) csupán a bankok körkörös konszolidációja; a showmanek és paparazzók filozófusokká, s a brókerek legitim államférfivá avatása fakadt. Az ország olyan primitív részvénytársasággá fajult el, amelyben az állami központ (a pók) vadászterülete a pénz polimerizált térhálója, egy újjászületett, globálisan kézivezérelt conexus.



A rendszerváltó-változtató vezetõink bizony kevéssé karizmatikusak! Gondoljuk csak meg: mit is tennénk, már csak merõ elõvigyázatosságból is, amennyiben - mint világállami ügynökök - éppen a felszabadult nemzetet igyekszünk integrálni!


Hát persze: megpróbálnánk semlegesíteni, elsõsorban azokat az erõket, amelyek keresztbe húzhatják a gyarmatosítók törekvéseit!


A./ Feloszlatnánk, bekebeleznénk a Kereszténydemokrata Pártot (a hitet).


B./ Megosztanánk, szétvernénk a Kisgazda Pártot (a földet).


C./ Felszámolnánk és újraszerveznénk a nemzeti értelmiség pártját.


A kereszténydemokrácia - különösen Magyarországon és Lengyelországban - potenciális kockázati tényezõ, hiszen a népesség 60-70 %-át érinti. Sosem lehet tudni, hogy az emberek többsége egy adott történelmi korszakban épp mennyire fogékony Jézus Krisztus tanításai, azok igazsága iránt. Ha tilos hazudni, csalni, lopni, elárulni és ölni, akkor meghiúsulhat a polgárosodás, a privatizáció, a nép kisemmizése és megfélemlítése. A hit alapjainak szétverése elsõrendû tennivaló.


A kisgazdák képviseletének megszüntetése alapvetõ fontosságú tétel. Nemcsak arról van szó, hogy ‘a föld azé, aki megmûveli’, hanem fõként arról, hogy az áldott anyaföld a haza, ahol a sírjaink domborulnak. A kisgazdák akcióképes erejének likvidálásával már megteremtõdik a termõföld, a haza (el)árulásának jogi lehetõsége, érvényes ellenszavazatok nélkül. A termõföldjét és a hazáját veszített nemzet a saját sírhelyeit is csak lízingelheti.


A nemzeti értelmiség együttgondolkodásának, összefogásának megakadályozása tán a legfontosabb teendõ. Az értelmiségé, amely nem rendelkezik sem polgári egzisztenciával, vagyonnal, sem pedig földtulajdonnal. Az okos, tanult, mûvelt értelmiségi réteg a gyarmatosítás legveszedelmesebb ellenfele, hiszen ha nincsen már vesztenivalója - bármikor felkelést, forradalmat szíthat, s vezethet a rendszer ellen. Kiváltképpen akkor, ha az intelligenciája istenhittel, szilárd erkölcsiséggel, keresztény nemzeti érzülettel párosul. A gondolkodó értelmiséget körkörösen kell megvezetni.


Nem volt elégséges a potenciális árulók beépítése a legfõbb nemzeti pártokba (lásd: rendszerváltás) már megalakulásukkor. Ez szükséges lépés (volt) ugyan, de az események fejlõdése a továbbiakban sem bízható a legkisebb mértékben sem a véletlenre! Az áruló ügynökök éppúgy dolgozhatnak ‘visszafelé’ is, és akkor az elképzelések rendre csõdöt mondanak. Szükséges, hogy a veszélyesebb nemzeti pártok elsõszámú vezetõje zsarolható személyiség legyen - aki eleve lejáratja, holtvágányra viszi a választóit. Mire felocsúdnak, már odavan a történelmi esély, és egyre sûrûbb fonattá fonhatják körülöttünk a globális-liberális tyúkketrec anti-szociális hálóját.


Az elsõszámú kereszténydemokraták, akik szocikkal próbáltak meg szövetkezni.


Az a ‘szatmári’, aki országos közröhejbe fullasztotta a kisgazdák képviseletét.


A Raszkolnyikov, aki miatt antiszemitává bélyegezték a nemzeti értelmiség java-részét.


Mire a magyar nemzet megtisztulhatna, örökre lezárul(t) minden lehetõség.



Ebben az országban él:


A húsosfazék népe



Lead 1.: „Lehet, hogy a lakosság nagy része - legalább 38 százalék, de lehet, hogy még több - valójában irtózik mindentõl, ami új. Nem változást akarnak, hanem nyugalmat. Nem boldogulást, hanem megélhetést. Rövid munkaidõt, hosszú hétvégét. Soha nem kaphatják már meg, mégis reménykednek. ÕK A HÚSOSFAZÉK NÉPE.” Írta Bencsik András glosszájában, 2000. július 27-ikén.


Lead 2.: „Itthon vagyunk. A mában. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) toronymagasan vezeti a népszerûségi listát. Ha most lennének a választások, nyerne; egymaga közel 60 százalékot érne el. Ha most lennének a választások, a polgári-nemzeti pártok hatalmasat buknának. Ez a realitás. (...) Az Orbán-kormány csak akkor maradhatna a helyén, ha a cselekedetei jó hírét el tudja mindenkihez juttatni. E szempontból mellékes, hogy a cselekedetei jók-e, vagy rosszak, s hogy egyáltalán megtörténtek-e. Csak a látszat számít: a média.”
Írta Bencsik András a következõ heti glosszájában, 2000. augusztus 3-ikán.



A második idézett újságcikk „tényként” állítja a magyar életszínvonal korszakos változásairól (még 2000-ben) az alábbiakat:


(1) A Horn-kormány a hetvenes évek szintjére vetette vissza azt.


(2) Most (már) a nyolcvanas évek elejének szintjén vagyunk.


(3) Az igazán kedvezõ hatások csak most kezdik elérni a társadalmat.



A leghatározottabban ellene vagyok, hogy az amerikai történelmet kritika nélkül leutánozni vágyó hajlamunkban a kommunizmust, a kommunistákat, a reform-kommunistákat és a kriptokommunistákat, az összes posztkommunistákat, sõt, esetleges túlbuzgalmunkban a szociáldemokrácia minden újrabimbózó válfaját is egyfajta generális boszorkány-üldözésnek vessük alá - a teljes körû likvidálás úgysem sikerülhet soha. Kétségtelenül rendkívül csábító a gondolat, hogy minden rosszat a szocialisták nyakába varrjunk, ám a valóság sokszorosan bonyolultabb.
A valós tények ugyanis a következõk:



ad 1. Az 1990. évi rendszerváltás az GDP-t és az életszínvonalat egyaránt a hatvanas évek végének szintjére vetette vissza, ami nagyjában-egészében mintegy 40 százalékos visszaesés. A Horn-kormány mûködésének valóban súlyos negatív következménye, hogy az életszínvonal mit sem fejlõdött - 1998-ban még mindig a harminc évvel korábbi szinten állt, ráadásul „a Bokros” felszámolta a maradék szociális vívmányokat is.


ad 2. Ám (2000-ben) sajnos egyáltalán nem áll(t)unk a nyolcvanas évek elejének szintjén! Az idézet gazdaságpolitikai és kvázi-matematikai képtelenséget is hord magában, hiszen - az említett tények ismeretében - implicite nem kevesebbet állít, minthogy az Orbán-kormány 2000-ig, rövid 2 éves regnálása alatt áthidalta a 30 éves szakadékot, s szociális idõutazása eredményeképpen visszatérhetett hozzánk a gulyáskommunizmus!


A hetvenes évek közepétõl a nyolcvanas évek elejéig terjedõ, mintegy 5 éves periódusban (1975-1980) minden idõk egyik legmagasabb magyar életszínvonalát produkálta és mondhatta magáénak az ország dolgozó népe - akkoriban éltünk a legjobban, mint ezt nemrég Thürmer Gyula (Munkáspárt) is kinyilatkoztatta volt.



ad 3. Hát...! Ez az, amitõl mindannyian komolyan félünk! Mert amennyiben az elmúlt évtized tendenciái tovább folytatódnak, - úgy kettõezer-kettõre a magyar életszínvonal folytatólag csak alulról döngeti a hatvannyolcasat...



Ebben az országban!


Ebben az országnak látszó tárgyban!


Ahol a húsosfazék depressziós népe él...



Mert a felvezetõ két idézetbõl (lásd: lead 1. és 2.) is minden kétséget kizáróan kiderül, hogy fura, nagyon fura nép él ebben az országban! Ez a bugyuta nép a lelke legmélyén még mindig atavisztikus (szkíta vagy párthus) örökségét kutatja, nyereg alatt puhítja a húst, bõ gatyában táncol, és a maga fõzte fütyülõs barackot issza, mert nem hajlandó beletörõdni, hogy már az is jövedéki termék...



(1) „A lakosság nagy része valójában irtózik mindentõl, ami új.”


(2) „Nem változást akarnak, hanem nyugalmat.”


(3) „Nem boldogulást, hanem megélhetést.”


(4) „Rövid munkaidõt, hosszú hétvégét.”


(5) „Soha nem kaphatják már meg, mégis reménykednek.”


(6) „Az MSZP toronymagasan vezeti a népszerûségi listát.”


(7) „A választásokon nyerne; - közel 60 százalékot érne el.”


(8) „A polgári-nemzeti pártok hatalmasat buknának.”


(9) „Csak a látszat számít: a média.” (Vagyis: a Demokrata?)



A Magyar Demokrata hetilap, a legelején Bencsik András heti glosszáival - hogy, hogy nem - szintén a magyar média szerves része. Mi több, meghatározó eleme, hiszen hozzá hasonló „szókimondó színes hetilap” nincsen még egy. Cirka 60-80 ezer, jórészt értelmiségi polgár, állampolgár olvassa hétrõl-hétre. Ráadásul, mint tudjuk: a mérõmûszer mûködése is befolyásolja a mérések eredményét; - ebbõl következik, hogy a Demokrata által közölt reprezentatív közvélemény-kutatási adatok részben éppen hogy a méréseket eszközlõ lap befolyása következtében olyanok, amilyenek. Azt is érdemes megemlíteni, hogy aki a Demokrata által feltett kérdésekre egyáltalán válaszol (szóba áll a riporterrel!), az már egyszer választott, - hiszen a regisztrált bal-liberális többség nagyrészt válaszadás nélkül megy tovább az utcán...! Amibõl persze még az is következik, hogy amennyiben a Demokrata a felmérései alapján 38-60 %-ra taksálja az MSZP-szimpatizánsok arányát, akkor az valójában legalább 70-80 %, vagyis kettõezer-kettõben jó nagy csinn-bumm várható; könnyen lehet, hogy közel 386 bal-liberális képviselõje lesz a magyar parlamentnek. Mert ha feltûnt az eddigiekbõl, ha nem - ez a történet, Bencsik András története arról szól, hogy a magyar, a húsosfazék népe haszon-lesésbõl MSZP-rajongó!



A felvezetésbõl kiemelt, fentebb pontokba is szedett kilenc állítás nagyjából az alábbi görbe-tükröt tartja a magyar nemzet, a magyarság, a gens hungarica elé:


A magyar ember maradi gondolkodású, bigottan konzervatív, nem érzi a változások (New Age) szelét, bõ gatyában szalad Európa felé. Semmi újat nem akar elfogadni, ostobaságában nem látja be, hogy a Fidesz egy zseniális új nemzedék pártja, mely az antall-i hagyományok méltó és hûséges örököseként, folytatójaként vezeti a népet a Kánaán felé. A magyar nép súlyos idegbeteg, mert már kizárólag a nyugalomra vágyik. Minden apró változás kibillenti érzékeny egyensúlyából - a legjobb tehát, ha kihagyjuk mindenbõl, különben netán még kárt is tesz magában. Ez a nép mindig képes aprópénzre váltani a jövõjét. Egy kis megélhetésért elkótyavetyéli a boldogulását, - az MSZP által beígért 3 forintos benzinért, 3,60-as kenyérért, 3,80-as kolbászért és 3,90-es kõbányai sörért lemond a hosszú távú boldogságról, amit a Fidesz igyekszik és tudna is (!) nyújtani a számára. Ilyen a húsosfazék népe! Rövidlátó, csak nem akarja észrevenni, hogy országmegváltó-nemzetépítõ tervek realizálása lett itt a tét. Pedig milyen gyorsan újjáépült Magyarország 1945-ben és 1957-ben!
Azokban az idõkben az idegen, szovjet megszálló csapatok tankjaival és gép-pisztolyaival a hátunkban, lerombolt országot kellett felvirágoztatnunk, szinte a semmibõl. Hamis eszmék zagyva parancsait írták jelmondatul címerünktõl megfosztott lobogónkra; mégis egy emberként építettük a szocializmust, a jövõ hazug társadalmát! Ma pedig?! Független és szabad Magyarországon élünk, amely csak a miénk, amelynek jövõjét kizárólag magunknak, gyermekeinknek és unokáinknak építjük - és mégsem akarjuk meghosszabbítani a munkaidõt a hétvége terhére? Miféle szocialista mákony, õsi magyar átok ül a nemzeten??
Miért is nem látjuk tisztán a polgári jövõ gyümölcsöktõl roskadozó fáját?
Mert a gonosz bal-liberális média manipulálja a magyart: szépnek láttatja a csúf MSZP-t, és befeketíti a jövõnk zálogát, a polgári kormányt. Mélységesen ostoba, megvezethetõ és gyarló-esendõ (rosszra hajló) az a nép, amely hagyja, hogy harmadszor is becsalják ugyanabba a primitív csapdába - de kétszeresen is az, hogyha önként és dalolva veti magát áldozatul a posztkommunizmus hiénáinak, hogy szakadt bõre még megmaradt foszlányait is lenyúzhassák fáradt testérõl. Megérdemli a sorsát ez a magyar, mert sajnos stabilan „A HÚSOSFAZÉK NÉPE”, s mint ilyen csak a teli bendõjével törõdik, meg a hosszú hétvégével, ahelyett, hogy kultúrálódna, szorgalmasan dolgozna, nyitott lenne minden pozitív változásra, akár az angol, a holland s a norvég!



De hol van, hol is lenne itt az olcsó hús, meg a híg lével teli fazék?! Mert sem húst, sem lét, sem fazekat nem látunk - csak nagyon drága, vagyis egy cseppet sem „ingyen” cirkuszt! Mert mi a látszat, és mi a valóság?


A látszat: a növekedés, az egyensúly, a sima szövegek, az úniós blõdli.


A valóság: a felszín alatt tomboló indulat, a vak gyûlölet és az árokásás.


A kontraszelekció, a pótcselekvés, a mellébeszélés, az alkotás színlelése. Hogy a magyar reálbér épphogy a villanyszámlát fedezi - kit érdekel...?! Ez az apróság csak a húsosfazék népét foglalkoztatja, kultúrálódás helyett. Nem értik, nem méltányolják, hogy a durva orosz hangsúlyt és nyelvezetet már régen felváltotta a dallamos, finom, angol akcentus - õk továbbra is kizárólag a hasukra gondolnak, s visszavárják az „orosz” húsosfazekat.


A faluban, ahol élünk - a húsosfazék népe él. Szemernyit sem gondolnak az eeropúmóra, sokan sohasem hallottak róla, megint mások azt hiszik, hogy az a szovjet légitársaság fonetikus neve lehet. Ámde ezen a ponton bizony az egyszeri magyar parasztgyerek csak leteszi kezébõl a Demokratát, s legott megkérdezi: „Apu, mi az az ‘eeropúmó’?!” Apu csípõbõl válaszol: „Kisfiam, az ‘eeropúmó’ az Európai Úniót jelenti, Horn Gyula akcentusában!” Na itt most a reklám helye van, hát lehet jót röhögni, amúgy vidám angol riporterek módjára, akárcsak a júrószporton: „Háhá, háhá, just look at this: what a wonderful race!” Szóval nem tudják, hogy milyen az Európai Únió, ahová sietve megyünk. Mint ahogy korábban a Brezsnyev-doktrínáról sem hallottak soha; - éppúgy, amint késõbb nem hallottak a máltai megegyezésrõl, vagy a rózsadombi paktumról sem. Ezek az egyszerû emberek bizony nem ismerik még a Máltai Szeretetszolgálatot sem; nemhogy az illumunátusok rendjét vagy a bilderbergi csoportot. (Bár az utóbbiról már olvashatnak s megtudhatnak egy keveset a 2004. január 9-iki Lovas-cikkbõl, a pénteki Magyar Nemzetben.) Ma még fecseg a felszín és hallgat a mély. Halk beszédû; szalonnához, vöröshagymához és vörösborhoz szokott, cserzett bõrû és szomorú tekintetû kócos kis emberek ülnek kört, egyre kisebbedõ családi húsos-fazekaik körül; éjjelente egy nagy-nagy közös húsos-bödönrõl álmodnak, melybõl bárki szükségletei, étvágya szerint ehetne. De már csak répára s gyökerekre futja belé; ámbár azokat is a messzi Hollandiából hozzuk be, méretesen számolatlanul. Az egykori húsosfazék népe mára kényszervállalkozó, s kényszerbõl vegetáriánus lett. Hogy mielõtt kipusztul, megtisztuljon a mérgektõl, amiket megétettek vele.



Írtam eredetileg 2000. augusztus 21-ikén; - alig kellett mostanra „felújítanom”.


A nem legitim hatalom



Legitim: aki/ami törvényes, jogszerû, jogfolytonos; például - a trónörökös.


Tágabb értelemben: jogosnak elismert, elfogadott, méltányos, igazságos. Személy esetén olyasvalaki, akinek befolyását, beosztását, rangját, kiválasztottságát vagy elhivatottságát; rátermettségét, küldetését, uralkodását és hatalmát senki nem vitatja, mindenki elismeri.



Valamikor a régmúltban minden hatalom közvetlenül Istentõl származott.


A földi uralkodó minden esetben kizárólag csak a fõpapok kiválasztottja lehetett. A maják királya és az egyiptomi fáraó felkent személyét, szent sérthetetlenségét egyaránt a fõpapi sereglet „isteni kara” õrizte/vigyázta, garantálta. A jog és a törvények mindig isteni kinyilatkoztatáson alapultak, melyek erkölcsi tisztaságát, megfellebbezhetetlen igazságát nem kérdõjelezhette meg senki, így betartásukat a földi hatalom mellett Isten tisztelete is kötelezõvé tette.


A Mózes kõtábláira vésett tízparancsolat elõírásai mindmáig örökérvényûek.



A Római Birodalom volt az elsõ imperialista világhatalom. Római és birodalmi hatalma egyaránt alapvetõen világi természetû volt, ugyanis a császárok „isteni küldetése” csupán a grandiózus cirkusz maximusz hangzatos blöffje, amelyben szinte kizárólag csak az õrült császárok hihettek.


A totális diktatúra gátlástalanságát az egy igaz Isten nem szentesíthette.



Cseppet se’ véletlen, hogy a mai amerikai monstre-monumentális történelmifilm-gyártás valójában nem nagyon tud mit kezdeni Róma már-már képtelennek látszó túlhatalmával, így a legjelentõsebb filmalkotásaiban - Ben Hur, Quo Vadis, Spartacus, Julius Caesar, Cleopatra - a császárok valós hatalma egyszerre tûnik végtelenül ünnepélyesnek, rettenetesnek és nevetségesnek.



Jézus Krisztus - illetve az Atya! - hajszál pontosan idõzítette a megváltó földre jövetelét, 33 évnyi tanító küldetését, áldozatát: kereszthalálát és feltámadását; azért is jött, hogy Rómát leleplezze, ellehetetlenítse és felbomlassza; büntetésül, mert féktelen tobzódásában, orgiájában visszafordíthatatlanul megtagadta Istent.


A megváltás a legjobbkor jött: a kereszténység létrejötte, a római egyház helyre-állította a status quo-t, a deus ex machina jogfolytonos, legitim mûködését.


Isten ezután évszázadokon át viszonylag zavartalanul vigyázhatott a földi fejlõdés folyamatainak jogfolytonosságára, egészen a XX. század elejéig, amikor elõretört a Sátán. A kommunizmus, a fasizmus, a liberalizmus - s a világpénz állama.


A teljes XX. század története a Sátán, az Antikrisztus fényes gyõzelme.


A diktátorok (Lenin, Sztálin, Hitler, és ?) istentelen rémuralma mellett, alatt és után észrevétlenül kifejlõdött a világpénz nem kevésbé istentelen libertinus réme, mely a személytelenség kontraszelekciójával igazából a selejt kollektív hatalmát valósította meg a kreativitás, a hit és az erkölcs felett. Hamis szabadelvûségével az egyén csak pürrhoszi gyõzelmet arat Teremtõjével szemben, aki továbbra is „makacsul elõírja” számára elkövetett bûneinek õszinte megbánását - azért, hogy nagylelkûen megbocsáthasson. A liberális demokrácia jelszavával megvalósul(t) az õsi, élvhajhász csordaszellem, a káinok (magyarul: kajánok) csoportos uralma, amelynek lényege szerint a nép ‘önként és dalolva’ választja urául a pénzt, saját lelkiismerete ellenében.



A demokrácia eredetileg ókori görög vívmányként született meg. A római világ-birodalom gyorsan el is törölte a népuralmat, s a glóbusz totális gyarmatosítását egyfelõl „az isteni császár”, másfelõl „a római polgár” égisze alatt; - nevében és érdekében vitte véghez. Nem véletlen, hogy most, amikor a globális fasizmus skizofrén diktatúrája bújik a demokrácia leple alá, - a nép helyett ismét a polgár, a világpolgár lép a történelem forgószínpadára. A világpolgár, aki tetõtõl talpig csak szemforgató, szemtelen és szenvtelen látszat. A népképviselõ illúziója!



A nép uralma - amely máig soha és sehol nem valósul(hatot)t meg a maga tiszta és tökéletes teljességében - azért bizonyulhatott olyan nagyon törékenynek, mert egyfajta átmeneti, „köztes formációt” valósított csak meg az emberi társadalom Istentõl való végleges elrugaszkodásában, amennyiben a hatalom égi eredetét a „népfelség elvével” helyettesítette, illetve cserélte fel.


Gondoljuk csak meg! Államalapító nagy királyunk, Szent István kardja, jobbja és koronája még ‘isteni’ (legalábbis „pápai”) eredetûek, amely ereklyéket legendák öveznek; sõt, a Szentkorona Tana szerint a hatalom és a föld, a haza tulajdonjoga magáé a Szent Koronáé...! Az eszköz így szentesíti a lényeget. Magyarország - Regnum Marianum - Szûz Mária országa...



Aztán néhány száz évvel késõbb felvirrad az újkor hajnala, és a nép, az istenadta nép! - közfelkiáltással a Duna jegén választja királyává azt a Hunyadi Mátyást, aki nem árpádházi, és már semmije sem isteni eredetû! A magyar történelemben nagyjából innen eredeztethetjük a népfelség elvét, miszerint az abszolút hatalom azé, akinek azt a nép önként, közfelkiáltással, egy emberként a kezébe adja.



A legnagyobb földi hatalom így tehát elõször Istentõl származott, azután átment örökösödésbe (nálunk: ez az Árpád-ház); késõbb - a demokrácia elõfutáraként? - „gyakorlati okból” s a népfelség elvébõl következõen: a választott személyé lett.
A gyakorlati ok: a hatalom s a közélet fokozódó/kötelezõ „istentelenítése” - volt. Ám ez sem tartott sokáig - az Igazságos Mátyás „demokráciája” kérészéletûnek bizonyult; a halála után visszatért a megszokott önkényuralom, amelyet immár isteni kötelékek sem korlátoztak. A Habsburg-dinasztia - többször is megismételt - trónfosztása pontosan amiatt volt szükségszerû, mert az osztrák uralkodó család hatalma Magyarországon sem isteni, sem népfelségelvû legitimitással nem bírt. (Furcsa paradoxon, hogy a XX. század húszas éveiben fellépõ politikai irányzat - amely a Habsburg-ház uralkodó jogait kívánta volna visszaállítani - önmagát legitimistának (!) nevezte el. Ottó ma is Európa lézengõ rittere, akinek a szél bíz’ elfútta a kalapját, és nem tud olyan méltóságteljesen futni utána, hogy ne váljék nevetségessé. A mondás állítólag a haza bölcsétõl, Deák Ferenctõl származik.)



A XX. században világszerte, Magyarországon is elszabadult a pokol. A hatalom „istentelenítése” folytán gomba módra szaporodtak el a Sötétség Zsarnokai, kik a tízparancsolatot, a népfelséget egyformán sárba tiporták. Szörnyû dolgok jöttek!


A bolsevizmus széjjel szórta magvait: exportálta a téboly vörös „forradalmát”.



Károlyi Mihály „szocialista grófot” Kun Béla és Szamuely Tibor rémei követték. Horthy Miklós ellentengernagy/kormányzó fehér (-terror) lovon jött utánuk...


Szálasi „nemzetmentõ” lett a csúcsdísz a magyar katasztró-fa legtetején...


Rákosi Mátyást - kicsit késõbb - Kádár János és Aczél György démonja követte. Ám mielõtt gondolatban folytatnánk a sort - beszéljünk kicsit a forradalomról.



A forradalom a népfelség elve érvényesítésének messze legfontosabb mozzanata. A hatalom illegitimitását ugyanis kizárólag a szent nép képes/jogosult felismerni, amennyiben: (1) Az uralkodó puccsal, vagyis nem legitim választás útján kerül hatalomra. (2) Az uralkodó legitim ugyan, de késõbb méltatlannak bizonyul, mert felrúgja a népfelség elvét. (3) Hódító külsõ hatalom „nevez ki” uralkodót, a nép megkérdezése nélkül. Amikor a nép felismeri az uralkodó hatalom illegitim, nép-nyúzó vagy gyarmatosító jellegét, ex-lex állapotba kerül a társadalom: és a nép jogosulttá válik arra, hogy érvényt szerezzen a népfelség elvének, helyreállítsa az eredeti status quo-t. Ezt a helyreállítást nevezzük forradalomnak.



A XX. század minden borzalma abban gyökerezik, hogy a koncentrálódó földi hatalom nemcsak, hogy végleg szakított Istennel, de felrúgva a népfelség elvét is: megölte a szabadságot, vérbefojtott minden népfelkelést. Magyarországon a hatalom úgy 155 évvel ezelõtt veszítette el a jogfolytonosság maradék esélyének a lehetõségét is, az 1848-as forradalom és szabadságharc bukásával.



A világtörténelem mai három legnagyobb nemzete: az angol, a francia és az amerikai. Mindhárom éppen annak köszönhette a nemzeti öntudatának össze-kovácsolódását, hogy megvívta nagy nemzeti forradalmát, amelyben végsõsoron és végleg gyõzött a nép. A porosz és az orosz önámító nemzetek. Aztán vannak gyermeteg kisnépek, amelyek sohasem támadtak/nõttek fel, s lassan elolvadnak a globalizáció olvasztótégelyében.


Magyarország népe 1956-ban ismét elveszítette nemzeti forradalmát. Nincs még egy ilyen: kétszer is vívott, s egyszer sem gyõzött a nemzet. A XX. században az egész világon talán a miénk volt az egyetlen igazi, tiszta forradalom. Az 1956-os magyar forradalom után nem is volt több forradalom - talán egy sem. A népek lassanként valahogyan mind megfeledkeztek a népfelség elvérõl, és annak utolsó érvényesítési lehetõségérõl, a nemzeti forradalomról is.



Magyarországon 1989-ben sem gyõzött - nem is volt - forradalom. Az illegitim hatalom a választás látszatát keltve öltött divatos, új ruhát. Akár folytathatjuk is gondolatban a korábban abbahagyott névsort! A rendszerváltást, s a globalizációt nálunk nem választotta senki. Fogalmunk sem volt róla, hogy mik ezek!


A nemzetek elveszejtésének terve persze nem származhat Istentõl. A globalizáció semmibe veszi a népfelség elvét, tehát illegitim hatalom. A Római Birodalom a kereszténység elterjedése miatt omlott egykor össze, mert ez volt Isten akarata. A megváltás ereje úrrá lett a pogányság hatalmán.


Nem tudhatjuk, mit hoz, mert ugyebár: senkinek nincs megígérve a holnap. Isten útjai ma is kifürkészhetetlenek. Így hát: imádkozzunk és reménykedjünk! Holnap talán elérjük az alagút végét, s hirtelen a szemünkbe villan a feltámadás fénye.



Az áteredõ bûn és a vád tanúja


államadósság és privatizáció



Az Antall-kormány 20,5 milliárd USA-dollár külsõ államadósságot örökölt a Németh-kormánytól. Legalábbis politológus történetíróink szerint azért vállalta fel a felhalmozott adósság „jogfolytonos szolgálatát”, hogy biztosítsa az ország hitelképességét. A gazdaság reorganizációjához, konszolidációjához ugyanis még további kölcsönökre volt szükség; amit a külföldi bankok „csak úgy” adtak, ha nem kérünk elengedést, moratóriumot vagy átütemezést az 1990. elõtti hitelekre. Dr. Schamschula György, Antall József miniszterelnök személyes tanácsadója, késõbb a kormány közlekedési minisztere; a Demokrata hetilap hasábjain (1997. V. 29., 22-23. oldal) „Egy modern legenda” címmel a következõket írja: „... Azzal minden külföldi delegáció, szakember, politikai személyiség egyetértett, hogy Magyarország vállalja tovább az adósságszolgálat terheit. (...) Antall Józsefet mindenképpen arra akarták rábeszélni, hogy Magyarország vállalja fel az elmúlt rendszer által felhalmozott külföldi adósságot és törlesztését. Ez ügyben igyekeztek a problémát elbagatellizálni, és ‘általános segítségüket’ ajánlották fel, amely azonban sem konkrét formában, vagy visszahivatkozási alapként nem volt megfogalmazva. Az urak féltették bankjaik és kormányaik ide kihelyezett pénzét, és az volt a fõ szempontjuk, hogy az új magyar kormány az adósságszolgálat folyamatosságát és érvényét magára nézve kötelezõnek tartsa.” De amint a további eseményekbõl az kikövetkeztethetõ; - kellett lennie legalább még egy kölcsön-feltételnek, hiszen másképpen nem magyarázható meg: miért kezdõdhetett meg a spontán privatizáció még 1990. elõtt, miért hagyták hallgatólag jóvá a rendszerváltó kormányok „a nómenklatúrás” tranzakciókat, s egyáltalán: miért volt szükség az „állami” vagyon kampányszerû eladására a megfelelõ jogszabályok megalkotása elõtt, illetve a legelemibb elõkészítõ (pl. teljes körû leltár, vagyonfelértékelés, stb.) intézkedések megtétele nélkül?


Tovább idézve: „A másik, amiben nem ilyen erõs, de határozott befolyásolás volt érezhetõ - a privatizáció felgyorsítására vonatkozott. Éreztették velünk, hogy amennyiben Magyarország nem tanúsít renitens (sic!) magatartást az adósság-szolgálat kérdésében, úgy a fejlett tõkés államok hajlandók (sic!) állami garanciával elõsegíteni a vállalataiknak és a bankjaiknak a magyar privatizációba való belépését, az ide irányuló tõke-kihelyezést, ami egyben a magyar nemzetgazdaság élénkítését, átstruktúrálását jelentheti, s ez a csõd felé sodródó ország számára létfontosságúnak tûnt.” Az említett „történetírók” a nemzeti tõkénk kiválogatás nélküli, szinte azonnali, és gyakorlatilag maradéktalan kampányszerû privatizációját nem a „szabad-piaci” szereplõk (a nemzeti tõkés réteg) „megteremtésének szükségességével” magyarázták, hanem azzal, hogy rendkívüli sürgõsséggel bevételekre kellett szert tenni - egyrészt az állam-adósság visszafizetése, másrészt a szinte teljesen valutatartalék nélkül maradt ország fizetésimérleg-egyensúlyának, fizetõképességének helyreállítása céljából. Szerintük egyetlen pénzügyi forrásként, megoldásként a privatizáció kínálkozott...


Schamschula György errõl így emlékezett meg: „Antall József természetesnek találta: amennyiben Magyarország a nyugat-európai államok közé akar integrálódni, nem léphet fel azzal, hogy a piacgazdaság alaptörvényét, mely szerint a hiteleket vissza kell fizetni - felrúgja; és ebben a meggyõzõdésében gyakorlatilag valamennyi pénzügyi szakember támogatta is õt. Most, hét év távlatából is rá kell mutassak, hogy a korábbi magyar közgazdászok részérõl nem volt egyetlen számottevõ vélemény sem, amely az adósságszolgálat teljesítésével szemben hangzott volna el. Az alapgondolat az volt, hogy Magyarországnak mintegy 20 milliárd dollárra becsült külsõ adóssága mellett (akkor) nem volt jelentõs belsõ adóssága, és ezzel szemben a privatizálandó és privatizálható állami (!) vagyon mértékét jelentõs eltérésekkel (mivel hivatalos értékelés ugye nem volt!), de 40-60 milliárd dollárra becsülték. (...) Így tehát a leendõ kormányfõ elõtt az a képlet állt, hogy a privatizáció révén értékesítünk 40-60 milliárd dollárnyi állami vagyont, amibõl kifizetjük a meglévõ állami adósságot, és még jelentõs összegû pénz marad a gazdaság modernizálására, az államszerkezet átalakítására és nem utolsósorban szociális támogatásokra. Azt hiszem, hogy nem volt parlamenti párt Magyarországon, amely ettõl jelentõsen eltérõ gazdaságpolitikai koncepciót fogalmazott volna meg.”


A rendszerváltás után „az állam rendelkezésére” álló nemzeti tõke valós értékére csak nagyon hozzávetõleges becslések léteztek. Az eltérések mindenekelõtt abból fakadtak, hogy a privatizálható vagyon körét minden szakértõ másként határozta meg. Az idézet folytatása: „A privatizálandó és privatizálható állami vagyon nagyságát (értékét) jelentõs eltérésekkel, de 40-60 milliárd dollárra becsülték. Természetesen ebbe a privatizálandó vagyonba nem értették bele, az uralkodó közgazdasági felfogás szerint, azokat a privatizációs túlkapásokat, amelyeket a Horn-kormány nemzetünk sérelmére (sic!) késõbb elkövetett (energia-hálózat, infrastruktúrális hálózatok, állami gazdaságok, stb. magánosítása).”


A nemzeti mûködõ tõke (szándékosan nem állami vagyont írok, hiszen amirõl beszélünk, korábban a magyar nép társadalmi tulajdona volt!) kampányszerû privatizációja kétségbeejtõen negatív végeredménnyel zárult. Az a kormányzati (pre)koncepció, amely a nemzeti vagyonunk profittermelõ hányadának külföldi befektetõk részére való értékesítése árbevételébõl kívánta volna finanszírozni („és még marad is”!) a külsõ államadósságunk kiegyenlítését - csúfos kudarccal végzõdött. Ma már egyértelmûen megállapítható, hogy egyrészt valójában jóval nagyobb (min. 60-80 milliárd dollár) összértékû vagyon privatizációjára került sor, mint amennyinek a magánosítását korábban eltervezték; - másrészt viszont az államadósság nemhogy nem tûnt el, hanem - mintha mi sem történt volna! - meredeken tovább növekszik. Schamschula György minderrõl az alábbiakat írja: „Az MDF-ben néhányan felvetettük az adósság-és részvénycsere lehetõségét, melyben azt javasoltuk, hogy a külföldi államadósság egy részét ne pénzben, hanem a magyar vállalatokban lévõ állami tulajdoni hányaddal bonyolítsák le. Ennek alapján nem dollárban, márkában, stb. kellett volna fizetni az adósságot, hanem bizonyos kölcsönök ellentételezéseként odaadtuk volna, mondjuk a Csepel Mûvek részvényeinek bizonyos százalékát. Ez biztos, hogy nem okozott volna kitörõ örömöt a nyugati hitelezõinknél, de meg-gyõzõdésem, hogy hasznosabb lett volna a privatizáció egy részét így megoldani, amellett, hogy a módszer hatékonyan csökkentette volna adósságterheinket is. (...) Tehát így indult el Magyarország 1990. tavaszán azon az úton, amely hét év alatt gazdaságilag igen mérsékelt sikert hozott, hiszen a privatizálható nemzeti vagyont eladtuk, jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt célszerûnek és hasznosnak tartottuk volna. A bruttó külföldi adósság ma is (akkor, 1997. májusában) meghaladja az 1990-es évét, emellett hatalmas belföldi állami adósság is felhalmozódott, amelynek a terhei nyomasztóbbak, mint feltételeztük, a haszonélvezõi pedig elsõsorban külföldi befektetõk, illetve egy szûk magyar vállalkozói réteg lett. 1998-ban az új kormánynak ezzel a realitással kell szembenéznie, és ebbõl a helyzetbõl kell kiutat találnia. Nehéz lesz.”


Nehéz lett, - olyannyira, hogy nem is sikerült.


A bruttó külsõ államadósság növekedése 1990. óta mindössze két ízben torpant meg: elõször 1997-ben, amikor a Horn-kormány eladta az energia-szektort, - másodszor pedig az Orbán-kormány regnálása alatt, amikor is a fizetési mérleget olymértékben sikerült stabilizálni, hogy az adósság egy-két évig stagnált. A bruttó külsõ államadósságunk a kampányszerû privatizáció idõszakában (sõt, ellenére!) is folyamatosan tovább növekedett; - a belsõ államadósságunk pedig 1990. óta nulláról 10000 milliárd forint fölé nõtt. A magyar állam összes bruttó (külföldi és belföldi együtt) adóssága ma mintegy 65 milliárd USA-dollár, a nemzet-gazdaságé pedig kb. 75 milliárd USA-dollár, - mivel az eladósodás a szociál-liberális kormány hatalomra jutása óta újból, gyorsuló növekedésnek indult. A nagyjából 25-30 Mrd USD összegû befektetés ‘áll szemben’ az eredeti becslések szerint 60-80 Mrd USD összértékû nemzeti mûködõ tõkével, ami a privatizáció során mindenestül eltûnt..., pontosabban a multinacionális társaságok tulajdonává vált. Magyarország ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint 12 évvel ezelõtt - legalábbis a következõk miatt: Eladható, privatizálható nemzeti mûködõ tõkénk már egyáltalában nincs, így az adósság csökkentésére csak egyetlen ‘forrásunk’ kínálkozik, a magyar munka termelékenysége. A helyzetet sajnos ehhez képest is jelentõsen bonyolítja, megnehezíti, hogy a munkánk eredménye és profitja (hála a privatizációnak!) ma már 80 %-ban a multinacionális társaságok tulajdona - akik azt kiviszik az országból, így a haszon nem fordítható adósság-csökkentésre.


Máig sem sikerült megtörni az állam fiskális és az MNB monetáris-restrikciós politikájának ellentmondását; amely erõk által keltett pénzügyi és gazdálkodási reálfolyamatok mintha csak „szembe mennének” egymással, lerontva a közös hatékonyságot. Belsõ torzsalkodásaink ‘eredményeként’ a magyar munka értéke folyamatosan devalválódik (külpiaci cserearányaink romlanak), - a spekulációs tõke a maradék hasznot is kiviszi Magyarországról ‘árfolyam-nyereségként’; így majd csupasz fenékkel léphetünk be néhány hónap múlva az Európai Únióba, a felzárkózás legkisebb esélye nélkül. Az állam „pénzügyi struccpolitikája” titkolja az adósságteher valóságos nagyságát, és igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Elõre menekül, nagyobb kedvezményeket biztosít a külföldi befektetõknek a készpénztõke-beáramlás fokozása érdekében, mert a fizetési mérleg egyensúlyát csak ettõl reméli. Pedig nyilvánvaló, hogy egyrészt a tõkebeáramlás adott szintje nem fokozható (nem biztosítható) a végtelenségig, - másrészt a lakosság adóteherbíró képessége is véges: nem lehet a növekvõ állam-adósság növekvõ kamat-költségeit az állami költségvetés adóbevételeinek állandó növelésével a lakosságra akármeddig és akármilyen mértékben áthárítani - pedig mostanság pontosan ez történik. Húsz év óta mindvégig az a mérhetetlenül aljas, cinikus reformkommunista koncepció érvényesül és valósul meg lépésrõl-lépésre, amelynek lényege egyrészt az állam mértéktelen túlköltekezése, másrészt, hogy a költségvetés és a fizetési mérleg deficitjét (MNB-pénzkibocsátás helyett) csakis drága világbanki hitelek, illetve államkötvény-kibocsátás útján fedezik, amelyek minden (immár elviselhetetlen) kamatterhét a lakosságra hárítják - szüntelenül emelve az adókat, illetékeket, járulékokat, árakat, stb.; lerontva az életminõséget. Még néhány hónap, és a reformkommunisták pezsgõt bonthatnak: nagy sikerrel kibekkelték, 20 éven át (!), a magyar nép minden éberségét - mire bekövetkezne az ‘éhes gyomrok forradalma’, minden konzervált, megoldhatatlan problémánkkal együtt bent leszünk az Európai Únióban, ahol már belga, holland és francia víz-ágyúk (is) fognak vigyázni rá, nehogy a kamatrabszolgáik minimálbére egyetlen forinttal is növekedjék. Bent leszünk a slamasztikában; - ezúttal nyakig!


Kitárul elõttünk megannyi képtelen pályázati lehetõség - hiszen saját hazánkban sem kapunk már állást, hiába pályázunk! -, s vele-helyette a regionális nyomor...


Tetszettünk volna forradalmat csinálni! Nem tetszettünk; hát most már akkor sem csinálhatunk, ha netán megtetszene. Mi célból, s ki ellen? S kivel?!


Olyanok leszünk, mint a gyufaskatulyába zárt szarvasbogár: se világosság (fény), se levegõ, se élelem, se szabadság - sem vigasz, sem remény.



Maradandó és múló értékek


rekviem a magyar demokrata sajtóklubért



Kezemben a „Sajtóklub 2001-2002.” könyvkiadvány - a demokratikus ellenzék legbátrabb sajtófóruma - a Kairosz Kiadó gondozásában, Lovas István filctollas dedikációjával. Másik kezemben a „Visegrádi disputa, 2003. május 10., II.” és a „Szövetség” e heti száma, amelyben Varga Gabriella tudósít az újabb radikális összejövetelen (október 19.) elhangzott beszédekrõl és elõadásokról. Engem is meghívtak elõadást tartani; de aztán úgy döntöttem, hogy nem megyek el...


Rozgics Mária - olvasom - (aki jó néhány hónappal ezelõtt még a Demokratában az új kormányfõ, Medgyessy Péter ‘agyagba döngölésével’ foglalkozott, s késõbb menesztették a laptól) a Magyar Világ fõszerkesztõje felszólította a Fideszt, hogy adja át a helyét hiteles embereknek! Lovas Pista pedig a zárszavában szó szerint ezeket mondta: „A hülyeség(ünk) lehet átmeneti, de lehet kórosan permanens átok. A magyarok Istenére kérem önöket bizonyítsuk be végre, hogy hülyeségünk gyógyítható. De azonnal!” A beszámoló végén a cikk írója ekként kesereg: „Be-vallom, hogy zaklatottan távoztam a Makovecz Imre által tervezett csodálatos épületbõl. Gondolataim között egy kedves barátom megjegyzése visszhangzott. Ezt mondta nekem: ‘A magyar mindig is széthúzott. Ebbõl is látszik, hogy a mi oldalunk a magyar.’ Sovány vigasz.” Jó, hogy nem mentem el. Mai írásomban hosszú utat fogunk bejárni. Az elõzõ ‘végszó’ ehhez csupán csak - nyitány...



Lovas Pista a politikai jövendöléseimért idõnként tréfásan ‘Cassandrának’ nevez; egyébként jól megvagyunk egymással - õ Bicskén, jómagam Vácott. Valamikor még egyidejûleg írtunk különbözõ cikkeket Bencsik Magyar Demokratájába, sõt, még Varga Dombi is. Az 1996. augusztus 8-iki számban - „Orbán Viktor szuper-sztár” címû politikai elemzésemben - ‘megjósoltam’, hogy Orbán Viktor lesz a következõ magyar miniszterelnök; mely merészségemért akkor még nagyjából mindenki ‘körülröhögött’. Leginkább a Demokrata szerkesztõsége; maga Bencsik András és Seszták Ágnes, meg Csermely Péter - az egy ‘Dombi’ kivételével. Az írásomat afféle szimpla ‘vitaindítónak’ szánták-bélyegezték; azért, hogy rögvest megcáfolhassák. A következõ heti lapszámban, augusztus 15-ikén jött is ‘a fekete leves’, vitriolos hangnemben, a fõszerkesztõ Bencsik András tollából. ‘Ellentétes állásfoglalású’ cikkének fõcíme: „A mesék királyfija”, alcíme pedig: „Adalékok a nemzeti hõs fantomképéhez”. A továbbiakban immár történelmi sorait idézem:


„Le kell számolni az ábrándokkal, az álmokkal s a vágyakkal. Elfogadva Czike László gondolatmenetét, azt javaslom, vegyük kicsit tárgyilagosabban szem-ügyre az ellenzék ‘utolsó’ lábon maradt jelöltjét, Orbán Viktort. Maradva a szerzõ tízpontos tesztlapjánál, én Orbán Viktor esetében az alábbi értékeket találtam. Röviden közlöm a kérdéseket; akit érdekel, a múltheti Demokratában ellenõrizheti. (1) Nemzeti stratégia: nincs (bár azt mondja Orbán, kellene hogy legyen). (2) Gazdaságpolitika: téves (Czike értékelése). (3) Karizma: lényegileg értékelhetetlen (a fogalom azt jelenti, az illetõben van-e isteni adomány, isteni képesség, amit szerintem kissé elhamarkodott dolog lenne elõre odaítélni). (4) Küldetéstudat: értékelhetetlen (az intenzív sikervágy még nem küldetéstudat). (5) Nemzeti tudat: igen. (6) Nemzeti felelõsség: igen. (7) Nyitott személyiség: igen. (8) Fiatal, erõs: igen. (9) Hívõ: nem jellemzõ (emlékezzünk a régi Orbán Viktorra: amikor a kormánypárti KDNP-ben akart valaki felszólalni, õ fél-hangosan így szellemeskedett: Imához!). (10) Látnoki képesség: nincs (lásd az 1994-es választási szövetségét az SZDSZ-szel). Ha a nyolcadik és kilencedik pontot, ami erõsen vitatható, hogy perdöntõ szempont legyen, figyelmen kívül hagyjuk, Orbán Viktor csupán 20 %-ban (két pontban) felel meg az ‘ideális’ miniszterelnök ismérveinek. Ez bizony csak elégséges, - és nem pedig kitûnõ eredmény.” Itt szakítsuk meg kicsinyég az idézet fonalát! Amikor annak idején Bencsik András eme idézett ‘ellen-vitairatát’ kvázi-önhatalmúlag közzétette, már akkor is észrevettem, hogy: (1) Tíz pontom megnyirbálása abszolút önkényes, - míg az általam felvett ‘miniszterelnöki kritériumok’ cseppet sem voltak azok. (2) Érdekes, hogy Bencsik nem tekintette perdöntõnek, hogy Orbán hívõ keresztény legyen; miközben ezt Antall egyik legfontosabb erényének tartották, - ma pedig a Demokrata és egész udvartartása Orbán ‘vezetõ jótulajdonságainak’ tekintik hívõ kereszténységét, kereszténydemokrataságát, fiatalságát, karizmáját és erejét. (3) Bencsik egyébként nem (volt) túl erõs matematikában; ugyanis az 5-6-7. pontokra igennel válaszolt, míg a feltételek számát 10-rõl 8-ra csökkentette; - vagyis 3/8-ad a ‘végeredmény’, ami 37,5 %, szemben Bencsik önkényes és hibásan kiszámított 20 %-ával. Eképpen a Demokrata fõszerkesztõje diktatórikus és voluntarista volt. „De van ennél nagyobb baj is - írja folytatólag. Ha összevetjük Orbán Viktor szavait a tetteivel, az elégséges osztályzat is túl jónak látszik. Szóban a Fidesz elnöke markáns hazafi, aki elutasítja a neokommunizmust, a neobolsevizmust (mik lehetnek ezek?!), s aki határozottan megbélyegzi az SZDSZ-t, mint olyan formációt, amely az egész országot veszélyezteti. Tettekben más a helyzet! A Fidesz még 1994-ben választási szerzõdést kötött az SZDSZ-szel. (A nemzeti táborral való ezt megelõzõ kemény szembenállását tudjuk be az ifjúi hévnek, a politikai divathullámon való lovaglási vágynak, s az ellenzéki pozíciónak.) A választási szerzõdést nem a Fidesz, az SZDSZ bontotta fel, amikor koalícióra lépett az MSZP-vel. A Fidesz viszont hevesen erõltette az úgynevezett ‘Polgári Szövetség’ létrehozását, amely az MDF meghasadását, ennek következtében politikai pozícióvesztését eredményezte, és súlyos válságba sodorta a KDNP-t is. Orbán Viktor támogatta Mádl Ferenc céltalan s álszent köztársasági elnök-jelöltségét, amelynek köszönhetõen Göncz Árpád újraválasztása szalonképessé vált a nemzetközi politikában.”



Mondom; - nézegetem, olvasgatom a régi papírokat, meg az újakat is. A Bencsik már egyáltalán nem annyira plurális politikai felfogású, mint 7-8 évvel ezelõtt volt - mintha azóta egyszerûsödtek volna az elképzelései; igazodott az aktuálpolitikai valósághoz, a duális erõtérhez, ami a háttérben sokkal bonyolultabb játszma. Az õ fokozódó gondolati valóságában - önnön eszmeisége virtuális elõterében - már csak három szereplõ létezik; pontosabban Vele együtt négy: a gonosz baloldal; a jó, ámde érthetetlen okokból nem egységes és nem többségi jobboldal - mint a politikusok + holdudvarok -; aztán még ‘a nép’ és a ‘mesebeli királyfi’: Orbán Viktor. Ez együtt három (bal, jobb, plebs) mellék-, plussz egy fõszereplõ. Az ifjú vezér, aki majd egymaga eldönti, merre guruljon az új idõk kereke. Bencsik, aki mára eljutott a gúnyosan emlegetett mesebeli királyfitól az imádott, ám a Gonosz által ideiglenesen letaszított, egyetlen lehetséges királyig nem érti, miféle negatív varázslat (csalás!?) történhetett másfél évvel ezelõtt - hiszen ‘megvolt a többség’, de hova lett?! Meg kell legyen újra, ha másképpen nem, hát egyetlen egységes tömbben, a Fidesz Polgári Szövetségben; amely immár saját részének tudhatja a kisgazdákat és a kereszténydemokratákat is. Bencsik András - még két és fél évig tartó - szívszorító dilemmája, hogy vajon elég lesz-e az egység a többséghez is?!



Álmai tovább szövõdnek; mert álmodnunk kell, hogy megvalósítsuk a jobb jövõt!


A Demokratában addig is hétrõl-hétre fokozódik a hangulat, ami már másfél év óta tart. Már ‘csupán pillanatok választanak el bennünket’ az igazi nagy magyar forradalomtól, a kollektív népfelkeléstõl az aljasok ellen; a zsarátnok ím’ fehéren izzik - rohamosan rohanunk elõre népünk közös ‘jobbvégzete’ felé. Orbán Viktor kisvártatva megérkezik; hûséges-bölcs tekintetével vagányul kacsint, s jobbjával csitítva mutatja: „Majd akkor mozduljatok, ha jelzést adok!” - s mi kis butuskák, azonnal értjük a gondolatát, a bölcs nyugalmát, és várunk, mire elérkezik az idõ. És akkor Arthur király hû fegyvereseivel együtt elõbújik földalatti búvóhelyérõl, s huszárai élén végsõ csatába indul - vasmarkában az Excalibur...! Álmában felsír: csak az a fránya ‘Jobbik’ ne lenne, akik a formálódó jobboldali nemzeti egységet bontják most éppen meg, amikor már minden rendezõdni látszott! Aminek elsõ, baljós jele „a Sajtóklub” apránkénti szétesése volt. Elõször Járai Judit hagyta el a nemzet bajnokait, majd lassan elmaradozott Tõkéczki László is. Majd elkezdett ingadozni Tóth Gy. László, aki mintha elvesztette volna Gyõzõ gyõzelmébe vetett erõs hitét. Igaz, hogy jött az ‘inconnus’ Molnár Tamás; de õ hamar ‘pártot ütött’ - kiderült, hogy ‘merõben más eszméket vall’, belerúgott házi szentjeinkbe, aztán meg, miután a Sajtóklubból kitettük õt, a Jobbik alelnöke lett. Sõt, a ragály terjedt tovább! Hisz’ a legfõbb oszlop még csak ezután dõlt ki; - Lovas István, ellenzéki sajtónk ‘fenegyereke’ is megtévedt, belecsúszott ‘a Jobbik’ nevû baljós tévhitbe, mert a már említett találkozón a következõket nyilatkoztatta ki: „Míg hímezzük zászlainkat, szinte csak rituálékban és jelképekben éljük ki magunkat, sírunk, átkozódunk és cigarettafüstbõl képezünk tervkarikákat, õk röhögve adják el lábunk alól a szárazföldet és szigeteinket a Dunán, vagyis az anyaföldet, hogy plázát építsenek meg banképületeket. Míg Orbán Viktort hímezzük trikóinkra, õk rajtunk röhögve másolják le, adják és veszik azon adatainkat, amelyeket a világon mindenütt a legféltettebb információknak tekintenek. Mert tudják, - mindarra, amit tesznek s tenni fognak velünk, válaszunk legfeljebb a Himnusz szomorú eléneklése. Õk ezen csak röhögnek. Medgyessy gazember, mi pedig hülyék vagyunk.”



Sokan azt gondolhatják - fáradt, izzadságtól gyöngyözõ homlokukat ráncolva -, hogy a leírt történet a Magyarország nevû európai falu valós, szomorú története.


Nem! Inkább csak politikai vagy történelmi fikció... History-fiction.


A valóság az emberek szemében tükrözõdik, az igazság pedig a szívükben él.



Nagykoalíció vagy forradalom



Van nekem egy fiatal barátom, aki szenvedélyesen érdeklõdik a történelem ok-okozati összefüggései iránt; - különös tekintettel a magyar történelemre, valamint a szabadkõmûvességre. Elõzetesen tegyük meg a szükséges megkülönböztetést!


A szabadkõmûvesség legalább 6-800 éves múlttal rendelkezõ, francia és angol gyökerû; 2-300 éve nagyjából már az egész világra kiterjedõ; - önmagát részben az ókori Egyiptomból, vagy Salamon király temploma lerombolásától (Kr. u. 70.), de legalábbis a Templomos Lovagrend megjelenésétõl eredeztetõ, tehát õsi titkos társaság. Mint ilyen - jó vagy rossz elõítéleteinktõl függõen - olyannak tekinthetõ, mint egy szerzetesrend, vagy egy vallási szekta, mely különbözõ történelmi okok következtében még a középkorban szembeszállt az egyházzal, és világi küldetést vállalt. Az 1600-as és 1700-as évektõl a francia irányzat (v.ö.: Grand Orient) az európai, majd a tengerentúli forradalmak szervezésében játszott fontos szerepet; míg az angol irányzat (v.ö.: Skót Rítus, Angol Nagypáholy) a lordok passziójává, sõt, a királyi ház kvázi-hivatalos világnézetévé s ‘elit szervezetévé’ vált. A mai polgári titkos társaságok az egykori szabadkõmûvességnek már csak igen halvány utánzatai; - egy részük megmaradt az õsi hagyományok, szertartások, szimbólum-rendszerek õrzõje; másik részük viszont abszolút világivá, a politika, mint afféle úri huncutság háttér-tanácsadójává vált, mint a Bölcsek Kövének letéteményese. A lényeg az, hogy az õsi rituálé már többségében csak hivatkozási alap az eszme jogfolytonosságának ‘biztosítására’ és deklarálására. Nem bizonyított az össze-függés a rituális irányzatot folytatók, - illetõleg azon ‘polgári társaságok’ között, amelyek manapság jelentõs befolyással bírnak a politikára, szerte a világon. Sõt, az sem bizonyítható, hogy azok az exkluzív társaságok, amelyek ilyen vagy olyan módon hatást gyakorolnak az egyes nemzetállamokon belüli hivatalos politikára, illetve nemzetek feletti kapcsolatrendszereiken (Lions Club, Rotary Club, stb.) keresztül talán a világpolitikára is - bármiféle szerves kapcsolatban állnának a szó eredeti értelmében vett szabadkõmûvességgel. Direktebb összefüggés valószínû a világ vezetõ pénzügyi és politikai elitjét fémjelzõ legismertebb személyiségek fél-titkos, rendszeres találkozói (Római Klub, Bilderbergi Csoport, Királyi Társaság, stb.) és a világpolitika ‘mindenkori alakulása’ között, - ámde azt már senki nem tudhatja, mennyiben is hozhatók ezek kapcsolatba ‘a klasszikus értelemben vett’ szabadkõmûvességgel... A titkos jelleg ugyanis szükséges, de nem elégséges fel-tétele, hogy egy társaság ‘leplezett aktivitását’ szabadkõmûvességnek nevezzük. Ám hogy valami nem bizonyítható; még nem jelenti azt, hogy nincs is. A köznépi, vulgáris megközelítés mindent annak tart, ami megmagyarázhatatlanul jelentõs, de mégsem nyilvános erõt képvisel. Fiatal barátom bedobta történelem-tanárának ‘a vakolás’ szót; s tanára azt felelte: „egészen más”, mint a szabadkõmûvesség...


A szabadkõmûvesség ‘történelmi’ kategória, a vakolás pedig napi politikai.


A ‘vakolás’ afféle kõmûves-mûszó, ami a politikai gyakorlatban ‘a fedett’, sõt a dupla fenekû manõverek elfedésére irányuló háttérhatalmi cselekvés, illetve háttértanácsadói törekvés. Valamilyen titkos, nem publikus hatalmi tranzakció professzionális felépítését jelenti, pontosabban a gondosan ‘felhúzott’ épület kívül-belül bevakolását, hogy ‘felavatása’ (üzembe helyezése, beindítása) után legitimnek, hivatalosnak látsszék, ami valójában nem (volt) az. Ha a jól ismert ‘paktum’ kifejezést halljuk, biztosak lehetünk benne, hogy ‘vakolók’ hozták azt tetõ alá. De hogy ezek a vakolók szabadkõmûvesek-e; - azt senki nem tudhatja. Munkahipotézisként feltehetjük, hogy igen; a lényeg úgysem a szavakban van.



Amikor 1997-ben megismerkedtem néhai Dr. Skultéty Sándorral ( 2002.), aki akkoriban az MTV Rt. fõigazgatója és vezetõ jogtanácsosa volt, és késõbb Orbán Viktor kormányának környezetvédelmi közigazgatási államtitkára lett; - nagyon hamar és nagyon jó barátok lettünk. (Már amennyire 45 év felett, vagy bármilyen életkorban egyáltalán beleláthatunk egy másik emberbe.) Sanyival (és másokkal) sokat politizáltunk; mi több: állandóan politizáltunk, hisz a Magyar Televízióban magasabb vezetõ beosztásban dolgozni szükségszerûen egyet jelent a politikával. Ám politizálásunknak különös aktualitást is adott, hogy közeledett az 1998. évi országgyûlési képviselõ választások idõpontja. Mindenki az ország, és személyes sorsát ‘latolgatta’; miközben magában a Televízióban is erõsödött a katarzis, az effektív politikai hatalmi befolyás, az arra irányuló nyílt vagy burkolt törekvés...


Azt mindenki tisztán látta, hogy a Horn-kormány (a szocialisták) népszerûsége a ciklus végére mélypontjára zuhant; - 1997. végén egyes közvélemény-kutatások szerint az MSZP, a Fidesz és a Kisgazdapárt szinte fej-fej mellett ‘haladtak’ a népszerûségi listán, egyenként 22-27 % közötti részaránnyal. Várható volt, hogy az MSZP nem nyer; de a Fidesz vagy az FKgP egymagában való gyõzelmét senki nem tudta reálisan elképzelni. Elsõ ízben vált szinte drámaivá az ország politikai megosztottsága. Érdekes, hogy amíg az ember meg nem érzi a vakolás szagát és ízét, vagy amíg el nem sajátítja a paktumok rendezõelvét és gyakorlatát, addig - akár egy primitív futballszurkoló! - csak atomizált, megosztott szereplõkkel képes elképzelni ‘a bajnokságot’! Magam épp ilyen voltam. S mivel egyrészt kizártnak tartottam a Fidesz, mint párt választási gyõzelmét (egymagában nem is gyõzött!), de a Kisgazdapártét úgyszintén, a kettejük ‘koalíciója’ pedig szimplán agyrémnek tûnt; másrészt viszont biztosra vettem Orbán Viktor személyes ‘befutását’, ámde sehogyan sem tudtam elképzelni, ‘milyen pártstruktúra mellett’ jöhet ez létre. Az én mindig jól értesült barátom ravaszkás mosollyal súgta meg a megoldást: „Laci, ebbõl nagykoalíció lesz!”. Ennek technikai részleteit ugyan nem tárgyaltuk ki, - de én mindenesetre jó viccnek, amúgy merõ képtelenségnek tartottam volna, hogy Orbán Viktor egyezményes miniszterelnök legyen, Fidesz-MSZP nagykoalíció élén! Azután évekkel késõbb, mindig újra meg újra elgondolkoztam a ‘zseniális’ megoldási terven, s lassanként megértettem azt a mögöttes gondolatmenetet, ami nemhogy veszített volna ‘aktualitásából’, hanem 2002. óta még aktuálisabb, mint valaha. Sõt, a 2002-es parlamenti választások elõtt jómagam is elkezdtem mélyen elmélkedni az ország politikai megosztottságának nagykoalíciós megoldásán; és hogy milyen következtetésekre jutottam, megjelent a Magyar Demokratában és a KAPU-ban: „Németh Miklós szupersztár”, valamint „Keresztény szocializmus” címek alatt. Többek között ezekben említést tettem arról is, hogy egy ún. spontán találkozón egy keresztény baráti kör megpróbálta volna ‘rávenni’ - a keresztény - Németh Miklóst, hogy ne a szocialisták színében induljon a 2002. évi parlamenti választásokon. Egy exkluzív társaság meghatározó vezetõi pedig arra igyekeztek rávenni engem, hogy ne írjak - ilyeneket... Láthatjuk tehát, hogy vakolás - létezik! Eszmefuttatásomnak ezen pontján eljutottunk oda, hogy meg kell magyaráznom, mi is a nagykoalíciós megoldás lényege, oka, s milyen érvek szóltak mellette!



Valamely országban a fennálló hatalmi rendszert, struktúrát leginkább forradalmi, tehát ‘erõszakos’ úton lehet megdönteni. Nálunk Magyarországon 1990-ben nem ez történt; - mint tudjuk: „Bátor, fiatal politikusok vállalkoztak arra, hogy meg-változtatják a rendszert.”. Magyarán: rendszerváltás (sõt, rendszerváltoztatás!) történt, - vagyis megváltoztatták a rendszert, de a forradalommal ellentétben vér, erõszak, általános válság és persze ‘a nép’ nélkül. A népfelség elvének messze menõ (és mutató!) mellõzése megkérdõjelezi az egész rendszerváltás, s a jelenleg fennálló ‘polgári rendszer’ eszmei és jogi értelemben vett legitimitását is. Amikor egyesek számon kérték a múlttal való tételes elszámoltatás elmaradását, vagy azt, miért maradhatott a szocialista nómenklatúra ‘bántódás nélkül’ a gazdasági, sõt a pénzügyi és politikai hatalomban, vagy miért maradhattak el rendre a radikálisabb társadalmi változások; - erre mondta néhai Antall József miniszterelnök maróan cinikus gúnnyal: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Mert nem tetszettünk. De ne csupán a forradalom oldaláról közelítsük meg a kérdést, hanem másfelõl is, tudniillik a kívánatos béke, a nyugalom, a társadalmi stabilitás oldaláról is... Amit mondani akarok, az a következõ. Ha 1990-ben forradalmi úton döntöttük volna meg a pártállami diktatúrát, akkor ugyan jó nagy cirkusz, égszakadás, sõt, földindulás keletkezett volna; ám mindenesetre ma valamiféle ‘úgy kell nekünk’, illetve ‘magunknak csináltuk’ demokráciában élnénk, amely lehet, hogy a multik óhajainak annyira nem felelne meg, mint ez a mostani, de legalább a népfelségünk jegyében született volna, és mûködne ‘közmegelégedésre’ mindmáig. Én nem azt mondom, hogy a végül is megvalósított ‘rendszerváltós modell’ eleve ostobaság volt; de azt mindenképpen, hogy amivé máig fajult, az egész magyar társadalom érdekeivel homlokegyenest ellenkezik, mert bûnösen megosztja és szembeállítja egymással az embereket, ami nem más, mint szándékos energia-pocsékolás!


A tudatos és tervszerû rendszer-változtatásnak utólag csak akkor van, lehet valós létjogosultsága, ha az egész magyar társadalom javát szolgálja, ami csak akkor áll fenn, ha nem gyengíti, hanem erõsíti, tehát egységessé integrálja a nemzet erõit. Az olyan rendszerváltás, amelyik a növekedés energiáinak a szétforgácsolását és az értelmetlen és alaptalan gyûlölködés elburjánzását eredményezi, - kifejezetten káros, és el kell gondolkodnunk rajta, hogyan hátrálhatunk ki belõle, csinálhatjuk vissza. De azon is el kell gondolkoznunk: kinek, és miért állhatott az érdekében, hogy minden éppen így történjen. Kinek állhatott az érdekében, hogy a magyar nép végletesen, s úgy tûnik, véglegesen megosztódjék, áthidalhatatlan szakadék keletkezzék a belterjes és bennfentes szekértáborok között; - olyannyira, hogy minden erõfeszítés hiábavalónak bizonyuljon a nemzeti egység megteremtésére?! Talán mindezek a történések bele voltak kódolva a ‘rendszer-változtatás’ álszent modelljébe; gyakorlott ‘pszichológusok’ - jól ismerve a széthúzó magyar lelket - elõrelátóan megtervezték, és gondoskodtak is róla, hogy szétmarjuk egymást. Az egyik oldal a Szentkorona-tanhoz ragaszkodik, vagyis ahhoz, hogy eredendõen a magyar föld, a magyar haza jog szerint a szent koronáé; a másik oldal pedig épp most készül az ország maradék vagyonát is elprivatizálni, egyfajta már elfajzott proletár nemzetköziség nosztalgikus ‘eszmei talajáról’ elrugaszkodva. Ebbõl nem lesz soha kibékülés, vagy egyetértés - az ország s a nép meg lassanként elvérzik! Nos, a nagykoalíció (‘azóta sem’ sikerült nyélbe ütni!) egy nagy kompromisszum kísérlete lenne; mármint meg kellene próbálni közös kormányba kényszeríteni a két acsarkodó ellenfelet, hogy fölös energiáikat ne az egymás elleni fenekedésre pazarolják; - hanem egyesítsék és hasznosítsák az egész nép felemelése céljából!



Meggyõzõdésem, hogy a magyar nép megosztottsága mesterséges és életellenes állapot, melyet nem a nemzet saját, immanens lelki tendenciái idéztek elõ, hanem valamiféle kívülrõl belülre ráerõszakolt métely, amelynek sürgõsen véget kellene vetni. Az ellentétek végletekig szítása helyett pozitív vakolásnak volna itt helye, mert ellenkezõ esetben Magyarország lakhatatlanná válik mindannyiunk számára. Hogy megpróbáljam mindezt jelképes nyelvezet szókincsével is megmagyarázni; tegyük fel a következõt: Magyarországon ma a két ‘vakoló világerõ’, - a francia Grand Orient és az Angol Nagypáholy küzd egymással, hogy eldöntsék, melyik erõ ‘felségterületévé’ váljék az ország. Mondjuk: az egyik az MSZP, a másik a Fidesz. Ám miközben szimbolikus és valódi eszközökkel is ádáz harcot vívnak egymással; megfeledkeznek arról, hogy mindkettejükbe be van építve a harmadik s ma már legerõsebb világerõ, az Illuminátusok Rendje, amely a globalizáció, az angolszász pénzhatalom, a Világállam kozmopolita küldötte, - amelynek éppen az a legfõbb célja, hogy a magyar nemzet erõit a végletekig megosztva legyengítse, egymás elleni testvérharcban megsemmisítse, hogy gyarmatosíthasson minket!


Ha ez sikerül neki; - Magyarországon sem jobboldal, sem baloldal nem marad...


Olyan építési tervrajzra s építészmérnökre lenne szükségünk, aki nem lerombolja vagy kiárusítja, hanem megmenti és felépíti nekünk a független, jobb jövõt.


Talán még nem késõ kiegyezni egy nagykoalícióban, mielõtt elveszünk.



A Jobbik Magyarországért Pártnak



Még néhány napot kell várnunk csak, és párttá alakul az egyetemi diákmozgalom. Ahelyett, hogy a kedves olvasó ilyen vagy olyan érzéseit, ellenérzéseit, kételyeit vagy kétségeit szubjektív érzületeimmel, belemagyarázásommal, intuíciómmal és konkrét gyakorlati tapasztalataimmal befolyásolni kívánnám, - úgy gondoltam, jót teszek azzal, ha némi ‘szellemi útravalót’ nyújtok át az új párt elnökségének és kongresszusi küldötteinek, ha már effektív cselekvési lehetõségeim meghiúsultak.


Nevezetesen arról van szó, hogy bármilyen politikai párt csak akkor lehet hiteles, ha elveiben, politikai koncepciójában ‘hû önmagához’, illetve az általa képviselt néprétegekhez, akiket - divatos kifejezéssel élve - meg akar szólítani. Igen ám, de ehhez definiálnia kell önmagát, önazonosságát, alapvetõ téziseit, programját, - és mindenekelõtt, hogy kiket, milyen néprétegeket tekint a potenciális bázisának!



Kiket képvisel(het) a Jobbik? A név meghatároz - tartja a mondás. Problémás ez a név; pontosabban baljóslatú csengésû. Nyelvtanilag nemcsak sugallja, hanem harsogja, hogy két Magyarország ‘van’: egy Rosszabbik (a mai), és egy Jobbik (a jövõbeni), amelyet az új párt tervez és fog megvalósítani. A címbeli név még azt is magában foglalja (teljesen explicit formában), hogy kvázi mindenki, aki a mai Magyarország állapotaival így vagy úgy egyetért, s azok fenntartásában nem csak érdekelt, de cselekszik is azért, hogy ‘minden’ a mostani (kényszer)pályán fejlõdjék tovább, a ‘Rosszabbik’ Magyarországért küzd, - s mindenki, aki ezzel szembenáll, az mindenfajta külön helyezkedés és besorolás nélkül ‘a Jobbik’ Párt potenciális híve. Ez bizony igen kemény distinkció! Az új párt e keménységével mindjárt rendet vág ‘a sorok között’ - rögtön elvágja magát a teljes ‘Balabbik’ oldaltól; de nemcsak tõle, hanem mindenkitõl a jelenlegi jobboldalon is, hiszen ‘felettük eljárt az idõ vasfoga’; most jön a Jobbik, és leváltja a mai jobboldalt is. Mert õk nemcsak, hogy jobbak mindenkinél, aki akár a bal-, akár a jobboldalon áll, hanem õk a Jobbik, aki magától értetõdõen mindenkivel-bárkivel szemben az egyetlen ‘jobbik’ alternatíva! Szerintem egyrészt árulkodó, másrészt nagyon meg-gondolatlan ez a kategorikus, ‘látszat-kemény’ különbségtevés. Nem mintha ‘jó’ lenne mindaz, ami a mai Magyarországot jellemzi, - de okos politikus a valóságos állapotokból indul ki, és nem a vágyálmait tekinti iránytûnek. Hatalmas lólábak lógnak itt ki! A meggondolatlanság abból az egyébként abszolút alaptalan maga-biztosságból ered, ami az új párt alapvetõ célkitûzése. Tudniillik egyelõre semmi mást nem akarnak, mint elhódítani a MIÉP szavazótáborát, amelyben jóval több a hamis várakozás, mint a realitás-érzék, - ugyanakkor a szokatlan keménység oly ‘lágyságot’, radikális semmit-nemakarást takar, ami megtestesült konformizmus. Miközben a Jobbik mindenkibe belerúg; - valójában minden ellenfelének jót akar tenni. Jót tesz az SZDSZ-nek és az MSZP-nek, mert ‘elorozva’ Csurka Istvánék szavazó-bázisát, végképpen a történelem arckép-csarnokába ‘számûzi a vezért’, amivel ‘szalonképessé’ teszi a csurkátlanított - s immár patyolat-fehér, sõt, filo-szemitává is ‘avatható’! - néhány-százezres MIÉP-tömegbázist. De jót tesz annak az MDF-nek is, melyet egykor Csurka szakított ketté, s amelyik majd vacillálhat, hogy a Fidesz vagy az MSZP ‘hátán’, vagy éppen két év múlva fúziót ajánlva a Jobbiknak, vele együtt induljon újra a Parlamentbe. A legJobbikat persze annak a Fidesznek teszi, amelyik négy évre kénytelen volt a kisgazdákkal ‘szövetkezni’, s legutóbb el is veszítette a választásokat, mert nem léphetett koalícióra a szalon-képtelen MIÉP-pel. A Jobbik a Fidesz idealizált koalíciós társának elõképe. Csak az a kérdés mindössze, hogy a MIÉP szimpatizánsai akarnak-e ‘átszavazni’, - sõt még az is, hogy vajon a Jobbik nem lesz-e ‘miépebbik’ az egykori MIÉP-nél?! A Jobbik jelenleg ‘saját magát’, vagyis a radikális gondolkozású egyetemi ifjúságot, plussz az Inconnu-csoportot képviseli. Hogy ki áll mögötte? Ez szakrális titok...



Az önazonosság azon keresztül mérhetõ le, hogyan viszonyul a Jobbik korunk legfontosabb - Magyarországot érintõ - kihívásaihoz. Az identitás valamiért, de valami ellen is irányulhat. Nem tudhatjuk biztosan, hogy a Jobbik Magyarországa miben és mennyiben lesz ‘jobbik’ a mostani Magyarországnál, - ez majd kiderül a párt programjából. Amit biztosan tudunk; - az, hogy a párt mit utasít el, s miért. A Jobbik kiáll ‘a keresztény értékek’ (értékrend) - pontosabban az egyistenhit - mellett; de mélyebb, õszintébb krisztushitrõl esetében éppúgy nem beszélhetünk, mint az MDF, a MIÉP vagy a Fidesz esetében. Dej’szen még néhai Antall József is ‘keresztény Magyarországot’ akart (de ettõl nem lett az!); éppúgy, mint ahogy most ‘minden jobboldali’ keresztény Európát akar (s persze ettõl az sem lesz az)! Mint tudjuk, az elkereszténytelenített nemzetállamokhoz és a krisztustalanított Európai Egyesült Államokhoz vivõ gyorsforgalmi út csupa ‘jobbik’-indulattal van kikövezve. A ‘Jobbik’ Európai Únióhoz, hazánk immár bebetonozott európai úniós tagságához fûzõdõ ‘viszonya’ még a legjobb indulattal megfogalmazva is ambivalens és hektikus. A Jobbik egyszerûen ‘nem ismeri el’ tagságunkat; ámde teljességgel tisztázatlan, hogy mit akar helyette (vagy ellene) - tenni. Nagyjából ugyanilyen a Jobbik ‘állásfoglalása’ az 1990-es magyarországi rendszerváltással kapcsolatban. Egyrészt nem ismeri el legitimnek azt (bár nem mondja meg, hogy miért!), másrészt ragaszkodik hozzá, hogy ‘be kell fejezni’... Hasonló a helyzet a globalizációval összefüggésben is; - a Jobbikot egyfajta ‘határozatlan protestálás’ jellemzi, amibõl sem a valós helyzet ismerete, sem a megoldás koncepciója nem sejlik fel. Éppígy ismeretlen a Jobbiknak az USÁ-hoz való ‘viszonyulása’ is. Azt tudjuk ugyan, hogy a Jobbik elutasítja a Trianoni Békediktátumot, annak összes, máig ható következményével együtt; - de hogy miként képzeli el a határokon túli, hamarosan ‘Schengen által is sújtott’ magyarság létét, jövõjét, azt nem tudjuk...


Egyáltalán: hogyan gondolkoznak ‘Jobbikék’ Magyarország (Únión kívüli?) jövõ-beli szuverenitásáról - merõ rejtély... Minimum annyit mondhatunk: a Jobbiknak nincsen európai jövõképe. Szerintem ez nem véletlen! Az új pártot valószínûleg eleve ‘gyári hibásnak’ alapították, illetve kézivezérlik valamilyen okkult mûhely feneketlen mélyérõl; ami annyit jelent, hogy eleve beleépítették azokat a hibákat, hiányosságokat és önellentmondásokat, amelyek révén egyrészt maradéktalanul megvezethetõ, másrészt amelyek majd elõre bekódolt végzetét okozzák. Fejénél (elnökségénél) fogva vezetik õket körbe a sötét erdõben, soha ne találjanak haza.



A legfurcsább az alakuló Jobbik Párt viszonya Orbán Viktorhoz, s a Fideszhez. A párt alapító eszmei kigondolói nyilvánvalóan a már egyszer jól bevált receptet vették elõ: (1) Végy egy egyetemi diákkört. (2) Válassz ki belõle három ígéretes tehetségû ifjút; kik a triász (triangulum) okkult szabályai szerint triumvirátust alkotnak. (3) A zárt mértani alakzatból ketten népiek, egy pedig liberális (vö.: Áder, Kövér, Orbán). (4) Egy fideszes, egy miépes - meg egy vezér. (5) Jóképû, karizmatikus (jövõbe révedõ profilú) személyiség, aki orientalizmusra hajlik...


Az egész képletben az a legárulkodóbb, hogy a Jobbiknak még fogalma sincsen arról, hogy egyáltalán milyen politikai programot fogalmazzon meg, de már tör a politikai hatalomra, - és már van jövendõbeli miniszterelnök-jelöltje. Fordított ez a szervezés - mint 1945 óta valamennyi -; nem a természetes alapoktól, a népbõl ered, természetes kiválasztódás útján, hanem céltudatosan megfordítva. Mielõtt bármi is ‘spontán’ kialakulhatna; adva van egy elõre választott ‘egyetemista elit’ (egy diákköri triumvirátus), amely majd utóbb ‘kigondol’ mindent, ráül a hatalomra, eligazítja a jónépet, - nomeg elosztja a pozíciókat és a lóvét...



A Jobbik még láthatóan nem ‘döntötte’ el, hogy csak Orbán Viktor és a Fidesz kapcsolódó vonzata lesz-e, vagy kemény riválisa, már a kezdetektõl. Gyengíteni, vagy erõsíteni fogja-e ‘a jobboldalt’ a következõ választásokon. Legvalószínûbb, hogy a Jobbik a magyar ‘jobboldal’ további leszalámizására van kitalálva; ámde valódi színrelépése elõtt eljátszatják vele ‘a Fidesz leghûbb csatlósa’ szerepet, - már csupán azért is, hogy Orbán Viktor nehogy idõ elõtt gyanút fogjon, s az elsõ kézfogáskor már arra gondoljon: „Elõttem áll a kékszemû utódom!”


Egy biztos: a háttér-tanácsadóknak nehéz lesz visszafogniuk ‘a fiúk’ elképesztõ magabiztosságát, amellyel máris Orbán palástja után kapdosnak, s ráncigálják...



Jobbik, vagy Rosszabbik?!



A Szövetség 2003. november 14-iki Fórum rovatában Tasnádi András, a Jobbik Magyarországért Mozgalom (én azt hittem, hogy már párt!) egyik alelnöke a két héttel korábbi, október 31-iki írásomra válaszol, „Kereszttûzben” címmel. Csak ámulok és bámulok a felháborodott sorai olvastán, mert úgy tûnik, hogy a teljesen ‘jóhiszemû’ alelnöknek fogalma sincs róla: hová, kikhez, miféle politikai tömbhöz csatlakozott - továbbá (alaptalanul) azt hiszi, hogy a ‘Jobbikról’ szóló hivatkozott írásomban valamiféle ‘rögtönzött, elfogult és fanatikus küldetést’ teljesítettem, és kvázi hetet-havat összehordtam, kizárólag a ‘Jobbik’ elõre lejáratása céljából!


Elõrebocsátom, hogy meggondolatlanságból soha nem írtam le semmit. Vagyishát mindig mindenrõl tényszerûen meggyõzõdöm, véleményt formálok, majd leírom.


‘Utána’ bocsátom, hogy írásaimmal soha semmilyen (hátsó) megbízást életemben még nem teljesítettem; illetve véleményem kialakításában soha nem vezérelt sem spontán, sem krónikus indulat, sem semmilyen megrögzött hátsó szándék! Velem a ‘Jobbiknak’ - ha ilyen nyilvános leveleket küld utánam! - még sok ‘problémája’ lehet, mert publicisztikámban kizárólag a megírható igazság leírására törekszem...


Apránként, vagy egyszer esetleg teljes egészében sort keríthetünk akár minden kapcsolódó tény és megtörtént mozzanat feltárására is; amihez egyébként magam a legkevésbé sem ragaszkodom - no nem azért, mintha bármi takargatni valóm is lenne, hanem éppen azért, mert nem kívánok a ‘Jobbik’ számára roppant kínos körülményeket minden áron nyilvánosságra hozni; annál sokkal bölcsebb vagyok.


Ezért aztán nem kéne ezt erõltetni; mondom egyelõre bizakodó, joviális derûvel!


De menjünk sorjában!



Tasnádi András szerint: „Czike László tollából egy durva és minden tartalmi megalapozottságot nélkülözõ ‘Jobbik’-bírálatot olvashattunk. (...) Legelõször is a megdöbbenésemnek kell hangot adnom. A Szövetség egy olyan írásmûvet ismertet olvasótáborával, mely valódi vitának, párbeszédnek nem lehet alapja. Czike László a ‘Jobbik’ elnökségével kapcsolatban ‘szakrális titokról’, ‘okkult mûhelyrõl’ és a ‘triangulum okkult szabályairól’ elmélkedik, amit nem tudok és nem is akarok értelmezni. (...) ‘Vitaindítónak’ szánni egy olyan írást, amely egyrészt rágalmakra, másrészt nagyfokú felkészületlenségre épül, az több mint bûn, az hiba.” Kicsivel alább még szerepel (Gerõhöz, és a Népszabadsághoz is hasonlít bennünket), hogy „nincs más célja, mint megakadályozni egy markáns konzervatív erõ kialakulását”. Ami az inkriminált idegen szavakat illeti; azokat, s jelentésüket a Szótár segítségével könnyedén megfejthetjük. Szakrális = isteni, szent! Ez szerintem - túláradó dicséret. Okkult = rejtett, titokzatos. Miért, nincs bölcs háttér-tanácsadókból álló ‘mûhely’ a háttérben? Ajánlom elolvasni ehhez a kitételhez a szintén a Szövetségben megjelent tudósítást Varga Gabriella tollából, az október 19-iki ‘Visegrádi Disputa’ eléggé radikális megnyilvánulásairól. Az ott összegyûlt alkalmi ‘nemzetgyûlés’ gyakorlatilag kimondta Orbán Viktor trón-fosztását - azt már elgondolni sem merem, hogy a jelenlévõ bölcsek tanácsára...!


Triangulum = háromszög! No nem szerelmi (1+2), hanem - elnöki, politikai. Ki ne hallott volna például a klasszikus római triumvirátusokról, amikor egyforma erõs (had)vezérek szövetségre léptek egy harmadikkal (többnyire pénzemberrel), hogy aztán ‘megszedve magukat’ szakítsanak vele, s egymással is duellálva végül eldöntsék: ki legyen közülük a teljhatalmú, egyszemélyi vezetõ? No, ez a veszély a ‘Jobbik’ esetében egyelõre nem fenyeget, hiszen a triumvirátus tagjai minimál- bérbõl élnek! Gondolom egyértelmû, hogy a háromszög felemlegetése legkevésbé sem tekinthetõ durvaságnak; - sõt, egyenesen a felkészültség fokmérõje. Furcsa, hogy valaki (Tasnádi alelnök úr) nem tudja és nem is akarja értelmezni a három-szöget, - mégis durva rágalomnak tekinti! Kifejezetten arra kérem a válaszcikkíró alelnököt, hogy szíveskedjék értelmezni: vajon mi a rágalom a szakrális, okkult és triangulum kifejezések használatában! Nomármost: a háromszög egy kötött mértani alakzat (politikai értelemben: szimbólum); amelynek lényegi vonása, hogy rendkívül stabil (lásd: háromlábú szék), és többnyire nem jön létre vak-véletlen folytán (vagyis: spontán, természetes úton), hanem tudatos szándék alapján mesterségesen hozzák létre, meghatározott érdekek érvényesítésére.


Egyrészt a jelzett (leírt) triumvirátus tényszerûen létezik: Kovács, Vona, Nagy. E meghatározottságot maga Kovács Dávid, a JOBBIK Magyarországért Mozgalom alapító elnöke nyilatkoztatta ki; és tényszerûen akkor is fennáll, ha ezt vadonatúj alelnökök a szervezettõl ‘jog-idegen’, kvázi-illegitim megoldásnak, ‘hatalmuk’ korlátozásának tekintik, mindjárt a politikai genezis legelején. Az ‘okkult’ jelzõ éppen hogy az immár párttá alakult hivatalos szervezet alelnökeinek érdekeit is kifejezhetné - ha úgy akarnák! -, hiszen hiába legitim szervezet, hiába elnökség: a szakrális hatalom az okkult triumvirátusé! Kérem utánanézni, hátha így van!


Komolyan mondom, én nagyon szívesen tovább fejtegetem ‘a triangulum-témát’, de attól tartok - ha kicsit utánanéz! -, ezt épp Tasnádi úr nem fogja akarni!



A válaszcikkben az író kifejti „a Jobbik keresztény Magyarországot, független, élhetõ és büszke Magyarországot akar. A Jobbiknak még nincs kész választási programja, de ennek nem is most van itt az ideje. Vannak viszont irányvonalak melyek mentén a mûhelymunka már lázasan folyik, hogy 2006 elejére asztalra tehessünk egy átfogó, végrehajtható és nemzeti programot.” Egyrészt - lám, csak lám! - van mûhely is. Másrészt Tasnádi úr elhallgatja, hogy nagyjából kész pártprogram is van, amelyet (magam készítettem) áttekintés céljából két hónapja adtam át Kovács Dávid elnök úrnak, aki azóta is tanulmányozza a mintegy 100 (27+74) oldalas, minden témakörre kiterjedõ dokumentumot, viszont elfelejtette visszaadni. Ha rám bízzák - már 2004 elejére lehetett volna (lesz is, de nélkülem) részletes pártprogramjuk. (Szóval: nem irányvonalak, meg mûhelymunka - hanem kész pártprogram.) A ‘Jobbik’ egyébként világnézeti értelemben kemény fába vágja - a fejszéjét! Mint emlékezetes; - néhai Antall József miniszterelnökünk is ‘keresztény Magyarországot’ akart, de nem lett az. Európa kereszténydemokratái - köztük Orbán Viktor, elõzõ miniszterelnökünk is - keresztény Európát akarnak, de nem lesz az, mert a balliberális szocialisták ezt megakadályozzák. A ‘Jobbik’ két legyet akar ütni egy csapásra: úgy akarja kereszténnyé tenni az országot, hogy kilép a ‘nem keresztény’ Európai Únióból! Nehéz egy mûhelymunka lesz! Most elõre bocsátom, hogy egyfelõl le fogom írni, amit tudok, - másfelõl azzal az állampolgári (véleményformáló publicistai) jogommal is élni fogok, miszerint a (politikai) közszereplõk világnézete nem magánügy, hanem közügy; különösen akkor, amikor egy új politikai közszereplõ (értsd: a ‘Jobbik’ párt elnöksége vagy az emlegetett triumvirátus!) a zászlajára tûzte: újra (hivatalosan is!) kereszténnyé teszi Magyarországot! Ugyanis nem elég kereszténynek látszani ehhez a nemes feladathoz, de annak is kell lenni! Nem elég, ha valaki jámbor óhajként kijelenti: elfogadja, magáévá teszi az európai és a magyar keresztény tradíciót; - alapvetõ személyes világnézeti feltételként deklarálhatjuk, hogy akik ilyen magasztos feladatra vállalkoznak, azok ne csupán a hagyományban, hanem konkréten Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában higgyenek! Minden más esetben alantas szemfényvesztéssel állunk szemben, amelyet Zelnik József igencsak frappánsan fogalmazott meg „TESTAMEN, Leonardo evangéliuma” címû, nemrég megjelent könyvében. „Nem szeretnék úgy járni, mint a polgárok a politikával. Úgy vélve, hogy legyõzték az elõzõ hatalmi szerkezetet, nem veszik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba. Például a polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megõrzése érdekében hitre és vallásra szólít fel.” Mert e prófétai sorok már nem a múltnak, hanem a jövõnek szólnak!


Ha egy futballcsapat zömmel nem ‘saját nevelésû’ játékosokból, hanem ‘idegen-légiósokból’ áll - igencsak groteszk ‘a csapatszellemük’ mögött bármiféle eredeti, kollektív önazonosságot keresni és feltételezni. Így meglehetõs szkepticizmussal viseltetem aziránt, hogy a ‘Jobbik’ potenciális „markáns konzervatív erõ” lenne. Sokkal inkább ‘hozott emberanyagból’, eszmékbõl építkeznek! A triumvirátusból Nagy Ervin - volt MIÉP-es. Vona Gábor a Fideszbõl, a ‘Szövetség a Nemzetért’ polgári körbõl jött, ahonnan azóta - eltérõ pártfunkciója okán - kilépett. (Az elnök személyérõl, identitásáról majd utoljára szólok.) Balczó András - volt MIÉP-es. Bognár László (aki volt Göd polgármestere, illetve parlamenti képviselõként egy kiszólásával ‘ellenezte’, amikor Várszegi Gábor megvásárolta az FTC-t) is volt MIÉP-es, Rozgonyi Ernõ úgyszintén. Molnár Tamás (nem azonos az említésre méltó filozófussal!); - az Inconnu-csoport, illetve a megszûnt ‘Sajtóklub’ kizárt tagja. Ismerõse szerint a rendszerváltás tájékán még a ‘Szabad Kezdeményezések Hálózata’ (a mai SZDSZ) háza táján sertepertélt; ami persze nem jelent semmit... Érdekesebb viszont az a kijelentése, miszerint már nem várhat tovább; - életkora folytán ‘az utolsó esélye’, hogy sikeres politikai pályára lépjen. S ez a frusztráció szerintem az összes eddig felsoroltakra is érvényes: más pártokból átszármazva - mint idegenlégiós politikai ejtõernyõsök - egy alakuló új pártban mindjárt elsõ sorokba zárkózhattak fel, miután eddig maximum ‘másodhegedûsök’, második vonalbeli lótifutik, vagy még azok sem voltak. Mint látjuk: minimum négyen is vannak, akik közvetlenül a súlyos egyéniségû ravasz tót atyafi elnyomása alól ‘szabadultak fel’, hogy tehetségüket most már Csurka atyai gondoskodása nélkül, önállóan kamatoztathassák. Vagyis: a ‘Jobbik’ szellemi hozadékában nagyjából uralkodónak mondható annak a pártnak (MIÉP) a szellemisége, amelytõl pedig az összes szavazatot deklaráltan megpróbálják elvenni. Quod erat demonstrandum!


Most nem elemzem, hogy a fentebb kifejtettek ‘miféle szellemi fertõzésveszélyt’ jelenthetnek az új mozgalomra nézve; - annyi azonban biztosra vehetõ, hogy az efféle ‘super-group’ legkevésbé sem egy markáns, újkonzervatív keresztény párt eszmei letéteményese. Ha még az MSZP is képviseltetné magát csendestársként (ki tudja?) - legalább felsejlene a nemzeti egységfront, a nagykoalíció esélye. Ha én lennék a bölcs háttér-tanácsadók helyében (ami elég valószínûtlen); - biztosan ezt tanácsolnám a ‘Jobbiknak’. Széthúzás helyett integrációt - mindenkivel. Mert amennyiben a ‘Jobbik’ önös víziói netán megvalósulnak: (1) A Parlamentbe nem jutnak be (a MIÉP se), a Fidesz Polgári Szövetség pedig ismét veszít. (2) A Parlamentbe jutva minden ülésnapon elmondják majd, hogy hazánk lépjen ki az Európai Únióból; - ami egyrészt folyamatos és általános megrökönyödést kelthet, másrészt semmiben sem fog különbözni attól, amit a MIÉP csinált az 1998-2002. közötti parlamenti ciklusban... Azonban a becsvágyó emberek ezt nem látják át!



A fenti névsor - akár a háttér-tanácsadókkal együtt (tisztelet a kivételnek) sem - kifejezetten egy hitbuzgó imakör tagjaiból vagy az Újszövetségbõl verbuválódott.


De hátra van még az elnök személye; - megterhelve a keresztény Magyarország kívánatos, ám így reménytelen illúziójával. Õszintén szólva - miként az ember, úgy ez az írás is; egy-egy önálló dráma. Drámai fordulat következett be ugyanis a gondolataimban: most mégsem mondok el mindent; maradjon még muníció az esetleges viszontválaszra is! Mellesleg: mindig maradjon titkod, mit nem adsz ki. Nekem, publicistának lehet titkom, hogy mit miért (tapintatból) nem írok meg; - annak viszont, aki nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy - Orbán Viktor helyett - felépítse a keresztény Magyarországot, ez ügyben semmilyen világnézeti titka nem lehet. Tegnap a Hír Televízió interjút sugárzott Kovács Dávid elnökkel, ki saját lakásában, könyvespolca elõtt állva beszélt a mozgalomról, saját magáról. A riporter kedvenc olvasmányairól kérdezte, és Dávid büszkén említette Molnár Tamás katolikus filozófust (akinek a teljes sorozata ‘megvan!’), - Hamvas Béla társaságában. Márpedig az ember keresztény és gnosztikus egyszerre nem lehet! Ennél nagyobb baj (eszmei zûrzavar) azonban - a nyilvánvaló orientalista hajlam. Jómagam többször is álltam az említett könyvespolc elõtt, amely roskadozik az okkult, gnosztikus és keleti bölcselõ könyvektõl, míg a keresztény mûvek aránya maximum 5-10 %. Dávid a keleti vallások ‘lelkes híve’, - csak hát a kívánatosnál jóval távolabb, praktikusan a Távol-Keleten keresi ‘az igazságot’, azonban mi keresztények, pontosan tudjuk, hogy az igazság a Közel-Keleten, közelebbrõl a júdeai Betlehemben született, hozzávetõleg 2003 évvel ezelõtt! Jézus Krisztus az Evangéliumban kinyilatkoztatta, hogy Õ „az út, az igazság és az élet”. Ugye emlékszünk még Csurka parafrázisára, amikor mozgalmát „Magyar Út” Körök, a pártját pedig „Magyar Igazság és Élet” névvel ‘látta el’! Krisztust utánozta... Nem kívánom lebecsülni a keleti bölcselet (távol-keleti) jelentõségét, viszontag elképzelni sem merem, hogy a ‘csurkista átirat’ után miként is festene kis hazánk, a keresztény Magyarország a zen-buddhizmus, a tantra-jóga, a reinkarnáció, a csakrák, a zoroasztrizmus és egyéb tévtanok bûvöletében, áthallásában felépítve! Pedig Dávid halálosan komolyan állítja, hogy ez a túlzott távol-keleti elmélyülés õnála az egyistenhit erõsítését szolgálja. Ezt nem vitatom; - lehetséges az istenhit ‘mandinerrõl’ is (sok furcsaságot megéltem már), kvázi: ‘kutyaharapást szõrivel’. Azonban az egyistenhit - kevés. A kereszténynek Jézus Krisztusban, az egy Isten földre szállt Fiában, a bûneink feloldozásáért keresztre feszített Megváltóban kell hinnie. Aki ezt nyíltan felvállalja, képes lehet keresztény Magyarországot építeni.



Végül: még egy idézet Tasnádi András alelnök ellen-cikkébõl. „Vajon azok a publicisták (...), akik most ‘szalámizásról’ beszélnek, meg fogják-e kérdezni maguktól: (...) Vajon nem lett volna kötelességem melléjük állni, azt mondani a jobboldali választóknak: ne hagyjuk a Jobbikot kiesni a Parlamentbõl? (...)” Mások helyett nem válaszolhatok e kérdésre, de az én lelkem könnyû. „Járt utat járatlanra ne cserélj fel!”, - tartja a közmondás. Jó orrom van ahhoz - súlyosan megdolgoztam, megfizettem érte -, hogy a bocsánatos füllentéseket meg tudjam különböztetni a monumentális hazugságoktól. Huszonéves gyerekek túl fiatalok ehhez. Mire felnõnek, már nyakig ülnek a becsvágyuk kreálta csapdában. Ehhez hasonló szomorú történetbõl pedig - azonos ügy kapcsán - egy is bõven elég...


A magyar nép már nem éli túl, hogy egy újabb nemzedék kísérletezzen rajta.


Nincs szükség hát ‘Jobbik’ Fideszre, s egy ‘újabb’ kísérleti Orbán Viktorra, mert már megvan nekünk az igazi, aki hál’ Isten egyszer már átesett a tûzkeresztségen. A ‘mûhelyekben’ pedig inkább alkímiával foglalkozzanak, csak fel ne robbanjon.



Orbán Viktor trónfosztása



Ahhoz, hogy eljussunk egészen odáig, amíg bölcs öreg tanácsadók - mintegy 13 évvel az újkori magyar történelmet megrengetõ rendszerváltás után - feltalálhatják a nem is meleg, de legalább a langyos vizet: rövid elõtörténetet kell bejárnunk...


1996. február 29-ikén megjelent a Demokratában „Miniszterelnöki mozaikkép” címû elemzésem, melyben rövid gazdaságtörténeti visszatekintés, valamint ‘adott választási lehetõségek’ figyelembevételével igyekeztem meghatározni a személyt, illetve a személyiségjegyeket, melyek birtokában 1998-tól ‘valaki’ Magyarország miniszterelnöke lehet. Ma is, változatlanul érvényes szövegrészekre bukkantam:


„Az adósságcsapda-korszak (1981-tõl 2003.!) kormányai rendre mind ugyanazt csinálják: ‘kezelik’ az adósságállományt. A helyzet közben folyamatosan romlik: az életkörülmények már szinte mindenki számára elviselhetetlenek, mintha csak minden megújulási vágy és energiatartalék elveszett és elfogyott volna. Magyar-országról pedig ellentételezés nélkül, parttalanul árad kifelé az értéktelenné vált magyar munka, az export-termékek özöne, a tõke, a kamatok, a pénz, természeti ritkaságok, az arany, a kultúrális és szellemi értékek, az emberek, a szép lányok: egyszóval minden, ami él és mozog, ami mozdítható. Befelé pedig nem jön más, csak a rengeteg import bóvli, a hamis százdollárosok, a népbutító és a családot tönkretevõ liberális eszmék, az ostoba és primitív reklámok, a kultúrális és mû-anyag szemét, környezetszennyezõ technológiák, a karvaly tõke, a McDonald’s, a NATO és az IFOR, a rave és a techno, a kábítószerek és a kábítás, a multilevel system, a blõd mûhold-adások, az ukrán, az orosz, a ki tudja még milyen maffia. A valódi termelõtõke, a stratégiai befektetõk nem jönnek, mert Magyarországon jelenleg csak a rabló tõkének, az egy pillanat alatti haszonszerzésnek van esélye és ‘értelme’. Nemsokára nem marad itt semmi más, csak a puszta föld.”


Próféciának is beillõ jövendölés volt ez hét-és fél év távlatából, de optimistának bizonyult. Mint tudjuk: elviekben már az anyaföldet is eladták - 7 év haladékkal.



„Ami 1988. és 1991. között Magyarországon lezajlott; - a lényegét tekintve egy csendes, vértelen manipulált forradalom volt (vö.: MSZMP MSZP-vé alakulása, spontán privatizáció, a köztársaság kikiáltása, MDF-SZDSZ-paktum, a taxisok blokádja, stb.), amelynek megvívásából ‘az elit’ szándékosan kifelejtette a nép-tömegeket, ‘nehogy bajt okozzanak’. Elég volt, ha szavaznak. Létre is jött a leg-modernebb álcázott diktatúra: a pénz és a média diktatúrája. A bankok, a sajtó, valamint az általuk pénzelt és sztárolt elit-politikusok tobzódnak a hatalomban, a vagyonban és a pénzben, miközben a nép mindenbõl kirekesztve nyomorog. A restrikció lényege, hogy a (kis)vállalkozók nem kapnak hitelt, így rövidesen már mindenki rabszolgává válik, aki nem a szûk körû elit tagja. Az átlagfogyasztás a fizikai létminimumra csökken, mint a rabszolgáké az ókori Rómában.”


Mindez ma fokozottan érvényes, illetve ‘maradéktalanul’ megvalósult. Ha a lét-minimumon tengõdõk (a kisnyugdíjasok, a kistermelõk, a minimálbérbõl élõk és a kényszervállalkozók, a munkanélküliek és nagycsaládosok) létszámát összeadjuk: kiderül, hogy a fél ország egyik napról a másikra él, nyomorog vagy éhezik.



„Antall lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni, és ‘keresztény Magyarországot akart, mivel csak annak van jövõje’ - politikai örökségét pedig állítólag Orbán Viktorra hagyta. Antall meghalt (...) - a politikai örökség viszont elillant, mint a kámfor. (...) Mesterséges aggodalom-keltés, hangzatos blöffök, fontoskodó-riadt öntömjénezés, önfeledt paternalizálás helyett végre határozott koncepcióra - és azt megalkotó, megvalósító miniszterelnökre - lenne szükség, amely és aki segít az egész országnak mindenestül kikecmeregni az adósság-csapdából, amely és aki egyszer s mindenkorra véget vet az 1980 óta folytatódó mélyrepülésnek és megmutatja a hihetõ utat egy valódi és tartós konjunktúra korszak felé.” (...) „Pártállásától függetlenül, milyen is legyen Magyarország következõ, leendõ új miniszterelnökének a személyisége? (...) Karizmatikus személyiségnek kell lennie, aki gondolatmenetével, példamutatásával, pozitív kisugárzásával magával képes ragadni a legszélesebb néptömegeket. Nem lesz könnyû a becsapott nép bizalmát (újra) elnyerni, visszaszerezni. (...) Ha az új miniszterelnök nem ilyen lesz, ne adj’ Isten túl késõn érkezik, úgy még nehezebb idõknek nézünk elébe, vagyis: térdre, imához. Jó lenne végre egy olyan csendes, ‘jó irányban manipulált’, eredményes össznépi forradalom, amelyet az egész nemzet magáénak érezhetne - elõtte, alatta és utána, végkifejletében is. Jó lenne egy önálló (a népen kívül senkinek sem elkötelezett!), határozott, okos és erõs miniszterelnök, akinek tiszta, egyenes a tekintete. Gõgös vagy sanda tekintetûek, kérjük - ne jelentkezzenek!”



1996. május 2-ikán a Demokratában napvilágot látott Varga Domokos György interjúja Orbán Viktorral, a Fidesz elnökével. A beszélgetés tartalmi elemzését elvégezve; egy újabb tanulmányt készítettem, amely „Orbán Viktor szupersztár” címmel 1996. augusztus 8-ikán jelent meg a Demokratában, majd évekkel ezután, a 2001./I. számban, a Leleplezõ könyvújságban. Írásomban összehasonlítottam Orbán Viktor személyes adottságait a korábbi (az elõzõekben idézett) cikkemben lefektetett ‘etalonnal’, hogy megállapíthassam miniszterelnöki alkalmasságát.


„A Magyarország gazdasági életét befolyásoló stratégiai döntések tekintélyes része a határon kívülre került. A kiszolgáltatottságunk nagyobb a kívánatosnál. Nem mindegy, van-e az országnak a haza iránt elkötelezett, az ország gondjait megértõ, átérzõ tõkeerõs vállalkozói rétege, amely mozog ugyan a világpiacon, de számára Magyarország nem csupán egy telephely, hanem a hazája. Nagyon lényeges, hogy a Magyarország sorsát meghatározó tulajdonosok között milyen számban vannak olyan gondolkodású tõkések, akik kötõdnek országunkhoz. Egy nemzeti elkötelezettségû tulajdonos nem érzi úgy jól magát a saját országában, hogy neki jól megy, de az országnak egyre rosszabbul. Magyarországon nem az a demokrácia van kialakulóban, amit Nyugat-Európából ismerünk. A homlokzat ugyan demokratikus intézményrendszert mutat, ámde a homlokzat mögötti élet merõben különbözik a nyugat-európai demokráciák mûködésétõl. Ma nagyon komoly kérdés, hogy egy maffia-gazdaság irányába mozdulunk-e el, vagy pedig egy nyugat-európai, a verseny áldásos hatásait is érvényesítõ piacgazdaság irányába. Egyre erõsödik a félelmem, hogy a maffia-gazdaság felé. Magyar-országon a polgári középréteg erõtlen, a mostani kormánypolitika pedig további gyengítését tûzte ki célul. A mai magyar politika nem a középréteg védelmét szolgálja a mindenkori nagytõke terjeszkedésével szemben, hanem a magyar politikát egyre erõteljesebben kebelezi be a nagytõke. Ha megnézzük, hogy Magyarország a saját piacának védelme érdekében, a saját nemzeti gazdasági érdekeinek védelmében milyen lépéseket tesz, és összevetjük a nyugati államok lépéseivel, akkor Magyarország nemhogy nem nacionalista, hanem önmagát egyenesen kiszolgáltató ország képét mutatja. Egyetlen, az európai integrációval foglalkozó tanácskozáson sem történik más, mint hogy a résztvevõk az úniós együttmûködés keretén belül különbözõ retorikákkal, de saját nemzeti érdekeiket képviselik. A világgazdaságba kétféle módon lehet integrálódni. Az egyik, hogy megpróbáljuk megõrizni magunkból azt, ami bennünket utánozhatatlanná tesz, tehát nemzeti karaktert ad nekünk. Miközben elfogadjuk a gazdasági parancsot, hogy integrálódni és együttmûködni kell, keressük annak az útját-módját, hogy közösségeinket, értékeinket, kultúránkat megõrizzük és gazdasági érdekeinket érvényesítsük. Aztán van egy másik megközelítés is, amely szerint ennek nincs jelentõsége - integrálódni kell, aztán lesz, ami lesz. Ha a rendszerváltásunknak nem a politikai intézményi, hanem az emberi dimenzióját nézzük, akkor a mérleg rendkívül elkeserítõ. Az igazi nagy baj tehát nem feltétlenül a makrogazdasági mutatókban ölt testet, hanem az emberi élet alacsony minõségében. Drámai módon romlanak a népegészségügyi és halálozási adataink, sõt, ezzel össze-függésben egyre súlyosbodik a népességfogyás régi problémája. Érdekes módon ennek megoldására a miniszterelnök úrnak még egy ötletre sem futotta. Ez a gazdaságpolitika egyre kiszolgáltatottabbá teszi a magyar nemzetgazdaságot a külvilágnak. Az olyan hagyományos közösségeket, mint a család - legyengíti, szétveri. Hajlok arra az állításra, hogy az SZDSZ és részben az MSZP bizonyos vezetõrétegének a fejében olyan társadalomkép él, amelyben a hagyományos közösségeknek nincs szerepük. Sõt, tehertételt jelentenek. Számukra egy modern társadalom a hagyományos közösségeitõl megfosztott társadalmat is jelenti, és ezt kívánatosnak, vagy legalább elfogadhatónak tartják. Egy ilyen társadalmat könnyebb manipulálni, könnyebb uralni. Az ember felteheti a kérdést, vajon az SZDSZ-ben és az MSZP-ben ugyanolyan fontosnak tartják-e a hagyományos közösségeket - felekezeteket, családot, nemzetet -, mint amilyen fontos szerepet mi tulajdonítunk ezeknek egy jövendõbeli Magyarország víziójában? Az a válasz következtethetõ ki, hogy nem. Az SZDSZ és az MSZP közötti gazdaságpolitikai vitákban nem társadalompolitikai kérdések játszanak szerepet, mint például a magyar családok jövõje. Olyan veszélyeztetett közösségben, mint a magyarság, a gazdaságpolitikában érvényesíteni kellene a demográfiai megfontolásokat. A két kormányzó párt között ezzel szemben nem társadalompolitikai vagy ezzel összefüggõ gazdaságpolitikai viták, hanem leginkább érdekcsoportok közötti pozícióharcok folynak. A mai kormány politikájának nincsen szellemi tartalma, következésképpen jövõképe sem. Nem egyszerûen hiányzik, de büszkék is arra, hogy nincs. A politika nem más, mint egy meghatározott közösség, ez esetben a magyarság érdekében és megbízásából végzett közszolgálat. Márpedig, hogy ez a nép honnan jön, hol tart és merre megy, fontos kérdések. Szerintem nem lenne szabad úgy kormányozni, hogy a kormányzók nem tudják megmondani, mi az a szellemi tartalom, aminek jegyében kormányoznak, és mi az a jövõ, amely felé irányítani szeretnék az ország hajóját.”


Orbán Viktor hét-és fél évvel ezelõtt elmondott szavai könyörtelenül idõtállóak; - szó szerint, vagyis kísérteties pontossággal érvényesek a mai politikai, gazdasági helyzetre, a mai kormánykoalíció mûködésére is. Azzal az eltéréssel, hogy a mai Magyarország, ha lehet, még szegényebb és még eladósodottabb, s lényegesen kiszolgáltatottabb, mint 1996-ban volt - ugyanakkor még néhány hónap, és tagjai vagyunk az Európai Úniónak, egy kiélezett integrációs versenyhelyzetben. Ami a politikai paletta átalakulását illeti, a kép e tekintetben is leegyszerûsödött. Közel ugyanannyi idõ van hátra az újabb országgyûlési választásokig, mint az idézett cikkek, beszédek születésének az idõszakában volt, és ha szerencsénk van, ismét kormányváltás - balról jobbra - következik. A mai kormány leváltására egyedül a Fidesz Polgári Szövetség képes és esélyes; Orbán Viktornak, mint potenciális miniszterelnök-jelöltnek pedig nincsen ellenfele, vagy alternatívája. Orbán persze nem mindenben tökéletes, viszont az egyetlen lehetséges. Emellett tiszta, egyenes a tekintete. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az eltelt idõszak közepén, 1998 és 2002 között Orbán Viktor és a Fidesz volt kormányon; és ebben az idõszakban távolról sem valósult meg minden, amit Magyarország népe tõlük elvárt volna. Az viszont elvitathatatlan, hogy a Medgyessy-kormány most szemmel láthatóan egy még mélyebb gödörbe kormányozza az országot, mint Orbánék elõtt Horn Gyula kormánya. Mind a gazdaság, mind a demokrácia zuhanórepülésben van. Könnyû lehet majd választásokat nyerni, de nehezebb lesz a gödör fenekérõl kimászni. Én most csak az analógiát keresem az akkori és a mai helyzetben.



Két korábbi írásomból idéztem eddig. Volt egy harmadik is (ebben voltak a leg-kiérleltebb gondolataim), amelyet ‘persze’ nem adtak ki, csak felhasználtak. Ezt a tanulmányt 1996. augusztus 18-ikán írtam „A Torgyánok fejedelme” cím alatt, s ebbõl idézek három rövid mondatot, megvilágítandó a mondanivalóm lényegét:


„Nem véletlen, hogy nem a Fidesz választási gyõzelmét ‘jósoltam’ meg, hanem Orbán Viktor egyezményes miniszterelnök-jelöltségét. Orbán ma már kialakult, szilárd-homogén személyiség, progresszív politikai erõ, - a Fidesz viszont hozzá képest fáziskésésben van, s ma még identitás-zavarokban is szenved. Elismerem, valóban furcsa politológiai jövendölés: egy egyezményes Orbán Viktor és a Kis-gazdapárt lehet együtt befutó - Torgyán József és a Fidesz viszont nem!” Együtt futottak be 1998-ban; - mindenki, és egymás nagy meglepetésére. Azután a ciklus végére ‘felbomlott’ a koalíció, megmutatva, hogy a Fidesz és a Torgyán vezette Kisgazdapárt egymással összeférhetetlen. Ma már nincs FKgP - a maradéka már a Fidesz része -, de újonnan alakult egy jobboldali politikai mozgalom, a Jobbik Magyarországért Párt, amelyik éppúgy akként szeretne a Fidesz választási, majd koalíciós partnere lenni, hogy elõbb még ‘megméretkezik’, vagyis ellentételezi magát vele szemben - addig feszítve a jelképes húrt, ameddig csak lehet. A párt ma (még) nyíltan szidja a Fideszt, és meg akarja fosztani trónjától Orbán Viktort. A Szövetség közéleti kétheti lap 2003. október 31-iki számában Varga Gabriella összefoglalja a visegrádi dispután (október 19.) elhangzott beszédeket, amelyek lényege, hogy: „A jobboldali radikalizmus fékje a Fidesz.” Rozgics Mária, a Magyar Világ fõszerkesztõje felszólította a Fideszt, hogy adja át a helyét hiteles embereknek! Szó szerint a következõket mondták: „Orbán Viktor kezd olyanná válni, mint aki nem is tudja, hogy a hatalom visszaszerzésén túl vajon mit is akar még? Új csapat kell, feddhetetlen, támadhatatlan múltú, tiszta tekintetû.” Ámde részt vett a disputában egy bölcsebb, idõsebb költõ-tanácsadó is, aki többrétegû hozzászólást tett: „Orbán Viktor nem jelentéktelen figurája a magyar politikai életnek. Ügyelni kell arra, hogy az õ vezetõ szerepe ne sérüljön a különbözõ csatározások folytán. A politikai mozgalmaknak arra kell irányulniuk, hogy Orbán Viktor olyan független politikai vezetõ szerepbe kerülhessen, kit a teljes jobboldal támogatni tud, anélkül, hogy ebben a langyos Fideszben felolvadna. Feltétlen szükségesnek gondolom a Kisgazdapárt olyan szellemi újjáélesztését, amely a jobboldal mellett áll. (...) Olyan Fideszre van szükségünk, amely le-számol a saját, bizonyos belsõ ellentéteivel és liberális súgóival, akik révén el-vesztette a választást. S szükség van a most szervezõdõ új erõre (ti. a Jobbikra), fiatalemberekre, az öregek hátsó udvarbeli nagy bölcs tanácsai mellett. - szólt hozzá Gyurkovics Tibor. Vagyis hát - mint láthatjuk - nincs új a Nap alatt! Tiszta tekintet, széleskörû jobboldali összefogás, háttér-bölcsek tanácsai = gyõzelem! A megújuló (radikalizálódó) Fidesz - ami teljesen valószínûtlen! -, és/vagy radikális jobboldali egységfront, melynek egyezményes miniszterelnök-jelöltje Orbán lesz-lehet, amennyiben õ is úgy gondolja. Ez nem is burkolt, hanem nyílt fenyegetés. Mert ha a posztulátum nem érvényesül; - jön a Jobbik, Kovács Dáviddal!


A Fidesz ‘megjavul’ - liberálisból átmegy radikálisba -, vagy a hátsóudvari bölcs öregek nagy tanácsai mellett megtörténik Orbán Viktor fidesztelenítése...


Ám ha ez sem jön össze, akkor a trónfosztása.



A ‘keresztény jakobinusok’ kiáltványa



Valamikor, az átkos Kádár-rendszerben - mely rezsim egyébként nem tûrte meg a jakobinusokat, nem is voltak ‘ilyenek’ - a Déli pályaudvarnál létezett egy tér, úgy hívták: Magyar Jakobinusok tere. Emlékeztetõül (lásd még pl.: Hajnóczy József utcanév, stb.) a magyar jakobinus mozgalomra, Martinovics Ignác vértanúságára. A Martinovics-páholy tagjai ugyanis - a francia forradalom mintájára - jakobinus összeesküvést szerveztek a bécsi udvar ellen; amely azonban leleplezte a készülõ puccsot, és annak résztvevõit a Vérmezõn kivégeztette. Innen a Vérmezõ név is...


Ma már nincs Kádár-rendszer, nincs kommunizmus; - de áll a ‘Vérmezõ’, elõtte a Magyar Jakobinusok tere, és újra vannak magyar jakobinusok...


A szerencse forgandó, a történelem pedig ciklikusan ismétli magát.



Egyesekben felvetõdhet majd, miért használom ‘a jakobinus’ terminus-technicust egy olyan mozgalomra, pártra, amely önmagát egyértelmûen jobboldaliként, sõt, ‘Jobbik’-ként aposztrofálja. A következõk miatt: (1) A jobboldal-baloldal szerinti politikai megkülönböztetésnek ma már semmi értelme, valós tartalma nincs. (2) A ‘baloldali’ kormány maradéktalanul a (zömmel multinacionális) nagytõke érdekeit valósítja meg; ebbõl következik a szerepcsere, miszerint a szegények és a vidék, vagyis a szociáldemokrácia ‘értékeit’ az egykori jobboldalnak kell(ene) nyíltan felvállalnia. (3) Ha a Jobbik létrejöttének körülményeit ‘a célokság’ elve alapján vizsgáljuk; - hamar átláthatjuk, hogy alapvetéseiben nincsenek plebejus elemek, vagyis egy újabb ‘elitpárttal’ állunk szemben. Oldalak nincsenek, csak különbözõ elitek. A jakobinizmus 1789 Franciaországában is csak az ‘új elitet’ képviselte. (4) Mivel a Jobbik puszta létével is a mai, meglévõ ‘jobboldal’ megosztását fogja elõidézni - ‘akaratlanul is’ a baloldal malmára hajtja a vizet, vagyis megtévesztõ neve ellenére valójában eredendõen baloldali érdekeltségû párt.



A Nemzetõr hetilap 2003. november 26-iki számának - publicisztika rovatában! - 4. oldalán „Jobbik Magyarország - egy álom kezdete...” címmel Molnár Tamás, a Jobbik Magyarországért Párt egyik alelnökének tollából a Jobbik legfontosabb politikai alapvetéseit olvashatjuk. Elidõzhetnénk rajta, hogy mitõl publicisztika (írói vélemény-kifejezés, irodalom!) az, amikor egy párt-funkcionárius (alelnök) a sajtóban részletesen kifejti pártja alapvetõ téziseit - de nem tesszük. Egyrészt már csak azért sem, hiszen a jakobinusok fejében az irodalom és a politika amúgy is határok nélkül összemosódik; - másrészt azért nem, mert fontosabb dolgunk van. Elemeznünk kell a Jobbik Párt alapvetéseit. Ha másért nem, pusztán azért, hogy egy ilyen írás (állásfoglalás) ne maradhasson válasz, vagyis ellenhatás nélkül.



Önbátorító jelszavak, kurjongatások, csasztuskák, lózungok. „Jövünk felfelé a gödörbõl!” - állítja már az elején az álmok írója. „Néha már tudunk mosolyogni is!”. Nem tudom: politológusok, egyszerû állampolgárok hogyan vélekednek róla, de jómagam masszívan úgy látom, hogy még soha nem voltunk olyan mélyen eme gödör fenekén, mint éppen mostanság - és azt is tudom, hogy ez még messze nem a gödör alja. Egyszer megírhatná valaki a „Miért beteg Magyarország?” könyvet is, merthogy súlyos beteg, az biztos. A mosoly egészen más! Megmosolyogtatóan hamis állítás, hogy a dolgok javulóban vannak. Ez egyrészt burkolt elismerés az MSZP-SZDSZ koalíciós botránynak; - másrészt, ha amúgy is ‘jobbulnak’ hazai viszonyaink, akkor mi szükségünk lehet a Jobbikra? „Tépjük össze a posztkádári szerzõdést és zárjuk le a titkos találkák korszakát!” Vagyis a Jobbik éppen az 1990-es rendszerváltás ‘ontológiai fundamentumát’ készülne összezúzni - miután ‘elefántként’ rontott be a magyar mindkét-oldali paktumpolitika porcelánboltjába. Nyilván arra céloz, hogy itten rózsadombi paktum esete forog fenn, netán csupán ‘ügynök-rendszerváltás’ történt, vagyis az ügynökök ‘egy másik garnitúrája’ ült be a hatalomba. Szerény véleményem szerint oly’ korszakot élünk, mikor a titkos találkák jelentõsége egyre növekszik; - lehet, hogy a Jobbik tapasztalatlan ebben? „Betelt a pohár! Eddig rajtunk gyakorolták a nulla-toleranciát; most mi jövünk, mi következünk!” Mely jelszó mindenekelõtt nyilvánvalóan ószövetségi bosszúra szólít fel egy egyelõre ‘azonosíthatatlan’ társadalmi réteget. Speciel énrajtam nem a nulla-toleranciát gyakorolták-gyakorolják (a gödörbõl ‘felfelé menet’ is!) a mai kommunisták, hanem éppenséggel a türelmem határait próbálják kikísérletezni, de mindegy... „Falak elõtt állunk, a minõségi ember nem hátrálhat tovább!” Ha az ember (meg)hátrál, akkor a fal a háta mögött van, egészen a falig hátrál; - tehát nem állhat a fal elõtt! Ilyen képzavart ‘minõségi ember’ - egy Jobbik! - nem írhat le. A másik variáció: amikor a minõségi faltörõ kos ‘nem hátrál tovább’, hanem ‘elõre menekül’, és a konok fejével - áttöri a falat. (Lehetséges még az is, hogy ‘csupán taktikai okokból’ hátrál meg, hogy lendületet vegyen a fal elõre rohanva történõ áttöréséhez vagy ledöntéséhez.) „Meg kell ragadni az utolsó esélyt, még mielõtt bezárul felettünk a globális jégkorszak!” Ha eme képzavart megpróbáljuk magyarra fordítani; - csak az jöhet ki belõle, hogy a Jobbik a globalizációt afféle természeti csapásnak tekinti. Két legyet akar ütni egy csapásra: egy politikait és egy ökológiait. De honnan veszi, hogy ez a képtelen katasztrófa felülrõl zárul be? Másrészrõl: kétségtelen, hogy a globalizáció lényegének átlátása jeges borzalmat kelt a normális emberekben; viszont ‘jégkorszak’-jellegét semmi nem bizonyítja. „Csapataink harcban állnak (ez idáig: Nagy Imre parafrázis, 1956-ból), magasra emelik a lyukas lobogót!” A helyzet tehát komolyodik. A Jobbiknak ezek szerint ‘csapatai’ vannak, melyek - 1956 örököseiként - ‘harcban állnak’. Kivel, ki ellen? Kinézek az utcára: forradalmi harcnak semmi jele nincsen. „Csak értelmiségi árulásokba nem bonyolódunk soha!” Nagy lehet a kísértés, ha ekkora fohászra van szükség! Mindazonáltal kétségtelen: a paraszti, a munkás vagy alkalmazotti árulás sokkal kevésbé undorító, mint az ‘értelmiségi’. Ebbõl is látszik, ha 1990-ben az értelmiség ‘nem veszi át a stafétabotot’; még ma is rendben lenne minden. „Nem leszünk nyitott liberális törekvések gyarmatosító eszköze és alanya!” Eb legyek, ha ez nem kódolt ‘gyûlöletbeszéd’, bár meggyõzõdésem, hogy az író nem a ‘nyitott’, hanem a ‘nyílt’ jelzõt akarta használni, bár így is ‘ugyanazt jelenti’. A mondat mélyebb értelmét nem fejtem ki, mert a bûn ‘analízise is’ bûn. Ami pedig a legsürgõsebb teendõket illeti (hiszen háborúhoz és forradalomhoz pénz, pénz és pénz kell!): „Mi leengedjük a halról a vizet!” Mégha azzal fenyegetõzne, hogy ‘leszedi a szocialistákról a keresztvizet’, az legalábbis logikus lenne; de méghogy a halakról? Persze lehet, hogy csak szimplán ‘leltározni’ akarnak, megszámolják hány darab hal úszkál a vízben, mert nem bíznak a multinacionális könyvszakértõ auditálásában, akárcsak évekkel ezelõtt a hortobágyi halastavak esetében! Ámbár veszéllyel kell számolni, hogy a partra vetett halak víz híján hamar elpusztulnak... „Érdekeket fogunk sérteni!” Naná, leginkább a szegény halakét! Aztán végül a szög kibújik a zsákból: „Mi felszámoljuk a kapcsolati tõkét!” Hurrá, többé nem lesz senkinek semmilyen kapcsolata, amibõl ‘tõkét’ kovácsolhatna; - mondhatná Kovácsnak a Molnár, miután elhajította a malomkövet (s ki tudja, hol áll meg?)!



Autoriter és rigorózus vonások; voluntarizmus, diktatúra, keresztény erõszak. A Jobbik most elemzett ‘keresztény jakobinus kiáltványa’ olyan kifejezéseket és megoldásokat ‘használ’, amelyekbõl gyanítható, hogy a ‘keresztény kurzust’ nem feltétlenül ‘parlamentáris módszerekkel’ kívánják megvalósítani. Ez közvetlenül is kiderül; másrészt ‘a vágyálmok’ jelentõs része csak erõszakkal és hatalommal érhetõ el - utóbbival pedig a Jobbik (legalábbis még sokáig) nem rendelkezik. „A szabadság szülte rend.” Sem a szabadság kivívásának kritériumait, sem ‘a rend’ mibenlétét nem határozza meg közelebbrõl. „Büszke, önálló Magyarország.” A büszkeségre nemzetközileg elismert teljesítmények szolgáltathatnának okot, - ám az író nem mondja meg, miben s mennyire vagyunk lemaradva. „A paktumpártok trónfosztása.” Mivel paktumpártokon nyilvánvalóan a jelenlegi négy parlamenti pártot érti: egyértelmû, hogy ki akarja ebrudalni õket a hatalomból. De hogyan?! Új, idõközi választások kiírására - márcsak a jövõ tavaszi EU-belépés miatt - sem lehet esély; tehát nem marad más megoldás, mint a forradalom. Melyet „a Jobbik Magyarország átlátható, tiszta rendje” követ majd, - vagyis a mai õskáosz után feltehetõleg a rendteremtõ ‘jobboldali jakobinus diktatúra’ következik. A Jobbik „visszaszerzi a szó, a tett becsületét”; sõt, visszaállítja „a munka által teremtett értékek hierarchikus rendjét”. Utóbbi posztulátum esetében csak találgathatunk, milyen lesz ez a ‘hierarchikus rend’; jobbik híján mondjuk: ‘jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál’, esetleg ‘jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb’. Igen árulkodó a felsorolás, miszerint a következõ, jelentõs erõk tartanak a Jobbik-kal, jakobinus ‘forradalmában’: „’56 élõ és holt örökösei velünk vannak!” De kik az örökösök, ha nem õk, a Jobbik? Hát nem ’56 örökösei a legjobbikak? „Ellenkultúra lázadó értelmiségijei.” Minek az ellenkultúrája? Konrád marihuánás, T.G.M. gyûlölet-beszédellenes, Webber Jézus Krisztus Szupersztáros, Werber beszédírós, vagy Szörényi-Bródy sárgarózsás, István-királyos, netán Szörényi-Lezsák: Atilla, Isten kardos hun kultúrája ellen; - a globális multikulti, vagy a ‘Koppányok kultúrája’ ellen lázadnak a Jobbik értelmiségiek? Miért (s nem mi ellen) lázadnak fel?! Az ‘ellenkultúra’ nem egzakt meghatározás, hisz’ ma ‘csak ellenkultúráink’ vannak. „Történelmi pártok maradványai.” Ismereteim szerint az ún. történelmi pártok (FKgP, KDNP) tagságát a Fidesz gyakorlatilag magába olvasztotta. Akiket nem, azokkal is Fidesz Polgári Szövetséget hozott létre. Féltucat második vonalbeli MIÉP-es valóban a Jobbik-ban keresett távlati megélhetést, miután a ravasz tótról is kiderült, hogy karizma nélküli, középszerû utánzó csak. (Arra gondolok, hogy Jézus Krisztus az Evangéliumban kinyilatkoztatta, hogy Õ „az út, az igazság és az élet”. Ugye emlékszünk Csurka parafrázisára, amikor mozgalmát „Magyar Út” Körök, a pártját pedig „Magyar Igazság és Élet” névre keresztelte! Krisztust utánozta...) De a MIÉP (és egykori anyapártja, az MDF) egyrészt sohasem volt történelmi párt, másrészt friss hírek szerint a tagság túlnyomó része mostanában szintén a Fideszbe vándorol, a Jobbik helyett. „Jól szervezett radikális polgári körök.” Azok a ‘jobboldaliak’, akik még a legbõvebb körbõl, a Szövetségbõl is kimaradtak - valóban megtalálhatók a polgári körökben, de ha mégoly radikális gondolkodásúak, akkor is többnyire a Fidesz, és nem a Jobbik oldalán. „Idealista és utópista kiábrándultak.” Õszintén szólva, ha pártvezetõ (elnök vagy alelnök) lennék, egyik elsõ ‘tagtoborzó elvem’ a következõ lenne: ‘idealisták, utópisták és kiábrándultak kíméljenek!’ Annak idején, 1945-ben igen sokan igazoltak át egyik pártból a másikba, puszta kiábrándultságból... „Önégetõ nemzetféltõk.” A gúny és az irónia távol álljon tõlem, de depresszióra hajlamos, önemésztõ, lelki-furdalásos öngyilkos-jelöltekre semmiképpen nem építeném a jövõ pártját. Feltûnt gondolom mindenkinek, hogy nagyívû víziójában a publicista ki-mindenkire, még viszonylag jelentéktelen csoportokra is számít, - de az egyszerû tömegek, a nép valahogy kimaradt! Ez súlyos tévedés, mert a kimerítõ felsorolásban éppen most következik (kommentárt ezúttal nem fûzök hozzá): „A cellák népe.” Szerintem sem a kifelejtés, sem a besorolás - nem véletlen. A nagy francia forradalmat ugye nagyjából úgy kezdték, hogy kiszabadították a Bastille-ból a börtöntöltelékeket. S kik? A jakobinusok... Miután kiderült, hogy ki, kire számíthat a Jobbik jövõnkért megvívandó jobbára parlamenten kívüli küzdelmében; - térjünk vissza a Jobbik szóba jöhetõ módszereihez, radikális céljaihoz. „Idegen befolyás nélküli, szabad és független Magyarországot!” A Jobbik realitásérzékének felmérésére vegyünk alapul egy jelenleg is zajló olyan külpolitikai eseményt, amely mint alapszituáció rendkívüli módon hasonlítható a Jobbik által elképzelt forradalmi változásokhoz. A napokban történt, hogy a hõs grúz nép egyként kelt fel, és gyakorlatilag 24 óra leforgása alatt eltávolította az elnöki székbõl a korrupt, és választási csalással is alaposan gyanúsítható Eduárd Sevardnadzét, aki pedig egykor a Gorbacsov-féle ‘glasznoszty-kormány’ igazmondó külügyminisztere volt. Tekintve, hogy Grúzia stratégiai szempontból rendkívül fontos állam mind Oroszország, mind az USA számára - mindenki elkezdte találgatni: (1) Sevardnadze maga fog-e lövetni? (2) Vagy inkább behívja az oroszokat (akik mentek is volna szívesen!)? (3) Az USA méltóságteljesen elözönli-e az országot? (4) Oroszország és az USA kiegyeznek? Természetesen az utolsó variáció ‘jött be’; és valami ehhez egészen hasonló sok-hatalmi megegyezés történne akkor is, ha a Jobbiknak netán kergetõzni támadna kedve. Magyarország ugyanis szupranacionális territórium, ha nem tûnt volna föl. A Jobbik az önálló és független Magyarország védelmi rendszerét „sorozott had-sereggel, önálló és erõs, hazafias nemzetõrséggel - kuriózumként kortévesztõ! -, ‘munkástanácsokkal’, nagyhatáskörû önkormányzatokkal, Mindszenthy-szellemû harcos közéleti egyházakkal, szabad és igazmondó sajtóval, Kárpát-medencei összefogással”, stb. akarja, megalkuvás nélkül megvalósítani. Azt is megmondja, mit fog tenni mindezek érdekében. Azt nyilván õk is tudják, hogy a világ hatalmi trendjeivel ennyire szemben úszó ‘autarch szuverenitás’ felépítése irgalmatlanul sok pénzbe kerülne; - ráadásul a külföldi tõke innentõl kezdve nemcsak a profitot menekítené ki, hanem csapot-papot itthagyva (készpénzzel tömött bõröndökkel) hagyná el Magyarországot, hogy aztán soha többet ne fektessen be nálunk. Ezért ‘a lefizetés’ és a további kedvezmények nyújtása helyett inkább ‘más módszert’ vennének igénybe „kemény és határozott lélekkel”. Mert, mint mondják a Jobbik „humanista radikálisokból” áll, akik „a minõséget képviselik”. „Konfrontációk árán valódi rendszerváltást” akarnak; - „a félfeudális szolgarendszer, a liberális kasztrendszer, a maffia és a korrupció felszámolását, a privatizáció leállítását és felülvizsgálatát, elszámoltatást a nulla tolerancia mint vezérelv” alkalmazásával. A Jobbik „nyilvánosságra hozza az ügynöklistákat; - a szétlyuggatott helyett új, keresztény-szociális hálót, emberhalászattal lélekmentést (vö.: a halakról a vizet leengedi, az ember-lelkeket meg kihalássza!), kemény következetes köztársasági elnököt (vagyis: a jelenlegit leváltaná!), nemzeti alkotmányt (az EU-s helyett?), nemzeti bankrendszert (a privatizáltakat visszaállamosítaná?), elsõbbséget multi-nacionális vállalkozásokkal szemben a magyaroknak, megfékezett eladósodást, anyaföld-védelmet, virágzó tanyarendszert s paraszti gazdaságokat, az ‘Isten, haza, család’ elv s a Tízparancsolat visszaállítását, erõs egyházi befolyást, erõs forintot, alacsony adókat, keresztény (!) szakszervezeteket, szellemi mûhelyeket, az agy-és pénzmosás, az agyelszívás és az abortusz felszámolását, az õrzõ-védõk helyett sorozott nemzeti hadsereget és hazafias nemzetõrséget, ‘kitakarított’ diplomáciai szolgálatokat” akar, és fogadkozik, hogy „Megtanítjuk dolgozni a bûnözõket!” A Jobbik Párt tagjai tehát nyíltan „kereszténynek, nacionalistának, rendpártinak” vallják magukat és a fentiekben ismertetett céljaiknak megfelelõen felforgatnák az egész országot: gyakorlatilag homlokegyenest épp az ellenkezõjét csinálnák, vezetnék be mindannak, ami ma a fennálló rend alapvetõ tényezõje. A Jobbik Párt felelõs vezetõi - ilyen publikált nyilatkozattal a hátuk mögött - nem lehetnek álnaivak, nem tehetnek úgy, mintha nem tudnák: a céljaik megvalósítása demokratikus, parlamenti úton nyilvánvaló lehetetlenség. Csak erõszakkal...


A keresztény, nacionalista és rendpárti Jobbik tehát a fennálló rendszert támadja. Keresztényként szembekerül a békével, a szelídséggel, a Jézus Krisztus tanította ellenség-szeretettel; nacionalistaként szembekerül a dunamenti régió országaival, az Európai Únióval és a kialakulóban lévõ globális integrációval; - rendpártiként pedig szembekerül magával a világhódító rezsimmel, a liberális demokráciával.



Ultimátum a népnek, reváns vallásos lepelben, ‘Zrínyi kirohanása’ a trianoni átok beteljesítésére. Eszitek, nem eszitek - nem kap(hat)tok mást! Eltöröljük, ami eddig volt, most már csak a Jobbik hozhat országjobbító fordulatot! Nem akarnak részt venni az USA „kényszerítõ körülmények” között létrehozott terrorizmus-ellenes koalíciójában, az iraki háborúban. Nem akarnak részt venni „a brüsszeli színjátékban”. Nem akarnak örökre tagjaivá válni „egy EU-kereszténység nélküli kommünnek”. Nem akarnak „katonai megszálló akciók résztvevõi lenni, idegen érdekek mentén”. Nem akarják befogadni „a menekült-áradatot” s nem akarják elfogadni „a felülrõl tervezett népességfogyást” (vö.: a Római Klub állítólagos ajánlásával). Úgy érzik, hogy belépésünk az Európai Únióba az utolsó pecsét az egykori trianoni békeszerzõdés, ‘a trianoni átok’ végsõ beteljesülésére. De nem akarnak részt venni „a kétarcú, önzõ néppárti szövetségben” sem. Látható, hogy a Jobbik az, amely janus-arcú, kétarcú politikát folytat; hiszen miközben úgy tesz, mintha a Fidesz Polgári Szövetség természetes ‘koalíció-társává’ kívánna válni - gyakorlatilag mindennel radikálisan szemben áll, amit a polgári oldal képvisel. A Jobbik külpolitikai törekvései homlokegyenest ellentétesek a globális trendekkel, hiszen a velünk szomszédos országok (sõt, a velük szomszédosak is!) egyöntetû szándéka, hogy a NATO után az Európai Úniónak is tagországai legyenek, mind-egyikben szaporodnak az amerikai támaszpontok, harcoló csapatokat is küldenek Irakba. A Jobbik mindenfajta nemzeti felhatalmazás (legitimáció) nélkül jó elõre jogot formál arra, hogy hirtelen szembeforduljon a globalizációs áradattal, a jelen magyar valóságával és Magyarország így vagy úgy kialakult rövidtávú érdekeivel. Ez olyan, mintha valaki Petõfi Sándor hamvait - Barguzinból hazahozva - széjjel szórná a szélben, és a szent világszabadságról szóló verseit, 155 éves vízióit mint orákulumot használná fel ‘a világforradalom’ kirobbantása céljából...!


Komolyan gondolja mindezt a Jobbik? Miként gondolja megvalósítani? Azt hiszi, lesznek kamikáze követõi, belföldön és külföldön, jelentõs létszámmal? Hol volt mostanáig, vagy az elmúlt 13 évben az a néhány deresedõ hajú funkcionárius és tanácsadó, akik jelenleg a Jobbik megnyilatkozásait fogalmazzák? Csipkerózsa álmukat aludták, vagy ‘megtévesztettként’ ették a rendszerváltó pártok kenyerét? Hol voltatok eddig lánglelkû költõk s csalhatatlan próféták? Miért pont mostanra jött el az idõ, hogy ráüljetek egy hamvas (Béla-lelkû) diákmozgalom kálvinista nyakára? Hol voltatok mostanáig, viasz-arcú, sörte-bajszos frusztrált-öngyilkos magyar jakobinusok? Az idõk õrzõi elszámoltatják azt, aki fordítva ül a lovon!


Az újkor hajnalán a céhek, titkos társaságok, páholyok hívták meg maguk közé - mintegy megtiszteltetésként - a köztiszteletnek örvendõ közéleti személyiségeket. Mára ez megfordult: szellemi mûhelyek nevelik ki a leendõ politikai vezetõket...



Keresztények és demokraták



Barátom a minap a kezembe nyomta a „Szövetség” címû kéthetilap szeptember 19-iki számát, amelyben (forrás: Magyar Szemle) a 2-3. oldalon szerepel Orbán Viktor: „Az európai kereszténydemokrácia értékeirõl” szóló elmélkedése.


Tekintve, hogy a szerzõ az 1998-2002. közötti politikai ciklusban Magyarország miniszterelnöke volt, valamint arra, hogy amennyiben a Jóisten valamifajta csoda folytán mégiscsak megmentene mindannyiunkat attól, hogy egész generációnk, a hátralévõ életét is, kommunista diktatúra után posztkommunista demokratúrában legyen kénytelen leélni - akkor újból Orbán Viktor lehet-lesz a miniszterelnök; csak nagy tisztelettel, maximális beleérzéssel igyekszem kritizálni a mondandóját. Ismétlem: sem a múlttal, sem a valószínû jövõvel nem célom szembehelyezkedni.



Maximum az ‘amatõr pszichológus’ címre pályázhatnék; ugyanakkor pontosan érzem, hogy Orbán Viktor személyiségében - hiszen észrevétlenül már középkorú férfivá érett! - súlyos konfliktusba került egymással a földi és az égi karrier, és ez a konfliktus lassanként megoldódik, közeledik a végsõ belsõ csata megvívásának pillanata. Orbán Viktor - következtetem ki a jelen írásából - kezdi átlátni, belátni, hogy a földi és égi karriert nem lehet együtt, azonos/teljes sikerrel abszolválni!


A földi karrier mozgástere alkalmasint a többségi demokrácia; - az égi karrier jel-záloga pedig a földi kereszténység, s az igazak biztosan kisebbséget jelentenek a hitetlen, sõt istentagadó többséggel szemben, vagyis hát: „Sokan vannak a meg-hívottak, de kevesen a választottak.” Még a látszólag keresztények között is.



A mindennapos politikai közbeszédben nagyon elharapózott (political correct) az egymás, a szembenálló politikai ellenfelek gyakran ellentétes ‘értékeinek’ hang-súlyos felemlegetése, méltatása - valamiféle rosszul értelmezett toleranciából és empátiából fakadólag. Ez a káros divat már-már annyira uralkodó, hogy az Isten és a Sátán ‘követõi’ kölcsönös udvariassággal vagy álszent képmutatással, sûrû hajbókolással hódolnak ‘egymás értékei’ elõtt, mintha a jó és a rossz, a remélt és a reménytelen, az örök és a kérészéletû egymás szükségszerû és egyenrangú ki-egészítõi, ‘partnerei’ lennének. Mintha az ég és a föld ellentéte közmegegyezés útján áthidalható lenne, s az üdvözülés kizárólag technikai felszereltség, egyfajta jó erõs ‘égi lajtorja’ beszerzésének és megmászásának kérdését képezné csak.


A cím ‘európai kereszténydemokrácia értékeirõl’ szól. Fejtsük ki a címet szavak részletességével! Az ‘európai’ jelzõ nyilván csak a helymeghatározást szolgálja, hiszen a mai világunkban a kereszténydemokrácia kizárólagosan európai politikai ‘találmány’ - másutt sehol a világon nem létezik. Van ahol a kereszténység rész-aránya elenyészõ (Kína), van ahol a demokrácia puszta utópia (Afrika), - s most nem kívánom részletesen kifejteni abbeli nézetemet, hogy ma tulajdonképpen az egész világon mindez csak elvont teoretizálás, közbeszéd és közmegállapodások tárgya, mert demokráciának nevezzük azt a rendszert, mely helyett nincsen más... A kereszténydemokrácia tehát specifikusan európai képzõdmény. Mint tudjuk: a demokrácia egy konvencionális társadalmi berendezkedés, melynek az a lényege, hogy látszólag - közmegegyezés szerint - ‘a többség akarata’ érvényesül; ámde a valóságban azon elenyészõ kisebbségé, akik a pénzt és a hatalmat bitorolják. A szóhasználatom nem véletlen. ‘Bitorolják’, írtam, - mert a ‘birtoklás’ legitimitást, jogos tulajdonlást takar. Azonban a mai liberális világban (amely valójában egy országban sem keresztény, s nem is demokrata) képtelenül szélsõséges a vagyon-megoszlás: a Föld népességének 20 %-a birtokolja a megszerezhetõ javak 86 %-át, míg a túlnyomó többséget megjelenítõ 80 %-nak csak a javak 14 %-a jut. Aki valóban keresztény, jól tudja: a Föld javainak, jószágainak használata, élvezete Krisztus tanításai szerint minden embert egyformán megillet; - ami tehát szerte a világban jelenleg megvalósul, az Krisztus tanításaival, a római pápák szociális enciklikáival, vagyis a keresztény világnézettel gyökeresen ellentétes. A világ-elit tehát nem birtokolja, hanem csak bitorolja az anyagi javakat. Kimondhatjuk, hogy aki a világban mára kialakult pénzügyi, vagyoni status quo-t elfogadja, sõt, síkra is száll ennek létjogosultságáért, fenntarthatóságáért - az nem keresztény elveket vall; vagy ami még rosszabb: megvezetett, megtévedt, képmutató ember. Bizony nem lehet egyszerre hódolni Istennek és a Mammonnak, - ‘könnyebben jut a teve át a tû fokán, mint gazdag ember a Mennyországba’. De hiába találta fel Európa ‘a kereszténydemokráciát’; - nem egyéb az itt sem írott, soha meg nem valósított malasztnál! A szóösszetétel önmagában hordja súlyos belsõ ellentmondását. Ha ugyanis a demokrácia a földi többség földi uralma a földi kisebbség felett, úgy nem érthetõ, miként kerülhetnének ebbe a többségbe a keresztények, akik híven Krisztus igéjéhez, semmilyen földi uralomban, uralkodásban való részvételre nem vágynak. Az is nyilvánvaló, hogy amennyiben a kereszténység eleve kisebbséget képez; - sohasem válhat többségi-uralkodó földi erõvé, még akkor sem, ha annak elérését egyébként áhítaná. A kereszténydemokrácia kifejezés tehát nyakatekert, mondvacsinált, önellentmondásos szóösszetétel, - akár mint ‘egy politikai erõrõl’, akár mint utópisztikus társadalmi berendezkedésrõl beszélünk róla. Ami pedig ‘a kereszténydemokrácia értékeit’ illeti; nos ez már többszörös önellentmondás, sõt, fogalomzavar. Nekünk keresztényeknek nem szabad beleesnünk a hitetlen ellen-fél direkt számunkra ásott vermeibe, számunkra állított csapdáiba; sõt, sem harc-modorát, sem retorikáját, sem konkrét szóhasználatait nem szabad elfogadnunk vagy átvennünk, - mert ha igen, azt jelenti, hogy elfogadjuk küzdõtérnek az álság, a hamisság s a hazugság korcsolya-jégpályáját, ahol menthetetlenül elcsúszunk. A kereszténység nekünk keresztényeknek legfõképpen, de az egész emberiségnek is az egyetlen létezõ valóság, és nem valamiféle ‘parciális érték’. Kereszténynek lenni nem ‘érték’, hanem a Krisztusban hívõ ember szent kötelessége. Nincsenek különféle, egyenrangú értékek és igazságok - Isten a létezõ legfõbb értékmérõ; az egyetlen abszolút igazság pedig: Krisztus. Aki ebbõl ‘akár szemernyit is’ enged, - az csak látszólag keresztény, s mint ilyen az istentagadók malmára hajtja a vizet.



Orbán Viktor legfõbb dilemmája, amit írásában legalábbis szavakban megpróbál megoldani, hogy amíg az Európai Únióban formálisan a kereszténydemokrata pártok képeznek többséget, addig a tényleges hatalom és a döntések joga mégis csak ‘a liberálisok és a szociáldemokraták’ kezében van, akik nem engedik - nem fogják engedni -, hogy a kibõvülõ szövetség közös alkotmányába bekerüljön Isten, illetve a keresztény eszmeiség prioritása.


Kezdetben arról kesereg, hogy: „A mi alkotmányunk még mindig 1949-bõl való s mégha sokat változott is azóta (?), mindnyájan tudjuk, hogy Magyarországon ez az idõpont nem a polgári demokratikus rendszer kezdete volt.” Ez igaz; ám nagyobb baj, hogy igazából 1990., a ‘rendszerváltás’ sem. Antall József hírhedt mondása: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”, - ma már megfordítható, s ha még élne, neki címezve így szólhatna: „Tetszett volna nem kiegyezni a reform-kommunistákkal!” Ugyanis 1990. óta csak nekik volt a szabaddemokratákkal együtt 72 %-os, közel háromnegyedes többségük, amivel egy új alkotmányt tetõ alá lehetett volna hozni - de nekik (ki tudja, miért?) megfelelt a régi is. Mármost ha Antall nem egyezik meg a nómenklatúrával - nem lett volna miniszterelnök, de a rendszerváltás valóban megtörténhetett volna, s ma igazi alkotmányunk lehetne.


„Miért alakult így, hogy sem a rendszerváltoztatás politikusai, sem az egyesülõ Európa építõmesterei nem szorgalmazták ezt az újrakezdést? Erre a kérdésre ezidáig igazi választ még nem ismerhettünk meg.” - veti fel Orbán. Pedig még a ‘rendszerváltás’ szó ‘nyelvi-tartalmi átalakítása is’ az õ nevéhez fûzõdik! A túl egyértelmû, 180 fokos fordulatot jelentõ ‘váltás’ tag ‘változássá’ alakult, majd a 2001. februári, derûlátástól csöpögõ, a Pesti Vigadóban elmondott országértékelõ beszédjében Orbán Viktor már rendszerváltoztatásról beszélt, ami elszólás, vagy nyílt kiállás: „Bátor politikai vállalkozók tudatosan megváltoztatták a jövõt.”; -


1990-ben „Véget ért a múlt, és elkezdõdött a jövõ.”, a polgári fejlõdés. Az elit legfõképpen a társadalmi tulajdon privatizációját szorgalmazta a saját maga és a külföld (a multinacionalisták) javára, a maradéktalan újrakezdés helyett. Orbán a rendszerváltoztatás és az egyesülõ Európa építõmestereit kárhoztatja, és ebben tökéletesen egyetértünk: nem demokrácia az, amit építõmesterek celebrálnak; - márpedig demokrácia (és nemzeti vagyon, nemzeti polgárság) nélkül nincs újra-kezdés!


Orbán Viktor idézi, miként definiálta magát 1997-ben a lengyel nép, az ország új alkotmányának preambulumában: „Mindazok, akik hisznek Istenben, az igazság, a jóság és a szépség forrásában, mind pedig azok, akik nem osztják ezt a hitet, de tisztelik eme általános értékeket, melyeket más forrásból származtatnak (...) - Isten, vagy pedig saját lelkiismeretük elõtti felelõsségre hivatkozva megalkotják Lengyelország alkotmányát.” Édes jó Istenem! Orbán örülne, ha ilyen (kezdetû) alkotmányunk lehetne - legalább. Brrr! Mekkora megalkuvás pedig ez egy olyan néptõl, amelyik ma is sokkal keresztényebb, sokkal katolikusabb, mint a magyar! A preambulum szövege leegyszerûsítve azt jelenti, hogy az istenhívõk praktikus kényszerûségbõl szépen kiegyeznek az istentagadókkal. Könyörgöm! Ha egyszer minden érték õsforrása a teremtõ Isten, akkor hogyan lehet ‘a más forrásokat’ - nincsenek ilyenek! - tisztelõ nihilistákkal fifti-fifti alapon megegyezni? Aki szerint nincsen lélek (csak tudat, melyet a pénz határoz meg!), annak nincs lelkiismerete sem; hogyan lehet hát a semmi felelõsségét egyenrangúnak venni a mindenével?! „Aki közéleti emberként vállalja, vagy akár csak elfogadja (!!?) ‘a keresztény’ jelzõt, azt (...) szinte azonnal ‘klerikálisnak’, ‘nacionalistának’, ‘populistának’ és inkább gyakrabban, mint ritkábban ‘antiszemitának’ fogják bélyegezni.”


Kérdezem: nem lehet megoldani, hogy egyszer már végre a betegeket gyógyítsuk; az egészségesek helyett?! Ki szúrta ezt el 1990-ben, - a nép, vagy a ‘bátor’ elit?! Ezután Robert Schuman, egykori francia külügyminisztert idézi: „A demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz.” Érdekes, hogy néhai Antall József majd’ ugyanezt mondta: „Keresztény Magyarországot akartam, mert másnak nincs jövõje.”, - ám Orbán mégsem õt idézi. Mindkét megállapítással egyetérthetünk, - a történések azóta Schumant és Antallt egyaránt fényesen igazolták: a demokrácia nem lett keresztény; így - nincs is. Vagy: keresztény Magyarország nem lett, - így nincs is jövõnk. Vigasztalásul: a nem keresztény Európának - sem lesz hosszú... Igazi szép kiállás Orbán Viktor részérõl a következõ idézet: „A keresztények azt is tudják: nincs többféle igazság. Ez utóbbi állítás (...) a relativisták tévedése. A keresztények tudják, hogy az Igazság létezik, és hogy Egy (nem értem, miért is nem mondja ki: KRISZTUS!) igazság létezik, és hogy ez az igazság lesz elõbb vagy utóbb egész életünk mércéje. A keresztények tudják: az Igazság kérdésen felül áll, függetlenül attól, hogy támogatja-e a többség, vagy sem.” Tökéletes igazolása ez annak, amit írásom elején (én is) elmondtam.


„Európa ma olyan világ, ahol demokratikus politika uralkodik. (...) Vagyis a demokratikus politika arról szól, hogy többséget teremtünk azon törekvések mögé, amelyeket képviselünk.” Nem, kedves Viktor - ezerszer is: NEM! Amirõl ez a mondat szól, az a politikai elit, ‘a bátor vállalkozók, akik megváltoztatták a jövõt’ (persze a koncra éhes Nyugattal a hátuk mögött)! A kiválasztottakról, akik oly’ szerencsében részeltettek, hogy saját ‘törekvéseiket’ képviselhették. S az a legszomorúbb, hogy a Fidesz Polgári Szövetség, 1 éve, fennállása legsúlyosabb választási vereségével a háta mögött is ugyanezt az elit-politizálást erõlteti csak: megpróbál többséget teremteni törekvései mögé, amelyeket képvisel. Azonban e törekvések nem egyeznek meg maradéktalanul a magyar nemzet érdekeivel; - éppezért nem a többség megteremtésén kéne fáradozni elit-törekvések mögé, hanem a nagy többség érdekeit kellene bátran felvállalni és képviselni: azon nyomban létrejönne a hõn áhított többség is! Majd ‘megoldja’ a dilemmáját:


„... mert lehet mindkettõre egyszerre törekedni, az Igazságra is és a Többségre is. (...) Ámde: „Igazság vagy Többség, ha az élet így hozza számunkra? (...) az Igazság bír nagyobb fontossággal. Természetesen jöhetnek olyan idõk, amikor az Igazság nem élvezi a többség támogatását (...), ezt az elmúlt 13 évben sokan megtapasztalhatták Magyarországon. Mégis, nem elégedhetünk meg azzal, nem nyugodhatunk bele abba a helyzetbe, hogy az értékeink és hitünk nem meghatározó tényezõ az adott közéleti pillanatban. (...) Meggyõzõdésem szerint és az európai kereszténydemokrata gondolkodás szerint az a felelõsségünk, hogy az Igazság érdekében a Többségért a lehetõ legtöbbet tegyük. (...) Saját Igazságunk követése elvezethet bennünket a Többség megszerzéséhez (is). (...) Számos érvet tudnék felsorakoztatni, hogy miért nincs szükség - túl a nemzeti alkotmányokon - egy összeurópai alkotmányra. (...) Ha már viszont európai alkotmány mégis lesz; - meggyõzõdésünk szerint abban a kontinens értékeinek is tükrözõdniük kell, azon belül is elsõ helyen a kereszténységnek.”


Úgy legyen!



Orbán Viktor aggodalmai



„A magyar nyelv és az egészséges kultúra lesz csak képes megtartani és újra-egyesíteni a nemzetet az országhatárok nélküli világban - hangsúlyozta Orbán Viktor a Fidesz kultúrális tagozatának szombati (2004. I. 17.) rendezvényén. A volt kormányfõ arról is beszélt, hogy ma már oly’ magánbirodalmak léteznek, amelyek mindenhová elérnek és beleszólnak az életünkbe.” Orbán Viktornak ez a beszéde a január 19-iki Magyar Nemzetben jelent meg „Orbán a bankár-kurzus veszélyeire figyelmeztet” címmel.



A következõkben kiemelem és részletesebben kommentálom a beszédnek azokat a részleteit, amelyek rendkívül újszerûek, és külön értékelõ elemzés hiányában el is sikkadnának. Orbán Viktor olyan veszélyekre figyelmezteti a társadalmat, sõt, az értelmiség legfogékonyabb képviselõit, amely veszélyekrõl eddig nem szólt a ‘fáma’ - említésük egyfajta ‘tabu’ volt! -, amelyrõl politikai vezetõink hallgattak.



„Nemcsak a pénzünk, hanem szavaink is hétrõl hétre egyre kevesebbet érnek. Sõt, manapság az sem ritka, ha kiderül, hogy nincs mögöttük semmi, vagy éppen hogy a valóság elkendõzésére, az emberek megtévesztésére, meg-zavarására használják õket.” Amióta újból a posztkommunista kormány regnál Magyarországon; kísérteties pontossággal ismét csak összeomlott minden pozitív várakozásunk, a gazdasági felemelkedésünkbe vetett reményünk. Jellemzõ, hogy a ‘szocialista’ kormány megint ‘szándékosan válságot idézett elõ’, hogy azután legyen mit ‘kezelnie’. A reform-kommunisták lételeme ugyanis a válság-kezelés, amit a gazdaság lefojtásával, fiskális pazarlással és monetáris restrikcióval, pénz-kivonással ‘valósítanak’ meg. Az árakat, az adókat csillagos égig emelik, a hitel-felvételt tovább nehezítik, az inflációt felpörgetik, a vállalkozásokat tönkreteszik. A mintegy szántszándékkal megbetegített gazdaság teljesítménye leromlik; - ami elsõsorban a külkereskedelmi mérleg, a fizetési mérleg valamint a forint-árfolyam hirtelen és drasztikus romlásában, az állam és a nemzetgazdaság fokozódó, gyors eladósodásában nyilvánul meg. Igen, a pénzünk is egyre kevesebbet ér, ami azt jelenti, hogy a cserearányaink romlanak, a magyar munka értéke devalválódik a világpiacon; - tehát nemhogy felzárkóznánk Európa legfejlettebb gazdaságaihoz, hanem gyorsuló mértékben lemaradunk azoktól. De a szavak is elveszítették egy-kori jelentésüket; - a kimondott és az írott szó is rohamosan értéktelenedik. Mert a szocialista frazeológia és retorika egyformán hazug - kizárólag az intézményes tehetségtelenség és tehetetlenség védelmét, apológiáját szolgálja. Az álszakértõk tolvajnyelve megint csak ‘nadrágszíj-meghúzásra’ szólítja fel - a költségvetésen keresztül - az ország lakosságát; gyakorlatilag megtagadva elemi kötelességét, miszerint az államnak minden eszközzel polgárai jólétén kell munkálkodnia. Még mindig a ‘jóléti rendszerváltás’ továbbfolytatásáról papolnak, holott ennek kódolt jelentése nyilvánvalóan a maradék vívmányok tökéletes felszámolása. Elégséges csak arra gondolnunk, hogy amennyiben a kórházak privatizációjával a lakosság egészségügyi ellátását is ‘profit-alapokra’ helyezik, azzal a megélhetés legutolsó szociális védõbástyáját is ledöntik. Bizony, Magyarországon a szónak már nincs jelentése, értéke, jelentõsége! De ez a jelenség még inkább igaz abban az össze-függésben, hogy az igazat ma sem szabad leírni, ma sem szabad propagálni; - az írott és az elektronikus sajtó szemenszedett hazugságokat terjeszt, ahelyett, hogy bemutatná az ország kétségbeejtõ valóságát. A valóság pedig az, hogy a helyzet egyre romlik. A megélhetési költségek észrevétlenül, a deklarált inflációnál jóval gyorsabban nõnek, az egyéni jövedelmek többsége nem éri el a létminimumot; az ország lakosságának legalább a fele egyik napról a másikra él, egyharmada pedig állandó nélkülözésben nyomorog, gyakorlatilag éhezik. Magyarország minimum a 3 millió koldus országa lett - újra. A munkanélküliség is vészes mértékben nõ; az állam nem a munkahely-teremtést és a vállalkozás-élénkítést, továbbá a szociális-egészségügyi gondoskodást tekinti fõ feladatának, hanem azt, hogy látszatra jól megfeleljen az Európai Únióba belépés és a Terrorizmusellenes Koalíció diktálta feltételeknek, ami a stréber magyar komprádor burzsoázia (az uralkodó pénzügyi-politikai elit) prominens érdeke.



„Attól tartunk, és attól õszintén tartunk, hogy a legyengített kultúra nem lesz elég erõs, hogy a vállára vegye és átmentse a nemzetet utódainknak. És ha a kultúra nem tudja már átmenteni a nemzetet, akkor a nemzetek helyét teljes mértékben a magánbirodalmak, a magánállamok veszik át. Azok a magán-birodalmak és magánállamok, kedves Barátaim, amelyek a nemzetállamok mögött és között a bankvilágot uralják, és mint a polip csápjai mindenhová elérnek. Némelyikük termel, olajat forgalmaz vagy bankja, televíziója van, újságja, politikai pártjai vannak, de vannak olyanok is, amelyek már ennyire sem megfoghatóak. És mégis úgy szólnak bele az életünkbe, úgy irányítanak, hogy eközben semmilyen felelõsséget sem vállalnak. Sem nép, sem táj, sem semmilyen élõlény iránt. És semmilyen közösséghez, csak a pénz, a haszon világához tartoznak.”



Orbán Viktor szavaiból világosan következik, hogy: (1) Az Európai Únióba való belépésünk után nemzeti identitásunk megõrzésének, kifejezésének már egyetlen eszköze marad(t) csak - a kultúra. (2) A kultúránk azonban - legyengített kultúra! (3) Ez a kultúra azonban (mivel nem elég erõs) nem lesz képes, hogy megõrizze a nemzet integritását - hogy átmentse nemzetünket egy határok nélküli világba. (4) Ekkor a magyar nemzet (mint összetartó erõ) helyét magánbirodalmak, magán-államok veszik át - vagyis a nemzet megszûnik, ‘idejétmúlt kategóriává’ silányul. (5) Így Magyarország politikai, pénzügyi s kultúrális értelemben szabad prédává, ‘senki földjévé’; - erõs nemzetállamok közötti ‘szabad zónává’ és vadászterületté válik. (6) Márpedig a vadászok (vö.: az olasz vadászok énekes-madár terítékével) csak ‘levadásznak’ - mindent, ami mozog, felelõsség-vállalás nélkül. (7) Egykori hazánk a nemzetközi tõke, a profithajhász vállalkozások kísérleti terepévé alakul.



Alapvetõ tévedésnek, sõt, félrevezetésnek tartom a Magyar Nemzetben megjelent címet - Orbán a bankárkurzus veszélyeire figyelmeztet -; annak ellenére is, hogy a fenti részben Orbán tényleg megemlíti a bankokat. „Azok a magánbirodalmak és magánállamok (...), amelyek a nemzetállamok mögött és között a bankvilágot uralják, és mint a polip csápjai, mindenhová elérnek. (...) De vannak olyanok is, amelyek már ennyire sem megfoghatóak.” A lap szerkesztõje vagy jóhiszemûen félreértette Orbán mondanivalóját, vagy - ‘el akarta terelni a figyelmet’ a valódi mondanivalóról! Ugyebár mostanában ‘jobboldali politikai szállóigévé’ vált, hogy a Medgyessy-kormánnyal egyfajta ‘bankárkurzus’ valósult volna meg hazánkban. Ez egyrészt igaz megállapítás, másrészt nem teljesen; - de leginkább: félrevezetõ. Kétségtelen, hogy az országot egyrészt maradéktalanul ‘a belföldi és a külföldi bankárok akarata, döntései, fiskális és monetáris profit-várakozásai’ irányítják; - másrészt a vezetõ politikusaink - Medgyessy Péter, László Csaba, Draskovics Tibor, stb. - személy szerint is ugyanannak a bankár-klikknek a tagjai, akik már 1982 óta terelgetik Magyarországot a reformkommunizmusból a megállíthatatlan eladósodás nemzeti végromlásába. Tény az is, hogy ez a társaság kormányzatként a bankárok mohó, fösvény és kapzsi természete szerint viselkedik; Marx Károly után szabadon pénzt szülõ pénznek tekintik vagyonát, mûködõtõkéjét, amelynek profitját egyrészt a nómenklatúra, másrészt a multinacionális tõke aratja le. Sõt, még az is igaz - közhely! -, hogy a Medgyessy-kormány duplán vette vissza a néptõl mindazt, amit kormányra lépésekor felelõtlenül szétosztott; vagyis ebben a tekintetben is a bankárok szûklátókörûségét idézi, akik kamatos kamattal terhelik pénzkihelyezéseiket, mert képesek levágni az összes aranytojást tojó tyúkot, mely képtelen azonnal s maradéktalanul eleget tenni a szupranacionális harács fûnyíró elvû kamat-törvényeinek, illetve profit-követelményeinek. Ez tehát mind igaz; de Orbán Viktor egyáltalán nem ezt az igaz közhelyet helyezte mondanivalójának a fókuszába! Hanem azt a figyelem-felhívást, ami a kiemelt (aláhúzott) kifejezések lényegi tartalma. Rendezzük sorba ezeket! Orbán Viktor olyan szervezetekrõl - magánbirodalmakról és magánállamokból - beszél, amelyek a nemzetállamok mögött és között (és felett!) uralják a bankárvilágot, és mint a polip csápjai, mindenhová elérnek s vannak köztük olyanok, melyek konkrét tevékenységgel már nem is megfoghatóak! Orbán nem nemzetközi ‘bankárkurzusról’ szól, hanem háttéruralmi magánbirodalmakról, összefonódásokról (Co-Nexus?!), amelyek a nemzetek felett - mint eszközt - uralják, és ismeretlen céljaikra fel is használják a bankárvilágot. Nézzük meg, miként is ír ezekrõl a szervezetekrõl mintegy tíz évvel ezelõtt Vass Csaba, az ismert szociológus!


„Tûrhetetlen ellenségek mindazok (mármint a globalizáció számára), kik a diktált helyett a maguk alkotta világban; diktált kényszerazonosságok helyett a maguk alkotta azonossággal akarnak élni. (...) A globalizációs világhatalom urai fel-ismerték: a hatalmuk megtartása azon múlik, hogy az életünk szövetét alkotó valóságon és a szociális azonosságtudatunkon felül képesek lesznek-e a magán-azonosságunkat is meghatározni. Ehhez azonban le kell rombolniuk minden természetes közösséget - családot, baráti társaságokat, szomszédsági kötelékeket (és a nemzetet, sõt, a nemzeti azonosságtudatot!) -, amelyek az azonosságalkotás szabadságának biztosítékai, majdpedig ezeket az általuk diktált csoportokkal kell helyettesíteniük. (...) Itt már olyan hatalom létrejöttét kísérhetjük nyomon, amely nem az egynemû javak újraelosztását ragadja magához, hanem mélyebb szintre hatol, és ott erõszakkal alakítja át a maga (önzõ) érdekei szerint a folyamatokat. A globalokrácia felismerte: hatalmát csak akkor tarthatja meg, ha kiragadja a magánemberek hatalmából azt, hogy önmaguk értelmezhessék a mindennapjaik eseményeit. (...) Az értelmezési erõszak tisztára szimbolikus erõszak. A világ-televíziók, a világfilmek, a megareklámok - az értelmezési erõszak nem legitim hatalmi intézményei - mind-mind arra szolgálnak, hogy megkérdõjelezhetetlenül, sõt, szabadságunk mindenekfeletti bizonyítékaként azt a diktált valóságot építsék fel és építsék újjá, amely a szupranacionális globalokrácia belsõ harcai minden-kori állásának, vagy éppen a pillanatnyi szeszélyeinek felel meg. Manapság a globalizáció elborzasztó sajátosságaként szembe kell néznünk egy, még a test elpusztításánál is borzalmasabb fejleménnyel. A test elpusztítása (pl. a háború!) megsemmisítette, nullpontra taszította az egyes emberek létét. A globalizáció viszont - puha világháborús érintkezési módja, multikultúrája révén - még ezen a látszólag felülmúlhatatlanul nagy ‘teljesítményen’ is túltesz, és megváltoztatja azt, amit eddig kultúrának neveztünk: egész nemzeti társadalmak, és bennük számtalan ember létét negatív emberi létbe fordítja. (...) Ravaszul kifejlesztették még a pusztító rombolásnál is ‘kifinomultabb’ módszereket: a testet megõrizték, sõt, fel is táplálták, ám az egyes személy emberi azonosságát elpusztították. „De szörnyû sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk foglyának ..., sirit húztak az áldozat fejére ... levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták ..., a legsúlyosabb, legszívósabb részét, a nyakbõrt választották le róla. Darabokra vágták, és még gõzölgõ állapotban ráfeszítették a fogoly le-borotvált fejére. Ez volt a siri. Ki ezen a procedúrán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, s meghalt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belõle ... A mankurt (többé már) nem tudta, ki õ, milyen törzsbõl-nemzetségbõl való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt.” A globalizáció ‘tökéletesítette’ a sirit: a puha erõszak és az erõszakszervezetek révén fájdalom-mentesen, veszteségek nélkül, nagy tömegeken viszi véghez a ‘mankurtosítást’. Mi több, olyan mankurtok lágy mechanizmusos tömeggyártására rendezkedett be, akiket nemcsak egyszer és egyetlen irányban romboltak le, hanem - fordított görög utópiaként - tetszés szerinti számban, elõre programozottan újra meg újra az emberi azonosság beszélõ szerszámaivá lehet tenni. A globalizációt jellemzõ dekonstrukciós (kontraszelekciós, ‘hasonmás-gyártó’) kultúrának éppen ez, - az emberi azonosság nélküli, negatív létû masszának az irányított újraépítése a magva. (...) A globalizáció szupranacionális szervezõdései (ezért) alá-és fölé-rendeltséget alakítottak ki a globalizációs szupranáció, illetve a modern polgári nemzet között: a szupranemzet íme anyanemzete fölé kerekedett.”


De ezek után olvassuk tovább Orbán Viktort:



„Kedves Barátaim! A két világ, egyfelõl a sorsára hagyott emberek, másfelõl az összetartó közösségek harcában, a kettõ közötti küzdelem csak ritkán zajlik a terepen és fegyverekkel. A vetélkedés a jövõért lelkekben, a szívekért folyik; ezért nekünk is lélekben kell elsõsorban megerõsödnünk. Ortega azt írja: „Az embernek minden pillanatban ki kell választania a maga létformáját, vagyis kényszerbõl szabad. A választás szabadsága pedig az, hogy az ember úgy érzi, bensõségesen felszólítják arra, hogy épp a legjobbat válassza.” Vagyis kedves Barátaim, ha mi magyarok nem választunk magunknak létformát, akkor majd más
(a szupranáció!) választ nekünk. Ezért nekünk mindannyiunknak, akik a magyar kultúráért felelõsséget érzünk, és tudunk is érte tenni valamit, ugyan-az a feladatunk. Mutassuk meg, hogy a magyarokban is van akarat, erõ és szándék a választásra! Mutassuk meg, hogy van a magyar kultúrában annyi erõ, annyi ki nem apasztott, el nem herdált tartalék, amely képes visszaadni a szó értékét. Mutassuk (most) meg, hogy megtisztítható az a tó, amelynek vizét a rátelepített ipar folyamatosan szennyezi, és amelyben néha mi magunk is úgy kóválygunk, mint a hasvízkóros halak! Mutassuk meg, hogy egy egészséges kultúra képes lesz egy országhatárok nélküli világban is megtartani és újra-egyesíteni a magyarságot! És végül, kedves Barátaim, mutassuk meg, hogy csak az összefogásnak, az egymásért (s a nemzetért!) érzett felelõsségtudatnak, a közös munkának van jövõje. Csak annak a létformának van élhetõ jövõje, amelynek kereteit maga a nemzet szabja meg. (...) Lándzsát törünk az európai színtéren is a szabad nemzetekbõl álló kereszténydemokrata jövõ mellett.”



Orbán Viktor tehát szétfeszítette a korábban ‘mesterségesen’, kívülrõl ráerõltetett korlátait, és végleg kilépett a liberális mókuskerékbõl. Isten adja, még idejében!



Digitális sarló és kalapács



„Aki magyar, velünk tart!” - mondhatta volna õsi jelszó formájában Medgyessy Péter miniszterelnök; ahelyett, amikor bejelentette: felkéri a parlamenti pártokat, hogy kormánypártok és ellenzék - 50:50 %-os arányban - állítsanak közös listát a júniusi EU-parlamenti képviselõ-választásra.


„Aki magyar, velünk tart!” - már az Európai Únióba. Mert Medgyessy Péter és újdonsült amerikai tanácsadói most rájöttek - ez egy zseniális politikai marketing húzás! -, hogy az igazán mély szakadék nem a baloldal (kormány) és a jobboldal (ellenzék) között húzódik, hanem magyarok és euroszkeptikusok (más nevükön: idegengyûlölõk) között. Rájöttek, hogy az igazi magyar az, aki nyitott szívvel, és kitárt karokkal szalad Brüsszel felé; és egyáltalán nem az, aki görcsösen markolja utolsó talpalatnyi földjét és internetes pályázatok gondos letöltése helyett most is, még mindig a trágyában túrkál és bukdácsol, mint kortévesztõ, elkésett, tévelygõ Koppány, Szent István Magyarországában.


„Aki magyar, velünk tart!”; - mert a modern magyar ember ideálja szükségképp kozmopolita. Mindenkinek mielõbb meg kell értenie, hogy az új világrend alapja a mobilitás! Nekünk most Európába - Brüsszelbe, (Koppen)Hágába, Londonba, Párizsba, Bécsbe, Bázelbe, Oszlóba s Berlinbe - kell mennünk, hogy az ott lakók, meg mások is hozzánk jöhessenek, szigorúan kölcsönösen, a komparatív elõnyök érvényesítése jegyében és céljából. Aki nem mozdul ki magától, azt majd úgyis mozgásba lendíti a kívülrõl beáramlók okozta növekvõ kompresszió.


„Aki magyar, velünk tart!”, mert mi vagyunk a modernizálódó magyarság úttörõ (és KISZ-es) letéteményesei. Hamarosan megtanítjuk a búval bélelt kisgazdákat perfekt angolul, majd számítógépes programozással pályázati ûrlapokat önállóan kitölteni, hogy emelt fõvel fordulhassanak - nyakukban hamubasült pogácsás kis batyujukkal - Belgium, Hollandia vagy a napfényes Albion felé, ahol tárt karokkal befogadnak minden szegény, szerencsétlen magyart, hogy szerény képességeit ott jobban kamatoztathassa. Nemcsak közgazdászok számára, de minden tiszta fejjel józanul gondolkodó ember számára világos, hogy mi, magyarok sokkal nagyobb hatékonysággal dolgozhatunk majd valahol, az éjjel is verõfényben úszó, gazdag Európában, javítva a nemzetközi munkamegosztást, - miközben a szorgos európai munkáskezek felépítik nálunk, helyettünk (de unokáiknak!) a jövõ Hungáriáját...


„Aki magyar, velünk tart!”, mert mi vagyunk azok a felderítõk, a rangerek, akik új, tágas internacionalista otthont kerestünk s találtunk a magyaroknak széles egy Európában, de már nem íjjal és nyíllal, mint militáns, durvalelkû õseink tették ezt, hanem sarlóval és kalapáccsal, sõt, mi több számítógéppel, hogy részt vegyünk az új Európai Ház és Haza felépítésében. „Aki nem akarja ezt az új polgári és pályázati szellemet, rendet elsajátítani, az joggal szoronghat!” - mondta Csepeli György ma (2004.II.19.) délelõtt a Parlament rendkívüli vitanapján. - „De bízom benne, hogy Magyarország digitális úton megy be az Európai Únióba!” - tette még hozzá diadalmasan lelkendezve a munkaügyi államtitkár.


„Aki magyar, velünk tart!”, mert nyilvánvaló, hogy a magyar föld megmûvelését most át kell engednünk olyan, professzionális európai vállalkozóknak, akik ehhez nálunk sokkal jobban értenek. Megengedhetetlen, hogy ez az értékes termõföld parlagon heverjen illetve igen alacsony terméshozamokat produkáljon, csak azért, mert a magyar paraszt (minden kormány-erõfeszítés ellenére) képtelen biztosítani a korszerû földmûvelés technikai-és humánerõforrás-képzettségi, valamint egyéb hatékonysági feltételeit. Hazánk nem vonhatja ki magát a továbbiakban például a mára felhalmozódott európai mezõgazdasági problémák - szarvasmarha-agybaj, prion-betegség, sertés-és baromfivész, bárány-klónozás, génkezelt élelmiszerek - megoldásából sem. Hogy behozzuk a lemaradásunkat, alaposan ki kell vennünk a részünket a csökkent értékû (selejt) húsok és más táplálékok elfogyasztásából is. Eme tapasztalatok megszerzése hiányában nem fejleszthetnénk ki pl. azokat a modern technológiai eljárásokat, amelyek alkalmazásával beteg szarvasmarha-csordák maradéktalanul égethetõk el, vagy komplett baromfitenyésztõ telepek semmisíthetõk meg - végszükség esetén. De nem kaphatna lendületet a stagnáló gyógyszeripar se’, hogy megfelelõ ellenanyagokat kísérletezhessen ki a különféle új, és folyamatosan megújuló, eddig ismeretlen állati és emberi betegségek ellen. Itt szükséges megemlítenünk, hogy Magyarországon nem csupán a földmûvelési ágazatok mûködése gazdaságtalan, hanem a teljes állattenyésztés: a hústermelés, és fõleg a tehén-tej elõállítása is. Nincs szükség ennyi méregdrágán megtermelt - egyébként ízletes! - tejre, húsra, és a belõlük készült termékekre, amikor az Únió alig 8-10-szer drágább húskészítményekkel s tejszerû energiaitalokkal bõségesen ellátja Magyarországot. Kisgazdáink jobban teszik, ha építõmunkássá lesznek az Európai Únió valamelyik országában; - az állataikat meg levágják, vagy elégetik.


„Aki magyar, velünk tart!”, hogy végre ott, a helyszínen ismerkedjünk meg vele, hogyan kell manapság a modern szocialista gazdaságot és államot irányítani. Épp itt volt már az ideje, hogy mi, tisztességes magyar bolsevikok - akik az elsõk közt voltunk, pl. Georges Marchais-val együtt Európa szocialistává alakításában! - az európai elit közepébe emelkedhessünk, annyi hányatott, kisemmizett évtized után! Bár még mindig erõlködik a szélsõjobboldali ellenség, hogy minket - akik az élen jártunk a németek bilderbergi újraegyesítésében is! - kitiltsanak az Európai Únió parlamentjének vezetõ képviselõi közül! Nem nyugszik a fránya néppárti frakció, hogy megfúrjon bennünket, de úgyis pórul járnak; - soha nem fogjuk bevenni az új, közös alkotmányba a ‘holmi keresztény gyökerekrõl’ szóló megemlékezést, amit, mint afféle ‘eszmei trójai falovat’, akarnak becsempészni színtiszta szociál-demokrata értékeink közé! Ez egy szocialista-liberális Únió lesz, melyben semmi keresnivalója nincsen semmilyen szélsõjobboldali klerikalizmusnak.


„Aki magyar, velünk tart!”, már csupán azért is, hogy megláthassuk, ki a legény a gáton; - hogy végre elváljon mag a héjától, a búza az ocsútól; sõt, a .... a májtól, hogy kiderüljön, kik is képesek teljesíteni (lap-topjukkal) az európai úniós profit-követelményeket, illetve kik nem! Pusztuljon a férgese, hogy végre szabaduljunk a sok évtizedes improduktív ballaszttól, amit a retrográd-reakciós (retardált) nép-rétegek minduntalan hátunkon cipelése jelentett. A munkásosztálytól, a proliktól még idejében - Kádár idejében! - megszabadultunk; most végre esélyt kaptunk, hogy a szántóvetõktõl, a keresztény értelmiségtõl, a szélsõ jobboldaltól és még a klerikális reakciótól is végleg búcsút vehessünk. Mert az Únióba már elsõsorban csak mi megyünk; - a lyukas zoknis, szakadt bõgatyás, twist-pullóveres, hamuba-sült pogácsás lumpen tömegek úgyis lemaradnak (Lepsénynél), mert aki nem tud angolul meg internetezni, az egy nyavalyás pályázati ûrlapot sem tud benyújtani Brüsszelbe, ezért a legjobb, ha már nem sokkal Hegyeshalom elõtt ‘sálomot’ int egykori hazájának és valamivel még a határon innen halkan befordul az árokba...


„Aki magyar, velünk tart!”, mert ha Orbán Viktor és a szövetsége nem hajlandó elfogadni kinyújtott balkezünket és nagykoalíciót kötni velünk, mielõtt fenékig ki nem ürítjük az államkasszát; - akkor velük üríttetjük ki a teli méregpoharat, hogy a pokol mélységes fenekén kössenek ki, ha képtelenek pozitív együttmûködésre! Mert a nép színe-java pontosan látja, mi mindent megtettünk, hogy rávegyük õket hazafias kötelességük teljesítésére, mely szerint - ha nincsenek is most hatalmon - adhatnának legalább néhány tuti tippet, ötletet a kormányzáshoz, amihez nekünk a legkisebb tehetségünk sincsen. Az lehetetlen, hogy ennyire utáljanak minket! A nép látja, hogy õk a gyûlölködõk, mert az Istennek sem akarnak segíteni rajtunk. Az igaz, hogy elúszott a költségvetés, meg hogy totál eladósodtunk - mi a fenébõl lehet ezt a háromszorosára méretezett, túlsúlyos és vízfejû, impotens államot még finanszírozni?! -; de hát annál indokoltabb, hogy mi, az összeforrt rendszerváltó elit végre összefogjunk, és együtt itt hagyjuk a saját levében fõni ezt az istenverte nációt, mint Szent Pál az oláhokat! Aki nem ugrik fel idejében a nagykoalíciós és népfrontos, Európába tartó expressz-vonatra, az örökre itt reked a magyar ugar, az alföldi belvíz szélsõjobboldali, euroszkeptikus mocsarában. (Itt nem lesz élet.)


„Orbán Viktor! Felszólítunk: ha magyar vagy, velünk tartasz!”, mert a végidõk legvégsõ pillanatában ez a Te egyetlen szabad választásod; - vagy elárulod néped és velünk tartasz, szocialista euro-elit elvtársaiddal nagykoalícióban Európába; de ha nem, úgy a szélsõjobbot választod: és lemond Rólad az Európai Néppárt is...


Örülj, hogy megkérdeztünk, s kaptál egy utolsó lehetõséget!



A miniszterelnök dán udvaroncai



A szavainknak mágikus erejük van! Ezért nagyon kell vigyázni minden kimondott szóval; nehogy a jószándékú varázslat a szánkból már mint fekete mágia omoljék elõ, kvázi mindent tönkretéve... Emlékezzünk csak: miniszterelnökünk valamely beszédében ‘felcseperedtem’ helyett (nyelvbotlás!) véletlenül azt találta mondani, hogy: „felcserepedtem!”¸ mire az ártatlan nyelvi fordulatból hangos vihogás lett!


Gondoljuk csak el (minõ rémség!), ha a belépésünk kapcsán mondandó valamely ünnepi beszédében ‘csatlakozásunk’ helyett „európai úniós csalatkozásunk”-at fejtené ki részletesebben! Nem állítom, hogy tévedne - lenne viszont botrány, sõt, nagy vigasság! A szavaink ím’ megannyi csapda; ám a neveink - baljós elõjelek!



Jópár évvel ezelõtt olvastam egy könyvet: a pénzrõl, a pénzcsinálás mûvészetérõl szólt. Olvastam, olvastam, tetszett is meg nem is, hittem is meg nem is. Csak úgy szórakozottan kinyitottam hát a borító utáni elsõ oldalon, és mit látnak szemeim?! Fordította: Dr. Pénzéhessy Ábrahám. A név: meghatároz... Igen! A neveknek is saját jelentésük van, önálló életet élnek; sokszor olyannyira, hogy már nem is az emberek választanak maguknak, vagy fiuknak nevet, hanem a már élõ név alá születik a megfelelõ személy! A most következõ nevet reszketõ kézzel írom le, - annyira legendás a hatalma. Rothschild azt jelenti: Vörös Cégér!


Mint ismeretes, a Világbank igazgatójának neve James Wolfensohn, ami magyar nyelven Farkasfiút jelent. Magyarul: ember embernek farkasa (farkasfia), a Világbank világpénzének (dollárjának) a farkastörvényei szerint. Egy korábbi (évekkel ezelõtti) sajtóhír szerint Magyarországon járt a francia kormány európa-ügyi minisztere, akit csak Pierre Moscovicinek, magyarul Moszkovita Péternek hívnak. A jelzés-értékû név mintha azt sugallná: Brüsszel - mégiscsak: Moszkva!


Ehhez képest már szinte csak ‘vicc-számba’ megy, ha megemlítem, hogy egykor a Magyar Államvasutaknál találkoztam valakivel, akinek a neve: Wassuth Pál - volt. Az esti vezetõi összejövetelen megismerkedtem a Pécsi Nyomda gazdasági igazgatójával, akit Pécsinek hívtak. Reggel (2004. III. 2.) nézem a közszolgálati televíziót, ahol épp egy középkorú barna hölgy nyilatkozik valamirõl a Pénzügy-minisztérium nevében; - a neve Pénzely Márta, fõosztályvezetõ. Gyöngyszemre, fátumra bukkantunk volna vagy inkább csak képzelõdnénk? Egyes, meghatározott embereknek a nevük egyben az ‘instant karmájuk’ is, vagy pedig - ami még megdöbbentõbb lenne! -: a sors a nevükkel jelzi az óvatlanoknak, hogy egy kicsit jobban vigyázzanak?! Semmi kétségem nincsen - nomen est omen: a név baljós elõjel! De ezek után kalandozzunk el egy kicsit, még mielõtt felelõtlenül tovább találgatnánk...!


-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-


Néhány évvel ezelõtt volt a Hõsök terén egy emlékezetes koncert, amelyen Somló Tamás, a Lokomotív GT egykori legendás énekese, a következõket mondta be a mikrofonba augusztus 20-ikán, a magyar állam ezeréves fennállásának ünnepén: „Én 5757 éves vagyok!” Ezzel nyilvánvalóan az 1000 év (millenium) és az 5757 év jelentõs különbségére célozott, az egyébként nagyszámú közönség elõtt... De vajon ez a célzása, a szellemessége - a történelemi valóság ismeretében - indokolt volt-e, vagy netán teljesen alaptalan? Közelítsük meg a dolgot mindkét lehetséges irányból! Egyre ismertebbé válik a tudományos tény, hogy a szocialista tudomány minden igyekezete ellenére: a magyar nyelv semmilyen tényleges rokonságot nem mutat a finnugor nyelvcsaláddal, s más tekintetben sincsenek valós hasonlóságok. Az õsi (székely) rovásírás azonban egyértelmûen híven emlékeztet - jelképeiben is! - a sumér ékírásra, amellyel mintegy 6000 évvel ezelõtt írták a sumérok híres kõtábláikat (több ezer ilyen létezik!), melyeken az emberiség csillagközi eredete is (Annunaki) olvasható. Úgy gondolom, az 5757 és a 6000 különbsége - ekkora idõtávlatból - akár el is hanyagolható. Nem szólva róla, hogyha igaznak bizonyul a kõtáblák üzenete, úgy lehet, hogy 80-120 ezer évesek vagyunk valamennyien... S csak remélhetjük, hogy a végtelen igazság és a tartós szabadság hadmûveletei, szõnyegbombázásai megkímélték a sumér kultúra tárgyi emlékeit Irakban, melyek az emberiség valódi genezisét tisztázhatnák. Ha ugyan nem épp azért pusztították el a Tigris és az Eufrátesz folyók völgyében ma élõ, másodlagos kultúrát, hogy az egykori Mezopotámia õsi sumér titkait már csak por és hamu borítsa - örökké-valóságig... Ábrahám (minden zsidók õsatyja) az Ószövetség (Teremtés Könyve: 10 Noé utódai; a népek táblája és Az Õsatyák: 11,10 Ábrahám õsei) alapján Noé Szem fiának a leszármazottja; azé a Szemé, akitõl az összes sémiták (héberek és arámiak, sõt, az arabok is) származnak, - és azé a Szemé, aki a testvérbátyja volt Kámnak és Jáfetnek, akiktõl az összes többi (ma élõ) népek is származtak. Csak mellesleg említem meg, hogy Jáfet fiai között volt pl.: Magóg és Askenáz; illetve Kám fiai közt Kús, ki Nimródot, a Föld elsõ uralkodóját (Babilon urát) nemzette. Szem leszármazottja, Ábrahám (apja: Terah) egyes kutatási eredmények szerint még nem volt a mai értelemben vett zsidónak tekinthetõ; - Mezopotámiában élõ sumér pátriárka volt, aki 75 éves korában kapta ‘a meghívást’ az Úrtól: „Menj ki földedrõl, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek (értsd: zsidóvá!), és megáldalak, s naggyá teszem a neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s meg-átkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer majd áldást a Föld minden nemzetsége.” Így vándoroltak ki a Kánaán földjére; - az Ígéret Földjére (angolul: Promise Land), amely a mai Izrael területén, ‘a kialakuló’ zsidó nép õshazája lett: „... és kivezette õket a káldeai Urból, hogy a Kánaán földjére menjenek.”


Mi, magyarok - akár Magógtól, akár Nimródtól származunk - egyidõsek vagyunk az összes többi néppel, és egyidõs (5757 éves) testvérei vagyunk a zsidó népnek is; askenáziknak, szefárdoknak (és kazároknak?) egyaránt.


Ami pedig a másik lehetséges vonatkozást illeti; - ismeretes, hogy honfoglalásunk nem diszkrét, egyszeri idõpontban (Kr. u. 895-ben) történt, hanem évtizedeken át, folyamatosan zajlott. Emellett a honfoglaló magyaroknak volt egy rejtélyes (tizen-harmadik?) törzse - a kabarok? -, akik egyistenhitû, zsidó vallású kazárok voltak, sõt, a kutatók egy részének véleménye, értelmezése szerint: valódi zsidók. Ez is olyan extrémális pontja közös történelmünknek, amely híven bizonyítja: 5757 éve és 1000 éve is egyformán testvérek vagyunk... A Genezis összeköt bennünket!



-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-



Ám az Újszövetség, az Evangélium története még sokkal inkább! Az Ószövetségi (zsidó) próféták megjövendölték a Messiás érkezését. Mintegy 2000 évvel ezelõtt megszületett Jézus Krisztus, aki új értelmezést adott a Szentírásnak (‘kijavította’ a törvényt!), kereszthalálával megváltotta az emberiséget az eredeti bûntõl; - és a Szeretet Törvényének felállításával megnyitotta az üdvözülés útját minden ember elõtt. A tanításai azonban annyira újszerûek voltak, hogy megosztották nemcsak a fõpapságot, hanem a zsidó népet is. Tanításai fõként abban voltak ‘forradalmiak’, hogy a bosszúállás helyett a szeretet egységét hirdette - „Ha megdobnak kõvel, dobd vissza kenyérrel!” -, minden ember (felebarát és ellenség) egységét, amivel megdönteni látszott ‘a választott nép’ õsi privilégiumait. A zsidó fõpapság ‘ferde szemmel’ tekintett Jézusra; - attól féltek, hogy tanítása felborítja uralmuk hitelét... Eldöntötték, hogy ‘ez a Messiás nem az a Messiás’, és hogy megsemmisítik. Ám nem merték felvállalni ártatlan vérének kiontását, ezért rákenték, hogy ‘a zsidók királya’ akar lenni, vagyis hogy fegyveres lázadást szít a rómaiak uralma ellen. A római helytartó, Poncius Pilátus - akár a zsidó fõpapok! - pontosan tudta, hogy ez hazugság, hiszen Jézus kinyilatkoztatta, hogy az Õ országa nem e világról való... De nem akart ‘ujjat húzni’ Annással és Kajafással, akiken a zsidó nép ‘nyugalma’ múlott, ezért ‘mosta kezeit’, elfogadva a Jézus kivégzésére vonatkozó, már elõre meghozott döntést. Azért még adott Jézusnak egy utolsó esélyt; - hátha a spontán népakarat megmenti a haláltól. Kihasználva az éppen aktuális népszokást, feltette az összegyûlt tömegnek a kérdést: kinek akarnak megkegyelmezni, kit akarnának szabadon bocsátani (amnesztiával!) - Jézust, a Messiást, a Zsidók Királyát; vagy Barrabást, a rablógyilkost? És a nép - Barrabás nevét kiáltotta... Jézus sorsa így megpecsételõdött, amelyben tulajdonképpen az amorf tömeg, a zsidó fõpapság és a római imperialista katonai hatalom korporációja valósult, testesült meg.



Néhány napja a - szintén közszolgálati - televízió hírt adott arról, hogy bizonyos zsidó körök szerint Mel Gibson „Passió” címû újabb, monstre hollywood-i filmje (mely Jézus élete utolsó 12 órájának hiteles beszámolója, története) antiszemita alkotás, mert egy jelenete bemutatja, amint Annás és Kajafás zsidó fõpapok épp lefogatják Jézust. A tiltakozók szerint ez a jelenet antiszemita beállítottságú, mert azt sugallja, hogy Jézust zsidók feszíttették keresztre, tehát õk felelõsek haláláért. Jézus, Mária!! Izraelben vagyunk, úgy 33 körül; - a zsidó országban, annak is a fõvárosában, Jeruzsálemben, ahol a kor kegyetlen szokása szerint épp keresztre feszítenek egy zsidó férfit, akit a zsidó fõpapok tanácsa ‘bûnözõnek’ hirdetett ki. Vagyis: ‘a környéken’, ameddig a szem ellát mindenki zsidó származású, kivéve a római helytartó Poncius Pilátust, valamint a provincia rendjét biztosító (ma úgy mondanánk: ‘békefenntartó’!) megszálló római katonákat. A rómaiaknak azonban egyáltalán nem áll(t) érdekükben Jézust kivégezni; - sõt, Pilátus több kísérletet is tesz Jézus megmentésére, ami szinte már meghaladja történetbeli hatáskörét vagy azt a humánumot, ami egy imperialista katonatisztrõl feltételezhetõ. Ki a felelõs?! Én úgy tudtam eddig, hogy a norvégok, de lehet, hogy a dánok...! Amibõl persze éppúgy nem következik a kollektív felelõsség tényálladéka, mint közel 2000 év távlatából a német népé, a zsidó holocaustért... Felelõs-e egy nép a vezetõiért?!



Pár napja a Hír Televíziót néztem. A fiatal szerkesztõnõ olyan idõsb’ riportalanyt választott Gyurcsány Ferenc ifjúsági és sportminiszter szokatlan kijelentésének kommentálására, akitõl elvárhatta (volna), hogy kvázi elítélõleg nyilatkozzék. De nem így történt! Gyurcsány nyilatkozata szerint: „Szûz Mária már levette a kezét Magyarországról” - nevezetesen azért, hogy a sorsát õk, szocik irányíthassák. A bizonytalankodó riporterhölgy kérdésére a bölcselõ író, Hernádi Gyula ekként válaszolt: „Magyarországnak nem kell transzcendens segítséget várnia!”. - Ami ugye leginkább kétértelmû, de kizárólag földi értelemben. Magunk urai vagyunk - vagyis az életünk ‘rendbetételéhez’ nincs szükségünk égi hatalmakra. Tévedés...!



-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-



William Shakespeare az angol és a világirodalom egyik legrejtélyesebb zsenije. A „Hamlet” címû tragédiájában a dán királyfinak (Hamletnek) négy udvari fiú tesz szolgálatot, név szerint: Voltimond, Cornelius, illetve Rosencrantz és Guilder-stern. Mondanivalónk szempontjából csak a két utóbbi figurának van jelentése. Hamlet, dán királyfi eme udvaroncait ‘szivacsoknak’ nevezi, mint akik pártfogást és tekintélyt szívnak magukba, a királyból. Igen érdekes és tanulságos ezen nevek fordítása vagy megfejtése, ami szintén a ‘nomen est omen’ kitételt bizonyítja, - s nem hallgathatom el a gyanúmat, hogy Shakespeare szánt szándékából eredõen...! Rosencrantz kicsit eltorzított írásmóddal (dánul?), de rózsakeresztet jelent. Még rejtelmesebb - különösen a rózsakereszttel összefüggésben! - a Guilderstern név, amelynek elõtagja céh, ipartestület, szövetség jelentésû, míg az utótagja = csillag. Talán közismert, hogy a história a szabadkõmûvesség közvetlen elõdjének tekinti a rózsakeresztes (ima)közösségeket; - a páholyok pedig a kõmûves céhek és céh-mesterek szövetségeibõl alakultak ki. Szabad fordításban a ‘Guilderstern’ annyit tesz, mint ‘a céhek csillaga’, vagy ‘a szövetség csillaga’... Nem is lenne ezeknek a neveknek nagyobb jelentõségük magyar vonatkozás nélkül, ami igen különös...


Medgyessy Péter miniszterelnök nemrégiben tanácsadót cserélt; - menesztette azt a Ron Werbert, aki eddig meghatározta a kormány kommunikációját. A legújabb tanácsadók azonnal ‘ajtóstul rontottak a házba’; azt a - mostanra ellehetetlenült - ötletet adták Medgyessy szájába, hogy ország-értékelõ beszédjében javasolja a parlamenti pártoknak közös lista állítását az európai úniós képviselõ-választásra. Ez a ‘népfrontos ötlet’ semmibe venné a szabad demokratikus választás lényegét, a választási szabadságot, a nép és a parlamenten kívüli pártok jogait, s valójában ama szakadékot lett volna hivatott hamis politikai pártegységgel ‘betemetni’, ami Európa és Magyarország gazdasági és szociális valósága között éktelenkedik. A miniszterelnök tárgyi javaslatát az MSZP-n kívüli összes többi párt elutasította, és így pillanatnyilag meghiúsult a politikai elit nagykoalíciója a nemzettel szemben... Az amerikai tanácsadók elsõ nagy húzása nem jött be. Gátlástalan és cinikus ötlet volt ez; olyan, amely lehet, hogy jól mûködik pl. egy amerikai elnökválasztásban, de Magyarországon nem vették be se a pártok, sem az egészséges közvélemény...


Adós vagyok még a tanácsadók neveivel, melyek: Rosner és Silberstern. Vagyis rózsakertész (rózsás?) és ezüstcsillag. Csak nem Hamlet, dán királyfi udvaroncai?


A történelem ismétli önmagát. A név - baljós elõjel.



Az áteredõ bûn



Valamikor, nagyon régen Káin tervszerûen agyonütötte az öccsét, Ábelt, mert Ábel áldozata jobban tetszett az Úrnak, mint az övé. Aztán az õseink kiirtották a neandervölgyieket...


Az Európából Amerikába kivándorolt, szerencsét próbáló (lásd még: arany-mosó, aranyásó, stb.) telepesek módszeresen kiirtották Amerika õslakosságát, az indiánokat; - csak mert útban voltak hirtelen meggazdagodásuk elõtt...


Adolf Hitler orientalista (Thule-társasági?) eszelõs fajelméletének a II. világ-háborúban 6 millió zsidó ember esett áldozatul, mert ‘nem fértek bele’ a III. birodalom nagynémet koncepciójába...


Nagyobbacska, 10-12 éves gyermek lehettem, amikor egy este nagyapámmal sakkoztunk; - apám és keresztapám politizáltak, Amerikáról és a Szovjet-únióról beszélgettek. Hallgattam õket, és egyszer csak megkérdeztem tõlük: „Akkor Kennedy és Hruscsov - a világ urai?!” - meglepett, döbbent csend volt a válaszuk... Ma már csak ‘egy úr van’: George W. Bush.


Róma, Napóleon és Hitler nyíltan törtek a világuralomra. Mindegyikük el is bukott, de utánuk újból felizzott a gyûlölet, az áteredõ bûn történelmi lángja. De a kommunizmus nem bukott meg, hanem egy ‘barbatrükkel’, a rendszer-váltással teremtett hamis legitimitást magának, megszerezve a világuralmat.



-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-



Nem tudhatjuk, hogy a törvény, vagy a bûn volt-e elõbb? A már elkövetett bûnök ellensúlyozására ‘jöttek-e létre’ az isteni törvények vagy fordítva: kezdettõl fogva létezett a Törvény, amit az ember rosszra hajló akaratából eredõen megszegett?! Ha a Törvény volt elõbb, akkor csak Istentõl származhatott. Az Ószövetség errõl tudósít: amikor a bûn már elárasztotta a népek életét, akkor nyilatkoztatta ki Isten a Tízparancsolatot Mózesnek, aki kõtáblákra vésve hirdette ki a zsidó népnek. Kérdés: ha Isten „egyszer már” megbüntette az elsõ emberpárt (Ádámot és Évát), azért, mert a tudás fájáról ettek gyümölcsöt (almát), és büntetésül kiûzte õket a Paradicsomból, miért várt mégis „több ezer évet” azzal, hogy a Tízparancsolatát a további bûnök megelõzése céljából kinyilatkoztassa? Miért volt szükség erre az interregnumra?! Mi történhetett ezalatt, a nem tudni milyen hosszú idõ alatt?



-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-



Tennék egy rövid, visszatérõ vargabetût az õsgenezis „birodalmába”, praktikusan az eredeti bûn kérdéskörének tisztázása céljából. E gondolataim már 25-30 éve érnek bennem, tehát eléggé hosszú ideje kristályosodnak. Az ember származása, eredete sok nép legendavilágában kapott kiemelkedõ, központi szerepet; - ámde a leghitelesebb õsforrás nyilván a Biblia; tekintve, hogy Isten kinyilatkoztatása az emberiség régmúltjáról, azon történelmi idõszakról, amelybõl (mezopotámiai és maya kõtáblák kivételével) írásos emlékeink nem marad(hat)tak fenn. A „polgári” vagy a „tudományos” régmúlt-kutatás a Biblia által leírtakat sem alátámasztani, sem megcáfolni nem képes, de túl sokat kiegészítésként sem tud hozzátenni, hisz’ a tárgyhoz kapcsolódóan csak paleontológiai és antropológiai „leletek” léteznek; a történelmi rekonstrukció így túlnyomórészt a hit, a fantázia és a fikció felség-területe. Ilyen értelemben a népek legendáriuma is fikciónak tekinthetõ, mert ezek az eredet-regék csak afféle meseszerû elemeket is tartalmazó ‘naiv-költemények’, amelyeken sehol sem szerepel - miként a Biblián! - Isten hitelesítõ pecsétje...



A mai tudomány (a régészet) maximum csontok, csontváz-darabok elõtalálásával büszkélkedhet; az emberiség elõtörténetére, az emberré válás folyamatára nézvést semmilyen hiteles bizonyítékokkal, adalékkal (nyomokkal) nem rendelkezik, ami viszont sajnálatosan azt jelenti, hogy az ember - mint isteni lélekkel bíró, tudatos lény - kifejlõdésérõl, teremtésérõl nincsenek direkt ismereteink. A tudomány arra képes csupán, hogy a megtalált csont-darabokból emberszerû lények csontvázait rekonstruálja (mint a puzzle-játékban), amelyek korát a C-14 izotópos módszerrel igyekszik meghatározni; de már azt nem képes megállapítani, hogy az összerakott lények majmok voltak-e még, vagy pedig emberek, és hol húzódik meg a leletek között az az éles határvonal, amelyet hiányzó láncszemnek (angolul: missing link) szoktak nevezni, aki/amely „személyében határeset” lenne, és akit Lucy óta sem találnak a kelet-afrikai olduvai hasadékban. Keresik tehát azt a furcsa lényt, aki - mondjuk - tudattal már rendelkezik, de lélekkel még nem; s valószínûleg teljes bizonyossággal soha nem fogják azonosítani! Világos sajnos, hogy tisztán õslény-régészeti úton sohasem érthetjük meg az ember genezisét; s ámbátor készültek a témáról hatásos, és igen szórakoztató - komoly vagy komikus - nagy filmek is (az egyikben még Ringo Starr is szerepel, mint kistermetû, ám nagyon intelligens „õsbunkós”!): az ezekben „rekonstruált” õstörténet csupán merõ fikció, valamely fantáziadús hollywoodi forgatókönyvíró agyának rémszüleménye...! Nem marad más hátra tehát, mint hogy megpróbáljuk rekonstruálni a közös és ködös múltat a bibliai õsgenezis-történet alapján, összevetve a kinyilatkoztatást a paleontológiai leletekbõl „kikövetkeztethetõ” eredményekkel...!



Ádám és Éva teremtésének õstörténete, s ebbõl a Genezis - nyilván szimbólum.


A Biblia ugyanakkor mégsem mese, hanem isteni kinyilatkoztatás; - amiért is nem tekinthetjük pusztán jó szándékú fikció-gyûjteménynek! Kell, hogy legyen tehát a történetnek olyan originális igazság-magva, amelyet a tudományos eredmények is alátámaszthatnak vagy reméljük, hogy legalábbis a kettõ nem keresztezi egymást! Ebbõl következik, hogy bizonyos értelemben is csak úgy juthatunk azonosságra, ha a bibliai Genezist az õstörténet szimbolikus leírásaként értelmezzük.


Ádámnak és Évának, az elsõ emberpárnak (akik már egyértelmûen rendelkeztek: tudattal, öntudattal, értelemmel, szellemmel, lélekkel, lelkiismerettel, erkölcsi normákkal és bûntudattal, - érzelmekkel és szerelemmel is) nyilvánvalóan nem lehettek semmilyen párválasztási problémái, hiszen Isten közvetlenül egymásnak rendelte, illetve teremtette õket. Fel sem merülhet az a gondolat, hogy netán nem jól választották (volna) ki a partnerüket. ‘Tökéletesen’ összeillettek, kölcsönösen megfeleltek egymás igényeinek, - más választásuk pedig nem is volt...


Eddig a bibliai szimbólum.


De vajon hogyan történ(hetet)t mindez - a valóságban?!



A paleontológiai õselõdeinket ‘ott hagytuk el’, mikor a cro-magnoni (kisebb agy-velejû, de mégis okosabb) õsünk éppen kiirtotta a neandervölgyi (nagyobb agyú, de butább) õsembert; aki - noha már szintén tudatos lény volt - nyilván közelebb állt még a közös majom-elõdhöz, mint távoli õsapánk, a homo sapiens. Az õs-lénytani leletek tanúsága is bizonyítja azonban, hogy nincsen olyan „szervezett kiirtás”, amely teljes sikerrel végzõdhetne, amibõl arra következtettek a tudósok, hogy a neandervölgyi „maradék” valahogyan beleolvadt a gyõztes cro-magnoni ember-elõdök hordájába, mintegy színezve annak génállományát. Úgy becsülték, hogy a vérkeveredés cca. 90:10 arányú lehetett, még mielõtt a két faj genetikusan végleg elkülönült volna... (Ezután következhetett a maradék szervezett kiirtása.)


Mindenképp feltételezzük - ámde nem feltétlenül a bibliai Ószövetség választott népének isteni támogatása mintájára! -, hogy az új homo sapiens (Ádám és Éva) törzseinek elõretörését, hirtelen felemelkedését isteni közbeavatkozás (Deus ex machina) okozhatta, mégpedig abban az értelemben, hogy Isten az evolúció arra alkalmas pillanatában ‘lelket lehelt’ a mai emberek közvetlen elõdjének, a homo sapiensnek, vagy még sokkal inkább a cro-magnoni emberek erre jól kiválasztott képviselõinek ‘a testébe’, miáltal azok értelmi képességei ugrásszerûen meg-növekedtek, a neandervölgyiek effektív hátrányára. Az ember-õsünk tehát azáltal válhatott ‘emberré’, és kerekedhetett felül a nálánál primitívebb ellenfelein, hogy Isten - mint kiválasztott teremtményeit - „lelkes állattá” emelte õket, amitõl ön-tudatuk és az agytevékenységük minõsége is ugrásszerûen feljavult...


Ámde az emberi nem a valószínû biológiai és isteni genezis alapján potenciálisan ‘vegyes vérvonalú fajjá’, kevert emberfajtává vált! És feltehetõen itt, ebben van elrejtve az ember kiûzetésének valódi oka is a Paradicsomból, az áteredõ bûn el-követése következtében! A mások kiirtása, vagy asszimilációja volt-e az õsbûn?


Meg kell értenünk a teljes szimbólum-rendszert! Ádám és Éva, az elsõ emberpár jelképesen azokat a kiválasztott homo sapiens - cro-magnoni - embercsoportokat jelöli, akiket az Isten a saját képére és hasonlatosságára isteni lélekkel látott el; felruházva õket a tudás, a titkok ismeretének jogával is, amellyel egyaránt lehetett élni, de visszaélni is. (Vö.: „Olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói.” Ez minden kísértés gyökere és irányultsága.) Az egykori õsi béke állapota lehetett az a Paradicsom, melyben a lélekkel rendelkezõ, de még bûntelen ember korlátlan hatalommal bírt a természet erõi felett, mert akkor még betartotta Isten parancsolatait. A parancsolatok egyrészt arra vonatkoztak, hogy az ember az új képességei birtokában ne essék máris a kevélység bûnébe s ne próbáljon mindjárt teremtõ Istene fölébe kerekedni; - másrészt pedig arra, hogy átütõ erejû új tudását ne használja a társai (sem a fajtársai, sem az elkülönülõ, mind inkább lemaradó neandervölgyiek) kiirtására vagyishogy ne essék Káin irigységének bûnébe, mert akkor elveszítheti Istentõl kapott elõjogait. (Kiûzik a Paradicsomból és halandóvá válhat, a bûnös lelke pedig elkárhozhat.) De a parancs az új faj génállományának a védelmét is szolgálta; megtiltotta ‘a lelkes embereknek’, hogy egyenek a Tudás Fájának gyümölcseibõl. Mit is jelenthetett ez a rejtjelezett parancs?


Innentõl tetten érhetjük a párválasztás egyedülálló jelentõségét!


Az isteni génállomány (a lélek ugyanis Isten ‘genetikus adománya az embernek’ - így mai értelemben vett ember lélek nélkül nem létezik!) maradéktalan megõrzése céljából ‘a lelkes férfinak’ a parancs szerint tilos volt párt választania azok közül az asszonyok közül, kik nem rendelkeztek Istentõl kapott lélekkel; és az asszony, akinek már lelke volt, nem választhatott „lélek nélküli” õsférfit magának párjául. Itt meg kell értenünk, hogy az ‘értelmes ember’ isteni lélekkel való felruházása (végkimenetelében, de még nem a isteni Genezis elsõ pillanatától!) teljesen új faj létrehozását, megteremtését jelentette; és tudományos ismereteinkbõl tudhatjuk, hogy az új faj „szabálytalan visszakeresztezése” az õsökkel a frissen megszerzett új jó tulajdonságok részbeni elvesztésével, degenerációjával, a faj leépülésével jár együtt. Elõdünk nem értette meg az isteni parancsolatok betartásának végzetes fontosságát, és elkövette mindazokat ‘a halálos bûnöket’, összefoglalva: áteredõ bûnöket, amelyek folytán az emberiség genetikusan degenerálódott, halandóvá és esendõvé vált, elveszítette a Paradicsomot; és ami még ennél is rosszabb: „lelkes és lelketlen” cro-magnoniak nemzettek „lelkes és lelketlen” neandervölgyieket és megfordítva, miáltal az egész emberi faj összekeveredett; genetikusan vegyes fajjá vált, melyben az isteni eredet (és az áteredõ bûn súlya is!) egyedenként nem azonos, hanem eltérõ mértékû... A bûn tehát a legkevésbé sem irracionalitás, nem is ködös, sosem volt hallucinációs kategória, nem az egyház öncélú kitalációja, vagy gonosz víziója az ember megfélemlítésére, hanem maga, a létezõ genetikus valóság. Annak a keserû története, - miként lett a csaknem hiba nélküli, tökéletes genezisbõl némelyek gondatlansága folytán a szerencsétlen emberiség valóságos kálváriája! Történelmünk is bizonyítja, hogy az elkorcsosult génállományú, meg-zavarodott tudatú emberiség görcsösen próbál visszakapaszkodni a magaslatra, ahonnan önhibájából visszazuhant; azonban újra meg újra eltévelyedik, Káinként gyilkolja a saját fajtáját, és pusztítja a természetet, az egész élõvilágot; - annak ellenére is, hogy Krisztus 2000 évvel ezelõtt megváltotta az áteredõ bûneitõl...!


A technikai civilizáció vívmányai és fejlõdése nem képes ellensúlyozni az áteredõ bûn hetedíziglen atavisztikusan visszaütõ hatásait; - az emberiség az idõk végéig cipeli magával az õskori tévedések végzetes következményeit.


Az áteredõ bûn valójában a bûnös, a tiltott párválasztás lehetett. Az ember meg-szegte Isten racionális parancsolatát és ‘léleknélküli’, csak tudat-kezdeményekkel bíró „fél-állatokkal”, neandervölgyiekkel nemzett utódokat, miáltal az emberiség elfajzott, lélekkel „csak félig”, vagy egyáltalán nem rendelkezõ fél-állati lények, ‘lelki kentaurok’ születtek, bestiális tulajdonságokkal felruházva. A degeneráció - nemzedékrõl nemzedékre - folytatódott, és totális erkölcsi lezülléshez vezetett...


Innentõl kezdõdött el a gyilkosok és az öngyilkosok vérgõzös történelme.


Nem felejtettem el; - tudom, hogy eddig még nem beszéltem a Kígyóról, aki Évát megkísértette, majd végül is rávette, hogy egy almával rábírja Ádámot az áteredõ bûn elkövetésére! Legközelebb szót ejtünk róla is, a rejtélyes Kígyókirályokról, - akik a majd’ 6000 éves mezopotámiai kõtáblák fõszereplõi...



Örök üdvösség, vagy az aranyborjú?!



A történelmi idõk kezdetén az ember naturális gazdálkodást folytatott, aminek a társadalmi önellátás (autarchia) volt a lényege. A kereskedelem nem volt a meg-élhetés nélkülözhetetlen feltétele; - globális és mindenre kiterjedõ, szükségszerû létezési mód, mint ma. Sok évezreden át a kereskedelem is naturális árucsere formájában zajlott: ami élelmiszert a földmûvesek termeltek, vagy ami más cikket a kézmûvesek elõállítottak, azt a társadalom vagy a szûkebb közösség felélte, fel-használta; s csak a többnyire kevés felesleget „vitték a piacra” és cserélték el más termékekre. Ezen idõszakban a kincsképzés még csupán a legmagasabb világi és vallási méltóságok privilégiuma; - csak mint „kuriózum”, s nem mint széleskörû „foglalatosság” létezett...


A nemesfémek (arany, ezüst) és a drágakövek - mint kincsek - már korán is „a kincsképzés tárgyát” képezték; a felhalmozott kincset és tulajdonosukat (császár, király, kán, fáraó, fõpap, sámán, varázsló, stb.) a társadalom babonás tisztelete övezte. A földi urak „kincsvagyona” eleinte csak más törzsek, népek, országok leigázásából és kifosztásából származott; - de késõbb, amikor a termelékenység rohamos fejlõdése egyre uralkodóbbá tette a kereskedelmi árucsere-viszonyokat (jelentõsen nõtt a termelés elcserélhetõ, eladható feleslege!), az emberi munka termékeinek csereértékét elkezdték nemesfémben kifejezni, vagyis a „kincs” vált általános egyenértékessé. Ettõl kezdve az emberi munka közvetlen érték-termelõvé vált, s az új értékek többlete (kereskedelmi bevétele) szintén kincsként csapódott le, nagyrészt azoknak az uraknak a kincstárában, akik a foglalkoztatott munkások (rabszolgák, földmûvesek, stb.) élete, tevékenysége, munkája felett is rendelkeztek. Ekkortól „automatikusan” megkezdõdött a királyok és a fõpapok (Istentõl eredeztetett - legitim) hatalmának „elértéktelenedése”; hiszen a politikai és isteni hatalomtól független, új (polgári) erõ jelent meg a közélet porondján - a szakralitástól már mentes kereskedelmi tõke hatalma. Ez az új hatalom szinte észrevétlenül egyre nagyobb kincset „gyûjtött össze”, és amikor hiteleket kezdett nyújtani az „isteni” uralkodók és a fõpapjaik „átmeneti” megélhetési, mûködési gondjainak az áthidalására; - nos, ettõl kezdve már a világi és a nem világi, vallási hatalom egyaránt újabb függõ helyzetbe került. A király és a fõpapság már eddig is kölcsönösen függtek egymástól, de most mindkettõ az új, kiszámíthatatlan erõ, a kereskedõ, a pénzember „uszályába szegõdött”, vagyis alárendelõdött neki...


A pénzhatalom megjelenésétõl kezdve már nem az „Ég” irányítja a „Földet”, az emberi történelmet, hanem megfordítva! Tekintettel arra, hogy a zene mûfaját és minõségét az határozza meg, aki a zenészeket fizeti, - a kereskedelmi tõke vált az ideológiák, a vallások és az eszmék fõ megrendelõjévé.


Mindezek a nagy változások „viszonylag simán” zajlottak le, bár nyilvánvaló, hogy a középkor minden súlyosabb háborús konfliktusa a királyság, a vallások és a pénz egymás közötti torzsalkodásából, hatalmi villongásából fakadt; - egészen addig, amíg a pénzhatalom „formát bontott”, és függetlenítette magát mindkét másik hatalmi formától, de az értéktermelõ emberi munkától, a valóságtól, majd végül önmagától is...



Amikor a kereskedelmi tõke (mely eredetileg a termelés finanszírozását szolgálta) önmagából létrehozta az önálló banktõkét (mely már csak pénzt termelõ pénz!); - megjelent a hitel, a kamat, a részvény és az árfolyam-nyereség, az osztalék, a váltó, a kötvény, a tõzsde, a spekuláció; a derivatívák urainak a birodalma. A világ kettéhasadt! Egy valóságosra, melyben eztán is a munka az értéktermelõ; és egy képzetesre, melyben az elképzelt jövõbeli (profit)várakozások kereskedelme folyik. A játszma tétjei ezerszeres mértékûre duzzadtak; oly összegekre, melyek mellett a valós termelés értéke eltörpül. Már nem a folyó termelés finanszírozása, hitelezése vagy a profitja a fõ cél, - hanem a politikai hatalom. Ezen a „fikciós piacon” már nem termékek, nem termények, nem erõforrások, nem anyagi létezõk cserélnek gazdát, hanem: országok, vallások, a jövõ felélése, és a kultúra, a gondolkodás feletti korlátlan uralom.


A legelvontabb fétis, a minden más értéket és mértéket magába olvasztó egyen-értékes általános értékcentrummá nõtte ki magát, oly hatalmi tényezõvé, amely már az ember(iség) létét fenyegeti.



A keresztény világ a Krisztus születése utáni elsõ évezredben fokozatosan alakult ki; - a kereszténység kb. 1000 körül világ-vallássá, s a fejlõdõ európai civilizáció eszmei motorjává vált.


A középkorban a Római Katolikus Egyház amolyan „evilági” irányító szerepet is betöltött; - Európában semmilyen fontosabb politikai esemény nem történhetett a pápa jóváhagyása, beleegyezése nélkül. Talán a legjobb példa a magyarok állam-alapítása; - elsõ királyunk, Szent István megkoronázása, a pápától kapott szent koronával. (Kereszténnyé lettünk, hogy fennmaradjunk...) Úgy 1000-tõl 1500-ig tehát az emberi életminõség vonzás-centruma az Isten, és az õ „földi teste”, az anyaszentegyház (a pápaság - ma: Vatikán állam) volt. Az emberek szemlélete minden ok és minden cél (következmény) tekintetében is ezer szállal kötõdött a keresztény valláshoz, amely akkoriban élet és halál ura volt; - meghatározta mindennapi tevékenységüket.



Azután 1500 körül megkezdõdött az a többszáz-éves folyamat, mely részint még ma is tart (a lelkekért folytatott háború még nem dõlt véglegesen el!), - az ember „felszabadításáért”!


A „humanizmus” lényege, hogy a független ember személyiségi jogaiért harcol, skizofrén módon Istenével szemben. Azt mondhatjuk, hogy ez az eszme a mai liberalizmus szellemi elõfutára volt.


A korszak a reformációval (Luther, Kálvin, stb.) indult; - eredeti célja a vallás és az egyház megreformálása volt, s nem pedig az Isten effektív megtagadása, vagy „kiiktatása” a földi életbõl. De a lavinát már nem lehetett megállítani! A fellázadt ember úgy döntött, hogy megtöri az egyház földi hatalmát, majd a hitet, a vallást (Istent) elválasztja „a gazdasági élettõl” vagyis kirekeszti Istent a mindennapi élet tevékenységébõl, küzdelmeibõl. Mivel a keresztény vallás (Isten) eleve tiltotta az önzést, a harácsolást, tehát a földi élvezetek (evés, ivás, gazdagság, stb.) öncélú hajszolását; - ki kellett ûzni Istent a földi Paradicsomból, hogy az ember meg-teremthesse önálló, szabad társadalmát, a liberális polgári demokráciát, vagyis a kapitalizmust. Ezt a gyorsuló folyamatot politikai és vallási tekintetben is méltón fémjelzik: az anglikán egyház leszakadása, majd az angol polgári forradalom (Oliver Cromwell), a felvilágosodás (Voltaire, Rousseau, stb.) és a Francia Forradalom, a Függetlenségi Nyilatkozat, illetve az USA megalakulása. A kor eszmei centruma az ember; - de Istenbõl már csak az a kevés, ami megmaradt. A liberalizmus árnyékában ott munkál a pénzfétis, mely nem végez félmunkát; nem éri be, csak teljes gyõzelemmel. A templomkert bokraiban is a sátán bóklászik...



Az 1800-as évektõl már nem kérdéses többé, ki az úr e Földön; - megtörténik az égi és a földi hatalom, az állam és az egyház végleges különválasztása. A pénz egyre inkább világ-hatalommá; sõt, egyeduralkodóvá erõsödik, s az életminõség középpontjában az ember és az Isten is egyre alárendeltebb szerepet játszik; a pénz (ön)imádata általános, kötelezõ életformává, vonzáscentrummá alakul... Festett, vásárolt s megrendelt eszmék lépnek a klasszikus szellemi irányzatok, az õsi konzervatív értékek helyébe. A fétis felnövõ uralma szinte azonnal létrehozza látszólagos „ideológiai ellenfelét”, a kommunizmust, ami éppoly torz, mint maga a kapitalizmus. Az Októberi „Forradalom” tudathasadásba kergeti a világot...



Kb. 1950-tõl, túl a II. világháború megrázkódtatásain - az „Isten igája alól” csak nemrég felszabadított ember észrevétlenül rendkívül picire zsugorodik a mindent maga alá teperõ pénz-áradat keltette testi-lelki megpróbáltatások terhei alatt. A pénz liberális uralma nemcsak ‘a rég legyõzött egyházat’, hanem már a még úgy-ahogy mûködõ államot is veszélyezteti, amikor annak feltétel nélküli kivonulását követeli a „szabad piacgazdaságból”...


A pénz szökõárja már nem tûri tovább, és lebontaná a nemzet-államok határait is, a multinacionális tõke szabad terjeszkedése révén. A világ „keleti felét” bitorló nemzetközi kommunizmus térdre-kényszerítése után - 1990-tõl felerõsödnek az „újrafelosztás” folyamatai, egymással részben ellentétes tendenciákat szülve. Az integráció korábbi (Észak-Atlanti Paktum, Közös Piac) formái helyébe a NATO, az Európai Únió és a Terrorizmusellenes Koalíció, mint államokat tömörítõ új formációk lépnek, miközben látványosan folyik az államhatárok külsõ és belsõ le-bontása az országokon átívelõ, liberális gazdálkodású multi-és szupranacionális társaságok globalizációjaként, mintha csak tudattalan, természeti kataklizmát élne át a világ...



De a legszörnyûbb veszély, ha a szakrális álruhába bújt földi hatalom összefog a pénzhatalommal! Közös paktum-elitje leblokkolja a természetes kiválasztódás véletlenszerûségét, az egészséges spontán szelekciót tudatos kontraszelekcióval helyettesíti; és leblokkol egyáltalán a modern társadalom fejlõdéséhez szükséges minden nélkülözhetetlen információt! A pénzügyi megszorításokat (a restrikciót) a pénzügyi elit; - a szellemi értékek kivonását pedig a titkos társaságok végzik. Márpedig a modern társadalom hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ! Ezzel az elit behúzza a társadalmi haladás ‘vészfékjét’... A társadalom mobilitása megdermed, a kialakult kasztok csak a saját kasztjukkal kommunikálnak, mindent titkosítanak, és a szupranacionális elit a hamis prófétái (mint Francis Fukuyama) révén kihirdeti, hogy: „Az emberiség történelme véget ért, itt van már a Kánaán; mert világszerte gyõzedelmeskedett a végsõ és legfejlettebb társadalmi rendszer, a liberális polgári demokrácia.” A pénzét szintén megérõ Samuel P. Huntington pedig meghirdeti a civilizációk összecsapását, ami a III., permanens világháború hivatalos ideológiája. És hogy mire képes a fundamentalista vallási fanatizmus, ha nem hajlandó elfogadni, tudomásul venni „a végsõ leosztás” világhatalmi status quo-ját; - láthattuk 2001. szeptember 11-ikén, amikor New York City Manhattan negyedében, „a hijackerek” által menetrendszerûen eltérített Boing-ek, a felhõ-karcolókba belefúródva ledöntötték a World Trade Center ikertornyait...! Ekkor a torony falán felgomolygó füstoszlopból hirtelen kirajzolódott egy ördögfigura kérészéletû sziluettje; vagyis Lucifer egy pillanatfelvétel erejéig manifesztálódott. Ám az igazi kérdés, hogy ki volt, aki az ördögnek ezt a szörnyû megbízást adta?!



Egykor a hitünk az embert szolgálta; hogy általa üdvözülhessünk. Valamikor az információ, a felvilágosult - gnosztikus, szakrális? - tudás abszolutizálása (vö.: Voltaire) az emberi életminõség javítását célozta, mert a függetlenségre törekvõ ember szembeszállt az Istennel, hogy megteremtse a saját önálló, „Isten nélküli” világát. Amint Bródy János szövegíró adta a rockoperában István királyunknak a szájába a szakrális-pogány végszót: „Veled Uram, de Nélküled!” Sok-sok év-századon át a pénz általános egyenértékesként (értékmérõként) funkcionált, hogy elõsegítse, lebonyolítsa a növekvõ árufelesleg kereskedelmi forgalmát... És ma?! A pénz, vagy az ember?!


Mert mivé silányult mára a hitünk? Lokális népirtó hadgyakorlatok fedõneve lett, hogy a hatalom letérdelve imádhassa önmagát. Mert mit szolgál ma a tudathasadt információ? Egyrészt az irattárak titkosított dokumentációit gyarapítja, másrészt tömegcikk, kommersz bóvli, „szappanopera” és hazug statisztikák hamis szám-adatai, hogy bizonyítsák a népnek: milyen jól is él... Miközben titokban minden értéket felemészt a preventív világháború... Mert vajh’ mivé lett az aranyfedezetû pénzünk? Fémszálas papírrá, amibõl annyit nyomtathat a magántulajdonná (FED) alakult-aljasult dollár-jegybank, amennyi éppen elég a világ maradék nemzet-államainak folyamatos és végsõ hitelezõi zsarolásához. Elektronikus jelhalmazzá akármelyik bank számítógépében, amit össze-vissza írogatnak, egyik számláról a másikra, míg elfogy, de már nem fûzõdik hozzá semmilyen értékteremtõ munka, teljesítmény vagy valós információ. A pénz jelkép lett, derivatíva; - a hatalom és a gazdagság önszaporító szimbóluma: az önimádó Aranyborjú, a Mammon látra szóló hatalmi képmása.



Utolsó, végsõ megoldásként vagy sürgõsen lebontjuk ezt az emberiségen ‘végleg’ eluralkodott rákos daganatot - a hamis tudat és a hamis pénz civilizációját -; vagy (újból) Krisztusra bízzuk a Világ (Isten temploma) kitakarítását, és megvárjuk az utolsó ítéletet, mikor egyszer s’ mindenkorra számûzi a Földrõl a kufárokat. Akik ellene szegülnek az ördög pénzének (s füstfényképének a szimbólum falán), azok Krisztus kegyelmét; - akik viszont nem, azok Krisztus igazságát ismerhetik meg...


Vegyük elõ a józan eszünket!



Isten-ópusz két tételben



1. Istenhit alapfokon


Nem hiszem, hogy tudományos értelemben tévednék, esetleg vallási eretnekséget állítanék, mikor azt mondom: magányos individuumként az „ember” még ma is a fán makogó majomként élne...! A már emberszabású elõdünk sorsdöntõ ‘spontán mutációja’ éppen abban állhatott, hogy az agyában kialakult a kommunikáció, a tagolt beszéd szervi eszköze/központja; - a közösségi élet, a céltudatos munka-megosztás nélkülözhetetlen feltétele. De mitõl lettünk ‘lelkes állatok’: emberek?!



A paleontológia és az antropológia nem ismer olyan õskori leletet, mely szerint létez(het)ett volna - akár átmenetileg is! - olyan „ember-õsünk”, amelyik már minden (testi és „egyéb”) adottsággal rendelkezett, kivéve a legfontosabbat: nem volt isteni „lelke”... Márpedig elvileg léteznie kellett egy olyan „O-idõpontnak”, amely elõtt valamely egyed még lélek nélküli „elõ-ember” volt; az utódja pedig már lélekkel is bírt! Amennyiben az emberi lélek több holmi fikciónál, vagyis valóságosan létezõ, és nem valami szimbólum, - akkor legalábbis csodálkoznunk kell ama furcsa véletlenen, mely szerint az ember már azonnal „lelkes lényként” jelenhetett meg a földi élet színpadán, mihelyst „egyébként is” (testileg) emberré vált... Ha az ember emberré válásával éppen egyidejûleg „kapott” lelket is, akkor éppen a léleknek a testbe költözésétõl vált a mai értelemben vett emberré; így következésképp a lélek megjelenése, illetve az ember-elõd emberré válása között szigorú ok-okozati összefüggés áll(t) fenn. Valószínû persze, hogy a lélek - mint normális körülmények között bárki, aki új lakást vesz! - ‘kulcsrakész otthonba’ (értsd: a cro-magnoni õsünk testébe) költözött be; a törzsfejlõdés legmagasabb fokán, mikor az már minden szükséges testi adottsággal rendelkezõ vagyis „össz-komfortos” elõember lehetett... Ilyenformán kezdetleges beszédközpontja is volt, hogy ne csak a lélek „belsõ hangján”, hanem fennhangon is tudjon imádkozni!


A hiányzó láncszem - the missing link - nem létezik; vagy majom, vagy ember!



Egyáltalán nincs szándékomban olvasóimat megviccelni! Hogy ezek a gondolatok az embereket már a megelõzõ korokban is sûrûn foglalkoztatták, arra jó példa az a tanmese, amelyet oly gyakran hallottam gyermekkoromban, apai nagyapámtól. Már nem emlékszem, bibliai volt-e a történet, - mindenesetre „bibliai ihletésû”, annyi biztos...



„Élt egyszer valamikor Indiában egy király (fejedelem vagy maharadzsa), aki megátalkodott istentagadó lévén; - mindenáron ‘tényekkel’ akarta bebizonyítani, hogy Isten és emberi lélek nem létezik, s hogy Õt és a vele való lelki kapcsolat lehetõségét csupán az emberi fantázia agyalta ki - kínzó magánya enyhítésére. Alapfeltételezése szerint az olyan ember, aki a születésétõl soha nem találkozik papokkal, hogy azok hitet plántáljanak a fejébe - soha nem fogja Istent imádni. A királynak fia született. A csecsemõt az apja teljes magányban neveltette fel; otthonát áthatolhatatlan sziklafalakkal vétette körül, hogy a cseperedõ gyermek véletlenül se találkozhassék senki élõ emberfiával. Teltek-múltak az évek, a fiú kamasszá, majd daliás ifjúvá serdült. Tekintve, hogy senki nem tanította meg az emberi szóra; nem tudott beszélni, így ha lehetõsége nyílt volna rá, akkor sem kommunikálhatott volna senkivel. Egy nap reggelén meglátogatta a fiát az apa, és meglepõ látványban lett része...! Az ifjú a falakkal körülvett udvar közepén térdelt, és a földre leborulva, csukott szemmel, összetett kézzel a felkelõ nap felé fordulva imádkozott - hangtalanul... A király megrendült, s meghatódástól sírva ölelte magához a fiát, és attól a naptól istenhívõvé vált maga is.”



A fiúnak (az agyában) volt kommunikációs, vagyis beszédközpontja, melyet nem használhatott semmire, - hiszen társaság hiányában némaságra volt kárhoztatva. Ám a természetfölötti kapcsolata - mivel teljes értékû ember volt: az isteni lelke! - hibátlanul mûködött és lám: buzgó imádságra tanította és késztette teremtõjéhez.



2. Istenhit felsõfokon


Egy kedves, új ismerõsömtõl kaptam az alábbi kis történetet, ami George Thomas new-englandi plébános prédikációjaként jelent meg a ‘Marana Tha’ címû lapban.


„Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, - egy régi, rozsdás-rozoga madárkalitkát vitt magával, letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepõdve nézte és kíváncsian várta, mi fog történni. Elkezdte a prédikációt:


„Amikor tegnap végigmentem a Fõutcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek és kezében lóbálta ezt a madárkalitkát. A kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtõl és a félelemtõl. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:


- Na, mit viszel magaddal?


- Csak ezt a három vacak madarat - felelte.


- Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdezõsködtem.


- Hazaviszem õket és szórakozom velük - felelte a fiú. Feldühítem õket, kihúzom


a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom õket. Élvezni fogom!


- De elõbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?


- Ó, van otthon két macskánk - mondta -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem
õket velük. - Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:


- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?


- Nem kellenek magának azok a madarak, Atya! Hiszen azok csak vacak szürke
mezei madarak. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek!


- Mennyit akarsz értük? - kérdeztem ismét.


A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebembõl a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltûnt...


Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, majd kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat.”



„Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik, új történetbe kezdett:


„Egy nap a Sátán és Jézus között párbeszéd folyt. Sátán épp az Édenkertbõl jött, és büszkén dicsekedett:


- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik,
olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!


- Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.


- Szórakozni fogok velük. Megtanítom õket, hogyan házasodjanak, és hogyan
váljanak el egymástól; - feldühítem õket, s még arra is megtanítom, hogyan
gyûlöljék és kínozzák egymást, hogyan részegeskedjenek és kábítózzanak; meg
arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást. Nagyon
fogom élvezni! - mondta a Sátán.


- Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból?


- Megölöm õket! - felelte a Sátán.


- Mennyit kérsz értük? - érdeklõdött tovább Jézus.


- Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed õket,
õk pedig csak gyûlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és megölnek!


- Mennyit kérsz? - kérdezte újból Jézus.


A Sátán végignézett Jézuson és megvetõ gúnnyal mondta:


- A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet!


Jézus így szólt:


- Megegyeztünk! - aztán kifizette az árat...”



Ezzel George Thomas fogta a madárkalitkát és lement a szószékrõl.”




Vác, 2004. május




Czike László






T A R T A L O M J E G Y Z É K



A világhatalom természetrajza
(esszék a világhatalom és a magyarországi politika kapcsolatáról)


Párhuzamos idõsíkok 2. oldal
Hatalom és forradalom 4. oldal
Részlet Sándor András önéletrajzából 10. oldal
Nemzeti tépelõdések Orbán Viktorról 11. oldal
Németh Miklós szupersztár 16. oldal
Levajazott szent világszabadság 20. oldal
A világállam gyarmati kasztrendszere 24. oldal
Széchenyi, Kossuth, Petõfi és Deák 28. oldal
Tanácsköztársaságból banánköztársaság 34. oldal
Hatalom és pénzmosás 40. oldal
Rekviem az apákért (vers) 49. oldal
A mesebeli királyfi igaz legendája 51. oldal
A messzi’látók (Arany János: ‘A walesi bárdok’ átirata) 56. oldal
A keresztény szocializmus és a pápai enciklikák 58. oldal
Az arany rózsakereszt 72. oldal
Paranoid skizofrénia 89. oldal
Magyar Köztársaság Rt. 91. oldal
Magyarország globalizációja 94. oldal
Kényszerpályán a Világ 102. oldal
A nemzetrontás stratégiája 107. oldal
Nyolcvanhárom kiló golyóscsapágy 112. oldal
A preventív világháború 115. oldal
Az angolszász politikusok végtelen és tartós szabadsága 119. oldal
Nyolc jobbnál jobb ürügy Irak megtámadására 124. oldal
Egy valós ok: a gyógyszer-lobby kielégítése 128. oldal
Irak megtámadásának lehetséges valós okai 133. oldal
A sokszereplõs sakkjátszma 137. oldal
A pánik és a remény világrendje 140. oldal
Szövetségi próféták 145. oldal
Hasonmások, avagy a lélek abortusza 147. oldal
Belsõ arc és külsõ harc 151. oldal
Sándor András kopjafájánál 152. oldal
Sándor András örökkévalóságáért 154. oldal
Sándor András öröksége 157. oldal
Azt álmodtam, András újra közöttünk van! 161. oldal
Az elbeszélõ történelem (Braun Róbert könyvérõl és portré) 162. oldal
Salamon király temploma 173. oldal
Építs templomot önmagadban! 178. oldal
A teremtés jelzõfényei (számok a Jelenések Könyvében) 179. oldal
A megkísértés lélektana 186. oldal
A gyûlöletbeszéd kibeszélése 189. oldal
Pápai üzenet a publicistáknak 194. oldal
Belépés csak ujjlenyomattal! 198. oldal
A pénzmosó bankpénztárosnõk jogállama 202. oldal
A gyári hibások rémuralma 206. oldal
A részszépíró részigazsága 210. oldal
Különleges megbízatás 214. oldal
A spontán találkozó 217. oldal
Az építési tervrajz 221. oldal
A Jezowski-testamentum 225. oldal
A magyar nép körkörös megvezetése 229. oldal
A húsos fazék népe 233. oldal
A nem legitim hatalom 237. oldal
Az áteredõ bûn és a vád tanúja 240. oldal
Maradandó és múló értékek 244. oldal
Nagykoalíció vagy forradalom 247. oldal
A Jobbik Magyarországért Pártnak! 251. oldal
Jobbik, vagy Rosszabbik?! 254. oldal
Orbán Viktor trónfosztása 258. oldal
A ‘keresztény jakobinusok’ kiáltványa 263. oldal
Keresztények és demokraták 269. oldal
Orbán Viktor aggodalmai 273. oldal
Digitális sarló és kalapács 278. oldal
A miniszterelnök dán udvaroncai 281. oldal


Az áteredõ bûn 285. oldal


Örök üdvösség, vagy az Aranyborjú? 289. oldal


Isten-ópusz két tételben 294. oldal


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Tartalomjegyzék 297. oldal





Ismertetés a könyv írójáról


Czike László 54 éves okleveles közgazda. Budapesten született, - hat gyermek édesapja. Ma Vácon él. Diplomáját a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem ipari karán védte meg 1977-ben, vállalati stratégiából. Harminc éves gazdasági vezetõi gyakorlattal rendelkezik; tapasztalatait a rendszerváltás elõtt még országos szocialista állami nagyvállalatoknál (Magyar Posta, Magyar Államvasutak, ÁFOR, Hungarocamion, stb.), - 1990. után pedig mint privatizációs tanácsadó szerezte. 1995. óta menedzsment (üzleti) tanácsadással, valamint szakmai tanulmányok írásával is foglalkozik.


1996-tól több nagyvállalat vezetõi tanácsadója (Antenna Hungária Rt., BKV Rt., stb.); 1997-ben pedig Peták István elnök fõtanácsadója a Magyar Televízió Rt.-ben.


Politikai, politológiai, globális közgazdasági tanulmányok, elemzések és esszék, Biblia-magyarázatok, pamfletek írásával és egyéb publicisztikával 1996. óta foglalkozik; rövidebb-hosszabb terjedelmû cikkei többek között: a Demokratában, az Új Idõkben, az Új Magyarországban, a Magyar Nemzetben, a Leleplezõben, a Nemzetõrben, a KAPU-ban és a Szövetségben láttak napvilágot, illetve jelennek meg a mai napig is. A Magyar Televízióról 1999-ben írott könyv-kézirata („A pokol legmélyebb bugyra”) kiadását eddig egyetlen kiadó sem vállalta. Eddig két könyve jelent meg: „Nexusban a Co-Nexussal” (2001.) a Válasz Könyvkiadónál, valamint a „Magyarország privatizációja” (2003.) a KAPU-nál.



Ismertetés a könyvrõl


A könyv - esszégyûjtemény. A címe - „Szállunk alá a poklokra” - arra utal, hogy Magyarországot az elmúlt évtizedekben, de legfõképpen az immár 15 évvel ezelõtti rendszerváltással ‘keresztre feszítette’ a globális világhatalom. Amikor a magyar nemzet ‘elhitte’ - mert elhitették vele -, hogy most aztán igazán felszabadult; éppen akkor léptették rá arra a kényszerpályára, a kárhozat útjára, amelyrõl úgy tûnik, többé már nincs letérés. Népünk legkiválóbbjai, legtehetségesebbjei is rendre beleestek önnön hiúságuk feneketlen vermébe - kit ezzel, kit azzal fogtak meg -; és apránként mindannyiójukról kiderült, csupán arra voltak alkalmasak, hogy a háttérhatalom szellemi selyemkötelére, mint könnyített rabláncra fûzve, engedelmes szolgaként vezessék be az egész magyar népet a közös karámba, melyben elolvad a nemzet. A könyv történeteivel, történelmi epizódjaival mint pillanatfelvételekkel mutatja be az árulás fokozatos elterjedését, amellyel azonos ütemben veszett el hazánk pénzügyi, politikai, mentális és morális, vagyis mindenfajta képzelt, remélt vagy valódi függetlensége.


A megrázó olvasmány mégsem nélkülözi a humort, az optimizmust, méltán bemutatva, hogy a remény az intelligens és erkölcsös ember gondolkodásmódjának alapvetõ támasza a való világ sivárságában.


A remény: az öröklétben, amihez képest csak kellemetlen pillanat mindaz, mit mostanában átélünk....



Ajánlás


Könyvemet forró szeretettel és hálával ajánlom és köszönöm türelmes feleségemnek, Piroskának.


Czike László, - Vác, 2004. május. 4.