Tiborc panaszbeadványa az Alkotmánybírósághoz

Népi demokráciából részvényköztársaság

Tisztelettel elõre jelzem, hogy az alant következõ halmazati panaszaim gyökerei igen mélyre nyúlnak; részint a magyarság balsorsú történelmébe, részint az egyetemes emberi történelem azon konszolidált, boldog korszakába, amikor még a szeretet-jog, az isteni erkölcs, illetõleg a mózesi kõtáblák, mi több: a krisztusi tanítások szabályozták a társadalom életét, s nem a balliberális hagymáz.

Valamikor nagyon régen elveszítettem a fonalat, és sehogyan sem vagyok képes újra felvenni, pedig egy cseppet sem vagyok már koppány.

Problémáim lényege a legitimitás körül forog, különös összefüggésben azzal az õsi elvvel, amit - mint a mindenható Isten akaratát követõ második legfontosabb jogforrást - a népfelség elvének szoktunk nevezni.

Nem vagyok született lázadó, sõt, önnön magatehetetlenségem, vagy értetlenségem minden ódiumát sem kívánom e legmagasabb államjogi fórum nyakába varrni! Mégsem értem azonban, hogy pontosan hol, és mikor lett az összes kutyából nagy hirtelen szalonna, holott gyakorlatilag semmi nem változott, azon kívül, hogy a mozdítható dolgok szõrén-szálán mind eltûntek. Számomra bizony makacsul úgy tûnik, mintha 1990. tájékán észrevétlenül áttértünk volna egyfajta társadalmi Möbius-szalag jogi fonákjára, jóllehet mi magunk sem irányt, sem oldalt, sem lépést, sem rendszert nem váltottunk. Vagy lehetséges lenne, hogy a Föld fordult meg alattunk?!

Kérem, nézzék el esendõségemet, de nekem mint földhözragadt, gyarló embernek szükségem van valamiféle támpontra, jogi fogódzóra, ami kézenfogva átvezet engem és sorstársaimat az elterelt magyar Rubicon túlsó partjára, mielõtt végleg polgári jobblétre szenderülné(n)k! Okvetlenül tudnunk kell válaszolni gyermekeink faggatódzó kérdéseire, miszerint: (1) Dolgozzunk, vagy tõzsdézzünk? (2) Lakásra gyûjtsünk, vagy részvényekre? (3) Értékeket, családot alkossunk, vagy legyünk inkább mások egy portyázó falkában? (4) Fizessünk adót, tébét, nyugdíjjárulékot, vagy éljünk fel mindent, most/azonnal? (5) Mit is tekintsünk ‘létminimum’-nak? (6) Kibõl lehet ‘polgár’? (7) Szimplán hülyének néz minket az államunk, így nézzük mi is annak, vagy ez az egész csak egy rossz álom?

Tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg "A mezei poloskák védetté nyilvánításáról", valamint "Az imádkozó sáska vallásszabadságának biztosításáról" szóló rendkívül fontos és idõszerû, eurokompatibilis törvények elõzetes jogharmonizációját, illetõleg elõzetes normakontrollját végzik, ám mégis tisztelettel kérem, hogy amennyiben drága idejük megengedi, válaszolják meg a következõ legitimációs/jogfolytonossági kérdéseimet!

Személyes okokból is érdekelt vagyok a kért válaszokban, ugyanis az elmúlt napokban országos jelentõségû ügyben, fontos (very important) személyiség megbízásából meghallgatásért folyamodtam a kancelláriához. Részletesen, kb. nyolcszor félórában körvonalazott kérésemet mindig azzal utasították el furcsa hangnemben, hogy Magyarország mégsem egy banánköztársaság, ahol valaki, nemzeti fontosságú ügyben, csak úgy felhívja a Miniszterelnöki Hivatalt.

Lenyûgözõ Magyarország államformájának XX. századi fejlõdése!

Monarchiából tanácsköztársaság, német gyarmatból népköztársaság, szovjet gyarmatból köztársaság, nemzetállamból multinacionális banánköztársaság...

Konkrét jogi, illetõleg legitimációs dilemmáim, kérdéseim a következõk:

Németh Miklós, az utolsó elõtti kommunista miniszterelnök leköszönése elõtt felfedezte, hogy 20 milliárd USD adósság terheli a reformok súlya alatt összeroskadt proletárdiktatúra államkasszájának büdzséjét. Ezt az adósságot, illetve annak szolgálatát Antall József rendszerváltó miniszterelnök minden hercehurca nélkül átvette. Meg sem kérdezte, mibõl is származott az. A nemzet adóssága azóta minimum megkétszerezõdött (eközben a forint 12 év alatt háromszor gyengébb lett a dollárnál!), egykori nemzeti mûködõtõkénk (cca. 60 Mrd USD) viszont teljes egészében eltûnt az ún. privatizáció során. A polgári jólét alapja azonban nem a liberális szóbeszéd, hanem a stabil pénzügyi, jövedelmi és vagyoni helyzet. Na, éppen ez tûnt el! A hiteleket nem mi vettük fel és költöttük el, hanem a kommunista diktatúra, amely ugyebár nem volt szabad demokratikus rendszer. A szocialista állam adósságát azonban az ún. rendszerváltás és az elsõ szabad választások (1990.) után mégis maradéktalanul ránk terhelték. A privatizáció során eladott nemzeti vagyon bevételébõl egy rézpeták erejéig sem részesültünk, az állam azt állítólag adósság-törlesztésre költötte. Matematikailag sem stimmel az egész! Miképpen vehettük át egy illegitim rendszer összes adósságterheit? Hová tûnt el az állami vagyon, illetve annak privatizációs bevétele? Ki, mikor, és kit fog mindezért felelõsségre vonni, és/vagy elszámoltatni?

Külön jogi probléma számomra, hogy az ominózus 60 Mrd USD becsült értékû nemzeti mûködõtõke 1989-ig a ‘társadalmi tulajdon’ patetikus névre hallgatott, stílszerûen kifejezve azt a közismert tényt, miszerint azért kaptunk évtizedeken át mindannyian rendkívül alacsony béreket, hogy társadalmi (össznépi) tulajdonunk volumenét gyorsított ütemben gyarapíthassuk, mihamarébb utol érendõ az élenjáró kapitalista országokat. Utol ugyan sosem érthettük õket, viszont sajnos a rendszerváltás során komprádor/kollaboráns burzsoáziánkkal együttmûködésben gyakorlatilag mindenünket ellopták. A tanácsadó cégek adták a tanácsot az államnak: ki, mit, mennyiért vihessen el. A probléma lényege a következõ:

(1) A T.T. 1989-ig minden magyar dolgozó kollektív tulajdona volt. (2) Mikor, milyen jogszabály alapján lett a T.T. állami tulajdonná, mikor államosították? (3) Miként válhatott a népköztársaság társadalmi tulajdona a köztársaság állami tulajdonává? (4) Ha társadalmi tulajdonunk államosításáról törvény nem rendelkezett, akkor milyen jogon értékesítette azt az új magyar állam? (5) Ha jogtalanul, akkor nem a külföldiek lopták el a kollektív tulajdonunkat, hanem a magyar állam, aki csak úgy átvedlett szocialistából kapitalistává. De kiévé?! Legitim-e, ha a rendszerváltó állam egy tollvonás nélkül megfosztja népét minden jogos tulajdonától? Sõt, még elszámolni sem tartozik a privatizációval?! A vagyonunkat elvették, a hiteleiket ránk terhelték. Jogszerû-e mindez? Miért nincs egyikrõl sem hiteles, mérlegszerû elszámolás? A privatizáció miért a költségvetés-, az államadósság miért a Nemzeti Bank ügye volt; a kettõ miért nem kapcsolódott össze közvetlenül, mérlegszerûen egymással? Miért nem foglalkozott soha ezekkel a kérdésekkel a magyar parlament?

Az elõzõek szerint a társadalmi tulajdon = az állami tulajdonnal, hiszen nem történt külön államosítás. A formális logika szabályai szerint (amire mellesleg az egész jogrendszer épül!) ez esetben a társadalom = az állammal, sõt, a népköztársaság = a köztársasággal! Elõbbi állítás jogi nonszensz, hiszen az állam a társadalom erõszak-szervezete, nem maga a társadalom. Csakhogy pontosan ez történt! Az állam erõszakot tett a társadalmon, elvéve annak tulajdonát. Utóbbi állítás viszont döbbenetes következtetésre vezet: látszat-rendszerváltás történt, Szûrös Mátyás kikiáltása merõ humbug; a népet váltotta le, nem a rendszert. Amennyiben ugyanis az egyenlõség, a teljes jogfolytonosság fennáll a régi és az új állam(forma) között, akkor vagy az elõzõ nem volt népköztársaság, vagy az utóbbi (a mai) nem polgári köztársaság. Valamit deklarálni kellene! Egymásét csak akkor vehetik át jogfolytonosan, ha lényegében azonosak. És láss csodát: alkotmányunk ma is a régi, ugyanaz!

Legitim-e, ha a diktatúra észrevétlenül megy át demokráciába? Vállalhat-e effajta "jogfolytonosságot" a polgári demokratikus jogállam? Átveheti-e a demokrácia a diktatúra alkotmányát?

Ismereteim szerint a polgári társadalom alapja a szabad és független polgárok jog-és esélyegyenlõsége. De vajon lehet-e valaha is szabad és független polgár a társadalom azon tagja, akinek az állam elvette mindenét, a ‘társadalmi tulajdonát’? A magyar polgári állam éppen a polgári fejlõdés anyagi lehetõségétõl és esélyétõl fosztotta meg saját állampolgárait. De nem csak ez történt. Az állam a diktatúra által elherdált államkölcsönök összes terheit is ‘a polgárok’ vállaira rakta, miáltal még a nincstelen földönfutónál is alacsonyabb szintre, a brazíliai õserdõk gumicsapolóinak rabszolga-szintjére süllyesztette polgárait! A magyar ‘polgár’ óriási hendikeppel indul(t), - minél inkább vállalkozik, annál mélyebbre süllyed a kamatrabszolgaság mocsarába: tartozásai egyre nõnek.

Milyen jogai vannak a nincstelen magyar rabszolga-polgárnak, akinek a tulajdonát elvették, vagyona nincs, állása bizonytalan, jövedelme éhbér, ám közteherviselési kötelezettségei egyre elviselhetetlenebbek? Milyen fedezetre vállalkozzék a magyar polgár, ha egyszer semmije sincs? Ki ad hitelt a magyar vállalkozónak fedezet hiányában? Hogyan áll esélyegyenlõség dolgában a hitel-képtelen polgár? Mibõl gyûjtsön vállalkozási tõkét a nincstelen, éhbérbõl élõ ember? Mik az esélyei a magyar állampolgárnak nincstelen európaúniós polgárként?

Régi vesszõparipám a földtulajdon kérdése. A múlt század végén, de fõként a huszadik században több szépreményû, ám végkimenetelében egyaránt sikertelen kísérlet is történt a magyar polgári középosztály megteremtésére. A politikusok/történészek utólagosan többnyire külsõ okokra hivatkozva magyarázták meg a kudarcot. A lényegi, a belsõ történelmi/társadalmi ok azonban mindmáig rejtve maradt. Az tudniillik, hogy a magyar paraszt, a magyar mezõgazdasági kistermelõ sohasem válhatott vállalkozó polgárrá, mert ehhez nem kapta meg a földet. A magyar parasztság munkájának gyümölcsét, értéktöbbletét, profitját mindig a rajta élõsködõk élvezték, vették tõle el. A paraszt megmaradt nincstelen bérmunkásnak a ‘szocializmus’-ban is, hiszen földjével bekényszerítették a TSZ-be. Márpedig a föld azé legyen, aki megmûveli. Most eljött az igazi végveszély, hiszen legkésõbb az európaúniós csatlakozás véglegesen kihúzza a magyar paraszt lába alól a talajt. Amennyiben multinacionális vállalkozók fogják felvásárolni, birtokolni és megmûveltetni a magyar termõföldet, úgy semmi esély nincsen a parasztok kisvállalkozóvá fejlõdésére, polgárosodására. Akkor a magyar paraszt, a nemzet túlélési génjeinek legvégsõ hordozója örökre betagozódik az új világrend jellegtelen kamatrabszolga millióinak szürke masszájába. Lehetséges-e a parasztság polgárosodása földtulajdon nélkül? Hihetõ-e a kormány polgárosítási törekvése, ha a termõföld tulajdonjogát éppúgy megvonja mûvelõitõl, mint ahogy a rendszerváltó kormány elvette a társadalmi tulajdont az egész társadalomtól? Mi lesz a nincstelen parasztok sorsa?

Magyarország 1988-tól, mint igyekvõ, stréber tanuló, nagy sietve, és sajnos kritika nélkül átvette a nyugateurópai kapitalista adórendszert (ÁFA, SZJA, stb.), valamint kidolgozta és bevezette az egyetemes/nemzetközi társasági tulajdon megvalósítására irányuló átalakulási és társasági törvényeket, anélkül, hogy mindezt hozzákapcsolta volna a magyar társadalom polgárosodásának követelményeihez. A polgárosodás szükségessége, megvalósításának szempontjai egész egyszerûen kimaradtak a rendszerváltás ‘koncepció’-jából. Az alkotók nyilván úgy gondolták, hogy a magyar nemzet tulajdon nélkül, tetemes adóssággal a hátán is képes lesz sikeres vállalkozóként önerõbõl polgárosodni, illetve svéd adórendszerrel és albán bérekkel, mint éhbérmunkás-polgárság (!?) vonul majd vígan be az Európai Únió közös karámjába.

Legitim volt-e az egész ország ‘társaságosítása’, átalakítása, valós belsõ részvényvásárló-erõ megteremtése nélkül? Miért nem került sor ún. ‘társadalmi részvények’ kibocsátására, miért nem lettek a volt dolgozók társadalmi tulajdonuk révén a mûködõtõke, az átalakult társasági tulajdon elsõ részvényeseivé?

Miért nem került sor (kárpótlás helyett) ‘földosztás’-ra? Minek az érdekeit képviselték valójában a rendszerváltó kormányok?

A rendszerváltás villámgyorsan szétverte ‘a szocializmus’ közigazgatását, ám nem hozott létre helyette mûködõképes újat. Primitív, összevont formában életre hívták a megyei ‘fõispáni’ (jegyzõi) szisztémát, de semmilyen pénzeszközt, illetve valódi hatáskört nem biztosítottak, nem delegáltak a szervezethez, így az megszüntetéséig (1994.) holt térben mozgott. A közigazgatási rendszer földrajzi, területi tagozódása 1995. óta már a látszatot sem õrzi, gyakorlatilag nincs. Magyarország térképén önálló közigazgatású (helyhatóságú) városok ‘mûködnek’, megoldhatatlan feladatkörrel, valós/mobilizálható vagyon-, és fõleg a szükséges likvid tõke nélkül, immár kezelhetetlen nagyságú hitelállománnyal, a végletekig eladósodva. (Budapest adósságát és titkait Demszky Gábor õrzi.)

A városok közötti területen pedig közigazgatási szempontból a senki földje helyezkedik el. A mai helyzet azonban nem csupán pénzügyileg katasztrofális (a városok vagyonát jelzálog terheli), hanem jogi/közigazgatási értelemben még inkább. A középkori Magyarország feudális közigazgatási rendszere, amely a földdel kapcsolatos minden kérdés rendezését is helyben megoldotta, szakmailag nagyságrendekkel kifinomultabb, mûködõképesebb és modernebb (!) volt a mainál. Áttekintve a korabeli közigazgatási-és földtörvényeket, szembetûnõ az alkotók egységre törekvése, gondolkodásának jogi tisztasága, illetõleg az, hogy a jogi szabályozás mennyire megfelelt az elõírni kívánt reálfolyamatok követelményeinek. A társasági törvény, a földtörvény mai formájában - különös összefüggésben a siettetett európaúniós csatlakozással - egyrészt önellentmondások valóságos tárháza, másrészt nem felel meg nemzetgazdaságunk stratégiai-, illetve polgárosodásunk valós érdekeinek. Az egyetemes/nemzetközi társaságosítási törekvések/megoldások teljesen idegenek a magyar viszonyoktól, realitásoktól. Legitim-e a mai magyar területi közigazgatás hiánya/mûködésképtelensége? Mi lesz az eladósodott városi önkormányzatok sorsa, - felszámolás? Miért nem állítjuk helyre a magyar föld tulajdonának õsi törvényeit? Miért szükséges a magyar termõföld egyetemes/nemzetközi társasági tulajdonná alakítása? A nemzetközi nagytõke kívánságára?

Mik a polgárosodás Kormány által elképzelt jogi/pénzügyi alapjai?

A magyarországi (politikai és gazdasági) rendszerváltás legmélyebb sajátossága az abszolút kiterveltség, a rendkívül fegyelmezett, szervezett végrehajtás volt. Az elõkészítõk már akkor jó elõre kifundáltak minden, majd évekkel késõbb bekövetkezõ ‘spontán’ történést is, amikor az egyszerû magyar emberek még stabilan megdönthetetlennek hitték a szocialista tábort, élén a nagy Szovjetúnióval, - sõt, a glasznoszty és a peresztrojka hírére új lendületet kapott az MSZMP tagtoborzása is. A színfalak mögött már javában folyt a majd megszûnõ állampárt illegalitásba vonulásának, új pártokba szétrajzásának szervezése. Lázas sietséggel zajlott le az átmenet jogi/törvényi alapjainak megteremtése, a politikai nómenklatúra és az állami titkosszolgálatok személyi állományának, kapcsolatrendszerének átmentése, továbbá az ún. ‘spontán privatizáció’, a nemzeti mûködõtõke intézményes széthordása. Különös gondot fordítottak a tisztakezûség látszatának komplex megõrzésére, nehogy évek múltán valaki ‘realizálja’ Antall József híres mondását: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!".

A valódi forradalom visszamenõleg semmisnek nyilváníthatta volna a rendszerváltásnak nevezett nemzetközi ingyencirkuszt. Az MSZMP ‘hivatalos’ és titkos állománya konkrét megbízatással részben letûnt, felmelegített történelmi pártok égisze alatt, részben vadonatúj szervezõdések köpönyege alá bújva, azokba beépülve, megkezdte új típusú kommunista pártok szervezését. Hamarosan létre is jött a plurálisan decentralizált bolseviki rendszer, a parlamenti hatpártokrácia.

Minden összezavarodott, 10 év alatt mindegyik párt teljesen másnak bizonyult, mint aminek eredetileg hirdette magát. Átalakultak, megszûntek, összeolvadtak.

Az egyetlen kiszámítható és logikus fejlõdés eredményeként a szocialisták végre meglelték önazonosságukat, - valamennyien kapitalistává váltak. Legitimek-e a rendszerváltás pártjai? Legitim-e, ha egy párt hamis ígéretekkel félrevezeti a választóit, majd gyõzelme után elõzetes programjával abszolút ellentétes kormányzásba kezd? Meddig terjed a politikai hazudozás jogi tûrés-határa? Legitim/nemzeti pártpolitika, illetve törvényhozás szolgálhat-e külföldi érdekeket? Legitim-e, ha a rendszerváltó pártok blokkolják a társadalmi/politikai mobilitást? Nem bolsevizmus-e a törvénykezési voluntarizmus?

Nem lenne olyan életbe vágó probléma a valódi demokrácia teljes hiánya, ha lenne igazi, mûködõ társadalombiztosítás, lenne szociális biztonság. A nincstelenség, a nyomor, a betegség, az elesettség és a kilátástalanság sokkal nehezebben szokható meg, mint a politikai jogfosztottság. Nem polgári demokrácia az, amelyben az állampolgárok képtelenek kifizetni a villanyszámlát. A polgári fejlõdés alapja a biztos munka, a stabil megélhetés, a növekvõ jövedelem és a vagyoni gyarapodás. Nem európaúniós kamatrabszolga/bérmunkás világpolgárok, hanem jólétben élõ, öntudatos, lélekben is gazdagodó magyar állampolgárok akarunk lenni. Döbbenetes szemfényvesztés, amit a folytatólagos kormányok a társadalombiztosítás jogcímén évtizedek óta elkövetnek a nemzet ellen. A társadalombiztosítás az egyenértékek kölcsönös cseréjén alapuló szerzõdéses jogviszony, s nem pedig valamiféle új típusú adó, amivé a legújabb kormány igyekszik azt tenni. Nem szívesen példálódzom mások életével, így a magam példájával élek. A magyar társadalombiztosítás a rendszerváltás óta eltelt 10 évben csak a magam személyes jövedelemtermelésébõl cca. 40 millió forint tiszta bevételre tett szert, amit teljes egészében el is herdált, miközben jómagam utoljára 1985-ben voltam orvosnál. Nem beszélve arról, az egész életen át fizetett nyugdíjjárulékról, amelybõl valószínûleg egy árva fillért sem fogok nyugdíjként visszakapni! Ténylegesen befizetett összegeim puszta bankkamataiból ragyogóan meg kellene élnem, egészen a halálomig.

Jogszerû-e a társadalombiztosítás (mint szerzõdés) adóvá silányítása? Esélyegyenlõ-e az állam elõtt a magánszemély és az állami nagyvállalat? Legitim-e évtizedes befizetéseink intézményes ellopása? Van-e jogalapja (!) a tébét nem fizetõk felelõsségre vonásának?

Legitim-e nyelvileg a társadalombiztosítás elnevezés hivatalos használata?

A hivatalos és a hétköznapi nyelvben használt szavaink mintha eredeti fogalmainktól egészen eltérõ, merõben más jelentést hordoznának. Jelbeszéd az életünk, mást mondunk, mint amit gondolunk. Bábeli nyelvzavar, fogalomzavar minden mennyiségben. Tovább él bennünk - mint posztkommunizmus - az a korszak, amikor mindennek fedõneve volt. Sõt, a hazugságok még tovább is szövõdnek.

Mostanában már semmin nem csodálkozom.

Szinte teljes egészében végigéltem a szovjet hadsereg ideiglenes magyarországi állomásozásának alig 45 éves idõszakát, - ám távozásuk óta is folyamatosan tapasztalom, hogy a legsötétebb odúk, politikai szándékok legmélyén mindmáig ugyanazok az erõk lapulnak. Talán azért, mert a bolsevikok 1917. óta folyamatosan lábbal tiporhatják a népfelség szent elvét, amit még ma sem érvényesítünk.