Czike László

A rómaikori fõtér romjai

Amikor az idén nyáron – hetenként kétszer-háromszor – biciklivel meg-megálltunk a város fõterén, ott, ahol a modern napszámosok túrkálnak, hogy egyre újabb rómaikori romokat „fedezzenek fel”; nos, egyre mélyebben elgondolkoztam: van-e valamiféle elõremu­ta­tó fejlõdés, „társadalmi haladás” a mi kis Magyarországunkban? Mert hogy a nagyvilágban nincs, attól még minálunk lehetne.

Mintha csak a Phare-program, meg a Világbank ködös rendel­te­té­sû, és még ködösebb felhasználású illetve hatékonyságú pénzeibõl épült-épülõ közmûhálózatok építkezéseit, munkálatait nézném: az em­­ber fia külsõ szemlélõként nem látja célszerû tevékenység, ne­tán átfogó, perspektivikus elõrelátás, takarékosság vagy egyéb ra­cionalitás nyomait sem. Mondom, hasonló a szituáció itt is, ott is.

A semmi készül itt lázas iramban, mint a Luca széke – mintha az len­ne a legfõbb cél, hogy minél tovább tartson, hogy a végén minél nagyobb összeget lehessen rész- vagy végszámlázni. Kihányják az anyaföldet, majd másnap „meggondolják magukat”; - nesze neked te rómaikori fal, döntsd el magad, hogy föld alatt, vagy föld felett „jobb” neked. Mondom, „fejlõdésnek”, valamiféle kibontakozásnak a leghalványabb nyoma sincsen: évek óta várnak valami engedély­re, ami talán soha nem jön meg, - de addig is hányni kell a földet oda-vissza, hogy nõjön a teljesítmény. Minálunk, a tajgán, a civili­zá­ció legszélén - ahol már évek óta a pipacs helyett is csak a par­lagfû virágzik, hosszú-tömött csomókban, mintha törvény meg ön­kor­mányzat nem is lenne – legalább „kitettek ma­gukért” az okta­lan építõk: a phare-pénzbõl még a magányos lóis­tállót – vagy in­kább téli-nyári szalmatároló lenne? – is körbeoszlo­pozták széles­sá­vú távközlési (internet) hálózattal, nehogy már a ló, a kóbor ku­tyák, meg a hajlék­talan-szakadtruhások kimaradjanak abból az információ-özönbõl, amelyet a Kormány meg az EU jóvoltából fel is használhatnának, ha tudnának (hol) internetezni. Azért itt sem olyan rózsás a helyzet, mert az „építsd a gázvezetéket, gyarapítsd a gázszolgáltató tõkéjét a magad pénzébõl” mozgalom keretében 4 éve térdig járunk a sárban-latyakban, hisz’ az árkokat kedden be­temetik, csütörtökön meg újra kiássák; - hátha arra jön valaki a sö­­tétben, oszt’ essék belé a szerencsétlen, hogy törje kezit-nyakát-lábát legottan. Az elmúlt hónapban az egyik kutyám nem bírta to­vább az éktelen szilveszteri durrogtatást -– ámbár a frissen hozott törvény megtiltotta, a helyi betyároknak mégsem szóltak -, s noha elõrelátóan folyamatosan, de módjával sevenalt adagoltam neki: a kerítésen kifúrva magát, világgá szökött. Jó 8 nap múlva találtam rá, bár étlen-szomjan, mégis igen jó általános állapotban az éppen a szomszéd dombról levezetõ, nyitva-felejtett gázvezeték-árok­ban, ahonnan az ölemben vittem haza. Nos: lõttek ám itt az éjjel rende­sen, akárcsak az oroszok 1956 novemberében Budapestet. Habár légvonalban úgy kb.150-200 méterre lehetünk a petárdázó világ­ál­lami körzeti meg­­bízott stra­tégiai magaslatnak kijelölt dombjától – ugye, ez kurva jól hangzik? -, igen, attól, ahol a kutyám 8 napon belül gyógyuló epilepsziás rohamát töltötte: mégis, a boldog új év el­sõ délelõttjén 7 darab petárda-maradványt szedtem össze a kert legkülönbözõbb rejtett zugaiból, ékes bizonyítékául annak, hogy a világbéke azért minden expressz-gyorsaságú társadalmi haladás dacára – még odébb van.

Elnézést kérek kedves olvasóimtól, de az elõbb néhány percre fél­be kellett szakítanom a gondolatmenetemet, mivel megint felhívott a Fletó, hogy grandiózus, távlatos autópálya-építõ terveirõl a ma­ga közvetlen, kéretlen módján-stílusában, személyesen engem is tá­jékoztasson. Abban reménykedve, hogy kapcsolatunk a mo­dern kor követel­mé­nyeinek megfelelõen „kvázi titkosszolgálatilag” – a csa­l­ád politikai és szociális hangulatát mintegy ekként felmérendõ – interaktív; nem vártam meg, míg egy-egy magvas és elõremutató körmondatát befejezi, hanem azonnal, „csípõbõl” rámondtam vá­lasz­ként a ma­gam véleményét, elõsegítve ezzel a liberális demok­rácia fejlõdését. Kérem, ne higgyék, hogy valami „turáni átokkal” válaszoltam volna felvetéseire, dehogyis! Ilyeneket mondtam neki: „Gratulálok, Fletó, csak így tovább, elõre, már most sokkal jobb vagy, mint a Viksi!” Nem, nem bolondultam meg. Csupán a közvetett megoldások híveként, mandinerrel igyekeztem kezelni az elõttünk tornyosuló problémát. Mint tudjuk: a politikai vereség oka – a má­­sik oldalon is az (volt) lehet – az önhittség. Hogyha el­bízzák magukat, hallván, hogy elismerõleg nyilatkozom – ta­lán könnyebben megbuknak… Egyébként szerintem rajta lehe­tek valamilyen „ajánlott meggyõzendõ véleményformálók lis­táján”, mert a Fletó immár negyedszer hívott fel, mindig újabb prog­ram-variációkkal bolygatva fel a családi nyugalmunkat.

Hogyha ez nem zaklatás, kutya legyek, ha tudom, hogy mi…

Tévedés ne es­sék, korántsem vagyok én részrehajló; egyszer, még nagyon régen a Viksi is felhívott valami kampányszerû meggyõzési kísér­­lettel – nos, ar­ról­ ugyanez volt a véleményem, bár ha jól em­lékszem, õ nem annyira ver­bá­lis típus: szívesebben írogatott.

A telefon elõtt tehát ott tartottam, hogy csak állunk a padnak tá­masztott biciklink kormányát fogva – az újságárushoz jöttünk, a Nemzetõrért; lássuk, csak: benne vagyok-e? -, és bámuljuk a már évek óta kiá­sott monumentális rómaikori gödröt, melybe, ha másképp nem, képletesen lassan a soványodó ország is bele­fér. A munkások ásnak is meg nem is, betemetnek is, meg nem is – néhány lépésre tõlünk a püspök úr magyarázza az osztrák turis­táknak, hogy mi az, ami itt európai úniós pénzbõl, a „sikeres” pályázat dacára talán (hál’Istennek) soha nem fog megépül­ni. A munkavezetõkkel nap, mint nap tanácstalanul beszélgetõ is­meretlen identitású puncionáriusok szemlátomást nem tudják el­dönteni, hogy a múlt, vagy a fényes jövõ az, ami az aktuális napiparancs szerint fontosabb a jelennél. Tisztogatják, lustán simogatják az elõbukkanó újabb és újabb rómaikori falrész­le­te­ket és kamrákat, amelyek a mai patríciusok számára bármilyen tevékenységre teljesen alkalmatlanok. Akármi volt is régen a most elõbukkanó „építmény” – sem pénztárszobának, sem banknak, se gõz­fürdõnek, vagy szaunának, szoláriumnak, de még autószalon­nak vagy római tévéstúdiónak, pártközpontnak sincs semmi nyo­ma, így a legcélszerûbb lenne feltûnés nélkül, mondjuk halloween éj­szakáján visszatemetni az egészet, mintsem idegenforgalmi lát­vá­­­nyosságként (németül: sehenswürdigkeit, maholnap denkmal) kerülgetni esetleg még egy politikai cikluson át.

Furcsa gondolatok jutottak az eszembe.

Miért nem ezzel a képtelen fõtéri helyzettel – hiszen 2-3 éve már a nor­málissal ellentétes irányban sem tud közlekedni se a helyi, se az átmenõ forgalom - foglalkozik például az újból felállt környe­zet­védelmi társaság, miután annyi keserves és szégyenteljes év után végre sikerült leváltani (?!), ha nem is az özvegy fiát, de leg­alább a 129 tévés liberális kirúgásáért felelõs személy bátyját. Hát nem sokkal fontosabb lenne, hogy végre európai kisváros képét nyújt­sa, lega­lább a városka barokk fõtere? Ha már egyszer sikeres volt a pá­lyá­zata? Miért kell, kellett évekig hiába hadakozni a Cement­mû ellen, ha egyszer utólag úgyis kiderült, hogy nemcsak a hatás­tanulmány volt kamu, hanem a veszélyes hulladék égetése elleni környezetvédõ kampány is? Néhányan tanulmányúton jártak, ná­lunk alig 8-10-szer gazdagabb és 20-30-szor tisztább úniós or­szá­gokban, míg százak-ezrek betegedtek meg felsõ és alsó légúti be­teg­ségekben – a lényeg, hogy az egészségügyi statisztikák titkosak - csak, hogy az összefonódott úniós-multinacionális, politikai, tõkés és belföldi országos és helyi lobbyk még gyor­sabban gazdagod­hassanak, akár a lakosság megbetegedése, károsodása árán is. A Greenpeace elõrelátóbb volt, õk eleve fel sem vették a program­juk­ba „a Cementmû-projektet”; naná, hogy bennfentes infójuk volt: lé­nyegesen sikeresebb lehet, több politikai profitot hoz­hat a zen­gõi NATO-radarállomás építése elleni tiltakozás, no meg egyébként is – há­zinyúlra (gyengébbek kedvéért: a mi özvegy kutyánk kölykére) nem lö­vünk. Szóval: mi értelme volt egy olyan gazdasági-politikai gó­lem, egy összeurópai érdekû-érdekeltségû monstrum környezet­szen­nyezése ellen demonstrációkat, gyûléseket, polgári tiltakozást szervezni, amely egyrészt a fél világot ellátja cementtel – építeni min­denütt kell, de a levegõt szennyezni csak Magyarországon sza­bad, ahol pénzért mindent el lehet intézni -, másrészt, amelynek a gazdasági tevékenységébõl az egész önkormányzat és – közvet­le­nül vagy közvetve - a fél lakosság él, mûködik? Bár e tekintetben a fényességes Únió jobb keze sem tudja, mit csinál a balkéz. Ugye ismeretes, hogy az Úniós adójogszabályok tiltják a helyi iparûzési adó fenntartását, márpedig a város lényegében a Cementmû által befizetett iparûzési adóból (80 %!) mûködik. Legalábbis eddig…

Összefonódás és lobbyk.

Multinacionálisok és hazaiak.

Pénz és ha­talom. Mindenütt amerre a szem ellát: rombolás és gát­lástalan környezetszennyezés – a magasabb profitráta érdekében.

Önfeledt osztozkodás – 4 évig 70:30, azután 30:70 %-arányban - a profiton és az országon. Vagy legvégsõ esetben a nagykoalíció.

Csodálom is Dávid Ibolya merészségét, hogy most már legalább 1 éve folyamatosan a 70 – 30-ra, most pedig már effektíve a nagyko­alíció fokozódó veszélyére figyelmeztet. No nem, mintha személy szerint neki, vagy a pártjának szólna a csodálatom, hanem éppen ellenkezõleg. Hogy lehet valakinek bátorsága ahhoz, hogy miután meggyújtotta a tüzet, jóval késõbb, mintegy a veszett fejsze nyelének markolásáért ácsingózva – elkezdjen tûzoltók után kiabálni?

Hát nem épp az MDF volt-e az a hamis, ügynökök által meg­ha­misított ál-rendszerváltó párt, amely – miután megnyerte az 1990. évi parlamenti választásokat -, azonnal titkos pak­tumot kötött az SZDSZ-szel? Most pedig suttyomban pont az MSZP-vel próbál választási elõszövetséget kötni, annak ér­de­kében, hogy az MDF tovább­ra is az a politikai farok ma­rad­hasson, mely már 15-(20) éve – történeti folyamatában Aczél­lal kezd­ve, An­tallon és Hornon át, egészen Gyurcsány Fle­tó­ig – csó­vál­ja, mint „kutyákat”, az összes par­la­menti pár­tot? Tán azt hiszi Dávid Ibolya, hogy sokkal nagyobb büszke­ség­re ad okot az antalli örökség letéteményesének lenni, mint mond­juk a kádári örökségének?!

Kádár János az ’56-os forradalom szégyenteljes eltiprása után leg­alább több évtizedes biztonságot, nyugalmat és viszonylagos jólé­tet hozott az ország lakosságának. Kádár csak az ellenségeit tette tönkre, az MDF közvetlenül és közvetve – romlást hozott az egész országra. És most épp be akarja zárni a bûvös vargabetût, amit az országgal 15 éve járat a feketére vakolt erdõ sûrû sötétjében: koa­­lí­­cióra akar lépni jobb híján az MSZP-vel, azzal az MSZP-vel, amely „ellen” eredetileg-állítólag az egész rendszerváltás le­zajlott. Ez a legfõbb bizonyíték arra, hogy az MDF-et már a meg­ala­­kulásától áthatotta a paktumos szellemiség, a beépített MSZP­ügynökök aknamunkája, hiszen a hatalmat csak ideiglenesen ad­ták át az általuk még idejében létrehozott, és uralt ellenzéknek.

Vagy az MSZP-t és az MDF-et egy közös, „harmadik õs” irányítja…

Az az igazság, hogy az MDF 1990-ben elárulta a rendszerváltást.

Az az igazság: ha nincs ez az eredeti árulás, talán nem követ­kezik be a többi sem. S még erre büszke valaki, mint antalli örökségre?

Az az igazság, hogy az eredeti árulás óta Magyarország politikai kény­szerpályán mozog: csak idõ kérdése, hogy mikor jön létre az a sokat, egyre többet emlegetett nagykoalíció.

Az az igazság, hogy erre én már évek óta figyelmeztetek - többek kö­zött a Nemzetõr hasábjain is írtam a témáról a közelmúltban néhány cikket -, tehát mindezt elõre lehetett látni.

Nem is az a legnagyobb baj, hogyha a nagykoalíciót ténylegesen is megkötik, hanem egyrészt az, hogy mindez az MSZP vezeté­sével fog megtörténni, és akkor nemcsak hogy visszatér, de örökre be is betonozódik a mostani, szélsõségesen vadkapi­ta­lista kommunizmus. Másrészt az, hogy miközben ez a - mint a majom a köszörûkövön csücsülõ, a saját dicsõségében a tükör elõtt magát páva­ként illegetõ, tetszelgõ, dollárral elõnevelt - politikai elit tett egy öncélú tiszteletkört a rendszerváltásnak elkeresztelt totem­állat, vagy pontosabban pogány bálvány elõtt, addig az országot kira­bolták, eladósították – az összesített adósságunk immáron 140 milliárd USA-dollár! -, és reményünk sem maradt a bajokból való ki­lábalásra, még az esetleges nagykoalíció árán sem…

Noha jól jönne már az országnak a béke, a békés építés nyugodt, gyarapodó korszaka – semmiképpen nem olyan áron, hogy a béke feltételeit a már teljesen liberálissá vált kommunisták diktál­ják, és némi végkielégülés reményében „a teljes jobboldal” visszaomol­jon szü­­lõanyja, a reform-kommunista álnemzeti Grand-Orient ke­belére. Orbán – Aczél utódainak a kebelére. Szörnyû rágondolni…

Szóval: Dávid Ibolyának tán nem is az fáj, hogy esetleg nagyko­alí­ció lesz, hisz’ Antall József – nyugodjék békében – pontosan tudta ezt elõre: minden így volt elõre (mesterterv = szponzorált „link”, ez a mes­terterv pedig az antalli örökség szerves része!) kitervelve Bil­der­bergben; hanem az, hogy egyrészt nem õ lehet a nagykoalíció nászasszonya, másrészt esetleg meg sem hívják a menyegzõre.

Bár ilyen szörnyûség, szerintem - nem történhet.

Legfeljebb – mint ahogy a Fidesznek is van keresztény tagozata - az MSZP-nek lesz egy nemzeti szekciója, Dávid Ibolya vezetésével.

És akkor újra egypárt-rendszer lesz, csak jólét és remény nélkül.

Vác, 2006. január 14.

Czike László