Czike László

Az igazság az államadósság

keletkezésérõl

A kommunisták, a neoliberálisok és a neokonzervatívok – akik a ma Magyarországán gazdasági, pénzügyi, politikai, val­lási, jogi és kulturális értelemben uralkodnak, legye­nek bár kül­sõ hódítók, janicsár vagy kollaboráns ma­gya­rok; valamennyien e három, világállamépítõ kategóriába tartoznak – mind, kivétel nélkül hazudnak, mert jutalé­kos és egyéb egzisztenciális érdekeik révén erõ­sebb szá­lakkal kötõdnek a Magyarországot csellel és ármánnyal gyar­matosító megszállókhoz, mint a magyar néphez.

Hazudnak reggel, este, meg éjjel; és hazugságaik alfája és ómegája a magyar államadósság keletkezése, oka, tör­té­nete, fenntartása, sõt, minden határon túlmenõ gát­lás­talan és esztelen növelése. Aki egyszer aláírt az ördögnek, az soha többé nem szabadulhat meg tõle. Ez az az ere­dendõ politikai õsbûn, amely a magyar baloldalt és a ma­gát szemérmetlenül „jobb” oldalnak nevezõ, „plurálisan” a szivárvány minden színében pompázó ripacs színtársu­la­tot egyaránt jellemzi, talán a „Jobbik” kivételével, bár már az õ oldalukon is feltûntek a sanda tekintetû renegátok, a­kik a kádári rezsimet ugyan már sietõsen elárulták, de a „jobboldalt” is ámítják, folyamatos egy-gyékényen ha­zaá­rulásukkal, az államadósság körüli ködgerjesztéssel.

Nagy az írástudók felelõssége, kivételesen nagy.

Mert dolgoznak ugyan Magyarországon globális pénzügyi szakértõk, akik többé-kevésbé tudják, értik, mi az igazság az államadósság körül, ám ezek a szakértõk kivé­tel nél­kül a szupranacionális világcégek, világbankok ke­nye­rét eszik, reformkommunistából lett liberálisok, márpedig a kutya általában nem mar abba a kézbe, ame­lyikbõl eszik, és ez igaz a „kommunista” kutyára is, mely­bõl soha nem lesz pl. szamaritánus szalonna. A ragadozó megmarad ragadozónak akkor is, hogyha egy növényevõ álruháját ölti magára. Ráadásul, aki egyszer megízlelte a ragadozás pogány örömeit, annak Saulból Paullá kel­le­ne válnia a Damaszkuszi úton, ami eléggé ritka csoda­ként történik meg ebben a Bibliától elrugaszkodott pénz­bálvány-imádó pocsék világban. Tudunk néhány „cso­dá­ról” – az egyik inkább, a másik kevésbé hiteles – a ne­vei­ket is felsorolhatnám, de nem sorolom fel, mert ilyen ko­moly, hazafias ügyekben nem ízléses dolog a spontán sze­mélyeskedés. Akinek a látása nem elhomályosult, az úgy­is tudja, kikre is gondolok. Szóval nagyon nagy az írás­tu­dók felelõssége. Mert él, mûködik ugyan Magyarországon egy-két tucat becsületes politikus – remélem, ez a becslé­sem nem vall túlzott jóhiszemûségre -, de ezek túlnyomó többségének halvány fogalma sincs az államadósság máig elhazudott tényeirõl, urambocsá’, még volt pénzügymi­nisz­ter, netán bankelnök is akad közöttük. Tetejébe, ha találunk is néhány hozzáértõ politikust, az – pechünkre – „nem írástudó”. (Mert ugyebár: valaki vagy rendre téved – nem ért hozzá -, vagy rendre hazudik. Harmadik kibúvó nincs.) De olyan valódi szakértõt találni, aki szabadúszó (tehát nem a kozmopoliták tenyerébõl eszik), nem re­formkommunista, nem liberális, nem neokonzervatív és még írástudó is, hozzá még nem téved, nem hazu­dik, s még él, nem halt éhen, vagy nem ütötte el az autó (!!!), nos ilyet találni csak nagyítóval lehet, akit találunk, az pedig vagy többé, vagy kevésbé hite­les…

Így állunk ma szakértõkbõl, 2008. Magyarországán.

Nagy az írástudó, hiteles szakértõk felelõssége.

Mert rajtuk múlik, mi válik majd történelemmé.

A „jogfolytonos” hazudozás, vagy az igazság.

Vajh’ hányan vannak, lehetnek ilyenek?!

Jelen esetben most nem elsõsorban valami tételes pénzü­gyi elem­zést, egzakt, zárt, számszerû levezetést kívánnék ír­ni – mint ahogy ezt az elmúlt években már számta­lan­szor megtettem (lásd: www.czl.gportal.hu) -, hanem végsõ hazafias elkeseredésemben úgy döntöttem, hogy mon­dan­­dómat ezúttal azokra a történelmi sarokpontokra fóku­szá­­lom, amely pontokon valami nagy hazugság, össz­tár­sa­dalmi átverés áldozatai lettünk. Tudjátok, mi az úgyne­vezett „co-nexus”-típusú pénzügyi-gazdálkodási doktrína lényege? Boldogult Dr. László Andrásnak, a Co-Nexus Rt. egy­kori elnök-vezérigazgatójának vállalat-irányítási „stra­té­­giá­ja” (1990-1995) az alábbi posztulátumokra épült:

1. Adósságaid növekedése miatt sose’ aggódj, aggódjon az a bankár, akitõl a kölcsönöket kapod.

2. Ha növekednek a költségeid, hát növeld a bevéte­le­i­det a költségnövekedésnél is gyorsabban.

3. Ne felejtsd, a legjobb és legostobább fejõstehén az ál­lam; a külföldi (bank)kapcsolatok szisztematikus fel­használásával még akkor is adhat tejet, amikor már a tõgyeiben egy csepp sincs.

4. Ha az államtól kapott megrendeléseid, privatizációs tranzakcióid, portfoliószerzéseid következményeként a büd­­­­zsé, s az állami piacod már beszûkülni látszik, privatizáld elõbb az állam egyes kiszervezhetõ funk­cióit, majd magát az állami költségvetést, s végül az egész államot „gebinesítsd”.

5. A legjobb, legjövedelmezõbb, legkockázatmentesebb üzleti stratégia, gazdálkodási módszer az állami kor­rup­ció, amelynek segítségével végül magadévá tehe­ted az államot is.

Az utolsó két pont az állam elhalásának le­nini jóslatát i­gyekezett/igyekszik beteljesíteni, rock-nyelven „a ba­rátok kis segítségével”. A mai politikai térbe áthelyezve, úgy is mondhatnánk, hogy ez a modell a nemzetállam felszá­mo­­lá­sának privatizációs szocialistapárti módja, míg pl. a sza­baddemokraták az államot „szalámi-technikával” szüntet­nék meg, míg helyét és nélkülözhetetlen funk­cióit szerin­tük a glo­bális ál­lam és a globális „szabad” piac venné át.

Néhai Dr. László András az utolsó két pont tartalmát már nem volt képes megvalósítani, mert 1996-ban elkezdte õt „ül­­dözni” az állami rendõrség, majd néhány évig tartó ke­ser­ves menekülés, bújdokolás és hosszas szenvedés után máig tisztázatlan körülmények között belehalt üldözte­té­sé­be, ám felhalmozott társasági és személyes adósságából egy fillért sem fizetett vissza. László András volt az úttörõ. Co-Nexusos környezete ezután zömmel állami szolgálatba állt, hogy immár újult erõvel és tapasztalatokkal felvér­tezve valósítsa meg néhai vezére üzleti ars poeticájának 4. és 5. pontját. Be – illetve vissza is - épültek az államba, hogy csontig rágva testét, annak halálát idézzék elõ. Aki kíváncsi a volt effektív Co-Nexusos és a holdudvari, majd késõbb az állam legkülönbözõbb területein vezetõ beosz­tást betöltõ „menedzserek” névsorára, azoknak kérésre ma­gánlevélben kipostázom.

A mai magyar – posztszocialista – állam maga a megvaló­sult grandiózus, az államot sikeresen privatizált, tönkre­tett, leépített, kisgömböcként bekebelezett Co-Nexus. Az egykori vezér „becsületére” legyen mondva, hogy õ minde­nét, az életét kockáztatta – bele is halt – fantazmagóriája megvalósításáért, míg a maiak, Gyurcsányék semmit nem kockáztattak. Más kérdés, hogy a fát – az államot – ugyan elfûrészelték maguk alatt, s miközben a korhadt fa kidõl, a férgek is otthon nélkül maradnak; de ez cseppet sem ví­gasz senki számára, aki a nemzetállam békés, gyanútlan, szorgalmas lakója volt. Nézzük meg, mik is azok a nyíl­ván­való bizonyítékok, melyek alapján az analógia fennáll?

Az államadósságot olyan hihetetlen, visszafizethetet­len nagy­ságúra növelték, ami miatt minden hitele­zõnknek ál­matlan éjszakái vannak, ám Gyurcsányék a sikeresen el­végzett aknamunka örömével, édesde­den aluszkálnak. S lám, mit tesznek most a bankok? Újabb 25 milliárd USD hitelt nyújtanak az eddigie­ket is eltékozlóknak, ami ím’ fé­nyesen iga­zolja néhai Lász­ló András teóriájának élet­re­valóságát. Itt persze egy ki nem mondott piszkos paktum – melyekkel tele van a padlás – áll a háttérben, amelyet õk nyilván „gent­le­men's agreement”-nek hívnának, ti. hogy egy­felõl a ban­kok „nem valódi” (hanem fedezetlen pénzzel, uzsora-) hitelt nyújtanak, másfelõl a kölcsö­nöket rendre eltékozlók cserébe nem a saját pénzük­kel törlesz­tik kamatostul a tör­leszthetetlen hiteleket, hanem azok ren­dezését kivétel nélkül és maradékta­lanul a mit sem sej­tõ népre terhelik, ami egyébként egybevág a hitelezõk­nek (nemcsak) a ma­gyar­ság ki­ik­tatását célzó titkos terve­ivel, miközben a hite­lek és/vagy a törlesztõ részletek je­lentõs hányada – jut is, marad is – svájci és kajmánszigeti magán-bank­szám­lákon landol. A pénz tehát nem szûnik meg – csak „átalakul”, és tovább forog körben, idõnként vissza-visszatérve a Wall Street, a Világbank vagy a FED „for­rásszámlái”-ra -, meg­szûn­ni csak a ma­gyar állam és a magyar nemzet szûnik meg, létezni…

Ennyit a történet elé, bevezetõül, nagy vonalakban.

Az államadósság keletkezése

A reform-kommunisták által, a kollaboráns sajtó segítsé­gével elhí­resztelt szcenárió szerint a Kádár-rendszer vé­ge felé társadalmi szinten folyamatosan egyre többet fogyasztottunk, mint amennyit a népgazdaság va­lós teljesítménye alapján elfogyaszthattunk volna. Más­részt a múlt század hetvenes éveiben bekövetkezett külkereskedelmi cserearányromlás miatt az ország kül­keres­kedelmi mérlege, ezáltal a fizetési mérlege, vagyis a gazdaság egyensúlya felborult. Ezzel szem­ben áll egyfelõl, hogy Kádár mindig nyomatékosan hang­súlyozta: „Elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk!” – és ugyebár erre az alapigazságra a rendszerváltás óta még senki nem világított rá, ténylegesen pedig egyre jobban el­adósították az országot, a nemzetgazdaságot, az államot, mintha bizony mindegy lenne, mennyi hitelt veszünk fel, épp’, mint László András „tanította”… Másfelõl pedig az is furcsa, hogy a negyedik (1975-1980.), de még az ötödik (1975-1980.) ötéves tervidõszakban is a nemzeti jövede­lem több, mint 25 %-át tette ki a felhalmozás (a nép­gazdasági beruházás), a még mindig keményen lefoj­tott fogyasz­­tás­sal szemben, vagyis még ekkor is az ésszerûtlenül ma­gas beruházási rátát erõltették, mi­elõbb „u­tol­érendõ” a magasan fejlett kapitalizmus tech­nikai színvonalát. Aztán az ötödik ötéves terv össze is omlott, egyetlen makro-elõirányzata sem teljesült. Épp’ a fogyasztás rovására, túl magasan tartott felhalmozási rá­ta miatt! Ez bizony ellentmondás a javából! És most néz­zük meg mindezt a számok tükrében. Az említett két u­tolsó ötéves terv idõszakában – 1973 és 1979 között – a magyar állam (amint a Drábik János írásaiban szereplõ MNB-mûhelytanulmányokból ezt megtudtuk) mindössze 1, az­az EGY milliárd USD valódi (világbanki) hitelt vett fel, azt is annak érdekében, hogy tarthassa a magas felhalmozási ráta által „elõírt” népgazdasági beruházási tervet, ugyanis 1980 felé már kiderült, hogy az olajár­rob­banás miatti külkereskedelmi cserearány­rom­lá­sunk következtében felborult fizetési mérleg-deficit már lehetetlenné teszi a tervezett beruházások gépi berendezés importját. A valódi ok-okozati összefüggés-lánc ez­­ek után a következõ:

Olajárrobbanás, melynek súlyos következményeit a ma­gyar állam nem mérte fel reálisan, a szükséges változ­ta­tásokat nem vezette át az ötéves terveken, a fogyasztást tovább­ra is alacsony szinten tartotta, erõltetve a fel­halmo­zást. Emi­att felborult a külkereskedelmi és a fi­zetési mér­leg, el­sõ ízben keletkezett ha­talmas deficit – ami e­gyébként rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, az­óta is, mind­­má­ig, minden évben bekövetkezett (!) -, amit, más for­rást nem találva, világbanki hitelbõl finanszí­roz­tak. Csak ér­de­kességként jegyzem meg, hogy ez a szcená­rió is sántít egy kicsit, mert már a negyedik ötéves terv (1970-1975.) beruházásait is világbanki hitelbõl finan­szí­rozták, de ez lényegében mindegy. A lényeg, hogy az o­minózus világbanki hiteleket (1 mrd USD) nem mi fo­gyasz­tottuk el, amint a hamis reform-kommunista gaz­daságtörténet-írás állítja, hanem beruházásokra, gépi importra fordítottuk, ami meg is jelent a maga technikai-anyagi valóságában, nem úgy, mint a több százmilliárd USD hitel és kamat, amelyet 1982. óta vettünk fel, illetve fizettünk ki, mert ezeknek a hitel­felvételeknek a megvalósult össztársadalmi nyomo­rú­ságon túl és kívül semmi eredményük nincs.

Az eladósítás megkezdõdik

Igen ám, de az 1 milliárd USD valódi világbanki hitelfel­vé­telért rettenetes árat, pontosabban kamatot fizettünk. A hi­telért összességében ténylegesen 11 milliárd USD ka­­­­matot fi­zet­tünk ki, vagyis a hitelt 12-szeresen fizet­tük vissza, ami gyakorlatilag pénzügyi nonszensz, ám mé­g­is megtörtént. Most jön az a döbbenetes „szakasz”, mely­ben irracionális, tudománytalan és – hogy ne mondjam – „kvázi-okkult”, rejtélyes történések veszik kezdetüket, jól teszi mindenki, ha most pl. egy kávéval felfokozza kon­centráló képességét. Õszintén szólva, én magam, már azt is igencsak nehezen tudom felfogni, hogyan lehetséges az, hogy egy állam – bármekkora legyen is a pénzéhsége (?) -, az elsõ komolyabb, valódi világbanki hitelét 12-szeresen fizesse vissza. Ám ez mind semmi ahhoz képest, ami ezu­tán következik! Ennek az elsõ hitelfelvételnek a „sikertör­ténete" annyira tûzbe-lázba hozza a magyar reform-kom­munista – értsd: Co-Nexusos – pénzügyi elitet, hogy elha­tározzák, eztán a nyilvánvaló pros­perálás idõszaka követ­kezik a lenini úton, hiszen a nóvaja ekonomícseszkája po­lí­tyika szerint a jó kondíciójú internacionalista (világ­ban­ki) hitelfelvétel az alapja minden össznépi felvirágzásnak.

Medgyessyvel útelágazáshoz értünk

A Gondolában, Nyíri János a következõket írta 2007-ben Medgyessy Péterrõl, az új korszak pénzügyi prófétájáról:

„Mint az Indexbõl nemrégiben meg­tud­­hattuk, ebben jól jött néki egy egyetemi kapcsolat, Apró Antal leányának szerel­me. A friss diplomás Medgyessy a Pénzügyminiszté­rium­ban találta magát, és csöndesen végigjárta a szamárlétrát. Apró Piroskával nem köttetett házasság, de nem is kesere­dett meg a kapcsolat. Elannyira, hogy az Index Apró Piros­ka-életrajza szerint Medgyessy Péter életében az Apró csa­lád hosszabban játszik szerepet, mint a két saját felesé­ge. A PM-ben 1966-ban kezdett, - ’70-tõl osztályvezetõ, ’76-tól fõ­osztályvezetõ-helyettes, ’80-tól fõosztályvezetõ. Eközben a szorgalmas Medgyessy Péter 1978. márciusától lett a BM szigorúan titkos állományú tisztje. Két munka­szer­zõ­dé­se volt, egyik a PM-mel, a másik a BM-mel. Két jó fize­tést vett föl, amelyekért bizonyára meg is dolgozott. 1982-ig volt szt-tiszt. És 1982. október 1-jétõl pénzügyminiszter-helyettes. Mi történt a szigorúan titkos években? A hiva­ta­losnak tekinthetõ válasz szerint Magyarország belépését ké­szítette elõ (bizonyára nem egyedül) a Nemzetközi Valu­ta­alapba és a Világbankba. És valóban, Magyarországot, hosszas elõkészítõ tárgyalások után, 1982. május 6-án föl­vet­ték a Nemzetközi Valutaalapba, júliusban pedig a Vi­lág­bankba.” Egy másik életrajz-változat szerint mindeme tör­ténésekben jelentõs szerepet játszhatott Medgyessy Péter hosszantartó és bizalmas kapcsolata Fekete Jánossal, aki a Magyar Nemzeti Bank elsõ elnökhelyettese; sokak sze­rint Medgyessy tanítómestere és pénzügyi „mentora” volt.

A hõs D 209-es tehát – mindvégig veszélyes konspirá­ció­ban, életveszélyben (?), a nyomában lihegõ KGB ellenében – bevezette Magyar­országot a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba, azzal a céllal, hogy könnyebb feltéte­le­kkel juthassunk nemzetközi hitelekhez mint más orszá­gok, illetve mint annak elõtte. Ez amúgy nem lehetett túl nagy kunszt, hiszen mint láttuk, 1973 és 1989 között 12-szeresen fizettük vissza a felvett hitelt, ami nem tekinthe­tõ igazán kedvezõnek. Mint látható, a fenti két szakasz­ban megkezdõdött Magyarország tudatos eladósítása és megteremtõdtek az intézményes, szerzõdési felté­te­lei, hogy soha többé ne is léphessünk ki az adós­ságcsapdából, amelybe „a KGB-vel szembeni konspi­rá­ció” vit­te bele hazánkat. Hogy világos legyen: az el­adóso­dásba nem a szovjetek, nem a KGST vitte Magyar­or­szá­got, hanem olyan nemzetközi erõk, a nemzetközi háttér (pénz)hatalom, amely már ekkor, tervszerûen és tudato­san készítette elõ, hogyan kerülnek majd „a keleti blokk egyes kiválasztott országai” észrevétlenül át, a Gorbacso­vék tulajdonából a Bushék tulajdonába. Ebbõl egyrészt következik, hogy a világ nem fekete-fehér – a szovjet tan­kok uralmát Magyarországon (is) felváltotta az a­me­rikai bankok uralma, errõl bõvebben majd késõbb, a Rózsadombi Paktum említésekor -, másrészt az, hogy csöbörbõl vödörbe jutottunk. Megérte-e, legalább pénzügyi értelemben? Bizonyosan nem.

A képtelen egyenlet

Ismételjük csak meg:

Magyarország az 1973-1989 közötti 16 éves idõszakban 1 (egy) milliárd USD valódi világbanki hitelt vett fel, és azt – irracionális és képtelen mértékû kamatos uzsoraka­mat­tal megterhel­ten – 12-szeresen fizette vissza.

Ezt még vissza tudta fizetni…

És akkor eljött a rendszerváltás hajnala, s a magyar nép egy emberként ujjongott fel, amikor 1989. október 23-i­kán a moszkovitából lett népi hõs, Szûrös Mátyás, a par­lament erkélyérõl kikiáltotta a köztársaságot. Azt hittük, hogy Magyarország annyi évtizednyi-évszázadnyi szenve­dés után, gazdasági, politikai és kulturális értele­m­ben is, végre a maga ura.

Hatalmasat tévedtünk.

Még az elsõ szabad országgyûlési képviselõválasztások e­lõtt néhány hónappal, Németh Miklós, az utolsó reform-kom­munista kormányfõ, olyan „pénzügyi felfedezést” tett, mely akkor még észrevétlen maradt – pedig nyilván szer­ves összhangban állt a Rózsadombi Paktummal! -, ám a magyarok, Magyarország sorsát nagyjából végleg megpe­csé­telte. Aki akkoriban olvasott újságot, tudja, mirõl be­szélek. Jött egy személyi hír, amely arról tudósított, hogy merénylet készült Németh Miklós kormányfõ ellen, amit a biztonsági erõk meghiúsítottak. Az idõszak másik fontos híre gazdasági természetû volt. Németh Miklós, aki már nyilván a választások utáni hatalom-átadásra készült, fel­fedte, hogy az „elõtalált” – õt, magát is meglepõ - pénzügyi adatok szerint Magyarország külsõ, deviza államadóssága 20,5 milliárd USD (az összeget késõbb 22 milliárd USD-re módosították). Így alakult ki az 1973-1990. közötti i­dõ­szak­ra vonatkoztatva a hírhedt Drábik-egyenlõt­len­ség, mely szerint: 1 - 12 = 22, ahol a pozitív számok hi­telfel­vételt, illetve államadósságot, a negatív szám (- 12) vissza­fi­zetést jelent, értelemszerûen milliárd ame­ri­kai dol­lárban. Tehát a - most 1 évvel (1990.) megtoldott – 17 éves idõ­szak­ban (1973-1990.) felvettünk 1, azaz egy milliárd USD valódi világbanki hitelt, amelyet valódi, pro­duk­tív (gépi) be­ruházásokra fordítottunk. Visszafizettünk 12 milliárd USD-t, majd jött a pénzügyi szempontból baljós 1990-es rendszerváltó év, melynek a végeredményeként kiderült – vö. Németh Miklós -, hogy még mindig tartozunk 22 mil­li­árd-USD-vel, csak ennek a felfedéséhez egy búcsúzó mi­nisz­terelnök árgus szemeire, szinte látnoki képességeire volt szükség. Gondolom, egy reggel egyeztetés céljából be­ment az addig õvele szemben is konspiratív Magyar Nem­zeti Bankba – hisz’ elõdje-utód­ja, Medgyessy Péter is kon­s­pirált a Pénzügyminiszté­rium­ban, csak õ nem a néppel, hanem a KGB-vel szemben! - ahol szokás szerint bekötöt­ték a szemét, viszont õ ezúttal bekötött szemmel is rámu­tatott az egyik bezárt fiókra, s e­mí­gyen szóla: „Ott, abban van az eddig észre nem vett, figyelmen kívül hagyott 20,5 milliárd dollárnyi államadósság! Azt a paran­csot kaptam az IMF-tõl, hogy még idejében jelentsem be!” S miután együtt elõvették – sic! -, be is jelentette…

Senki, sohasem látta azt a levezetést, vagy bizonylati alá­támasztást, amely hitelt érdemlõen megmagyarázta, bizo­nyította volna: mibõl keletkezett a + 22 milliárd USD adósság, egyetlen év alatt – közvetlenül az elsõ sza­bad választások elõtt, 1990-ben? Hiszen 1973-1989. kö­zött mindössze 1 mrd USD kölcsönt vettünk fel, a­me­lyet 12-szeresen vissza is fizettünk. Mit takar ez a 22 mrd USD, utólag elõtalált „adósság”, melyet azu­tán a rendszerváltó Antall-kormány készségesen, te­ketória és verifikálás nélkül, maradéktalanul átvál­lalt, noha erre a tanúk szerint senki nem kötelezte? Egyáltalán: miféle demokrácia s független jogállam az, amelynek KORMÁNYA, „NEMZETI” BANKJA úgy és akkor vesz fel az országgyûlés megkérdezése nélkül bármekkora hiteleket, s vállal át illegitim elõdjétõl, bármekkora államadósságot, ahogy és amikor csak akar? Aztán eladja a nemzeti termelõ tõkét, ugyanígy…

Szerintem hazudtak: valójában ez az „államadósság” soha nem is létezett. Kitaláció az egész, mint nagyjából minden glo­bális elmélet és gyakorlat, ami ennek a hazug, nemzet­áruló „reformkommunista” pénzelitnek a nevéhez fûzõdik. Az IMF-fel és a Világbankkal összefogva és összefonódva, szisz­tematikusan eladósították Magyarországot, hogy az­u­tán potom áron, mindenestül kiárusíthassák a nemzet évtizedek alatt felépített összes termelõerejét, vagyonát.

Ameddig Magyarországon ez a külföldi, szuprana­cio­ná­lis hódítókkal, jutalékért (rózsadombi-) paktumot kö­tött janicsár-klikk uralkodik, addig soha nem lesz itt sem béke, sem jólét.

Vác, 2008. december 8.

Czike László