Czike László

Magyarország globalizációja

A világtörténelem lényegében az ember színre lépése óta meghatározott; az õsközösségtõl a globális világállamig. Ez azt jelenti, hogy amióta a nemzetállamok az újkor kezdetétõl (1642.) kialakultak; magukban hordják “eljövendõ végzetüket”: a túlnépesedõ Föld, az emberi civilizáció vagy a totális világkatasztrófa, vagy a totális egységesülés (globális világállam) felé tart. A kérdés még nem dõlt el végleg, de az igen, hogy a globalizáció visszafordíthatatlan folyamat, amely lépésrõl lépésre korlátozza az önálló, szuverén nemzetállamok szabadságát, mozgásterét.

Tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország független, belsõ nemzeti életét is egyre közvetlenebbül megszabják a multinacionális és szupra-nacionális tényezõk, erõk, - miáltal (pl. jogharmonizációval) fokozatosan alkalmazkodnunk kell az egységes világállamhoz, amelyben pár évtized elteltével mindnyájan élni fogunk. Ez - szükségszerû! Vannak azonban negatív “velejáró következmények” is, amiket célszerû lenne, és elvileg lehetséges is elkerülnünk...

A világtörténelmet nagyjából 1950-ig, látszólag közvetlenül a katonák (hadvezérek, militáns elnökök, népvezetõk, stb.) alakították, ami egyre pusztítóbb (világ)háborúkhoz, egyre képtelenebb és igazság-talanabb békekötésekhez vezetett. A II. világháború befejeztével a nagyhatalmak “eldöntötték” - ilyesmi többé nem fordulhat elõ. Az USA és a Szovjetúnió már atomfegyverekkel, hidrogénbombával, rakétaelhárító rakéta-rendszerekkel, csillagháborús fegyverkezéssel fenyegették egy-mást; a hidegháború a kölcsönös megsemmisítés rémlátomását vetítette elõre, ami “erõegyensúlyt” teremtett. Mivel az elektronikus háború víziója gombnyomogatássá silányította a hagyományos katonai stratégiát és taktikát, már lehetségessé vált a szimpla katonai gondolkodás végleges számûzése a világpolitikából. A gombnyomogatás joga “értelmiségiek” kezébe került. Amikor az 1980-as években a Szovjetúnió elveszítette a fegyverkezési versenyt, - a Varsói Szerzõdés, a KGST és a Szovjetúnió összeomlásával a világ végérvényesen egypólusúvá vált, s ezzel az utolsó akadály is elhárult a világállam “bevezetése”, színre lépése elõl. Talán éppen ezért történt az egész...!

A középkort és az újkort egyformán az angol és a francia nemzet világ-méretû rivalizálása jellemezte. Anglia a brit korona égisze alatt elõbb uralma alá hajtotta a szigeteket, s létrehozta Nagy-Britanniát (az írekkel máig hadiállapotban van!); majd a legkülönbözõbb tõkés gyarmatosító társaságai (pl. Brit Kereskedelmi és Tengerhajózási Hivatal, Brit Kelet-Indiai Társaság, stb.) révén erõs, hatalmas gyarmatbirodalmat épített fel. Kanadát pl. az angolok “a franciákkal együtt” gyarmatosították, ami újabb konfliktusok sorozatát hozta a két történelmi nemzet között...

Franciaország is jelentõs hódításokat mondhatott a magáénak, de ezek meg sem közelítették “az angol mértéket”; másrészt nem bizonyultak tartósnak: a “birodalom” korán szétesett. Anglia a katonai megszállást mindig pénzügyi “kolonizálással” kombinálta, miáltal gazdasági és politikai befolyása a katonák távozása után is fennmaradt - mind a mai napig...

A két nagy nemzet közötti világbirodalmi konkurencia szellemi szinten a nemzeti civil társaságok szabadkõmûves háttérmûhelyeiben, az Angol Nagypáholyban és a francia Grand Orient-ben folyt, - merõben ellentétes mentalitás és szisztéma szerint. Anglia globális hatalma már a közép-korban létezõ valóság volt; a brit koronához való feltétlen hûség alapján. Franciaország nem ismerte el Anglia fölényét, épp ezért a Grand Orient “kifejlesztette a forradalmi technológiát”, amelyet elsõ ízben 1774-tõl az amerikai függetlenségi háborúban, majd 1789-ben a honi Nagy Francia Forradalomban próbáltak ki. A siker meglehetõsen kétes eredményeket hozott. Hiába hirdették meg a “Szabadság, egyenlõség, testvériség!” maszonista jelszavait; a revolúció általános vérfürdõbe és totális káoszba torkollott, majd nem sokkal késõbb Napóleon császárságához vezetett. Ezt a történelmi tételt a történetírás mind a mai napig nem volt képes megfejteni, s afféle spontán visszalépésként értékeli. A valóságban - ami a társadalmi káosz “elõállítását” illeti - igen jól vizsgázott a Grand Orient forradalmi technológiája, megérett a további exportra. Napóleon tábornok, majd császár hódító hadjárata a francia eszmék globális kiterjesztését szolgálta: elõbb Európára, azután lehetõség szerint az egész világra. Az angolok nem nézhették tétlenül “a francia reváns” kísérletét, amelynek végül Wellington herceg vetett véget Waterloo-nál... De a Grand Orient nem adta fel a harcot; fõszerepet vállalt az 1848-as forradalmi hullám - amely az Osztrák-Magyar Monarchia térdre kényszerítését készítette elõ - szervezésében (Garibaldi, Martinovich, stb.). Marx pedig megfogalmazta a Kommunista Kiáltványt, ami már alapvetõen Anglia és a brit világ-birodalom, az angol kapitalizmus felbomlasztását célozta meg, belülrõl.

De sikeres volt - a Francia Forradalmat közvetlenül megelõzõ - észak-amerikai függetlenségi háború elõszervezése is, ebben szintén a francia Grand Orient páholy vitte a prímet. Hosszú évekig Észak-Amerikában és Kanadában is angol és francia (vö. pl.: La Fayette tábornok) reguláris alakulatok harcoltak egymással váltakozó sikerrel; végül Washington (szintén páholytag) seregei legyõzték az angolokat, s megalakulhatott az Egyesült Államok. (Néhány évtized múltán a levert magyar szabadság-harc vezére, Kossuth Lajos is az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, s lett szintén a páholy tagja.)

Csak mindezek után jött a Grand Orient addig legbaloldalibb szervezése, a Párizsi Kommün, - 1871-ben...

Az eddigiekbõl is jól látható a két nagy európai nemzet háttérbõl irányító “agytrösztjeinek” eltérõ történelmi szerepe, egymással engesztelhetetlenül szembenálló harcmodora: amíg a globális jobboldal “elõdje”, az Angol Nagypáholy a korona szakrális uralmát, a brit világbirodalmat szervezte, - addig a Grand Orient, a felvilágosodott francia eszmék (a liberalizmus, majd késõbb a szociáldemokrácia) letéteményese, “igyekezett felszedni” az angol világbirodalom alapjait; tekintve, hogy a francia érdekeket (mindenki más is, de) leginkább az angol terjeszkedés veszélyeztette. A Grand Orient, mint a globális baloldal “elõdje” - miután átlátta, semmi esélye arra, hogy az Új Világrendet formálisan francia alapokra helyezze - tehát a tagadás gyakorlatára rendezkedett be: amit az angolok organizáltak, megpróbálta azonnal dezorganizálni. Így alakult ki az alapvetõ történelmi kettõsség: az Angol Nagypáholy a birodalomépítésben, a francia Grand Orient a forradalomszervezésben vált igazi nagymesterré.

Két, “hagyományosan diktatórikus hajlamú”, erõsen katonai európai nagyhatalom - Németország és Oroszország - soha nem fért bele abba a dualisztikus világpolitikai képbe, amelyet a klasszikus angol-francia párbaj erõltetett rá a világra. Mind a kettõ amolyan “rejtõzködõ, nevetõ harmadik várományosként”, próbálkozott csak beleszólni a világuralmi leosztásba; s a sors fintora, hogy ezt mindig külön-külön tették (egészen a II. világ-háborút megelõzõ titkos Molotov-Riebentrop paktumig!), hiszen egyesült erõvel boríthatták volna a kialakult status quo-t. Úgy is mondhatjuk, hogy ez az a két jelentõs ország, amelyet az I. világháborúig sem az Angol Nagypáholy, sem a francia Grand Orient nem volt képes a saját befolyási övezetébe vonni (bár az orosz arisztokráciát már közel másfél évszázada sikeresen “fertõzték” a francia eszmék!); vagyis a puszta létük fenyegetõ kockázatot jelentett mindkét fél számára... A háttérhatalom szempontjából az Amerikai Egyesült Államok mindig is grandorient-“felségterületnek” számított; Nyugat-Európában Franciaország “ellensúlyozta” az angolok világbirodalomra támaszkodó gazdasági és katonai erõfölényét. A két szembenálló fél “jól kiegészítette” - mint a rossz pénzt, ismerték már - egymást, de az idilli alaphelyzetet megkeserítette a potenciális orosz és porosz veszély; mindamellett a Monarchia is zavaró “szeplõ” volt csak Európa térképén... Meg is született a “zseniális” terv: 1914-ben (Gavrilo Princip meggyilkolta a trónörökös Ferenc Ferdinándot) kiprovokálták az I. világháborút, melyet azután a világtörténelem legaljasabb (trianoni) béke-szerzõdésével zártak le, - feloszlatva az Osztrák-Magyar Monarchiát, szétdarabolva és megcsonkítva Magyarországot, vesztesnek nyilvánítva Németországot. A baljós emlékû XX. századot egyrészt az angolszász világbirodalmi törekvések kiteljesedése, másrészt az önmagát kizárólag a kapitalizmussal szemben ellentételezni képes “forradalmi eszme”, a munkás-és népfelkelések, a nemzeti (vagy annak álcázott) szabadság-harcok uralták egészen 1950-ig, az alábbiak szerint:

n Az I. világháború és következményeinek kiprovokálása.

n A Nagy Októberi Forradalom megszervezése - külföldrõl.

n Hitler hatalomra juttatása Németországban.

n A német fasizmus és az orosz bolsevizmus tervszerû konfliktusa.

Az I. világháború lezárása, a trianoni békekötés után a háború azonnal folytatódott tovább, csak más eszközökkel. Létrejött az újabb “zseniális” terv, ami monumentális kísérleti mûhellyé változtatta a már addig is oly sokat szenvedett Oroszországot, Kelet-Európát, - majd késõbb lángba borította egész Európát, s vele a fél világot. A háttérhatalom által (fõként Amerikából) pénzelt Lenin “bolsevik” terroristái 1917-ben megdöntötték a cár hatalmát, kommunista diktatúrát szerveztek: megalakult a Szovjet-únió. Hamarosan kiderült azonban: a kommunizmus eszmerendszere egyáltalán nem az osztálynélküli társadalmat, de még nem is a munkás-osztály globális uralmát alapozza meg, hanem egy negatív (istentagadó töltésû), materialista és centralizált hatalom (értsd: “demokratikus centralizmus”) egyeduralkodó világbirodalommá fejlesztését...

Nem alaptalanul fogalmazta meg a XX. század 80-as éveiben Reagan amerikai elnök, hogy a Szovjetúnió “a Gonosz birodalma”...

Amennyire igaz, hogy a Szovjetúnió az izmosodó nemzetközi háttér-hatalom által létrehozott mesterséges, kísérleti rezsim volt; annál nyilván-valóbb, hogy a kísérlet balul ütött ki: az orosz gólem függetlenítette magát, s új globális kockázattá vált, amelyet fel kellett számolni...

Németország mindig is “beékelõdött”, kényelmetlen, veszélyes hatalmi tényezõt jelentett Anglia és Franciaország között. Növelte a probléma nagyságát, hogy a német gazdasági fejlõdés a XX. században felgyorsult; Németország - nem volt gyarmatbirodalma - egyre “türelmetlenebbül” követelte a világ újrafelosztását, s abból “az õt megilletõ” részt. Ráadásul a vesztes I. világháború revansista vágyakat, militarista hajlamokat is ébresztett a németekben, amit ügyes taktikával a kívánatos irányba lehetett terelni. Ez már az Angol Nagypáholy és a Grand Orient bimbózó együttmûködésének elsõ kísérlete; a németországi fasizmust a nemzet-közi háttérerõk már eleve azzal a titkos céllal segítették hatalomra (ma úgy mondanánk: szponzorálták!), hogy ellensúlyozza, s ha úgy adódik, - katonailag verje szét a Szovjetúniót. A Molotov-Riebentrop paktum (mint megnemtámadási szerzõdés) azt a hamis biztonságérzetet keltette az oroszokban, ami kellett a meglepetésszerû támadáshoz... De Hitler sem pont úgy viselkedett, ahogy elõre eltervezték; jóval a Szovjet-únió megtámadása (1941.) elõtt Franciaországot is lerohanta. Az ismét csak “zseniálisnak” nevezhetõ terv szerint: Németország megtámadja és megsemmisíti a szovjet hatalmat, praktikusan a Szovjetúniót, - a meg-támadott Szovjetúniót viszont állig fel kellett fegyverezni, hogy “a róka fogta csuka, csuka fogta róka” csapda bezáruljon; fasizmus és bolsevizmus egymást semmisítsék meg. Mint a történelmi tényekbõl jól tudjuk: “túllõttek” a célon. A felfegyverzés (amerikai segítséggel) olyan jól sikerült, hogy a szovjetek meg sem álltak Berlinig; a német fasizmust leverték, de a Szovjetúnió megerõsödve, egyszer’s mind kelet-európai birodalom “tulajdonosaként” került ki a II. világháborúból. Kialakult a két-pólusú világrend, megkezdõdött a fegyverkezési hajsza, a hidegháború korszaka a két atomhatalom, a két világrendszer között. Kényszerpályára lépett a világ! Mert az egyiknek végül pusztulnia kellett...

A történelem két meghatározó és egyben szemben is álló háttér-hatalma: az Angol Nagypáholy és a francia Grand Orient (volt), - az elõbbi az évszázadok során megszervezte (és stabilizálta) a brit világbirodalmat, amire az utóbbi forradalmak szításával válaszolt.

A központi világhatalom évszázadok óta szervezõdik, és ebben semmi “összeesküvés-elmélet” nincs; egyszerûen csak ez a hatalom immanens természete. Kizárólag csak azért nem lépett eddig a nagy nyilvánosság elé, mert komolyan tart attól, hogy pánik (emlékezzünk csak az USA-ban az Orson Welles rádiójáték miatti tömegpszichózisra!), hisztéria és világ-forradalom törne ki, amennyiben 6 milliárd ember egyszerre döbbenne rá a valóságra. Tudnunk kell, hogy: (1) A Föld abszolút és relatív értelemben is egyformán túlnépesedett. (2) A pénzügyi és az ökológiai rendszerek gyakorlatilag a közvetlen összeomlás elõtt állnak. (3) A világ szegénysége felszámolhatatlan problémát jelent, mert a világ-elit nem enged az elért életminõségébõl. (4) Politikai és katonai szemmel a Föld idõzített bomba.

Ha mindezt belátjuk, érthetõvé válik, miért is törekszik a háttér-hatalom (a szellemi agytröszt) a teljes koncentrációra: vagy a totális hatalom, - vagy a totális káosz; ez itt a kérdés!

Az egységes világállam liberális önfejlõdés útján, önmagától soha nem jönne létre, vagy ha igen, nincs már elég idõ “kivárni”; ezért létre kell hozni, - a világtársadalom (minden ország társadalmának) befolyásolása, manipulációja útján. Minden országban egységes pénzügyi, gazdasági, jogi, politikai és egyéb szabályokat kell bevezetni, s olyan kormányzatot kell a “hatalomba segíteni”, amelyet beavatottak vezetnek, akik értik az új idõk (New Age) hívó szavát, egyetértenek a világállam koncepciójával és képesek is a kívánatos irányba vezetni a saját társadalmukat, népüket.

Ne higgyük, hogy a világállam elképzelése a kezdetektõl fogva egységes volt; az egység ugyan folyamatosan alakul, de még nem teremtõdött meg a mai napig! Az eddig ismert(etett) két legfontosabb (legalábbis 1950-ig szembenálló) háttér-hatalom mellé ugyanis - szintén nagyjából 1950. óta - felzárkózott egy harmadik, mely jóval erõsebbnek tûnik az elõzõ kettõnél. Már nem kell “mintegy szemérmesen” takargatnia farizeusi hitetlenségét, már nem is invitálják gúnyosan a Megváltót, hogy: “Gyere le, Krisztus, a keresztrõl, ha tudsz, és igyál velünk egy jó kupa vörösbort!” Az Illuminátusok Rendje, a féktelen libertariánizmus már nem keres pót-cselekvéseket, - abszolút pragmatikusan minden hit helyébe a pénzfétis (az aranyborjú) bálványimádatát illeszti, s olyan egységes világvallás és politikai világrend felállítására törekszik, melyben “a hit” csak közös elmélkedés, választani csak egyazon hatalom “két pártja” között lehet, az élet pedig munka és fogyasztás, semmi több. Az új rend olyan erõs, hogy 1950-tõl több lépcsõben “megszelídítette” az Angol Nagypáholyt és a Grand Orientet is, - külön-külön...

A társadalmi rendszer egységesítése, a világ népeinek beterelése közös karámba - nem megy elõzetes kísérletek lefolytatása nélkül. Az egész XX. századi történelem tulajdonképpen az útkeresés, a módszerek fokozatos tökéletesítése jegyében telt el. A kísérletezgetés borzalmas áldozatokat követelt! A Francia Forradalom orgiaszerû vérfürdõje, Napóleon véres hadjáratai, a Hétéves Háború (angolok és franciák közt - Amerikában), a ‘48-as levert szabadságharcok, a Monarchia szétverése elõjáték volt csak a XX. század világháborúihoz, kommunista és fasiszta diktatúráihoz, mert utóbbiak már a fõpróbát jelentették...

Akik máig sem tudtak megszabadulni az ilyen vagy olyan, jobb-vagy baloldali szubjektív gyûlöleteiktõl; fel fognak szisszenni a most következõ mondatokban foglalt, összetett analógia olvastán! De nem lehet nem leírnom, mert az igazság mindig dialektikus. Krisztus keresztáldozata - amellyel a bûneitõl akarta megszabadítani az embereket - individuális értelemben megadta az egyes embernek a bûnbánat és a bûnbocsánat (a megtisztulás) lehetõségét; kollektív értelemben azonban nem volt ilyen “hatékony”, - az egész emberiséget nem tudta megváltani...

A zsidóság kollektív áldozata, a holocaust adta a végsõ lökést, a kiváltó okot ahhoz, hogy létrejöjjön a Világállam.

A világ jól ezután sem mûködik, de legalább fennmarad még egy ideig...

Magyarország a XX. század elejétõl kiváló kísérleti mûhelynek bizonyult egy egész nemzetet manipuláló kísérletek céljaira, legalábbis az alábbi kedvezõ adottságai folytán:

· Földrajzi helyzete: kapu a Kelet és a Nyugat között.

· Centrális helyzetet foglal el Középkelet-Európában.

· Történelme világszinten egyedülállóan küzdelmes, hõsies.

· Keleti gyökerû, nagy múltú nép, erõs vérkeveredéssel.

· Asszimilációs és fennmaradási képessége kivételes.

· Hagyományõrzõ, befogadó, illúziókra hajlamos, hiszékeny keresztény nemzet, rendkívüli igazságérzettel, - de csekély szelekciós készséggel.

A “történelmi kísérletek” tárgya nem a személy, - hanem a társadalom, a tömeg, a nép, a nemzet, a milliók, akiknek a közös motivációi, az új jogszabályok, normák hatásaként kiváltott viselkedése, mint szociológiai és szociál-pszichológiai tény képezi az elemzések, a vizsgálatok tárgyát.

· Milyen idõtartamú elnyomás (diktatúra) szükséges a nemzeti öntudat elhomályosításához, kiiktatásához?

· Mennyi és milyen szenvedést (lelki kompressziót) visel el egy nemzet, mielõtt forradalmi szervezkedésbe, szabadságharcba kezdene?

· Milyen mértékû, hány nemzedéknyi tiltás eredményeként irtható ki a lelkekbõl az istenhit maradványa is?

· Milyen szabályok bevezetésével zülleszthetõ szét a család?

· Mennyi kínzást bír el a nép bosszúvágy kialakulása nélkül?

· Mennyi nélkülözést bír el a nép a demokrácia égisze alatt?

· Mennyi mesterségesen támasztott szükséglet (fogyasztás) elégséges a nép igazságvágyának, judíciumának elaltatásához?

· Miként tehetõ általánossá “a kettõs mérce”, intézményessé az állami korrupció? Stb., stb....

A fenti és hasonló más kérdésekre azért kell(ett) akármilyen áldozatok árán is megtalálni, kikísérletezni a megfelelõ válaszokat, megoldásokat, hogy az eltérõ társadalmi folyamatok világállami szisztéma szerinti uniformizálása még a nemzetállami keretek között, békés mód-szerekkel megvalósítható legyen, tehát elkerüljék a népfelkeléseket, a zavargásokat, a forradalmakat és a szabadságharcokat.

A világállam csak a világbéke jegyében, a népek és a nemzetek közös, “önkéntes” akaratából alakulhat meg, - erõszakkal soha.

A liberalizmus az egységesülés szellemi “elõszele”, fellazító ideológiája. Az egységes világ, az egységes világállam centralizált irányítása nem tûr meg olyan alapvetõ különbözõségeket, amelyek ma a nemzetállamok polgárainak gondolkodásmódját, viselkedését jellemzik, ezért az emberek mentalitását is egységesíteni kell. A világpolgárnak intellektuálisan és érzelmileg elsõsorban a világállamhoz kell kötõdnie, ezért aztán minden korábbi kötõdése csak szükségtelen veszélyforrás, amelyet elõbb-utóbb célszerû felszámolni. A világállam teljes jogú polgára csak az lehet, aki levetkõzi “infantilis” és káros beidegzõdéseit. Az istenhit, a zárt családi modell és a “nacionalista” nemzeti öntudat csupa olyan idejét múlta, paternalista hagyomány, amelyet nem vihetünk magunkkal létünk új, magasabb szférájába. A globalizált világállamnak olyan talpraesett, kozmopolita világpolgárokra van szüksége, akik a világnyelvet beszélik, világszinten gondolkodnak, a világ bármelyik angolszász metropoliszában (New York, London, Budapest) otthon érzik magukat, - s az üzleti kapcsolataikon, bank-kártyáikon kívül nem kötõdnek senkihez és semmihez.

Globalizáció, integráció, liberalizmus, kozmopolitizmus, multi-és szupra-nacionalizmus, multikultúra, jogharmonizáció rokonértelmû szavak; mind azt jelentik: nincs Isten, csak sok pénz, - otthonod az egész Glóbusz, családod az egész emberiség. Ne elégedetlenkedj, hanem fogyassz!

Túl a trianoni és a párizsi békeszerzõdéseken, melyekben a Nyugat, mint nemzetek feletti rögtönítélõ bíróság hirdetett ki a fejünkre halálos ítéletet, - Magyarországon nyilvánvalóan manipulatív beavatkozások is történtek, legalábbis az alábbi esetekben:

n 1919-ben, mikor is 133 napig uralkodott a “dicsõséges” Tanács-köztársaság, - Kun Béla és Szamuely Tibor.

n 1947-ben, mikor is Rákosi, és kommunista, moszkovita klikkje került uralomra, a “kékcédulás” választás révén.

n 1956-ban, mikor is a Kommunista Párt népi szárnya népfelkelést szervezett a liberális szárny ellen; melybõl keserédes szabadság-harc lett, amit végül is a szuezi csatorna helyett “tévedésbõl” Budapestre (a Dunához) vezényelt mongolok vertek le, a Nyugat hallgatólagos beleegyezésével.

n 1990-ben, mikor is “rendszert váltottunk”, amelynek révén (értsd: privatizáció) eltûnt a társadalmi tulajdon, de megmaradt, sõt, a többszörösére nõtt az államadósságunk. Amikor is “bátor és ifjú rendszerváltoztatók” titkos rózsadombi paktumot kötöttek, hogy kiárusítsák az országot.

A Grand Orient szellemisége legalább öt mozzanatban érhetõ “tetten”: (1) A magyar kultúra “elkötelezett” képviselõje. (2) Legfõbb célja a nemzeti függetlenség kivívása (ezért forradalmak, népfelkelések szervezése) és megõrzése. (3) “Békésebb” idõszakban a társadalmi ellentmondások, a konfliktusok fel-és megoldása. (4) Jókapcsolat a kommunistákkal, szinte kriptokommunizmus. (5) Meg nem alkuvó harc a liberalizmus ellen.

Nagyjából 1950. után megszûnt az Angol Nagypáholy és a Grand Orient hagyományos ellentéte, egymás elleni harca, - de volt utóbbinak még egy “utolsó dobása”. Ez volt a mi 1956-unk!

· A népfelkelést a Párt pártütõ népi szárnya szervezte.

· A népi szárny (írók) volt a magyar nemzeti kultúra letéteményese.

· A népi szárny nem a szovjet elnyomás lerázását; csak a kommunizmus megreformálását tûzte ki célul. Csak hosszabb vívódások és békítési kísérletek után “sodródtak bele” a forradalomba.

· A népfelkelés (a forradalom) soha nem irányult a szocialista rendszer megdöntésére, a kapitalizmus visszaállítására. A gyõzelem a munkás-tanácsok gyõzelme volt.

· A harc a Párton belül mindvégig a liberális szárny ellen folyt, akik elárulták Nagy Imrét, s behívták a szovjet csapatokat.

Az 1956-os forradalom és népfelkelés tipikusan Grand Orient szervezés; sokban hasonlít a Francia Forradalom elsõ, progresszív szakaszának sajátosságaihoz. Ami tipikusan magyar az az, hogy a forradalom minden liberális ármány és uszítás ellenére minimális véráldozattal gyõzött. A magyarság nem állt bosszút az elnyomóin, - helyette naiv, hiszékeny és ártatlan maradt. Nem lehet kizárni azt az eshetõséget, hogy a szovjet megszállás elleni öngyilkos szabadságharcba végül is a liberális szárny kergette bele a népieket - s velük együtt az egész népet...

Uralmukat veszni látva dönthettek úgy: vesszen inkább minden.

A rendszerváltás (1990.) már egészen más mûfaj volt.

Mint tudjuk, - 1956. után többé már nincsenek forradalmak, nincsenek szabadságharcok. Nincs szükség rájuk, mert az emberiség, a demokrácia fejlõdése eljutott a legmagasabb fokra, - amint azt Francis Fukuyama leszögezte: a történelem véget ért. A rendszerváltást rendszerváltóink az Angol Nagypáholy és a francia Grand Orient globális kiegyezésének irányelvei szerint hajtották végre, de az Illuminátus Rend felügyelete alatt:

n A rendszerváltás nem forradalom volt, inkább békés folyamat, amelyet a megszüntetve megõrzés elve (értsd: a kommunizmust!) vezérelt.

n Mint komprádor burzsoáziát, mûködõtõke-tulajdonhoz juttatták a volt kommunista nómenklatúrát.

n A kommunista rendszer által felvett dollárhitelek jelzálog-fedezeteként privatizálták a társadalmi tulajdont, vagyis átadták a piacokkal együtt a multinacionális cégeknek.

n Kiképeztek (pl. Oxfordban) egy “erõteljes”, fiatal, jobboldali-liberális politikai elitet, amely majd bevezeti Magyarországot a Világállamba.

n A négyévenkénti parlamenti választások alkalmával felváltva gyõzhet az Angol Nagypáholy, illetve a Grand Orient csapata.

Antall után Horn jött, majd Orbán után - Medgyessy.

Az angol után - a francia.

Mindketten kaptak kitüntetéseket, - francia lovagkereszteket.

Medgyessy korábban a francia Paribas tanácsadó-és bank részvény-társaság magyarországi rezidense volt.

Lovagkeresztjét a Franciaországért tett szolgálataiért kapta.

A vesztes ifjú Orbán Viktor most népmozgalmat, polgári köröket szervez, hogy mihamarébb visszaszerezze elvesztett hatalmát.

Sem Charles Windsor, sem Tony Blair nem segített rajta.

Mi, a nép, pedig most is csak statisztálunk a saját kivégzésünkhöz.

Az életben a legdöbbenetesebb élmény, amikor spontán baráti össze-jövetelen szembetalálkozol addigi ellenségeddel, aki látszólag “béke-jobbját” nyújtja. Ami összetartozik, s eddig úgy látszott, hogy össze is nõ, most különválik; újból a saját útját járja az oroszlánháton parlamentbe jutott kisegér...

A történelem eljárt a történelmi páholyok felett. Az új sikk - a liberalizmus. Hiába egyezett ki az angol és francia agytröszt; az Illuminátus Rend az úr.

A Római Klub (nem Rotary Klub!) - amelynek tagjai közé például Göncz Árpádot Kapolyi László ajánlotta be - már jóval korábban “eldöntötte”: Magyarországon elég 8 millió magyar is...

Huszonkettõ helyett csak húsz képviselõi helyet fogunk kapni belépésünk után az Európai Parlamentben.

Vajon ez már a kívánatos létszámarány szerint értendõ?!

Vác, 2002. október 14.

Czike László