Czike László

Mancika keresztje

(mai történet)

1.

Mancika adminisztrátor Magyarország egyik legnagyobb és legjövedelmezõbb nagyvállalatánál. Munkahelyén senki nem tudna róla rosszat mondani, - mindig és mindenkivel nagyon kedves, a munkája pontos és megbízható. Ennek ellenére is akad olyan kolléganõje, aki a legszívesebben elemésztené egy kanál vízben...

Talán az lehet a ‘titok’ magyarázata, hogy Mancikát nagyon szeretik az égiek; - mintha közvetlen ‘on line’ kapcsolatban állna az összes szentekkel! Õ nagy-nagy bizalommal csak vakon ‘rájuk’ bízza magát, a szentek pedig lelkes szorgalommal egyengetik mindennapi tevékenységeiben, gondjai és feladatai megoldásában. Ez a gondviselõ szerencse, az égi gondoskodás nyilvánvaló jelei válthatják ki némely munkatársnõibõl az atavisztikus féltékenységet, mellyel a szentek kegyeltjeit földi irigyei sújtani szokták...

Pedig Mancika elmúlt harmincnyolc. Nagyon szerette volna, ha az Úr õt is meg-ajándékozza egy gyönyörû leány vagy fiú gyermekkel, amint valamennyi munka-társnõjét, de ez minden igyekezete dacára sem következett be. Házasságát sajnos tizenöt év alatt sem koronázta meg gyermekáldás. Ám szomorú gyermektelensége mégsem tette ‘vénlányszerûvé’, gonosszá vagy iriggyé Mancikát; - cseppet sem keseredett el, nem savanyodott be, hanem mindenki felé tovább sugározta szeretõ figyelmességét, mintha mi sem történt volna...

Mancikát a jótét lelke ellenére már annyi igaztalan bántás érte, hogy bizony a döntõ lépésre is elszánta magát, és véget akart vetni a mindennapos munkahelyi feszültségnek. Elhatározta, hogy kilép vagyis beadja a felmondását. Pénteken úgy érezte, hogy jobb, ha megmásíthatatlan döntésének bejelentését a következõ hétre halasztja. Pedig aznap sem történt semmi bíztató, de legalább eljött a hétvége.

Szombat éjszaka Mancika álmodott egy megfejthetetlen, gyönyörû álmot.

Egy nálánál sokkal hatalmasabb keresztet ölelt át olyan helyen, ahol nagyon sok ember volt összezsúfolódva és erõs, viharos szél fújt. Õ boldogan ölelte magához a keresztet és egész bensõje megtelt örömmel, s valami földöntúli melegséggel. A borzongó fázása is elmúlt, pedig a metszõ szél amúgy kezdett ‘elviselhetetlenné’ válni. Hívta a többieket is, hogy jöjjenek Jézus keresztjéhez, hogy azok is éppúgy elteljenek örömmel; de nem értették, csak hajladoztak jobbra-balra, ahogy a szél fújt...

Mancika továbbra is igen erõsen ölelte, szorította a nagy keresztet két karjával, és hirtelen meglátta a sok emberi alak közt JÉZUS arcát. Felkiáltott: „Hiszen itt van köztünk Jézus, itt van velünk!” A többiek azonban nem láttak semmit. Majd azután észrevette Jézus mögött a Szûzanyát is, és újra felkiáltott: „Nézzétek, itt van a Szûzanya is!” De a többiek úgy néztek rá, mint egy hibbantra, mintha az egészbõl nem látnának, nem értenének semmit. Mancika továbbra is állt szilárdan s magához szorította a keresztet, ami szinte felemelte õt, fel a magasba, a többiek feje fölé... Ekkor azonban felébredt.

Hétfõn Mancika bement a munkahelyére, éppen úgy, mint azelõtt bármikor. Ám mégis, mintha kicserélték volna, olyan magabiztos lett! „Mi történt veled, csak nem lettél terhes?” - kérdezték tõle a gonosz kolléganõi, hogy rögvest letörjék a ‘frissen szerzett’ önbizalmát. Mancika mosolyogva-könnyezve elmesélte nekik az álmát, majd sírva kérdezte tõlük, miért neki adta Isten ezt a csodálatos álmot, hiszen „õ nem is érdemli meg”! Ennyire alázatos maradt, végtelen örömében is!

2.

Mancika letett eredeti szándékáról, s nem adta be a felmondását. Ettõl a naptól kezdve nem ült fel semmilyen rossz szándékú ugratásnak, és korábbi konfliktusai teljesen megszûntek. Munkatársnõi valami babonás tisztelettel vették körül, mert Mancika szemlátomást olyasvalamit hordozott a szívében, amit senkisem hordott, még ‘a szíve alatt’ sem. Lassanként mindenki megszokta az új helyzetet; ezután Mancikát többé már nem bántotta senki...

De Mancika szívében a gyönyörû titok közben kicsírázott, szárba szökkent és igaz gyümölcsöt, új küldetést termett. Elhatározta, hogy a Szûzanya szolgálatába szegõdik, és intelmeinek szorgalmas terjesztõjévé, hirdetõjévé lesz... Kigondolta, hogy a Szeplõtelen Szûz jelenéseinek, üzeneteinek közvetítésére felhasználja a világháló, az internet adta elektronikus lehetõségeket. Folyamatosan bõvülõ cím-listát állított össze, és munkahelye számítógépének használatával megkezdte Szûz Mária intelmeinek ‘körbeküldését’ elektronikus levelek, e-mailek formájában...

Történt egyszer, hogy Mancika egy reggelen a következõ üzenetet küldte szét, - véletlenségbõl a Vállalat ügyfeleinek címjegyzékében szereplõ címekre! „Üzenet Medjugorjébõl: ‘Drága gyermekeim! Ma is arra buzdítalak benneteket, hogy szenteljétek magatokat Szívemnek és Fiam, Jézus Szívének! Csak így lesztek az enyémek minden nap egyre jobban és így buzdítjátok egymást egyre többen az életszentségre. Csak így uralja öröm a szíveteket és csak így váltok a béke és a szeretet követeivé. Köszönöm, hogy követtétek a hívásom!” Mancika nem is vette észre, mit csinált, s mint aki jól végezte dolgát - hiszen a császárnak is, de Istennek is megadta, megtette, ami jár! -, hazament...

A fõnöke - bizonyos Norbert - másnap már munkakezdéskor rögtön hívatta.

„Tudja maga, hogy mit tett? Vállalati levélként elküldte összes ügyfeleinknek a maga Szûz Máriájának legújabb medjugorjei üzenetét! Tegnap óta már rajtam röhög az egész szakma! Tudja, hogy hívták ezt azelõtt? Klerikális szabotázsnak vagy minek! De ha véletlenül csinálta, akkor is megbocsáthatatlan a tévedése! Hogyan bízhatnék meg a továbbiakban a munkájában, hiszen lehet, hogy leg-közelebb már nemcsak az ostoba telefonjait és a mennyei levelezését fizetteti ki a cégünkkel, hanem esetleg még a Szûz Máriája saját gépkocsi-használatát is utalványoztatja velem! Azonnal szedje a sátorfáját, ki van rúgva!”

Mancikának persze azonnal eszébe jutott, hogy nemrég õ akart felmondani.

„Milyen különös a sors! - gondolta - Az ember nemigen lehet ura saját életének; mikor menni akartam, maradnom kellett, mikor pedig már jó lenne maradnom, - hát richtig mennem kell! De érdekes, most kevéssé izgatta fel magát, - alázatosan belenyugodott Isten akaratába, ha már úgyis direkt kezébe vette élete folyásának az irányítását. „Legyen meg az Úr akarata!” - gondolta; összepakolt s hazament.

3.

Norbert fõnöknek is ‘elege lett’ aznapra a hivatalból.

Hülyébbnél is hülyébb, gonoszul gúnyolódó hívások követték egymást, amelyekre abszolút nem volt, és nem is lehetett felkészülve. „Vége a karrieremnek, vége a baráti kapcsolataimnak, vége a társadalmi és az üzleti beilleszkedésemnek, - sõt, még a barátnõm is féltékeny lesz erre a Szûz Máriára, mert azt hiszi majd, hogy én is ‘követem a hívását’, vagy a Mancikát!” Belefájdult már a feje is a lázas ‘törésbe’, hogy mitévõ legyen e képtelen helyzetben, amibe az adminisztrátornõje ‘fanatikus keresztény vakhite’ kergette bele...

Aznap éjjel Norbert fõnök valami nagyon furcsa álmot látott.

Egy hatalmas tömeg szélén szorongott, viharos erejû, de forró és száraz szélben... Az emberek egy széles út szélén tolongtak, láthatóan azon igyekezve, nehogy le-maradjanak valamilyen, nemsokára bekövetkezõ világraszóló látványosságról. Ha az elõtte enyhén emelkedõ út nem egy hepe-hupás dûlõút lett volna, hanem tükör-sima aszfaltút, - úgy Norbertet az egész várakozó hangulat leginkább egy Forma 1-es autóverseny futamának a rajt elõtti pillanataira emlékeztette volna... Bal-felé nyújtogatták ‘a nézõk’ a nyakukat, tehát abból az irányból kellett majd elõtûnnie s közelednie ‘valaminek’... Azután mindenki egyszerre meglátta az Emberfiát a poros úton jönni, amint a durva vezényszavakat üvöltözõ, pajzsos és dárdás római katonáktól kísérve egy hatalmas keresztet vonszolt a vállán. Rogyadozó, tántorgó, bizonytalan lépésekkel cipelte rettenetes terhét, és látszott, hogy egy-két lépés még, s összeesik... Éppen Norberték elé ért a szörnyû menet, amikor a meg-kínzott férfi ereje végképp elfogyott, és lihegve megállt; még vállán tartva a nehéz

keresztet. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, mi fog történni most! Egy római trágár szavakkal felordított, és korbácsával végigsuhintott a halálraítélt férfi vérzõ

hátán. Az Emberfia fél-térdre rogyott, - még mindig a vállán a kereszttel...

Norbert fõnök vállát ekkor valaki hátulról lágyan megérintette.

Hirtelen oldalvást hátranézett, és tényleg egy ‘álombéli látomással’ nézett farkas-szemet! Egy felejthetetlenül gyönyörû, szenvedõ asszony arcát látta maga elõtt - a kisírt szemeibõl most is patakzottak a könnyek. „Õ az én hõn szeretett fiam - rebegték nehezen nyíló ajkai -, most viszik keresztre feszíteni! Az egyetlen bûne, hogy Isten fiának vallotta magát és magára vette a világ bûneit. Menj, fiam, és vedd át tõle terhét, s vidd helyette legalább néhány-száz lépést, amíg erõre kap egy kicsit!” Látta, hogy Norbert tanácstalanul tétovázik, ezért fejével unszolólag biccentett még egy picit. Norbert nem értette mi történik vele. Hirtelen kiszaladt a

sorból, odarohant a kínszenvedéstõl a porban önkívületben térdelõ elítélthez, s le-véve a válláról a keresztet, a sajátjára emelte, majd nem törõdve a katonák kínzó ütéseivel, szálfaegyenesen vinni kezdte. Boldogan ölelte magához súlyos terhét és egész bensõje megtelt örömmel, valami földöntúli melegséggel. Hívta a többieket is, hogy jöjjenek Jézus keresztjéhez, hogy azok is éppúgy elteljenek örömmel; de nem értették, csak hajladoztak jobbra-balra, ahogy a szél fújt...

Norbertet ütötték-verték a rómaiak, hogy elvegyék tõle a keresztet. A korbács-ütéseik hatására õ is a földre zuhant. Félájultan még hátranézett Jézusra, majd a Szûzanyára. Fektében erõsen magához szorította a keresztet, ami szinte felemelte õt, fel a magasba, fel az út porából, a nézõk feje fölé... Ekkor azonban felébredt...

Elsõ eszmélésében megérezte, hogy a személyisége gyökeresen megváltozott.

Azonnal felkelt, felöltözött, hogy rohanjon, be a munkahelyére!

Útközben még sebtében felhívta a rádiótelefonján az otthon még épphogy csak ébredezõ Mancikát, hogy: „Vissza az egész, kérem, ne haragudjék, jöjjön csak be dolgozni, majd bent mindent megmagyarázok!”. Mancika nem tudta hirtelen mire vélni a dolgot - semmit sem értett az egészbõl -, de megígérte, hogy elindul.

Norbert fõnök jóval elõbb ért be a Vállalathoz, mint Mancika...

Szinte senkinek nem is köszönve beviharzott az íróasztalához, hogy még idejében ‘visszacsinálja’, illetve ‘visszatartsa’ a Mancikának elõzõ nap megírt felmondás jogkövetkezményeit. Kinyitotta az aláírókönyvét, és kereste benne a megfelelõ iratokat. Ám elsõnek valami egész’ más akadt a kezébe! Egy formanyomtatvány, pontosabban egy kimutatás - saját gépkocsi vállalati célú felhasználásáról...

A tartalma ím ez volt: „Medjugorje-Budapest, Budapest-Medjugorje - összesen: 1378 kilométer. Aláírás: Mária, a Szeplõtelen Szûz.” Talán különösnek tûnhet, de Norbertünket ez a bizonylat már egyáltalán nem érte váratlanul! Kajánul még el is mosolyodott magában, mintha csak éppen valami ‘ilyesmire’ számított volna. Azután lassan, megfontoltan maga elé húzta a papírt, és szemével megkereste az ‘utalványozta’ rubrikát. Komótosan aláírta: „Norbert, a konvertita.”

Vác, 2004. május 30.

Czike László