Czike László

Pengeélen táncoló közszolgáltatások

A másik ‘kedvenc’ témaköröm - ami miatt ugyancsak ‘pengeélen’ táncolunk! - a legkülönfélébb közszolgáltatások rohamosan romló minõsége, s a csillagos égbe szökõ ára. Eléggé el nem ítélhetõ rossz szokás, hogy reggelenként a ‘Napkeltét’ - ha nem is nézzük, de bekapcsolva hagyjuk; s így akaratlanul részesülünk abban a gyönyörben, mikor a negédesen bájolgó, kis csillagszemû nõi hölgy a következõt búgja: „És ne feledje: itthon - otthon van!”. Nagy László koszorús költõnk írta a direkt ideillõ szép sorokat, ha nem is kifejezetten ugyanebben az összefüggésben: „Rémálom temploma, s én alul ízzok; szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?!” Bizony, nem vagyunk itthon! Kóbor vérfarkasok, karvalytõkések, békés privatizátornak álcázott predátorok - a kollaboráns magyar komprádor burzsoázia aktív részvételével - elsinkófálták már a legfontosabb közszolgáltatásainkat is, aminek beláthatatlan vége lesz! Ketyeg a beépített, idõzített bombák tucatja, - mert a magyar jövedelmek növekedése nem tart lépést az államilag elcsalt közszolgáltatások inflációs áremelkedésével, amiért a magyar végül kénytelen lesz újra tábortûzön fõzni, s gyertyalánggal világítani; hacsak nem akarja, hogy végül az adósok hágai börtönébe kerüljön mondjuk egy telefonszámla miatt. De mégha ‘csak’ errõl lenne szó! Azonban sokkal nagyobb baj, hogy az Európai Únióba vezetõ út egyre romló minõséggel van kikövezve, - persze növekvõ árak mellett! Szép példájául, hogy nem a mi életünk minõségének javítása a végsõ cél, hanem valami egészen más... A minap a helyi önkormányzat egyik munkatársa - telefonbeszélgetésünk alkalmával - találóan fogalmazta meg: „Nem az Únióba megyünk, hanem a gödör fenekére!” Speciális ismeretelméleti alapul kijelentéséhez az szolgált, hogy az ELMÛ egy-két éve takarékossági okból megszüntette helyi hibaelhárító és karbantartó kirendeltségét, mibõl kifolyólag az egyre gyakoribb üzemzavarok elhárítását Budapestrõl, 40 kilométerrõl végzik. Ez az intézkedés nyilván a boldog multinacionális tulajdonosok fejében, Berlinben vagy Párizsban fogant; szemléletesen mutatva a mamutcég irányíthatatlanságát. A költségek ugyanis megnõttek, az áramszolgáltatás minõsége pedig romlott... Ha arra gondolok, hogy a honi jövedelmekhez képest már amúgy is nagyságrendileg eltúlzott áramdíjakat a következõ félév során három ízben, mintegy 30 %-kal is felemelik majd - ökölbe szorul a kezem. Más. Méltán ‘kedvenceim’ a bankok, - s köztük is elsõsorban az Országos Takarékpénztár és Bank Rt.; népszerû nevén az OTP, ‘a lakosság’ bankja. Bármilyen primitív tranzakció lebonyolítása több napi hideg élelem magunkkal vitelét feltételezi, de minimum rámegy egy délelõtt; épp úgy, mint amikor kényszerûségbõl pénzt akarunk feladni csekken a postán. Mind a két intézmény ügyvitelszervezése ‘saját dugájába dõlt’, mert a számítógépesítés hihetetlen mértékû várakozási idõket, túlbonyolított munkavégzést, állandó káoszt és a mûködési költségek horribilis növekedését ‘eredményezte’, - mely utóbbit az OTP újabb és újabb burkolt áremelési trükkökkel igyekszik kompenzálni. Már a legapróbb mûveletekre (pl. pénz-kivét) is külön díjat számítanak fel; - s nem elég, hogy vállalkozói folyószámlára betéti kamatot alig, vagy egyáltalán nem fizetnek; még döbbenetes összegû bankköltséget is felszámítanak, a különdíjakon felül. Az ügyfél-váróban mást sem hallani, mint panasz-áradatot... Nem marad más hátra, mint a ‘bankomat’ igénybevétele - még magasabb költség fejében. Megint más. Idõnként nem viszik el a megtelt szemét-konténert, csak telefoni ‘könyörgésre’. Ami a környezetvédelmet illeti, arról ne is beszéljünk. Szeméthegyek, parlagfû-erdõk, telenként ‘szakosodott’ erdei fa-tolvajok; és hát a cementmû emissziója... S a környezetvédõ civil szervezetek?! A többi néma csend, s kõbezárt fájdalom. Minden egyre nehezebben mûködik. Hogy mégis mûködjék; beavatkozásra van szükség - többnyire telefonon. Több ezer forint felesleges kiadás - havonta! De a telefontársaságoknak már az sem elég, hogy külön kapcsolási díjat számláznak, s ez azt jelenti: akkor is fizetsz, ha nem beszéltél senkivel. A telefonközpontok meg önfeledten zenélnek; mindig a te költségedre. Kisvárosunkban egy zseni feltalálta, hogy a hálózati telefonok 4-5 kicsöngés után egy egyébként nem létezõ, központi ‘üzenetrögzítõre’ kapcsolnak, ami szintén az improduktív költségeket növeli. Ám az ‘ide’ rámondott üzeneteket a címzett természetszerûleg soha nem kapja meg...

Az egyetlen dolog, ami máig kifogástalanul mûködik: a vízszolgáltatás, mert még nem privatizálták. El sem merem képzelni, ha mondjuk az amerikai Bechtel cég a Tigris és az Eufrátesz után majd ‘magáévá teszi’ a Dunát és a Tiszát is, mert akkor már saját vizünk sem lesz többé, s esetleg kötelezõvé teszik a cola-ivást...

Az európai integráció, a globalizáció elsõ vészterhes lépcsõje nyilvánvalóan nem értünk történik; hisz az életlehetõségeink nem javulnak, hanem romlanak. Egykor, az átkosban, legalább létezett egy vigasztaló ‘jogintézmény’: az építõ kritika. Ma már ilyen sincs. Még megérjük, hogy segélykérelmeinket, panasz-beadványainkat egyenesen Hágába, vagy rosszabb esetben például Chicagóba címezhetjük; nem fogunk választ kapni rájuk - úgy sem. Mondom, hogy pengeélen táncolunk.

Vác, 2003. július 30.

Czike László