Czike László

A szeretet (világ)egyetemessége

Pierre Teilhard de Chardin jezsuita atya az élet (vele a teljes evolúció) lényegét az anyagba rejtett isteni radiális energia, a zseniális teremtés (mely, mint grandiózus terv a szükségszerû és öröklõdõ véletlenekre épül!) automatikus beteljesedéseként fogja fel és értelmezi, amelynek a hajtóereje, a motorja egy a rendszeren kívülrõl érkezõ (azt kívülrõl besugárzó) energia, az isteni szeretet. Mindezekrõl így ír, különbözõ mûveiben:

Krisztus valósága

“Igen, Istenem, hiszek: s azért hiszek még boldogabban, mert nem megnyugtatásomról, hanem a beteljesülésemrõl van szó. (...) Krisztus felé igyekszik minden létezõ. Ámde minden létezõ egyúttal az egész Kozmosz részközpontja is, melynek szövétnekébõl táplálkozik, miközben az egyedre épül. Ebben az összetartozóságban, melybõl nem marad ki semmi, megrendül az egész Természet a megszentelt ostya sugárzásától. Egyetlen atom, bármily parányi vagy ártalmas legyen, nem maradhat ki Jézus beteljesülésében való részvételbõl; akár húzódozik tõle, akár reagál rá. Mert valami minden részbõl, minden mozgásból szerepel Jézus Krisztus teljes Valóságában. Recseg-ropog a Világegyetem - amilyen mértékben megszületik s nõ Krisztus Valósága, olyan mértékben hasad meg minden atomjában a világ. Az annyira áhított Megtestesülés éppoly félelmetes folyamat, mint a Teremtés, amelyet megvált, s amelyen uralkodik; - Vérrel történik. (...) Élet és Halál, egység és sokféleség, elemi rész és teljesség, bírás és keresés, lét és jövõ... íme, a Világ és Krisztus Beteljesedése. Csak a bûn van belõle kizárva. De miután az elkárhozott sem semmisül meg, ki tudja, milyen titokzatos kiegészítése Krisztus Testének a halhatatlan Selejt? (...) A kenyérben, melybe beleoltottad minden fejlõdés csíráját, felismerem a jövõ elvét és titkát, melyet tartogatsz számomra. (...) Aki a Földet megnövelõ erõkbe rejtezett Jézust szenvedélyesen szereti, azt a Föld anyai gyöngédséggel óriás karjába veszi; megmutatja neki Isten arcát. (...)” Most még konkrétebben a szeretetrõl, így ír:

A szeretet elpazarlása

“... A Szeretet a legegyetemesebb, leghatalmasabb és leg-titokzatosabb kozmikus erõ. (...) A szeretetet látszólag mellõzik a tudományban, üzleti életben, a közösségekben, - noha titokban mindenütt ott van. Noha végtelen, minden-ütt jelenvaló és mindig független; úgy tûnik, reménytelenül felhagytunk azzal, hogy megértsük és kihasználjuk ezt a zabolátlan erõt. Szabadjára engedjük mindenütt (érezzük is) civilizációnkban, csupán azt várjuk tõle, szórakoztasson vagy legfeljebb ne ártson... Lehetséges-e valóban, hogy az Emberiség fennmaradjon és növekedjék; - anélkül, hogy õszintén feltenné magának a kérdést, mi igazságot és energiát pazarol el a szeretet kimondhatatlan erejében? (...)

A világegyetem centruma

A szeretet nem egyéb-e lényegileg, mint a Világegyetem ki-alakulóban lévõ Centrumának a vonzása, a tudattal bíró elemekre? Nem a Nagy Egyesülés hívó szava-e, melynek a megvalósítása a Természet egyetlen folyamatban lévõ ügye? ... E föltevéssel, hogy a Szeretet (a pszichológiai kutatások eredményei szerint is) eredendõ és egyetemes lelki energia, nem tisztázódik-e minden körülöttünk, s az értelmünk elõtt és cselekedeteinkben? - Kutathatjuk azt, hogy megalkossuk a Világ történetét valahogy külsõleg, megfigyelve, hogyan mennek végbe az atomok, molekulák és sejtek kombinációi. De ennél még eredményesebben is végezhetjük ezt a munkát belülrõl nézve, nyomon követve a fokról fokra beteljesedett folyamatokat, a spontán tudat által egymásután átlépett szakaszokat. Hogy azonban a legkifejezõbben s a legmélyebben igaz módon tárjuk fel az egyetemes fejlõdés történetét, fel kell vázolnunk a Szeretet fejlõdését. Primitív formájában, az épp’ csak individualizált Életben, a Szeretetet még alig lehet megkülönböztetni a molekuláris erõtõl: azt lehetne hinni, csak kémiai folyamat, protoplazma-reakció. Aztán lassan-lassan kibontakozik, de még sokáig nem több az egyszerû szaporodási funkciónál.

Az emberi vonzás

Csupán az Emberréválás nyilvánítja ki végre kizárólag az erejének titkát és sokféle értelmét. A ‘hominizált’ Szeretet különbözik minden más szeretettõl, mert forró és átható fényének skálája csodálatosan feldúsult. Már nem csupán a fizikai megtermékenyítést célzó kizárólagos, idõszaki vonzás; inkább a szellemi, mint a testi érintkezés korlátlan és szüntelen lehetõsége: a lélek finom árnyalataiban meg-számlálhatatlan érzékeny csáp keresi egymást; érzékeny és egymást kölcsönösen nemesítõ vonzás, melyben a faj-fenntartás gondja fokozatosan eltûnik, sokkal hatalmasabb mámorban, hogy ketten együtt beteljesítsék a Világot. - A nõn keresztül valójában a Világegyetem tart az Ember felé. A kérdés csupán az (s ez létfontosságú a Föld számára...), hogy felismerjék egymást. Ha az Ember nem ismeri fel a szeretetének valódi természetét, igazi tárgyát, az jóvá-tehetetlen és mély zavart okoz. Elkeseredésében, hogy a Mindenségnek szóló szenvedélyét túlságosan kis ügyekre pazarolja; számszerûleg és ténylegesen megsokszorozza tapasztalatait, - alapvetõ egyensúlytalansága tovább nõ.

Az energia szent edénye

Hiábavaló kísérlet mind - annak a szemében, aki látja az ember felbecsülhetetlen ‘spirituális erejének’ az értékét -, döbbenetes pazarlás. De hagyjunk fel az érzelmeskedéssel és a megbotránkozással. Nézzük a biológus vagy a mérnök szemével józanul nagyvárosaink izzó légkörét esténként. Ott - egyébként mindenütt - a Föld állandóan pazarolja leg-csodálatosabb energiáját. A Föld ‘szabadon’ lángol. Mit gondolunk, vajon mennyi energia vész kárba, egyetlen éj alatt, a Föld Szellemébõl? ... Lássa meg az Ember ezzel szemben azt az egyetemes Valóságot, mely szellemileg át-süt a testen. Akkor majd észreveszi, miért élt vele vissza s rontotta meg azt a képességét, hogy szeressen. A Nõ a férfi számára egyet jelent a Világ vonzóerejével és annak mintegy jelképe. A Világot csak úgy tudja birtokba venni, ha hozzánõ a Világhoz. S miután a Világ mind nagyobb, s befejezetlenül áll elõttünk (!!), - az Ember szerelméért egy-részt a Világegyetem korlátlan meghódításáért, másrészt saját beteljesüléséért küzd. Ilyen értelemben a Férfi csak a beteljesedett egyetemes Egyesülésben érheti el a Nõt. - A Szeretet az energia szent edénye; - mintegy a szellemi fejlõdés vérkeringése: íme, itt nyilvánul meg elsõsorban a Föld értelme.” (Az idézet ‘A Föld Szelleme’ címû mûbõl való.)

A szexualitás és a szeretet

“Hogy a szexualitásnak kezdetben nem volt más funkciója, mint a fajfenntartás - mindaddig, míg meg nem született az Emberben a személyiség -; nem kétséges. (...) A férfi és a nõ a gyermekért van - még mindig és még sokáig, ameddig a földi élet el nem éri teljes érettségét. De azon túl egyre inkább van a férfi és a nõ egymásért, mindörökre. (...) Ha a férfi és a nõ fõleg a gyermekért volnának, akkor a szeretet szerepének, erejének olyan mértékben kellene csökkennie, amilyen mértékben kiteljesül az emberi egyéniség, s ahogy a népsûrûség különben is a teljességi fokához közeledik Földünkön. Ha azonban a férfi és a nõ inkább egymásért vannak, be kell látnunk, - minél emberibbé válnak, annál jobban érzik épp ezért annak szükségességét, hogy tovább közeledjenek egymáshoz. (...) Az egyénnél a Fejlõdés nem torpan meg; hanem folytatódik a mind tökéletesebb köz-pontosodás felé, mikoris az egyesülésben megleli utólagos differenciáltságát. (...) A Világegyetem láncszeme az egyén, a gondolkodó egyén. (...) Itt jelentkezik teljes egészében a szexualitás kozmikus szerepe. (...) A Szeretet, a teremtõ egyesülés általános szabálya szerint, a két egymáshoz közeledõ lény szellemi differenciálódására szolgál. Egyik sem semmisítheti meg a másikat, - még kevésbé veszhet el a kettõ csupán a fizikai birtoklás gyönyörében, mely a többesbe való visszazuhanást s így a megsemmisülésbe való visszatérést jelentené. De ez sehol máshol nem tûnik ki olyan világosan, mint a Szellem s az Anyag viszonyában.

A szivárvány minden árnyalata

A Szeretet vakmerõ hódítás. (...) A Szeretet ellen elkövetett hibák súlyossága nem abból áll, hogy megsértünk valami-féle szemérmességet vagy nem tudom miféle erényt. Abból áll, hogy nemtörõdömségbõl vagy gyönyörbõl elprédáljuk a Világegyetem megszemélyesedésének erõtartalékait. Ez a pazarlás magyarázza meg ‘a tisztátlanság’ zavarait. (...) A Szeretet a másik Világmindenség küszöbe. (...) Az eddig megismert megnyilvánulásain túl is; - a fény felragyog a szivárvány minden árnyalatában. A sötétebb indulatok ránk gyakorolt varázsossága ellenére, a fény kizárólag ‘az ultra’ színek irányában terjed. A láthatatlanban s mintegy anyag-talan régiókban (Chardin talán a fénysebességet meghaladó szökési sebességû galaxisokon túli dimenziókra gondol?!) vár ránk az egyesülésbe való igazi beavatás. Mert a mélység is, amit az anyagnak tulajdonítunk, nem egyéb, mint a Szellem csúcsairól visszaverõdõ fény. (...) Jelenleg a fajfenntartás szükségletére, fontosságára terjed ki a testek egyesülése.

A magasabbrendû egyesülés

Szellemi jellegét majd a benne szunnyadó magasabbrendû egyesülés adja meg, melyet elõbb elõkészít. A Szeretet a Nooszférában egy különleges ‘halmazállapot-változáson’ fog keresztülmenni. S ebben az új irányban történik majd meg az Emberiség kollektív belemerülése Istenbe. (...) A Szeretet - éppen úgy, amint a gondolat - elemi erõvel növekszik a Nooszférában. (...) ... Arra a meggyõzõdésre jutottunk, hogy a Világ alkotóelemei is személyesebbekké válnak bennünk és körülöttünk, hogy elérjék az egyesülés végcélját, mely magában véve is személyes: ugyanannyira, hogy a Világ lényeges energiája ebbõl az egyesítõ vég-célból sugárzik ki, de végül is efelé a Végcél felé hat vissza - energia, amely megmozgatja a kozmikus tömeget, majd kiemelkedik abból, hogy megalkossa a Nooszférát. Milyen nevet adhatunk e hatóerõnek? Egyetlen nevet: szeretet. (...)

“Szeressétek egymást!”

A szeretet nem úgy járja át a Világegyetemet, mint a szét-folyó olaj, mely frissíti a színeket. Nem köti össze valami-féle közös áttetszõségben, élményeink homályosságát. Valóságos szintézis ez, mely ott munkálkodik valamennyi képességünkben. (...) ‘Szeressétek egymást!’ - Ezek a szavak kétezer évvel ezelõtt hangzottak el. Ma újból, ámde egész más hangsúllyal csengenek fülünkbe. Évszázadokon keresztül úgy beszéltek nekünk a szeretetrõl, továbbá a testvériségrõl, mint valami erkölcskódex törvényeirõl vagy olyan gyakorlati módszerrõl, mellyel csökkenteni lehet a súrlódásokat és a földi élet kínjait. Mióta kinyilatkoztatta magát szellemünknek egyfelõl a Nooszféra, másfelõl fenn-maradásának létfontossága; - a hang parancsolóbbá vált.

A fénysugár, hogy lássunk

Nemcsak azt mondja: ‘Szeressétek egymást!’, - hanem még hozzáteszi: ‘Szeressétek egymást, vagy elvesztek!’. (...) El-érkeztünk az emberi fejlõdés döntõ pontjához, ahonnan csak a közös szenvedély, az ‘együttmûködés’ (konspiráció) irányában haladhatunk tovább. (...) “A szeretet energia; azaz egyik lény vonzódása a másikhoz. A szeretet a maga biológiai valóságában nem speciálisan saját tulajdonsága az embernek. Általános vonása az egész Életnek, - s mint ilyen, különféle változatokban és fokozatokban ott szerepel egymásután a szerves anyag minden formájában. Hozzánk közelálló Emlõsöknél könnyen felismertük különbözõ meg-nyilatkozásait: a nemi szenvedélyt, az atyai vagy az anyai ösztönt, a társadalmi összetartást, stb. Lejjebb s távolabb az Élet Fáján, - az analógiák nem ilyen tiszták. Majdnem észrevétlenek. De éppen idevág, amit a ‘Dolgok Belsejérõl’ mondtam. Kétségtelen, hogy ha bármilyen csökevényes állapotban, de már eredendõen is nem létezne bizonyos egyesülésre irányuló belsõ hajlam már a molekuláknál, - fizikailag lehetetlen lenne, hogy a szerelem feljebb, a mi szintünkön, emberré vált állapotunkban, jelentkezzék. Mi-után bizonyossággal megállapíthatjuk ezen a fokon; - fel kell tételeznünk a jelenlétét, ha primitív fokban is, minden létezõben. És valóban: mindenütt ott látva magunk körül a tudatok növekvõ összeolvadását; észlelhetjük, hogy sehol sem hiányzik. (...) A szerelem erõiben a Világ elkülönült részei megkeresik egymást, hogy célt érjen a Világ. (...) A szeretet minden árnyalatával, semmi más és semmivel sem kevesebb, mint a Világegyetem önnön pszichikai Konver-genciájának többé-kevésbé közvetlen jelenléte az egyének szívében. Íme, ha nem tévedek, ez az a fénysugár, amely segíthet, hogy világosabban lássunk magunk körül. (...)

Isten, az egyetemes szeretet

Gyakran azt hittük, hogy kimerítettük a Szeretet különbözõ, természetes formáit; - a férfinek az asszony, a gyermekei, a barátai s még bizonyos értelemben a hazája iránt érzett fogalmakkal. Ámde errõl a listáról éppen a legalapvetõbb szenvedély hiányzik: az, ami a magára záruló Világegyetem szorításában, egymáshoz hajtja a részeket az Egészben. A kozmikus vonzás, - és ennek következtében, a kozmikus irány. Az egyetemes szeretet nemcsupán pszichológiailag lehetséges, hanem ez az egyedüli és végsõ mód, mellyel szerethetünk. Most, hogy ezt megállapítottuk, hogyan is magyarázható, hogy látszólag mindig s egyre inkább csak a növekvõ gyûlöletet és taszítást látjuk magunk körül? Ha belülrõl mégis ilyen hatalmas indulat hajt az egyesülésre bennünket; mire vár, hogy cselekedjék? Egész egyszerûen arra, hogy legyõzve a ‘személytelenség’ megbénító rög-eszméjét; - elfogadjuk valamilyen Szeretõ és Szeretetre-méltó Lénynek a létezését, valóságát, fölöttünk a Világ csúcsán.”

Válogatta, stilizálta és egybeszerkesztette:

Vác, 2004. augusztus 23. Czike László