Emmerich Katalin látomásai

Anna Katharina Emmerich 1774. szeptember 8-ikán, egy Mária ünnepen született, Vesztfáliában. Krisztus sebeit hordozta, - õ a legjelentõsebb német stigmatizált.

Tiszta lelkét 1824. február 9-ikén adta vissza Teremtõjének.

Katalin nemcsak Urunk szenvedésérõl és haláláról részesült látomásokban, de látta az Anyaszentegyház küzdelmének és végsõ gyõzelmének történetét is.

1819. december 27-ikén, Szent János evangélista ünnepén kezdõdtek látomásai az Egyház küzdelmérõl és gyõzelmérõl. Oly’ ragyogónak látta a római egyházat, mint a napot. Sugarak áradtak belõle az egész világra.

A Szent Péter bazilikáért folytatott szimbolikus harcot így látta, elõre:

1. Az Egyház küzdelme és gyõzelme

"Láttam a Szent Péter templomot, hatalmas tömeg vette körül.

Egyesek azon voltak, hogy lerombolják, mások, hogy újjáépítsék. Segédmunkások vonalai húzódtak végig az egész világon, és én csodálkoztam az összefüggésen. A rombolók egész darabokat szakítottak ki - különösen sok szektás és szakadár volt közöttük. Akadtak azonban közöttük olyanok is, akik mintegy elõírás és szabály szerint kék szegélyû, fehér, zsebes kötényben, övükben kõmûveskanállal vettek részt a bontásban. Mindenféle ruhájú embert lehetett látni; - voltak közöttük magas, jól megtermett, elõkelõ emberek, akik egyenruhát és csillagokat viseltek.

Ámde õk maguk nem dolgoztak, csak kõmûveskanállal megjelölték a fal bizonyos pontjait, amelyeket le kellett bontani, s meghatározták, hogyan.

Elborzadva láttam, hogy katolikus papok is voltak közöttük. Amikor nem tudták, hogyan folytassák a bontást - hogy biztosra menjenek -, egy közülük való emberhez fordultak, aki egy nagy könyvet tartott a kezében, amelyben mintha minden, az építésre és a bontásra vonatkozó dolog le lett volna jegyezve. Ezután újra meg-jelöltek egy pontot a kõmûveskanállal, amelyet le kellett bontani, és az hamarosan le is omlott. Egészen nyugodtan és magabiztosan végezték a bontást, - mégis sunyi módon, titokban, alattomosan.

Láttam a pápát imádkozni. Álnok „barátok” vették õt körül, akik gyakorta éppen az ellenkezõjét tették annak, amit elrendelt volt. Egy alacsony, fekete világi fickót is láttam, serényen munkálkodott a templom ellen. Amíg az egyik oldalon bontották a templomot, a másikon újjáépítették, - de nem nagy buzgalommal…

Sok ismerõs papot láttam.

Öröm volt látni a püspöki helynököt. Nem zavartatta magát, - egyenesen áthaladt a rombolók között, s utasításokat adott a karbantartásra, helyrehozatalra. A gyóntató-atyámat is láttam, amint - kerülõ úton - egy nagy követ cipelt oda. Mások tétlenül zsolozsmáztak, közben talán egy kis kövecskét, mint nagy ritkaságot, vittek oda a köpenyük alatt, vagy nyújtották át másoknak. Úgy tûnt, - mindannyian bizakodás, kedv és útmutatás nélkül dolgoznak, mint akik egyáltalán nem fogják fel, mirõl is van szó. Kétségbeejtõ volt. A templom homlokzatát egészen lebontották - már csak a szentély állt. Nagyon elszomorodtam, folyton csak arra gondoltam, - hol marad az a férfi, akit korábban piros ruhában és fehér zászlóval, mint megmentõt láttam, amint a templomon állt.

Ekkor egy fenséges asszonyt pillantottam meg; a templom elõtti nagy téren járkált fel-alá. A két kezével megfogta bõ palástját, majd halkan a magasba emelkedett. A kupolán állva, a templom teljes területén túlra kiterjesztette a palástját, mely úgy ragyogott, mintha aranyból szõtték volna. A rontók éppen rövid szünetet tartottak. Amikor újra munkához akartak látni, sehogyan sem tudták megközelíteni a palást beborította területet. A másik oldalon nagy buzgalommal kezdtek munkálkodni az építõk. Hajlott korú, nyomorék, rég elfeledett férfiak érkeztek, számos erõs fiatal-ember, nõk és gyermekek, papok és világiak, - és hamarosan helyre is állt az egész épület…

Ekkor egy új pápát láttam, - körmenettel érkezett.

Fiatalabb, és sokkal szigorúbb volt, mint az elõzõ pápa.

Nagy ünnepélyességgel fogadták.

Fel akarta szentelni a templomot, ám megszólalt egy hang, hogy nincs szükség új felszentelésre, hiszen a szentély megmaradt. Két jelentõs egyházi eseményt kellett megünnepelni: egy általános jubileumi ünnepséget, és a templom helyreállítását.

Mielõtt a pápa elkezdte az ünnepséget, felkészítette az embereit, akik az egybe-gyûltek közül rengeteg elõkelõ és kevésbé elõkelõ papot, ellentmondást nem tûrõen kiszakítottak és eltávolítottak. Ezek mérgesen és zúgolódva távoztak. Az (új) pápa helyettük másokat állított szolgálatba, papokat és világiakat is. Ezzel kezdetét vette az ünnepség a Szent Péter templomban. Közben a fehér kötényesek, amikor nem figyelték õket, csendben, megfontoltan és alattomosan tovább dolgoztak."

1819. december 30-ikán Katalin újra látta a Szent Péter templomot. Szent Mihály állt a kupolán, ragyogó vérvörös köntösben, nagy harci zászlóval a kezében. Nagy harcok árán - égi sereg élén - kellett megvédenie a világ támadásaival szemben. Közben dicsõségesen felragyogtak az égen Krisztus sebei.

2. Jézus és Mária a lelkek megmentéséért

"Amikor az angyal leereszkedett a templom tetejérõl, fényes nagy keresztet láttam fölötte az égen, amelyen a Megváltó függött, és a sebeibõl ragyogó sugárnyalábok áradtak az egész világra.

A sebei vörösek voltak, olyanok, mint tündöklõ kapuk, közepük sárga, mint a nap. Nem volt töviskoszorúja, - ám minden fejsebébõl sugarak özönlöttek a világba. A kezeibõl, oldalából és lábából szivárványszínben kiáramló sugarak hajszál-finoman szétváltak, s újraegyesülve áradtak szét az egész világon a falvakban, a városokban, a házakban. Mindenütt - közel és távol – a mindenféle haldoklókra hullottak, és fel-szívták a lelkeket, akik a szivárvány egyik színében felszálltak az Úr sebeibe. Az oldalsebek sugarai dús kévékben, bõségesen áradtak az alatta álló templomra. A templom ragyogott, és e sugár-áradatban láttam, amint a legtöbb lélek az Úrhoz tér.

Egy ragyogó piros szívet is láttam az égen lebegni, melybõl egy fehér sugárnyaláb áradt az oldalsebbe, egy másik a templomra és más tájakra hullott; e sugarak szám-talan lelket szívtak magukba, akik a szíven s a fénysugáron keresztül Jézus oldalába jutottak. Úgy hallottam, hogy ez Mária szíve.

E sugarakon kívül minden sebbõl létrák ereszkedtek le, egészen a földre.

Voltak, amelyek nem értek le egészen a földig.

Különbözõ létrák voltak; egyik keskeny, a másik széles, - fokokkal sûrûn és ritkán ellátottak. Egyik-másik teljesen egyedül állt, de elõfordultak sûrû csoportokban is, - összesen talán harminc létra lehetett. Színük a tisztulás helye szerint sötét, illetve világos volt, - a sötét szürkétõl az egészen világosig.

Sok lelket láttam rajtuk; - nagy fáradsággal másztak felfelé. Egyesek olyan gyorsan kapaszkodtak, mintha segítséget kaptak volna a folyamatos haladáshoz; míg mások zavarodottan tolongtak, s ezért újra meg újra néhány fokkal lejjebb estek, - s voltak, akik teljes sötétségbe zuhantak.

Megindító volt látni a fáradságos felfelé kapaszkodást az örömteli beolvadás felé. Úgy tûnt, a szakadatlanul - és segítséggel - haladók közelebb álltak az Egyházhoz, mint az akadályokkal küszködõk, az elakadtak, a várakozók, a magukra hagyottak s az elbukók. Sok olyan lelket láttam, akik kitartottak a küzdelemben: mindegyikük útja Krisztus testébe vezetett. Ám a kereszt mögött, a távoli mennybolton a meg-váltás mûvének seregnyi, egyre távolabb kibontakozó képét láttam: ez leírhatatlan! Mintha az isteni kegyelem útjának állomásai lettek volna: a világ történetén át, a megváltásban való beteljesedésig.

Nem egy ponton álltam.

Ide-oda mozogtam a sugarak között, és azokon át, és mindent láttam.

Ó, mily mérhetetlen és leírhatatlan dolgokat láttam!"

3. Isten városa: a Mennyei Jeruzsálem

"Amikor véget ért a harc a Földön, fehéren ragyogott a templom és az angyal, aki késõbb eltûnt. Eltûnt a kereszt is, és a helyén egy magas, tündöklõ asszony állt; a templomról szétterítette aranyló, ragyogó palástját. Odalent a templomban egymás elõtti meghajlás és kölcsönös kiengesztelõdés kezdõdött el.

Püspökök és lelkipásztorok közeledtek egymáshoz, kicserélték a szent könyveiket, és a szekták a csodálatos gyõzelem és kinyilatkoztatás világossága által, melyet õk is láttak kiáradni, felismerték az EGYHÁZAT. A világosság a próféták hegyén lévõ tóból feltörõ forrás sugaraiból eredt, melyrõl Jánosnál olvashatunk. Eme egyesülés láttán erõsen éreztem Isten Országának közelségét. Az egész természetben minden-ütt ragyogást, magasabb rendû életet éreztem s olyan szent megrendültséget minden emberben, mint az ÚR születése idején. Annyira erõsen éreztem Isten Országának közelségét, - szinte kényszerített, hogy ujjongva rohanjak felé…

Máriát láttam közeledni, nem tudom leírni, hogyan; úgy, ahogy azt éreztem, amint Isten Országa közeledik. Alázatos, szeretõ és hívõ keresztények vágyán keresztül láttam közeledni, - a vágy vonzotta õt egyre közelebb. Sok kis fénylõ bárányból álló nyájat láttam az egész földön, pásztorok legeltették õket, s minden pásztor mintha az Õ pásztora lett volna. Aki Bárányként a vérét adta értünk. Isten végtelen szeretete és ereje lakozott az emberekben."

Végül Emmerich Katalin egy csodálatos látomásban látta Isten titokzatos városát, a Mennyei Jeruzsálemet, mint minden keresztény vágyának beteljesülését:

"Láttam az Isten Városának csillogó utcáit, - tele ragyogó palotákkal és kertekkel, melyekben a szentek megszámlálhatatlan serege járt kelt, dicsõítve Istent és segítve a földi Egyházat.

A Mennyei Jeruzsálemben nincs templom: maga Krisztus a templom.

Mária trónol az Isten Városa felett, és õfelette Krisztus és a Szentháromság.

A Szentháromságból dicsfény harmatozik Szûz Máriára, Máriáról pedig szétárad az egész városra. Az Isten városa alatt a Szent Péter bazilikát láttam, és örvendeztem, hogy az emberek minden hanyagsága ellenére magába fogadja a fentrõl áradó igazi világosságot. Láttam a Mennyei Jeruzsálembe vezetõ utakat; - a szent pásztorokat, akik nyájukból odaterelték a tökéletes lelkeket."

Megkezdõdött az Antikrisztus erõinek átfogó támadása.

Ám minél inkább támadásba lendülnek a sötétség erõi Péter sziklája ellen, annál erõsebben védelmezi az ÚR szent Egyházát, az Õ misztikus testét.

Mérhetetlen kegyelmeket árasztott számtalan tagjára, - megerõsítette õket, hogy az ellenség tombolásával szemben isteni erõvel lépjenek fel. Újra káprázik a szemünk a mennyei kegyelmek áradásától, amely a hit szempontjából pusztasággá változott Európára zúdul.

Forrás: Az újabb idõk stigmatizáltjai - nemzetközi kiadás.

A Romboló színre lép

Kaptam egy váratlan, megdöbbentõ tartalmú levelet, ami felelevenítette bennem, és új megvilágításba is helyezte a végsõ idõkre vonatkozó jövendölések és látomások jelentését, beleértve az egyre sûrûsödõ isteni közléseket, a kanonizálatlan „magán-kinyilatkoztatásokat” – Szûz Máriának don Gobbi atya, s Jézusnak Vassula által közvetített intelmei értelmét, célját, konkrét „megfejtését”.

A dolog apropója, hogy – a gyengélkedõ II. János Pál pápa helyett - Camillo Ruini bíboros mutatta be a virágvasárnapi szentmisét a Szent Péter téren.

Részlet a levélbõl: „Tíz évvel ezelõtt kaptuk az alábbi üzenetet, amelynek különös jelentõsége van most, az Eucharisztia Évében, s II. János Pál pápaságának 27. évében.

„Jöjjetek, és tanuljátok meg: a rombolás vezetõje valójában a három ördögi lélek. Háromszöget (triangulumot!) alkotnak, egyenként elfoglalva a sarkokat, és az õ romlott világukba vezetik az egész világot. Megittasodtak a szenteknek és mind-azoknak a vérétõl, akik istenségemrõl tesznek tanúságot.

NEM LÁTJÁTOK? EL KELL MOZDÍTANIUK PÉTER SZÉKÉT, ÉS AZT, AKI RAJTA ÜL, HOGY TELJESSÉ TEGYÉK ÉS SIKERREL KORONÁZZÁK MEG ROMBOLÓ MÛVÜKET.

Az a céljuk, hogy elpusztítsák Egyházamat... De ne féljetek! Megígértem, hogy "a pokol kapui nem vesznek erõt rajta." (Jézus közlései – Vassulának)

A „Ruini” olasz név, a jelentése: Romboló.

Igen, - ez történik most. A rombolás vezetõi tudományos fokozatokkal csillognak, -
romlottak, és a bûzük már az egész világon érezhetõ. Õk azok, akikrõl a Szentírás ezt mondja: „Képesek csodát tenni, és ügyességükkel elcsábítják a világ tíz tornyát, és rajtuk keresztül a Föld minden nemzetét. Minden az õ varázslatuk alá kerül. Ha egyszer teljessé válik a seregük, - feltûzik jelvényeiket, és a három undorító lélek, erõikkel együtt, háborút indít örök áldozatom ellen.”

Így ír errõl a Szentírás, fõ forrásként a Jelenések Könyve:

„A mindenható Isten nagy napjának harca

Valójában elérkezett a nagy gonoszság és a nagy ínség órája, de le fogom gyõzni, mert én vagyok az uralkodók Ura és a királyok Királya. Az egész menny minden szenttel, apostollal és prófétával együtt meg fogja ünnepelni vereségüket.

Fehér lovon fogok megjelenni; mint az igazságosság harcosa ítéletet fogok hirdetni szentjeim, apostolaim, prófétáim elõtt a sárkány ellen, a vadállat, a hamis próféta vagyis a második vadállat és a három undorító lélek ellen, és a kardommal meg-verem õket. ÖSSZE FOG DÕLNI A TORONY, AMELYET FELÉPÍTETTEK, Õ, VAGYIS A TUDÓSOK (értsd: az „Antikrisztus”!) NEVE ALATT A KÉT VAD-ÁLLAT KÖVETÕI! Mint a letört tövisek hatoltak Testembe, de mindegyiküket ki-irtom és tûzbe vetem. A többit leheletem fogja tûzként elpusztítani... Mivel semmit sem lehet elrejteni a szemem elõl, bizony mondom nektek, hogy minden nemzet a
vadállatot és a hozzá hasonlókat tette meg uralkodónak, egyet az övéik közül, aki
a tekintélyét kiterjesztette minden egyes fûszálra.

Veled vagyok, és megtanítalak, miként kell ezt érteni!”

A két vadállat követõi = a hitehagyott szolgák az Úr Házában.

Ezek a magas rangú egyházi személyek, akik a Sátánt szolgálják, - gonosz terveket szõttek az Eucharisztia, a Szentatya és az Egyház hûséges kis maradéka [= Krisztus Teste] ellen. E személyek [mint Szodoma és testvérvárosai] a 2001. szeptember 11-iki események elõtt pontosan tíz évvel prófétai üzenetet kaptak figyelmeztetésül és bizonyságul, hogy az Úr mindent tud róluk s csak azért nem nevezi meg õket, hogy idõt adjon nekik a megtérésre… “Elcsábítják a világ tíz tornyát” - kiforgatják és mindenkinél jobban megszegik a tízparancsolatot.

A Szentatya révén az Úr figyelmeztette ellenségeit a rájuk váró közeli ítéletre, mi-
által megtisztítja a történelmet, és megsemmisíti a Gonoszt. Az Úr “kénköves esõt s parazsat hullat a bûnösökre”, amint a bibliai elõkép szerint Szodoma és a körülötte lévõ bûnös városok esetében történt.”

Forrás: MaranaTha.

Vác, 2005. március 26.

Czike László