Czike László

Alkotmányellenes privatizáció

A rendszervált(oz)ás - 1989/1990. - elõtti legutolsó (reform)kommunista miniszterelnök, Németh Miklós, röviddel az elsõ szabad országgyûlési válasz-tások kiírása elõtt két kis színdarabot is eljátszott:

· „Felfedezte”, majd felfedte, hogy a magyar állam bruttó külföldi adóssága 20 milliárd $ (akkoriban 1 USD nagyjából 100 HUF-nak felelt meg).

· Bejelentette, hogy egy személye ellen készülõ merényletet lepleztek le, illetve hiúsítottak meg (ez utóbbi nem tartozik jelen írásom témakörébe).

Elemzésemben, amit mindenekelõtt igazságszeretetem, oknyomozó szenvedélyem és ösztönös jogérzékem íratott velem (és csak másodsorban a közgazdasági tudásom!), - bebizonyítom, hogy a magyar nemzetet nagyon csúnyán, és többszörösen is becsapta saját állama a privatizáció fedõnevû intézményes/monumentális sikkasztással, 1988. és 1996. között.

Jelen írásom egyrészt nem újabb publicisztikai kesergõ a magánosítás megannyi felettébb gyanús körülményérõl, epizódjairól, - másrészt nem is közgazdasági elemzés a tárgykörben, ami már nagyrészt lerágott csont.

Amirõl írok - egészen más. Ugyanakkor mégsem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy gondolatmenetem, következtetéseim csak úgy válhatnak egészen közérthetõvé, amennyiben: (1) Felfedem a grandiózus csalássorozat megvalósítását lehetõvé tévõ álságos csúsztatások összefüggõ hazugság-szövevényét; (2) Mondandómat némi összegszerûségekkel is illusztrálom.

Kétséges a hatalom legitimitása!

Mintegy tíz évre visszatekintve, az ese-mények történetisége nyilvánvalóan bizonyítja, hogy sajnos kapitális politikai hasbaakasztás történt! Valamely ország (nemzetállam) elvileg kétféle úton-módon juthat el történelme „A”-pontjából (állapotából) egy tetszõleges „B”-pontba (állapotba): (1) Jogfolytonos szerves fejlõdés útján; (2) Forradalom, vagyis népfelkelés révén. Minden más eset bizony szemfényvesztés.

Namármost Magyarország 1989/1990-ben mintegy észrevétlenül átsiklott a szocializmusból a kapitalizmusba, mégpedig anélkül, hogy errõl az alapvetõ változtatásról a népet bárki megkérdezte, „megnépszavaztatta” volna!

Ilyenformán a változás (az átsiklás) sem nem szerves fejlõdés, sem nem forradalom eredménye. Sem evolúció, sem revolúció, hanem valami más...

A magyar népnek a leghalványabb fogalma sem volt arról, ami majd 1990. után elkövetkezett, senki sem világosította fel a változás várható következ-ményeirõl - összes elõnyeirõl és hátrányairól -, így nem tudhatta, mi vár rá. Az 1990. évi úgynevezett elsõ szabad választás nem arról szólt, hogy mivé alakul majd át a népi demokrácia, a társadalmi tulajdon; de nem is arról, hogy katonai tömböt váltunk, vagy hogy mivé tesz bennünket a globalizáció, a kamatrabszolgaság, a vad rohanás a NATO és az Európa Únió felé!

A választás csupán arról szólt, hogy a nép a szegfût lengetõ MSZP helyett az ún. rendszerváltó pártok melyikére szavaz: az MDF-re, az SZDSZ-re, a FIDESZ-re, vagy netán valamely másikra. A nép nem tud(hat)ta, hogy mik ezek a pártok, kik vezetik (meg) õket, mik a valódi (hátsó) szándékaik, - és vajon mennyire az MSZMP utódügynök-pártjai, és/vagy mennyire a Világállam szálláscsinálói?! Utóbb kiderült, hogy a népet közösen csõbe húzták.

Bárkire is szavazott: mindháromszor a multik, a globalizátorok jöttek csak.

A rendszerváltó pártok félrevezették és elárulták a népet, ezért a hatalmuk nem legitim, nem jogfolytonos hatalom, - uralkodásuk nem demokrácia.

Rendszerváltás, vagy rendszerváltozás?

Egyáltalán nem mindegy! Az utóbbi, egyre gyakrabban használatos, „békülékenyebb” kifejezés a lényeg sunyi elkenése, valódi jelentéstartalom nélkül. Ám egyik sem szerencsés!

A „váltás” szóhasználat afféle ösztönös, kötelezõ, automatikus cselekvésre utal, mint például: kormányváltás, õrségváltás, nadrágváltás, pénzváltás, jegyváltás, stb., ami a jelen esetben - értsd: rendszerváltás! - erõteljesen bagatellizáló felhangot, szándékot takar. A „változás” kifejezés - ha lehet! - még sokkal irritálóbb, hiszen olyan magától értetõdõ, természetes, véletlenszerû, öntörvényû, kvázi-spontán, szinte fatális történést sugall, hogy az ember például: a változás korára, a klimaxra asszociál, mintha a szocialista társadalom nõnemû lény lett volna, aki/amely egyszercsak megérett a változásra! Kétségtelen, hogy a valóságos folyamatra - az egészet elszenvedõ nép szempontjából - a tudatlanság és a tudattalanság egyaránt jellemzõ.

Magyarország hipp-hopp, rendszert váltott, - államformája népköztársaságról köztársaságra változott; a nemzet jószerivel az egészet átaludta.

Váltás, vagy változás?! Egyik sem, - hanem globalizációs hódító trükk.

A rendszerváltást/rendszerváltoztatást a magyar nép nem szavazta meg.

A szocializmus nem volt államkapitalizmus!

Mert itt van a kutya elásva! Mert amennyiben csupán az államkapitalizmus alakult volna át 1990-ben szabadversenyes kapitalizmussá, úgy - ebben az értelemben - indokolt le-hetne rendszerváltozásról beszélni, hiszen mindkettõ kapitalizmus! Most nem idõzöm hosszabban annál a jelentõs problémánál, hogy a mai magyar kapitalizmus egyáltalán nem szabadversenyes, hanem vérbeli monopolkapi-talizmus, mégpedig olyan különleges fajta, amelyben minden egyes üzleti monopóliumon a harácsoló állam osztozik multinacionális társaságokkal.

Ez egy másik problémakör, amely esetleg egy másik írás tárgya lehet.

Napjaink kapitalizmusa tehát sajátos állammonopol-kapitalizmus, amely lényege szerint a globalizátor multinacionális cégekkel kollaborál, a nemzet pedig egyszerre nyögi: a kamatrabszolgaság, az adóprés és a drágaság; a hitelezõk, az állam és a nemzetközi nagytõke profitja, eltartása terheit.

A felváltott vagy leváltott, „megváltoztatott” rendszer, a szocializmus viszont sem deklarált elveiben, sem tényleges gyakorlatában, - soha nem volt kapitalizmus: sem állami, sem szabadversenyes értelemben! A szocializmus az alapvetõ termelõeszközök, a nemzeti mûködõtõke és a föld társadalmi, össznépi tulajdonára épült. Tekintettel arra, hogy a nép (és minden egyes tagja) magától értetõdõen ténylegesen nem gyakorolhatta generális tulajdonjogát minden egyes termelõeszköz vonatkozásában, - azok kezelésének jogát kizárólag praktikus okokból a szocialista államra bízta. Ez a kezelési jog azonban a legkevésbé sem azonos a tulajdonjoggal! A vagyon társadalmi tulajdona nem egyenlõ annak állami tulajdonlásával, mint ahogy a társadalom sem azonos az állammal! A „rendszerváltó állam” így nem sajátíthatja ki magának önkényesen sem a nemzeti mûködõtõke társadalmi tulajdonjogát, sem magát a társadalmi tulajdont, ami az egész magyar népé. A nemzet soha nem ruházta fel az államot a társadalmi tulajdonlás jogával.

A társadalmi tulajdon nem privatizálható.

A megelõzõ évtizedek fejlett nyugati országainak gyakorlatából madártávlatból is megismerhettük, hogy a szabadversenyes-, illetve a monopolkapitalizmus egyaránt alkalmazza az állami szektor, mint tõketulajdonos kategóriáját, különös elõszeretettel például a nagy tõkeigényû, lassú megtérülésû befektetések (pl. útépítés, infrastruktúra, stb.), vagy a közszolgáltatások területén, - annak ellenére, hogy az állam közismerten rossz vagyonkezelõ és rossz tõketulajdonos. Csak- hát bizonyos nagyságrendet meghaladó beruházási összegeket már csak az állam képes, vagy hajlandó folyósítani. Az állam tehát invesztál, majd a mûködõ nagyvállalkozást privatizálja. Gyakran elõfordul a folyamat ellenkezõje is: amennyiben az állam elégedetlen a privatizált közszolgáltatás minõségével, - esetenként visszaállamosítja a vállalkozást. Épp ez a lényeg!

A nyugati kapitalista gyakorlatban (amely rendszerben egyébként a ter-melõeszközök magántulajdona az általános!) privatizáció és államosítás egymást feltételezõ ellentétpár, állami tranzakció(k), amelynek oda-vissza tudatos alkalmazása annak az össztársadalmi célnak alárendelve történik, hogy tudniillik a nemzeti tõkevagyon kihasználtsága, hatékonysága legyen mindig maximális. A szocialista társadalmi tulajdon azonban nem magántulajdon, hanem annak - 45 éven át hivatalosan deklaráltan! - éppenhogy az ellenkezõje! Kollektív tulajdonforma, amelynek mindenki egyaránt részese, és nem a részvényese. A társadalmi tulajdon konkrét, természetes tárgyi tulajdon, mert konkrét tárgyi eszközökre vonatkozik. A részvénytulajdon absztrakt, egyetemes értéket fejez ki, amely értékpapírokban testesül meg. A szocialista állam kezelõi joga konkrét objektumokra, tárgyakra (gyárakra, üzemekre, ingatlanokra, gépekre, stb.) irányult, - a kapitalista állami szektor „ideiglenes magántulajdona” viszont részvényekre. A szocialista állam az össztársadalmi tulajdonú objektumokat, termelõeszközöket nem privatizálhatta, mert azok felett csak kezelõi joggal rendelkezett. Az „újtipusú” (rendszert váltott) államnak is csupán állami tulajdonú részvényeket állha-tott (volna) jogában privatizálni, ám ehhez a korábbi társadalmi tulajdont teljes egészében (állami) részvénytulajdonná kellett átalakítani, ezért alkották meg 1988-ban a hírhedt „Átalakulási Törvényt”. Ebben a „jogalkotó” Sárközy Tamás zseniális agytrösztje - minden népszavazás nélkül! - egyetlen tollvonással megszüntette a tárgyi társadalmi tulajdont, és egyetemes állami részvénytulajdonná alakította azt át, ugyanis határidõkkel elõírta az átalaku-lás kötelezettségét minden állami vállalat számára! A leváltott szocialista állam kezelõi joga így vált - egyetlen tollvonásra - az újdonsült kapitalista állam újsütetû tulajdonjogává, miközben a lóvátett népet észrevétlen kisemmizték. Nálunk boldogabb országokban (pl. Csehország) a társadalmi részvény intézményét vezették be, - igaz, ez sem hozott igazságos újraelosztást.

Az átalakulás csúsztatásokkal történt!

Márpedig a polgári jogból is köz-ismert a semmisség kategóriája, miszerint minden olyan jogi tranzakció (pl. szerzõdés) semmisnek minõsül, amelyet rosszhiszemûen, a másik fél félrevezetésével, félretájékoztatásával kötöttek, vagy hajtottak végre. Az említett Átalakulási Törvény illegitim, mert a magyar országgyûlésnek nem állt jogában olyan törvényt alkotni, amelynek célja a nemzet becsapása, kiakolbólítása a saját társadalmi tulajdonából! Ráadásul ezt a törvényt (1989.) még az elõzõ, kommunista országgyûlés szavazta meg, amelyik a tárgyi konverzió - társadalmi tulajdonból állami részvénytulajdon - vonatkozásában nemhogy jogfolytonossággal (legitimitással) nem rendelkezhetett, de kifejezett összeférhetetlensége a nyilvánvaló. A magyar nép dolgozó polgárai önként soha nem mondtak (volna) le az évtizedek verejtékével felhalmozott társadalmi tulajdonukról; - nem mondtak le róla sem de jure, sem de facto.

A magyar néptõl egy ügyes jogászi trükkel egész egyszerûen elvették minden jogos társadalmi tulajdonát, anélkül, hogy a tranzakció lényegérõl valaha is tájékoztatták volna. A hátsó szándékú Átalakulási Törvény de jure illegitim, tehát semmis. A semmis törvény alapján végrehajtott minden átalakulás (konverzió) semmis; de semmis az összes magánosítási tranzakció is, melynek során az állam által eltulajdonított részvénytulajdont privatizáltak, hiszen valójában a magyar nép társadalmi tulajdona cserélt gazdát, anélkül, hogy az igazi tulajdonosokat megkérdezték, értesítették, vagy a bevételbõl részeltették volna.

Önkényes konverziók, tranzakciók történtek.

Minthacsak a Szovjetúnió és a KGST (és a Varsói Szerzõdés) összeomlása, szétesése következtében Magyarországot valamilyen feltartóztathatatlan áradat ragadta volna el, ami ellen nincs védekezés. Az események valami elképesztõ tervszerûség-gel felépítve követték egymást; az ország népe tulajdonképpen már 1990-ben elveszítette saját felszabadulásának cselekvési vezérfonalát, - s azóta sem találja. Tekintsük át: mi, mivé is alakult át, mivé változott 1990-ben?!

· A népköztársaságból köztársaság lett.

· A szocialista állam kapitalista állammá alakult.

· Az állam kezelõi jogát tulajdonjogra változtatták.

· A társadalmi tulajdon állami részvénytulajdonná vált.

· Az állam gazdaggá, az állampolgárok nincstelenné lettek.

· A nemzeti mûködõtõke 80 %-át (cca. 6000 milliárd forint) átlagban 20 %-os áron multinacionális részvénytulajdonná privatizálták.

· A forint konvertibilis lett, - ma 266 HUF = 1 USD.

· A nemzetgazdaság bruttó külsõ adóssága közel 50 milliárd USD.

· A bruttó nemzeti termék (GDP), s a reálbér az 1989. évi szinten áll.

· Magyarország lakossága egyre csökken, - már alig 10 millió fõ.

· A társadalombiztosítás szétesett, már szociális és közbiztonság sincs, az árak és a bérek nincsenek köszönõviszonyban egymással, - a megélhetés napról-napra nehezebb.

· Államunk harácsoló, - 1 helyett 6 állampártot tartunk el.

· A társadalmi tulajdonunkra 1990. elõtt a Központi Népi Ellenõrzési Bizottság vigyázott, mai megfelelõje az Állami Számvevõszék. Az ÁSZ kompetenciája már csak az állami költségvetésre terjed ki.

· Külsõ ellenségeink barátaink, - barátaink ellenségeink lettek.

· Orosz helyett angolul tanulunk.

Teljesen mindegy, hogy 1990-ben rendszerváltás, vagy rendszerváltozás történt, - a magyar nép számára mindkettõ valóságos kataklizma.

Ami itt 10 éve folyik, ahhoz még csak hasonlóra sem szavaztunk soha.

Ami érdekes: Alkotmányunk ma is ugyanaz, mint az elõzõ rendszerben.

Vigyázhattunk volna jobban is, mindenünkre.

A mérleg súlyosan veszteséges.

Vác, 2000. március 19.

Czike László