Czike László

Ebben az országban él:

A húsosfazék népe

Lead 1.: „Lehet, hogy a lakosság nagy része - legalább 38 százalék, de lehet, hogy még több - valójában irtózik mindentõl, ami új. Nem változást akarnak, hanem nyugalmat. Nem boldogulást, hanem megélhetést. Rövid munkaidõt, hosszú hétvégét. Soha nem kaphatják már meg, mégis reménykednek. ÕK A HÚSOSFAZÉK NÉPE.” Írta Bencsik András glosszájában, 2000. július 27-ikén.

Lead 2.: „Itthon vagyunk. A mában. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) toronymagasan vezeti a népszerûségi listát. Ha most lennének a választások, nyerne; egymaga közel 60 százalékot érne el. Ha most lennének a választások, a polgári-nemzeti pártok hatalmasat buknának. Ez a realitás. (...) Az Orbán-kormány csak akkor maradhatna a helyén, ha a cselekedetei jó hírét el tudja mindenkihez juttatni. E szempontból mellékes, hogy a cselekedetei jók-e, vagy rosszak, s hogy egyáltalán megtörténtek-e. Csak a látszat számít: a média.”
Írta Bencsik András a következõ heti glosszájában, 2000. augusztus 3-ikán.

A második idézett újságcikk „tényként” állítja a magyar életszínvonal korszakos változásairól (még 2000-ben) az alábbiakat:

(1) A Horn-kormány a hetvenes évek szintjére vetette vissza azt.

(2) Most (már) a nyolcvanas évek elejének szintjén vagyunk.

(3) Az igazán kedvezõ hatások csak most kezdik elérni a társadalmat.

A leghatározottabban ellene vagyok, hogy az amerikai történelmet kritika nélkül leutánozni vágyó hajlamunkban a kommunizmust, a kommunistákat, a reform-kommunistákat és a kriptokommunistákat, az összes posztkommunistákat, sõt, esetleges túlbuzgalmunkban a szociáldemokrácia minden újrabimbózó válfaját is egyfajta generális boszorkány-üldözésnek vessük alá - a teljes körû likvidálás úgysem sikerülhet soha. Kétségtelenül rendkívül csábító a gondolat, hogy minden rosszat a szocialisták nyakába varrjunk, ám a valóság sokszorosan bonyolultabb.
A valós tények ugyanis a következõk:

ad 1. Az 1990. évi rendszerváltás az GDP-t és az életszínvonalat egyaránt a hatvanas évek végének szintjére vetette vissza, ami nagyjában-egészében mintegy 40 százalékos visszaesés. A Horn-kormány mûködésének valóban súlyos negatív következménye, hogy az életszínvonal mit sem fejlõdött - 1998-ban még mindig a harminc évvel korábbi szinten állt, ráadásul „a Bokros” felszámolta a maradék szociális vívmányokat is.

ad 2. Ám (2000-ben) sajnos egyáltalán nem áll(t)unk a nyolcvanas évek elejének szintjén! Az idézet gazdaságpolitikai és kvázi-matematikai képtelenséget is hord magában, hiszen - az említett tények ismeretében - implicite nem kevesebbet állít, minthogy az Orbán-kormány 2000-ig, rövid 2 éves regnálása alatt áthidalta a 30 éves szakadékot, s szociális idõutazása eredményeképpen visszatérhetett hozzánk a gulyáskommunizmus!

A hetvenes évek közepétõl a nyolcvanas évek elejéig terjedõ, mintegy 5 éves periódusban (1975-1980) minden idõk egyik legmagasabb magyar életszínvonalát produkálta és mondhatta magáénak az ország dolgozó népe - akkoriban éltünk a legjobban, mint ezt nemrég Thürmer Gyula (Munkáspárt) is kinyilatkoztatta volt.

ad 3. Hát...! Ez az, amitõl mindannyian komolyan félünk! Mert amennyiben az elmúlt évtized tendenciái tovább folytatódnak, - úgy kettõezer-kettõre a magyar életszínvonal folytatólag csak alulról döngeti a hatvannyolcasat...

Ebben az országban!

Ebben az országnak látszó tárgyban!

Ahol a húsosfazék depressziós népe él...

Mert a felvezetõ két idézetbõl (lásd: lead 1. és 2.) is minden kétséget kizáróan kiderül, hogy fura, nagyon fura nép él ebben az országban! Ez a bugyuta nép a lelke legmélyén még mindig atavisztikus (szkíta vagy párthus) örökségét kutatja, nyereg alatt puhítja a húst, bõ gatyában táncol, és a maga fõzte fütyülõs barackot issza, mert nem hajlandó beletörõdni, hogy már az is jövedéki termék...

(1) „A lakosság nagy része valójában irtózik mindentõl, ami új.”

(2) „Nem változást akarnak, hanem nyugalmat.”

(3) „Nem boldogulást, hanem megélhetést.”

(4) „Rövid munkaidõt, hosszú hétvégét.”

(5) „Soha nem kaphatják már meg, mégis reménykednek.”

(6) „Az MSZP toronymagasan vezeti a népszerûségi listát.”

(7) „A választásokon nyerne; - közel 60 százalékot érne el.”

(8) „A polgári-nemzeti pártok hatalmasat buknának.”

(9) „Csak a látszat számít: a média.” (Vagyis: a Demokrata?)

A Magyar Demokrata hetilap, a legelején Bencsik András heti glosszáival - hogy, hogy nem - szintén a magyar média szerves része. Mi több, meghatározó eleme, hiszen hozzá hasonló „szókimondó színes hetilap” nincsen még egy. Cirka 60-80 ezer, jórészt értelmiségi polgár, állampolgár olvassa hétrõl-hétre. Ráadásul, mint tudjuk: a mérõmûszer mûködése is befolyásolja a mérések eredményét; - ebbõl következik, hogy a Demokrata által közölt reprezentatív közvélemény-kutatási adatok részben éppen hogy a méréseket eszközlõ lap befolyása következtében olyanok, amilyenek. Azt is érdemes megemlíteni, hogy aki a Demokrata által feltett kérdésekre egyáltalán válaszol (szóba áll a riporterrel!), az már egyszer választott, - hiszen a regisztrált bal-liberális többség nagyrészt válaszadás nélkül megy tovább az utcán...! Amibõl persze még az is következik, hogy amennyiben a Demokrata a felmérései alapján 38-60 %-ra taksálja az MSZP-szimpatizánsok arányát, akkor az valójában legalább 70-80 %, vagyis kettõezer-kettõben jó nagy csinn-bumm várható; könnyen lehet, hogy közel 386 bal-liberális képviselõje lesz a magyar parlamentnek. Mert ha feltûnt az eddigiekbõl, ha nem - ez a történet, Bencsik András története arról szól, hogy a magyar, a húsosfazék népe haszon-lesésbõl MSZP-rajongó!

A felvezetésbõl kiemelt, fentebb pontokba is szedett kilenc állítás nagyjából az alábbi görbe-tükröt tartja a magyar nemzet, a magyarság, a gens hungarica elé:

A magyar ember maradi gondolkodású, bigottan konzervatív, nem érzi a változások (New Age) szelét, bõ gatyában szalad Európa felé. Semmi újat nem akar elfogadni, ostobaságában nem látja be, hogy a Fidesz egy zseniális új nemzedék pártja, mely az antall-i hagyományok méltó és hûséges örököseként, folytatójaként vezeti a népet a Kánaán felé. A magyar nép súlyos idegbeteg, mert már kizárólag a nyugalomra vágyik. Minden apró változás kibillenti érzékeny egyensúlyából - a legjobb tehát, ha kihagyjuk mindenbõl, különben netán még kárt is tesz magában. Ez a nép mindig képes aprópénzre váltani a jövõjét. Egy kis megélhetésért elkótyavetyéli a boldogulását, - az MSZP által beígért 3 forintos benzinért, 3,60-as kenyérért, 3,80-as kolbászért és 3,90-es kõbányai sörért lemond a hosszú távú boldogságról, amit a Fidesz igyekszik és tudna is (!) nyújtani a számára. Ilyen a húsosfazék népe! Rövidlátó, csak nem akarja észrevenni, hogy országmegváltó-nemzetépítõ tervek realizálása lett itt a tét. Pedig milyen gyorsan újjáépült Magyarország 1945-ben és 1957-ben!
Azokban az idõkben az idegen, szovjet megszálló csapatok tankjaival és gép-pisztolyaival a hátunkban, lerombolt országot kellett felvirágoztatnunk, szinte a semmibõl. Hamis eszmék zagyva parancsait írták jelmondatul címerünktõl megfosztott lobogónkra; mégis egy emberként építettük a szocializmust, a jövõ hazug társadalmát! Ma pedig?! Független és szabad Magyarországon élünk, amely csak a miénk, amelynek jövõjét kizárólag magunknak, gyermekeinknek és unokáinknak építjük - és mégsem akarjuk meghosszabbítani a munkaidõt a hétvége terhére? Miféle szocialista mákony, õsi magyar átok ül a nemzeten??
Miért is nem látjuk tisztán a polgári jövõ gyümölcsöktõl roskadozó fáját?
Mert a gonosz bal-liberális média manipulálja a magyart: szépnek láttatja a csúf MSZP-t, és befeketíti a jövõnk zálogát, a polgári kormányt. Mélységesen ostoba, megvezethetõ és gyarló-esendõ (rosszra hajló) az a nép, amely hagyja, hogy harmadszor is becsalják ugyanabba a primitív csapdába - de kétszeresen is az, hogyha önként és dalolva veti magát áldozatul a posztkommunizmus hiénáinak, hogy szakadt bõre még megmaradt foszlányait is lenyúzhassák fáradt testérõl. Megérdemli a sorsát ez a magyar, mert sajnos stabilan „A HÚSOSFAZÉK NÉPE”, s mint ilyen csak a teli bendõjével törõdik, meg a hosszú hétvégével, ahelyett, hogy kultúrálódna, szorgalmasan dolgozna, nyitott lenne minden pozitív változásra, akár az angol, a holland s a norvég!

De hol van, hol is lenne itt az olcsó hús, meg a híg lével teli fazék?! Mert sem húst, sem lét, sem fazekat nem látunk - csak nagyon drága, vagyis egy cseppet sem „ingyen” cirkuszt! Mert mi a látszat, és mi a valóság?

A látszat: a növekedés, az egyensúly, a sima szövegek, az úniós blõdli.

A valóság: a felszín alatt tomboló indulat, a vak gyûlölet és az árokásás.

A kontraszelekció, a pótcselekvés, a mellébeszélés, az alkotás színlelése. Hogy a magyar reálbér épphogy a villanyszámlát fedezi - kit érdekel...?! Ez az apróság csak a húsosfazék népét foglalkoztatja, kultúrálódás helyett. Nem értik, nem méltányolják, hogy a durva orosz hangsúlyt és nyelvezetet már régen felváltotta a dallamos, finom, angol akcentus - õk továbbra is kizárólag a hasukra gondolnak, s visszavárják az „orosz” húsosfazekat.

A faluban, ahol élünk - a húsosfazék népe él. Szemernyit sem gondolnak az eeropúmóra, sokan sohasem hallottak róla, megint mások azt hiszik, hogy az a szovjet légitársaság fonetikus neve lehet. Ámde ezen a ponton bizony az egyszeri magyar parasztgyerek csak leteszi kezébõl a Demokratát, s legott megkérdezi: „Apu, mi az az ‘eeropúmó’?!” Apu csípõbõl válaszol: „Kisfiam, az ‘eeropúmó’ az Európai Úniót jelenti, Horn Gyula akcentusában!” Na itt most a reklám helye van, hát lehet jót röhögni, amúgy vidám angol riporterek módjára, akárcsak a júrószporton: „Háhá, háhá, just look at this: what a wonderful race!” Szóval nem tudják, hogy milyen az Európai Únió, ahová sietve megyünk. Mint ahogy korábban a Brezsnyev-doktrínáról sem hallottak soha; - éppúgy, amint késõbb nem hallottak a máltai megegyezésrõl, vagy a rózsadombi paktumról sem. Ezek az egyszerû emberek bizony nem ismerik még a Máltai Szeretetszolgálatot sem; nemhogy az illumunátusok rendjét vagy a bilderbergi csoportot. (Bár az utóbbiról már olvashatnak s megtudhatnak egy keveset a 2004. január 9-iki Lovas-cikkbõl, a pénteki Magyar Nemzetben.) Ma még fecseg a felszín és hallgat a mély. Halk beszédû; szalonnához, vöröshagymához és vörösborhoz szokott, cserzett bõrû és szomorú tekintetû kócos kis emberek ülnek kört, egyre kisebbedõ családi húsos-fazekaik körül; éjjelente egy nagy-nagy közös húsos-bödönrõl álmodnak, melybõl bárki szükségletei, étvágya szerint ehetne. De már csak répára s gyökerekre futja belé; ámbár azokat is a messzi Hollandiából hozzuk be, méretesen számolatlanul. Az egykori húsosfazék népe mára kényszervállalkozó, s kényszerbõl vegetáriánus lett. Hogy mielõtt kipusztul, megtisztuljon a mérgektõl, amiket megétettek vele.

Írtam eredetileg 2000. augusztus 21-ikén; - alig kellett mostanra „felújítanom”.

Vác, 2004. január 11.

Czike László