Czike László

A gyûlöletbeszéd kibeszélése

Mint ismeretes; ha a vitatkozó (esetleg ‘szembenálló’) partnerek magukban õrzik, rágják, véka alá rejtik, szõnyeg alá söprik egyet nem értésüket, nézeteltérésüket valamely kölcsönösen fontos kérdésben - úgy fennáll a veszélye, hogy a viszony elmérgesedik, s újabb problémák, konfliktusok keletkeznek pusztán abból, hogy a félreértéseket kellõ idõben nem tisztázták. Az effajta értelmetlen kommunikációs zavarok, akadályok elhárítását szolgálja a ‘kibeszélés’ technikája, amikor a felek kötetlen formában - bárki ‘bármit’ mondhat! - kitárgyalják az ügyet, elmondanak mindent, ami a tárgyban a másikkal kapcsolatban a szívüket nyomja. Ebbõl ered a pszichoanalitikusok által alkalmazott pszichoanalízis, a regressziós hipnózis és csoportos esetben az ún. ‘pszichodráma’, - amelyek révén együtt és kölcsönösen megszabadulhatunk félelmeinktõl, rémlátomásainktól, téves elgondolásainktól, fantazmagóriáinktól; mindazon hamis tudati elemektõl, melyek feleslegesen terhelik ‘memóriánkat’, illetve mérgezik társadalmi viszonyainkat is. A kibeszélés vidámabb, kommersz formája lehet például a televíziós ‘kibeszélõ show’...

Az immáron Nobel-díjas Kertész Imre „Sorstalanság” címû regényének sajtó-értékelései, illetve az író különbözõ interjúi, nyilatkozatai - õ maga is felvetette ennek aktuális szükségességét! - óta ismét folyamatosan közéleti témává vált az a társadalmi lelki szükséglet, sõt, szükségszerûség, miszerint Magyarországnak, a magyar népnek végre egységesen fel kellene dolgoznia tudatában és lelkében is a II. világháború zsidó holocaustját, ami egyben az újkori magyar történelem legsúlyosabb szégyenfoltja. Kertész Imre is említette, hogy a civilizáltabb, nálunk elõbbre tartó népeknél (mint pl. Németország, de egész Nyugat-Európa) ez már korábban megtörtént, ma már lezárt ügy; ezek a népek a gyógyító önfejlõdésben konszenzusra, kvázi azonos nézõpontra jutottak a holocaust megítélésében, - így náluk már nem fordulhat elõ, hogy váratlan nézetek, vélemények, gyûlöletbeszéd és gyûlölködõ tettek ‘bukkanjanak föl’ spontán, a feledés vagy éppen a memória mûködési zavarai következtében. A magyar nép emlékezete még mindig fortyog, nem emésztette meg a történteket; épp ezért indokolt lenne a dolgok kibeszélése. Ha sikerülne ütköztetni az ellentétes álláspontokat, megfogalmazásokat, az eltérõ minõsítéseket és értékeléseket, - egyrészt kiderülhetne (ami eddig nem), hogy mik is e tárgykörben a legkritikusabb pontok; másrészt lehetõség nyílna a történelmi tények nyílt, közösségi újraértékelésére is annak érdekében, hogy a (potenciális) bûnösök, az áldozatok és a bûntelenek közös nevezõre juthassanak, s mindenki egyetértésben, illetve ‘megnyugvással’ vegye tudomásul, hogy hol van a helye.

Egy ilyetén össztársadalmi kibeszélésben természetesen ‘különbözõ szerepkört’ kell, hogy betöltsenek a tárgyban közvetlenül (személyükben vagy családjukban) érintettek, az obligón kívül állók (outsiderek, ha van ilyen) és a moderátorok.

Meggyõzõdésem: igazuk van azoknak, akik szerint a magyar társadalomnak még nem sikerült feldolgoznia magában a közel hatvan éve történt zsidó holocaustot. Felnõtt egy merõben új nemzedék, melynek személy szerint fizikailag már semmi szerepe nem lehetett az akkori tragikus eseményekben, ámde bizonyos hányaduk - pl. az elveszített rokonokon keresztül - érzelmileg, lelkileg jelentõsen kötõdik a múlthoz, melyet olvasmányain túlmenõen elsõsorban szülei elbeszélésébõl ismer. A személyükben érintettek szubjektíven persze sokkal többet tudnak, mint a nem érintettek. Mégis; az egykori gyilkosok, az egykori áldozatok, s az egykori nem érintettek leszármazottai úgy élnek együtt a magyar társadalomban, hogy semmit nem tudnak arról még ma sem, hogy tulajdonképpen miért is történt a holocaust. Ennek a végzetesen szörnyû nemzeti tragédiánknak csak misztikus-szakrális, sõt szemérmesen infantilis, szinte szándékosan ködösített ‘magyarázatai’ léteznek, - mintha a nép még nem lenne elég érett, hogy szembenézzen a saját valós tetteivel.

Meggyõzõdésem, hogy minden nép köteles naprakészen feldolgozni a múltját. Ha egy népnek nincsen tudatosan rögzült, vállalt és elfogadott közös múltja, kollektív emlékezete; úgy az a nép lassanként megszûnik nemzet lenni. Lehetséges persze, hogy a magyarral most éppen ez történik; mindazonáltal a kötelességünk a közös tudatunk homályosulását, erózióját megállítani - mielõtt még az igazság végképp elvész egyfajta össznépi amnéziában -, másként nem nyerhetjük vissza a nemzeti létet. Fel kell vennünk, újítanunk a gyógyító kommunikációt, a mindent tisztázó párbeszéd fonalát, mert ellenkezõ esetben megrendülnek, s végleg tovatûnnek az egykor stabilnak hitt történelmi erkölcsi alapjaink. Itt a lét a tét; - mondhatnánk!

Jómagam személyemben nem vagyok ugyan érintett; de a szûkebb-tágabb családi körben számosan érintettek vagy azok lehetnének. Ugyanakkor hajlamos vagyok, hogy a nemzet, sõt, az emberiség gondjait is a vállaimra vegyem; ergo nagyon is érintettnek érzem magam. Az élettõl sok pofont is kaptam emiatt. Mondhatnám úgy is, hogy 1996. óta folyamatos publicisztikámnak szerves részét képezi ehhez a témához való személyes viszonyulásom. Mivel vigyáznom kell, s a legkevésbé sem akarok még jó szándékú elefántként sem kvázi berontani ebbe a rendkívül törékeny porcelánokat õrzõ ‘boltba’, - megpróbálok némileg bemutatkozni. A következõkben mintegy féltucatnyi idézettel igyekszem alátámasztani, hogy sem avatatlan, sem illetéktelen, sem mellébeszélõ, vagy pláne rosszakaró nem vagyok. Hangsúlyozni szeretném, hogy az idézetekkel csak a magam hitelességét muszáj igazolnom; nem kívánom ‘a self-made partizánok’ széles táborát szaporítani...

Apai nagyapám, (nagyrévi nemes) Czike Gábor 1929. és 1937. között Szegeden a Faipari Szakiskola igazgatója volt, majd 1939-ben beindította az általa alapított Gróf Széchenyi István Ipari Középiskolát Székesfehérvárott. Épp ennek volt az igazgatója, amikor 1944. október 27-ikén a nyilasok nemzetiszocializmus-ellenes magatartásáért (mert nyíltan szembeszegült az iskola zsidó származású tanulóinak deportálását célzó intézkedésekkel) letartóztatták, és a Komáromi Csillagerõdbe hurcolták. Rendkívüli körülmények között szabadult ki, 1944. december 7-ikén.

A kommunista rezsim B-listára tette, eltávolította a székesfehérvári iskolájából, a tanári kar nagyrészének támogató nyilatkozata ellenére. Azóta többször felmerült, hogy Székesfehérvárott utcát nevezzenek el róla, de csak emléktáblára futotta...

Amikor az MTV Rt. elnökjelöltségére pályáztam 1998-ban; Sík Endre és Heller Tamás, a köztévének dolgozó rendezõ-producerek ‘ismeretlenül’ megszólítottak az utcán, és a támogatásukról biztosítottak: „Te kellenél nekünk TV-elnöknek!” - mondták; s a kérdésemre közölték: ‘lekádereztek’ a nagyapám életrajza alapján... Korábbi írásaimban már évekkel ezelõtt publikáltam, hogy tökéletesen egyetértek az alábbi két kijelentéssel, melyek közül az elsõ keresztanyámtól, míg a második sógoromtól, Bozóki András politológustól származik. Az elsõ: „Ha egyszer csak megint zsidó-üldözés lenne; - zsidónak vallanám magam.” A második: „Ha a zsidó-üldözések idején minden magyar zsidónak, és minden zsidó magyarnak vallotta volna magát; - nem lett volna holocaust.” Szerintem igen mélyenszántó gondolatok ezek; a nagyapám pontosan ezek szerint cselekedett, amiért majdnem feltették a Dachau felé induló vonatra...

A havi Magyar Fórum 1998/1. számában Szõcs Zoltán így ír: "A megboldogult Új Magyarország cikkírója - Czike László - felismerte ezt az összefüggést, és be is állt az új hit prófétájának: '... aki nem hiszi Krisztust, éppúgy 'nem európai', mint az, aki nem fogadja el a zsidó nép - ma is érvényes - kiválasztottságát, történelmi küldetését.' - Ez legalább egyenes beszéd. Tulajdonképpen tetszik is a nyíltsága, megmutatja: ez a jövõ kontinensünkön, kispajtás. Vagy megszoksz, vagy megszöksz." Anti-MIÉP-esnek, filoszemitának címkéz engem egy MIÉP-es! Király B. Izabella "Kötött Kévé"-jének 1998. február 11-iki számában így ír Balla Gábor, a "Vakolók" cikkírója: "Vödrös ..., miközben lapjában 'kiváló' és 'tudós' emberek is írnak, - legjobban mégis a zsidókat és a szabadkõmûveseket kedveli. Sándor András nemcsak a 'Százak Tanácsának' volt egyik szülõatyja, hanem még próféta is. Ezt szintén ebbõl a számból (Új Idõk: 1998. I. 15.) tudjuk meg, Czike László tollából. Ha eddig nem tudtuk volna! A letagadhatatlanul zsidó kötõdésû Sándor András, aki Rákosi-Róth Manó hûséges nacsalnyikja volt, késõbb Nagy Imré-s lett, a 80-as évek derekán hirtelen prófétává változott, hogy a magyarok számára megjósolja a szomorú jövõt - elmélkedik Czike. (Az igazi életrajza elolvasható a Nemzetõr 2002. november 13-iki számában. - Czike L.) Sándor elvtárs sztálinistából demokratikus prófétává nõtte ki magát; nem kisebb szerepre vállalkozik, mint hogy Mózes üzenetét továbbítsa nekünk magyaroknak. Idõben gondoskodott arról, hogy a stafétabotot átadja az arra illetékeseknek. Valójában erre szolgál ez a Csoóri-féle szervezkedés (Új Idõk) is." Balla úr szerint tehát kriptokommunista zsidóbarát szabadkõmûves (vakoló) vagyok.

A fentiekbõl talán kitûnik: sosem voltam szélsõjobboldali, és nem is leszek.

A bevezetõ után lássuk, miként dolgozta fel magában a zsidó holocaust tényét pl. az USA, a szabad polgári világ legdemokratikusabb államának társadalma! Ehhez olvassuk együtt Braun Róbert: „Holocaust, elbeszélés, történelem” (1995. Osiris Kiadó) címû könyvébõl a 235-238. oldalakon szereplõ szövegrészeket: „Az USA Holocaust-emlékmúzeumában a történeti elbeszélés egyszerre jelenti az emlékezet kanonizációját s konstruálását: a holocaust emlékezete a múzeum tárgya s létrehozásának célja (is). Ez jól mutatja az e kettõsségbõl adódó ellentmondásokat. ‘A múzeum nem vizsgálja, hogy a holocaust miért következett be. A kérdésre a történészeknek kell válaszolniuk, azonban kétséges, hogy az okok keresése vajon túlmehet-e a bizonyíthatatlan hipotézisen, vagy a spekuláción.’ (...) Ugyanakkor az elbeszélés implicit módon választ ad a ‘miért?’ fel nem tett kérdésére. A történeti elõzmények az el-beszélésben sematikusan szerepelnek. Az elbeszélés abból indul ki, hogy a bekövetkezett események szükségszerûen vezettek a ‘végsõ megoldáshoz’, a holocaust története lezárt történet, mely a narratív logika keretei között önmaga válaszolja meg a fel nem tett kérdést. A holocausthoz vezetõ út bemutatásának része egy olyan ötperces film, amely a kora középkortól tartó (!) töretlen és folyamatos antiszemitizmus történetét hivatott bemutatni, a Római Birodalomtól a Harmadik Birodalomig. (Ez lenne a holocaust története, amint azt az Egyesült Államok Holocaust-emlékmúzeuma bemutatja.) (...) Annak ellenére, hogy a narráció látszólag nem keresi a választ a ‘miért?’-re, a totalitás sérthetetlensége okán kérdés az elbeszélésen kívül sem maradhat. Így implicit módon minden kérdésre választ kell adnia. A ‘miért?’-et a legegyszerûbben válaszolja meg: mert a németek az örök antiszemitizmus szolgálatába álltak, mely csakis a holocausthoz vezethetett.”

Az emberben a következõ megválaszolatlan kérdések merülnek fel:

(1) Miért nem volt, miért nincs valós oknyomozás a ‘miért?’ megválaszolására? (2) Milyen ‘szükségszerû eseményekre’ utal az emlékmúzeum idézett szövege? (3) Miért ‘töretlen és folyamatos’, miért volt és van egyáltalán antiszemitizmus; s fõleg: mit jelent az, hogy ‘örök’?! (4) Mit gondoljunk a németekrõl (és a csatlós államokról): miért álltak az ‘örök’ antiszemitizmus szolgálatába?

Az idézett szöveg egyrészt valamiféle elkerülhetetlen sorsszerûségként fogja fel a holocaustot. Másrészt örök antiszemitizmusról beszél. Harmadsorban felveti a kollektív bûnösség fogalmát (‘németek’). Mindhárom tarthatatlan álláspont!

Amennyiben a holocaust bizonyos (milyen?) ‘szükségszerû események’ egyenes következménye volt, akkor a formális logika szabályai szerint gondolkozva csak természeti katasztrófaként, vagy ‘kvázi Isten rendeléseként’ értelmezhetjük; más-különben az állításnak nincs létjogosultsága. Ez azonban nyilvánvaló ostobaság - a holocaustot szubjektív emberi cselekvés idézte elõ, ami nem szükségszerûség, és a megfelelõ dokumentumok alapján visszamenõleg fel is lenne deríthetõ...

Értelmezhetetlen az ‘örök antiszemitizmus’ elmélete is. Az antiszemitizmus a mai szóhasználatban zsidó-ellenességet jelent; valamilyen ösztönös averziót a zsidó néppel szemben. Ez az ellenérzés a szimpla idegenkedéstõl (másság) a militáns vakgyûlöletig terjedõ skálán mozog. Súlyos tévedés azt hinni, vagy csúsztatás azt terjeszteni, hogy az ‘antiszemita érzület’ önmagában bármikor (új) holocausthoz vezethet. A széles tömegek tudatosan felgerjesztett ‘ellenérzését’ a háttérhatalom csupán felhasználja piszkos és aljas céljai (pl.: a holocaust) megvalósítására. Sem a háborúkat, sem a forradalmakat, sem a rendszerváltást, sem a holocaustot nem a kaotikus tömegek csinálták a történelemben, - õk csak a statisztériát szolgáltatták a háttérhatalom monstre produkcióiban. Mindebbõl következik, hogy a kollektív bûnösség teóriája szintén félrevezetés, hiszen éppen az a lényegi motívum, hogy a tudattalan tömeg még amorf masszáját a rejtõzködõ háttérhatalom fejlesztette és szervezte öldöklõ gyûlölet-gépezetté; épp olyanná, mint a náci Németország volt. Ámde a legnagyobb trükk az antiszemitizmus rémének állandó ellenségképként való élõn tartása, és az ezzel történõ folyamatos, gátlástalan riogatás. Mintha a népekben ‘örök antiszemitizmus’, kiirthatatlanul ágaskodó zsidó-ellenesség élne, amit állandó ‘karbantartással’ lehet csak gúzsbakötni, visszanyomni, hogy nehogy ‘virulenssé válva’, újabb holocaustot idézzen elõ. Ezzel szemben az igazság az, hogy nagyon kevés emberben, százalékosan ki sem fejezhetõ kisebbségben él csupán az ‘ösztönös’ antiszemita gyûlölet; s azt is mesterségesen gerjesztik fel. Örök antiszemitizmus - nincs. Lappangó antiszemitizmus van, de oka ismeretlen. Egy dolog biztos: a kisemberek - nem zsidók és zsidók - békében és szeretetben élnek egymással, szerte a világon; Magyarországon épp úgy, mint az USÁ-ban...

Mindig is így volt, amíg leplezett hátsó szándékkal össze nem ugrasztották õket.

Nagy azok felelõssége, akik paranoid piromániásak, s az örök tûzzel játszanak.

Vác, 2004. január 22.

Czike László